Month: April 2021

De van róla papír

Időrendben.

– Szerda reggel Nej belázasodott.
– Szerda délután megkaptam az első oltásomat. Nej is jött volna, de őt a körzeti doki lehúzta a listáról.
– Csütörtök reggel Nej PCR teszten, pozitív.
– Csütörtök délután a külön háztartásban élő fiam megkapta az első oltását.
– Hétvégére belázasodott, PCR teszt, pozitív.

Ezek után ma mind a hárman megkaptuk a védettségi igazolványt. A fiam még a karantén letelte előtt, Nej pedig annak ellenére, hogy le lett húzva a listáról.

Most kivételesen nem akarok hőbörögni. Egyszerűen csak jelzem, hogy ez az igazolvány kábé ennyit ér.

[Update]

Átvizsgáltuk az igazolványokat és mea culpa. Nekem az van ráírva, hogy mikor oltottak, Nej igazolványán meg az, hogy a karantén végéhez képest fél évig érvényes.
Így jár az, aki tapintásra érzi a plasztikkártyát, de hamarabb ír, mint ahogy a többiek kibontják a borítékjukat.

Tisztás

Tegnap korán feküdtem, ma korán keltem, így is volt tervezve. Nagyot akartam bringázni, az időjós meg azt mondta, hogy reggel napos idő lesz, a záporok, zivatarok késő délelőtt érkeznek.

Ehhez képest reggel fél kilenckor, amikor már indulni akartam, hirtelen mozdulattal az ablakba kirakott paprikaültetvényem, a jövőm megélhetési záloga, földre vetette magát. Nyilván fejjel lefelé. A párkány alatt az olvasósarkom volt. Bőrfotel, üvegtáblás dohányzóasztal, rajta apósom anyja által kézimunkázott agyonféltett mittudoménmijével, vagy nyolc ritka könyvvel, egy tablettel, elemtöltővel és egyéb elektronikákkal, az asztal alatt a bringapucoló készlettel és egyéb szerszámokkal.
Jaj.
A nedves sár mindent beterített. Látszott, hogy ez minimum két óra. Mármint csak a takarítás. De nem lehetett halogatni.
Kipucoltam. Mindent.
Az összes földet beleszórtam egy bödönbe. A végén leültem fejlámpával az étkezőasztalhoz és áttúrtam azt a rengeteg földet. Palántacsírákra vadászva. Ami valahogy úgy nézett ki, mint magból kiágazó gyökerek, azokat bedugdostam egy-egy földdel töltött műanyag cserépbe. Végül lett 12 reményteli edényke, bár lehet, hogy némelyikbe csak döglött poloska került.
Fél 11. Szarrá fogok ázni. Menjünk.
Rögtön az elején kiderült, hogy benéztem, a sportórámban alig volt szufla. (Ne menjünk bele, hogy amíg a sarkot pucoltam, hányszor tudtam volna feltölteni.) Na mindegy, állítólag lehet úgy is sportolni, hogy nem mérjük.
Tulajdonképpen Tökölig minden rendben ment. Ott viszont belefutottam egy baromira ronda fekete felhőbe. El is kezdett dőlni belőle az eső, de ekkor kelet felé kellett kanyarodnom, egy kilométerrel arrébb meg ezerrel sütött a nap, csicseregtek a madarak, hurik rázták a hátsójukat az út szélén. Mosolyogtam én is. Egészen a Gubacsi hídig. Ott hagyott el a szerencsém. Megjelent a fejem fölött egy még rondább fekete felhő és hazakísért. 16 kilométeren keresztül dőlt az áldás a nyakamba, a délutáni forgalom oldalról spriccelte a vizet, a hatalmas tócsák alulról. Csontig beáztam, de annyira, hogy mindenből csavartam a vizet, még a hajamból is.

Most itt ülök a gép mellett, odakint tombol a napsütés, bort kortyolgatok és Jazzékielt dúdolgatok. Tudom, ilyenkor Alvint szoktam, de az utóbbi időkben olyan sokszor kellett, hogy már rámfért egy kis változatosság.

De örülök, hogy látlak!

Mostanában egy meglehetős rabszolgamunkával szórakoztatom magam (jó is az, eltereli a figyelmemet), konkrétan weboldalakról szedek le szövegeket, rakom be Wordbe, majd aprólékosan kipucolom az egészet és a tiszta szöveget rakom be egy másik weboldalba. Nem valami lélegzetelállító, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.
Csak hát… a Word. Kábé tízpercenként eldobja az agyát, ami konkrétan azt jelenti, hogy nem működik a kijelölés. Se egérrel, se billentyűkkel. Nem lehet mást csinálni, mentés, kilépés, újranyitás.
És ekkor az a rohadék, az a szutyok, fülig érő mosollyal üdvözöl. Hogy jaj de jó, már megint együtt fogunk dolgozni. Hogy megint megváltjuk a világot. Mi. Ketten.
Én pedig csikorgatom a fogamat és ha személy lenne, már biztos a hátába állítottam volna a fogpiszkálómat, de nem egyet, hanem az egész csomaggal.

A rossz példa is jó példa

Sok évvel ezelőtt egy spontán tűz melletti sütögetés alakult ki a szomszédok között az akkor még játszótér helyett csak gyepes területen. A szembeszomszéd kihívott engem is, majd egyből eldőlt, valószínűleg túltöltötte magát. Ottmaradtam egy csomó ismeretlen emberrel, de hát ezt hívják úgy, hogy szocializáció. Beszélgettünk. Valahogy kiderült, hogy az egyik fazon valami művészettanár és istenbizony nem erőltettem a témát, de kiderült az is, hogy szoktam rajzolgatni. A pacák meglepődött, majd megkérdezte, hogy tudok-e mutatni rajzokat.

Én akkoriban kisérletezgettem azzal, hogy valahogyan próbálgattam a tevékenységemet könyvek formájába terelgetni.

Van egy oldal, a lulu.com. Kicsit munkás a dolog, de ha összeraksz egy megfelelően szerkesztett pdf fájlt meg egy frankó borítót, akkor könyvet csinálnak belőle. Úgy értem, hogy valódi könyvet, igazi ISBN számmal és minimális anyagiakért az Amazonra is kiteszik. Egy időben komolyan játszottam vele, de mára felhagytam vele. Rajtam kívül valószínűleg nem érdekelnek senkit ezek a könyvek papír formában, elektronikusan meg ugye fent vannak a blogon.

Sokszor írtam már, hogy ez a blog valamikor karikatúrablogként indult, majd ez a műfaj lassan kikopott. Egy ideig tologattam a régi rajzokat mindenféle tárhelyekre, weboldalakra, de egy idő után elegem lett belőle. Összeraktam egy pdf-et és kitettem a könyvek közé. De előtte még megluluztam. Azaz csináltam egy olyan pdf-et, amelyből fizikai könyvet lehetett nyomtatni. A színes oldalak cefet drágák voltak, igyekeztem spórolni. Apró, nehezen olvasható betűtipusokkal, kevés köztes helyekkel. Az első eredmény borzalmas lett. Sajnos csak papíron, a képernyőn egészen jól nézett ki a könyv. Ebből rendeltem magamnak két példányt. Némi fejvakarás után, okulva az okulandókból, jelentősen átdolgoztam, kinyitottam egy kicsit jobban is a pénztárcámat. Ez a példány már valamennyire vállalható lett. Ebből is rendeltem kettőt. Mára mindkettőből egy darab maradt, itt figyelnek a könyvespolcomon.

Nos, azt a vállalhatatlanul vacak példányt vittem ki a pacáknak. Mivel addigra már kiderült, hogy tipográfiát oktat (veszélyes emberek, tudnék róluk mesélni), kifejezetten felhívtam a figyelmét, hogy a tipográfiával ne foglalkozzon, én is tudom, hogy szar. Ha a rajzokra kiváncsi, akkor koncentráljon azokra. Ehhez képest leordította a hajamat. Nyilván a tipográfia miatt. Nem lettünk barátok. Nem is maradtam sokáig, otthagytam a francba a társaságot. A könyv ott maradt a hapsinál, nem erőltettem, hogy értemenjek. Aztán egyszer elköltöztek. Legyintettem egyet, tutira fel fogja használni állatorvosi lóként, de marhára nem érdekelt.

Na most, nem tudom, te szoktál-e szelfszörfölni? Én úgy évente egyszer beírom a gugliba a nevemet és megnézem, mit tud rólam az internet. És hoppá. A doksi.net oldalon a Művészet/Középiskola kategóriában ott figyelt a könyv. Szélesen vigyorogtam. Mégiscsak jó lett az a szerencsétlen könyv valamire. Gondolom, több órán keresztül darabokra szedik az összes hibáját, a nebulók pedig elszörnyülködnek, hogy mik vannak.
Megint sikerült edukálnom.

[PS]
Ez a legvacakabb. Amikor megírsz egy cikket, szépen végigvíve a gondolatot, faragsz is egy csattanót a végére… aztán kiderül, hogy az egész egy nem egészen alapos körültekintésre épült. Egyszerűen a Művészet/Középiskola kategória félrevezetett. Reflexből adta magát, hogy az a bizonyos illető volt. De nem. Ugyanis az írás után visszanéztem és megtaláltam, hogyan lehet gyorsnézettel belenézni a doksiba. Rajzok ugyan nincsenek benne, de a szövegből egyértelmű, hogy egyszerűen csak a blogról szedték le a pdf-et és rakták ki a saját oldalukra. Nyilván lehetne hümmögni, hogy CC, meg izé, de nem lényeges.
Persze ettől még a sztori eleje igaz, csak a történet önmagában olyan… féloldalas.