Egy kicsit visszaugrok az időben.
Amikor hazajöttem március végén Prágából, hirtelen nyertem tíz napot. Mármint blogírás szempontjából. Hiszen a történéseket még odakint megírtam, itthon csak a fényképeket meg a track-eket kellett belevágnom és megvolt előre egy csomó tartalom.
Ez alatt az idő alatt bármit írhattam volna. Egy új alkotmányt mobiltelefonon. Kidolgozhattam volna a világbékét. Bármit.
Nem ez történt. Egyszerűen elkaptak a hétköznapok és egy idő után leginkább ordítani szerettem volna.
Ebben a tíz napban – mármint a visszatérés utáni tíz napban – csupa fekete írások születtek. Nem sok, három. De ezek olyanok lettek, hogy nem mertem elsőre kipublikálni egyiket sem. Mert oké, hogy én szarul érzem magamat, de miért kellene ezzel másokat is megmérgeznem?
Eltelt három hónap. Azóta egy kicsit sokat tompítottam az írásokon, kettőt össze is faragtam, kivágtam belőlük a frusztrált üvöltéseket és igyekeztem csupa olyan gondolatot bennük hagyni, melyek emészthetőek, továbbgondolhatóak. Ezek közül jön most az egyik írás.
~oOo~
Akárhogy is nézem, 28 éve vagyok a szakmában. 28 éve szívok folyamatosan azzal, hogy olyan dolgok, melyeknek _így_ kellene működniük, nem így működnek, hanem máshogyan. 28 éve próbálom kideríteni, hogy miért, 28 éve próbálok, ha mást nem is, de valami workaround-ot kitalálni, hogy az az izé működjön. 28 éve azzal töltöm az időmet, hogy ha véletlenül/ösztönösen/impulzívan sikerül megjavítanom valamit, akkor utólag kinyomozzam, mi is történt és elraktározzam a tudást.
És ez az egész egyre kevésbé érdekel.
Szeretek rejtvényt fejteni. Szeretem a logikai fejtörőket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó is vagyok ezekből.
De ami itt, a szakmában megy, piszkosul messze van a logikától.
Nézzük például ezt. Idén összeraktam itthon egy Hyper-V clustert, szépen muzsikált is. Van rajta vagy harminc virtuális gép, ilyen-olyan célból, persze egyszerre maximum 10 működik. A cluster szuper, live migration, quick migration korrekten megy, ha leáll az egyik node, átmegy minden a másik node-ra, szóval svájci óra.
Elmentem két hétre, nyilván lekapcsoltam az egészet.
Visszajöttem… és csak néztem ki a fejemből. Újraindítottam mindent, és ránézésre minden működött is. A tartomány élt, a node-ok virultak, iSCSI működött. Egy kísérlet miatt létrehoztam 5 virtuális gépet. Úgy csináltam, ahogy a korábbiakat: legyártottam őket az egyik node-on, majd utána terítettem.
Volna.
Kezdődött ott, hogy a cluster egyáltalán nem működött, sőt, még csak nem is látszott. Ezt még megfejtettem: visszakapcsoláskor szétesett az időszinkron a fizikai és a virtuális DC között (az egyik vette a két hét leállást, a másik nem), azaz szétesett a DC-k közötti kapcsolat. Rendberaktam a DC2-t, helyreállt a tartomány, volt cluster. Csak éppen a node1 felől nem működött a live migration a node2 felé, csak a quick migration. Visszafelé ment mind a kettő. Hibaüzenet gyakorlatilag semmi, attól eltekintve, hogy LM esetén a node1 azt mondja, hogy nem látja a node2-t. QM esetén faszán látja.
Nem csináltam semmit, csak leállítottam egy jól működő rendszert, majd két múlva visszakapcsoltam.
Nos, ez egy úgynevezett utolsó csepp a pohárban. Mert itthon mindegy, QM vagy LM, leszarom. (Pontosabban nyilván nem, ha rá akarok húzni egy SCVMM-et, akkor rohadtul nem mindegy.) De ha ugyanez egy ügyfélnél fordul elő, akkor meg kell oldanom a problémát. Valamikor azt mondtam volna, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a probléma itthon fordult elő, megoldom és azzal a tudással is gazdagodtam. Csakhogy ilyen tudással már tele a padlás. Hogy valami valamiért nem úgy működik, ahogy minden józan megfontolás alapján működnie kellene. 28 éve ilyenekkel szívok. Az összes időm azzal megy el, hogy a józan ész ellen küzdök kecskeáldozással, vajákolással, szenteltvízzel – és legtöbbször a megoldás tényleg ebbe a kategóriába esik.
Öregszem. Ez nem csak abból látszik, hogy már 6 kilométer futás után kipurcan a térdem, hanem abból is, hogy egyre erősebben érzem, hogy ketyeg az órám. Egyre erősebben érzem, hogy az időm véges, viszont a terveim, az álmaim, a bakancslistám még hosszú. És egyre inkább frusztrált vagyok, ha ezt a kevés maradék időmet értelmetlen dolgokra pazarolom. Mint például egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cluster hiba felfejtése. Vagy bármi, ami rejtélyes dolog egy ügyfélnél előfordulhat. Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy öntsétek le benzinnel, gyújtsátok fel és menjetek ki a természetbe vadvirágot szagolni. Mert amikor vissza fogtok gondolni az életetekre, ezek fognak számítani, nem a szerverszobában eltöltött éjszakák.
Nos, ezt nevezem én kiégésnek. A cluster problémát nyilván meg fogom oldani. Nyilván ezzel gyarapodni fog a tapasztalatom. De végigfut a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy az értékes időmet ilyesmivel fogom tölteni még legalább 12 évig. És amíg ezeket a dolgokat valamikor élveztem – hiszen minden megoldott probléma egyben bravúros győzelem is volt – ma már ez az egész nem fontos. Elbaszott rendszerek hibáit javítgatjuk mások helyett. Miért kellene ennek örülnöm?
Akit esetleg érdekel a megoldás, az lett a vége, hogy át kellett neveznem a registry.pol fájlt majd forszolni a group policy-t. Kecske.
Jó, persze, ez a kiégés dolog azért ennyire nem egyszerű. Mert az is kiégés, ha én sokallok be, de az is kiégés, ha érdekmúlás következik be. Azaz továbbra is én vagyok a legokosabb, legügyesebb ugrifüles, csak éppen meguntam azt, amit valamikor imádtam. Mert megváltozott.
Valamikor veszettül IT buzi voltam. Kérdezz meg bárkit, mindenki azt mondja, hogy igen, a szakmai kihívások, meg a karrier, ezek tényleg fontosak… de azért a család, a gyerekek, hát izé, azok csak fontosabbak. Nos, nálam nem így működött. Ha meg kellett oldanom valamit, akkor nem érdekelt semmi. Nem érdekelt a két kicsi gyerek, akik vártak otthon, a feleség, aki idegileg zokni volt és némi támogatást várt. Ebben az időszakban simán előfordult, nem egyszer, hogy bent maradtam a munkahelyemen egész hétvégén. Padlószőnyegen aludtam, pénteken, szombaton, vasárnap… és csak hétfőn mentem haza. Egyszerűen ez volt az életem.
Nos, ezt érzem most elveszőben. De nem biztos, hogy kiégtem. Hiszen egy csomó mindenben célratörő és határozott vagyok. Akarok bizonyos dolgokat az élettől és küzdök is értük, ha kell.
Elég szomorú, hogy az informatika kezd kikerülni ebből a körből. Pedig szép időszakot élünk meg. Talán nem mindenkinek egyértelmű, de óriási informatikai forradalom kellős közepén vagyunk. Az alapoktól kezdve fordul fel minden, a publikus felhők csak tünetek, igazából a konvergált infrastruktúrák leginkább az on-premise környezetekben fognak pusztítani, sőt, már pusztítanak is, miközben az ipar 70%-a még csak értetlenül pislog.
Ez mind szép és jó. Csakhogy. Ha meg akarod lovagolni a hullámot… akkor dobd ki a francba a mérnöki diplomádat. Nem lesz rá szükséged. Ez az egész változás a sales-ről szól. Az ügyfeleid nem azzal keresnek meg, hogy hé, van itt egy munka… a francokat. Azzal fognak, hogy számold már ki lécci, mi éri meg nekem? Felmenni az ezerrel marketingelt felhőbe, vagy maradni kussba (ugye a laza licensztechnika) vagy esetleg hibrid? És ha ez, vagy az, akkor hogyan? Netán lehet nekem saját felhőm is? Mennyiért? Bazdmeg, az kurva sok. Nem lehetne-e valahogy okosba?
Ez mind sales munka. Többszáz oldalas licensz szerződéseket kell átbogarászni, excel táblákat vezetni, hogy milyen konstrukciókban mi mennyibe kerül, a konstrukciók nyilván hetente változnak, pontosabban ravasz változtatásokon keresztül drágulnak, na meg persze az ügyféligények, amelyek viszont akár naponta is változnak, mint nálam a képzeletbeli autóvásárlás. Naprakésznek lenni, hogy meg tudd mutatni, hogyan manipulál az egyik, hogyan manipulál a másik és késznek lenni megvédeni magad, hogy te aztán nem manipulálsz.
Nem, ez nem mérnöki munka. Ez egy undorító iszapbírkózás a büdös disznóval, ahol a disznó ráadásul élvezi is. Mert ebből él.
Nem, ez nem az a munka, melyet élvezettel végeznék. Értek hozzá? Végülis… mindent meg lehet tanulni. Csak hát ez nem ugyanaz. Ezért a munkáért már nem dobnám félre a családot, a gyerekeket, ezért a munkáért már nem aludnék éjszakákat padlószőnyegen. Ez már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint megélhetési forrás.
Ez is kiégés… és ez a rosszabb. Ha elfáradtál, kifolyt az agyad a füleden keresztül, semmi gond, egy-két hónap kikapcsolódás, feltöltődés után már újra a fedélzeten vagy. De ha a szerelem múlt el, akkor megette a fene.
Recent Comments