Mestia, Tbilisi
2016.05.12 csütörtök
Éjszaka rendszeresen kavitált a vécében egy cső. Tutira nem ismeri a fizikát: ilyen hidegben nem létezik olyan alacsony nyomás, hogy a víz felforrjon.
Megint hamarabb mentünk le, de most már ravaszul megvártam, amíg felforralták a vizet. Addig küzdöttünk a wifi Access Point-tal. Odáig sikerült eljutnunk, hogy az a kis bigyó a tévé előtt, az a távkapcsolója. De az istennek sem tudtuk vele bekapcsolni. Aztán kijött egy helyi ember és bedugta a kettőhúszba. A távkapcsolót. Kiderült, hogy az volt az AP. Lett internet. A Kaukázus tövében. Ezerhatszáz méter magasan. El tudom olvasni a céges leveleimet. Kaján vigyorral. Én itt vagyok, te ott maradsz, isten veled, te kis malac.
Reggeli után még egy egészségügyi kávészivar az erkélyen. A táj… hát, otthon sem panaszkodhatok, de amit itt látok a reggeli rutin közben, az nem mindennapi. A völgy, a hegyek, a katedrális, a Shkhara… és a felhők. Jött egy falánk felhő a hegycsúcs felől és elkezdte felfalni a túloldali domboldalt. Nem volt könnyű dolga, mert közben a vizet is biztosítania kellett a szakadó esőnek.
Ahogy Nej megjegyezte, ideális idő egy tízórás buszozáshoz.
Aztán a felhő ugyanolyan tempóban visszavonult a völgyből. Érdekes módon az eső maradt.
Összepakoltunk, beraktuk a csomagjainkat a buszba. A lefelé vezető út továbbra is borzalmas, inkább lesétáltunk.
– Miért nem csinálják meg? – méltatlankodott Szvetlána – Néhányan összefognának és kész.
– Összefogni ebben kultúrában? – kérdezett vissza Nej – Ahol azért építettek a szomszédok húsz méterenként háromemeletes kőtornyokat, hogy háborúzhassanak egymással?
A felhők végül úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Szvaneti völgyet.
Útmenti falu. Kóbor malacon kereszt. Oké, régi keresztény ország, de azért… ez egy kicsit túlzásnak tűnt. Aztán később elmagyarázták, hogy ez azért van, ne tudjon átbújni a kerítésen.
Innen már csak órák kérdése volt, mire lejutottunk Kutaiszibe, Grúzia második legnagyobb városába. Valahogy ez a szerencsétlen város nem kapta meg tőlünk azt a figyelmet, melyet megérdemelt volna. Mindig csak átrohantunk rajta, megemlítve, hogy az utolsó napon, ha lesz rá időnk, akkor megnézzük a Bagrati székesegyházat, melyet az egységes Grúzia első királya, III. Bagrat király építtetett.
SPOILER: Nem néztük meg.
Viszont Mamuka – a sofőr – bejelentette, hogy el kell vinnie a buszt egy gyorsszervízre, istenbizony, maximum egy óra.
Addig piac. Mert az itt jó hely.
Mit is írjak róla? Szép, nagy piac, van minden, ami ehető. Meg ami nem annyira. Legalábbis számunkra. Vettünk egy guriga sajtot, persze fogalmunk sem volt róla, mennyibe kerül, aztán amikor kifizettük (7 lari), akkor villant be, hogy ennyiért többet is vehettünk volna, de miután megszagoltuk, abban maradtunk, hogy épp elég lesz ennek az egy gurigának is megoldani a szállítását.
Aztán szobroztunk közel egy órát a piac mellett, mert Mamuka más találkozási pontra emlékezett, így persze ugrott Goriban a Sztálin múzeum (jelzem, eleve marhaság volt betervezni, semmiképpen sem fért volna bele az időbe), de még Tbiliszibe is jókora késéssel érkeztünk meg.
De még nem vagyunk ott.
Megálltunk egy útszéli kávézónál. Mert errefelé híresen jó kávé terem. Aztán kaptunk egy tálca neszkafét. Viszont láthattunk ritka flegma teheneket. Az egyik leoldalazott a meredélyen is. Gondolom, egy ritka fűcsomóért.
Ez pedig a szurami vár. A Kőműves Kelemen mondakör helyi megfelelője. A legenda arról szól, hogy az istennek sem sikerült felépíteni a szurami várat, márpedig az országnak nagyon nagy szüksége lett volna rá, végül egy jós megmondta a frankót: kell az anyagba egy ifjú katona teste is. És az egyik katona önként jelentkezett…
A fővárosba egy óra késéssel érkeztünk meg. Nem is mentünk a szálláshoz, hanem egyből az étterembe, ahol különtermünk volt foglalva. És ahol három aranyos szvan leányzó várt minket előmelegített dombrákkal, lantokkal. Ekkor már jó órája.
Próbáld meg elképzelni. Végigautóztuk az egész napot. Reggeliztünk ugyan, én bekaptam a kutaiszi piacon egy hacsapurit, de ennyi. Este nyolcra pontosan illettünk a grúz eredetmondákhoz: éhesek voltunk, mint a farkasfejű farkas. A lányoknak viszont már bizsergett az ujjuk, így ahogy letelepedtünk és kezdtek érkezni az első tálak, belevágtak. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mert egyszerre kellett volna belapátolni a kaját, figyelni, ahogy a lányok énekelnek és zenélnek, neadjisten kamerával rögzíteni is az élményt. Ebből persze az lett, hogy egyik szememmel a kamerát figyeltem, a másikkal meg azt, hogy melyik tálból fogy jobban az étel. A fülemmel meg citeráztam.
Megjegyzés: Nyers videót most nem mellékelek, ha elkészül az utazást feldolgozó film, abban biztosan szerepelni fognak a lányok. Hogy mikor? Ember, közel 300 nyers videófelvétel készült.
És akkor még meg sem említettem, hogy a zene szüneteiben egyszerre akartunk enni és beszélgetni. Őrülten kaotikus lett, de az első pillanattól az utolsóig frenetikus volt. A lányok szenzációsak voltak, a kaja is (bár nekem ekkor már bőrkiütéseim voltak a koriandertől, szóval az ételek 70%-a tabu volt, de jóllaktam a maradékkal), a bor olyan elmegy (édes vörös bor, na), a társaság remek, a káosz pedig bársonyosan kényelmes.
Mondjuk, nem mindenki élvezhette végig az estét. Mint kiderült, a szállásunk kútba esett. A helyi Sheraton (Tamás szerint csak maffia pénzmosóhely) úgy döntött, hogy nem látja biztosnak az érkezésünket, így délután törölte a kétnapos foglalásunkat. Újat foglalni meg nem lehetett, mert tele voltak. Ennek némileg ellentmondott, hogy a szálloda összes ablaka sötétben árválkodott. De lényeg a lényeg, szállásunk nem volt. Tbiliszi bemutatkozott. Szerencsére Tamás jóban volt az étterem tulajdonosával (szvan étterem Tbiliszi óvárosában, ugye megint mennyire fontos az ember), így rokon/haver kapcsolaton keresztül találtunk egy pont ránk szabott miniszállodát, szintén az óvárosban. Elképesztően kedves személyzettel, minden igényt kielégítő szobákkal. És a non plus ultra: az épület tetején egy szabadon használható terasz, asztalokkal és székekkel. Na meg jó idő. (A borús, esős, szeles időt fenthagytuk a Szvaneti-völgyben.)
Így a vacsora végén átbuszoztunk a szállásra (gyalog hamarabb ment volna), berendezkedtünk. Én rosszkor voltam rossz helyen, a feketébe öltözött helyi tótumfaktum csajszi úgy döntött, hogy megtósztoltat minket, így Tamással, Andrással, Nejjel, na meg a vendéglátó hölggyel hamar becsókoltunk vagy két liter bort, felköszöntésekkel fűszerezve. Ja, a bor kifejezetten finom volt.
– Nem lesz baj abból, hogy itt elpusztult ennyi bor? – kérdezte Tamás.
– Semmi probléma – vigyorgott a csajszi – Ez a főnök repi bora.
Erre ittunk.
Utána szabad program. Nejjel kisétáltunk, kicsi nosztalgia, kicsi csavargás, kicsi borvásárlás. Magunk között szólva, meg akartam mutatni Tamásnak, hogy vannak jó borok is, na meg lehet kapni kvevrit is boltban.
Kvevri: nem akarok megint doktorit írni a témáról, röviden annyit kell tudni róla, hogy ez a bor eredeti formája. Sokezer évvel ezelőtt a bort agyagedényben érlelték, a rómaiak csak később jelentkeztek be a fahordóikkal, a modern saválló acél tartályokról nem is beszélve. Szóval kvevri: a bor eredeti, sokezer éves változata.
És ha már ennyire belemelegedtünk, említsük meg Szent Nino nevét. Grúzia ennek a hölgynek köszönheti, hogy olyan korán keresztény állam lehetett. Nos, ő a keresztnek egy teljesen speciális, helyi változatát használta: szólőágakból kötözött össze saját hajával egy keresztet, melynek olyan meglehetősen lekonyuló ágai lettek. Mert Grúziában a IV. században éppen a szőlőtőke volt kéznél. Ez az ősi grúz kereszt: szőlőágból.
Tulajdonképpen találtunk is borboltot, de olyan áron adták a kvevrit (50 lari), hogy ijedten kihátráltam. Mást sem vettünk, gondoltuk, majd holnap feltöltjük a borkészletet a Carrefour-ból.
De még így is sikerült nagyot vadászni: egy icipici dohányboltban volt Toscanello szivar. Itt, kábé 3000 kilométerre Olaszországtól. A kedvenc szivarom. Melyet sajnálatosan nem tudtam magammal vinni, mert éppen kifogytam belőle. Igaz, elég durván mérték, de akkor is. Nyilván vettem egy dobozzal.
A zsákmánnyal felszerelkezve éjfél után felmentünk a szállás tetőterére. Rágyújtottam egy szivarra, a korlátnál megálltam, színpadiasan széttártam a kezemet és belekiáltottam az éjszakába, hogy nesze, te büdös Tbiliszi, itt vagyok megint és bekaphatod.
Aztán még beszélgettünk kettőig, majd ágybaájulás.
Ütvonal: Mesztia – Tbiliszi
Recent Comments