Általánosságban azt mondják, hogy a lassítás, a kiemelt figyelem az élet apró örömeire, elszórt pihenők közbeiktatása… ezek mind-mind csökkentik a stresszt, növelik a lelki békét.
Jelzem, nem feltétlenül értek vele egyet. Ez ugyanis függ az emberi személyiségtől is. Vannak emberek, akik úgy érzik, hogy addig nem szabad pihenniük, amíg egy feladatot el nem végeztek. Számukra a pihenés nem igazán pihenés: végig azon jár az agyuk, hogyan is fogják folytatni a pihenés után, mi minden van még hátra. Ennek legdurvább változata az az ember, aki úgy érzi, hogy az egész életének van egy küldetése. (Pihenni? Majd a temetőben.)
Aztán vannak emberek, akiknek disszonanciát okoz, ha valamit beígértek egy határidőre és nem teljesítik. Még ha képesek is felelőtlenül pihenni a feladat lezárása előtt, ha később megcsúsznak a határidővel, akkor a lelki veszteségük nagyobb lesz, mint az a nyugalom, melyet közben a pihenéssel nyertek. Azaz náluk a stresszoldó, spontán pihenés is csak akkor működik jól, ha előtte alaposan megtervezték.
Month: January 2012
A novella és a gyerek
Van valami hasonlóság egy irodalmi alkotás és egy gyerek között: mind a kettőről lehet beszélni – de a legtöbbször mélyen elhallgatjuk, hogyan készültek. Amikor középkorú, kissé már molett családnál vagyok vendégségben és szóba kerülnek a gyerekek, bejönnek a szobába, bemutatkoznak, esetleg beszélünk is pár szót, a hidegrázás tör rám, ahogy gonosz agyam bevetíti a képet, amint a két molett szülő pucéran gyömöszöli egymást. Ez bizony nem egy olyan kép, amelyről tudni szeretnénk, függetlenül attól, hogy ennek egészen biztosan meg kellett történnie, hiszen bizonyság rá a gyerek.
Na, ugyanilyen méltatlan dolog azzal foglalkozni, hogyan is készült el egy irodalmi alkotás. Zötyögő buszon az ötletek feljegyzése ceruzával egy noteszbe, metróról leszállva és elvonulva egy csendesebb zugba, ahol már rá lehet mondani az ötletet a mobiltelefonra, áthúzni és áthúzni és áthúzni, padláson, kopott, lyukas melegítőben, egy szál lógó villanykörte fényénél újra meg újra begépelni, aztán törölni… míg végül egy ihletett pillanatban összeállnak a mondatok, összeáll a struktúra. Aztán ha ez éppen egy üzleti megbeszélésen történt meg, akkor folyamatosan mondogatni elejétől a végéig az egészet, egészen addig, amíg valahol le nem lehet írni.
Ezek mind olyan dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. Tessék a termékre figyelni, a többi nem lényeges.
Fájni fog
Kábé három hete pokolian fáj a fogam. Nem is nagyon tudok koncentrálni a dolgomra, mert a fájdalom mindent félresöpör. Ma elmentem a fogorvoshoz. Amíg nála voltam, semmi nem fájt. Ütögette a kampós szerszámmal, fújta rá a hideget, ahol lehetett, alányúlt fogselyemmel, megröntgenezte mindenhonnan – semmi. Csak vonogatta a vállát, hogy ha nem fáj, akkor nem tud mit csinálni, ránézésre minden rendben van.
Azóta hazajöttem és megint pokolian fáj. De amióta az orvos azt mondta, hogy ez tulajdonképpen nem fáj, sokkal jobban viselem.
Macskák egymás között
A macska a lakásban nem csak egyfajta mobil szobadísz, hanem remek megfigyelési célpont is egyben. Különösen, ha több is van belőlük.
Sztracsi teljesen lábfetisiszta, egy cipőt sem tudok úgy felvenni, hogy ne másszon oda, ne másszon bele és legfőképpen ne kényszerítsen ki némi plusz simogatást. A másik két macska távolról szokta nézni a mutatványt.
De Sztracsi másképpen is nagy lábrajongó, most is itt fekszik a lábfejemen, miközben ezeket a sorokat gépelem.
Gizi a kanapéra érzékeny. Akárki, akármilyen céllal leül, már az ölében is van – és nem lehet nem simogatni. Egészen addig, amíg a macska hálából el nem kezdi a simogató személyt is tisztára nyalni.
Picúr csak velem hajlandó kontaktusba lépni és csak az emeleti kilépőn. Ha megállok a lépcsőn, olyan magasságban, hogy a fejem éppen a járószintnél van, akkor összeérintjük az orrunkat, majd Picúr nagy kegyesen jelzi, hogy lehet simogatni. Persze nem csak úgy ész nélkül, kitámasztom mind a két kezemet és először ő dörgölődzik, úgy, ahogy neki jól esik, azután jöhet csak a szabad simogatás.
Ebbe piszkált bele ma a kicsi. Látta, hogy itt valami érdekes játék folyik és ő is be akart szállni. Picúr fújt rá, én pedig finoman, óvatosan lerúgtam a lépcsőről. Lehet tippelni, mi lett erre Picúr reakciója? Nem, nem jelent meg semmi öröm az arcán, nem bújt bátrabban a kezeimhez – ehelyett gyorsan leviharzott és kihasználva azt, hogy a kicsi éppen le lett forrázva, éppen a sebeit nyalogatta volna, gyorsan megtámadta. Így most pár napig biztosan megint Sztracsi lesz a harmadik a rangsorban.
Törmelék
-
Ha őszinte érzéseket akarsz látni a macska arcán, akkor egyszer ne adjál neki enni időben.
-
A férfi, aki macskát sétáltatva ment el boltba. Pontosabban az első sarokig. A cicc ugyanis talált valami érdekeset és odakötött a flaszterhoz. A hapi meg türelmesen álldogállt a sarkon. Mondjuk, este már nem voltak ott.
-
Freudi elszólás: egy elemzésben a ‘kormány reményei” helyett azt olvastam, hogy a “kormány merényei”.
Recent Comments