Olvasom Széchenyi István naplóját.
Thürheim Lulunak: Ha egy isten kimondhatatlan szerelmet kényszerítene ránk büntetésül, egy méltatlan, undorító tárgy iránt – melyet mindenestül látunk és ismérünk, és mégis jobban kell szeretnünk, mint az üdvösségünket – nemde egy regény anyaga volna?
Ő: Általában oly jó ötletei vannak, s kivált oly eredetiek, hogy csodálkozom, még soha nem írt egy kis beszélyt?
Én, aki azért már benne élek egy kissé ebben a nyelvezetben – hiszen az idézett szövegrészlet a 113. oldalon van – nos, én is elolvastam kétszer-háromszor ezt a részletet, mire tiszta lett, miről is van szó.
A korabeli úrhölgy viszont zakkanás nélkül vette az akadályt.
2009. June 13. Saturday at 23:26
Hát, nem vagyok egy gyorsfelfogású arc, de ezt még én is megugrottam elsőre.
2009. June 14. Sunday at 06:51
Akkor csak nekem nem esett le. Gyújtsatok világot setét fejemben!
2009. June 14. Sunday at 08:37
@n.b
Széchenyi gyakorlatilag azt kérdezi egy hölgytől, hogy szerinte lehetne-e regényt írni abból, hogy valakire olyan dolog imádatát kényszerítik, mely dolgot ismer és utál? (Ismerve a körülményeket, itt valószínűleg az osztrák uralkodóházra gondol, akik ekkortájt erősen blokkolták Széchenyi katonai karrierjét.)
Az előző hozzászólás ne zavarjon, Varánusz ilyen okos fiú.
2009. June 14. Sunday at 11:20
Okos vagyok. Mivel nekem hiányzott 100 oldalnyi előzmény, ezért a Habsburg-analógia nem esett le. De a mondat maga aligha cikornyásabb, mint 1-2 tekintélyesebb torgyáni körmondat volt. 200 év alatt durva változások nem áltak be a nyelvben.
2009. June 14. Sunday at 11:20
… nem álltak be a nyelvben.
2009. June 18. Thursday at 10:05
Jelentem, en is megertettem elsore.