Nem, nem plakát. Cégtábla. Meg sztori.
Ifjú voltam és bohó. No meg csóró is. Kifejezetten örültem, amikor 1990 nyarán megkeresett egy haver, hogy a kocsmáros, akinél alkalmimunkáznak a Balaton-parton, cégtáblát szeretne magának. Ők meg egyből engem ajánlottak. Lebringáztam, elbeszélgettem a tulajjal, egymás kezébe csaptunk. Az arácsi vasútállomás melletti restiről volt szó… Árnyas büfé, ahogy nevezték. A következő hétvégén levonultam. A táblát, a fehér trinátot és az alapozót a hapi állta, az ecsetet és a színezőpasztát én. Nem volt semmi különösebb elképzelésem, gondoltam, majd csak kitalálok valamit. A kocsma egész nagy kerthelyiséggel bírt, két vasasztalt összetoltunk, bepapíroztuk, aztán indult a műsor. Nyilván az összes alkesz ott tolongott az asztal körül. Rákentem az alapozót, megvártam, amíg megszárad. Cefet meleg volt, ment gyorsan. Közben a folyadékveszteséget hosszú lépésekkel pótoltam, no meg a törzsközönséggel haverkodtam. Kérdezgettek mindenfélét a festékekről… természetesen mindenre pontosan válaszoltam. – Ez aztán érti a dolgát! – súgtak össze hátul. Naná. Pár órával korábban olvastam el a vevőtájékoztatót a doboz hátulján.
Aztán felvittem a fűzöld alapszínt… és amíg az száradt, beugrott az ötlet is: alkoholistákat fogok festeni. Akik véletlenül hasonlítani fognak a törzsvendégekre. Mit mondjak, jó móka volt. A vendégek, a tulaj és én felváltva röhögtünk, ahogy formálódtak az alakok. Végül elkészült a tábla. A tulajnak annyira megtetszett, hogy elkezdett győzködni, fessek valamit a furgon dobozára is. De az egyrészt recés volt, másrészt függőleges is – én pedig nem mertem bevállalni a megfolyásmentes munkát. Aztán bármennyire is művészetrajongó volt a tulajdonos, azt azért nem mertem kérni, hogy borítsuk oldalára a Barkast.
Mindenesetre a tábla jól sikerült. olyannyira, hogy a város másik vasútállomásán – Balatonfüred, főpályaudvar – lévő resti tulaja is megkívánt egyet. Megbeszéltük, megegyeztünk. Ennek a helynek Nimród volt a neve, a fő attrakciója pedig, melyet a tulaj nagy erőkkel próbált befuttatni, egy kerti grillsütő. Ez már komolyabb hely volt, ide már nem nagyon jártak alkeszek. Elbeszélgettem a pincérekkel – és megfogant az ötlet. Nimród: tehát sötétzöld háttér, az étterem neve természetesen fahasábokból kirakva (ofkórsz), a kenyérszöveg melletti illusztráció pedig: egy vaddisznó sütöget a grilltűzhelynél. Ehhez tudni kellett, hogy a tulajdonos egy idősebb, nagydarab, pocakos fazon volt, meglehetősen mogorva, néha aggresszív stílusban. Tipikus vaddisznó. Ráadásul a pincérek szerint sokszor tényleg ő sütötte meg a grillpecsenyét a vendégeknek.
Itt már nem volt akkora felhajtás maga a festés, mint korábban. Vendég sem volt annyi. Egy-két pár, behúzódtak a napernyő alá, nem érdekelte őket, mit pepecselek én a kert végében. A pincéreket viszont annál inkább. Különösen azután, ahogy szaporodtak a vonalak és kezdett hasonlítani a vaddisznó… majd felsejlett előttük a koncepció. Nem kis vigyorgást takarítottam be. Egy kicsit tartottam is a végelszámolástól, ha a tulaj megsértődik és berág, leshetem a munkadíjamat. De a durva külső valószínűleg rejthetett némi humorérzéket, mert a hapi szó nélkül elfogadta a táblát, kifizette az összeget. Lehet, hogy még hízelgett is neki a hasonlóság.
A következő megbízás még komolyabb volt. Megint haver haverjának ismerőse… de ez már egy füredi utazási iroda volt. Flamingo Tours… akkor még csak egy frissen indult vállalkozás, ma, ha jól sejtem, már sokkal nagyobbá nőtte ki magát. (Legalábbis a város szélén magasodó szálloda elég sokat sejtet.)
Hat(!) táblát rendeltek meg. Sokáig gondolkodtam, hogy elvállaljam-e, hiszen az én stílusom – karikatúra, humorba hajló grafika – pont az ellenkezője volt annak, amit kértek. A megrendelés úgy nézett ki, hogy sok szöveg, a grafika pedig minden táblán két flamingó. Slussz. De megszédültem a hatalmas anyagi kísértéstől: hatezret fizettek a komplett munkáért. (Nekem akkoriban bruttó 7500 volt a havi bérem.) A helyzetet nem kicsit bonyolította, hogy egy hetem volt az egész munkára, utána ugyanis nyaralni mentünk. Egy hét, hat táblára… úgy, hogy közben dolgozni is kellett volna a munkahelyemen. Na, ezt az utóbbit gyorsan feladtam. Majd biztosan mesélek a kezdeti melóséveimről is, egyelőre legyen elég annyi, hogy egy olyan osztályon voltam informatikai vezető, ahol rajtam kívül informatikus nem volt, a cégnek pedig egy koszvadt C128-ason kívül semmilyen számítógépe sem volt. Szerinted mennyire vették észre, hogy egy héten keresztül nem mentem be? (Januárban már teszteltem egyet: egész hónapban nem jártam be dolgozni. A kutyának sem hiányoztam. Hja, a boldog szocializmus utolsó évei…)
De még így is nagyon hajtós volt a hét. A táblákat, festékeket megvette a megbízó, én a szokásos ecsetekkel, színezőpasztákkal bringáztam le minden reggel Balatonfüredre, ahol sötétedésig nyomtam. Mit mondjak, messze nem volt olyan jó hangulatú buli, mint korábban. Egy meglehetősen kicsi garázst kaptam meg festőműhelynek. Külön kikötötték, hogy nem csöpögtethetek le festéket. Nem gond, ipari mennyiségben vittem le újságpapírt. Aztán amikor mázoltam az alapozót meg az alapszínt, egyszer csak lejött a tulaj, hogy csináljak valamit, mert a vendégeket zavarja a teraszon a festékszag. Annyit tudtam tenni, hogy megvontam a vállam. A garázsba nem zárkózhattam be, mert onnan maximum a lábamnál vonszolva húzhattak volna ki. A nagy volumenű festés meg erős oldószerpárolgással jár, ez tény. Elhalasztani sem lehetett, mert percre be volt osztva a hét. A tulaj nem volt boldog.
Aztán éjszaka alvás helyett sablont gyártottam. Mivel mindenhová ugyanaz a hosszú szöveg ment, egyszerűbb volt A0-s lapra megrajzolni és zsilettpengével kivágni. A betűtípus… hát, így utólag már szégyellem magam. Huszonéves suttyó voltam, mindenféle nyomdai meg DTP tapasztalat nélkül. Abból indultam ki, hogy ez egy komoly hely, akkor legyen komoly a tábla is. Valahonnan levadásztam egy gót betű sablont. És azokkal a betűkkel rajzoltam meg, nemcsak a nagy, figyelemkeltő betűket, hanem a legapróbbakat is. Az egész nyomorult kenyérszöveget. Gót betűkkel.
A tulaj persze megint morgott. Közöltem vele, hogy ezt a betűtípust direkt az ő kedvéért túrtam elő. (Mondjuk, ez speciel igaz is volt.) Egy nap alatt felkentem az összes táblára a betűket. A következő napra maradt, hogy szépen kerekre formázzam, majd kicsit sötétebb színnel megrajzoljam a kontúrokat, kicsit árnyékhatást is keltve. (Bakker… kenyérszöveg!) De aznapra is jutott balhé. A tulajdonos belekötött a flamingóba. Hogy miért rózsaszínú. Én meg csak néztem, mint a vett malac. Rendszeresen jártam a veszprémi állatkertbe. (Igen, a hátsó kapun. És?) Tisztán emlékeztem, hogy az összes flamingó rózsaszínú volt. A tulaj szerint viszont a flamingó fehér. Nem is lett volna ezzel semmi baj – mondjuk a színkombinációt borította volna – ha a tulaj azt mondja, ‘idefigyelj Géza, én fehér flamingót akarok és kész’. De ehelyett azt állította, per definitionem, hogy a flamingó fehér. Márpedig én akkor sem szerettem, ha hülyének néznek. Parázs veszekedés lett, végül én nyertem. A flamingók rózsaszínűek lettek.
Innentől kezdve nem történt túl sok említenivaló. A napok teltek, a táblák készülgettek, a tulaj is megenyhült, látva, hogy keményen dolgozok. (Például minden nap szorgalmasan – és szó nélkül – sikáltam hígítóval a nyersbetont, mert az újságok sajna nem biztosítottak tökéletes védelmet.) Az utolsó napokban már ebédet is ajánlott – melyet sajnos nem fogadhattam el: egyszerűen látszott, hogy percszinten ki van számolva az időm, nem fér bele egy-egy félórás ebéd. Így is lett vége a munkának: péntek délután fél ötkor adtam át a táblákat, majd már nem is mentem haza Veszprémbe, hanem tekertem tovább Fehérvár mellé a bringával. Másnap reggel indultunk ugyanis onnan a haverral Tiszafüredre, szintén kerékpárral. Akkoriban ilyenek voltak a nyaralások.
Magukról a táblákról nem tudok semmit. A tulaj rendben kifizette, de tudomásom szerint nem rakott ki egyet sem. Biztos a rózsaszín flamingók miatt.
Ez az eset azért elvette rendesen a kedvemet. Meg is fogadtam, hogy a továbbiakban csak kocsma és csak vidám cégtábla. De az egyik haverom csak addig rágta a fülemet, míg végül beleugrottam egy újabb ronda munkába. Veszprém, Dorina presszó. Nyugodtan mondhatom, szerintem a városban jelenleg nincs öt ember, aki tudná, hol volt. A tulajnő a haver jó ismerőse volt és olcsón keresett valamilyen megoldást cégtáblára. Ott kellett volna kifordulnom a presszóból, amikor kőkeményen kitartott amellett, hogy a táblán semmilyen figura nem lehet, csak betűk. Végül annyi lazaságot sikerült belecsempésznem, hogy az ‘I’ betű egy hosszúszárú koktélospohár lett. De figura… semmi. Nagyon nem akaródzott elvállalni, dehát haver, meg végülis kedves csajszi volt a tulaj… belevágtam. A gondok ott kezdődtek, hogy hallani sem akart a szokásos megosztásról. Neki cégtábla kellett, ő megbízott engem, a többi az én dolgom: szerezzem be én a táblát, vegyem meg én az összes festéket. Mondanom sem kell, az ár, amit adtam neki, bőven nem takarta be az alapanyagok beszerzését. De hülye voltam, kimentem a MÉH telepre, elkunyeráltam egy méretre nagyjából jó táblát. Bagóért. Már csak festéket kellett szereznem. Itt a csajszi intézkedett, az épületben volt egy másik iparos, annak úgyis kellett festék, így ő átvállalta, hogy megveszi a maradék festéket. Hát, mit mondjak. Elmentem, megrajzoltam, megfestettem. Az egész pocsék hangulatban telt, a másik iparos rendszeresen belebubogott, hogy ezt miért így csinálom, a tábla is pocsék lett, a csajszi összeszorított fogakkal fizette ki, én meg összeszorított fogakkal tettem el a pénzt. Jóval kevesebb lett, mint amennyit egy táblán keresni szoktam. Mondjuk nem is sokáig lógott fent, a presszó ahogy megnyitott, nem sokkal később be is zárt.
Volt még egy elvetélt kísérlet. Mondanom sem kell, innentől különösen vigyáztam, nem akartam magamnak bajt. De egy haver megkeresett, hogy van egy belvárosi butikos ismerőse, aki pont cégtáblafestőt keres. Elmentem. Már akkor láttam, hogy ez megint büdös, amikor megmondta a tábla méreteit. Baromi kicsike volt. De arra a kicsike felületre kifejezetten szecessziós cégtáblát szeretett volna. Internet ugye akkoriban még sehol, elmentem a könyvesboltba, kerestem egy albumot, hogy legyen valami fogalmam egyáltalán a szecessziós stílusról. Oké, lett is. Megrajzoltam a tervet, elvittem a butikoshoz. Aki kikacagott. Hogy nem elég szecessziós. Én is kikacagtam. Hogy fessen neked szecessziós plakátot a Gobbi Hilda. Szerencsére a történet itt véget is ért.
És akkor az utolsó darab. Egy haverom akkor már több, mint egy éve nyúzott, hogy a faterja kocsmájára fessek egy cégtáblát. Nekem – a fentiek miatt – az összes tököm tele volt a cégtáblafestéssel, nem győztem elhessegetni a srácot. De Miklóst nem olyan fából faragták, végül sarokba szorított. Lementem. A kocsma Tobrukban volt (Bfűzfő külterület), a szülők kedvesek voltak, végülis nem bántam meg. Sokáig tököltem a táblán, végül egy minimalista verzióval álltam elő. Ez nekik is tetszett, sőt, még jobban minimalizálták. Festés közben a fater jött le beszélgetni, gyorsan repült az idő. Az egyetlen kellemetlenség a fizetéskor volt: én természetesnek vettem, hogy havertól nem kérek pénzt, ők meg vérig sértődtek, hogy nem fogadtam el a munkadíjat. Végül egy üveg Vilmoskörte hozta meg a kompromisszumot.
Aztán ennyi. Nem mondom, hogy kár volt az egészért… de utólag is látszik, hogy rögtön az első után abba kellett volna hagynom. Annak van értelme, amit az ember jókedvűen, szórakozva csinál.
A görcsölésben… nincs köszönet.
Recent Comments