Megint hétköznap

Vannak olyan napok, amikor nem hogy felkelni nem érdemes, de addig élni sem.

Már a szerda sem igért sok jót, bedugult a konyhai lefolyó. Igen, az. Már megint. Egy ideig sportoltam a vécépumpával, egy kicsit jobb is lett, de később visszaromlott. Habár nem örültem neki túlzottan, de Nej kipróbálta a misztermászkelt. (Nekem azt magyarázták a múltkor a duguláshárítók, hogy tilos, mert képes úgy bedugítani a csövet, hogy utána falat kell bontani.) Beborítottuk, ment rá a forró víz, erre olyan hangok jöttek ki a csőből, mintha Alien küzdené fel magát éppen, aztán egy gusztustalan buggyanás… és a mosogatóból egy pillanat alatt eltűnt a víz.

– Azannya – néztünk egymásra Nejjel – Ez elég hatásos volt.

Meg is jegyeztem, hogy akkor lehet, hogy a duguláselhárító maffia csak azért gyalázza ezt a szert, hogy több munkájuk legyen.
Visszamentem a teraszra. Úgy egy óra múlva kellett valami a konyhából, utána kezet mostam… és nem ment le a víz. Felkeltettem Nejt, a notórius koránkelőt, hogy újabb menet. Vízforralás, granulátum – de most elmaradt a csoda. A víz lassacskán lecsorgott, de a dugulás nem szűnt meg. Nekem közben eszembe jutott, hol ronthattuk el, így vártam egy órát – Nej közben határozottan elment aludni és jelezte is, hogy fel ne merjem még egyszer kelteni – majd újabb kísérlet. Semmi. Oké, ebből csütörtökön megint mesterember hívása lesz, bármennyire is irtózom tőlük.

Reggeli kávé a teraszon, Kisokos. Elkezdtem hívogatni a duguláselhárítókat és aki úgy kezdte, hogy “Az első három méter…” azt szó nélkül letettem. Végül vagy ötödjére találtam egy pacákot, aki 16e pénzért bevállalt húsz métert és amikor megkérdeztem, hogy oké, de mi van akkor, ha a dugulás távolabb van, erre röhögve mondta, hogy az már bőven a szomszédom baja.

Ja, csak hogy lássuk, nekem erre az egészre nagyjából nulla időm volt. Meló is van, kirándulások is lesznek a közeljövőben és botrányosan áll a szervezésük, ráadásul már készülnöm kellene egy újabb tanfolyamra, meg éppen van céges oktatás, a vállalkozósdim is ezer sebből vérzik, szóval tényleg levegőt venni is alig van időm.

A pacák délre igérte magát (a délutáni Exchange oktatáshoz már kettő-fél három között el kell indulnom), én pedig 11 körül vettem észre, hogy nincs is ennyi pénz nálam. Úgy, ahogy voltam – koszos, kinyúlt melegítő/póló, szabadjára engedett haj – elugrottam bringával az öt percre lévő K&H bankfiókhoz, nekik van ilyen kártyás nyerőautomatájuk. Kártya bedug, automata reszel… majd közölte, hogy temporary out of order. Döbbenten néztem. Aztán resetelte magát. De a kártyámat már nem adta vissza. Indultam a bankba, hogy asztalokat borogassak, de zárva volt a fiók. Áramszünet miatt. Hogy az automatát miért nem kapcsolták le, az rejtély. Viszont volt némi mozgás odabent, erre addig rugdostam az ajtót, amíg ki nem jött egy fehéringes pacák.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kultúremberként vázoltam fel a tényállást. A duguláselhárító hamarosan jön, nekem az összes pénzem a bankkártya mögötti számlán van, meg úgy egyébként, hétvégén is kellene nagyon a kártya, meg a jövő héten is. A pacák viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezt a kártyát már nem tudja visszaadni, az automata bevonta, ezt már csak letiltani lehet. Nem hatotta meg, hogy elmondom neki a kártya összes adatát. Éppen készültem a tettlegességre, amikor megjött egy melós külsejű hapi.
– Jó az automata? – kérdezte tőlünk.
Én csak hangos hörgéssel válaszoltam, de a fehéringes bólogatott, hogy jó.
– Ember, ki ne próbálja – szóltam rá – Maga szerint én miért ordibálok itt ennyi ember előtt?
Akkor már álltak vagy tízen a bank előtt és nézték a cirkuszt.
– Hát akkor én ezt kipróbálom – dörmögte a szerencsétlen. Végignyomkodta. Az automata közölte, hogy minden oké, tranzakció befejezve. Csak éppen pénzt nem adott ki.
Innentől ketten ordítottunk a fehéringessel. A durva arcú melós pacák, meg én, aki hajléktalannak voltam öltözve.

Közben telefonált a könyvelő, gondolom cseszegtetni akart, hogy miért hanyagoltam el az utóbbi két hónapban a papírmunkát, de kinyomtam. Nem a megfelelő idő, nem a megfelelő hangulat.

Akár estig is képes lettem volna sértegetni a bankot és a képviselőjét, de nekem elsősorban a dugulással kellett foglalkoznom. Szerencsére eszembe jutott, hogy Nej éppen tegnap kapott fizetést az általában üresre nullázott számlájára, nálam pedig ott lapult egy társkártya, tűzoltásként tudok pénzt szerezni. Úgy is lett, elbringáztam egy közeli OTP fiókhoz, pénz ki, én haza, tíz perc múlva itt is volt a mester.

A dugulás 4,5 méter környékén tartózkodott, a csóka viszonylag hamar felszámolta. A biztonság kedvééért betolt tíz méternyi csövet, többször megjáratta ki-be, szóval megdolgozott rendesen a pénzéért. Aztán elment, nekem pedig éppen annyi időm maradt, hogy a konyha romjain összedobjak két szenyót, kaja közben felhívjam a bankfiókot és megtudjam, hogy az új kártya 15 nap (nekem ugye pont a jövő héten kellene, de nagyon), viszont ha saját PIN kód kell, akkor menjek be egy fiókba és csak onnantól indul a 15 nap. Azaz időm ugyan nincs, de szervezzek be még valahová egy bankfiók látogatást. Alakul. Sokat nem vacakolhattam, ebéd után már indulnom is kellett a munkahelyre. Ugye, oktatás. És még kihagyni sem lehet, mert én tartom.

Időben érkeztem, fél órával kezdés előtt, ez általában elég is berendezni a termet. Ha van terem. De a megszokott tárgyalót az anyacégünk lenyúlta (kigolyózva engem), nekem meg maradt egy távoli épületben egy nagy, de csapnivaló infrastruktúrával rendelkező tárgyaló. Na, ezt egy óra alatt sem bírtuk berendezni, sem én, sem a közönség, pedig csupa informatikus volt a teremben. Egyszerűen a kivetítő valami olyasmi darab lehetett, melyen anno Noé mutatta be az állatoknak az elképzeléseit a bárka közeli jövőjéről. Sem az én, sem a többiek laptopjával nem volt képes olvasható képet adni, később kaptam egy olyan infót, hogy állítólag csak a 800*600-as felbontást ismeri, na, azt egyikünk laptopja sem tudta. Végül az egyik nebuló oldotta meg a helyzetet, átsétált az épületünkbe, bement a cégvezető irodájába és bocsi, bocsi felkiáltások mellett leszerelte a plafonról a projektorát. Majd úgy, lógó vezetékekkel áthozta ebbe a nyomoronc tárgyalóba.
Combos késés. Egy késő délutáni tanfolyamnál, ahol normál esetben is simán belecsúszunk az estébe. Hát, gyorsítottam a tempón. Meg is lett az eredménye, az értékelő lapon szépen leesett az érthetőség mutató és többen is panaszkodtak a hadarásra. Ez van. Vagy az éjszaka.

De lement ez is. Amikor visszavittem a cuccokat a helyére, elégedetten nyugtáztam, hogy szakad az eső. Egy ilyen napon nem is lett volna stílusos, ha nem esőben kellett volna hazabringáznom este tíz körül. A kerékpárt betoltam az eresz alá, felcuccoltam rá mindent, igyekeztem úgy pakolni, hogy a technika ne nagyon ázzon meg.
Elindultam. És nem éreztem jól magam. Bennem volt, hogy ez az eső még kevés. Erre ugyanis számítottam. Nem, kell még a nap végére valami, valami olyan kellemetlen meglepetés, amire viszont nem. Aztán a Lágymányosi híd után tekertem, nagyjából a Nissan szalon mellett, amikor egy huppanás után éreztem, hogy becsúszott a nyereg. Mármint a vázba. Nej bringájával voltam (a pakkok miatt), ezen nem gyorszáras az ülés, szerszám meg egy gramm sem. És még volt hátra vagy tíz kilométer. Esőben. A térdeim a mellemet verték, a dzsekimről felcsapott vízfröccsök az arcomba vágtak, de végre nyugodt voltam, már nem kell idegeskedtem, megjött az extra szopás.

Aztán a nyereg elkezdett forogni is.

6 thoughts on “Megint hétköznap

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *