Monument Valley. Sivatag, mindenfelé sivatag és elképesztő sziklák. Az ember várná, hogy mikor rongyol elő valahonnan a Gyalogkakukk, mögötte meg a Prérifarkas, rakétával a hátán.
Category: Utazás
Arizona kamerával 02/05
A lényeg. A fő attrakció, amiért mentünk. Lesétálni a Grand Canyon aljára, sátorozni a Colorado partján, majd feljönni.
Az időjárás eleinte hülyéskedett, de aztán megjavult. Remek időnk lett.
A túra csodálatos volt. Gyönyörű táj, hangulatos ösvények, közepes kihívás; pont kellemesen fáradtunk el.
A videó pedig állat lett. Nem azért, mert olyan jól tudok vágni, nem… hanem azért, mert elképesztő volt minden. Nincs ehhez hasonló túraterep a világon.
Arizona kamerával 01/05
Belevágok egy újabb sorozatba. 2019 márciusában voltunk kint egy családi kiránduláson Arizonában. Nagy élmény volt. Rengeteg felvétellel. Nyilván ingerelt a kihívás, meg egyébként is, látni akartam, mire fogunk emlékezni pár év múlva, így ezekbe a videókba a megszokottnál korábban – értsd, még ősz előtt – beleugrottam.
Elkészültek.
Az első videó a megérkezésről szól, a boldog egymásratalálásról és az útról, ahogy eljutunk a Grand Canyonba. Lesz benne Sedona, lesz benne Flagstaff, lesz egy kicsi sivatag, lesz egy kicsi hóvihar. Némileg eklektikus, nem tagadom.
Balatonkarika, evezés nélkül
Mit is mondjak? Már unalmas. Megint hülye hajtás. Amikor még a bringatúrából sem épültem fel. Ügyfél, aki korábban a tervet követelte, most azt szeretné látni, hogy kattingatunk. Amikor még terv sincs. Hát, legfeljebb olyan szinten kattingatunk, ahogyan tervünk van.
Orvos. Lehet, hogy baj van. Egy hét fizikoterápia. Majd. Ha visszajöttem. Addig gyógyszer. Remélhetőleg nem kell műteni.
Aztán a bringaszervíz. Holnapra készen lesz. Estig semmi visszajelzés. Holnapután telefon. Izé, bocs, délre meglesz. Nem lett meg. Másnap meg már mentem le a Balcsira, így végül délután hatkor vettem át a bringát. Ja csak ezzel a késéssel lendületből buktam két jó szakmai előadást.
Majd a kegyelemdöfés. Pénteken váratlan hidegfront. Mármint a fenti képen jelzett keddi után. Jövő keddig tart. Hogyan is néz ki a Balatonkarika? Péntek reggel indulunk, kedd este fejezzük be.
Pedig nem így kezdődött. Hétvégén még úgy nézett ki, hogy péntektől vasárnapig szolíd, jó idő lesz, hétfő-kedden esik. Ez teljesen rendben volt. Aztán újabb hidegftont, jelentős lehülés, öt napon keresztül élénk, viharos északi, északnyugati szél.
Csessze meg, Ugyanaz, mint amikor júliusban Nejjel feladtuk az evezést.
Persze ha Péter is ott van, akkor nem kell feladni, mehetünk. Igen, megint hősies lesz. Szó sem lesz kellemes kirándulásról. Megint elmondhatjuk majd, hogy ez igen, ez férfimunka volt. Csak éppen idén az összes túránkon birkóztam, kihívásokat gyűrtem le… szeretném egyszer már élvezni is a kimozdulást.
Elegem van. Magamra akarom húzni a szoba sarkát és kizárni a világot.
Ehelyett pakolok. Rengeteg meleg ruhát. Vízálló dzsekit, gyorsan száradó pólókat. Sört. Unikumot. Eh…
Nyitóbuli
2019.09.05; csütörtök
Ez most kivételesen cifra szervezés lett. Fonyódon hárman találkozunk, de Orsolya csak lecsót főzni jön le. Egészségügyi okból kihagyja az evezést. Pénteken ketten indulunk Péterrel. Attila Siófok környékén csatlakozik. A Keleti-medencét hárman kerüljük meg, utána Attila Tihanyból megy vissza a kocsijához. György Badacsonyban csatlakozik hozzánk, és zárja le velünk együtt a Nyugati-medencét.
Ez volt a terv.
Csütörtök délután pucoltuk a krumplihagymát, sörözgettünk. Időjárás. Hínnye. Még annál is nagyobb szél jön, mint gondoltam.
Felvetettem Péternek, hogy nekem – így legalábbis – semmi kedvem az egészhez. Fújjuk le. Nem fújtuk le. Péter biztosan el fog indulni, ha kell, egyedül is. Én meg majd reggel eldöntöm.
Aztán megegyeztünk, hogy korán kelünk – hatkor – és megpróbálunk elszökni a vihar elől. Mert az látszott, hogy Fonyód, Boglár környékén lesz kutya idő, ha eljutunk Szárszóig, onnan már nem lesz gond.
Fonyód – Szabadi-Sóstó
2019.09.06; péntek
Istenbizony nem volt szándékos, ennyivel korábban azért még nem adtam fel, de Orsolyával hajnal kettőig boroztunk. Amikor reggel hatkor pittyegett a telefonom, komolyan nem tudtam, hol vagyok. Mentem volna a sötétszürke fényviszonyokban vécére, aztán először a szomszéd szobába mentem be, utána a saját szobánkba és csak harmadikra lett meg a vécéajtó. Még jó, hogy nem siettem el a műveletet.
Utána kisétáltam a mólóra. Majd leültem a lépcsőre és kínomban röhögtem. Akkora, de akkora szélvihar volt, hogy nem csak a nádas feküdt le, de a fák is. Amikor felálltam, nem sok hiányzott hozzá, hogy lefújjon a szél a stégről.
Na, ez az, ami nem fog menni.
Visszasétáltam a házba. Nézzünk egy időjárást. Part mellett 60-70 km/h széllökések, gyakorlatilag folyamatosan, bentebb 90. Mondom, kilencven.
Olyan isten nincs, hogy én itt vízreszálljak.
Nem mondom, rengeteget lehetett volna tanulnom egy ilyen napból. Csak éppen fejben nem voltam rá kész. Nem hogy ekkora küzdelemhez, de még ennél kisebbhez sem volt elég motivációm.
Péter és Orsolya elmentek korán, én még visszadőltem egy kicsit bóbiskolni, aztán kilenckor felkeltem, rendberaktam a faházat és elindultam Szabadiba.
Azt kell mondjam, hogy a második ébredés klasszisokkal jobb volt az elsőnél. Messze nem voltam annyira kába… és legfőképpen leesett a teher a vállamról. Mert azzal, hogy nem Fonyódon parkolok, már ki is estem a teljes körből. A Keleti-medence kerülése még szóbajöhet, de őszintén szólva ahhoz sincs túl sok kedvem. Ez az idióta front itt kering a tó körül, kiszámíthatatlanul. Mi lenne, ha most az egyszer én lennék a parti egység? Attila délután érkezik, Péter várhatóan este felé, elleszünk valahogy, szombaton előremegyek Füredre, foglalok szállást, felugrok M-ért Veszprémbe, úgyis régen találkozott már a csapattal. Főzünk egy paprikáskrumplit a harcosoknak. Jó lesz.
Aztán hívott a fiam, miszerint most látta a naptárban, hogy itt keringek a Balcsi körül, ő meg Füreden van, ihatnánk valahol egy sört. Nyitott ajtókat döngetsz, srác. Kora délután a Hatlépcsős. Jó lesz? Jó lesz.
Szabadiban kivettem egy mobilházat, elmentem boltba és feltöltöttem a hűtőt sörrel, szóval csináltam, amit egy jólnevelt parti csapatnak kell. Egy kicsit bóbiskoltam is. Aztán megjött Attila, olyan hat körül meg Péter is. Megtapsoltuk. Nem volt ez kis teljesítmény, ekkora szélben leevezni 47 kilométert.
Elővezettem, hogy végképp kiszállok, ketten fognak menni. Nem lepődtek meg.
Péter elárulta, hogy nem volt ám olyan sima az indulás. Négyszer vágott neki, mire sikerült átverekednie magát a törőhullámon. (Wilson! I’m sorry, Wilson!) Az első három alkalommal a hullám visszadobta a partra. A megpakolt kajakot. A kábé 150 kilós kajakot.
Dumáltunk, söröztünk, lefeküdtünk.
Szabadi-Sóstó – Balatonfüred
2019.09.07; szombat
Reggel meteorológia. Az északnyugati szél délután támad fel. Mázlisták. Az már segíteni fogja őket. Eső. Gyakorlatilag bármikor. Bármennyi. Hát, nem a legjobb, de nem is tragikus. Bevállalható. Még én is elgondolkodtam. Kábé tíz másodpercig.
Ahogy elindultak, egyből eleredt az eső. Rendberaktam a mobilházat, aztán kocsi. Hamarosan özönvíz szakadt le az égből. Nem tudta elrontani a kedvemet. Az autóhifiből éppen Frank-N-Furter győzködött hevesen, hogy ne csak álmodozzak róla, hanem tegyem meg és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Itt vagyok a semmiben. Nej valahol Debrecen környékén osztálytalálkozik és azt hiszi, hogy a Balatonban kajakozok. A munkahelyemen néhányan átkozzák azt a bizonyos ügyfelet és azt hiszik, hogy a Balatonban kajakozok. Miközben én itt csavargok a Balaton partján. Igen, ott van egy böszme nagy kajak a tetőn, de ez most csak dekoráció. Megsétáltatom egy kicsit a kajakot. Én így járok társaságba. Autózgatok és egy csomó emberrel találkozok, beszélgetek. Nagyon rámfért már ez a pár gondtalan nap.
A jókedvem Veszprémben szállt el. Amikor észrevettem, hogy nem találom a kishátimat. Háromszor-négyszer áttúrtam a kocsit. Sehol. Bakker. Abban volt a pénztárcám. Olyan 60000 forinttal. De ez volt a legkisebb baj. Ebben volt az összes igazolványom: személyi, lakcímkártya, jogosítvány, TAJ kártya, adókártya. Forgalmi. Három bankkártya.
Nyilván borult minden. A könnyedre tervezett nap. A csapolt ír sör beszerzése. Rohantunk vissza Szabadiba. Biztosan beszélgettünk is valamit útközben, de nem emlékszem semmire. Mi lesz, ha nem lesz meg a cucc? Mi lesz, ha megállít most a rendőr? Egyáltalán, hogyan jutok haza papírok és pénz nélkül?
Aztán siker. Hamarabb értem vissza a mobilházhoz, mint a takarítónő. (Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a takarítónő biztosan lenyúlta volna, de jobb volt így, hogy nem kellett letesztelnünk.)
Csakhogy ezzel már időzavarba kerültünk. Füreden felvettük a mobilházat, elmentünk a teszkóba bevásárolni, megnéztük, hogyan lehet felhozni a kajakokat a partról a házhoz, aztán siettünk is a Hatlépcsősbe. Ahol maximum egy óránk volt, de azért csak belefért annyi, hogy egy kicsit együtt legyünk a Fiatalsággal. Barnában abszolút nem csalódtam, fürdősortban és a világ legízléstelenebb kék gumilabdájával esett be. (Találták.) Utána mentek strandolni.
Mi siettünk vissza. Olyan ötre saccoltam, hogy megérkeznek és be lett igérve, hogy horgolt körténykében fogom őket várni meleg étellel és még a kötésminta sem volt meg. Nekiálltunk krumplihagymát pucolni. M közben piszkálgatott, hogy menjünk már le egy kicsit kajakozni, ha már itt vagyunk és itt van a kajakom is, de közöltem vele, hogy ez most csak dekoráció és ha be akarja vizezni, akkor hozzon ki egy pohárral és borítsa rá, mert más esélye nem lesz.
Háromnegyed ötkor jött a telefon, hogy itt vannak. Leállítottuk a főzést, lesétáltunk. M rögtön lenyúlta az egyik kajakot, így helyreállt lelkében a béke.
– Na, milyen volt? – kérdeztem Pétert.
– Eleinte nagyon vizes. Aztán Fűzfőn elállt az eső, onnantól napsütésben, hátszéllel jöttünk. Szuper volt.
– Nagyjából én is így saccoltam, amikor a parton rohangáltam fel-alá.
– Te Józsi, mondtam már, milyen szürreális élményem volt?
– Nem mondtad.
– Ittam bort.
– Ez most valami beugratás?
– A Balatonban ittam.
– Dehát csak sör van nálad.
– Na ugye.
– Mesélj.
– Ez ugye kinyalós evezés. És most jó időnk volt, gondoltuk, maximálisan kimegyünk a partra. Így Füreden beeveztünk az Esterházy strandhoz.
– Igen?
– Aztán valaki elkezdett kiabálni a vízből, hogy Béka bácsi! Béka bácsi! Én meg néztem, mint a vett malac, hogy ki a fene ismer engem ebben a városban?
– Hehe.
– Aztán az a valaki azt kiabálta, hogy Béka bácsi, gyere ide, van nálunk bor! Baszki, ez az ember tényleg ismer engem!
– Hihi.
– Hát Barni volt. Egy ritka ocsmány kék labdát hajigáltak a haverjával.
– Pedig gondolhattad volna. Nem sok olyan jólnevelt fiatalember van, aki úgy megy be a Balatonba labdázni, hogy visz magával bort is.
Végül felcuccoltunk. A sportemberek pakolásztak, tisztálkodtak, én meg befejeztem a kaját. Vacsora. Sörök. Aztán egy komoly feladat: mivel Péter innen egyedül megy tovább, és csak az ökör iszik magában, így el kellett pusztítanunk az 5 napra hozott pálinkáját. Gyors és súlyos alvás lett a vége.
Hazautazás
2019.09.08; vasárnap
Reggel meteorológia. Meglepően jó. Enyhe szél, napsütés, semmi eső. Délután 3 és 5 között fog megélénkülni a szél, de egyébként semmi. Már kezdtem volna megbánni, hogy mégsem szálltam be, de ekkor ránéztem a hétfőre. Armageddon. Hát, izé. Jó utat, fiúk!
Korán elindultak. Mi még rendberaktuk a mobilházat, összepakoltam mindent és elindultunk Veszprémbe.
Arácsig jutottam. Padlófék. Gyerünk vissza Füredre.
Most kivételesen nem otthagytam valamit, hanem pont fordítva: a mobilház kulcsa maradt a zsebemben. M ártatlanul elkezdett szórakozott professzorokról mesélni, de nem vettem a lapot.
Eseménytelen út hazafelé. Itthon főztem valami vacsorát. (Nagyon begyakoroltam az utóbbi időben.) Hamarosan Nej is hazaérkezett.
Holnaptól meg jönnek a hétköznapok.
Meteorológia
2019.09.09; hétfő
Nos, hétfőn elmaradt az Armageddon a Balatonon. Minimális eső. Minimális szél.
Ezzel szemben Budapesten reggeltől estig monszuneső. Legalább ötször áztam rongyosra, amíg ügyeket intézve mászkáltam a városban.
Valaki nagyon utálhat odafent.
PS.
Közben befutott Péter is. Négy nap alatt tolta le az ötnapos kört, az utolsó napon – azaz hétfőn – behúzott 58 kilométert. Innen is nagy gratuláció.
György lemondta, úgy döntött, hogy inkább élni akar.
Késő délutánra elromlott a Balatonon is az idő, Péter utolsó 7 kilométere olyan volt, mint az első, azaz durva vihar és viharos szél. Beleborzongtam.
Sörkolbászbringa a Duna mentén 04/15
Donauwörth
2019.08.13; kedd
Távolság: 89,3 km.
Szint felfelé: 350 m.
Nos, ez felelőtlenség volt. Ugyanis este beindult a fejemben a vezérhangya. Nézzük. Itt van ez a grúz srác. A beszélgetésünkből kiderült, hogy valahogy a Balkánon, majd Lengyelországon keresztül jutott el idáig. Amikor megkérdeztem tőle, hogy haver, a feleségemnek nem működik a zuhanyzó PIN kódja, nem tudod, mi lehet a baj, akkor csak vonogatta a vállát. Amikor konkrétan rákérdeztem, hogy te mit dolgozol itt a kempingben, ártatlan mosollyal közölte, hogy semmit. Miközben az is kiderült, hogy a havi bevétele 200€ körül van, ami odakint borzasztóan kevés.
Na, szerinted mit kombinált ebből össze az agyam, úgy félálomban?
Hát azt, hogy ez a pacák bringát lopni jár ebbe a kempingbe.
Meg azt, hogy egyik bringát sem lakatoltuk le. És a mieink vannak a legszélén. A kempinget meg nem zárják. Mekkora csúfság lenne, ha két nap után bringalopás miatt kellene hazabumliznunk?
Nem aludtam jól. Igazából egyáltalán nem is aludtam. És ezen az éjszakai vihar sem segített sokat.
Reggel az első dolgom volt kinézni a sátorból. Bringák? Megvannak. Huh.
Aztán hajtogatások. A francba. A hálózsákom vége és a zacskója vízes. Ez nagyjából armageddon. A kacsatollas hálózsákot semmilyen körülmények között nem érheti víz. Akkor meghal. Mi a franc történhetett itt? Megnéztem. Rossz sátorállítás. Nem is tudom, hány éve használjuk ezt a sátrat és még mindig tud meglepetést okozni. Reggel száríthattam a hálózsákot. (Szerencsére kevés víz érte és hamar elkezdtem szárítani.)
Amint kiléptem, egyből megláttam a grúz srácot. A kemping sarkában pakolt át egy kupac deszkát. Amikor meglátott, lelkesen integetett. Elszégyelltem magamat.
Gyors sátorbontás. Bármikor újraindulhat az eső, ki kell használni a szünetet. Reggeli a vizes padokon. Korai indulás.
Előtte még bementünk Ulmba. Nem csak sörért és péksütiért a boltba, hanem szétnéztünk egy kicsit a belvárosban is. Aztán hajrá.
Tudom, egyfajta szellemi igénytelenség idegen szavakon viccelődni, de amikor egy kereszteződésben megláttam, hogy jobbra Talfingen, balra meg Böfingen, felnyerítettem.
Délelőtt napsütés. Végre. Kiszabadultunk a monszuneső világából. Erdei terep, fel-le, hangulatos. Jókedv. Aztán Günzburg. Ahol tanítani lehetne a gyerekeknek a víz körforgását. Az atomerőmű hűtőtornyai ezerrel dolgoznak, tolják fel a vízgőzt az égbe. Látványosan gyártva a tömör, fekete felhőket. Pár kilométerrel arrébb pedig ezekből a felhőkből makacs, áztató eső lesz. Ismét. Dzseki fel, ponyva fel, káromkodás. Harmadik napja esik és az ilyesmi nagyon el tudja szívni az ember életkedvét.
Egyébként Günzburg érdekes hely lehet. Nem csak atomerőműve van (izé, ezeket nem zárták már be Németországban?), hanem van itt egy Legoland is. Kocsma, az nincs. Mint ahogy máshol sem. Úgy értem, vannak, de hétköznap csak késő délután nyitnak ki.
– Megállunk valahol?
– Hol?
– Hátha lesz valahol egy mézeskalács házikó?
Aztán lett. El is pusztítottuk az ulmi csomagot.
A kukoricások a barátaink. A benzinkutak meg még jobban. Ott nem csak vécé van, de sör is. Ilyen kocsma- és boltszegény vidéken életmentő. Csak hát a bringautak mellett viszonylag kevés van belőlük. Igen, mert a kerékpárutak vezetése ugye tervezetten romantikus. 20-30 kilométeren keresztül csak természet és madárcsicsergés. Meg szomjhalál.
Dillingen. Nej meg ezen a néven nyerített fel.
Viszont nagyjából itt értünk ki a fekete felhő alól. És volt benzinkút is. Sör, csoki, pisi. Mondtam, hogy barátunk.
Innentől viszont egybefolyik minden. Az időjárás úgy nézett ki, hogy vagy szakadt az eső, vagy izzó kánikula volt. Azaz folyamatosan le-fel kellett szerelnünk a ponyvákat, illetve át meg át kellett öltöznünk. Itt éppen a kánikula rész jött, olvadt körülöttünk az út. Csak tekertünk monoton. Letojtuk a Donauradweg hivatalos útvonalát, a táblákat, hivatalos trackeket. Mentünk a zöldön.
A tervezés során különböző oldalakról (Gpsies, Wikiloc, Outdoor Active, BikeMap) leszedtem egy csomó tracket. Meg említettem azt a bizonyos könyvet az Amazonról, ahhoz is járt egy full track. Szóval fel voltam szerelve rendesen. Minden tracket más-más színnel jelöltem és így raktam fel a túragps-re, illetve a két mobilon a Locus alá. Végül már csak a színekkel hivatkoztunk rájuk. A zöld például kifejezetten badass track volt, az összes zűrös részen példamutató határozottsággal vágott át, nem érdekelte az sem, hogy négysávos úton kell haladnia kamionok között, akár 30-40 kilométert is.
Jelen esetben a zöldnek megvolt az az előnye, hogy pont ott ért be a városba. ahol a kemping volt. A hivatalos úton nagyon sokat kellett volna tekeregnünk és arra már rájöttünk, hogy nagyvárosokban nem túl szerencsés mászkálni: nagy a tömeg, rossz a kitáblázás.
A kemping előtt maga a Paradicsom: egy csomó kulturált bolt, bevásárlóközpont bevásárlóközpont hátán. (A kulturált kifejezés alatt azt értem, hogy árulnak hideg sört.) Telepakoltuk a bringákat és irány a kemping.
Melyet elsőre nem találtunk meg. Másodikra sem. Oké, egy szürke betonépület állt ott, de semmi bejáratot nem láttunk sem rajta, sem a közelében. Aztán Nej szúrta ki, hogy valahol hátul sátrak vannak, így elkezdtünk keményebben próbálkozni és végül bejutottunk.
Tök jó kemping volt.
Tudni kell a környékről, hogy kifejezetten erős a kenus kultúra. (Vannak kajakok is, de ez a Duna nem igazán nekik való. Olyan félig vadvíz, vagy teljesen az.) Sigmaringenben, Ulmban és itt, Donauwörthben is egy-egy kenuklub udvarában alakítottak ki kempinget. Nekünk meg csorgott a nyálunk.
Recepció. Kihalt. Aztán láttam egy padot, ahol valami hivatalosnak látszó pacák ült. Odamentem. Üdvözöltem. Angolul. Erre közölte, hogy annyira nem beszél jól angolul, keressünk másik nyelvet. Oké. Melyiket? Erre javasolta a spanyolt. Megcsóváltam a fejemet. Bepróbálkozott portugálul. Az sem jött be. Tanácstalanul nézett rám. Felajánlottam neki a magyart. Nem nyert. Orosz? Kigúvadt a szeme. Aztán mindketten egyszerre röhögtünk fel és maradtunk a németnél.
Piszok olcsó kemping. És nagyon jó a hangulata. Szabad konnektor. Reggelre fel is töltöttünk mindent.
A bringás népek meg csak jöttek és jöttek. Estére tele lett a kemping.
Aprókölykök meg vadvízes edzést tartottak kajakkal. Úgy szórták az eszkimófordulókat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A szokásos probléma. Vacsora. Oké. Esti sör. Oké. És utána? Kint vagyunk a rák farkán, nem lehet várost nézni. Végül győzött a fáradtság, este nyolckor bebújtunk a sátorba.
Mint egy bombázó repülőgép. Süvít. Lecsap. Azaz valami kétéves forma kisgyerek harsány kacagással, futva közelít, hallom, érzem is, hogy ebből baj lesz, aztán bumm, nekiment a sátornak, majd ordítva feküdt egy ideig a sátor tövében, olyan 30 centire tőlem, amíg a szülei össze nem szedték. Ennyit az álomba szenderülésről.
– Relive videó –
Térkép
Recent Comments