Day: July 24, 2018

Kis-Balaton bringával
2018.07.15; vasárnap

A Balatonnál nálam kötelező program a korán kelés, és amíg a többiek alszanak, úszok egyet a friss tóban. Na, ebből most nem lett semmi. Legalább egy évre kiúsztam magamat.

Reggel még mindig nem tudtam felvenni egyedül a pólómat. Emelni már tudok a bal kezemmel, de magát a kezemet nem tudom felemelni. A bringán még elmegy. De mi lesz itt holnap a kajakban? Szedem a Voltaren Dolo-t, mint kacsa a nokedlit.

A mai terv megkerülni a Kis-Balatont. Tulajdonképpen nem is értem, korábban miért nem tettük még meg. Nej fanatikus Tüskevár rajongó (Matula bácsi forever), bringával csavarogni a tavak, csatornák között hatalmas élmény lesz számára.

A túra útvonala:
– Két dimenzióban
– Három dimenzióban

Sajnos a teljes terepet nem jártuk be, egyelőre csak az egyik tórendszer volt meg. Hagytunk látnivalót jövőre is.

A kerékpáros útvonalra egy szavam sem lehet. Már Keszthelyen ki van táblázva a Zalavár utáni Kis-Balaton ház, mely egyfajta központja a környéknek. Ideális kezdőhely. Van egy állandó kiállítás, van egy büfé, vannak térképek és egy csomó rom.

A kerékpáros körút a töltésen visz, hasonlóan a Tisza-tóhoz. Be lehet kukucskálni a nagyobb vizekre, illetve van egy kilátó is. (Mondjuk az ártérben, azaz a töltés szintje alatt, de ne legyünk kispolgárok, miért ne lehetne egy kilátó a völgyben?)

A kilátó után nem sokkal jön a Kányavári sziget, a térség ikonikus hídjával.

Leraktuk a bringákat, ittunk egy sört, megettük a csokikat, majd átmentünk a szigetre. A híd előtt mézárus nénikék.
– Te, mi az ott annak az alaknak a fején? – kérdezte félhangosan az egyik.
– Nem tudod? Fedélzeti kamera.

Maga a sziget némileg csalódás volt. Nem rossz, tényleg nem, de nem erre számítottunk. Azt vártuk, hogy sűrű nádasban lesznek faburkolatú ösvények, hogy egy kicsit olyan matulásan lehet bújkálni a nádasban. Ehelyett egy teljesen rendezett, kirándulós, turistás szigetet kaptunk, nagy rétekkel.

Egy kicsit sétálgattunk, aztán mentünk tovább.

Útközben kocsma, pihenő.
– Te, hol vagyunk? – kérdezte Nej.
– Nagyrada. Tudod, ahol a rosseb lakik.
– Pontosan! – integetett át vigyorogva a szomszéd asztaltól egy kocsmabútor.

Jó nagy kör után visszaértünk Zalavárra. Elméletileg mehettünk volna az ismert úton is haza, de nekem szimpatikusabb volt letérni a töltésre. Ugyanaz a töltés, de a másik irány. És sokkal rosszabb minőségű út, gyakorlatilag egy murvás ösvény. Nem voltam nyugodt. A GPS-re a magyar gyalog- és kerékpártúra térkép volt feltöltve, az nem ismerte ezt az utat. De mi bajunk lehet belőle?

Semmi. Nem is lett. Mentünk egy csomót egy eléggé dzsuvás csatorna mellett. Hangulatos út volt. Aztán elértünk egy főutat és azon mentünk tovább Keszthely felé.
Visszanéztem. A dzsuvás csatornára az volt kiírva, hogy Zala folyó. Hoppá.

A visszaúton volt némi kaptató, de gond nélkül hazaértünk. 76 kilométer, kellemes túra.

Ekkor már kezdett összeállni, hogy a nagy kapkodásban mit hagytunk otthon. Kés. Vízforraló. (Azaz nincs reggeli kávé. A sajtot meg kiskanállal esszük.)
Aztán kifogyott a gáz a szivargyújtóból, lemerült az elem a konyhamérlegben. Ja, meg a kocsiban a guminős vezetőülés. Elvagyunk.

VB döntő. Jellemző, hogy csak abból vettük észre, hogy lassabb lett a kiszolgálás a kemping étteremben. Meg a pincér látványosan szét volt csúszva.
– Halló, a menetrendszerű barackpálinka érkezik! – kiabált az egyik vendég.
– Rohanok! – kurjantotta a pincér vigyorogva. Majd az asztalnál mindketten meghúzták a vendég laposüvegét.

Este

– Akkor én most elmegyek zuhanyozni, utána meg alszok – közölte Nej.
– Menjél. Én majd reggel fogok zuhanyozni.
– De nem ezt mondtad tegnap is?
– Figyelj, én négy órát áztam tegnap a vízben. Egy hétre előre letudtam a zuhanyzást.

Balaton-átúszás
2018.07.14; szombat

Nem kicsit indult cifrán ez a nyaralás sem. Péntek estére fejeztem be egy melót, legalábbis annyira, hogy a labda már a többiek térfelén pattogjon, amivel nem is lett volna semmi baj, ha csütörtökön nem jelentették volna be, hogy ezen a hétvégén, hiába lesz hullámos a víz, megtartják a Balaton-átúszást. Erről tudni kell, hogy még Görögországban egymásra néztünk a fiammal, hogy tényleg, de régen úsztuk már át együtt, épp itt az ideje megismételni. Aztán az első kiírásnál elhalasztották, a másodiknál egyikünk sem ért rá, le is mondtunk róla, de azt is elhalasztották, a harmadikat már nem is nagyon néztem, csakhogy kiderült, hogy pont arra a hétvégére tették, amikor úgyis lent leszünk a közelben, Barna is ráért, szóval miért ne?
Csakhogy pénteg estig nem végeztem a pakolással, szombaton meg legkésőbb reggel hatkor el kell indulnunk, ha mindent időben, kényelmesen szeretnénk lejátszani. Azaz – figyelembe véve a pakolást is – négy órai kelés.

Így néztünk ki, mire mindent összeraktunk. A négy órai kelés megvolt, a hat órai indulásból viszont fél nyolcas lett. Hullafáradtan. Már a pakolástól. És akkor még két óra vezetés, majd levezetésként egy kis pancsolás.

Orvosi vizsgálat, karszalag, zuhany, menjünk. Még a kocsinál bekentük magunkat napolajjal, níveával, a bemelegítést elintéztük néhány karkörzéssel. (Egyébként is én azt az elvet vallom, hogy a bemelegítés maga a sport, csak eleinte lassan, komótosan kell csinálni.)
Aztán a vízben elállt a lélegzetem. Jókora, emberes hullámok fogadtak. Déli hullámok, féloldalasan szemből. Nekiindultam, de egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy hogyan fogom én ezt megcsinálni? Már 100 méter után utáltam az egészet. 130 méternél betüdőztem egy sunyi hullámot, annyi víz ment a légcsövembe, hogy kis híján kiálltam. Végül pár óra alatt valahogy kiköhögtem.

Kollektív önhipnózis. Biztos vagyok benne, hogy a társaság fele csak azért úszott át, mert látta, hogy mások is átúsznak. Márpedig ha más meg tudja, akkor én is, szívja fel magát az ember és megcsinálja. Vagy belehal.

Az utolsó másfél kilométeren a folyamatos ellentartástól annyira kikészült a bal bicepszem, hogy képtelen voltam megtartani magam a vízben. Úszni még valahogy tudtam, kinyújtott kezekkel, behajlítás nélkül, csuklóból, lábbal nagyokat rúgva, de a kéz már nem működött. Emiatt nem is láttam, hol kell kimenni. És a mocskok, csak a cél előtt 100 méterrel ért le a lábam. A déli parton! Amikor úgy készültem, hogy az utolsó 500 méter már séta lesz.

A bal kezem pokolian fájt, képtelen voltam használni. A bal térdem szintúgy. Az úszószemüveg túl szoros lett, a felétől már úgy éreztem, hogy szétdurran a fejem. Fájt a fülem. A táv feléig a letüdőzött vizet krákogtam. És a végén, ami a tragédiából tragikomédiát csinált: kiesett a számból az ideiglenesen beragasztott felső körhíd. A több órányi vízben ázás kioldotta a ragasztót. A nyelvemmel visszalöktem a helyére, de innentől nem igazán mertem a számon keresztül levegőt venni. Pedig szükségem lett volna rá.
És ehhez még add hozzá, hogy volt néhány terminátor típusú versenyző, akik nem néztek semerre, egyszerűen átgázoltak az előttük úszókon. Egy ilyen nehezen kezelhető, hullámos vízben.

Sportóra, open water swimming teszt: úszás közben időnként kidugtam a a bal kezemet a vízből. Nesze, egyél gps-t. (És reménykedtem, hogy egyik hajóból sem néznek fuldoklónak.) Végeredményben 5100 méter helyett 3500 métert mért. Aztán az utolsó 100 méteren, amikor már sétáltam, utolérte magát. Elképesztő részidők születtek.

Úgy szerveztük meg, hogy amíg mi úszunk, Nej autóval átmegy Boglárra, a célban felszed minket és onnan megyünk Keszthelyre. (Illetve Barna haza.)
Nos, a sofőrnek sem volt könnyű dolga, szombat délelőtt, parti út, átúszás miatti hepaj és hát az autó, ahogy fel volt szerelve. A csajszi végül Boglárban bearaszolt a szűk strandúton, leparkolt egy zsebkendőnyi helyre a három kajakkal, két bringával körbeszerelt kocsival, kiszállt, majd odaballagott a szemben lévő pavilonhoz, ahol a csapos érdeklődve figyelte a mutatványt.
– Helló, sétálós sörötök van?
Elismerő pillantások.

Aztán kisétált a célba és várt. Üveges tekintettel érkeztem meg.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Egy percét sem élveztem. Ez tömény élethalál harc volt.
– Érdekes. Barna szószerint megjósolta, mit fogsz mondani.

Ezen a napon ugyanis – leginkább az erős, szemből féloldalas hullámzás miatt – a mellben úszók nagyot szoptak. Barna is megpróbálta, majd azonnal váltott. Gyorsban, illetve háton teljesítette a távot, másfél órával hamarabb, mint én, aki csak mellben tud ekkorát úszni. (4 óra 5 perc lett az időeredményem.)

Barna figyelte meg, hogy az első hajókon nagyon sok ember csimpaszkodott. Egy csomóan ugyanis rögtön az elején feladták. Abszolút megértettem őket. Tényleg ijesztő volt, mert a szpíker azt mondta, hogy mindenki tartalékoljon, mivel a túlparton nagyobbak a hullámok. Csakhogy nekünk már déli szél jutott, azaz az elején kaptunk nagy szembehullámokat, és a végére csitult le a víz. Amikor már nem tudtam mozgatni a bal kezemet.

Ittunk néhány sörnek álcázott üdítőitalt (aka citromos, alkoholmentes “sörök”), ettünk egy nagy lángost, borzasztóan jól esett. Meg a proteincsokik is. Nesze megszaggatott izom, egyél.

– Nincs kedved vezetni? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom felemelni a bal kezemet.
– Hát, jó.
– Értem. Akkor vezetek.
– Hogyan?
– A jobb kezemmel rakom fel a bal kezemet a kormányra.
– Tudtam, hogy megoldod.

Beszálltunk. Tolnám hátra az ülést. Nem megy.
– Ez mi?
– Nem tudom. Már nekem sem ment hátra.
Hátulról benyúltam az ülés alá. Eltört valami kis szar fémrúd, emiatt nem lehetett kiemelni a fogat a fogaslécből. Ez már így marad.
Na most, az ülés majdnem teljesen előre volt tolva. Valahogy úgy ültem, hogy a két térdemet a fülem mellé toltam fel. Rosszabb volt, mint egy kis Polák. A két kezemből meg csak az egyik működött. Az autó fullra felpakolva, oldalt is, hátul is kilógásokkal, a kilátás meg esetleges. És tömeg, tömeg mindenhol.
Mindez négy óra fuldoklás után. Vidám volt.

De csak megérkeztünk egyszer. Átvettük a szállást. Hát, izé. Nem valami pihengetős, csendes zug. A főbejárattól 50 méterre, közvetlenül a főút mellett, a bolttal és az étteremmel szemben. Durván erős autóforgalom, gyalogosforgalom és büdöskölkös bringásforgalom.

Ez a kép a szobaajtónkból készült.

Az épület klasszikus szocreál, minimális karbantartással. Lepényházban utcáról nyíló szobák, üvegfal, odabent néhány dívány, hűtőszekrény(!) és egy olyan fürdőszoba, hogy annál én már láttam barátságosabb vegyi gyárat is. De egy éjszakára főszezonban 9e forint 3 személynek és 150 méterre van a stég a Balatonba.

Meg igazából nem is érdekeltek a körülmények, aktív hetet terveztünk, napközben úgysem leszünk itthon, estére meg úgyis rendeződik a helyzet.

Fiatal társaság már délután ötkor ordítja a bebaszcsis nótákat az egyik sátorban. Azért ez valahol gáz. Hajnalra be lehet rúgni. Reggel berúgni kifejezetten menő. De délután ötkor? Kispálya.

Aztán keményen folytattuk. Nej este korán elment aludni, én még pötyögtem egy kicsit a teraszon. Aztán átjött a szomszéd és hajnal kettőig söröztünk, boroztunk és whiskyztünk. Egy balaton-átúszás után.
– Úgy látom, maga olyan túlélő fajta – szögezte le a srác.
– Ja. Szükségem is van rá – bólogattam nagy beleéléssel.