Month: April 2012

2012.04.14; szombat

Éjjeli bolt híján étlen-szomjan indultunk el otthonról. Mint az állatok. Szerencsére 15 méterre a bejárattól volt egy sarki étkező, bezörrentünk. Cukrász- és péksütemények, üdítő, kávé. Nem is kell más. (Na jó, esetleg bor.) Kezdésnek kértem egy üres croissant-t, ezzel helyből le lehet tesztelni a péket. Megbukott. Ugyanaz a nehéz tésztájú, lisztfetisiszta stílus, mint nálunk. Következőre kértem egy vaníliásat, ha már úgyis el van cseszve, akkor legyen teljesen. Az eszpresszó kávé viszont ütött rendesen, még délután is maguktól trappoltak a lábaim, amikor csak álltam a buszmegállóban.

Elméletileg ma már Roma Pass-szal utaznánk, de ötkilométeres körzetben nincs turisztikai iroda, ahol vehetnénk, szóval el kell lőni még egy jegyet. Bementünk a Terminihez, ott biztosan kapunk Pass-t. Bármennyire is bizarr, de ott sem kaptunk. Nem azért, mintha nem lett volna – csak az eladó nem adott. A szokásos kedvenc szituációm: közöltem, hogy ‘two roma pass, please!’… erre kaptam egy hosszú szónoklatot, kérdéssel a végén. Mindezt az utcai zajban, forgatagban. Szerencsére másodikra jobban figyeltem, levettem, hogy Annual Culture Week van, azaz április 14-22 között minden múzeum és intézmény, amelyik benne van a Roma Pass programban, minden papír nélkül, ingyen látogatható. Kivéve Colosseum és barátai, ez a blokk – idén először – maradt fizetősnek (12€).
A fejemben lévő komputer ekkor mondta azt, hogy buffer overflow. Gyakorlatilag az egész jól felépített programtervem összedőlt, lehetett mindent újratervezni, a megváltozott körülményeknek megfelelően. De a sok tervezésnek megvan az a nagy előnye, hogy ekkorra már az összes szükséges adat fejben van, csak szét kell szedni a korábbi tervet és összerakni máshogyan. Például, mi lenne, ha egy napra raknánk az összes olyan látványosságot, melyekhez tömegközlekedni kell, arra jó a napi bérlet, a többi napon meg úgyis csak beutazunk a városba, délután meg vissza a szállásra? Az annyi, mint 6 jegy + 1 napi bérlet, na meg a Colosseum belépő, az összesen 22€. De jók vagyunk! A Colosseum és környéke fél nap, a töredékbe pont beleférnek az utazgatós célpontok, akkor mára bérlet, azaz ma este lesz az is, hogy bejövünk éjszakai csavargásra.

A Terminin megvettem automatából a bérletet, már annyira ment, hogy nem is állítottam át angol nyelvre. A Colosseum két megálló. Kiszálltunk, égnek emeltem a tekintetemet, eltátottam a számat – és telement esővel. Jól indul. Mivel Roma Pass nincs, így keményen végig kellett állnunk a pénztár előtti sort. Nem baj, legfeljebb addig eláll az eső. Aha.

From Roma 2012

From Roma 2012

Mire végeztünk, már határozottan és makacsul szemetelt. Bejártuk a szinteket, megcsodáltuk Minden Focistadionok Öreganyját és külön örömömre az egyik szinten volt egy részletes anyag is a Domus Aurea-ról(1).

(1) Domus Aurea: Néró, őrület a szemekben, nagyzási hóbort. Megvan? Nos, előljáróban jó tudni annyit, hogy a történelmet végig a szenátus írta, ergo ha egy császár sokat csesztette őket, akkor megnézhette magát, mi maradt meg belőle az utókornak. Ha egy császárról annyit tudunk, hogy sültbolond volt, akkor azért joggal gyanakodhatunk, hogy nem csak az volt-e az egész mögött, hogy túlzottan keményen bánt a szenátussal? Ettől függetlenül Néró tényleg nem volt százas, de nem is volt annyira idióta, mint ahogy az elterjedt róla. Habár valójában nem ő gyújtotta fel Rómát, de az határozottan nem növelte a népszerűségét, amikor kiállt a tűz mellé és elénekelte a Trója pusztulásáról szerzett dalát. Mint ahogy az se lendítette előre a népszerűségi listán, hogy úgy döntött, a leégett területen felépíti a világ legfényűzőbb palotáját. Magának. Fényűzésben Róma mindig is jó volt, de Néró ezt is bőven túlszárnyalta. A drágakövek és az arany közönséges építőanyagok voltak a palotában. Úgy indult, hogy felállított az épület mellé egy 35 méter magas bronz (illetve arannyal és ezüsttel kevert bronz) szobrot(2). Magáról. A palota teljes elkészültét nem élte meg, de azért már nem kellett szégyenkeznie, amikor beköltözött. Állítólag azt sóhajtotta, amikor becipelték az első papundekli dobozát, hogy “végre, emberi körülmények között élhetek!”. Néró halála után az épület gyorsabban fogyott el, mint egy féldisznó Etiópiában. Később teljesen el is felejtették, majd a reneszánsz időszakban találták meg véletlenül, nagy szemeket meresztve a föld alól kikerült értékekre. (Pl. Laokoon szoborcsoport.)

(2) Erről a szoborról kapta később a mellé épített aréna is a nevét: Colossus -> Colosseum.

A Domus Aurea komoly problémát okozott nekem tervezéskor. Sokat olvastam róla és igencsak kíváncsi is voltam, mi maradt meg a nagyívű épületből. Csakhogy a Google Earth legnagyobb nagyításában sem láttam semmi kivehető alakzatot ott, ahol lennie kellett volna. Akkor ez most van, vagy nincs? Végül arra a döntésre jutottam, hogy nincs, maximum a pinceszintje lehet meg – ezért örültem a kiállításnak, mert rengeteg kép volt arról, hogy az ásatások alapján hogyan is nézhetett ki az épületegyüttes valójában.

Az arénából kijövet megnéztük I. Constantinus összelegózott diadalívét, felmentünk a Fórumig, döbbenten konstatáltuk, hogy ott nincs bejárat, majd visszamentünk a Palatinus oldalában lévő kapuhoz. Na, ekkor szakadt ránk az ég. A szemerkélő eső először szaporára váltott, később elveszítette minden gátlását és dőlt, mintha dézsából öntötték volna. Mivel a meteorológia mind a négy napra ilyen időt jósolt, így nem húzódtunk be sehová, hiszen négy napig úgysem engedtek volna minket megbújni mondjuk Romulus kunyhójában. Na, szarrá is áztunk. A könnyű túrázáshoz használt vékonyabb esőkabátom kábé egy órát bírt, utána ronggyá ázott rajtam minden: útlevél, térképek, mobiltelefonok, fényképezőgép. Tökmindegy volt, mit, hová raktunk, hiszen mindketten bőrig áztunk, de úgy rendesen, fehérnemű mélységig, a táskáinkkal együtt. Mindezt akkor, amikor azon a területen voltunk, amelynek megismerésére napokat készültem. Áttanulmányoztam a császárokat BC50-től AD200-ig, térképről, írásokból kikerestem miden egyes megmaradt kődarab történetét, egy csomó papírt nyomtattam, hiszen ezt a rengeteg információt úgysem lehet fejben tartani. Gondoltam, majd a helyszínen előszedem ezeket, megnézegetünk, beazonosítunk mindent, ha kell rétegek szerint. Na, ezekből lettek az egyszer használatos térképek: ahogy előszedtem valamelyiket, egy percen belül cafatokra foszlott az esőben. Hiába törölgettem a fényképezőgép lencséjét papírzsebkendőkkel, hiszen a pézsék is csuronvizesek voltak. Végül csak azokat az objektumokat néztük meg, amelyekre emlékeztem, aztán kimenekültünk. Jó lett volna bemenni egy meleg múzeumba, szárítkozni, de a Campidogliónál láttuk, dolgozik ezerrel a Culture Week, legalább százan álltak sorba, hogy bejussanak a Palazzo Nuovoba, a Capitoleumi múzeumba.
Nézegettük a teret, már amennyire a tömegtől meg az esernyőktől lehetett, aztán folytattuk a napi tervet: Via Appia Antica. Újabb nyitott helyszín. Esőben. De, ugye emlékszünk, a kocka ekkor már el volt vetve. Aztán ahogy mentünk a Circo Massimo felé, az eső kezdett szolidulni. Egy helyen megakadtunk: volt egy tér, utak minden irányba, nem tudtam, melyiken kell továbbmennünk. Közel-távol sehol nem volt semmilyen fedett hely, így beálltam egy nagy fa alá és elővettem az addig kiemelten óvott kölcsön térképet. (Ing belső zsebe, ahol csak enyhe felületi nedvességet kapott.) Ekkor jött egy széllökés és vagy egy liter víz zúdult a térképre. Itt borult el az agyam, megrugdostam néhány fát és an-bloc elküldtem Rómát a ká anyjába. Nem ez volt a nap fénypontja. Végül saccolt irány alapján mentünk tovább, szerencsénk volt, nemsokára feltűnt a hatalmas murvás tér, ahol egykor a pompás versenypálya állt.

From Segédlet

Mondjuk, ma már leginkább semmi nincs ott az ősi dicsőségen kívül, de ahogy Nej megjegyezte, az is szép tőlük, hogy nem építették be plázával, lakóparkkal meg parkolóval, hanem meghagyták az emlékezet számára.

Gyakorlatilag itt már elállt az eső, de fenyegetésnek otthagyta a lábát. Lógott.

From Roma 2012

Az eredeti tervek szerint gyalogoltunk volna, de mivel úgyis bérletünk volt, meg tele hócipőnk, így maradt a 118-as busz. Rohadt ritkán járt. Álltunk a Circus Maximus megállóban, és közben szórakozottan nézegettük az egykori aréna mögött a Palatinus romjait. Róma, egy mondatban.

From Roma 2012

Röptében történt egy programmódosítás. Úgy terveztem, hogy a busszal kimegyünk a végállomásig, onnan még gyalogolunk egy kicsit a Quintili villa romjáig, majd eldugott földutakon átkeverünk a Via Appiára, ahol többezer év ódon hangulatától övezve visszasétálunk Cecilia Metella mauzóleumához. Ez egy meglehetősen hosszú szakasz, kiemelt látnivaló nincs, csak hangulat: megy az ember az öreg köveken, jobbra-balra rétek, szántóföldek, esernyőfenyők… és öreg romok. Végül a levegőben lógó eső miatt ez a szakasz kimaradt, sajnálom is erősen. (Ha valamikor visszamegyek, ez az 5 kilométeres szakasz kiemelt helyen fog szerepelni.) Ehelyett leszálltunk a mauzóleum magasságában és átsétáltunk az öreg útra. A sarkon volt egy presszóféleség, kértünk egy-egy omlettes szenyót, meg még egy eszpresszókávét. Mert már kezdett leállni a motor. A jó ég tudja, mi volt a szenyóban, ismerős íz, az nem igazán. De ekkor már mindegy volt.
Csak amikor kijöttünk a fűtött, meleg helyről, akkor realizáltuk, mennyire át fagyunk fagyva, mennyire vízesek is vagyunk. Teljesen illett a hangulatunkhoz a kripta meglátogatása.

From Roma 2012

Bementünk, itt is rom, ott is rom, vázák, amfórák, hamvvedrek. Meg egy nagy kút.
– Oké, hangulatos, meg minden… de hol a hulla? – tette fel Nej a mindkettőnket érdeklő kérdést. Nem jött rá válasz.

Kíváncsiságból benéztünk Szent Sebestyén katakombájába, de ez vatikáni illetőségű múzeum(3), ergo belépőjegyes. Kihagytuk.

(3) Akkor nem tudtam, most már tudom. Nem csak Szent Sebestyén holttestét rejtette a katakomba, hanem ideiglenes jelleggel elég sokáig Szent Péterét és Szent Pálét is itt raktározták. Emellett vagy itt, vagy a Quo Vadis templomnál van az a kő a Via Appia burkolatából, mely Jézus lábnyomát őrzi, abból a pillanatból, amikor megjelent a Rómából menekülő Péter előtt, elhaladt mellette, majd amikor Péter megkérdezte, hogy ‘Jé, uram, te most hová is mész?’ (Quo Vadis, Domine?), akkor csak annyit válaszolt, hogy megy Rómába, ismét megfeszíttetni magát. Ettől persze Péter elszégyellte magát és visszament a kereszthez. Aztán ez vagy így történt, vagy sem, az mindenesetre sanszos, hogy Jézus igencsak meghízhatott az alatt a pár év alatt a mennyekben. Én láttam azokat a köveket, azokon nyomot hagyni… kellhetett hozzá némi túlsúly.

Felsétáltunk a buszmegállóhoz.

From Roma 2012

Nem volt hosszú séta, olyan 500 méter, de egy kis darabon megkaptuk az elmulasztott hangulatot is. A buszon beültünk a fűtött ülésbe (a hátsó üléssor mögött közvetlenül már a motor volt és az az áldott termodinamikai hatásfok gondoskodott arról, hogy meleg is legyen), nem is szálltunk le a végállomásig. Ott metró, majd irány haza.

Illetve. Pont a metróállomásunk mellett volt egy dohánybolt és nagy örömömre találtam benne pont a kirándulás tempójához illő, a minőségéhez képest érthetetlenül ismeretlen szivart. Ha azt mondom, hogy nagy múltú, nagy hagyományú olasz szivargyártás, mit lépsz? Nem, ne hívd ki rám az ápolókat, tényleg létezik ilyen. Csak a nagyvilág nem igazán ismeri. A Toscano szivarokról van szó. A márka létezett már elég régóta, olyan elvegetálunk, dohányunk van, csinálunk belőle valamit tempóban. Aztán a XIX. században bekövetkezett a baj, egy egész szállítmány dohánylevelet elfelejtettek bepakolni a raktárba, a hirtelen eső meg szarrá áztatta. Vakarták a fejüket, hogy mi legyen, végül úgy döntöttek, hogy legfeljebb ráírják, hogy erjesztett dohány, aztán eladják úgy. Legyártották belőle a szivarokat – és hatalmas siker lett. A Toscana szivarok azóta is felettébb népszerűek Olaszországban. A világ többi felén pedig még mindig nem hiszik el, hogy vizes dohánylevélből is lehet szivart gyártani. Pedig nem mondhatnám, hogy nem tudnak róla: Clint Eastwoodnak a mai napig ez a kedvenc szivarja. Az összes filmjében ezt szipókázta. Ez volt a szájában, amikor ellőtte a Csúf kötelét. Ezt szítta, amikor Dirty Harry szerepében az alvilágban rakott rendet. Habár a nagy tömegek nem ismerik, a szivar Amerikában, a művelt szivarosok körében ritka ínyencfalatnak számít. Nálunk pedig nem lehet kapni sehol, pedig a közelben gyártják és még csak nem is drága. (Pontosabban van, de ki kell menni érte Párkányba.)

Mindegy. Ott jártam, hogy irány haza. Némileg azért aggódtunk. Hűvös, szeles idő volt, bőrig átáztunk, mindenünk vizes, az apartmanban pedig csak klímát láttunk, fűtést nem. Oké, melegvizes zuhany van (Nejnek, mert a pici bojler csak egy személynek adott melegvizet), a fürdőszobában láttam hajszárítót, azzal meg tudjuk szárítani a cuccunkat, aztán legrosszabb esetben fűtünk a villanyrezsóval. De nem kellett ennyire túlcifráznunk a dolgot, a klímán volt fűtési lehetőség is, így pár óra alatt mind mi, mind a cuccunk visszanyerte eredeti, dehidratált állapotát.

Még hazafelé beugrottunk a sarki boltba. Nagy örömömre láttam frizzante-t és volt Nej kedvence is, Pinot Noir. Illetve, itt Pinot Nero. Az árak… megint nem tértem magamhoz. A vörös frizzante – írd és mondd – 1,6 euró egy üveggel, a Pinot Noir meg 2,5. És ezek felsőpolcos árak. Komoly túrást kellett bemutatnom, hogy találjak 4€ feletti bort – és ez egyáltalán nem költői túlzás. Végül nagynehezen levadásztam egy Chianti-t, valamivel 4 euró felett. Egyszerűen döbbenet. De több bort nem vettem, most csak ketten vagyunk, három napra, langsam spazieren. (Egy nap alatt elfogyott mind a három. A frizzante eleve egy nagyon alacsony alkoholtartalmú, szénsavas ital, kábé úgy ittuk, mint a meggymárkát.)
Még mindig a bolt. Előttünk egy öreg, a szenilitást már messze a túloldalról szemlélő bácsika fizetett. A pénztáros nem rakott ki elválasztót, így az öreg simán betermelte magának az ásványvizünket. Ugyan harsányan szóltunk neki, de a hapi egy kukott nem értett meg a mutogatásunkból és váltig ragaszkodott hozzá, hogy az ásványvíz az övé. Végül rálegyintettem. Nem kellett volna, de ne rohanjunk előre. Vettünk még valami rendes kaját: kenyereket, vajat, szalámit, sajtokat és süteményt. Gigászi vacsorát rittyentettünk belőlük, borral jól meglocsolva. Pihenés.
Ránk is fért, mert jött az éjszakai menet.

Rögtön egy komoly feladattal kellett megbírkóznunk: kijutni az épületből. A külső zárhoz adott kulcs ugyanis nemes egyszerűséggel nem nyitotta a zárat. A többi kulcs sem. Szerencsére jött befelé egy lakó, kiengedett. De ebből bizony gondok lehetnek, különösen az utolsó napon. Akkor kulcsunk sem lesz. Nem mintha a kulccsal ki tudtunk volna jutni.

Városnézés, villamossal. Illetve, a sunyiban buszra cserélt villamossal. A térképek szerinti 3-as, azaz városnéző villamost szemeltük ki, méghozzá végállomástól (Transtevere állomás) végállomásig (Borghia park). Gyakorlatilag körbetekergi a várost, érintve egy csomó látványosságot. Bérletünk meg van mára.
Nejt megállónként kellett felébresztenem. (Utólag azt kell mondjam, nem ez volt a legjobb ötlet: vidáman, élénken jöttünk el otthonról, aztán a másfél órás buszozgatás közben mindkettőnkön kitört az álmosság. Ráadásul elég sok időt el is vett, az meg csak utólag jutott eszembe, hogy éjszaka más a tömegközlekedés, a night bus hálózatot meg nem ismerem.) Az utolsó két megállóban már nem volt senki rajtunk kívül a buszon. A sofőr is elfelejtkezett rólunk, úgy kellett előrerohannunk, hogy legalább vele együtt le tudjunk szállni.
Kint voltunk egy teljesen néptelen sarkában a városnak, ahol a civilizációba csak egy parkon keresztül átvágva lehet bejutni. Itt látszott, hogy ezt eredetileg nappali túrának terveztem és nem gondoltam alaposan végig, mi történik, ha átrakjuk éjszakára.
– Éjjel tíz óra van, kint vagyunk a belváros szélén, egy sötét, néptelen parkban – jegyeztem meg – Vágjunk bele. Mi bajunk történhet?

Nem történt semmi. Igaz, hangulatos sem volt, mert minden neszre összerezzentünk, de elég hamar visszajutottunk a megnyugtató házak, utcák, emberek közé.
Nagyjából a Piazza del Popolo mellett jöttünk ki a vadonból. Rögtön megszerettük a teret. Kellemes látvány, nyüzsgő éjszakai élet. Innen a szélső sugárúton, a Babuino-n mentünk tovább, becélozva a Spanyol Lépcsőt. Már messziről készültem rá, hogyan fog seggreülni Nej a fenséges látványtól.

From Roma 2012

Nos, sehogy.
– Miért álltunk meg? – kérdezett rá.
– Lépcső. Spanyol Lépcső. Gregory Peck, Audrey Hepburn – próbálkoztam, körbemutatva – Nyüzsgő élet! Varázslatos éjszakai hangulat!
– Ja? – nyomott el egy ásítást.
Feladtam. Ácsorogtunk, fényképeztem.
– Felsétálunk?
– Persze.
Itt kaptunk ízelítőt az arab mentalitásból. A tömeg nem csak romantikus lelkekből állt, hanem hihetetlen bosszantó virágárusokból is. Eleinte csak kézmozdulattal hessegettem el őket, aztán már hangos No! kiáltással reagáltam, amint közeledtek, de hiába. Úgy tapadtak, mint a piaci legyek. A spanyol lépcső tetején támaszkodtunk a korlátnak, összebújva, néztük a várost, erre a faszi odajött és beletolta a képünkbe azt a nyamvadt gyökeret. Csak azért nem repült le a haja az ordításomtól, mert néger volt és kopasz. A romantikus hangulatnak persze lőttek. Rögtön utána jött egy másik, aki egy nyomorult lézerpointert próbált ránksózni, lelkesen mutogatva, milyen messzire látszik a fénye. Ember, lézerpointer! Nálunk már évek óta vállalhatatlanul égő játékszer, még az általános iskolákban is – itt meg ilyenekkel nyomulnak, aggresszíven, a pofánkba tolva. Oké, tudom, hogy dobogós helyen vagyunk a ‘Hogyan látsszunk turistának’ versenyben (jól táplált, középkorú pár, térkép, fényképezőgéptáska), de mindennek van határa. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ha tíz méteren belül elhajtok 5 virágárust, akkor mi a fasznak nyomul rám rögtön a hatodik? Hátha közben megváltozott az igényem? És nem, nem értik. Volt olyan, akinek ellöktem a kezét, mert érzésem szerint már túlságosan belenyomult a privát szférámba, erre elkezdett pampogni, hogy why? Nem sokon múlott, hogy nem etettem meg vele a virágját. Na, ennyit a romantikus sétánkról. Mindenesetre határozott élvezettel szemléltem, amikor pár nappal később begyűjtöttek egy indiait a Piazza del Popolo-ról, a többi pedig menekült a kapualjakba.

From Roma 2012

A rossz hangulatú spanyol lépcsőtől a Trevi kúthoz sétáltunk át, mely váratlanul egyből lenyűgözte Nejt. Leültünk egy kőpadra, és nézegettük a víz játékát. Habár úgy tűnt, sok ember van a téren, de ezt egyből átértékeltük, amikor később megláttuk, mennyien is vannak nappal. Az esti tömeg pont kellemesen nyüzsgött, pont annyi élet volt a téren, amennyi még jólesett. Indiai árus pölö egy sem volt és nekem ezzel lopta be magát a szívembe a hely.

From Roma 2012

Innen a Pantheon felé sétáltunk tovább. Mint ahogy lemegy az ember egy öreg pincébe és megcsapja a dohszag, úgy csapott meg bennünket a kor ezen a téren. A Pantheon egész egyszerűen a három dimenziós történelem. Öreg. De nem csak az, hanem – a Via Appia Anticá-hoz hasonlóan – sugározza is magáról, hogy öreg, és ez sötétben különösen jól megy neki.
Mentünk tovább, a Navona tér felé… amikor hirtelen kipukkadtunk. Reggel óta úton voltunk, eláztunk, gyalogoltunk, ekkor már éjfél körül járt az idő – és amikor felvázoltam, hogy most vagy hazamegyünk az utolsó villamossal, vagy később gyaloglunk egy nagyot a Circo Massimo metróállomáshoz (utolsó metró olyan 1.30), vagy ha azt is lekéssük, akkor marad gyalog haza, ami pihent embernek nem egy nagy ügy (50 perc), de nekünk, hajnalban már az lesz. Szóval abban maradtunk, hogy a tervezett éjszakai séta másik részét (Navona tér, Angyalvár, Vatikán) inkább áttesszük holnapra, legfeljebb veszünk még egy napi bérletet. Most pedig futás az utolsó villamoshoz.
Szükség is volt rá. Az utolsó pillanatban értünk az Argentina szállóhoz. Először jól el is böktük, a villamos még csak a depó részlegen állt, én meg azt hittem, hogy az már a megálló és nekiálltam nyomkodni az ajtónyitót. Nem tudom, mit drótoztak össze a gépen a talján mérnökök, de a sofőr kihajolt az ablakon, dühödten ordítozott, majd előrébbgurult 5 métert, heves helyezkedési csatározást indítva be ezzel a 30 méterrel arrébb lévő megállóban. De legalább így mi is észrevettük, hogy az az óriási tömeg ott nem egy utcai gitáros körül gyűlik, hanem a villamosra vár. A villamosunkra. Az utolsóra. Odasétáltunk, pesti módra reszelgettünk, élesítettünk egy kicsit a térdünkön és könyökünkön, majd vártuk a szerelvényt. Hála a rutinnak, sikerült feljutnunk.

Éjjel fél egykor értünk haza. Befelé működött a kulcsunk – én pedig úgy döntöttem, hogy ez az ideális alkalom megkeresni, hogyan lehet ebből a lépcsőházból kijutni. Alaposan átnéztük a zárat, megrángattunk minden megrángatnivalót, de semmi. Az egyetlen halvány remény az volt, hogy kiszúrtam, a zárból rögtön megy az ajtóba egy elektromos vezeték, tehát kell lennie valahol egy kapcsolónak, amelyik nyitja a zárat. De ilyen kapcsoló nem volt sehol. Vakartuk rendesen a fejünket. Elsétáltam a lépcsőház hátsó traktusa felé, ahol egy egykor volt portásfülke húzódott meg. Az ajtaja mellett találtam három kapcsolót. Hmm. Lehetséges, hogy ezek közül az egyik nyitja az ajtót? Mondjuk abszolút illogikus, hiszen innen vagy 15 méter az ajtó, mire odaár a delikvens, a zárnyelv tutira visszakattan. Ki kellene próbálni. De mi van, ha az egyik mondjuk a légószirénát kapcsolja? Éjjel egykor?
Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem kapcsolgatni, Nej pedig odaillesztette a fülét a zárhoz és figyelte a kattanást. Hogy az első két kapcsolóra mi történt, azt nem tudom, de a harmadikra megjött a várva várt kattanás, kitárult az ajtó.
– Hiába, öt diploma azért nem hazudik! – veregettük meg egymás vállát. Ezt az akadályt is leküzdöttük.

Fárasztó nap után elmondhatatlanul szomjasan értünk haza. És nem, nem volt semmi innivaló a lakásban, csak az az extra száraz Chianti. Most tudtam volna fenéken billenteni a bácsit, aki lenyúlta a vizünket délután. Két pohár bubis víz után már helyreállt volna a folyadék-háztartásom – így viszont a száraz bor az első kortyra leszárította még azt a kevés nedvességet is a számból, ami a sok loholás után megmaradt. Mondamom sem kell, a bor íze sem jött ki rendesen ilyen körülmények között. Ez az, amire azt mondja az ember, hogy kár belém. De persze fogyott így is, a szomjúság nagy úr.
A borral és egy szivarral kiültem a teraszra. Szerencsére esőnek nyoma sem volt, anélkül meg tavaszias meleg volt az idő. (Egész napra 81% eséllyel mondták az esőt. Nos, az a 81% mind abban a két órában zuhant le, amikor a Fórumon voltunk, utána már nem jött egy csepp sem.) Ücsörögtem, rámondtam néhány megjegyzést a mobilra, ha már nincs idő blogolni, azért ne vesszenek el az élmények.

Kettőkor alvás. Ébresztő nyolckor. Naná.

2012.04.13; péntek

Lefekvés hajnali ötkor. Egyszerűen bármikor is kezdek bele egy akármilyen utazás megszervezésébe, mindig az utolsó pillanatokban derül ki, hogy még ez sincs készen, még azzal is foglalkoznom kell. És hát(1) Róma… egy félév kevés lenne rendesen felkészülni belőle.

(1)
– ‘És’-sel nem kezdünk mondatot!
– …
– ‘Hát’-tal sem kezdünk mondatot!
– ‘És hát’-tal?
– Fiam, te meg akarsz engem gyilkolni?

 
A problémát így lehetne valahogy összefoglalni:

• Róma kábé 2800 éves város. Csak a történelmének átnézése egy hét. Anélkül viszont nincs értelme ismerkedni a várossal. Ha nem tudom, hogy ki csinálta, miért és mikor építette, akkor oda a varázs, akkor a kő csak egy darab kő. Utána jöhet a megtekintendő objektumok kiválogatása, megismerése. Újabb két hét.
• Az egyes látványosságok összevissza vannak nyitva. Pusztán elborzasztásként egy hevenyészett lista a tervezési fázisból:
  • Colosseum és tsai: minden nap
  • Angyalvár: kedd-vasárnap
  • Vatikán: hétfő-szombat
  • Szent Péter székesegyház: szerdán korlátozott
  • Piac (Fiori): vasárnap nincs
  • Piac (Trastevere): csak vasárnap délelőtt
  • Pantheon: hétfő-szombat
  • Da Vinci múzeum: kedd-szombat
  • Caracalla termái: minden nap
  • Cecilia Metella: kedd-vasárnap
  • Villa de Quintilli: kedd-vasárnap
• Időjárás. Áprilisban megyünk – és ezzel már mindent elmondtam. Amikor összeállítottam egy kiinduló programot, nagyjából összerakva a sétákat, úgy, hogy az egy környéken lévő, azonos napokon nyitvatartó látványosságok egy napra kerüljenek, akkor derült ki, hogy pölö aznapra, amikor egész napos szabadban tartózkodást terveztem, a meteorológia 90%-os valószínűséggel mondott makacs esőt, időnként villámlással. Természetesen áprilisban az előrejelzés napról napra változik, tehát még az utazás előtti éjjel is át kellett szerveznem a programot. Mondjuk tök feleslegesen, mert a helyszínen lévő időjárás úgyis felülírta az egészet, nem beszélve a meteorológiai előrejelzések bénázásáról. (Egynapos előrejelzésben a 40%-os valószínűséggel igért eső megjött, a 90%-os valószínűséggel igért felhőszakadás meg nem.)
• Belépőjegyek, közlekedési jegyek. Megéri-e a Roma Pass? Hát, ugye, attól függ. Ha jól szervezek, azaz minden nap egy környéket járunk be, akkor nem. Ráadásul a Roma Pass megköt, csak az első két múzeumba ingyenes a belépés, a többibe max kedvezményes, azaz hiába mennénk az első nap a harmadik legdrágább múzeumba, ekkor vagy a kedvezményt bukjuk el, vagy a drágább múzeumokba az ingyenes belépést. (És a hosszú sor kikerülését.) Tömegközlekedésnél ugyanaz a varia. Jegy? Napi bérlet? 3 napos bérlet? Heti bérlet? (Négy éjszakát leszünk, öt közlekedős napunk lesz.) Aztán Roma Pass? Archeologia card? Appia Antica card? Melyik mit is takar? Milyen szolgáltatásokat adnak melléjük? Aha, nyilván a szaftosabb cuccok egyikben sincsenek benne. (Pontosabban csak állami múzeumok vesznek részt az összevont kártyákban, értelemszerűen a vatikáni tulajdonú helyek ki is estek.) Aztán ezen belül is vannak olyan látványosságok, ahová hiába jó a Pass, pár nappal korábban jelentkezni kell. Vannak olyan helyek, ahová nem kell, de ajánlott, mert több órás sorbanállást lehet vele spórolni. De pár nappal előre tudni, hogy mi lesz? Mik vagyunk mi, jósnők?
• Végül ott van a vis maior. Amikor az utolsó pillanatban derül ki, hogy valami apróság elkerülte a figyelmünket, emiatt borul egy attrakció, és vele együtt a nap is. Lehet újratervezni az egészet… illetve ezt már pontosabb improvizációnak nevezni.

Jó, mi? Nézzük, mi lett a program péntek hajnali változata. A vasárnapi és a hétfői programot meghatározták a nyitvatartások. Kedden este indul vissza a repülőgép, aznap már cuccal mászkálunk, ide valami koncentrált helyen sok látványosság jellegű hely kell, ez a Fórum, vagy a Vatikán. Vasárnap a Vatikán, hétfőn a legtöbb múzeum van zárva, ezeken a napokon a tömeg tutira a Fórumba vonul, tehát a Fórum/Palatinus/Colosseum kombóra marad a szombat vagy a kedd. Mivel hétfőn a múzeumok zárva lesznek, ekkor érdemes templomokba menni. Lehetne a Vatikán is, de a múzeumi zárvatartások miatt valószínűleg nagy lesz a tömeg. Azaz marad a szombat vagy a kedd a Vatikánra. Nézzük az elővételi lehetőségeket: szombaton már csak késő délutánra van hely, ezzel el is dőlt, kedd reggel Vatikán, szombaton Colosseum. Némi probléma, hogy az időjárás szerint szombaton lesz legnagyobb valószínűséggel eső, de akárhogy is variálom, még így is ez a változat az optimális. Mármint a lehetségesek közül. Nagy levegő, megvettem keddre online a vatikáni jegyet (15€ a vócser, 4€ az online felár), kinyomtattam. Stílszerűen szólva, a kocka el lett vetve(2).

(2) Már most szólok, hogy nem fogom tudni megállni és rengeteget fogok sztorizni a történelemből. A fenti mondás Julius Caesarhoz kötődik. Miközben építette a politikusi karrierjét, rengetegen szivatták, változatosabbnál változatosabb módokon. Aztán egyszer végképp elege lett a kutyakomédiából, az éppen aktuális hadseregét megfordította és átkelt a Rubicon folyón, megtámadni Pompeiust, azaz Rómát. Így tört ki a polgárháború. A fenti mondás arra utal (még akkor is, ha az újabb kutatások szerint nem is mondott ilyet), hogy döntött, immár nem rázza a pohárban a dobókockákat, hanem kiborítja mindet az asztalra, hadd pörögjenek. Aztán meglátjuk, mit hoz a sors.

A mindenféle kártyák közül végül a Roma Pass-t választottam, ha nem is olyan bődületesen nagyon, de azért megéri. Viszont itt is tekertem egyet a szokásos felálláson. A legtöbb ember a két ingyenes programnak a Colosseum kombót és az Angyalvárat választja, hiszen ez a két legdrágább (12, illetve 8 euró), na meg legismertebb látványosság is. Viszont én nem sok jót olvastam az Angyalvárról, egyedül a tetőterasz kilátását dícsérték, így második produkciónak az Appia Antica card által is lefedett Appia Antica túrát választottam. (Ez Caracalla termáinak a romját, Cecilia Metellia úrhölgy mauzóleumát és a Quintili család villájának romjait takarja be, egy hangulatos sétával a többezer éves Appia Antica úton. Árban csak 2 euróval marad el az Angyalvár mögött, hangulatban pedig jobbnak tűnt.)

Péntek délelőtt nyúzott ébredés. A nyúzottság ki is tartott egész nap. Pakolás, céges OOF-ek, mobilok, akksik feltöltése. A buszon elmeséltem Nejnek a valószínű programot.
– A Colosseumban feltétlenül menjünk fel a második emeletre, mert azt hallottam, hogy hamarosan összedől! – szögezte le.
– Miért, hozzá akarsz érni a falhoz? – utaltam a katalán kirándulásra.
– Örülök, hogy visszanyerted a jókedvedet.

A repülés teljesen sima volt, eltekintve attól, hogy a pilóta Rómában úgy vágta oda a gépet a betonhoz, hogy utána még pattogtunk, mint a gumilabda. Soha nem féltem még repülőgépen, most először szorult el a torkom, amikor az ablakból láttam, hogy már csak pár méter magasan vagyunk a kifutópálya fölött, a gép szárnya viszont papírrepülő módjára tekereg, vonaglik. A produkciót döbbent csend, majd felszabadult taps követte.

A repülőtér épületéből ki, shuttle buszok megkeresése. A hivatalos menetrend szerint (mobiltelefonra feltöltve, naná) a SitbusShuttle indul 22.15-kor, a Terravision 22.30-kor. A gép 22.00 körül landolt, nagy futással 22.10-kor értünk a buszokhoz. (Az idő nagyon nem mindegy, a szállásunk gyakorlatilag a város túlsó felén van, éjjel pedig tömegközlekedni nem egyszerű.) A sitbuszt hamar kiszúrtam, becéloztuk. A busz előtt pár méterrel leánykák árulták a jegyet, az egyiktől gyorsan meg is vettem, aztán szállnánk fel a buszra, de a sofőr csóválta a fejét: másik company. Nézem, tényleg. A terravisionos csajszi beállt a sitbusz elé, és ott árulta a konkurrenciára a jegyet. Meg tudtam volna fojtani. Most emiatt rohadunk itt plusz negyedórát, bámulva, hogyan megy el az a busz, melyet a futással még elértünk volna, de az utolsó pillanatban átvágtak a palánkon.
Ültünk, morogtam.
Aztán a másik busz nem indult el negyedkor. Ugyanis – mediterrán módra – letojták a menetrendet, vártak, amíg tele nem lesz a busz. Közben persze telt mind a kettő, attól függően, hogy az utasok melyik leánykától vették a jegyet. Végül 22.25-kor elment a sitbusz, úgy, hogy teljesen megtelt. Na, itt indult el az igazi mediterrán gyönyör. Ugyanis a lányka még akkor is árulta jegyet, amikor a sitbusz már megtelt. Azaz aki azért rohant, hogy elérje a Terravision buszt, és nem figyelt oda, melyik leánykától, melyik buszra vette a jegyet, az döbbenten konstatálta, hogy a sitbuszra már nem engedik fel, mert megtelt, de a hamarosan induló másik buszra sem engedik fel, mert az ugye másik cég, a következő sitbusz meg egy óra múlva(!) indul. Azaz álldogálltak szerencsétlenek a megállóban, nézték hogyan indul el a városba a busz, amelyen még voltak üres helyek… de nekik még várniuk kell egy órát. Éjjel. Mindez azért, mert a csajszik szabad rablás alapján árulják a jegyeket, a két, közvetlenül egymás mellett álló buszra. Nem tudom, mekkora a halandóság ezek között a lányok között, de ott álldogálni éjjel egy órát egy kihalt reptéri épület mellett, olyan utasokkal, akik miattuk szoptak ekkorát – biztosan nem a hosszú élet titka.
Na, mindegy, mi időben indultunk, azaz gyakorlatilag csak öt percet vesztettem a lánykák kavarása miatt. Illetve… a sofőrünk már a rajtnál füstölgő gumikkal lőtt ki, aztán a kezdeti kanyarokban nem győztünk Nejjel egymásba borulni. Az első lámpánál már utolértük a sitbuszt, aztán egy ideig még tartott a holtverseny, végül perceket vertünk a konkurrenciára. A menetrend szerint 40 perces utat a sofőr 21 perc alatt abszolválta.

Mediterrán életöröm.

Ahogy mentünk befelé, néztem az éjszakai tájat. A házak mögött hatalmas szántóföldek, elszórtan ezek az esernyőfejú, hatalmas fenyők.
– Nézd, ilyesmi lesz az a táj, ahová ki fogunk sétálni a Via Appia romjait nézegetni! – mutattam Nejnek.
Ebben a pillanatban tűnt fel a benzinkút mögött, a távolban egy hatalmas rom. Egyből megismertem a Quintilli villát a sziluettjéről.
– Hoppá, bakker! – helyesbítettem – _Ez_ lesz az a táj, ahol romokat fogunk nézegetni!
A várt lelkesedés helyett egy óvatos kérdés jött.
– Mennyit is fogunk még most buszozni a belvárosig?
– Izé. Negyven percet.

A Termini pályaudvaron még bőszen zajlott az élet. Az a fajta, amelyik minden nagyvárosi pályaudvaron szokott zajlani péntek éjjelenként. Gyorsan lerohantunk az alagsorba, mert úgy olvastam, hogy ott van egy éjjelnappali közért: reggeli és tusfürdő holnapra, bor és rágcsa ma estére. Meg is találtuk, elküdtem Nejt, hogy szerezzen be mindent, addig én beveszem magamat a borok közé. Aha. Léptem volna be, amikor megjelent egy lányka (ezekkel addigra már elég rendesen tele volt a hócipőm) és egy kötéllel lezárta a teljes alkohol részleget. A döbbent tekintetem láttán rámutatott egy táblára, miszerint 23.00-kor zárják a szeszeket. Reflexből rántottam elő a mobiltelefont, megnézni, mennyi is az idő. Ugyanezt tette mellettem egy fekete hapi is. Mindkettőnk telefonján 22.59 percet mutatott a kijelző. A jó nagy kijelző. Jó nagy számokkal. Hevesen lengettük a csajszinak, gesztikulálva, hogy már kinéztük a cuccot és istenbizony képesek vagyunk arra, hogy 1 perc alatt berohanjunk és felkapjuk azt az egy üveg bort. Nem hatotta meg a mutatvány. Így vettünk végül egy üveg kólanszki zéronszki vagy miafene nevű helyimárkás italt, meg valami csokit. Kaja, az már nem volt.

Metró. Éjféltájban sétáltunk a metróállomástól a szállás felé. Csapkodó esőben, a nem sokkal korábbi nagyobb eső után még nedves, pocsolyás járdán. Ekkor ment el mellettünk egy locsolóautó. Kezdett otthonos lenni a hely.

A szállás épülete kívülről nem okozott különösebb meglepetést, a Streetview nem hazudott. Nálunk úgy hívnák a környéket, hogy mediterrán lakópark, a lépcsőházban műmárvány lépcsők, hangulatos, gondozott belső parkudvar. A lakás viszont… borzasztóan pici. Nem győztem tisztelettel adózni az ismeretlen fényképésznek, hogy ezt a kis lukat olyan nagynak tudta bemutatni az ismertetőben. Aztán hamar hozzászoktunk, végülis hiába volt kicsi, de minden kényelmi szolgáltatás megvolt benne, még ha kompakt módon is. Konkrét példa. A vécé mellett volt egy csap. Ezzel lehetett állítani, hogy mennyire meleg vízzel szeretnénk lehúzni. Azért ez… kissé már perverz, nemdebár. Aztán később fedezte fel Nej, hogy ez nem sima klotyi, ugyanezzel a csappal lehet átváltani bidé módba is. Aztán viccrovat. Házilag nyomtatott tábla a falon: csak tiszta vécépapír dobható a klotyiba. Izé, azt meg minek? (Eltekintve persze Nej fura vécéeldugító szenvedélyétől.) Végül az ábrákból silabizáltuk ki, hogy az a ‘clear’ az tulajdonképpen ‘only’, azaz csak vécépapírt lehet lehúzni, minden más a kukába megy.

Elalvás előtt még meteorológia. Nem, nem, az istennek sem tűnt fel egyetlen napocska ikon sem a hetes előrejelzésben. De legalább hoztunk egy csomó meleg cuccot.

Hajnali kettőkor fekvés, ébresztő reggel nyolckor. Ez csak ránézésre durva, én például majdnem dupla annyit aludhattam, mint indulás előtt.