Macskátlanítottuk a lakást.
Remélhetőleg nem örökre, de nem is egy-két napra.
A macskák ugyanis kezdték megszegni az egyezséget – és az sem mentség, hogy nem is tudtak róla, hogy egyáltalán van ilyen. A deal ugyanis az volt, hogy addig lakhatnak a házban, amíg szobatiszták.
Minden a kicsivel kezdődött. Azt mondtam, kicsi? Már nagyobb, mint a másik kettő, és még csak azt sem tudom, hogy ő nőtt-e meg, vagy a többi ment össze. Mindkettőre van esély: Sztracsi akkora zabagép, mint egy exkavátor a külszíni szénfejtésen. Amíg nem élt velünk, a két idősebb macska beosztotta a napi kajáját. Amióta hárman vannak, mindenki behepeteli már hajnalban az egész napi adagot, mert egyébként a kicsi tenné meg ugyanezt, rögtön, amikor enni kapnak.
Na, ebből lesznek a brutális szarások.
Mindez úgy, hogy teljesen elkanászodtak. Kintről bekéredzkednek, csak tojni. Pedig direkt nem gereblyéztem össze a leveleket a hársfák alatt, hogy legyen valami puha, ami alá el tudják kaparni, akkor is, ha fagyott a föld. Nem mintha annyira megerőltetnék magukat: Picur már az alomban sem foglalkozott az elkaparással, egyszerűen odatette a tetejére és kész. A mestermunka meg ott illatozott, amíg valamelyikünknek elege nem lett belőle. A dög meg valószínűleg úgy gondolta, hogy minek kaparja el, ha a szolgaszemélyzet úgyis egyből eltakarítja. Hát, nem. A szolgaszemélyzetnek elege lett és kibaszta őket, mint macskát szarni. Az utolsó lökést egyébként az adta meg, amikor rendszeresen kezdtek felbukkani a fürdőszobában is a szarkupacok. Gondolom, valamelyik finnyás kisasszonynak nem tetszett az alom, aztán megoldotta máshogyan.
Szóval a helyzet megérett a brutális fellépésre, de nagyon vacak érzés látni, ahogy egész nap odatapadnak a teraszajtóra meg az ablakra és kétségbeesetten nyávognak. Az ablak ráadásul fél méterre van attól a helytől, ahol dolgozok, így mondhatni két pofára kapom az élményt. De addig biztosan nem jönnek be, amíg meg nem tanulnak odakint szarni.
Recent Comments