A címben szereplő cseh kifejezés nagyjából azt jelenti, hogy megrövidülés.

Talán nem mindenki számára ismerős, hogy ez az eredeti címe a nálunk Sörgyári Capricció címen futott nagy sikerű filmnek/könyvnek. (És ez alapján keresztelték – Hrabal engedélyével – az újraindult nymburki sörgyár sörét a Postřižinské névre.) Van is a filmben/könyvben egy részlet – mely a magyar cím esetében nem igazán érthető – amikor Pepin bácsi kiadja az ukázt, miszerint mindent meg kell rövidíteni, Maryska pedig ezen felbuzdulva vágatja le a gyönyörű hosszú haját, illetve vágja le később a kutya farkát, mely aktust a szerencsétlen eb képtelen volt elviselni és beledöglött.

Nos, könnyen lehet, hogy a blog lesz ez a kutya.

Nem, senkinek a farka nem lesz levágva. Remélhetőleg.

Távolról kezdem és valószínűleg hosszú lesz. Arról van szó, hogy több olyan visszajelzést is kaptam régi haveroktól – akik egyben régi olvasók is – hogy ezek a túraleírások nem igazán vonzóak. Az egyik ismerős jelezte, hogy emiatt megritkultak a látogatásai, a másik konkrétan le is lépett, miközben a statisztikákban is látom, hogy igen alacsony ezeknek az írásoknak az olvasottsága.

Természetesen ez nem zavar. A legelejétől fogva emlegettem, hogy ez a blog egy publikus napló, magamnak írom, ha nem lenne egy olvasója sem, akkor is írnám. Az csak egy kellemes meglepetés, hogy ennyi embert érdekel. Csakhogy van itt egy kérdés, melyet meglehetősen veszélyes feltenni. Veszélyes, mert a válasz boncolgatása közben igencsak mocsaras területre vezet az út.
A kérdés az, hogy ha csak magamnak írnék, akkor… akkor is írnám-e ezeket a túraleírásokat?
Erre nincs rövid válasz. Ugyanis nagyon nem mindegy, melyik időszakról beszélünk.
Nagyon sokáig az utazási élmény rögzítésére az egyedüli lehetőség ennyi volt: fényképek, szöveg. Később megjelentek a trekkek is, aztán relive… de ennyi. Ezeket mindenképpen le kellett gyártani, mert azok az utazások, amelyekről nem készült illusztrált feljegyzés, elvesztek. Ez tapasztalat.
Nagyjából tíz évvel ezelőtt jelent meg az életemben egy új platform: videók, videóvágás. Nyilván volt rengeteg bénázás, sőt, van is, de mára már egyértelmű, hogy a mozgókép nagyságrendekkel többet ad vissza az élményből, mint az illusztrált írás.

Igen, tudom. Videó. Én sem szoktam megnézni a webes újságok videóit, mint ahogy podcast-et sem hallgatok. Minek pazarolnék órákat az életemből olyan anyagokra, melyeket írásban tíz perc alatt begyűjthetnék? Ez alól két kivétel van: a youtube-os videók arról, hogyan ganézzuk ki a disznót, illetve a mindenféle bringás túravideók. Az oktatóvideók haszna egyértelmű, ha meg akarom tanulni, hogyan kell mondjuk légteleníteni egy hidraulikus tárcsaféket, akkor egy mozgókép ezerszer többet ér a legkorrektebb leírásnál. És nagyjából ugyanez a helyzet a túravideóknál is. Hiába írom le gyönyörű kifejezésekkel a tájat, semmit nem ér ahhoz képest, mintha videón mutatnám be.
Bringás túravideós körben meglehetősen ismert Cobranco neve. Az már kevésbé közismert, hogy néhány partnere blogban is leírja azokat a túrákat, melyeket a szaki videókban dolgoz fel. Rövidebb? Igen. Gyorsabban végig lehet érni rajta? Igen. Egyenértékű az írás a videóval? Lónak a farát, sógorasszony.
Aztán még valami. Kábé egy éve már nem jegyzeteltem a túrákon. Mert fáradt voltam, mert nem volt kedvem azon az apró képernyőn a bumszli ujjaimmal pötyögni, mert esténként már nem jöttek a gondolatok, sem a vicces mondatkák, a frappáns meglátások meg végképp nem, szóval az írások végül úgy születtek, hogy itthon végignéztem a nyers videófelvételeket és abból, amiket ott mondtam, illetve ami a tájról utólag eszembe jutott, szóval ezekből raktam össze a blogposztot.
Ami nem kicsit redundáns, hiszen ezek a dolgok idővel audiovizuálisan mind belekerültek a videóba.

Ez után a hosszú bevezető után a lényeg. Nem látom értelmét a túrák szöveges feldolgozásának. Magam számára sem akaródzik, az olvasókat sem érdekli. Akkor meg minek? Lesz helyette videó. Igen, hosszabb, de egyedül ez tekinthető valamennyire valósághű élményvisszaadásnak.

  • [Update]
    Időközben túlestem az idei első nagy túrámon. Oké, hogy nem írok róla kisregényeket, de a trekkeket eleve úgyis kirakom a Komoot-ra, akkor meg miért ne csinálnék róla egy kollekciót? Itt elfér pár mondat a túráról, meg az a néhány fénykép, melyet menetközben követtem el. Aztán egyszer majd lesz videó is.

    • Jó. De hogyan kerül ide a Postřižiny és az elpusztult kutya?

    Ennek is van előzménye. Irkáltam már róla, hogy milyen pocsék a közérzetem ebben az országban, ebben a mérgezett légkörben. Irkáltam róla, hogy legszívesebben kiiratkoznék a társadalomból és egész hátralévő életemben embermentes környezetben járnám a világot – kajakkal, gyalog, vagy bringával – és semmilyen szinten sem érintkeznék ezzel az úgynevezett civilizációval, amely ma tombol az országban. Ez nem olcsó duma, ezerrel dolgozom rajta és egészen jól haladok. Odáig már eljutottam, hogy habár folyamatosan ordítani lenne kedvem, de a blogra ebből nem engedek ki semmit. Ehelyett vannak ugye a túrák. Amelyekről épp az előbb vezettem le, hogy miért nem fogok írni. Akkor viszont mi marad? A megrövidülés. Ha a rengeteg túraszervezés, lebonyolítás, videóvágás mellett, ha a napi 20-30 agyfelb@szás, hiszti és lenyugvás után még marad kedvem és könnyed gondolatom arra, hogy írjak valami jópofát, nos írok. De félek, hogy ez a kedv ugyanúgy fog megdögleni, mint Nymburkban a levágott farkú kutya.