Grúzia 04/08

Mestia, Tbilisi
2016.05.12 csütörtök

Éjszaka rendszeresen kavitált a vécében egy cső. Tutira nem ismeri a fizikát: ilyen hidegben nem létezik olyan alacsony nyomás, hogy a víz felforrjon.

Megint hamarabb mentünk le, de most már ravaszul megvártam, amíg felforralták a vizet. Addig küzdöttünk a wifi Access Point-tal. Odáig sikerült eljutnunk, hogy az a kis bigyó a tévé előtt, az a távkapcsolója. De az istennek sem tudtuk vele bekapcsolni. Aztán kijött egy helyi ember és bedugta a kettőhúszba. A távkapcsolót. Kiderült, hogy az volt az AP. Lett internet. A Kaukázus tövében. Ezerhatszáz méter magasan. El tudom olvasni a céges leveleimet. Kaján vigyorral. Én itt vagyok, te ott maradsz, isten veled, te kis malac.

Reggeli után még egy egészségügyi kávészivar az erkélyen. A táj… hát, otthon sem panaszkodhatok, de amit itt látok a reggeli rutin közben, az nem mindennapi. A völgy, a hegyek, a katedrális, a Shkhara… és a felhők. Jött egy falánk felhő a hegycsúcs felől és elkezdte felfalni a túloldali domboldalt. Nem volt könnyű dolga, mert közben a vizet is biztosítania kellett a szakadó esőnek.
Ahogy Nej megjegyezte, ideális idő egy tízórás buszozáshoz.
Aztán a felhő ugyanolyan tempóban visszavonult a völgyből. Érdekes módon az eső maradt.

Összepakoltunk, beraktuk a csomagjainkat a buszba. A lefelé vezető út továbbra is borzalmas, inkább lesétáltunk.
– Miért nem csinálják meg? – méltatlankodott Szvetlána – Néhányan összefognának és kész.
– Összefogni ebben kultúrában? – kérdezett vissza Nej – Ahol azért építettek a szomszédok húsz méterenként háromemeletes kőtornyokat, hogy háborúzhassanak egymással?

A felhők végül úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Szvaneti völgyet.

Útmenti falu. Kóbor malacon kereszt. Oké, régi keresztény ország, de azért… ez egy kicsit túlzásnak tűnt. Aztán később elmagyarázták, hogy ez azért van, ne tudjon átbújni a kerítésen.

Innen már csak órák kérdése volt, mire lejutottunk Kutaiszibe, Grúzia második legnagyobb városába. Valahogy ez a szerencsétlen város nem kapta meg tőlünk azt a figyelmet, melyet megérdemelt volna. Mindig csak átrohantunk rajta, megemlítve, hogy az utolsó napon, ha lesz rá időnk, akkor megnézzük a Bagrati székesegyházat, melyet az egységes Grúzia első királya, III. Bagrat király építtetett.

SPOILER: Nem néztük meg.

Viszont Mamuka – a sofőr – bejelentette, hogy el kell vinnie a buszt egy gyorsszervízre, istenbizony, maximum egy óra.
Addig piac. Mert az itt jó hely.

Mit is írjak róla? Szép, nagy piac, van minden, ami ehető. Meg ami nem annyira. Legalábbis számunkra. Vettünk egy guriga sajtot, persze fogalmunk sem volt róla, mennyibe kerül, aztán amikor kifizettük (7 lari), akkor villant be, hogy ennyiért többet is vehettünk volna, de miután megszagoltuk, abban maradtunk, hogy épp elég lesz ennek az egy gurigának is megoldani a szállítását.

Aztán szobroztunk közel egy órát a piac mellett, mert Mamuka más találkozási pontra emlékezett, így persze ugrott Goriban a Sztálin múzeum (jelzem, eleve marhaság volt betervezni, semmiképpen sem fért volna bele az időbe), de még Tbiliszibe is jókora késéssel érkeztünk meg.

De még nem vagyunk ott.

Megálltunk egy útszéli kávézónál. Mert errefelé híresen jó kávé terem. Aztán kaptunk egy tálca neszkafét. Viszont láthattunk ritka flegma teheneket. Az egyik leoldalazott a meredélyen is. Gondolom, egy ritka fűcsomóért.

Ez pedig a szurami vár. A Kőműves Kelemen mondakör helyi megfelelője. A legenda arról szól, hogy az istennek sem sikerült felépíteni a szurami várat, márpedig az országnak nagyon nagy szüksége lett volna rá, végül egy jós megmondta a frankót: kell az anyagba egy ifjú katona teste is. És az egyik katona önként jelentkezett…

A fővárosba egy óra késéssel érkeztünk meg. Nem is mentünk a szálláshoz, hanem egyből az étterembe, ahol különtermünk volt foglalva. És ahol három aranyos szvan leányzó várt minket előmelegített dombrákkal, lantokkal. Ekkor már jó órája.

Próbáld meg elképzelni. Végigautóztuk az egész napot. Reggeliztünk ugyan, én bekaptam a kutaiszi piacon egy hacsapurit, de ennyi. Este nyolcra pontosan illettünk a grúz eredetmondákhoz: éhesek voltunk, mint a farkasfejű farkas. A lányoknak viszont már bizsergett az ujjuk, így ahogy letelepedtünk és kezdtek érkezni az első tálak, belevágtak. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mert egyszerre kellett volna belapátolni a kaját, figyelni, ahogy a lányok énekelnek és zenélnek, neadjisten kamerával rögzíteni is az élményt. Ebből persze az lett, hogy egyik szememmel a kamerát figyeltem, a másikkal meg azt, hogy melyik tálból fogy jobban az étel. A fülemmel meg citeráztam.

Megjegyzés: Nyers videót most nem mellékelek, ha elkészül az utazást feldolgozó film, abban biztosan szerepelni fognak a lányok. Hogy mikor? Ember, közel 300 nyers videófelvétel készült.

És akkor még meg sem említettem, hogy a zene szüneteiben egyszerre akartunk enni és beszélgetni. Őrülten kaotikus lett, de az első pillanattól az utolsóig frenetikus volt. A lányok szenzációsak voltak, a kaja is (bár nekem ekkor már bőrkiütéseim voltak a koriandertől, szóval az ételek 70%-a tabu volt, de jóllaktam a maradékkal), a bor olyan elmegy (édes vörös bor, na), a társaság remek, a káosz pedig bársonyosan kényelmes.

Mondjuk, nem mindenki élvezhette végig az estét. Mint kiderült, a szállásunk kútba esett. A helyi Sheraton (Tamás szerint csak maffia pénzmosóhely) úgy döntött, hogy nem látja biztosnak az érkezésünket, így délután törölte a kétnapos foglalásunkat. Újat foglalni meg nem lehetett, mert tele voltak. Ennek némileg ellentmondott, hogy a szálloda összes ablaka sötétben árválkodott. De lényeg a lényeg, szállásunk nem volt. Tbiliszi bemutatkozott. Szerencsére Tamás jóban volt az étterem tulajdonosával (szvan étterem Tbiliszi óvárosában, ugye megint mennyire fontos az ember), így rokon/haver kapcsolaton keresztül találtunk egy pont ránk szabott miniszállodát, szintén az óvárosban. Elképesztően kedves személyzettel, minden igényt kielégítő szobákkal. És a non plus ultra: az épület tetején egy szabadon használható terasz, asztalokkal és székekkel. Na meg jó idő. (A borús, esős, szeles időt fenthagytuk a Szvaneti-völgyben.)

Így a vacsora végén átbuszoztunk a szállásra (gyalog hamarabb ment volna), berendezkedtünk. Én rosszkor voltam rossz helyen, a feketébe öltözött helyi tótumfaktum csajszi úgy döntött, hogy megtósztoltat minket, így Tamással, Andrással, Nejjel, na meg a vendéglátó hölggyel hamar becsókoltunk vagy két liter bort, felköszöntésekkel fűszerezve. Ja, a bor kifejezetten finom volt.
– Nem lesz baj abból, hogy itt elpusztult ennyi bor? – kérdezte Tamás.
– Semmi probléma – vigyorgott a csajszi – Ez a főnök repi bora.
Erre ittunk.

Utána szabad program. Nejjel kisétáltunk, kicsi nosztalgia, kicsi csavargás, kicsi borvásárlás. Magunk között szólva, meg akartam mutatni Tamásnak, hogy vannak jó borok is, na meg lehet kapni kvevrit is boltban.

Kvevri: nem akarok megint doktorit írni a témáról, röviden annyit kell tudni róla, hogy ez a bor eredeti formája. Sokezer évvel ezelőtt a bort agyagedényben érlelték, a rómaiak csak később jelentkeztek be a fahordóikkal, a modern saválló acél tartályokról nem is beszélve. Szóval kvevri: a bor eredeti, sokezer éves változata.
És ha már ennyire belemelegedtünk, említsük meg Szent Nino nevét. Grúzia ennek a hölgynek köszönheti, hogy olyan korán keresztény állam lehetett. Nos, ő a keresztnek egy teljesen speciális, helyi változatát használta: szólőágakból kötözött össze saját hajával egy keresztet, melynek olyan meglehetősen lekonyuló ágai lettek. Mert Grúziában a IV. században éppen a szőlőtőke volt kéznél. Ez az ősi grúz kereszt: szőlőágból.

Tulajdonképpen találtunk is borboltot, de olyan áron adták a kvevrit (50 lari), hogy ijedten kihátráltam. Mást sem vettünk, gondoltuk, majd holnap feltöltjük a borkészletet a Carrefour-ból.
De még így is sikerült nagyot vadászni: egy icipici dohányboltban volt Toscanello szivar. Itt, kábé 3000 kilométerre Olaszországtól. A kedvenc szivarom. Melyet sajnálatosan nem tudtam magammal vinni, mert éppen kifogytam belőle. Igaz, elég durván mérték, de akkor is. Nyilván vettem egy dobozzal.

A zsákmánnyal felszerelkezve éjfél után felmentünk a szállás tetőterére. Rágyújtottam egy szivarra, a korlátnál megálltam, színpadiasan széttártam a kezemet és belekiáltottam az éjszakába, hogy nesze, te büdös Tbiliszi, itt vagyok megint és bekaphatod.

Aztán még beszélgettünk kettőig, majd ágybaájulás.

Ütvonal: Mesztia – Tbiliszi

Grúzia 03/08

Ushguli
2016.05.11 szerda

Az éjszakára elég érdekesen fordultam rá. Oké, hogy az ágyban ott figyel a vastag takaró, de amikor enyhén vizesen kijöttem a fürdőszobából, hirtelen recsegni kezdett a bőröm.

Reggel korábban is mentünk le a földszinti hallba – mégiscsak földszint – nagy lendülettel borítottam is egy neszkafét és csak utána derült ki, hogy a vizet még nem forralták fel. Eljátszottam, hogy én pont így szeretem.

Megjött a már tegnapra ígért vacak idő. Vacak volt. Borulás, csapkodó eső, a magasban szél. A felhők leheveredtek a hegyekre, a völgyekből nem hogy kilátni nem lehetett, de még a hegygerincek is elbújtak.

Mi is a mai program? Terepjáróval, úttalan utakon felmenni egy nehezen megközelíthető hegyi faluba. Ehhez jött a szakadó eső, a sár és a köd. Kaland az élet.

Az Inguri itt már tényleg csak patak szélességű, viszont veszettül rohan lefelé. Természetesen itt is találtunk lakótornyot, de ez kívételesen nem a szomszédok ellen épült, hanem a völgyet védte.

Ez a torony már komfortos volt, építettek mellé vízöblítésű vécét is.

Nem hülyéskedek, az ülődeszkákat belógatták közvetlenül az Inguri fölé, a megfelelő felszereléssel rendelkezők akár horgászhattak is közben.

Nem, ez már egy másik vécé. Persze nem kevésbé érdekes. Ugyanis ez is folyamatos vízöblítéssel rendelkezett, még ha a képen annyira nem is látszik. Az út túloldalán, fent a dombon lehet egy forrás, annak a vizét pvc csövön átvezették a folyó felett (az ajtó előtt látszik is a fekete cső), ez a víz mossa át folyamatosan a klotyit, mielőtt az Inguriba csobbanna.
De ez már nem az őrtorony, hanem egy pici településke: 4-5 ház, 1 templom, 1 temető, közös vízparti vécé. Ja, és a temetőben parabolaantenna.

Aztán elérkeztünk egy olyan részhez, ahol a sofőr – a családi panzió családfője, Pata – inkább kiszállított mindenkit. Biztos, ami biztos.

Ushguli. Első ránézésre igencsak békétlen emberek élhetnek errefelé, az egész falu gyakorlatilag lakótornyokból áll.

Alsó falu. Downtown. Szakad az eső, mindenhol sár és tehéntrágya, valójában nem is igazán lehet megkülönböztetni ezeket egymástól, mindenesetre bokáig járunk benne, legyen ez bármi is. A túravezető kissé gyanús, folyamatosan viszkit iszik. Ilyesmit akkor szokott az ember, ha fertőzéstől fél.

A falu viszont… leírhatatlan. Élő falu, de visszautaztunk ötszáz évet az időben.

Persze a parabolaantennák már itt is kibújtak a földből és nem lepődnék meg, ha a vakolatlan kőfalak mögött LCD tévéket találnánk.

Szakadó esőben sétáltunk át a másik faluba. Ushguli valójában négy apró falucska egyesülése. És ha már itt járunk, említsük meg, hogy a falu bizony 2100 méteres magasságon van, ezzel bezsákolta Európa legmagasabb, állandóan lakott településének címét. Már ha Európához számítjuk, mert ez itt elég forró és egyáltalán nem egyértelmű téma.

A középső faluban éppen hidat építenek a másik mellé. Keverik a betont, tolják a talicskát a mély sárban, nagy a felfordulás… és roppant illúzióromboló módon folyamatosan futnak be a turistákat szállító terepjáró mikrobuszok. De akadnak hátizsákos túrázók is, csúsznak-másznak szegények a sárban, esőben. Bele sem merek gondolni, milyen lesz nekik este sátorozni. Illetve másnap reggel összepakolni.

Falumúzeum. Pici kis gyökérkefe, de jutott ide is bőven értékes relikvia.

Utána bekunyeráltuk magunkat az iskolába. Duurva. 12 osztály, 40 diák, 18 tanár. Igen, jól látod, a tanterem négy diákra van berendezve. A tábla előtt beszakadt padló. Nehéz felelet lehetett. Mégis valahogy hangulata van.
Az igazgatónő közölte, hogy nem lehet fényképezni. Persze. Tizenhatan vagyunk, úgy nyomkodjuk mindenhol az exponáló gombot, mint ahogy más ember levegőt vesz. A dirinő mosolyogva beszél Tamásnak az iskoláról (ő legalább érti), aztán meglát valahol egy vakuvillanást, torkaszakadtából ordít egyet, majd kedvesen folytatja tovább az előadást. A vakuk meg már csak olyanok, hogy villannak. Tamás próbálja elterelni a figyelmét, de amikor közelről szembevakuzzák, a nő agya ledobja a szíjat.

A sáron keresztül vissza a kocsihoz, ebéd a legelőn, egy tehén (a képen nem látszik) odaoldalgott megnézni, mit eszünk, de nem adtunk neki.

Ígértem, hogy itt-ott beszélek a grúz aranykor négy nagy királyáról. Nos, Szvanföldhöz egyik nagy királynak sem volt különösebben köze. Ez persze bántotta a jó atyafiakat. Kénytelenek voltak kitalálni valami picike, apró alternatív történelmet. Így keletkezett az a legenda, miszerint a fenti képen a hegy tetején látható dupla várrom valójában Tamar király (aki igazából Tamara néven egy nőből álló hölgy volt, de ezt majd később mesélem el) titkos vára volt, ahol mindenféle titkos dolgokat (sex included) művelt. De erről nem szabad beszélni, hiszen a királynőt később szentté avatták. Maradjon ez a mi titkunk, drága szvan testvéreim.

Mára terveztünk még egy magaslati programot: Mesztia mellett van egy libegő, mely felvisz egy 2500 méter körüli hegyre, ahonnan tisztán végig lehet nézni a Kaukázus nagy csúcsait. Ugye, errefelé tobzódnak az igazi nagyfiúk, a már említett Shkhara, de itt van mellette az Elbrusz is a maga 5642 méterével és még sokan mások. Jó ötlet volt, de a kezelőszemélyzet keresztülhúzta az elképzelésünket. Akkora köd volt, hogy egyszerűen hazamentek. Úgysem jön ilyenkor senki. Pedig. A libegő 600 méter szintet emelkedik, és ahogy később a völgyből is láthattuk, a felhő csak egy vastag réteg volt. Azaz a libegővel fel lehetett volna menni a felhők fölé és onnan ráköszönni a meglepett hegycsúcsokra.

Ehelyett sétáltunk egyet a Mulhkra folyó partján, kerestünk forrásokat, fel-alá csatangoltunk.

De még mennyire. A csatangolás konkrétan úgy nézett ki, hogy amikor kiszálltunk a buszból, elindultunk felfelé, hamarosan leágazott balra egy ösvény, ravaszul lemaradtunk, mert Nej szeretett volna néhány magányos percet eltölteni a természetben, el is ment balra, de hamarosan visszajött a csoport és mire meg tudtam volna szólalni, ők is lementek az ösvényre, mondván, hogy ez az igazi út, én már csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz kínos, de szerencsére még nem történt semmi, természetesen hagytuk elmenni a csoportot, majd Nej elindult visszafelé, de hamarosan megjelent a csoport nagyobbik fele, hogy hoppá, tévedtünk, mégiscsak a másik út a jó, szerencsére Nej már rafinált volt és várt pár percet, természetesen megfordultunk és elindultunk tovább az ösvényen, már kezdtünk megnyugodni, amikor belefutottunk a csoport másik felébe, akik kitartottak ezen az úton. Mondtam már, hogy egy hegyifolyó és forrásai csobogtak mellettünk?

Végül besétáltunk a faluba, vettünk gyógysört. (A gyomrom rendetlenkedett. Biztos a sok koriander.) Vacsora. Nagyjából ugyanaz a kaja, mint tegnap. Nagyjából. Kaptunk valami húsos levest. Korianderrel. Miért kérded? De a hús sem volt annyira egyértelmű. Tamás szerint nyúl, de a kiszolgáló lányka szemrebbenés nélkül rávágta, hogy csirke. Háát… lehet, hogy minden ‘tastes like the chicken‘, de azért vigyorogva analizálgattuk a csontokat. Persze. Csirke.

Vacsora közben valahogy Sztálinra került a szó. Én elővezettem azt a Tiboru mester blogján olvasott variációt, miszerint az extrém szexfüggő Berija, miután megmérgezte a nagy Sztálint, a haldoklót még hátulról is lekezelte. A társaság ugyan leszavazta (wishful thinking), de sikerült annyira megmérgeznem a képet, hogy innentől akárhányszor szóba került akár Sztálin, akár Berija neve, a Kedves öklét a szájába tolva nyomta el a röhögését.

A vacsorához ugyanaz a vacak bor volt, mint tegnap, és mivel a pocakom sem nyugodott még meg, hamar felmentem a jégverembe szobánkba. Hiba volt. Ma este volt ugyanis Pata születésnapja. Ugye, emlékszel, családi panzió, családfő. Inni kellett. Ivószarvból. Mondjuk elég vacak bort és pálinkát, de ha ez az ára, hogy az ember részt vegyen egy igazi grúz szülinapi bulin, bevállaltam volna.

Ehelyett egy gyors zuhany után belecsavartam magam az ólombélésű takaróba, fejemre húztam a párnát és aludtam.

Útvonal: Mesztia – Ushguli – Mesztia