Category: Utazás

Lisszaboni hosszú hétvége
Előkészületek

Nyilván. Nyilván megint kész idegbaj volt az indulás.

Péntek délután indult a gép. Csütörtök délután még nem volt kész a programterv. Minden be volt ömlesztve egy text fájlba, aztán egy másikba linkek, idézetek, ebből állítottam össze éjszaka valami programot. Aludni meg csak a lúzerek szoktak.

Péntek kora reggel még futottam egyet (szvsz ez már némileg beteges, de inkább ilyen szenvedélyeim legyenek), aztán megnéztem a kinti időjárást (szokatlanul erős kánikula, istenem, valószínűleg élvezni fogom), ehhez mérten pakoltam, összeraktam a technikát, szerencsére semmit nem kellett töltenem, mert még a balatoni túra után töltve maradtak.
Alig hittem el, de még lett időm borotválkozni, hajat mosni, körmöt nyírni is. Rendeltem egy pizzát, és ebéd után belegyömöszöltem a napba még egy rövid szivart is. Igaz, nem az a kertnézegetős szivar volt, egy vaskos köteg számlával ültem ki a teraszra és utaltam, mint a kisangyal, meg hó vége, munkaidőnyilvántartás, számlázás… eh. De a lényeg, hogy ez mind-mind belefért.
A taxi kettőre jött, pont elkészültem mindennel.
Mehetünk.

De azért… kutya ez az élet. Feszült vagyok, mint egy felajzott íjhúr. Utazás előtt le kellene lazítanom. Ha lenne rá egy fél napom, meg lehetne oldani békésen. De van rá egy órám. Ekkor csak borral és szivarral megy, igaz, a taxiban a mosolyom már némileg botoxos, de ki nem szarja le.

Megérkezés
2019.05.31; péntek

Work like a charm. Vagy ahogy a magyar mondja, csúszik, mint olajos hal a klotyóban.
Indulás után már elképesztően simán ment minden.
Én sem hittem volna, de mint egy Roger Moore akciófilmben, másodpercre megterveztünk mindent és másodpercre pontosan be is jött minden. A taxis 10 perccel korábban érkezett, de mi is 10 perccel korábban mentünk ki a ház elé. A szekun gyorsan átmentünk, egyedül Nej körömvágó ollója okozott komplikációkat, de megúszta élve. A repülőgépen nem volt ordító gyerek, igaz idióta felnőtt annál inkább, viszont szét voltunk ültetve, hozzám meg egy sem jutott.
Hamarabb érkeztünk, még arra is várnunk kellett, hogy kipaterolják a Ryanair gépet az állásunkból.

Kijöttünk a terminálból, átbuszoztunk a másikhoz, lementünk a metró aluljáróba. Megérte az előzetes tájékozódás, egyből megtaláltuk az üres jegyautomatát. Elmész a tömeg mellett, aztán jobbra fordulsz. Ott árválkodik az automata, senki nem használja. Miközben a többit meg, melyek a főúton vannak, vagy százan állják körbe.

A metrón ugyan folyamatosan bámultuk a táblákat és a megállókat, de ez is sima volt. Google maps-en legyűjtöttem a szállásközeli boltokat, nyitvatartással együtt, na meg fényképeken ellenőriztem, hogy melyik boltnak van boros részlege… és erre mind szükség is volt. Mert úgy érkeztünk meg, hogy a környékbeli boltokból már csak egy volt nyitva, szerencsére boruk volt, igaz, más se, de vettünk mindenféle csipszeket és jól elvoltunk este otthon.

A szállásadóval már a reptéren felvettük a kapcsolatot. Aztán tökéletes jegyvásárlás, a metrón küldtem sms-t, miszerint úton vagyunk, leszálláskor már a kezemben volt az összes információ, mire a boltot megjártuk és felértünk a szálláshoz, már ott is volt a csaj, tiptop átvettünk mindent, ez is flottul ment. Like the charm…. van kulcsunk, a hűtőt meg televágtuk borokkal.

Az adaptálódásunk olyan jól sikerült, hogy félóra múlva visszaszaladtam a boltba frizzantéért és zöld borért, aztán… elengedtük végre magunkat. Nagyjából mindenkinek van miért. Nejnek és nekem munkahelyi/hétköznapi szarságok, de özönvízszerűen, szerencsétlen lánynak meg államvizsga, diplomavédés a kanyarban.
Volt mit leöblítenünk.
Megtettük, amit lehetett.

Zöld bor. Egy kiemelkedő dolog, melyet Portugáliában semmiképpen ne hagyj ki. Imádom. Könnyű, enyhén szénsavas, frissítő, alkoholban gyenge. Tucatjával vettük. (Magyarországon Feindl bácsi kísérletezik vele, nem rossz, de még csak meg sem közelíti a portugál minőséget.)

A frissítésre szükség is van. Ember: 31-35 fok. Nem az a száraz meleg, legalábbis egyelőre még nem, sokkal inkább az, amely körbefoly, megsimogat. Mindezt a Magyarországon tomboló télből érkezve kaptuk a nyakunkba. Megemészteni azt, hogy nem elég, ha nyitott ablaknál alszol – pedig otthon még ettől is milyen távol voltunk – de közben járatni kell a a klímát is. Vagy mi ez a hidegfúvó izé a sarokban. (Lebukott. Ventillátor. A mobilklíma meg még nem volt bekötve. Lisszabonban is szokatlan ez a májusi hőhullám.)

Igen, tudom, mire ez az írás kikerül a blogra, Budapestről is elment a tél és rögtön érkezett egy hőhullám is. De időutazz lécci két hetet és emlékezzél vissza, mi volt akkor itthon.

Atomcsapáshoz hasonló ágybadőlés, valamikor éjfél után. Pedig reggel korai kelés lesz. Mert a hőség és a turistaroham előtt kellene becsavarogni a várat és az Alfama negyedet.

Hazafelé
2019.03.08 – 2019.03.09; péntek-szombat

Az a bizonyos egy óra eltolódás. 8-kor el kell hagynunk a szobát, 9-kor – ami Arizonában 10.00 – Las Vegast. 5-6 óra az út, plusz két tankolás, egy Walmart, ahol ajándékokat vásárolunk. Utána kocsileadás – valahol, meg kell majd találni – illetve a zűrösnek ígérkező checkin. Ja, a checkin 18.45-kor zár, a kocsit elméletileg 19.00 után adhatjuk le, érdekes lesz.
Á, nem vagyok ideges.
Egyáltalán nem.
Legalábbis nem vagyok idegesebb, mint ezen a héten bármikor.

Kavarás a tankolásokkal. Tegnap Kingmannál igyekeztem úgy tankolni – egy kifejezetten drága kútnál – hogy elég legyen holnap ugyaneddig vissza. Egész jól számoltam, csak tíz kilométerrel lett rövidebb. Emiatt Barna meglehetősen durva manőverekre kényszerült. Pontosabban, ez idehaza durva manővernek számítana, kint teljesen megszokott. Itt ugyanis kilométerenként vannak fordulási pontok a sztrádán, azaz simán át lehet fordulni a szembejövő sávba, majd utána visszafordulni az eredeti sávba. És ekkor már teletankolt autóval menni tovább. Még akkor is, ha csak a túloldalon volt benzinkút.

Pokoli dugó Phoenixben. Ugye péntek délután. Nyolcsávos sztrádák beállva, építkezések, sztrádáról-sztrádára váltások, mindez úgy, hogy időre sietünk a repülőtérre…. mert elméletileg még időben vagyunk, de nem tudjuk, hogyan fog menni az autóleadás és a checkin.
Aztán viszonylag könnyen megtaláltuk a leadási pontot, jól ki volt táblázva. A leadás egy eszeveszett pörgés volt, annyi mindent kellett egyszerre csinálni a tömegben (nagyon sokan adták le ugyanakkor az autót, a fiúk meg pörgették a dolgokat), de váratlanul gyorsan túl is estünk rajta. Még a sörért sem szóltak.

Barna nylonszatyrában a leadás előtt félórával pukkant ki egy dobozos sör és folyt szét az első ülés előtt. Esélyünk sem volt kiszellőztetni.

Aztán shuttle a terminálra. Az egyik sarokban letáboroztunk, én pedig elmentem felderíteni. A repülőjegyhez kapott információk szerint ha van feladott csomagunk, akkor meg kell keresni a checkin kioszkot, ott megcsinálnunk a checkint, kinyomtatni a boarding pass-t és csak ezután mehetünk a csomagfeladáshoz. Ez a kioszkos dolog nem tetszett túlzottan, ugye a nyolc jegyből 5-nél megcsináltam távolról a checkint, ezeknél csak boarding pass-t kell nyomtatni… de mi van a maradék három jeggyel? Vajon a kioszkban milyen alkalmazás fut? Továbbenged az API-ból vagy sem?
Barangoltam. Aztán megtaláltam a British Airways csomagfelvevő ablakját. Remek. Hol a kioszk? Megnéztem a környéken az összeset. Egyikről sem lehetett a BA-hoz bejelentkezni. Ezt így hogy? Az egyik helyen álldogált valami segéderő a kioszkok mellett. Megkérdeztem, hol találom a BA-t?
– Óh, a BA-nak nincs kioszkja – mosolygott a hapsi – Az ablaknál csinál meg mindent a személyzet.
Hát, kösz.
Moroghattam volna, hogy akkor miért nyomtat faszságokat a jegyre a BA, de valójában örültem. Innentől ugyanis annyi az összes dolgunk, hogy az egész paksamétát odanyomjuk a humán kezébe, aztán intézzen el mindent.
Így is történt.
Előtte a folyosón még találtunk egy mérleget, leellenőriztük a csomagokat, lettek is nagy átrendezések, de végül mindenki belefért a súlyhatárokba. (Nekem volt a legkisebb, ennek ellenére a legnehezebb bőröndöm. Hja, a lítium akkumulátorok nem viccelnek.) Beszórtuk a csomagokat futószalagra, még odakint benyakaltuk a Walmartban vett söröket, aztán meglepően gyorsan átmentünk a biztonsági ellenőrzésen.

Nem tudom nem megemlíteni, hogy a négy biztonsági ellenőrzés közül messze a ferihegyi volt a legbunkóbb, a legkellemetlenebb. Nekem a cabin bag-ként használt laptop hátizsákomban volt minden, de tényleg minden technikai elem: a laptop és a kiegészítői, egy komplett szett DLSR rendszer (kamera, két objektívvel), egy MILC szett (kamera, három objektívvel) és huszonötmillió töltő, adapter, vezeték, elosztó. Budapesten az utolsó darabig kipakoltatták, mert állítólag olyan sűrűn volt pakolva, hogy a röntgenes csaj nem tudta értelmezni, mit lát. Baromi kellemes volt mezítláb, folyamatosan le-lecsúszó nadrággal fogni a bőröndöt, a laptopot, a kabátot, a cipőt, az övet, az útlevelet, a pass-t és közben ki- meg bepakolni a hátizsákot.
Ja, mindenhol máshol simán átment a zsák.

Visszafelé csak 10 óra volt az út, ráadásul este indultunk, ilyenkor alvásra van konfigurálva a kabin. Azaz vacsora után leoltják a világítást, az emberek behúzzák az ablakredőnyt és mindenki alszik. Nekem is sikerült egy jót. Maga a gép egyébként kifejezetten vacak volt, nem működött az egyik klotyi, az egérmozinak legalább a fele elérhetetlen volt, köztük az utazási információk is, de a komplett audió részleg is, tényleg nem lehetett mást csinálni, mint aludni.

Heathrow. 5 óra várakozás. Azaz kényelmes átszállás. Kifelé vettünk egy üveg Laphroaig-ot, mint utólag kiszámoltam, meglehetősen drágán. Visszafelé viszont tényleg láttunk egy brutálisan jó vételt: 1 liter Talisker 32 fontért. (Ez 11700 forint. Ennyiért itthon a 7 deciset kapjuk meg.) Próbáltunk is venni Barnával, ő az egyik boltban, én a másikban, de nem sikerült. Ilyenkor bezzeg Anglia Európának számít, oda meg nem adnak whiskyt a duty free-ben. Brexit.

Aztán felszálltunk a budapesti gépre és hamarosan a város felett is voltunk. Elég durva turbulenciában. Remek. Miután Amerikában szinte végig szélviharban éltünk, itthon mi fogad? Egy durva szélvihar.

A taxisnak még feladtuk a leckét a sok bőrönddel, de megoldotta. Aztán otthon. Végre. Ekkor már egy hete vártam ezt a pillanatot. Annyi, de annyi helyen el lehetett volna bukni ezt az utazást. De végül minden megoldódott. Valahogy. Elkezdhettem lazítani.

Pontosabban elkezdhettem volna. Barna elkérte vasárnapra az autót. Azzal is ment haza. Aztán telefonált, még éjszaka, hogy kipurcant a váltó. Rükvercet, egyest, kettest nem veszi be, üresben hátrafelé megy, hármasban, négyesben és ötösben meg lefullad. Azaz szervezhetem meg, hogyan visszük el a szervízbe, aztán meg a javítás. Mintha annyira ráérnék a héten.

Rögtön utána – kedden – elkapott egy nagyon durva takonykór, abból a fajtából, amikor az ember már csak kulturáltan meghalni szeretne, minden más lényegtelen. Jövő héten meg oktatok.

Hát.. fasza. De az amerikai utazáson túl vagyunk. És remélhetőleg a többieknek nagy élmény volt.

Zárásképpen egy Las Vegas-i emlék. A nyeremény. Meg egy shotgun öngyújtó.

Las Vegas
2019.03.07; csütörtök

Nej és Barna megint elmentek futni. A fene sem érti. Az itéleridő csak egy picivel szelídebb. Egészségügyi okokból kimentem a kávémmal szivarozni. Ez volt az első szivarom (szivarkám), ami nem a kanyon alján, illetve Phoenixben volt. Kaptam a nyakamba jéggolyókkal megpakolt jeges, esős havazást. Épp ideje elmennünk, az időjárás-előrejelzés szerint ennél már csak rosszabb lesz (hogyan?…), este jön egy újabb nagy havazás, pénteken pedig leesik vagy öt centi hó. Ebben a hidegben és szélben tuti meg is marad.

Aztán Dóra kapott egy sms-t, hogy megérkezett az utolsó havi fizetése a kártyájára. Azaz tudja fizetni a szállást és a tankolásokat is. Újabb váratlan lovassági roham.

Igen, mert megegyeztünk, hogy neki is, meg nekem is az lesz a legjobb, ha ő kifizeti az itteni kártyájáról a szállást és a tankolásokat, én pedig otthon, középárfolyamon számolva átutalom neki forintban az itthoni bankszámlájára. Hiszen neki most fél évig forintban kell majd a pénz, nem dollárban.

Az persze más kérdés, hogy ezzel teljesen feleslegessé vált a hősies rohamom a limit levételére. De ezt már megszoktam.

Igen. Ha ugyanis úgy állsz a bonyolult dolgokhoz, hogy van A, meg B, meg C, esetleg D terved is, akkor nem ritkán futsz abba bele, hogy egyes alternatív terveid kifejezetten frusztráló módon dőlnek halomba, magukkal rántva egy csomó erőfeszítést.

Reggel megettünk mindent, legalábbis igyekeztünk, de végül maradt a takarítónak is. Konkrétan a kaja mellé egy bakancs, két sátorlap, egy kabát és két polifoam. Meg egy kisebb szülinapi partyra elegendő műanyag tányér, evőeszköz és mindenféle poharak.

A hátizsákomról kiderült, hogy nem kiszakadt az alja, hanem volt egy zippzár ott, ahol nem is tudtam róla. Na, az nyílt ki. Így menekült meg a zsák. Azaz nem hagytuk ott, hanem – egy érzelgős összebújás után – becsomagoltam a bőröndömbe. Apám, ha ez a hátizsák mesélni tudna… na meg a régi túrabakancsom… lehet, hogy egyszer megírom az ő szempontjaikból is a sztorikat. Ja, és még megvan a 40 éves csővázas is.

De a végén befértünk a kocsiba. Értem ez alatt azt, hogy végre nem kellett a csajokra reklámszatyrokat pakolni a hátsó ülésen.
Időben indulás. 500 kilométer, benne a 66-os út, a Hoover Dam és végül Las Vegas. Ha időben érkezünk, akkor megnézzük a déli outletet is.

Még éppencsak elhagytuk a Grand Canyon Village-t, amikor vége lett a fekete felhőnek. Pár kilométer múlva kisütött a nap, rólunk pedig nem csak a kabát rohadt le, hanem a pulóver is. Elképesztő. Hogy itt van egy kábé 8 kilométer átmérőjű fekete felhő és már napok óta itt van és pont GCV fölött és szakad belőle a jég, a havas eső és még az orkánszerű szél sem viszi el. Pár kilométerrel arrébb már az ebben az időben megszokott kellemesen meleg tavaszi időjárás uralkodik. Csillagkapu, mondom, csillagkapu.

Route 66. Most nem böktem el.

Idézek a tíz évvel ezelőtti magamtól.

Ügyesen el is haladtunk a 66-os út… mellett. Bakker. Én figyelmetlen voltam, Attila későn vette észre – így amikor rádöbbentünk, már túlhaladtunk a sztrádán az egyetlen megmaradt nyomvonal mellett.

Hogy legyen némi értelmes infó is az írásban. Mitől is olyan legendás ez a Route 66? Mitől fonódott össze a neve a blues-zal, a nélkülözéssel, a reménytelenséggel?
Amennyire tudom, az egész a nagy gazdasági válsággal kezdődött. A keleti parton sorban mentek csődbe vállalatok, pénzintézetek, dőltek be részvények, lettek családok egyik pillanatról a másikra földönfutók. A jobb élet reményében valóságos népvándorlás indult meg a nyugati part felé. Hol? Hát azon az úton, mely keresztülszelte a kontinest: a 66-os úton.
Ma már az eredeti út nem nagyon van meg, helyette a 40-es autósztráda viszi a forgalmat, egy másik nyomvonalon. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kis kerülővel végig tudtunk volna menni egy 100 kilométeres darabon az eredeti úton, Seligman és Kingman között – de ezt a lehetőséget csesztük el.

Nos, a helyzet az, hogy így, miután láttam is a nevezetes utat, már nincs is akkora lelkiismeretfurdalásom, mint tíz évvel ezelőtt volt. Oké, ez a nagy, a híres Route 66 egy darabja. Aztán ennyi. Rögtön az első faluban – Seligman – még volt élet, voltak érdekes installációk, de itt nem álltunk meg, gondoltuk, majd később. Aztán később, 150 kilométeren keresztül, már csak kicsi, elhagyott épületek voltak. Mi meg enni akartunk, fényképezni akartunk. Végül annyi lett, hogy Dóra azért vezetgetett vagy 30 kilométert… és ennyi.

Jogsija ugyan nincs, de hol gyakoroljon egy magyar leány, ha nem az R66-on? Aztán egy nyolcvannal előzés után bepróbálkozott egy rénszarvas-teszttel, de szerencsére képes vagyok gyorsan hangosat ordítani.

Egy helyen álltunk meg, pontosabban lassítottunk le, egy fénykép erejéig. Aztán már Kingmanban is voltunk.

Kajáltunk valami junkot (nem lehet minden nap mexikói habzsidőzsi), és mentünk is tovább.

A Hoover Dam némileg átalakult, a forgalom immár a hídon megy, ha meg akarjuk tapogatni az erőművet, elég sokat kell tekeregnünk. Tekeregtünk. (Itt, a parkolóban hallottunk egyedül magyar szavakat egy motoros bandától.)

Jó időt mentünk, így belefért az outlet. Különösen annak függvényében, hogy a fene sem gondolt arra, hogy a városban egy órával el van csúszva az idő. Azaz péntek reggel legkésőbb 10-kor el kell hagynunk a várost, ha biztosan el akarjuk érni a repülőgépet, az outlet meg 9-kor nyit, szóval egy óránk lett volna csak. Na, ezt az egy órát vitte el az időkülönbség. A 9 órás nyitás Nevadában 10 órás nyitást jelent Arizonában, azaz konkrétan nulla percünk maradt volna pénteken vásárolni. A családból viszont mindenki rágerjedt erre az outletre, napokon keresztül böngészték a neten a választékot, válogattak. Aztán az lett a vége, hogy én vettem a legtöbb cuccot, betévedtem egy Perry Ellis üzletbe és kiegészítettem 5-5-re a rövid- és hosszúujjú ingjeim számát. (Ugye ennyi egy hét.) Aztán úgy vonszoltak ki, mert egyre jobban kezdett egyre több dolog megtetszeni. (Megjegyzem, nem adtam fel. A webshopból szállítanak Magyarországra is. A méreteket pedig már kint leteszteltem.)

Na meg annak is van bizonyos varázsa, hogy az ember az M jelű polcról, M jelű fogasokról válogat. Édes istenem… egy évvel ezelőtt még az XXL polc játszott.

Igen, tudom, van benne egy kis csalás. Amerikában egy mérettel minden nagyobb. Azaz az itteni M méret az Európában L. Erre akkor döbbentem rá, amikor jó tíz évvel ezelőtt rendeltem két darab remek Adidas pólót a Microsoft Company Store-ból(*) XXL méretben. A pólók a mai napig tökéletesek, mérettartóak, semmi varráshiba, semmi anyaghiba, a mai napig használom ezeket. Hálóingként.

(*) MVP-ként minden megválasztáskor kaptunk 150 fabatkát, melyet kizárólag az MS Company Store-ban tudtunk levásárolni. Én szinte mindig ruhát vettem belőle. Meglepő, de az MS elképesztően jó sportruházatokat forgalmazott: vettem kerékpárosmezt, futó felsőt, szélálló polárt és még egy csomó egyéb cuccot. Sportruházatban sosem foglalkoztam azzal, milyen céglogó is van rányomtatva.

Hotel Paris. Las Vegasról tudni kell, hogy ha az ember flancolni akar, itt teheti meg a legolcsóbban. A helyi üzleti modell ugyanis az, hogy fillérekért adják a szállodai szobákat, mert bíznak abban, hogy rengeteg pénzt fogsz költeni a szálloda kaszinójában. És ez általában így is van. Mi egy négycsillagos szállodában aludtunk, bent a Strip-en. 70e volt egy éjszaka 4 főre. Gyönyörű kilátás. A hátsónkat is kinyalták. Elképesztő környezet, finoman kidolgozott hangulat, a legapróbb részletekben is.
A városszéli motelben 40e lett volna.
Naná, hülyének is megéri. Tényleg. Gondolj bele, mekkora élmény, amikor varázslóként félfordulat után meglengeted a karodat és a gyerekeid egyből luxus környezetben találják magukat és csak annyit tudnak mondani, hogy huh…
Nekem egyedül a parkolás nem tetszett. A városszéli motelben ugyanis odaparkolok a bejárati ajtónkhoz. Ingyen. A szállodában meg valet parking van, jó drágán. És fogalmam sincs, hová teszik az autót, mi pedig abból élünk. Ráadásul péntek reggel szét kell pakolnunk mindent, majd újból össze, immár a repüléshez. Ez nyilván sokkal, sokkal könnyebb lett volna egy motelben.
Aztán több órás nyomozás után megtaláltam, hol van a szállodához tartozó self-parking kapu (street view-val leellenőrizve), így már egy kicsivel jobb.

Miután az outletben televásároltuk magunkat (legfőképpen én), becéloztuk a szállodát. A legordasabb dugóban. Rohadt sok autó. 7-8 sávos utak, időnként mozdulatlanra beállva. A GPS ugye előszeretettel ilyenekre visz, offline működésnél meg nincsenek forgalmi adatok. Némileg izgulva, némileg izgatottan, de végigautóztunk a Strip-en – napfénytető hátratolva, hogy legalább ennyi cabrió érzés legyen – a diadalív mellett meglett a bejárat, a parkolás a parkolóházban szerencsére pontosan ugyanolyan, mint nálunk. A cuccokat már reggel úgy pakoltuk, hogy a nagybőröndök a kocsiban maradnak. Lift, hosszú séta, recepció… ment minden. Jó papírjaink voltak. (Mondtam már, hogy egy komplett irodát vittem magammal?)
Wifi beüzemelése. Itt volt némi zavar, ugyanis Nej és Barna már a lobbyból bejelentkeztek, nekem meg nem ment a szobából és rendesen kivertem a balhét, hogy elvitték a két account-ot, de aztán rendeződött a helyzet. Úgy értem, hogy technológiailag. Mert elég hosszú ideig volt morc mindenki mindenkivel.

Hogy értsd. Tíz évvel ezelőtt az történt, hogy a motelben kaptunk egy internethozzáférést. Attila pedig egyből belépett, így a hozzáférést hozzá regisztrálták be. Csakhogy innen, Vegas-ból kellett volna checkinelnünk a következő repülőjáratra és Attila iphone-járól egyszerűen nem működött a folyamat. Nekem volt laptopom, de nem volt wifim, mivel Attila lefogta.

Ezt akartam most elkerülni, de úgy nézett ki, hogy megint nem sikerült. Aztán mire tisztáztuk a dolgokat, eléggé paprikássá vált a hangulat. A kölykök inkább el is húztak csavarogni, mi pedig maradtunk.

Nos, miután összejött laptopon az internetkapcsolat, kiderült, hogy már csak egy óra van az online checkinig. (Az a bizonyos egy óra eltolódás.) A kölykök belevetették magukat az éjszakába, mi pedig lementünk Nejjel kaszinózni. Egy óra alatt elcsesztünk 7 dollárt játékgépre és 40-et sörre. Az utóbbinak legalább értelme is volt. (Azért emlékbe elhoztam egy 0.03 dolláros nyereményszelvényt.)

Furcsák ezek az árak. Még Dórát is meglepték. Ő egy 5+ csillagos resortban dolgozott egy Florida melletti szigeten, meg volt róla győződve, hogy az áraik közel a legdrágábbak az országban. Aztán nem. Már a Grand Canyon alján mért sör is drágább volt annál, itt pedig – az elvileg 4 csillagos – szállodában korsónként 20 dollárt kértek. Ne számold át, csak felcseszed az agyad. (Jelzem, csavargás közben vásároltunk utcai kioszkból is sört. Ugyanilyen drága volt. Akadt valami bolt a szállodán belül, az is. Egyedül egy városbéli boltban találtunk normális árakat. Mondjuk ott pótoltunk is.)

Aztán odafent (22. emelet, közvetlenül az Eiffel torony imitációja mellett, csak szólok) online checkin. Kicsit jobban megnehezítve, mint otthon, ugyanis most már itt van Dóra is. Külön foglaláson. Ő a BA-val megy, mi a Finnair-rel. Ugyanazon a gépen. (Ja, és az ő jegye kétszer annyiba került, mint a miénk.) Nos, a nyitás után fél órával már alig volt szabad hely. Négy jegy egymás mellett csak egy helyen. Gyorsan lefoglaltam hármat a mi jegyünkre, kiléptem, visszaléptem Dóra adataival… és közben valaki már elfoglalta a negyedik helyet. Gyorsan foglaltam egy másikat is mellettünk. Mire leokéztam, elfoglalták. Pánikszerúen böktem rá az utolsó szabad ülésre valahol a közelünkben… és sikerült lefoglalnom. Nem a legjobb hely, sőt, a seatguru szerint az egyik legvacakabb, de legalább egymáshoz közel ülünk.
Mondanom sem kell, az ESTA miatt Londonból nem tudtam becsekkolni. Dórát igen, mert neki rendes vízuma van. Így viszont tutira nem fogunk egymás mellett ülni.
Hát, félsiker. Lesznek izgalmas perceink pénteken a phoenix-i repülőtéren.

De most még csak csütörtök este van. Irány a város. Ahogy Dóra fogalmazott, azt élvezi benne, hogy szürreális. (Ő – hozzám hasonlóan – már volt itt korábban is.) Itt, a sivatag közepén nem lenne szabad itt lennie egy ennyire nyüzsgő városnak, ennyi látványossággal, ennyi kerge emberrel. Mégis itt van. Lementünk. Tolongtunk. Be-benéztünk más szállodákba. Azaz más kaszinókba. Megnéztünk néhány zongorapárbajt. (Úgy látszik, most ez lett az egyik divatszám.) Volt koncert. A zenekar csak feldolgozásokat játszott.

Mint amilyen az egész város: minden produkciója valójában egy táj, egy kultúra meglehetősen béna, mondhatni marketingcentrikus feldolgozása. Az amcsiknak nyilván bejön, nekünk, akik ezekből a kultúrákból jövünk, olyan szájhúzogatós. Ami számunkra újdonság, az az, hogy hogyan illesztik bele a helyiek ezeket az ábrándokat az amerikai álomba, hogyan amerikanizálják az európai gyökereket.

Aztán fél egy körül hazasétáltunk. Csavarogtunk volna még, de a pénteki nap nagyon erős lesz.

Reggel két darab, fél méter magas pohár meredezett a kölykök ágya előtt. Ők még csavarogtak.

Page és környéke
2019.03.06; szerda

Azért milyen már, hogy a Grand Canyon tetején hajnali négykor felkelek, hogy bepötyögjek a mobilba egy mini novellát. Érted? Amikor ezeregy dologgal van leterhelve az agyam. Ezeregy szervezési problémával. Igazából aludnom kellene, erre felkelek hajnali négykor, és a sötétben elkezdek vadul gépelni a mobiltelefonba. Mert van, amit csak ekkor lehet. Az ihlet egy rohadt kurva. Vagy kielégíted azonnal, vagy úgy otthagy, hogy nem is emlékszel rá.

Az időjárás-előrejelzés tökéletes. Pontosan olyan szar az idő, ahogy jósolták. Nej és Barna megint elmentek futni. Mert mégiscsak a Grand Canyon. Én a kutyámat sem vertem volna ki ilyen időben a házból.

Szlalom az időjárással. 4 nap Grand Canyon Village ebből 3 nap elviselhetetlenül vacak (orkánszerű szél, hideg, havas eső) és a negyedik nap is csak annyiban különbözött, hogy elviselhetően volt vacak. Ehhez képest két nap a kanyonban voltunk, ahol ahogy kerültünk egyre lejjebb, úgy lett egyre jobb az időjárás, lent pedig este/reggel csipős hideg fogadott ugyan, de minden más rendben volt. (Nem, ez nem rendszerszintű, odalent is láttunk havat, sártengert és nagy tócsákat is, szóval ami fentről esik, az megtalálja a kanyon alját is.) Aztán elmentünk a Monument Valley-be, egy másik nap Page-be, mindkét helyen kellemes, tavaszias idő. Szerdára Las Vegasban csípős hideget, szakadó esőt jósolt a levelibéka. Vegasban! Viszont csütörtökre, amikor megyünk, visszaáll a rend, száraz meleg idő lesz.
Szóval szokatlanul vacak, zord idő egész héten (sivatagi környezetben!), mi viszont csak kicseleztük valahogy. Úgyhogy alapvetően nem rossz.

Page.
Cigánykodás.

Nálam ez a kettő összeforrt.

Kezdjük ott, hogy Page ugyanolyan navajó porfészek, mint Kayenta. Egy 1957-es alapítású település, mely egyáltalán nem néz ki településnek. Viszont van egy vízierőműje, egy szénerőműje, egy kanyonja (Glenn Canyon), egy remekbeszabott folyókanyarulata (Horseshoe Bend)… és a legizgalmasabb látnivalója, az Antilope Canyon.

Az egész nagyon navajó. És nagyon cigánykodós. Fura, mert a Monument Valley is navajó terület, de ott megvettük a méltányolható árú belépőt (egy kocsi, négy felnőtt 20$) és utána oda császkálgathattunk, ahová akartunk. Itt viszont… nagyon nem.

Az Antilope Canyon például fejenként 50$. Nem kevés. Ráadásul kettéválasztották középen a kanyont, a testvérpár alapított rá két céget, azaz ha a teljeset akarod látni, akkor az 100$. Már a weboldaluk is tele van mindenféle idióta tiltással, de az agyam a helyszíni táblák láttán dobta le a szíjat.

A weben például csak azt írták, hogy nincs gopro, nincs állvány. A helyi tábla szerint már nincs videó sem. Tilos mindennemű táska, azaz ha több objektívet vinnél magaddal, nagyzsebes nadrágot vegyél fel. Tilos a gimbal. Tilos a lépcsőn fényképezni. Tilos a szelfibot. Tilos a monopod, tilos az állvány. Tilos a szoknya. A sapkát nagy kegyesen megengedik. A második táblán meg azt írják, hogy aki ezeket megsérti, azt azonnal kivezetik.

És még nincs vége. Korábban érkeztünk egy órával, gondoltuk, megnézzük addig a Horseshoe Bend-et. 5 kilométerre van a kanyontól, simán belefér. Végülis csak egy kilátási pont.
Aha.
A parkoló koordinátáját elmentettem. Fontos infó, mert nagyon sok a látogató, kevés a parkolóhely, máshol meg nem lehet megállni. Szezonon kívül, hétköznap délben mentünk, bíztam benne, hogy sikerül.
Nos, nem. Ahogy közeledtünk, táblák jelezték, hogy a parkolót lezárták. Egy pár kilométerrel arrébb lévő parkolóban tehetjük le a kocsit, onnan viszont shuttle. Fejenként 5 dollárért. Azaz belépőt nem lehet szedni a kilátási pontért, de a ravasz navajók összehozták, hogy megfejjék a turistákat. A busz negyedóránként jár, nyilván visszafelé is, időben így már nem fértünk bele. Bementük a shuttle melletti parkolóba, hogy majd a kijáratnál kijőve fordulunk vissza, de valami köcsög fasz integetett, hogy azonnal tolassunk vissza. Mutogattuk neki, hogy közel távol nincs semmi mozgás és csak megfordulni akarunk, de nem hagyta magát. Ipszilonozgatással meg kellett fordulnunk és kimenni a bejáraton. Nem tudom miért, de ez a vaskalapos paraszt annyira, de annyira felnyomta bennem az ideget, hogy innentől csak cinikus megjegyzésekre voltam képes, mely egy idő után Nejnél verte ki a biztosítékot. Hangulatos túra volt.

Ja, és akkor még néhány apróság:
– Az Antilope Canyon büféjében egy eszpresszó kávé 4 dollár. Az eddigi legdurvább ár Amerikában.
– Ha bankkártyát akarsz használni akárhol is a telepen, akkor 1$ tranzakziós díjat számolnak fel. Amerikában!

Habár ide pont nem illeszkedik, de a tiltásokkal kapcsolatban jutott eszembe. A drónt felejtsd el. Pár hónapja tipródok azon, hogy vásároljak-e vagy sem, most éppen úgy állok, hogy őszig adtam haladékot magamnak a döntéshez. De ez az amerikai út nagyon erős rúgás volt a ‘NEM’ irányába. Ugyanis mindenhol, ahol kedvem lett volna elővenni a drónt, már messziről ki volt rakva a ‘drónozni tilos’ tábla. Persze, ahol nem volt tábla, ott lehetett volna, csak ott nem volt semmi, amiért érdemes lett volna.

Szerencsére a Canyon hozta magát. Az ugyanis, függetlenül attól, hogy navajók tehénkedtek rá, vagy sem, csodálatos volt. Bár hozzáteszem, egy apró csalódás rögtön volt. Az összes fényképen úgy néz ki a kanyon, hogy mélynarancssárgától mályvaliláig mindenféle fényes sziklák alkotják a falakat. Nos, itt azért van egy kis optikai illúzió. Sziklákról szó sincs, az egész homokkó, azaz tufa. Csak a fény, ahogy ráesik, attól tűnik sziklának az egész.
De ettől persze még gyönyörű.

Mentem, szorosan rátapadva a guide-ra és persze vastagon leszartam, hogy nem lehet videózni. Nem mondom, hogy tökéletes volt a kameramozgás, de remélhetőleg össze lehet majd vágni belőle valamit.
A pacák egyébként rendesen panaszkodott az extrém időjárásra. Egyetértettem vele. Ahogy mászkáltunk a kanyon alján, a felettünk tomboló szélvihar szívlapáttal szórta nyakunkba a homokot.

Ja és ha valaki Windows-osnak ismerős a táj, nem véletlen. A vezetőnk konkrétan megmutatta, hogy melyik sziklánál, milyen pozícióból fényképezte a Microsoft a háttérképet.

A kanyon után megbeszéltük, mi legyen ezzel a Lópatkó Kanyarral. Végül arra jutottunk, hogy kapják be. Időnk sincs rá és a begyünk sem veszi be, hogy egy ingyenes kilátásért pénzt fizessünk, kilátást egyébként is kapunk ezerrel a Grand Canyonnál, arról nem is beszélve, hogy a Colorado iszapos. A látvány meg tuti nem lesz olyan, mint a fenti képen, hiszen azt a levegőből lőtték.

[Utólagos megjegyzés]
Itthon azt találtam, hogy 2019-ben nekiálltak rendezni az áldatlan helyzetet a Horseshoe Bend melletti parkolással kapcsolatban. Kibővítik a parkolót, meg biztonságosra építik ki a kilátót. Persze ez már durván fizetős parkoló lesz.
Mindenesetre valószínűleg emiatt az építkezés miatt volt zárva a parkoló és lehetett csak shuttle busszal megközelíteni.

Összefoglalásként. A kanyon csak 400 méter. Ránézésre durván sok érte az 50 dodó fejenként, de hidd el, megéri. Tényleg olyan gyönyörű, mint ahogy a fényképeken is látszik. Csak éppen ez a köréépült lehúzós biznisz keseríti meg az ember szájízét.

Aztán elszaladtunk a Glenn Dam-hoz, azaz a Glenn vízierőműhöz. Egy kis bemelegítés a Hoover Dam-hez.

Visszafelé beléptünk egy mexikói étterembe… és uramatyám, nem bántuk meg. Megint Dóra volt a guide (ugye 1 év Kanári-szigetek, 1 év Amerika, mind spanyolul, mind angolul perfekt) és hát olyan dolgokat ettünk, olyan mennyiségben, hogy kettéállt a fülünk. Ezek a kaják még amerikai dimenziókban is az overkill kategóráiába estek.

Aztán elindultunk haza. Nem kicsit volt mulatságos – na, jó keserűen fanyar – hogy már 100 kilométerről láttuk, hol van Grand Canyon Village.

Igen, ott az alatt a rohadék fekete felhő alatt.
A jelenség egyébként tényleg érthetetlen. Orkánszerű szél fúj egész nap. A fekete felhő viszont csak a Village felett van és nem mozdul egy centit sem. A szél dacára sem. Mi lehet ott a magasban? Csillagkapu?

Habár meglehetősen fáradtak voltunk este – a welcome whisky után meg különösen – de muszájpakolás. Holnap reggel elmegyünk és nagyon sok dolgot hagyunk itt. Na jó, nem mindent, a söröket, borokat nyilván megisszuk. A whiskyt nem, az már múlt idő.

Nem találok dolgokat. Aztán egyszer csak meglesznek. Gondolom azért, hogy állandóan kellő szinten legyen az adrenalinom. Mert minden nyomorult fecnit meg kell őrizni. Mert egyébként irgumburgum. Annyi papírral jöttem, amennyi egy közepes irodának sincs. Repülőjegyek, itinerek, repülési társaságok utazási feltételei, szállások papírjai, autóbérlés papírok, négy biztosítási kötvény, immigration dokumentumok, backcountry permit, előreváltott jegyek, segédpapírok, menetrendek, térképkoordináták, nyitvatartások… eh.

Ja, és megint nem tudtunk a szállás mellett leparkolni. Sőt. A végén már annak is örültünk – és ahhoz is nagy szerencse kellett – hogy _egyáltalán_ le tudjunk parkolni. Jó egy kilométerre a szállástól. Egyszerűen nincs annyi parkolóhely, ahány szállás. Mondjuk ehhez képest bőkezűen bánnak a térrel: maguk a parkolóhelyek európai szemmel nagyok és sok a különböző okból nem parkolható terület.

Antilope Canyon: