Azok a szürke hétköznapok
Bevásárlás az ünnepek előtt.
Igen, jól látod, az ott elől fél kiló kenyér és négy szüreti tönkölykocka. Mert enni is kellett valamit.
Az a Timur Lenk koncert, ahol mérgezett alkoholt ittam.
Reggeli ébredéskor kinézve a hálószoba ablakán.
Gyors pillantás a Gellért-hegyről, üzleti megbeszélésre sietve.
Kihasználtam, hogy a kajakos filmfesztiválra előre le kellett gyártanom a videókat és amíg ezeket hetente kiraktam, addig volt időm a nagy videókat összeállítani.
Jöjjön akkor a Passau-Bécs bringatúra. Hét nap volt, benne egy kis bécsi tekeréssel is – értelemszerűen a videó nem lett rövid.
De nagyon élveztük, mind a túrát, mind a felvételek visszanézését.
Igen, szoktam mondogatni, hogy fontos, nagyon fontos az, hogy pontosan lásd, mi folyik körülötted, ne passzív elszenvedője legyél az életednek, hanem határozottan alakítsd. Ha kell, mérjél, ha kell, szabályozzál, vedd át az irányítást. Már persze amennyire lehet.
De időként jönnek olyan öv alatti ütések, amelyekkel nehéz mit kezdeni.
Mára jó időt mondott a levelibéka, kedvem is volt mozogni, elmentem bringázni egy nagyot. 81 kilométer. 1500 kalória. Ez azért elég jó. Jó annyira, hogy ma semmilyen formában ne foglalkozzam az étkezéssel. Ma a házban vagyok: nem ér a nevem.
Hát, a lónak a farát, sógorasszony.
A Rizmájernél éppen akkor hozták ki a friss pogácsát, amikor 66 kilométer után beléptem egy sörre. Persze, hogy vettem kettőt. Itthon a fiamat találtam a konyhában: a hétvégére hazajött és úgy döntött, meglep minket valami ínyencséggel. Ennek örömére ittunk valami háromcentest egy szilva üdítőitalból. Erősebb sportok után nálam kötelező egy proteincsoki. Aztán amíg várakoztunk az ebédre, elkortyoltam kér deci fehérbort.
Természetesen mindent beírtam a MyFitnessPal alkalmazásba. Tudod, mi jött ki? A 3,5 óra bringázás olyan 1500 kalória volt, az RMR levonása után 1350. A két pogácsa, az egy sör, a 3 cent pálesz, a proteincsoki, a két deci bor pedig 1200. Azaz ilyen hülye apróságokra elszórakoztam a fárasztó, izzadságos melóval összevakart energiahiányomat.
Ilyenkor azért eszembe jut, hogy jó-e ez? Jobb-e tudni, hogy mi mennyi és hogy mikor mennyire sértettük meg az egyensúlyt? Vagy nem lenne-e jobb időnként tudatlanul élni, egyszerűen csak lebegni a zabálós, zsíros, boros nirvánában és élvezni mindazt, ami élvezetet okoz?
Nehéz ügy. Akár Hamlet is foglalkozhatott volna vele. Egy szelet szalonnával a kezében.
Egy időben nem győztem élcelődni családunk nőtagjanak rovására, miszerint sorra nőtték ki a cipőszekrényeket és vettünk egyre többet, egyre nagyobbakat. Mert cipőt ugye nem dobunk ki. Minden alapom megvolt rá, hiszen férfimódra volt három cipőm és ez mindenre elég volt: egy téli, egy minden más évszakra és egy ünneplő. Na meg egy házi papucs.
Most? Csak kapkodom a levegőt.
Az egész ott kezdődött, amikor bementem a Decathlonba. Venni egy sportcipőt. Velem egykorúak tudják, hogy a mi időnkben létezett olyan, hogy univerzális sportcipő. Lehetett benne futni, focizni, kosárlabdázni, jó volt túrázásra, sőt, sokan még utcai cipőnek is ezt használták. Tényleg univerzális volt.
Nos, ma ilyesmi már nincs. Cipőt akarsz? Oké. Milyen célra? Mert van futócipőnk. Fociscipőnk. Kosárlabdás cipőnk. Túracipőnk. Sőt, van kerékpároscipőnk is. Melyiket szeretnéd?
Izé.
Megpróbáltam ragaszkodni a hagyományokhoz. Megvettem a legegyszerűbb túracipőt, kiindulva abból, hogy valószínűleg ez a legtartósabb.
Szerinted?
Mostanra van túraszandálom, nyárra. Túrabakancsaim. Külön egy magashegységekre, külön egy középhegységekre. Meg kettő itthonra. (Ezek már sérült bakik, de padláson/teraszon dohányzásra tökéletesek.) Van futócipőm. Egyelőre még csak egy. Pedig lehetne külön az erdőre, külön az aszfaltra, meg külön a télre. Természetesen megvan a régi univerzális túracipőm is. Vannak kajakos cipőim is: neoprén félcipő jó időre, neoprén magasszárú hidegre, gumicsizma extrém körülményekre. Van téli bakancsom. Van átmeneti, tüskeálló vadászbakancsom. És persze van nyári cipőm, van ünneplő cipőm és van külön házi-, illetve úszópapucsom.
De igazából ott sokalltam be és ott kezdtem fejben blogposztot fogalmazni, amikor kiderült, hogy szükségem lesz külön kerékpáros cipőre is. Hogy miért? Jogos a kérdés. Korábban én is értetlenül álltam az áruház bringás szigetén a cipősblokk előtt. Hiszen nem használok semmi cipőrögzítést (SPD), akkor meg minek?
Hát, ravaszul találták ki. Akarsz télen bringázni? Oké. De le fog törni a lábad a hidegtől. Igen, még prémes cipőben is. Sebaj, vannak bringás kalucsnik. Ezek olyan stretch cuccok, melyeket rá lehet húzni a cipőre és melegítenek, meg vizállóak, szóval tényleg hasznosak.
Tavaly ősszel vettem is egy párat. Még decemberben szétszakadt. Pedig méretre jó volt: 44-46 a címke szerint, nekem meg 45-ös a lábam. Visszavittem, az ügyintézés jelenleg is folyamatban van. Meg a tél is. Hogy tudjak bringázni, vettem egy másikat, egy másik cégtől. Ez 44-47-es volt. És az első felvételkor kis híján ez is szétszakad. Mi a fene van itt?
A ravasz design.
Másnap elmentem a sportboltba és megnéztem a kerékpáros cipőket. Aztán bólintottam. Igen. Igen ravasz. A bringás cipőknek ugyanis le van törve a sarka. Hiszen kerékpározás közben nincs szükség erős cipősarokra. A kalucsni viszont kerékpáros cipőkhöz készült. Azaz az én univerzális túracipőm sarka annyira kifeszítette a kalucsnit, hogy 5-10 alkalom után szétszakadt.
Oké. Megvettem a legegyszerűbb bringás cipőt. Kipróbáltam. Simán feljött a kalucsni. Siker.
Csak éppen már a szervereket tartalmazó szekrényben is derékig állnak a cipőim.
Elképesztően hülye országban élünk. Nem szívesen írok le ilyeneket, de ezekre… nincsenek jobb szavak.
Levél az Elmütől. (Vagy a tököm tudja, most éppen minek nevezik magukat.) Hogy le kell cserélni a villanyórát. Ekkor jönnek. Kész. Nem ám, hogy egyeztetünk. Jönnek. Nos, azon a héten oktatok, esély sincs rá, hogy itthon legyek. Nej? Szerencsére nem tárgyal aznap, hazalóg. Igenám, de hiába van a ház kettőnk nevén, az óra rám lett írva. Habár Nejnek csak annyi dolga lenne, hogy beengedje a faszikat, de nem, házmesterországban ez nem így működik. Meghatalmazás. A nevem. A lakcímem. Anyám neve. A személyi igazolványom. Aztán Nej neve, lakcíme, anyja neve, személyi igazolványa. Végül két tanú. Mindkettőjük neve, lakcíme, anyja neve, személyi igazolványa. Mindez azért, hogy Nej beengedje a szerelőket a lakásba.
Biztosan én vagyok a hülye.
~oOo~
Bonyolult ügy, egyszer majd kifejtem. A bankom szerint extra jó ügyfél vagyok, kétszer már be is hívtak egyezkedni, hogy ugyan legyek már kiemelt ügyfelük, van személyes kiemelt bankárom is, szóval nagy a bizalom. Valamiért be kellett szereznem egy jövedelemigazolást.
– Ugyan, semmi gond – nyugtattak a banknál – elmegyek az Adóhivatalhoz, kérek egyet, ott helyben ki is állítják, azzal visszamegyek hozzájuk, formaság az egész, megleszünk időre.
Ja.
Az Adóhivatalnál – egy óra várakozás után – közölték, hogy ehhez be kell adnom egy kérvényt…
Érted?! Kérvény, hogy igazolják a jövedelmemet. A banknak az adóbevallásom nem jó.
…de nyugodtan menjek a picsába haza, mert ilyen kérvényt vállalkozó nem adhat be személyesen, csak Ügyfélkapun keresztül. Ja, az átfutási idő hat nap, azaz tényleg mehetek a picsába, mert ez nekem már késő.
– Hogyan kapom meg a papírt? – érdeklődtem.
– Bejön érte. Vagy elektronikusan.
– A bank elfogadja az elektronikusat?
Ahopgy a nő visszanézett rám, látszott, hogy értékeli a rutinomat.
– Nem mindig. Nem igazán értik.
– Miért nem vagyok meglepve? Köszönöm.
Nyilván kukáztam az egészet. Megoldjuk. Valahogy.
Recent Comments