Hét szellemem elindult,
hét utamon megindult…
Medve képében az erdőt járom,
hal képében a vizet úszom,
madár szárnyán az eget hasítom.
- Nyenyec-hanti sámánének -
A napokban voltam futni. Igen, megint a sportóra. Néha rá-rápillantottam és csóváltam a fejem. Ez hülye. Kezdve ott, hogy a performance condition értéknek semmi köze nem volt a valósághoz (a futás végén magasabb volt, mint az elején, azaz szerinte pihentem a futás közben), de magának a tempó kijelzésének sem. A második kilométeren egyszer sem mutatott 6:20 perces kilométernél jobbat, de a kilométer végi összesítésnél már 5:50 jött ki. Szóval totális gyász. Itthon felraktam az adatokat a Garmin Connectre. Megnéztem. Azannya. A kifésült, összesített adatok egészen valószerűek lettek. Ha nem láttam volna mellette a mérési diagramokat, akkor akár el is hihettem volna.
– Ezt aztán jól bespúrtad! – vigyorodtam el.
~oOo~
Viszont rögtön utána felmerült bennem: vajon hányan ismerik ezt a kifejezést? Google Search. Senki. A spúr, mint melléknév létezik, azt jelenti, hogy garasos, zsugori. De ennek köze sincs az ige jelentéséhez.
Akkor kénytelen leszek megint mesélni.
~oOo~
Életem során rengeteg laboratóriumi mérést végeztem. Ugye a vegyipari szakközép, üzemi gyakorlatokkal, a vegyipari egyetem, szintén üzemi gyakorlatokkal, tipikus laborpatkány körülmények. Ebben a szubkultúrában létezett a spúrni, bespúrni kifejezés.
Képzelj el egy mérést. Mittudomén, a víz áramlási viszonyainak változása a szelepcsavargások függvényében. A csoport igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy elő volt írva: az egyik ember tekergetett, a másik kettő leolvasta az értékeket és bekiabálta, a negyedik adminisztrált. Lement a mérés, a kezünkben volt egy adathalmaz. Magát a jegyzőkönyvet egy nappal később kellett beadnunk.
Innentől jöttek a gondok. Elkezdtünk zsebszámológéppel számolgatni, a számolt értékeket milliméterpapíron ábrázolni. (Dehogyis volt akkor Excel. Még számítógép sem.) A diagram viszont az istennek sem akart olyan lenni, mint amilyennek a szakirodalom alapján lennie kellett volna. Ökörhugyozás, az. Nyilván jött a fejvakarás. Mi legyen? Végül valaki felvetette: spúrjuk be! Azaz visszafelé kiszámoltuk, milyennek kellene lenniük a mért értékeknek, hogy még elfogadható görbéket kapjunk. A jegyzőkönyvet meghamisítani már pillanatok műve volt.
Immár a módosított adatokkal legyártottuk a hivatalos jegyzőkönyvet. Beadtuk. Elfogadták.
Ez volt a spúrás.
A gyakorlatban pedig úgy történt, hogy a laborból, úgy, ahogy voltunk, fehér köpenyben, átvonultunk a Sport nevű kocsmába, kipakoltunk minden papírt az asztalra és sör mellett spúrtunk zárásig.
Eldőlt. Két éve szemezgetek ezzel a drónozós témával. Kedvem az lett volna hozzá, de a túráinkon már így is úgy érzem magam, mint Bigyó Felügyelő, annyi kamera, objektív, gps meg mindenféle kütyü van nálam. Többnapos túrákon amikor a többiek pihennek, én akkumulátorokat töltök, kütyüket ellenőrzök. Meg leginkább káromkodok. Mert valamelyik technika tuti megbolondul. Hiányzik ebbe még egy kifejezetten bonyolult elem? Egy olyan, amelyik extra különleges odafigyelést kíván? Amikor pont ebből van a legkevesebb egy utazás lebonyolításakor?
Igen. Hiányzik. Ha belegondolok, hogy mit tud, milyen pluszt ad, akkor hiányzik. Az idő pedig múlik, egy kihagyott remek felvételt lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmam összehozni. Ha lett volna drónom az Amalfi-öbölbéli túrán, vagy a Montserrat hegyen… de nem volt.
Szóval billegett a döntés, és a drónok extrém magas ára sem könnyítette meg a helyzetet. Az meg pláne nem, hogy utánaolvastam és azt tapasztaltam, miszerint szinte minden drónos már legalább egyszer összetörte, vagy elvesztette a repcsijét. A 4-500e forint értékű repcsijét.
Minden évben szeptemberre halasztottam a döntést.
Aztán a következő szeptemberre.
Eddig tartott. Kellett hozzá, hogy a COVID miatt nem költöttünk túl sokat csavargásra, és kellett hozzá az is, hogy ebben a virnyákos időben a szabadban drónozás kifejezetten ajánlott szórakozás.
Eleve az, hogy szórakozás. Ebben a búvalbaszott világban.
A fentiekből sejthető, hogy tanuló drónnak egy egyszerűbbet választottam. Naná, hogy ez sem volt egyértelmű. A Mavic Mini-t céloztam be. DCR írása alapján tetszett, az ára (120e pénz) is elfogadható volt. Aztán matekoztam egy kicsit és kiszámoltam, hogy a ‘fly more’ combo (157e) nem is rossz ajánlat. Két tartalék akksi, egy hub jellegű töltő, egy táska, meg egy csomó tartalék alkatrész. (Összeszedegettem mindezeket az Alibabáról, drágább lett volna, arról nem is beszélve, hogy ha valahol fontos, hogy eredeti terméket vegyél, az pont a drónakksi. Ez ugyanis kommunikál a drónnal. Ha kezd lemerülni az akksi, akkor a drón erről értesül és egy utolsó erőfeszítéssel magától hazarepül.)
Oké. Kedden megrendeltem. Péntekre igazolták vissza.
Csütörtökön a DJI piacra dobta a Mavic Mini 2 drónt. Mit ád az ég, DCR egyből le is tesztelte. (Később találtam egy másik tesztet is.) Elolvastam az írást. Hümmögtem. Az újdonságok gyakorlatilag hidegen hagytak. Egy kivételével. Azért az az OcuSync, az nagyon kellene. Különösen úgy, hogy ekkortájt jött ki Magyarósi Csaba is egy bemutató videóval, melyből nekem az jött le, hogy a Mini 1 hatótávolsága jelentősen kisebb a megadott, illetve elvárt értékeknél is. Hmm. DCR azt írta, hogy odakint a 2-es 50 dollárral drágább az 1-esnél. 15e pénz. Annyit megérne a dolog.
Végül abban maradtam, hogy a boltban majd kifaggatom, az eladót. Hogy nem-e lehetne-e.
Péntek. Bolt.
-Tervezi, hogy forgalmaz majd 2-es Mavic Minit is? – tettem fel a hónap leghülyébb kérdését. De valahogy el kellett kezdeni.
– Persze.
– Mikor?
– Valamikor november végén.
– És van már hozzá ár?
– Persze. Ki is raktam a weblapra. A sima csomag 170e forint, a fly more pedig 230e.
– Ejha.
Ez azért erős volt. 15e forintnyi különbség még belefért volna, 73e forint már nem. Elsőre egy kicsit be is rágtam a kereskedőre, aztán itthon nyomoztam… és nem értem. Odakint egy sima Mini 1 400 dollár, a sima Mini 2 450, a Mini 2 Fly More pedig 600. Az ÁFA, vám, meg szállítási költség olyan 160 dollár. Azaz a sima Mini 2 180e forintra jön ki, a Mini 2 Fly More pedig 230e forintra. De hát… pont ennyiért adja a kereskedő. Akkor hol van a trükk? A Mini 1 árában. Az ugyanis, ha kintről venném meg, akkor 170e forint lenne. A kereskedő meg adja 120e forintért. Azaz a különbség az 1-es és a 2-es között tényleg óriási, de nem azért, mert a kereskedő borzasztóan drágán adja a 2-est, hanem azért, mert valami elképesztő olcsón adja az 1-est.
Nyilván ez a matekozás már itthon történt meg, döntenem meg ott kellett. Végül azt mondtam, hogy kezdő, gyakorló drónnak a 230e forint már túl sok. Ez már a végső drónként megcélzott Mavic Air 2 árzónáját (270e) pöcögteti. Így lett belőle végül a sima Mini 1.
Boldogan cipeltem haza. Az első délután elment a kütyük összeszerelésével, összepározásával, aktiválásával. Enyhe pofáraesés volt, hogy microSD kártyából sem eszik meg akármit, UHS-I V30-as kártya kell a drágának. Megrendeltem. Másnap reggelre vissza is igazolták. Nocsak. Azért ez mázli. Szombatra is, vasárnapra is tiszta, napos időt jósoltak, ideális a drónröptetésre.
Nyilván nem bírtam ki, hogy legalább egy méterre ne küldjem fel az udvaron.
Nem sikerült.
A végén már csomókban téptem a hajamat. Mindent összeraktam. Jól. Mindent beállítottam. Az égegyadta világon mindent bekalibráltam.
Na, ez se volt matyóhimzés. A franc sem gondolta volna, hogy a kerítés mellett lévő középáramú villanyvezeték megöli az iránytű kalibrálását. De megölte.
És nem. Az a dög meg se moccant.
Végül ráböktem a vezérlőszoftverben a térkép ikonra. Ezt kaptam.
Azannya. Autorizációs zónában lakunk.
Gyors áttekintés. Vannak a tiltott zónák, ahol nem lehet drónozni. (A térképen piros.) Ez nem azt jelenti, hogy van egy szabály és a betartása rám van bízva. A drón GPS alapján tisztában van vele, hogy hol van és be sem indul. Vannak az autorizációs zónák (kék), ott, ha ki tudom lockolni, akkor beindul, egyébként nem. A warning zónákban (mindenféle sárga) már szabad a röpködés, de a szoftver állandóan figyelmeztet, hogy óvatosan, tigris.
Vedd észre, hogy a kép alapján a parlament, a várnegyed, egészen a János-hegyi kilátóig szintén tiltott zóna. Nagyjából ez várható máshol is: amit kifejezetten érdemes lenne drónnal körberepkedni, pont az van általában tiltva.
Szép. Tudni kell, hogy egy éve egy haver már tartott egy kezdő szintű drónos oktatást néhányunknak. Én akkor direkt megnéztem a térképén, hogy mi van a házunknál. Határeset volt, de még éppen lehetett drónozni. Ezt alá is támasztotta, hogy egy időben egy pacák kijárt ide, a melletünk lévő játszótérre gyakorolgatni. Én is így készültem. Hogy kiülök az udvarra és ezen a pár négyzetméteres területen gyakorlom majd be az első kanyarokat, amikor éppen van egy szabad tízpercem, aztán majd megnézem, honnan esett ki nyáron a pala a tetőből, mekkora a lyuk. Na, ennek lőttek. Valamiért valamikor valakik kihúzták a határt.
Oké. Akkor az udvaron nem lesz drónröptetés. Hol lehet? Ekkor nyeltem még egyet. Gyakorlatilag az erdőben sem. Csak a túloldalán. Mondjuk van ott egy elfeledett tisztás, nagyon nehéz megközelíteni, nagyon kevesen ismerik. Az talán jó lesz.
Szombaton ki is sétáltam. Bakker. Még ott is azt mondta, hogy kiemelten veszélyes övezet, és minden dróninduláskor felugrott egy ablak – igen, eltakarva a teljes képernyőt – hogy ugye, tudom, hogy van a közelben egy repülőtér.
Na, azért itt kezdtem el hisztérikusan sikoltozni. Ez egy 249 grammos drón. Megkérdeztem Barnát, aki ugye éppen pilótának tanul, hogy egy ekkora drón milyen kárt tudna okozni egy repülőgépben? A válasz az volt, hogy ez még egy nagyobb madárban sem tudna semmit.
De hagyjuk is ezt a szálat. Ez egy olyan drón, ahol a vezérlőpanel és a röpcsi között wifi kapcsolat van. Még csak nem is valami erős, inkább csak olyan közepes.
Hagyok egy kis időt, hogy ezt végiggondold. Mekkora távolságra is tudsz elmenni a laptopoddal a wifi access pointtól, hogy még legyen jeled? Hát, a 200 méter távolság már világbajnok.
Nos, pont ezt tudja ez a drón is. A hétvégi turnén a maximum magasság 90 méter volt, a maximum távolság pedig 150 méter. Ekkor már sikított, hogy elveszti a jelet. Kint, a nagy büdös pusztán, távol minden vezetéktől, tűző napon, tiszta légkörben, irányba fordított antennákkal.
Hogy is vannak a zónák? Légvonalban két kilométerre lakunk Ferihegytől. Az autorizációs zóna határa 3 kilométernél van, de ahhoz a bizonyos tisztáshoz 2,2 kilométert kell még gyalogolnom. (Mint írtam, elég kacifántos a megközelítése.) A tuti hely, ahol minden ideális a gyakorláshoz, az pedig 5 kilométerre van. (De még ez sem sima, figyelmeztetést itt is kapok.)
Utólagos pontosítás. DCR ezt írta a korábban beidézett írásában: “The map is important to flying in a legal place, but it shouldn’t be assumed to be correct. Generally speaking, DJI doesn’t have all the restrictions in there. For example, it lists numerous places around me that says are merely ‘Warning zones: Fly with caution’, when in fact those are no-fly zones. So you’ll need to do your own research here.”
Kiváncsiságból megnéztem, hogy a MyDroneSpace ad-e ki engedélyt eseti repülés céljából erre a fentebb említett világvégi szántóföldre? Nem adott. Mert repülőtér. Hét kilométerrel arrébb. És jövőre ugye csak ez alapján az alkalmazás alapján repkedhetek.
Vagy illegálisan.
(Az persze jó kérdés, hogy honnan szerezhetném be ezt az információt? Van ugye a legter.hu weboldalán az Eseti Légtér keresése funkció – ennél hivatalosabb hely egyszerűen nincs a témában -, itt minden további nélkül tudnék engedélyt kérni még a repülőtér leszállópályájára is. Legfeljebb nem kapnám meg. De semmilyen figyelmeztetést nem kapok, hogy ez valójában tiltott zóna. Az meg, hogy folyamatosan böködöm a MyDroneSpace engedélykérő gombját, hátha majd egyszer jó helyre böktem és megkapom – mert semmilyen módon nem jelzi ki előre a zónákat – az azért eléggé fapados módszer.)
És mindez egy olyan drónnal, amelyiknek a maximális hatótávolsága 150 méter.
Kurva jó ez a szabályozás.
Várjál, tudom fokozni. Nekem az is tök jó megoldás lenne, ha a nappaliban tudnék gyakorolni. (Baromira nem egyszerű ennek az izének az irányítása. Mintha jégpályán kellene tükörsima gumikkal driftelgetnem. Nagyon sokat kell reptetni, hogy az irányítás készségszintű legyen.) De ezt sem tehetem meg. Ott is tilos. Mert mi van, ha egy 747max éppen akkor akarja az én nappalimon keresztül megközelíteni a repülőteret?
A fentieket utólag árnyalnám. Nem mindegy, hogy hol vagyok a lakásban. Ahol van GPS jel, ott azt mondja, hogy autorizációs zóna, nem lehet felszállni. Ahol nincs GPS jel, ott azt mondja, hogy a GPS nélküli repülés le van tiltva. Engedélyezem? Amikor azt mondom, hogy igen, akkor közli, hogy óvatosan, mert GPS nélkül nincs lebegés. Na ez épp elég, hiszen egy nappaliban pont a lassú, sok lebegéses mozgás jöhetne szóba egyedül.
És akkor még nem is beszéltem a jelenleg érvényes drónröptetési szabályzatról, mely kész elmebaj. (Kezdve ott, hogy nincs is. Légtérhasználat szabályozása van, mely alkalmatlan a drónok kezelésére.)
Ide csak egy linkgyűjtemény:
Megjegyzés az utóbbi linkhez. A kizárólag MySpaceDrone bejelentéssel engedélyezett reptetés, illetve a 120 grammos játékdrón kategóriának (melybe már nem fér bele egy kamera) korlátlan engedélyezése azért jól mutatja, hogy nem a repülésbiztonságról van itt elsősorban szó, hanem arról, hogy nehogymár kíváncsi újságírók, kíváncsi állampolgárok kilessék, mit művelnek a kormány emberei, illetve mit loptak össze a NER lovagok.
Szóval szép. Jó nagy szívás az egész, de valahogy mégis vonzó. Fogalmam sincs, miért. Ahogy egy kicsit kisüt a nap, pattanok a bringára és megyek ki drónozni. Pedig borzasztóan stresszes. Naponta kétszer-háromszor veszítem el a drónt. Nem látom, hol van, a mobiltelcsi kijelzőjén alig látok valamit (ember, kint vagyok egy tök sík szántóföldön, az égegyadta világon semmi tájékozódási pont sincs, a nap meg rásüt a kijelzőre), csak a kijelzett számok alapján van sejtésem arról, merrefelé lehet a drón.
És ennyiből kell eltalálnom, melyik irány visz hazafelé. Ha nem találom el, akkor a drón kifut az elérhetőségi zónából és leszáll. Azaz kakukk. Mert hogy ezen a végtelen szántóföldön esélyem sincs megtalálni. De volt olyan is, hogy az utolsó pillanatban vettem észre, hogy egy méterre vagyok a szántóföldet határoló erdősávtól. Már önmagában ez is bravúros volt, de utána jött az, hogy most éppen merre néz a drón? Ha rossz irányba mozdulok, akkor nekimegy a fának, amiből bármi lehet.
Igen, ennek a drónnak két nagy hibája van. Az egyik a wifi vezérlés a rádiójel helyett, a másik a szenzorok teljes hiánya. Ez a drón olyan, mint a cigány ló: nem vak, hanem bátor. Nincs benne semmi védelem az ellen, hogy bárminek is nekimenjen. Ebből kifolyólag neki is megy. Utána viszont pánikszerűen leáll, majd leesik.
Hagytam lebegni és futottam egyet. De ugyanolyan durva az is, amikor felküldöm 80-90 méter magasba, aztán ott mászkálok erre, meg arra, majd a vezérlőegység közli, hogy kezdi elveszíteni a kapcsolatot, hozzam vissza a drónt. Csakhogy pici a drága, szabad szemmel inkább csak sejtem, mint látom, a szántóföld sem segít, a kapcsolat gyenge, a kép elcsúszik a valóságtól, a mozgatási parancsok lagelnek, valamerre pedig el kell indulnom, de ha rossz irányba megyek, akkor konyec.
Ilyenkor tud nagyon örülni az ember, amikor meghallja azt a kellemes berregést. Bár volt már olyan, hogy a hátam mögül hallottam meg. Amikor meg voltam győződve róla, hogy a drón előttem van valahol. Úgy is irányítottam.
Igen, közben utánaolvastam, megnéztem, hümmögtem és most már tudom értelmezni a vezérlőszoftver kijelzéseit. Amikor kint voltam, még nem jutottam el idáig.
És ezek még csak a kétszereplős történetek: van a drón és vagyok én. De bármennyire is az isten háta mögött játszom, időnként feltűnnek más emberek is. Na, rájuk egyszerűen képtelenség figyelni. Csináltam egy felvételt, ahol olyan 2,5 méter magasságban röptettem el szemből a fejem fölött teljes sebességgel a drónt. És csak a kijelzőn vettem észre, hogy mögöttem egy anyuka egy kisgyereket sétáltatott. Kint, a szántóföldeken, a csupa sár földúton. De ott voltak és lefagytak a fejük fölé közelítő, száguldó dróntól. (Nem ment el hozzájuk, amint észrevettem őket, egyből letettem a földre.) De ettől még a kiskrapek nem mert tovább jönni, mert nem látta, hol van a szörnyeteg.
Nos, ez megy. Lehet, hogy ez a hosszú írás némileg panaszkodásnak tűnik. Nem az. Egyelőre marhára örülök annak, hogy novemberben volt egymás után három csillogóan napsütéses nap és ki tudtam menni játszani ezzel a jószággal. És alig várom, hogy megszerezzem a megfelelő tudást, utána meg használjam.
De addig is. Imhol az első drónos videóm. A kezdetekről.
“A leghosszabb magyar káromkodás a 17. századból való, Guinness-rekordként is emlegethetnénk(1). Több mint 600 szóból áll. Horváth Mihály szitkozódó levelet küldött Szabó Gyurkához 1663-ban. A kiváltó indulat tulajdonképpen politikai hűtlenség volt. Az ominózus káromkodás nyelvezete gazdag, pontos, sziporkázóan választékos – már csak ezért is érdemes figyelmet szentelni neki.
Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad. […] Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. […] Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg[…] Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.”
Ahogy szoktam: az év első felében élményeket gyűjtünk, a másodikban pedig videókat vágok. Amilyen nyomorult év volt, a tervben 4-5 kajakos, egy bringás és kettő gyalogtúrázós videó szerepel. Persze másfelől – fenntartva, hogy tényleg nyomorult év volt – tulajdonképpen ez a váltás szándékosan történt. Hiszen arról irkálok már lassan egy éve, hogy elég volt a repkedésből: kisbusz, kajakok, kerékpárok… aktív kirándulások lesznek helyettük. Az év nyomorúsága inkább csak a túrák számában és a helyszínekben jelent meg. Mondom ezt akkor is, ha alapvetően semmi baj nem volt Dél-Csehországgal, vagy a Mazuri-tavakkal… de azért jó lett volna egy tengeri kajakozást, vagy a régóta tervezett toszkán bringatúrát is behúzni melléjük.
Na mindegy, videók születnek. A kajakos anyagok készen is vannak, de azok csak a januári filmfesztivál után kerülnek ki a blogra.
Most viszont egy olyan videó jön, mely nem szerepel a fenti felsorolásban. Kerékpár, de nem túra. Nosztalgiabringázás. A májusi tisza-tavi kajakozás előtt Egerben aludtunk és mivel volt nálunk kerékpár is, így két eső közti szünetben gyorsan mentem egy kört. Részben a belvárosban, de nagyobbrészt azon a környéken, ahol születtem, illetve ahol később felnőttem. 19 év. Ennél már több ideje lakok Pesten (nem elfeledkezve 4 év Kazincbarcikáról és 12 év Veszprémről), de az egri évek égtek belém a legmélyebben. A többi városról nem tudnék nosztalgiavideót készíteni. Azok csak városok, melyeket többé-kevésbé kedveltem, vannak emlékeim – az eltelt idő miatt inkább már csak kellemesek – de ezek a városok nem ivódtak bele olyan mélyen a gondolkodásomba, az érzelmeimbe, mint Eger.
Kábé két órám volt a bringázásra. Nem sok. De utólag azt mondom, nem is baj. Ha jobban ráértem volna, akkor valószínűleg sokkal komplexebb videót készítek, megállva minden sarkon és 4-5 percig beszélve arról, hogy mit is jelent nekem az a speciálisan kanyargó ösvény. Baromi unalmas lett volna, még nekem is. (Eleve nekem nincs is szükségem erre: én ránézek és tudom, hogy mit jelent. Mást meg biztosan nem érdekel ilyen mélységben a téma.)
Így viszont szerintem pont jó lett. Van benne Eger, mint város, van benne nosztalgia, mint Jocika. A videó a jelenkori Egert mutatja be, dumálni viszont a hatvanas-hetvenes évekről dumáltam, az egész pedig leginkább az aljas idő aljas elmúlásáról szól.
Általában főzök magamra, de biztonsági tartalékként szokott itthon lenni valami gyorsan elkészíthető cucc is. Ma kész őrület volt, egész napos futás, így előkaptam a hűtőből valami félkész Kométa magyaros fasírtot. Azt mondja, hogy előmelegített sütő, 15 perc és készen van. Annyi még belefér, úgy meg, hogy nem kell mellette állnom, úgy meg pláne.
Vigyük be a Myfitnesspal-be. Nem ismerte fel vonalkódról. Jó, akkor nézzük meg a címkét. Azt mondja, hogy 100 grammban van 336 kcal, ez pedig abból jön össze, hogy 30 gramm zsír, 1 gramm szénhidrát és 14 gramm protein. Ennyi.
Azért itt… megjelent a fejem felett a kérdőjelem. Izé. Nem jön ki a matek. Ez annyi, mint 45 gramm. Miből áll a maradék 55 gramm? Számoljunk tovább. A zsír 900-as, a fehérje és a szénhidrát 400-as, azaz (30*900+15*400)/100=330 kcal. Meg is kaptuk a cucc összesített energiamennyiségét.
Szóval itt van ez az izé, melynek több, mint a feléről nem tudjuk, micsoda, azt viszont tudjuk erről a ballasztanyagról, hogy a kalóriatartalma nulla. Vajon mi lehet? Darált csont? Darált sóder? Emulgeátorral fixált víz? Tényleg érdekel. Kíváncsi vagyok, hol jár már az élelmiszervegyészet.
Recent Comments