Parti túra
2017.06.03; szombat
Hogy mennyit agyaltam ezen a főcímen: egyszerre fejezi ki, hogy be lettem törve valami által, de ugyanakkor jelenti azt is, hogy én törtem be valamit.
A valóság az, hogy mind a két folyamat megtörtént. Egyszerre.
Megvan az éves túranaptár. Erre a hosszú hétvégére a Velencei-tó lett beírva. Érdekes felállás volt: M (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az utóbbiban nem vagyok teljesen biztos) még csak most ismerkedik a kajakozással, nincs is saját járgánya, így ő kapta meg a Kodiakot. Én pedig mentem az M007 kajakkal. Először hosszú túrán, társasággal.
– Mindannyian el fogtok húzni mellettem és lemaradok – aggódott M.
– Ez így lesz – vígasztaltam – Csakhogy én százméterenként bele fogok borulni és akkor utól tudsz majd érni.
Szóval a négyből ketten valamilyen módon kezdők voltunk. Szerencsére a végtelenül jámbor Velencei-tavon: kicsi is, alacsony is, meleg is… mi bajunk lehet?
Agárd, vasúttállomás. Pont akkor érkeztünk meg, amikor M vonatja is. Ha azt hiszed, hogy a belső úton lehet parkolni, akkor tévedsz. A vasúti aluljárónál ugyan van parkoló, de amikor beálltam, rögtön rámtámadt egy szalmakalapos biorobot, miszerint nyócszáz. Hiába mondtam neki, hogy max tíz perc, aztán megyünk tovább, csak ezt a nyócszázat hajtogatta. Ezenkívül sehol máshol nem lehetett megállni, mindenhol tábla volt. Végül ravaszul hekkeltem meg a helyzetet: beálltam a leeresztett sorompó elé. Ott nem csak lehet, de kötelező is parkolni. Két vonat ment el, aztán átengedtek, rögtön megfordultam, de már újra leengedték a sorompót. Így kénytelen voltam tovább parkolni. Mire visszajutottam az eredeti oldalra, addigra Nej már összeszedte a negyedik társunkat. A parkoló bejáratánál lehúzódtam és mire Nyócszáz bácsi odaért, már mentünk is tovább. (Hazafelé derült ki, hogy az állomás túloldalán ingyenes parkoló van. De abban nincs semmi sportérték.)
A kemping sem volt sima. Sajnos a kedvenc Drótszamárunk már megtelt, így kisérleteztünk. Háát… végül megoldottunk mindent, de ezek nem voltak annyira maguktól értetődő dolgok. Nem is akarok belemenni, utólag már engem sem nagyon érdekelnek ezek a kavarások, nemhogy téged.
A lényeg, hogy délben már vízen voltunk. A narancssárga kajakban ketten ültünk: én és a majré. Szeptember óta van nálam a jószág, de az ülésprobléma miatt igazából csak tavasztól tudtam vele próbálkozni és akkor sem annyira bátran, mivel nem szándékoztam beleborulni a hatfokos vízbe. Emiatt finoman szólva sem voltunk összeszokva. Az első tíz percben hangosan kocogott a fogam, miközben karót nyelve eveztem. Nem mertem se hátranézni, se megállni. Azt azért sejtettem, hogy nagyon lehagytam a többieket, hiszen erős húzásokkal igyekeztem stabilizálni magam, és ez egy gyors kajak. Végül összeszedtem a bátorságomat és fordultam egy 360 fokosat. Pánikolva. Utol is értek, de aztán megint elszakadtam tőlük, megint forduló, megint utolértek. Elég fura koreográfia volt. Viszont, ahogy telt az idő és mégsem borultam, kezdtem megérezni a kajakot. Riszáltam a csípőmet. A kajak engedelmeskedett. Megpróbáltam élezéssel kanyarodni. Sikerült. Ugye ilyesmikbe nem mertem belevágni tavasszal a hideg vízben. Végül már odáig jutottam, hogy szlalomoztam, azaz minden evezőcsapásnál éleztem egyet. Aztán beleszúrtam a lapátot a vízbe és fordultam egy nagyot. Szóval cifráztam, cifrázgattam… és mire elértünk Agárdról a velencei homokos strandra, már eltűnt a pánik. Kezdtem élvezni a kajakot.
M-nek is jól alakultak a dolgai. B (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az előbbiben nem vagyok teljesen biztos) tanítgatta útközben evezni, kanyarodni. Nem sokkal utánam mindenki megérkezett. Lángos, sör, kávé.
Idefelé a part mellett jöttünk, visszafelé a tó közepén terveztem. Szépen át is osontunk a nádas átjárón, aztán amikor kibukkantunk, elkapott a szél. Az összes önbizalmam elpárolgott. Mert bár a Velencei-tó tényleg jámbor egy fajta, de ha erős szél van, akkor piszkosul kellemetlen tud lenni. Mivel a víz alacsony (átlagos vízmélység 1,5 méter), így már a közepes szél is erős hullámokat tud kinevelni, különösen a nagyobb vízfelületeken. Meg a tó közepén.
Nos, erre azért lelkileg még nem voltam felkészülve. Apró kellemetlenség, hogy ekkor bent voltunk a tó közepén, 8 kilométerre a szállástól, azaz nem volt más választási lehetőségünk, mint ilyen körülmények között is hazakecmeregni. Pánikszerűen bújtam vissza a nádasba és a legrövidebb úton visszanavigáltam a part közelébe. Ahol ugyan sekélyebb a víz, de azért mégiscsak barátságosabb a szél. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett középen, amikor szélen is igen durvára váltott, olyan 10-15 km/h sebességgel nyomta, szerencsére szemből. (Kodiakban észre sem vettem volna, de az M007-et még csak most szokom.) Mentünk, mentünk, káromkodtam, mentünk… és azt vettem észre, hogy újabb szintet ugrottam. Ugyanúgy, mint idefelé, ahogy realizáltam, hogy tulajdonképpen nincs is semmi baj, elkezdtem élvezni a dolgot. Igaz, erős a szembeszél, masszívak a hullámok, de a kulcs a ‘szembe’ kifejezés: ez nem forgat sehová, nem akar beborítani, csak lassít és hullámoztat. M-nek mondjuk már sok volt, B inkább vonókötélre vette. Lobogott is a haja. M-nek. Mert neki még volt.
Minden gond nélkül megérkeztünk. A narancssárga kajakból egy másik ember szállt ki. Nemhogy megszoktam a kajakot, de még erős hullámban is mentünk és nagyon jól viselte magát. This is the beginning of a beautiful friendship.
A túra útvonala.
A táborban végre átvettük a faházat, berendezkedtünk, ettünk, ittunk. Meg szivaroztunk. Meg ittunk.
Nem túl bonyolult a kajakos élet.
Nádas túra
2017.06.04; vasárnap
Mára tettük a nádasbéli bolyongást, mert erre a napra a meteorológia már záport, zivatart, viharokat igért. Agárdban pont az a jó, hogy a nádas itt van mellettünk, azaz baj esetén gyorsan haza tudunk jönni, vagy ha muszáj, akkor el tudunk rejtőzni a susnyásban.
Nem indult jól. A szél már kora délelőtt úgy fújt, mintha tegnap óta gyúrt volna még egy kicsit. Nem voltam boldog. Oké, az első kilométeren még szembe megyünk vele, de utána fordulunk és oldalba fog kapni. Jó, ez a nádasban lesz, de ott is vannak nagyobb belső tavak. Utána pedig a Szúnyog csárdától visszafelé nyílt vizen fog oldalbakapni a viharos erejű szél. Na, az lesz az igazi rakkenroll. Rendben, hogy tegnap sokat szoktuk egymást a kajakkal, de rögtön egy durva oldalszél, durva hullámokkal… szerintem erre még nem vagyok felkészülve.
Szóval ezek jártak a fejemben, miközben összeszorított szájjal eveztem. Legszívesebben egyből visszafordultam volna, de belegondoltam, hogy ha túlélem borulás nélkül, az mekkora királyság lesz.
Mondjuk úgy, hogy nem élveztem. A nádas egy nagyon nehezen áttekinthető labirintus, az előzőleg otthon berajzolt útvonal az én GPS készülékemen volt meg, csak hát más a térkép, más a valóság, arról nem is beszélve, hogy amikor ebben a kajakban táncol az ember alatt a víz, nem igazán ér rá GPS-t nézegetni. Az oldalszéltől pedig jogosan tartottam. Néhányszor keresztül kellett kavircolni nagyobb belső tavakon, oldalszélben. Folyamatosan soroltam a varázsigéket, mint Python a kviddicsmeccsen. Olyan háromszor mondtam azt, hogy vége, innen már nem lehet visszajönni, ez borulás… aztán valami elkeseredett kapálózással csak visszajöttem.
Miközben hallottam, hogy mögöttem a többiek kellemesen társalognak. Nej lehet, hogy észre sem vette a hullámokat. Látott ő már ennél cudarabb vizet is.
Aztán beugrott a mentőötlet: a tó felső szélén elég sokáig tart a nádas, annak fedezékében elmegyünk olyan messzire, hogy amikor ráfordulunk a déli partra, akkor ne merőlegesen, azaz tiszta oldalszélben menjünk, hanem szembeszélben. Így éltem túl. Egyszerűen, amikor kibújtunk a nádasból, akkora szelet és hullámokat kaptunk, hogy nagyon sokáig levegőt sem kaptam. Később pedig már csak azt mantráztam, hogy asztakurvaasztakurva. A szélvihar szemből jött, de a hullámok… egyszerűen nem volt irányuk. Abban a kis medencében összevissza pattogtak a nádas és a part között, minden méteren csak csípőriszálással lehetett túljutni. Az egész út negyedóra volt, de csak tíz perc után hittem el, hogy meg tudom csinálni. A helyzetre jellemző, hogy B otthagyta a többieket a nádasban, végigkisért engemet, majd amikor már biztonságban voltam, akkor visszament, megint kötélre vette M-et, Nej pedig valahogy visszaevickélt velük.
A strandon az egészből semmit nem lehetett érezni. Egy kicsit fújt a szél. Én meg úgy szálltam ki a kajakból, mint aki megjárta a pokol bugyrait. De ahogy Nietzsche mondta, ami nem öl meg, az megerősít. Maradjunk annyiban, hogy kiszállás után bivalyerősnek éreztem magamat.
Nem is sokat cicóztunk, hárman bevettük magunkat a kocsmába. B még visszament élvezkedni a vízre. Hívott engem is, és maximálisan igaza volt, de nekem ennyi fejlődés egy hétvégére bőven elég volt. Ember, két nap alatt odáig jutottam a kajakkal, ahová valamikor év végére vártam magamat. Nem kell sok neki és hamarosan annyira biztonságban fogom magam érezni magam benne, mint a Kodiakban.
A túra útvonala. (A track különösen hasznos, hiszen egy járható útvonalat ábrázol a nádasban. Ami viszont több, mint mulatságos, hogy az Endomondo szerint 3 km/h-s szél volt. Aha.)
A gyógysör után felpakoltuk a kajakokat a kocsira. Evezésből ennyi volt. A faháznál lecsúszott még egy gyógysör, utána átvonultunk a konyhára paprikás krumplit főzni. B annyira jól érezte magát a vízen, hogy megkerülte a tavat. Pont akkor érkezett meg, amikor a vihar is. Egyikőjük sem volt kispályás. (Ahogy olvastam, ugyanez a vihar rendesen letarolta a Balatont is.) Kaja után beültünk az eresz alá, sorban, mint a verebek a dróton és számolgattuk, milyen messze csapkodnak a villámok. Nem sokszor használtunk kétjegyű számokat. Nej ekkor pánikolt be: kaja előtt ittunk pálinkát, kaja után is, közben meg sört, ő pedig rosszul lett. Teljesen megijedt, hogy a szervezete nem bírja a szeszt és többet nem ihat. Másnapra derült ki, hogy egyedül ő ivott a krumplihoz uborkalevet és az lehetett a könyörtelen gyilkos.
Ahogy elült a vihar, B kocsiba vágta magát és hazament, Nej bevonult az ágyába szenvedni (ittunk az egészségére pálinkát), mi egy kicsit még beszélgettünk a sötétben, aztán szunya.
Összességében jól sikerült a túra. Mind a két ‘kezdő’ gyűjtögetett valahol önbizalmakat. Lesz ebből valami.
Recent Comments