A pátia

A fene tudja, hogy ez most valami kapuzárási pánik, vagy egyszerűen csak egy kiégési fázis fajult el a váratlanul megnövekedő stressz miatt, de a lényeg, hogy már az isztambuli túra vége felé elkapott valami sohasem tapasztalt erősségű apátia. Tudom, az apátia ugyanolyan devalválódott kifejezés lett, mint a depresszió… de ezek az eredeti jelentésük szerint azért komoly mentális elváltozást, betegséget jelentenek. És attól, hogy a kifejezés elvesztette a súlyát, a betegség még létezik.

Nos, az első itthoni éjszaka után úgy ébredtem fel, hogy kívülről láttam magamat. Nem mintha különösen érdekelt volna. Láttam azon a pacákon, hogy pocsék kedve van, de ki nem szarja le. És így teltek a napok. Láttam, hogy a pacáknak van felesége, de el sem tudtam képzelni, mit szerethet azon a nőn. Persze nem mintha érdekelt volna. Láttam, hogy vannak gyerekei. És? Közben tettem a dolgomat, bejött egy váratlan tanfolyam, alig maradt időm rákészülni, a munkahelyen is lett volna sürgős dolgom, szóval volt mit csinálnom, melyet egykedvűen csináltam is. A családtagokkal kerültem a kapcsolatot, hiszen nem igazán tudtam volna mit mondani nekik, meg egyébként is, nem érdekelt, mit gondolnak erről az egészről. Néha elgondolkodtam, hogy mivel tudnám meglepni magamat, mi az, aminek örülnék, de nem találtam semmit. Ez sem érdekelt. Igyak egy pohár bort? Ugyan már. Napokig ki sem nyitottam a borhűtőt. Szivar? Kell a francnak. Menjek el csavarogni? Több napos erdő? Vagy bringával irány a világ vége? Minek? Közben érzékeltem, hogy az Univerzum éppen nem a barátom, egy vakond szószerint felszántotta az udvart, a Deutsche Bahn levelet írt, hogy nem akarja visszafizetni a vonatjegyet, a következő csavargásra lefoglalt szállást visszamondta a kiadó, de ezekre is csak vonogattam a vállamat. Ha te így, akkor engem meg úgy nem érdekel. Néha, teljesen fura módon, valaki azt mondta idebent, hogy ez nem jó. Nem egészséges. Rábólintottam. Tényleg nem. És? Kit érdekel? Ugyanez a valaki azt is mondta, hogy ha találnék valamit, ami érdekelne, akkor ki tudnék jutni. Végiggondoltam az életemet. Nem volt benne semmi jó. Nem érdekelt az egész, úgy, ahogy volt. Közben persze Nej cseszegetett, mi van velem, de rendre elhajoltam, otthagytam. Nem akartam mondani neki semmit, mert féltem, hogy megfertőzöm. Persze, nem mintha érdekelt volna. Pontosabban, annyiból azért érdekelt, hogy éreztem, ha egyszer netán kimászok ebből az egészből, akkor jó lenne, ha lenne valaki, aki vár rám odakint. Márpedig ha most elmondom neki, hogy nem is tudom, mit keresek ebben a házban… hát…
Aztán úgy jó négy nap múlva azt vettem észre, hogy beugrott valami. Ami akár érdekelhet is. Hol láttam? Aha, megvan. Tulajdonképpen… akár ki is próbálhatnám. Halvány bizsergést észleltem. Igaz, nem egyszemélyes dolog, kell hozzá egy partner, de hát miért tart az ember feleséget? Érdekes módon ettől a gondolattól még jobban bizseregtem. Eszembe jutott, hogy húsz évvel ezelőtt pont vele, milyen sokat csináltuk AZT. Azt, ami most eszembe jutott. Oké, legyen. De hol? Legyen olyan hely, amely a világ végén van, csendes, nyugodt, de van kaja, lehetőleg jó minőségű. Legyen egy olyan hely, ahol magunkra zárhatjuk az ajtót és akár egész délután csinálhatjuk AZT. Utána lemegyünk, vacsorázunk. Másnap csavargunk az erdőben, aztán megint magunkra zárjuk az ajtót és csak kajálni megyünk le az étterembe. Jó lesz? Jó lesz.
És azt vettem észre, hogy megjött a kedvem. Nem csak érdekelt ez a hétvége, de kifejezetten kedvet kaptam hozzá. Mint Münchausen, amikor a gallérjánál fogva emelte ki magát a mocsárból, valahogy én is úgy másztam ki egy halvány, de egyre erősödő érdeklődésbe kapaszkodva. Végül mosolyogtam. Helyére került minden. Az emberek körülöttem. A hozzájuk fűződő érzelmeim. Igazából ekkor már nem is volt rá szükség, hogy _tényleg_ megcsináljuk azt a hétvégét, de ha már összeraktuk, akkor történjen csak meg.

Ma már teljesen értetlenül nézek vissza erre a négy napra. Nem tudom elképzelni, hogy valamikor így láttam a világot. Pontosabban, emlékszem mindenre, csak már nem tudom úgy látni a világot, mint akkor. Miközben arra azért emlékszem, hogy akkor úgy gondoltam, mindez teljesen normális.
Átkozottul veszélyes dolog az agy.

One thought on “A pátia

  1. Néha szükség van az élet újragondolására, ez teljesen természetes. Sőt, időnként meg kell kockáztatni egy teljes váltást is, mert remek dolog a jólét és a kényelem, de az unalom az elme és a lélek gyilkosa.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *