Day: August 4, 2024

Igen, tudom, azt írtam, hogy amiatt a hülye baleset miatt idén elmaradnak a magashegyi túrák. De azt is írtam, hogy minden túra erősebb lesz, mint az előző… és most egy ilyen jött. Egy alpesi. Jó, részben alpesi. Azért gondolom nem árulok el nagy titkot, az Alpokban nem csak havas hegycsúcsok, meredek hágók akadnak, vannak ott völgyek is. Nyilván nem laposak, azaz van ott szint is bőven, csak egyenletesen elosztva.

Itt van a terv.

Villach mellől, Döbriachból indul a túra. Végigmegy a Puster völgyben, aztán délre fordul az Isarco völgyébe, átbukik a Garda tóhoz, onnan bukkan ki a – tágabb értelemben vett – Pó-síkságra, Udinénél kapcsolódik rá az Alpok-Adria kerékpáros útvonalra, azon megy fel Villachba, utána pedig már csak a kocsit kell összeszedni a Millstätter tó mellett. Jelentősebb mászás kettő van, az egyik a Dráva mellett, fel a forrásáig (Toblach), a másik pedig Gemonától Villachig, végig a Milleneumi kerékpárúton, mindkettő durván 7-800 méter szint, olyan 60 kilométerre elosztva.

Leutazás és Lienz
2024.07.23-24

Szidhatnám megint az időjárást, de összességében szerencsénk volt vele. Ezen a két napon vonult át egy hidegfront a tájon, utána viszont anticiklon biztosított hosszan tartó száraz időt, egészen a túra utolsó napjáig, amikor megint érkezett egy hidegfront. Azaz esőben utaztunk, a sátrakat az esők közti rövid szünetekben állítottuk fel, illetve a vacsora is ilyen kutyafuttában történt. Másnap a tó mellett még borús volt az ég, de Möllbrücke után, amikor ráfordultunk a Drauradwegre, már sütött a nap.

Ja, hogy miért Döbriach és miért nem Villach? Egyrészt a Villach-Lienz táv 125 kilométer körül van, ami cuccal, szinteket mászva… sok. Másrészt Döbriachban négy kemping van és egy csomó olyan parkoló, ahol volt esély otthagyni az autót. Mondjuk ehhez képest kis híján pofára estünk. Az első kempingben volt ugyan hely, de az utolsó szabad parcellát vadásztuk le. (Fogalmam sincs, hogy a többiben mi lett volna.) A parkolóhelyek még neccesebbek voltak, az egyikre időközben kirakták, hogy a max parkolási idő 1,5 óra(!), kettőről kiderült, hogy – legalábbis a tábla szerint – éjszakai parkolás nincs, a biztos befutónál egy olyan tábla fogadott, hogy csak az XY ügyfelei számára (ez a tábla sem látszott a streetview-n, illetve a Park4night sem tudott róla), volt egy picike, melyet nem tartottunk illendőnek elfoglalni, mert mászófal volt mellette, oda sziklamászók szoktak parkolni, szóval eléggé szívtam a fogamat, amikor kiszúrtuk, hogy az éjszakai parkolást tiltó hatalmas duplaparkolóból lekerítettek egy kis sarkot, ahol nem volt semmi korlátozás, két eurós napi átalánydíjért ott lehetett hagyni az autót, méghozzá egyszerű malacperselyes becsületkasszával. Na, végül ezt választottuk. (Koordináták: 46.77187405634127, 13.646400953618414)

Zárójeles megjegyzés: ha nem érdekelt volna a Millstätter tó, akkor valószínűleg Spittal környékén jobb lett volna letenni az autót. A tizedik napon már nem élveztük annyira a 360 méteres mászást vissza Döbriachba.

Este a tóparton.

Végül az indulás.

Kicsit sorjás volt az indulás, az elején sokszor meg-megálltunk megigazgatni a felszerelést, de végül kialakult a rend. A nehéz bringát sem volt egyszerű megszokni, nálam például 20 kiló felszerelés volt, ilyet sem látott még eddig ez a bicaj. A tóparti út jó bemelegítés volt, néhol lejtett, de többször emelkedett, majd egy hosszú, 6%-os emelkedővel búcsúzott. Pár kilométert mentünk az Alpok-Adria útvonalon is, de az a Möll felé ment felfelé, mi viszont a Drávát követtük. Habár a folyással szemben, felfelé mentünk, de itt már szelídült a folyó, nem volt annyira meredek az esése. (Nem mintha a folyómenti kerékpárutaknak sok köze lenne a folyó eséséhez, ha nincs hely, simán felviszik az utat a szegélyező hegyek oldalába, aztán ilyenkor lefelé folyásnál is felfelé mászunk.) Alapvetően kellemes utunk volt, itt még akkora tömeg sem volt.

Dóra kapott egy sunyi defektet. A belsőben volt slime, nem eresztett teljesen le. Egy közeli benzinkútnál felfújtuk. Jónak nézett ki. Kisérlet.

A lienzi kemping szuper jó kis kemping volt. Paráztam, hogy nem lesz helyünk, végülis csak főszezon, csak jó idő, de minden rendben ment. Volt bringás sarok, volt asztal, a közelben vizes blokk, konyha, áramvételi lehetőség.

Bruneck
2024.07.25

Reggel műsoron kívüli program: Dóra kereke megint eresztett valamennyit. Benzinkút, pumpa. A kisérlet folytatódik.

A mai nap hagytuk ott a Lienzi-Dolomitokat, majd egy kevéske Karni-Alpok után megérkeztünk az igazi Dolomitok mellé.

Mászós nap volt, ezt tudtuk. De hogy ekkora forgalom lesz szemből, az mindenkit meglepett. A Dráva itt már vadvízi folyóként viselkedett, megszaporodtak a mászások. Nem is volt forgalom felfelé. De lefelé! Nagyon sokan csinálták azt, hogy ledobták a kocsit Lienzben, felvonatoztak Toblachig, aztán tekertek egy lendületeset lefelé. Vagy éppen szervezett túrán vettek részt. A kerékpárút mindenesetre annyira forgalmas volt, mint a balatonparti út egy erős napon.

Toblachnál átbuktunk a vízválasztón, azaz a Dráváról átváltottunk az immár lefelé futó Rienzára. Az utolsó boltot elhibáztam, csak a kemping elágazójánál vettem észre a mulasztást. Ez gond volt, mert Dóra nem ehet bármit, a lőtéri kis kemping kis boltjának a választéka meg eléggé szegényes volt. Szegény kiscsaj végül visszament, belerakva a napba plusz tíz kilométert és rengeteg szintet. Maga a kemping viszont megint rendben volt. Kicsi kemping, gyakorlatilag a világ végén, kerékpárral konkrétan megközelíthetetlen, pontosabban csak úgy lehet elérni, ha az ember már 5 kilométerrel korábban lemegy a kerékpárútról egy nagyon lepusztult és borzasztó meredek ösvényre, keresztülteker egy betonelem-gyáron és a végén kiér a lőtérre. A kemping mellett ugyan megy út, de az egy autósztráda, melyen értelemszerűen nem lehet tekerni. Hely volt bőven, Nejnek és nekem elég volt a kisbolt (gyk egy hűtőpult), volt csapolt sör is, de volt üveges pintes sör is.

Elméletileg minden adott volt a jó alváshoz, de minden kempingek átka, a szomszéd sátorban horkoló túratárs most is lecsapott.

Bolzano
2024.07.26

Ma reggelre csodák csodájára nem engedett el levegőt Dóra bringája. Akkor mégis használható ez a takony? Pedig már egy hónapja írtam egy ledorongoló írást róla, most meg meaculpázhatok. Illetve nem, mert még nem engedtem ki.
Visszafelé megint hosszú, 10%-os mászás, meg betongyár, az autósztrádán nyilván nem mehettünk. Utána alagutak, melyeken tkp átmentünk az alatt a hegy alatt, melynek tetején a sztráda futott. Aztán már bent is voltunk Bruneckben, nem messze a Brauneck vártól. Az út jellege nem változott a tegnap délutánihoz képest, Rienza mellett le, de azért elég sokszor fel is, Rio di Pusteria után még búcsúzóul kaptunk a nyakunkba egy nagy mászást. Nem az általában megszokott úton mentünk, hanem lekanyarodtunk a München-Velence kerékpárútról a Schabs-Brixen kerékpárútra. Hatalmasat száguldottunk lefelé. Brixennél értük el az Isarco folyót, nem sokkal később kibukkant a korábban hűtlenné vált Rienza is, de az összefolyásukat pont kihagytuk. (Nem figyeltem eléggé.) Chiusánál terveztük, hogy beugrunk a titkos Sparba (sikátorból nyiló ajtó, az üzlet a pincében), de éppen szieszta volt. Ehelyett végül ettünk egy Imbissben(!?) egy adag currywurst-ot. (Pedig nem is az NDK-ban voltunk.)

Bolzanóban megkaptuk a régóta esedékes pofont, a kemping bekötőútjának elején már kint volt a ‘Megtelt’ tábla. Ez volt a fő parám egész úton. (Meg az időjárás, de az egyelőre nem kavart be, hacsak a szokatlan meleget nem vesszük annak.) Harminc kilométeres körzetben volt még négy kemping, de errefelé a 30 kilométer… az sokszáz méter szintet is jelent. Elkezdtük sorra hívogatni őket. Háromban nem vették fel, a negyedikben felvették, de közölték, hogy ott sincs hely. Viszont azt is mondták, hogy a mellettük lévő kempingben (ahol nem vették fel a telefont) mindig tartanak fent vész esetére néhány bringás helyet. Oké. Csak éppen ez harminc kilométerre volt, 150 méter mászással. Ekkor jártunk 90 kilométernél. Jó, nézzünk szét a Bookingon. Nincs net. Akkor ilyenkor mi van? Ássuk el magunkat a föld alá? Aztán beugrott, hogy azért nézzünk már be a kempingbe, hátha ők is tartanak fent vésztartalék helyeket bringások számára. És igen. Volt egy picike placc, ráadásul tömve, de még bepasszíroztuk magunkat. Aztán a nap során még jött hét bringás, az utolsó már félig az aszfaltra verte a sátrát, de benyomorítottuk magunkat.
Ja, és most is a közvetlen mellettünk lévő sátorban aludt a horkoló disznó. Bár ekkora zsúfoltságban gyk mindegy volt.
Éjszakára a szokásos kombinált csapás (mármint a horkoláson kívül): szúnyogok és nyomasztó hőség. Nekünk pedig nagyon jó expedíciós sátrunk van, amennyiben a déli sarkvilágba mennénk, ahol fontos a jó hőtartás, de ilyen fullasztó nyári melegben halálos.

Trento
2024.07.27

Szinte hallom a felhördülést: ilyen nem is szerepelt a tervben! Így van.
Nos, a terv… hát, az csak terv.

Ma laza, 90 kilométeren keresztül enyhén lejtő út volt betervezve, a végén viszont várt ránk egy hágó, ahol átbukunk Riva di Garda irányába, azaz a Garda-tó mellé. A táv összesen 105 kilométer. Simán meg lehetett volna csinálni. Ha. Ha nem támad fel délben valami brutális szembeszél. Saccra 40-50 km/h körül lehetett (net az még mindig nem volt), ezzel a gravellel eddig még csak egyszer kellett ilyet csinálnom, de most megint lefogtam a koskormány aljára. Sajnos nem ért sokat, mert a sok cucc adott épp elég felületet a szélnek.
Trentóba teljesen kipukkadva értünk be. Délután ötkor. Úgy, hogy még csak 65 kilométernél jártunk. Az már tisztán látszott, hogy a mai napot képtelenség lesz behúzni. A szél ugyanúgy tombolt, az elfordulásig még volt 25 kilométer, utána meg a hágó, mely nem volt ugyan magas, olyan 150-200 métert kellett volna másznunk, de még ha el is jutunk odáig, nem lettünk volna képesek rá.
Nézzünk szét. Net még mindig nincs. El sem tudom mondani, mennyit dühöngtem. Hogy ezek a nyomorult olaszok. Még egy ekkora nagyvárosba sem képesek mobilnetet szerelni. Aztán átváltottam a privát kártyámról a cégesre… és lett net. Valamiért a flottában lévő privát kártyámon le lett tiltva a roaming. Vádlóan néztem Nejre, mint flottamenedzserre, de mindent tagadott. Utána fog nézni.
Innen már csak röpke egy óra kellett a szállás megtalálásához. A Bookingon ugyanis nincs olyan mező a szállásoknál, hogy lehet-e kerékpárt is tárolni. Az meg, hogy előre kifizetem a szállást, majd megkapom a telefonszámot, ahol megkérdezhetem, vihetek-e bringát, az eléggé lutri, különösen egy olyan helyen, ahol a legtöbb szállás emeletes házban van. Arra álltunk rá (a későbbiekben is), hogy én pásztázom a Bookingot a telcsimen, Dóra a szállás neve alapján rákeres a Gmaps-on, majd foglalás előtt felhívja a szállásadót, mi is a helyzet. Persze ennek az a következménye, hogy amint megtaláljuk a megfelelő helyet, az rögtön fel is ajánlja, hogy foglaljunk közvetlenül, hagyjuk ki a francba a Bookingot. Köszönöm, szívesen. Majd legközelebb figyelnek a bringásokra is. Most is ez történt, foglaltunk szállást, igaz a negyedik emeleten volt, de volt lift, sőt, a bringák pont bele is fértek. Igaz, csak cucc nélkül, de az csak egy plusz fordulót jelentett. Klíma viszont nem volt, csak ventillátor, az is csak az egyik szobában. De már annak is örültünk, hogy megoldottuk a szállást. A bejutás tipikus szabadulószobás feladat volt, online checkin, ilyen kód, olyan kód, de végül meglett minden.

Verona
2024.07.28

Természetesen újra kellett terveznünk a folytatást. Páduában és Villachban volt foglalásunk, addigra utól kellett érnünk magunkat. Logikus volt elhagyni a garda-tavi szakaszt, eleve vasárnap volt, hőség, garantáltan nagy lesz a tömeg, az autóút szűk, a gyalogút meg tiltott, és egyébként is mindkettő zsúfolt. Azaz Trentóból lemegyünk az Eurovelo 7-esen az alföldig, onnan pedig egyből Veronába. Így is 105 kilométer lesz, ebben a pokoli hőségben éppen elég. A végén pedig kapunk még egy 150 méteres mászást, ami nem olyan sok, csak éppen ezt nagyon meredeken teszi. (Volt benne egy hosszabb 16%-os szakasz is.)

Elindultunk. Hüledezve néztük, meddig kellett volna még tegnap délután lemennünk, gyakorlatilag Mori-ig. Még ebben az enyhe szembeszélben sem volt könnyű, nemhogy a tegnapiban. (A hőség miatt korán indultunk – fél nyolckor – így az első 50 kilométert gyk egy nagy lendülettel behúztuk három óra alatt. Utána viszont már mindegy volt, be is ültünk egyből egy bringás pihenőbe.

Dóra bringája érdekesen viselkedett, eresztett ugyan a kerék, de rállt arra a tempóra, hogy csak kétnaponta kellett pumpálni bele. Ma is egy benzinkútnál kezdtünk.
Aztán menetközben beleakadt a csajszi lába a hátsó kerékbe, de olyan szerencsétlenül, hogy pont lerúgta a szelepet. Ilyen defektet sem láttam még. Kész. Kuka. Sajnos nem a beteges belső halt meg, hanem a másik. Megszereltem.

Aztán megmásztuk a megmászandókat, Bussolengón bementünk az aktuális boltba és ittunk valami hideg üditőt. (Elképesztő, de az olaszoknál egyszerűen nincs hűtött ital a boltokban. Csak néhány extra drága 100%-os gyümilé.) Nekem már útközben beindult a vezérhangya a fejemben. Veronában a kemping fent van a várnál, azaz a hegy tetején. Ráadásul megint fel kell állítanunk a teljes sátrat, mert éjjel egykor lesz egy kicsi szemerkélő eső. Márpedig itt, az alföldön sokkal melegebb van, mint fent a hegyekben, pedig ott sem volt hűvös. Végül arra jutottam, hogy ha lesz olcsó, légkondis szállás (max 100 euró), akkor inkább abba nevezünk be. (A kempingárak 50-80 euró közé szórtak.)
Na, innentől indult be a Nagy Szívás. Hosszas keresgélés után meglett a jó szállás. 85€, kertes ház, tuti nem gond a bringa. Lékkondi van. Elindítottam a foglalást, kifizettem a 75€ előleget… aztán jött az üzenet, hogy a szállásadó a pénzt megkapta, köszöni szépen, de a foglalás nem teljesült. Ekkor én már eleve a plafonon voltam, mert a Paypal közben jelszót módosíttatott velem, ami helyből nem volt egy fáklyásmenet. Csak néztem bután és gyűjtöttem az erőt a nagy ordításhoz. Ekkor jött egy levél a Bookingtól. Kedves József, kezdték, tudjuk, hogy most nagyon dühös vagy. Én meg néztem körbe, hogy ezek hol leskelődnek. A lényeg, hogy nem győztek elnézést kérni, meg az anyjuk életére megigérték, hogy visszautalják a pénzt. (Pár óra múlva meg is történt.) Újabb keresés. Ekkor már annyi idő ment el ezzel a szarakodással, hogy a kemping eleve kiesett. Ha meg akarjuk nézni a várost, estére bevásárolni, sátorállítás, meg ilyenek, este 9-10 körül végzünk, reggel pedig megint korán kellene kelni. Szerencsére megint találtam egyet, ez 95 eurós volt. Csak éppen nem lehetett tudni, hogy mi a helyzet a bringákkal. A szokásos felállás, Dóra rákeresett a telefonszámra, felhívta, oké, a kerékpártárolás, ha kicsit körülményesen is, de megoldható. Viszont menjünk direktben, nem kell ide a Booking. Aztán valahogy 112 euró lett a vége, nem is igazán értettem, de aztán leesett. Nekem a Bookingon Genius2 kedvezményem van, így lett a 120 euró körüli árból 95. Nyilván ez a kedvezmény a direkt foglalásnál kiesett, igaz, a Booking kihagyásával az ár valamivel kevesebb lett, de a 120-ról csak 112-re esett le. Igazából mindegy, ennek is baromira örültünk, mert a Booking szerint már nem volt hely a szálláson, a szállásadó meg azt mondta, hogy ugyan már, majd varázsol valamit. Mindegy. Csak klíma legyen.
Ekkor még jöttek a szabadulószobás mutatványok, a szállásadó apránként csepegtette az információt, kivételesen Nej telefonjára, mert a lányom az ő emailcímét adta meg, mi meg minden pittyenésnél félreálltunk és megcsináltuk az aktuális házifeladatot.
Közben beindult az újabb vezérhangya. Habár nem vagyok a híve, de most én is belementem, hogy a következő napot hagyjuk ki, azaz menjünk vonattal Páduába. 117 kilométer tiszta alföld, ötezer fokban. Erre jön rá a ma kihagyott városnézés Veronában, meg a holnapi városnézés Páduában. Miközben a füllesztően meleg éjszakák, a korai kelések miatt egyébként is elég nyomottak voltunk. Azaz mára csak annyi maradt, hogy irány a szállás, keresünk valami boltot, vacsora, és megint újratervezem a túrát… és végre klimatizált körülmények között alszunk.
Az élet szép.
Tulajdonképpen…
A szállást, ha nehézkesen is, de megtaláltuk. Bent volt egy arab negyedben. Hát, jó. Ez mondjuk magyarázta az árat. Becuccoltunk, az udvaron lezártuk a bringákat (itt kellett egyyedül, itt is csak azért, mert nagyon feltűnőek voltak) és elmentünk boltba. A neten kinézett üzlet arab bolt volt. Hússzármazék semmi. Sör semmi. Kenyér semmi. Lányom eleve nem ehet mindent, közölte, hogy keressünk másik boltot. Kint volt a város szélén egy bevásárlóközpont. Húsz perc séta. Az eddigi tíz perc mellé. Kimentünk. Bevásároltunk. Hazajöttünk. Este kilenc volt. Hát, nem nyertünk sok időt a kempinghez képest. Vacsora, töltések, aztán alvás. Klíma ugyan volt, de… olyan szánalmasan alulméretezték, hogy csak az előtte lévő egy négyzetméteren hűtött, távolabb már nem. Jó persze, a kinti 30+ fokhoz képest jobb volt, de nem erre számítottunk. Mindegy, alvás.
Éjszaka arra keltem fel, hogy dörög, villámlik. Ránéztem az órámra. Fél kettő. Most kellene jönnie a csepergő esőnek. Ránéztem a Windyre. Ezt láttam.

Mint másnap reggel megtudtam, éjjel egy brutál vihar kapta el Veronát, 6 mm/h esővel. Ezt úsztuk meg a szállással. Minden meg lett bocsátva.

Verona, Pádua
2024.07.29

Reggel városnézés. Reméltük, hogy hétfő reggel nem lesz akkora tömeg, mint vasárnap délután lehetett. Nos, nem tudom tegnap mi lehetett, de most is kifejezetten zsúfolt volt a belváros. Megnéztük a főteret, tekeregtünk a kis utcákban végül természetesen felkerestük a kamu Júlia kamu erkélyét is, mert lányomnak ez volt az egyik régi vágyása.

Innen vasútállomás. Hát, a kerékpárszállítás Olaszországban sem egy leányálom.
Többféle verzió létezik:
– Expressz vonatokon nincs kerékpárszállítás.
– A regionálisokon van olyan, ahol minden második kocsiban van valami megoldás, ez vagy két oldalon 3-3 slot (de inkább csak két bringa állítható bele), vagy egyszerűen csak van három lecsukható ülés, ezeket kell felhajtani.
– Van olyan is, hogy vagy a vonat elején, vagy a végén van egy fél kocsi, bringaszállításra átalakítva.
– Olyan is van, hogy semmilyen bringaszállítási lehetőség sincs a vonaton, de adnak el rá bringajegyet. Ilyenkor legyél kreatív.
Természetesen előre nem tudod, milyen verziót fogsz kapni. azaz fel kell készülni mindegyik verzióra, leginkább arra, hogy futni fogsz, kerékpárt tolva és a cuccot magadra akasztva, mert egyáltalán nem biztos, hogy ha a bringán hagyod, akkor fel tudsz majd szállni. A helyzetet cifrázza, ha olyan viszonylaton szeretnél utazni, ahol tömöttek a vonatok. Ilyenkor ugyanis vagy ülnek a felhajtható ülésen, vagy telepakolják a bringaszállító helyeket nagy bőröndökkel. Ekkor olasz szintű konfliktuskezelés jön, azaz mindenki torkaszakadtából ordít. Nem hülyéskedek, egy vonatra kiváncsiságból felszálltam, amíg az állomáson állt és konkrétan ez volt.
Ami viszont példás, az a jegyautomata. Nem bonyolították túl, minden magától értetődő. A jegyet viszont még vagy a peronon, vagy közvetlenül előtte érvényesíteni kell egy ilyen zöld porszívószerű gépnél.

Nekünk szerencsénk volt, a vonatunk Veronából indult, korábban be is tolták, így időben oda tudtunk állni a megfelelő ajtóhoz, nyilván első felszállóként volt helyünk is, az utána jövő variálások meg nem érdekeltek. A leszállás is sima volt.

Pádua. Sokkal bejövősebb, mint Verona. Nagyobb óváros, kevesebb turista. Mivel semmi támpontunk nem volt, csak mentünk az orrunk után. Tetszett.

Itt előre foglalt szállásunk volt, leginkább azért, mert a város 20 kilométeres körzetében nincs kemping. Ezt még itthon foglaltam, némi szerencsével. Szálloda, de lehetett direktben kérni földszinti, teraszos szobát. Gondoltam, ez jó lesz, legfeljebb feltoljuk a teraszra a bringát. Majd a foglalás után rákérdeztem és kiderült, hogy nem, egyáltalán nem lehet, de az alagsorban elférnek a bicajok, a hátsó bejáratnál le lehet tolni.
A városnézés után kitekertünk, hát, jó messze volt, gyakorlatilag a legkülső körgyűrűn is kívül, szerintem valami utólag bekebelezett kistelepülésen. De rajta volt az útvonalunkon, szóval rendben volt.
Elmentünk boltba, de csak sörért. Egy közeli pizzériában vacsoráztunk, a reggeli meg benne volt az árban.
Összességében azt tudom mondani, hogy ez volt az első igazi, pihentető alvásunk. A klíma rendben volt, dolgozott egész éjjel, mint Sztahanov, korán feküdtünk, igaz, korán is keltünk, de így is eleget aludtunk. Reggeli héttől volt, nyolckor már indultunk.

Velence és környéke
2024.07.30

Mondanom sem kell, megint variáltunk. Nem a mai nap miatt, azt simán be lehetett volna húzni. Eredetileg áthajóztunk volna Velencén, majd Caorléban aludtunk volna, 105 kilométer, de ebből 16 a komp. Nem is ezzel volt a gond, hanem az utána következő nappal. Az ugyanis már 130 kilométerre sikerült. Ebben a pokoli melegben, az alföldön. Illetve, mit is mondok, Udine után már a Júliai Alpok kezdeti lankáin. Ez már tervezéskor sem tetszett, kint terepen meg végképp nem. Folyamatosan törtem is a fejem a megoldáson, végül meglett. Páduából áttekerünk Mestrébe, ott van kemping. Felállítjuk a sátrat, lepakoljuk a cuccot, majd üres bringával körbetekerjük a velencei öblöt, azaz áthajózunk Punta Sabioniba, elgurulunk Jesolo di Lidóba, majd az északi oldalon vissza Mestrébe. A következő napon pedig vonattal megyünk Udinéba, onnan kábé 50 kilométer mászáska jön Gemonáig. Ez ránézésre nem sok, de figyelembe kell venni, hogy a vonatozás után délután kell abszolválni. A legmelegebb időszakban. Elég lesz.

Mestre gyorsan meglett, még úgyis, hogy egy csomó településen piac volt, nem ritkán persze a kerékpárúton, de mindenhol átjutottunk. Tulajdonképpen kaptunk egy 40 kilométeres ízelítőt az olasz vidékből, elég is volt. Úgy értem, nem volt vele semmi baj, de nem bántuk, hogy kihagytunk az ilyesmiből kábé 200 kilométert.

A kempinggel volt némi gond, két üres parcella volt, megkaptuk a legvacakabbat. Öt centi murva, a felén műfű, oda lehetett sátrat állítani. Igenám, de itt még ráraktak egy nagy asztalt két paddal, ráadásul a közeli fa gyökerei elgörbítették a talajt. Azaz maximum egy sátrat tudtunk volna felállítani, de azt se sík talajon. Végül az asszertív konfliktuskezelés bajnoka, Dóra ment el a recepcióra és mint kiderült, volt még egy szabad parcella. Ezzel már minden rendben volt. (A vacakot meg később megkapta egy lengyel család.) A sátrakat felszenvedtük, a talaj gyakorlatilag szikla keménységű volt, a cöveket a műfű tartotta, meg a murva felső két-három centije. Sikerült a sövény alól kiásnom egy nagyobb méretű követ, azt használtuk kalapácsnak, mérsékelt hatékonysággal. Szerencsére eső közel-távol nem volt, így ennyi is megfelelt.

Aztán Velence. Mindannyian voltunk már itt többször is, megegyeztünk, hogy kihagyjuk. Bringázni jöttünk, nem tömegben nyomulni. Így maradt a hajózás.

Ez sem volt egyszerű.
Maga a hajóút meglepő módon kerékpárút is egyben, ezen keresztül megy a München-Velence kerékpárút egyik változata. De azért persze meg van cifrázva rendesen. Egyszer kompolni kell a Lidóra, utána vaporetto Punta Sabioniig. A komp Tronchetto kikötőből indul. Elméletileg van közvetlen komp Puntáig is, de az csak hétfőn és pénteken jár, kora reggel, illetve késő délután. Mi kedden voltunk itt, kora délután. A komp 50 percenként indul, a vaporetto óránként, ahogy néztem, pont nem érjük el az átszállást (nem ugyanonnan indul a vaporetto, ahol a komp kiköt), a menetidők is elég nagyok, a 14:10-es kompot mindenképpen el kellett érnünk, ha este kilencre vissza akarunk érni a kempingbe.
Éppenhogy sikerült. A komp megközelítését átvariálták, a trekkem nem volt jó, tekeregtünk, mint a szélbeteg angolna, aztán még jegyet is venni kellett, végül az éppen induló kompra ugrattunk át, még azt is csak a kompon tudtam megkérdezni, hová megy. Mert megy máshová is, nem csak a Lidóra.
14:42-kor tett ki a nagy hajó, 14:45-kor indult a vaporetto a 3 kilométerre lévő állomásról. No way. Ehhez 60-as átlagot kellett volna tolnunk városi forgalomban. Átkocogtunk. Itt sem volt egyszerű, mire találtunk nyitvatartó pénztárat, mire megtaláltuk, hogy a C1 bejárat visz a Puntai hajóhoz, elvoltunk. Ekkor láttam meg a kiírást, hogy a következő hajó Puntára 14:50-kopr indul. Hoppá! Nem 45-kor! Mennyi az idő? 52. Akkor ez elment. Viszont emberek vannak bent. Minek? Bementünk. Közelről kiderült, hogy nem is 50-kor indul, hanem 59-kor, csak hülye a betűtipus. Akkor ezt megcsíptük.
Itt volt még egy aggódás. Ha csúcsidőben megyünk, akkor nem biztos, hogy felfér a bringa is. Ilyenkor meg kell várni a következő hajót. Egy órával később. Nyilván nyomultunk, mint az oroszok. Tipikus olasz jelenet volt, rajtunk kívül mindenki más is nyomult, a hajóscsaj mindenkivel ordibált, voltak, akik segíteni szerettek volna neki, na azokkal ordibált a legjobban. De végül mindenki felfért. Azt azért megnéztem volna, hogyan csináljuk meg ugyanezt fullra pakolt bringával, eleve ott van ugye a hajóra átlépés.

A jesolói Lidón már jutalomjáték volt. Kerestünk boltot, ittunk valami hideget, aztán Cavallinóban meglátogattuk az egykori kempingünket, ahol 20 évvel ezelőtt lazultunk a családdal. Kimentünk a strandra is, ahol kereskedelmi mennyiségű kagylóhéjat gyűjtöttek a csajok, még mindig van belőle pár kiló. Vissza meg csak a kempingen keresztül lehetett jönní, így átpofátlankodtunk. Jesolo Village-ben nagy királyság volt, kiültünk egy pizzéria teraszára, közvetlenül a sétány mellett és sört kortyolva nézegettük a sétálókat. Ahogy ez errefelé szokás. Eleinte a visszaút is élvezetes volt, murvás, tekergős ösvények az öböl közvetlen közelében, de az utolsó szakaszt a zsúfolt SS13-as úton ki bírtam volna hagyni. Viszont menetrend szerint este kilencre értünk haza, ittunk még egy sört a restiben, majd alvás. Őrült meleg volt, de gyorsan elaludtunk.

Gemona di Friuli
2024.07.31

Mestre nem szép város. Na jó, kifejezetten ronda. A vasútállomás környéke meg különösen az. Az automatát már kiismertük, gyorsan meg is lettek a jegyek. Aztán ez volt az egyetlen pozitív dolog. Úgy kezdődött, hogy a bringák nem fértek bele a liftbe, gyalog kellett lecipelni a lépcsőn, majd felcipelni a peronra. Hanyasra is? Na, azt nem írták ki, mert a sok vonat miatt a kijelzőre nem fért ki a 45 perccel később érkező vonat. A papír menetrenden a 6-os vágány volt kiírva, de abban nem lehet bízni. Végül csak megjelent, 4-es vágány. Lekinlódtunk, felszenvedtünk. Próbáltuk kideríteni, milyen vonat jön, de senki nem tudta. Szétváltunk, Dóra arrébbment két vagonnyival. A vonat nem innen indult, Milánóból jött. Hivatalosan 10:14-kor indult volna tovább Trieszt felé. Vártunk. Egyszer csak – 10:10-kor – Dóra felcsapta a fejét és a bringáját otthagyva lerohant a folyosóra. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Négy perc múlva indul a vonat, a csajszi meg elszaladt valahová. Mi van itt? Aztán visszajött, majd hevesen integetett, hogy menjünk utána. Mint kiderült, a spanyol tudása alapján megértette az olasz hangosbeszélőt, ahol gyk az utolsó percben jelentették be, hogy bocs, a trieszti vonat nem a négyes, hanem a hatos vágányra érkezik. Mindez akkor, amikor a vonat már érkezett. Mi pedig rohanhattunk a baromi nehéz cuccos bringával először lefelé a lépcsőn, utána felfelé a lépcsőn, nézhettünk gyorsan körbe, hogy milyen vonatot is kaptunk, kerékpárjelet nem láttunk, gondoltuk, hogy akkor biztos a végén lesz, elrohantunk a végébe, de ott sem volt, mind a tíz bringás ott téblábolt, ők sem tudták elhinni, hogy úgy adtak el bringajegyet, hogy nincs a vonaton bringaszállítási lehetőség, de ekkor már indult volna a vonat, gyorsan felszálltunk, hogy legalább ez legyen meg, aztán fent majd kitalálunk valamit. Végül mindenki keresett egy mozgássérült sarkot, ahol nem négy ülés volt, hanem csak három, aztán behajtogattuk valahogy a bringákat. Kész szerencse, hogy a vonaton csak lézengett az utas, tömött szerelvényen nem tudtam volna, mit csinálunk. Mellettem egy olasz bringás pár ült, na ők vadul lecseszték a kalauzt, de az csak a vállát vonogatta, mit tehet ő arról, hogyan állítják össze a szerelvényt. Olasz tempó. De legalább fent ültünk, a közel két óra alatt volt időnk lenyugodni is.

Udinében azt hittük, laza kocogás lesz. Nem az lett. Déltájban érkeztünk, a nap ezerrel sütött, gyakorlatilag végig. Az 50 kilométeren sikerült összeszednünk közel 300 méter szintet, ami több volt, mint amire számítottam. Valamiért abban a hitben voltam, hogy ez még alföld. Itt már rácsatlakoztunk a CAAR (Alpok-Adria) kerékpárútra, de annyira tekergett, hogy rendszeresen elnéztem az útvonalat. Így viszont olyat találtam, hogy először nem hittem a szememnek: az egyik eltévedés során belebotlottunk egy külvárosi csehóba, ahol Postřižinské sört csapoltak. Olaszország. Udine. Külváros. Lakótelep szélén, parkolóban, a nagy semmiben, egy akvárium jellegű üvegkocsma. Csapolt Postřižinské. Teljesen hihetetlen. Nyilván megálltunk én pedig begyűjtöttem néhány elismerő bólogatást a csapostól, hogy ki tudtam mondani a sör nevét. (A trükk az, hogy nem a cseh változatból kell visszakódolni, hanem külön kell szedni két szóba: posztr zsizsinszké.)

Az útról magáról nem akarok sokat írni, meglepő és erőteljes mászások voltak, aztán a végére elcsitultak. Gemonában bevásároltunk, a kemping egyből meglett, az Ai Poppi kempinget már többször is beterveztem, nem csalódtam, jó hely. Kényelmesen elfértünk, még úgy is, hogy utánunk folyamatosan érkeztek a versenyzők. Hja, az Alpok-Adria bringaút.
Ezzel volt némi szerencsém is, a városba érve vettem észre, hogy elment az első fékem, konkrétan levegős lett. Ezzel már hónapok úta küzdök, a szerelőm szerint nem lehet mit kezdeni vele, ez egy ilyen fék. Közvetlenül a túra előtt vittem el légtelenítésre, úgy terveztem, hogy ha hazaérek, megtanulom a Youtube-ról, de ez a dög nem várta meg, még a túrán belevegősödött újra. (Mondjuk azt elég nehezen tudom elfogadni, hogy ez egy ilyen fék, azért valahol csak SRAM, itt valami bűzlik.) Gemonában, az Alpok-Adria kerékpárút mellett természetesen találtam nyitvatartó bringaszerelőt, pár pillanat alatt légtelenített, a biztonság kedvéért elől-hátul, aztán fékpofákat is cserélt, mert szerinte a régiek szarok voltak, elmagyarázta, hogy a cső és a fék csatlakozásánál kap levegőt a rendszer, azzal majd kezdjek valamit.
Utána sátorállítás, vacsora, esti sör a kempingbüfében, majd alvás. Szauna, de már nem akkora, mégis csak itt vagyunk a bazi nagy hegyek lábánál. Itt már elgondolkodtam azon is, hogy kibontom a hálózsákot. (Nem kellett.)

Villach
2024.08.01

Egészen eddig nem ekéztem az időjárást. Oké, forróság volt, ami kellemetlen, de nem rontja a látványt. Látunk mindent. Most viszont a történelem ismétli önmagát. Egy évvel ezelőtt Villachból indultam volna neki Gemonának, a Milleneumi kerékpárútnak, de egy utolsó pillanatban beeső hatalmas vihar, makacs és erős eső végül megakadályozta. És most is valami hasonló van a levegőben. Tegnap még 6 mm-es esőt jelzett a Meteoblue, én pedig elkezdtem tanulmányozni, hogyan lehet vonattal eljutni Gemonából Villachba. Mára sokat szelidült a modell, gyakorlatilag azt mondta, hogy déltől indul egy általános csepergés (<1 mm), este hattól meg lesz egy 1-2 mm-es eső Villachban. Ezzel már együtt lehet élni. Most az egyszer, utoljára még, hajnali 5-kor kelünk, igyekszünk délelőtt begyűjteni annyi élményt, amennyit csak lehet, aztán jöhetnek a felhők meg az esők.
Negyed nyolckor már úton voltunk. Habár az idő remek volt, nem haladtunk valami túl jól, de ez várható is volt, a terep Tarvisióig (60 km) folyamatosan emelkedik. Nem meredeken, de olyan 1-3%-kal, megállás nélkül. Olyan 6-700 méter szint. A többség szemből szokta járni (már a név is: Alpok-Adria), azért, hogy a szép részeken erőlködés nélkül lehessen gyönyörködni a tájban. Nekünk máshogy jött ki a lépés, de nem volt ezzel sem gond. Ez a meredekség még bőven vállalható. Boltok nem nagyon vannak, de az egykori vasútállomások épületében több településnél is üzemel egyfajta vasúti resti. Chiusaforte állomásnál már nyitva volt, ittunk egy sört, Ugovizza állomásnál pedig megebédeltünk. Innen már csak 5 kilométer mászás várt ránk. Délután kettő volt, az eső viszont… érdeklődés hiányában elmaradt. Úgy sütött a nap, hogy megint ráolvadt a sisak a fejünkre. Nem, nem bántam.
Aztán persze megjött. Arnoldstein után dörgést hallottunk nyugat felől. Megnéztük Windyn. Minden viharok öreganyja közeledett, jelenleg éppen az eddigi túraútvonalunk városait semmisítette meg. Úgy néztük, hogy kábé egy óra múlva éri el Villachot. 20 kilométerünk volt hátra, de még be is kellett vásárolnunk estére. Necces lesz.

Pár szó a szállásról. Ez is indulás előtti foglalás volt. De még mennyivel! Egyéni foglalási világrekord. Még február elején foglaltam le. 2-3 héttel a combcsonttörésem után. Amikor még járókereteztem és éppen kezdtem gondolkodni a hónaljmankón. Arról, hogy mi lesz nyáron, mi lesz a lábammal, tudok-e majd bringázni, lesz-e erőnlétem… semmit nem tudtam. Egyszerűen csak azt mondtam, hogy augusztus elsején én Villachban akarok aludni egy bringatúra végén. Még most is hihetetlen, hogy pontosan így lett.

A Gail folyó mentén értünk be a városba. Ekkor már nem csak hallottuk, de láttuk is a közelgő rettenetet. Egy gyors bolt, majd tekerés a panzióhoz. Az utolsó 500 méteren kezdett el cseperegni. Gyorsan megfejtettük a szabadulószobát, lehajigáltuk a bringáról a csomagokat, feltoltuk őket a fészerbe, bevonultunk az épületbe, megtaláltuk a szobánkat, kiültünk egy-egy sörrel a fedett erkélyre… és egy perc múlva már berobbant a vihar. Most már jöhetsz, Géza.
Vacsora, üldögélés a teraszon. Élveztük a vihart, a kellemes hűvöset, a mindenféle repkedő rovarok hiányát. Rég volt már ilyen.

Döbriach
2024.08.02

Eredetileg hétkor terveztünk kelni, egyáltalán nem siettünk. Egy begyorsult szerzetes nem így gondolta, akkora vad harangszólót nyomott le hajnali hatkor a közvetlenül mellettünk lévő templomban, hogy mindenki felkelt, az is, aki eredetileg nem ekkor akart. A látvány már ismerős volt, ugyanúgy felhőbe burkolóztak a Karavankák, mint egy évvel ezelőtt. A különbség csak az volt, hogy most nem érdekelt. El kell mennünk a kocsihoz, bepakolnunk és irány haza.
Persze nem volt ennyire egyszerű. Habár az út csak 40 kilométer, de 360 méter szint van benne. Ez a tervezésnél nem nézett ki durvának, így, a tizedik napon viszont igen.
Maga az út eléggé vegyes élmény volt. Akadt félreérthető elterelés, akadt kilométereken keresztül tartó aszfaltozás és emiatt óriási dugó, illetve ahol nem volt kerékpárút, ott az autók között kellett lavíroznunk, sokszor szűk úton és felfelé menet ez sehogyan sem jó. Viszont ahol kerékpárúton, vagy egyszerűen csak kerékpársávon tudtunk haladni, ott már élveztük a tájat. Eltekertünk két tó mellett (Afritzersee, Brennsee), a táj is kitisztult, eltűntek a felhősipkák, kellemes és legfőképpen megnyerően szép lett a terep. Már amikor tudtunk benne gyönyörködni és nem az autókra meg a mászásra kellett koncentrálnunk.
Aztán Döbriach. A kocsi ott volt, ahol hagytuk. Bepakoltunk, ettünk még egy hambucit a szemben lévő bódéban, aztán irány haza. Simán jöttünk, eltekintve a tatabányai gigadugótól, ott eltöltöttünk egy bő órát.
Jelenleg itt kukorékolok a nappaliban egy hatalmas nagy kupacon, gyakorlatilag még semmit nem pakoltam el. Szombaton és vasárnap a digitális tartalmak rendezése folyt, a pakolás a szürke hétköznapokra maradt.

Térkép és animáció

Itt pedig a szokásos grafikus összefoglalás látható. A képre kattintva lehet megnézni az egyes túrákat, illetve belelinkeltem a 3D Relive animációkat is.