Month: December 2010

Életbiztosítás és megtakarítás

Csak a kombinált, csak a kombinált bérlet a biztos bizony!
Csak a kombinált csak a kombinált bérlet a biztos.

Rolls Frakció: Belvárosi Üvegház

Nemrég haveri társaságban volt ilyesmikről szó, később úgy gondoltam, érdemes lehet szélesebb körben is megosztani a történetet.

Nem sokkal azután, hogy a lányom 1991-ben megszületett, kötöttünk a nevére egy életbiztosítást, mely egy megtakarítási formával volt kombinálva. Jó ötletnek tűnt, hiszen eleinte a szülő dolga gondoskodni a gyerekről, az életbiztosítás kell, a hosszútávú megtakarítás meg legalább annyira fontos, mint a falat kenyér. (Ezt komolyan is gondolom. Ezen a módon lehet befogni az időt, hogy nekünk dolgozzon – és nem dolgozik rosszul.)

A biztosítás a közeljövőben fog lejárni, gondoltam, utánanézek, mennyi pénz is fog bedőlni a családi kasszába.
Helyből seggreültem.
A lejáratkor 1,2 millió forint fogja ütni a markomat.

Nézzük a konkrét számokat.

Eredetileg úgy szerettük volna, hogy a lejáratkor annyi pénzt kapjunk, hogy a gyerek első lakáshoz jutását erősen meg tudjuk támogatni. Az üzletkötő számítása szerint a 900 forintos induló részlettel, minden évben az inflációhoz indexálva, a végén 2M – akkori! – forintnak megfelelő összeget fogunk kapni. Az egyszerűség kedvéért a két időszak közötti forintátváltásnál használhatjuk a 10-es szorzót. Így a 900 akkori forint ma 9000-nek felel meg, ami nem volt kevés, tekintve az akkori 15e forint körüli bruttó fizetésemet. Mi a vidéki kétszintes családi házat 1,5M forintért vettük, tehát egy 2M forint körüli lejárati összeg bőven betakart volna egy komplett házat is, nemhogy egy beszálló összeget egy lakásba.
Teljesen nyugodtak voltunk. Amikor másfél évre az első után megszületett a második gyerek is, neki már nem kötöttünk külön biztosítást, hiszen az elsőből bejövő összeget kettéosztva közöttük, még így is bőven jól járnak.

De akkor… végülis mi történt? Hová tűnt 19M forintnyi haszon? Kit kell megölni?

Először is az üzletkötőt.

  • Mert nem látta jól a jövőt, de legalábbis nem körültekintően saccolt. A szerződés egyik – kézzel írott – melléklete tartalmaz egy számolást. Abból jött ki a 2M lejárati összeg. Csakhogy. Amikor megkötöttük, akkor éppen a magyar gazdaság – hogy finoman fogalmazzak – nem volt csúcsformában. A hitelkamat 30% volt. A betéti kamat 20%. Az üzletkötő pedig ezzel a 20%-os kamattal számolta ki a lejáratot. 18 évre.
    Az, hogy az ezredforduló környékére konszolidálódott a helyzet és a betéti kamatok leestek 5-7%-ra (a mostani értékekről nem is beszélve), nem lett figyelembe véve. Márpedig egy körültekintő elemzésnek egy ilyen forgatókönyvet is kellett volna tartalmaznia. Igaz, akkor a termék sokkal rosszabbul lett volna eladható.
    (Persze, én is gondolhattam volna rá, de akkoriban pénzügyileg nagyon egyszerűek voltunk, az egész országgal egyetemben. Nekem például fogalmam sem volt, hogy mekkora nagyságrendű egy normális kamat.)
  •  
    Másodszor azt, aki ezt a kombinált formát kitalálta.

  • Ez a legfineszesebb csavar az egészben. Ez az egyik ok, amiért a biztosítótársaságokat lelkiismeretfurdalás nélkül lehetne felrobbantani. Ők ugyanis pontosan tisztában voltak vele, mit adnak el.
    A semmit.
    A termék ugyanis csak a nevében megtakarítás – valójában erről szó sincs. Pusztán csak a hosszútávú kifejezés igaz, mert a konstrukció olyan, hogy ha a 18 év letelte előtt akarok hozzányúlni, akkor durván büntet. De megtakarítás, az nincs benne. A trükk az, hogy gyakorlatilag a megtakarítást, abban a pillanatban, ahogy keletkezik, rögtön le is vonják az életbiztosításra. Tehát már a konkrét időpontban, azaz például 1996 május negyedikén sem keletkezett olyan megtakarításom, mely az idővel fialt volna – mert rögtön levonták a kamatozásra szánt összeget az életbiztosításra. Ergo az idő dolgozott, csak éppen rendszeresen nulla forintot kapott, hogy fialtassa.
    Megint számoljunk egy kicsit. 900 forintos havi részlettel indultunk, most a vége felé 9000 forint a részlet. (Megint a 10-es szorzó.) Osszuk le az 1,2M forintot 18*12=216 hónapra: 5555 forint. Azaz akkora összeget kapok, mintha mostani értéken 5555 forintot, kiindulási értéken 555 forintot (vásárlóerőn számolva) raktam volna el a cihába, ahol nem kamatozik. Miközben valójában ennek a pénznek közel a kétszeresét (9000 mai/900 akkori forintot) adtam oda a biztosítótársaságnak. Jó kis megtakarítás, nem? Még kamat nélkül is 1,94M forintot kellett volna kapnom az 1,2M helyett.
  •  
    Harmadszor mindenkit, akinek köze volt a 2008-as válság kirobbantásához.

  • Ez ugyanis már csak a hab a tortán. Azt szokták mondani, hogy a hosszútávú befektetésnek az az előnye, hogy kiegyenlíti a hullámvölgyeket és a hullámhegyeket. Más szóval, ha egy válságban bukás van, akkor a hosszútáv miatt van ideje a befektetésnek ledolgoznia a veszteséget.
    Azt már ritkábban mondják, hogy mi van akkor, ha a befektetésed pont akkor jár le, amikor éppen egy nagy bukó hullámvölgy van. Azt már nem tudja ledolgozni. Maximum reménykedhetsz benne, hogy korábban összeszedett annyi pluszt a befektetésed, hogy nem lesz tragikus a kiszállás. De itt meg lásd az előző pontot.
    Azaz ha még keletkezett is volna valamennyi aprópénz ezen a nyomorult megtakarításon (azaz nem vitt volna mindent el az életbiztosítás része a szerződésnek), a 2008-as válság egész biztosan kitakarította azt.
  •  
    Végezetül a törvényhozókat.

  • Az egyik előnye a megtakarítási formának az volt, hogy valamennyi százalékát (15%?) vissza lehetett igényelni az adóból. Aztán jött egy törvénymódosítás és megszüntették. Nesze neked, tervezzél hosszútávra. Mert ugye kiszállni belőle csak durva bukással lehetett volna.
  •  
    Kíváncsi leszek, hogyan fognak nézni ránk a kölykök, amikor majd odaadunk nekik 600-600e forintot, hogy használják fel bátran ezt a 18 év munkájával összegyűlt összeget az első lakásuk megvásárlásához.

    (Az persze más kérdés, hogy cserébe viszont élünk, azaz nem kellett lehúzni az életbiztosítás által lekérhető összeget.)
     

    Az első hó

    Talán észrevetted, hogy pár napja megváltozott az írások hangneme. Korábban ideges voltam, túlterhelt, frusztrált. Aztán szombat óta kedves, játékos írások jöttek, sorjában. És most sincs kedvem dühöngeni, pedig a közélet adna rá alkalmat, éppen eleget.

    A kulcs a hó, az első hó.

    Ez nekem mindig is egy misztikus alkalom. Már egyetemistaként is dobtam el bürettát, pipettát, tankönyvet és rohantam ki a hóba, magammal rángatva hol az ismerőseimet, hol a barátnőmet. Hemperegtünk a hóban, célbadobóversenyt rendeztünk közlekedési táblákra, beléptünk valami vendéglátó egységbe forralt borért, ha fáztunk. Legszívesebben vissza sem mentem volna a koleszba.
    A helyzet később sem változott, ha visszakeresel a blogon, az első hóesésnél mindig kiskutyaként rohantam ki a szabadba.

    Mi ez a varázs? Mit tud az első hó?

    Eltekintve attól, hogy szép, hogy puha és békéssé teszi a tájat… elhozza a gyerekkori ünnepek hangulatát. Az én bioritmusom teljesen átállt arra, hogy amint megjelenik a hó, lelassul a vérkeringés. A bitek sem száguldoznak annyira, a határidőkkel is majd lesz valami. Az ember kezd ráhangolódni az ünnepekre, mákosbejgli- és fenyőillat fészkeli be magát a kisagyba. Valami ilyesmi az ádvent is, csak a háttértörténet más.

    Az első hó nem csak egyszerűen csapadék – az első hó a ház a nagy fogócskában. Az összes gondot, bajt le lehet rúgni, lehet önfeledten hancúrozni a hóban. Aztán ha visszajöttünk, újra felvesszük a gondotbajt, de akkor már korántsem tűnnek olyan morcosnak.

    From MiVanVelem
    From MiVanVelem
    From MiVanVelem

    Muszáj

    Hirtelen beindult a hóesés, mintha egy nagy dunyha szakadt volna ki az égen.

    – Ezt már nem lehet kihagyni! – csettintett a Sétáló, felkapta a bakancsát, télikabátját, sál, sapka… és már indult is az erdőbe. Sétálni.

    Eleinte az egyik kedvenc ösvényén haladt, de aztán furcsa jelekre lett figyelmes. Olyan helyen látott ösvényt, ahol eddig nem is gondolta, hogy lehet.

    – Ejha, nem is gondoltam volna, hogy itt egy ösvény lehet! – mormogta.

    Igazából most sem vette volna észre, ha a friss hóban nem vezettek volna arra lábnyomok. Egy férfi és egy kutya lábnyoma jelölte az utat két bokor között az erdőbe. Kiváncsian indult utánuk.
    Sokat gyalogolt. Időnként olyan helyeken járt, ahol már semmi sem emlékeztetett arra, hogy ez ösvény lenne. Csak a lábnyomok vezették tovább. Aztán egyszer csak… teljesen ledermedt.
    A lábnyomoknak vége szakadt.
    Hátranézett. A friss porhóban tisztán látszottak a lábnyomok. Előrenézett: tiszta, szűz hó. Még csak fa sincs öt méteres körzeten belül, csupán bokrok.
    – A kandi kamerát sem lehetne sehová rögzíteni – motyogta… majd hirtelen elsötétült előtte minden.

    Egy vakítóan világos helyiségben tért magához. Egy puha fotelben ült, vele szemben, félkörben néhány ember állt, köpenyben. Illetve csak elsőre tűntek embernek – vizsgálgatta őket Sétáló – de valahogy hiányzott belőlük az a meghittség, melyet az ember érez a többi emberrel kapcsolatban. Az a meghittség, hogy ő is csak egy ember, ergo neki is ki tudom tekerni a nyakát.

    – Üdvözlünk körünkben! – szólalt meg egy hang a fejében.
    – Ajjaj. Egy újabb idióta űrlénytörténet – villant be az agyába.

    A félkörben álldogálók szemmel láthatóan megsértődtek.

    – Nem tűnsz valami barátságosnak – hallott egy másik hangot.
    – Ha minden gondolatomat lehallgatjátok, lesznek itt még cifrább dolgok is – jegyezte meg, az egyik köpeny alól kikandikáló, határozottan szexis lábakat vizsgálva. Vajon milyen lehet egy űrlénnyel?
    – Hoppá! – hallott egy pillanatra egy vékonyabb hangot, majd megszólalt újból az első – Rátettünk egy szűrőt a fejedre. Mostantól csak azok a gondolatok jönnek át, melyeket tényleg meg akarsz osztani velünk.
    – Oké, mit terveztek velem?
    – Semmit. Igazából még fel sem szerettük volna venni veletek a kapcsolatot, de egy kezdő társunk ment le szétnézni, és… hogy is mondják nálatok?… megszivatta a friss hó.
    – Akkor most kimossátok az agyam.
    – Nem kell. Úgy tapasztaltuk, hogy ti össze-vissza irkáltok mindent, aztán senki nem hisz el semmit. Azt mondasz, amit akarsz.
    – Jó. Akár mehetek is?
    – Tulajdonképpen igen.
    – Mi lesz a közben eltelt idővel?
    – Ugyanabba az időpillanatba teszünk vissza, mint amikor felhoztunk.

    A Sétáló elgondolkodott. Politika vezérelte egymással acsarkodások. Válság válság hátán. Egyre nehezebb megélhetés. Mindez a jobbulás leghalványabb jele nélkül, sőt, szemmel láthatóan minden egyre vadabbul rohan a reménytelen pusztulás felé.

    – Muszáj? – kérdezett vissza végül.

    © 2026 MiVanVelem

    Theme by Anders Norén — Up ↑