Hópihe bejött a nappaliba, majd megijedt és kiugrott az ablakon.
Egy szúnyogháló törölve.
Month: June 2010
Odakint
Úgy tűnik, egy hányatott kézirat végre megtalálta helyét a nagyvilágban.
Igen, a ‘Csavargyár’-ról van szó.
Nem tudom, hogy vagy vele, nekem nem igazán tetszett a cím. Oké, kifejező. Tényleg csavargásokról van szó, tényleg illik a hangulathoz egy szleng kifejezés… de mégsem tökéletes. Nem hangzik jól. Nem asszociálunk hozzá kellemes képeket.
Így az első dolgom az volt, hogy címet változtattam. Az ‘Odakint’ az gyakorlatilag szószerinti fordítása az angol ‘outdoor’ szónak, és tökéletesen fedi a könyv tartalmát. Minden, mi az ajtón kívül történik.
A következő lépés volt, hogy eldöntöttem, mennyi kép, mennyi rajz legyen benne. Volt már több kisérlet is nyomtatásban megjelenítésre, mindegyiknél mások voltak az igények. A mostani lehetőség megengedte, hogy annyi képet tegyek bele, amennyit akarok. Egy gond volt: a könyv fekete-fehér, tehát nem minden szines kép néz ki annyira jól, hogy az olvasó hátratántorodjon. De szöveget illusztrálni így is tökéletesek. (A képanyag bővült egyéb illusztrációkkal is.)
Aztán jött a könyv kinézetének megszerkesztése. Az utóbbi években elég sokat tanultam ezen a téren, mondhatom, volt, mit átalakítanom a korábbi kéziraton. Az eredmény tökéletes lett: szellős, könnyen olvasható szöveg, kellemes, esztétikus a szemnek.
Végül a tartalom. Ekkor már sokadszor írtam át az eredeti, azaz a blogról származó írásokat, de ez a mostani átalakítás ment először vérre. A kiadó oldalán ugyanis folyamatosan láttam, hogy X oldal, Y dollár. Én pedig igyekeztem a reális zónában maradni. Kiszórtam minden zavaros, nem túl érdekes gondolatmenetet. Felpörgettem a cselekményt, új összekötő szövegeket írtam. Nem féltem utólag belenyúlkálni a szövegbe, ha attól jobb és rövidebb lett.
Végül elkészült. Az lett a címe, hogy ‘Odakint I’. (Már txt formában kezd összeállni a II. kötet is.) A végeredmény 565 oldal lett, na meg egy szép nagy darab könyv. (Méretek: 247*190*35 mm)
Hogyan lehet hozzájutni?
Kétféleképpen.
1.
A legegyszerűbb módszer, ha letöltöd pdf-ben. Ez ingyenes. De.
– Nincs borítója. Azt spec. a kiadó szoftverének varázslója állítja elő. Mondjuk egy fotómanipulátor programmal én is meg tudnám csinálni, de egy elektronikus könyvnél szvsz. a borító nem annyira fontos. Nem az látszik a könyvespolcon.
– A felbontás monitorra lett optimalizálva. (A Word ugyan nem írja ki, de olyan 2-300 dpi körül lehet, a fontok nincsenek beágyazva.)
– Összehasonlíthatatlanul kevésbé kellemes a szöveget monitoron olvasni, mint könyvben. Nekem elhiheted, lassan egy hónapja gyömöszölöm a szöveget a gépben, mégis, amint kezembe került a könyv, újból végigolvastam az egészet, annyira tetszett, annyira élveztem.
2.
A kicsit bonyolultabb módszer, ha megrendeled a kiadótól. Ez viszont pénzbe kerül, nem is kevésbe. (Nekem 8000 forintból jött ki, de én diszkonttal kaptam, ráadásul még Kósa előtti dollárban fizettem.)
– Kapsz egy vaskos és roppantul olvasásra ingerlő könyvet. Elmondhatod, hogy nem akármilyen ritkaságot birtokolsz, hiszen abszolút korlátozott példányban lesz forgalomban.
– A felbontás nyomtatásra lett optimalizálva. Ez konkrétan 1200 dpi-t jelent. (Nem csak a nyomtatás történt ennyivel, a képek is így lettek beletéve. Azaz fekete-fehéren is jól néznek ki.)
Ha megfordult valaha – akár a korábbi verziónál is – a fejedben, hogy kinyomtatod, ez most már nem lesz olyan egyszerű. Eleve a mérete speciális papírt (vagy nagy teljesítményű papírvágót) igényel. Aztán ha nem kétoldalasan nyomtatod, akkor borzasztó vastag irományt kapsz. Képzelj el egy 500 lapos A4-es papír csomagot. Na, annál vastagabb tégla lesz az eredmény. Mindez képernyőre optimalizált felbontásban. Ha még köttetni is akarod… akkor már nem sokkal kerül többe, ha megveszed könyv formában.
Essen pár szó a módszerről is. Nem tudom, ki mennyire jár nyitott szemmel a neten. Van két oldal, ahol gyakorlatilag te magad lehetsz saját magad kiadója: az egyik a Lulu, a másik a Blurb. Az utóbbi inkább fényképalbumokra ment rá, meg nekem kicsit túl sok is benne a varázsló, ezért választottam inkább az elsőt. Itt nekem kellett tökölődnöm a kiadvány legapróbb részleteivel (papírméretek, asszimetrikus margók, pdf készítés), de én valahogy jobban szeretem az ilyesmit.
Hogy működőképes-e a modell? Erről nagy viták mennek. Nagyon úgy tűnik, hogy manapság nem könnyű könyvet eladni. Eleve eléggé alacsonyra kell tenni a színvonalat és óriási marketingmunkát kell tenni a kiadvány mögé. (Ez alól kivételnek számítanak a már nagynevű szerzők, hiszen itt már a név önmaga eladja a könyvet.) Nyomdák 1000-1500 példány alatt szóba sem állnak az emberrel, manapság pedig semmilyen kiadó nem vállal be blindre 4-5 millió forintnyi kockázatot.
Itt lehet megoldás az on-demand könyvkiadás. Te magad elvégzel minden előkészítői munkát: megírod, tördeled, lektorálod, korrektúrázod. Az egészet nyomdakészen átadod egy cégnek. Ők meghirdetik az általuk bejáratott helyeken. (A Lulu rendes ISBN számot ad, tehát a könyv könyvesboltban is forgalmazható. Csak egy kattintás, és a kiadvány átkerül az Amazonra. Igaz, ez durván 2$ plusz költség.) Aztán amikor jön egy megrendelés, legyártják a könyvet. Ha egy példányban, akkor egyben. Igen, valamivel drágább. Amikor készítettem, akkor 200 körül volt a dollár, azaz a könyv vételára 7600 forint körül volt. (Plusz a szállítás.) Ha elmész egy könyvesboltba, akkor egy hasonló méretű, illusztrációban hasonlóan gazdag könyv olyan 5000 forint körül van.
Cserébe viszont a könyv létezik, elérhető. Nekem ez helyből nagy dolog, hiszen ha már csak magamnak gyártom le, akkor is megérte. Ha esetleg valahol referenciát kell bemutatnom, oda tudom adni. Ha rajtam kívül maximum 5 ember veszi meg, akkor sem megyek a Dunának, hiszen eleve nem ebből terveztem Mercedest venni. (Egész konkrétan 2 euró hasznom van rajta kötetenként.)
Viszont ha valaki igényes nyomtatást akar az egyébként ingyenes letölthető könyv helyett, akkor most már megvan a lehetősége.
ps.
Apró, technikai megjegyzés. Nekem úgy tűnik, mintha a felajánlott deviza függne attól, milyenek a böngésződ nyelvi beállításai. Amennyire tudom, jelenleg érdemesebb dollárban vásárolni, mint euróban.
Jókor
Megjegyzem, a fél Szlovák Paradicsom zárva van a magas vízállás és a tömérdek sár miatt. Ritka jó tempóban voltunk kint a múlt hétvégén.
Front?
Csak a szokásos köreimet mentem, de így is két baleset miatt kerültem dugóba. A másodiknak a nyomait egészen közelről láthattam.
A külső Megyeri úton állt egy kisautó keresztben, nem messze tőle egy sárga motor feküdt a földön. Hogy melyik hajtott ki a mellékutcából a másik elé, azt nem lehetett tudni. Amennyire össze volt törve a motor, a vezetőjéből nem sok maradhatott.
Gurultam, és nyeltem egy nagyot. Egy fiatal embernek ez volt az utolsó napja. Az utolsó, amit látott, az a felhevült, szürke aszfalt lehetett egy szürke ipartelepi környezetben.
Miközben a színhelytől tíz méterre egy fűkaszás ember egykedvűen nyírta a füvet. Mert az élet nem áll meg.
Balatonszag
A kocsiban, a fürdőszobában, a mosógépen, a teraszon. Nem kis teljesítmény, ha hozzáteszem, hogy nem is voltam a Balcsinál.
Lementem az RSD-re kajakot szelidíteni. Eleinte csak vicceltem a szaktopikon, hogy az új kajakot a Korongvilág legnagyobb matematikusáról fogom elnevezni, de a mai nap után már egy szemernyi kétségem sincs felőle. Az egyik oldalra az eredeti nevet fogom felírni, a másikra a magyar fordítást. Azaz YouBastard, illetve TeDög. (Tudni kell, hogy az a bizonyos matematikus történetesen teve volt, és kizárólag erre a névre hallgatott.)
Nagyon nem indult jól a nap. Korábban 3 motorcsónak volt utánfutóstól betolva a kajaktárolóba, emiatt kérdeztem is a gondnokot, hogy ez mindig így lesz-e? – Ádehogy – nyugtatott meg. Nem is lett így, mert betoltak melléjük még egy negyediket is. Azaz most már egész biztosan sokobanoznom kell, ha ki akarom hozni a kajakot. Azaz TeDögöt.
Kihoztam. Letettem a földre. Mivel éppen tolongás volt, gondoltam sétálok egyet a parton.
Kis híján leültem. Arra számítottam, hogy magas lesz a vízszint… de arra, hogy 70-80 centivel a normális alatt lesz, arra nem. Hogy értsd: az a stég, ami eddig 30-40 centire volt a vízszinttől, az most 100-120 centire távolodott el. Ilyen magasból bele sem lehet lépni a kajakba, maximum csak ugrani lehet. A stég három oldalából pedig csak az egyiken lehetett beülni, az meg állandóan tele volt. Megpróbáltam a stég bal oldalán elsétálni a vízig, de az első lépésnél bokáig süllyedtem az iszapba. A stég jobb oldalán volt ugyan sólya, de két kenut kötöttek ki mellé, nem lehetett elérni a vizet.
Megpróbáltam a stégről. Rá sem tudtam tenni a vízre a kajakot, be kellett dobnom. Hogyan fogom ezt kiszedni? Méghozzá nagyon hamar? Ugyanis rögtön beláttam, hogy ebbe én így be nem fogok szállni. (Nem arról van szó, biztosan be lehet… csak én még nem szoktam hozzá ehhez a kajakhoz. Ahhoz ugyanis strandkörülmények kellenek, és eddig ilyesmihez még nem volt szerencsém. Itt, ahol egyébként sem könnyű beszállni, ráadásul állandóan bámészkodók figyelik az ember minden mozdulatát, esélyem sincs gyakorolni.)
Végül kiterelgettem az iszapba, ott már elértem. Felvettem, megcéloztam a sólyát. Átdobtam a kenuk fölött, aztán átléptem én is. Végül a 30 centis vízben próbálkoztam, de elsőre kiborultam. Szerencsére talpra estem. A következő próbálkozás már sikerült.
Jelenleg az a legnagyobb baj, hogy míg a kettes kajak háttámlája alacsonyabb, mint a perem, így ha azon ráülök a hátsó fedélzetre, simán be tudok csuszanni. A mostaninál viszont kilóg a háttámla, azaz belecsusszanáskor magam alá töröm, melyet utólag már képtelenség kipiszkálni alólam. Az igazi az lenne, ha belecsusszanás közben egy elvispresley-s illetlen csípőmozdulatot tennék előre, áthuppanva a háttámla felett – de ez még nem megy. Legalábbis úgy, hogy TeDög a röhögéstől ne forduljon bele a vízbe.
Na de végre-valahára bent voltam. Meg is fogadtam, hogy én ebből ma ki nem szállok, csak ha visszaértem.
A franc se gondolta még akkor, hogy a 3 órából 4,5 óra lesz, miközben szénné égek a napon. Vizet, ennivalót persze nem vittem (kemények vagyunk, Oszi), gondosan pénzt sem, nehogy útközben meg tudjak állni egy kocsmánál. Bekenni nem kentem be a kezemet, és sejtheted, hogy a hosszúujjú pólóm is otthon maradt. (Lassan be kellene szerezni egyet evezésre is, mert az erdőjáró hosszúujjúm egy kicsit meleg a vízre.) Szóval totális hendikepp. Ja, a végére a póló is feltörte a hónaljamat.
Útközben összefutottam egy hozzám teljesen hasonló kinézetű hapival. (Valamivel több volt a szakálla.)
– Helló! – biccentettem át.
– Szia – köszönt vissza – Ez egy Kodiak, ugye?
– Igen.
– Hol vetted?
– Itt, Nyunyóéknál – mutattam hátrafelé.
– Hah, akkor ez az én hajóm volt! – vigyorgott.
– Hah!
– Használd egészséggel!
– Köszi!
De az utolsó mondatoknál már nem láttuk egymást, elvégre ő lefelé, én felfelé. Így viszont tudom, miért volt helyből kényelmes a kajak.
Később láttam Darwin-díj jelölteket is. Tudni kell, hogy az RSD normál állapotban is gyakorlatilag szennyvíz, legalábbis itt, a felső részen. Amikor viszont az ár sodorja a felpuffadt teheneket, macskákat (vicc, aki tudja, érti), szóval ilyenkor van annyira durván szennyezett a víz, hogy hatványozottan kerülni kell vele a kontaktust. Erre vagy négy ember felpattant a bogrács mellől és hangos sivalkodások mellett fürödtek egyet, meg átúsztak a túlpartra. Hát, egészségetekre – biccentettem feléjük.
Aztán láttam sárkányhajót is, később pedig találkoztam Lászlóval. (Anno tiszafüredi idényzáró, meg Balaton-átevezés.) Szóval, mondhatni, társadalmi életet éltem a Soroksári-Dunán.
Viszonylag jó idővel, két óra alatt, felértem a Kvassay-zsilipig. Már korábban is láttam csúnya dolgokat, de a zsilip nagyon egészségtelenül nézett ki. (A régi csónakházunknál a nagy motoroshajók kint feküdtek a parton – elfogyott alóluk a víz.) Annyira alacsony volt a víz, hogy a zsilip alja fél méterrel magasabban volt, mint a vízszint. (Karbantartási céllal kiszárították – mondta később a gondnok.)
A pillérek között van egy kis boltíves alagút, azon szoktam átbújni. Korábban mindig le kellett hajtanom a fejemet, most akár állva is átevezhettem volna.
A visszaút, az viszont gyötrelmes volt. Pedig ez lett volna a jutalomjáték, hiszen a víz lefelé áramlik. Csakhogy. Egyrészt borzalmasan hullafáradt voltam, a lapátot is alig bírtam megemelni. Szomjas voltam, éhes voltam. Haza akartam menni. Másrészt erős szél támadt fel és pont szembefújt. Ezzel egyrészt kilőtte a sodrás előnyét, ráadául nekem szívlapát méretű evezőlapátom van, a szél borzongó gyönyörrel szokott belekapaszkodni. A Molnár-sziget belső ágát meg se próbáltam, Laci szerint annyira alacsony a víz, hogy járhatatlan.
Szószerint hazahörögtem magam. A tervezett 1 óra helyett 2,5 óra alatt. (Szumma: 25,5 km, 4,5 óra, átlagsebesség… hagyjuk.)
Az utolsó félórában már semmi más nem lebegett a szemeim előtt, mint hogy ki a partra, feldobni a kajakot a helyére, kocsi, haza, sör. Aztán kaja, sör, zuhany, sör, szivar. Tartalmas program.
Persze még meg kellett oldanom a kiszállást. A stég megint nem játszott: egyrészt ott voltak még mindig a kenuk, másrészt a kiszállási magasság sem változott. (Meg a bámészkodók száma sem.)
Sebaj – gondoltam – nagy lendülettel nekifutok az iszapnak, aztán felcsúszok annyira, hogy gond nélkül ki tudok majd lépni.
Csakhogy az iszap ennél vendégmarasztalóbb volt. Egyrészt nem sikerült teljesen kicsúsznom, másrészt amikor kiszálltam, megint megborultam – és most már a talpraesés sem ment. Hasmánt belefordultam a dagonyába. Víz már maximum tíz centi volt csak, de iszap… az legalább egy méter. Mire kikászálódtam és kihúztam a kajakot is, úgy néztem, ki, mint egy elégedett varacskos disznó. Nem is szaroztam, a sólyánál visszasétáltam a vízbe, hogy legalább térdig csak vizes legyek.
Ennyit a ‘gyorsan hazamegyek’ mantráról. Legalább egy órába telt, mire mindent elrendeztem: kipucoltam kívül-belül a kajakot, nagyjából letakarítottam magamat és mindent a helyére pakoltam. (Nyilván ismét sokoban a motorcsónakkal.) Ráadásul amilyen erőben voltam, mire felküzdöttem a kajakot a fejem magasságában lévő tárolóra, simán hátratört a hüvelykujjam is.
De már mehettem haza. Illetve… amilyen varacskos disznó voltam hátul, a kocsiba tuti nem ülhettem bele. (Tiszta ruha…? Ne viccelj. Arra készültem, hogy olyan magas lesz a vízszint, hogy a stégről még lehajolnom sem kell.)
Hmm. Végül azt találtam ki, hogy leveszem a sáros ruhákat. A többi közlekedő maximum azt fogja hinni, hogy félmeztelenül vezetek. Meg se fordul a fejükben, hogy teljesen. Otthon meg megoldom, telefonálok Nejnek, hogy hozza ki a fürdőköpenyemet.
Egy baj volt csak. Amikor érkeztem, annyi kocsi volt a külső parkolóban, hogy beálltam a belső udvarra. Igenám, csakhogy időközben kulcsra zárták a kaput.
Azaz a lépések:
- Kinyitom a kaput.
- Beszállok a kocsiba.
- Kihajtok a kapun.
- Kiszállok és becsukom a kaput.
- Visszaülök a kocsiba és elhajtok.
Na, ez sehogy sem megy a vetkőzős jelenettel kombinálva. Maradt a B terv, azaz teszkós szatyrokból védőhuzatot barkácsoltam. (Hogyan rögzítettem a háttámlánál? Kérem, a szatyor fülét átdugtam a fejtámla alatt, a túloldalon pedig átdugtam a fülön az ablakmosó kefét. McGywer.) Persze ettől még az ajtókárpit kapott rendesen, a kardánbox szintén, a pedálokról nem is beszélve. Jóleső iszapszag balatonszag uralja most a kocsit. Meg a fürdőszobát. Meg a mosógépet. Meg a teraszt.
De hazaértem. Igaz, a zuhanyt kellett tennem az első helyre, a pakolást meg a másodikra – és csak utána jöhetett a sör.
Csalódtam volna a napban, ha ezzel is minden simán ment volna. Jól meghúztam az üveget – és beragadt a böfi. Ez valami borzalmas állapot, nem csoda, hogy a csecsemők is óriási hisztit tudnak ilyenkor csapni. Ott volt az üveg, ott volt egy óriási adag szomjúság – és nem tudtam inni, mert nem tudtam lenyelni. Óriási erőfeszítésekkel végül csak sikerült. Meg utána ettem egy kis vacsit, majd lekinlódtam még egy üveg sört.
– Na, most már embernek érzem magam – fordultam Nejhez.
Ekkor jött ki egy adagban az összes addig bennragadt böfi.
Nej nem kommentálta. Szerencséjére.
Recent Comments