Category: Oroszlánkörmök

Csak én, meg az én autóm
Vagyunk szerintem készek.
Arra, hogy ez az út
Végre véget érjen.
És a lemenő Nap fénye
Csillan meg sok króm alkatrészen.
Én készen vagyok, csak az út
Nincs teljesen készen,
Hogy véget érjen.

Julia már hajnalban megébredt és csak forgolódott az ágyában. Az izgalom korán ki is dobta. Lezuhanyzott, utána ruha nélkül sétált vissza a hálószobájába. Elégedetten nézett a tükörbe. Igen, még mindig gyönyörű. Különböző pózokba vágta magát, a kurvásokat kifejezetten kedvelte. Igen, ez ő. Kevés szebb nő létezik rajta kívül, ez tény. Utána leült a pipereasztalához és hosszan, alaposan dolgozott a sminkjén. Nem akármilyen nap lesz ez: a 25. születésnapja. Kíváncsi volt, Harry megértette-e a célzásait. Hetek óta próbálta jelezni neki, hogy nem igazán elégedett az autójával. Oké, egy Ford Mustang, de sajnos ezek a mostaniak már csak a nevükből élnek. Belülről teljesen tucatautók, komolyan, még a Volkswagen is különbeket gyárt. És ezt sajnos egyre többen tudják is. Ma már senki nem kapja fel a fejét, amikor megérkezik és kiszáll az autójából. Bezzeg egy BMW! Egy M3-as! Királykék színben! Hetek óta puhította a férjét és már teljesen beleélte magát, hogy ez lesz a születésnapi ajándéka. El se bírná viselni, ha nem ezt kapná. Remélhetőleg Harry is megérezte az ajándék fontosságát.
A reggelinél találkoztak. A korai nap kellemesen világította be a csupaüveg étkezőt. A szolgálók szokás szerint sürögtek, forogtak. Harry gyanúsan egykedvű volt. Julia alig bírta elnyomni a mosolyát. Szinészkedik az öreg – vigyorgott magában. Ez azt jelenti, hogy csak meglesz az a BMW!
Harry kezdett el beszélgetni, mint mindig. Beszélt a kukoricáról, a tőzsdéről, csupa unalmas üzleti dolgokról. Mint mindig. Julia pedig úgy csinált, mintha érdekelné ez az egész. Mint mindig. Valójában nem utálta a férjét, sőt, az eltelt évek alatt egy kicsit meg is kedvelte. Harry nem volt rossz ember, csak hát, túl volt a hatvanon, el is hanyagolta magát. Az ágyról meg jobb nem is beszélni. Cserébe dúsgazdag volt. Julia pedig élvezte a gondtalan életet.
Végül Harry javasolta, hogy Julia kísérje el a reggeli utáni szivarozós sétájára. A nő alig bírta palástolni az izgatottságát. Harry ezekre a sétákra mindig egyedül ment: átnézte a birtokot, beszélgetett az embereivel, szóval dolgozott. Juliának ebben a körben nem volt helye. Tehát most! Most fog megtörténni.
És pontosan így is lett. A traktorgarázs melletti placcon ott állt, mit állt, ott ragyogott egy gyönyörű királykék BMW. Markáns arcéléből sugárzott a vagányság, a színe, az alakja viszont felső tízezerbeli eleganciát mutatott. Julia hatalmasat sikoltott, odarohant az autóhoz, megsimogatta, majd visszarohant Harry-hoz és a nyakába ugrott. A férfi meghatódottan mosolygott, még a szivart is kivette a szájából. Full extra – súgta felesége fülébe. Boldogok voltak.

~oOo~

Julia már az ebédet is alig bírta ki, utána pedig már vette is föl az erre a célra vásárolt ruháját: sötétkék szoknya, világosszürke top. Felkapta a slusszkulcsot, nyomott egy csókot férje kopasz fejebúbjára, és szaladt is ki az udvarra. A BMW-t nem indította be egyből, percekig csak ült benne. Élvezte a puha bőrülést, nézegette a műszereket. Kinyitogatott minden tárolót. A kesztyűtartóban egy kézzel kivágott piros kartonszivecske. Julia elmosolyodott. Harry időnként tényleg olyan, mint egy gyerek. Aztán indítózott, kövér gáz és a BMW kilőtt az udvarról. Órákig csak száguldozott. Majd egy eldugott öbölben legurult a kavicsos tengerpartra. Kiszállt és gyönyörködött az autóban. Hirtelen ötlettel ráfeküdt a meleg motorháztetőre. Hanyattfordult, széttette kezét, lábát. Hallgatta a hullámok moraját, élvezte az autója melegét. Az élet gyönyörű. Egy apró széllökés befújt a szoknyája alá – és a lágy cirógatás eszébe jutatta, mi az, ami sajnálatosan hiányzik az életéből. Beharapta a szája szélét, indulatosan megmarkolta a visszapillantó tükröt. Aztán lehiggadt. Lemászott a motorházról és visszaült az autóba.
Az anyósülésen már ült egy férfi. Fiatal volt, csibészesen jóképű. Armani öltönyt viselt, Oakley napszemüveggel.
– Maga kicsoda?! – kiáltott fel Julia – És hogyan került ide?
A férfi lassan felé fordult, levette a napszemüvegét.
– Szólíthatom Juliának?
– Honnan tudja a nevemet?
– Full extrás BMW-t vásárolt, ugye?
– Igen, de honnan…
– Én vagyok az egyik extra – mosolyodott el szélesen a férfi – És maga hívott elő egy gondolatával.
– Micsoda?! – akadt fel Julia szeme – Maga? Egyáltalán, ki maga?
– Én vagyok az autója – mosolygott tovább a férfi – A nevem Bmw. Királykék Bmw. De maga szólítson csak Emháromnak.
– Ez nem lehet igaz – dőlt hátra az ülésben Julia – Maga követett engem és beleült az autómba.
– Megkérhetem, hogy nyomja meg azt a gombot, ott rögtön a navigáció pultja alatt? – javasolta a férfi.
Julia megnyomta. A férfi eltűnt. A lány döbbenten meredt az üres anyósülésre. Félénken ismét megnyomta a gombot. A férfi megjelent.
– Nos? – vette le utánozhatatlan eleganciával a napszemüvegét.
– Ez… ez nem lehet igaz – kapkodta a levegőt Julia.
– Zavarom? – érdeklődött udvariasan Bmw.
– Nem, egyáltalán nem!
– Akkor jó – mosolyodott el a férfi és a kezét finoman Julia combjára tette.

Julia először meglepődött, majd visszamosolygott.

~oOo~

Innentől Julia naponta száguldozott az autójával. Alig várta, hogy elrendezzen mindent. Gyorsan letudta a barátnőit is, már a divatboltjait sem látogatta olyan rendszeresen. Amint lehetett, rohant le az eldugott öbölbe. Volt, hogy naponta többször is.

~oOo~

Harry nem értette a dolgot. Oké, látott már olyat, hogy valaki imádja az autóját. Ez a lány is, micsoda összeesküvést produkált, hogy azt az autót megkaphassa. De ez már nem normális. Állandóan benne ül. Alig van itthon. Mindig száguldozik valamerre. És őszintén, mennyire normális dolog az, hogy amikor kiszáll belőle, mindig nyom egy csókot az A oszlopra?

Most is. Már rég itthon kellene lennie. Megbeszélték, hogy délután átmennek Smith-ékhez.
Harry a Hummerében üldögélt, idegesen dobolt a kormányon. Unalmában a műszerfalat nézegette. Egyszerű, semmi manír. Kevés kapcsoló, inkább karok, rugók. Férfias. Végighúzta a kezét a műszereken, majd amikor visszahúzta, a keze lecsúszott és az ujjai beleakadtak alul egy kapcsolóba.
– Nocsak – hümmögött – erről a kapcsolóról nem is tudtam. Mi lehet ez?

Átbillentette.
Egy hatalmas termetű, csupa izom férfi materializálódott az anyósülésen. Terepszínű egyenruhát viselt és sötét napszemüveget. Szögletes áll, tüskés haj. Szivarozott. Ránézett Harry-ra, villantott egy ragadozómosolyt és fingott egy nagyot.
Harry levegőért kapkodott.

– Ki maga?!

A férfi nem válaszolt. Alaposabban körülnézett, megvizsgálta Harry-t is.
– Maga nem való ebbe a kocsiba – jelentette ki. Öblös, mély hangja volt, némi rekedtséggel.
– Hogy merészeli? – lett egyre idegesebb Harry – Ez az én autóm!
– Öreg. Kövér. Egy csigán több izom van, mint magán – sorolta az egyenruhás.

Harry nem hitt a fülének. A férfi átkattintott valamit a napszemüvegén és Harry ágyékára nézett.
– Oké, haver! Mindent értek – vigyorodott el szélesen – Mégis csak ez a te autód!

Harry végre levegőhöz jutott.
– Azonnal takarodjon az autómból, vagy rendőrt hívok!
– Sajnos ez képtelenség, öregem – dőlt hátra az ülésben a férfi, majd napszemüvegét orra hegyére tolva nézett vissza – Én vagyok a te autód.
– Micsoda!?
– Én vagyok az autód – ismételte a férfi – Ez egy ilyen extra szolgáltatás. Fullos autót vettél, nem?
– De.
– Na látod. Én vagyok az autód. Azzal a kapcsolóval hívtál elő.

Harry gyorsan visszakapcsolt. A férfi eltűnt. Újra bekapcsolta. A férfi megjelent.
– Na?

Harry gondolkodva nézte. Végülis, nem is rossz ez. Kikapcsolható. És egészen jó arc.
– Oké, boy – vigyorodott el – Hogy hívnak?
– Hummer. Hummer Egy. De neked csak Humvee.
– Én pedig Harry vagyok. Van valami ötleted, mit csináljunk most?
– Van – köpte ki a szivarcsutkát az ablakon Humvee – Menjünk le a tengerhez. Van ott egy öböl. Mutatom az utat.

Harry gázt adott, Humvee pedig kivett az ülés mögül egy kétlövetű szarvasölő puskát és kibiztosította.

A férfi behúzódott a hársfa árnyékába a kerítés mellett. Gyorsan ledobta a nadrágját, ingjét és kabátját, majd magára húzta a reklámszatyrából elővett egyenruhát. Különleges Elnöki Testőrség. Nem volt könnyű hozzájutnia. A szatyrot betúrta az avar alá. Gyakorlott mozdulatokkal átdobta magát a kerítésen. Elsétált az elnöki garázshoz. Odabent pompázott az elnöki limuzin. A fal mellett elosont a videókamerák switch-éhez, rádugott egy pendrive-ot. A kamerák innentől csak a magában álló limuzint mutatták. Rövid matatás után kinyitotta az ajtót, leguggolt az autó jobb első kerekéhez, kitekert három kerékcsavart, helyükre berakott három másikat a zsebéből. Ezek rövidebbek voltak, nem fogtak semmit. Ugyanezt megcsinálta a jobb hátsó kerékkel is. Lehúzta a pendrive-ot. Visszamászott a kerítésen, visszavette a ruháját. Az egyenruhát, a csavarokat és az usb kulcsot berakta a szatyorba. Körözött egyet a kezével, a szatyor eltűnt.
A férfi cigarettára gyújtott, halkan fütyörészve elsétált.

~oOo~

Két nappal később jelent meg az újsághír. A Nép Atyja, a Nagy Vezető, autóbalesetben életét vesztette.
A férfi mosolyogva nyomta el a csikket a konyhában.

~oOo~

Hosszan és erősen csöngettek. A férfi ajtót nyitott. Két egyenruhás rendőr állt az ajtó előtt.
– Dr. Angeli Gábor? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Szeretnénk magával beszélgetni.
– Jöjjenek be.
– Nem úgy – mosolyodott el a másik rendőr – Megkérnénk, hogy jöjjön be velünk. Tulajdonképpen ki szeretnénk hallgatni, szabályos körülmények között.
– Engem? Nem csináltam semmit.
– Úgy gondoljuk mi is. De szeretnénk, ha ezt odabent tudnánk tisztázni.
– Hát, ahogy gondolják. Menjünk.

~oOo~

A rendőrautó a belső udvarban parkolt le. A rendőrök udvariasan bekísérték a férfit az épületbe, végigmentek néhány folyosón, majd egy ajtó előtt megálltak.
– Megérkeztünk – szólalt meg a rendőr. Kinyitotta az ajtót: – Hé, Dick, meghoztuk az emberedet!
A férfi belépett. A túloldalon egy óriási pofont kapott. Elterült. Úgy döntött, ájulást színlel. Fellocsolták. Feltápászkodott. Egy íróasztalt látott maga előtt, mögötte egy rendőrtiszt üldögélt.
– Jó napot magának is – vetette oda a férfi.
– Csak ne szemtelenkedj! – csattant fel a tiszt.
– Hát, a szemem még megvan. De ha nem haragszik, a fogsoromat még a helyére kell igazítanom.

A rendőrtiszt hanyattdőlt.
– Á, szóval egy újabb okostojás.
– Ha úgy gondolja, akkor igen.

Üldögéltek. A rendőrtiszt a papírokat olvasgatta. Aztán felnézett.
– Szóval te ölted meg a vezérünket – jelentette ki.
– Pardon?
– Te rohadék, te ölted meg a szeretett vezérünket! – kiáltott rá a tiszt.
– Nem baleset volt?
– Tudod te jól!
– Én? – legyintett a férfi – Nem tudok én semmit.
– Valaki kicserélte a kerékcsavarokat az autójában.
– Hoppá.

Megint hallgattak.
– Szóval? – kezdte újra a tiszt.
– Nem én voltam – jelentette ki a férfi – És nem is igazán értem, mi alapján gondolják, hogy én voltam. Esetleg van valami bizonyíték?
– Az nincs – bólintott Dick – De érzem, hogy te voltál.
– Komoly.
– Az. Tudod, van egy csomó anyagunk rólad. Tudjuk, miket szoktál mondani a munkahelyeden, a kocsmában, a tarokk klubban. Megvan minden, amit a Facebook-on írtál, linkeltél, megvan minden, amit twitteltél, sőt, még a kedvenc blogjaid címét tartalmazó xml fájlodról is van másolatunk. Napra pontosan.

Szúrós szemmel ránézett a férfira.
– Az is megvan, mit mondtál az aláírásgyűjtő emberünknek. Tudod, a “tüzes lófasz a seggedbe, nem az én aláírásom” kitételnek van akkora ráutaló értéke, hogy az emberünk feljegyezze.

A férfi hallgatott.

– Mindent tudunk. Tudjuk, mit énekelsz a zuhany alatt. Tudjuk, miket morogsz, amikor szarsz.
– Khmm. Az utóbbi esetben ki volt az ügynökük?
– Kuss! – ordított rá a tiszt – Úgy látom, még nem érted, hol vagy.

Megnyomott egy gombot, erre bejött egy egyenruhás.
– Hármas számú kezelés – vetette oda Dick.

A férfit kivezették.

~oOo~

Késő este lökték be a cellájába. Arca csupa vér volt. Minden porcikája sajgott, érezte, hogy képtelen lenne talpra állni, pedig – és ezt is érezte – a csontjait nem törték el. De valahogy mégis nagyon fájt.
– Eléggé profik – gondolta. Belenyúlt a zsebébe, megtapogatta fogsorának darabjait. A verés előtt megkérte őket, hogy erre vigyázzanak. Tulajdonképpen vigyáztak is rá. Arról nem tehettek, hogy ráesett.
Megpróbált feltápászkodni, végül a kezével felhúzta magát az ágyba. Körbenézett. Valaki már volt a cellában.
– Hogy vagy, tesó? – érdeklődött a cellatárs.
– Eh – legyintett a férfi – Szarul.
– Nagyon sajnállak – ült oda a másik az ágya szélére – Tudjál róla, mi itt mindannyian szentként tisztelünk.
– Miért?
– Amit csináltál. Eltüntetted azt a rohadékot.
– Én? Semmi ilyesmit nem csináltam.
– Itt nem kell szégyenlősködnöd. Én is hasonlóért vagyok bent. Csak az én tervem nem működött.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Bomba?
– Az. Honnan tudod?

A férfi nyögött egyet.
– Na, figyelj ide. A kihallgatótiszt, tudod, az a Dick, azt mondta, hogy mindent tudnak rólam. Hogy mindenhol ügynökök vesznek körül. Még azt is tudták, hogy miket motyogok a klotyin. Pedig ott csak a szar lehetett az ügynök.
– Tudod – próbált közben felkönyökölni – A szar és közted annyira szembetűnő a hasonlóság, annyira ugyanabból az anyagból vagytok gyúrva, hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy te is az ügynökük vagy.

A cellatárs sértődötten mászott vissza az ágyára.

– Ne vedd a szívedre – vígasztalta a férfi – Legalább megpróbáltad.

Nem jött válasz.

~oOo~

Másnap reggel már jobban volt. Fel tudott állni, sőt lépkedett is párat a szűk cellában. Megint elvezették kihallgatásra.

– Á, hogy aludtál? – kedélyeskedett Dick.
– Nem jól. Túl puha a párnájuk.
– Aha. Tudod, a hármas számú kezelésnél van két erősebb is. A nulla megoldásról nem is beszélve.
– Értem. Megjegyeztem.
– Örülök neki. Szóval, átgondoltad a helyzetedet?
– Át. Elmagyarázhatom, miért nem lehettem én?
– Ráérünk. Próbáld meg.
– Elismerem, igaza volt tegnap. Tényleg rettenetesen utáltam a vezetőnket. Kevés gonoszabb és aljasabb embert ismerek nála.
– Nocsak.
– De eszem ágában sem volt megölni. Ha eltűnik a vezér, mi lesz azután? Nekem nincs bent újságom, de maga mit lát odakint? Elindul a hatalmi harc és valaki az eddigi második vonalból megpróbálja megkaparintani a hatalmat. Valószínűleg nem lesz olyan tehetséges, mint a mostani vezér volt, emiatt még aljasabbnak, még erőszakosabbnak kell lennie.

Elhallgattak. Dick a gondolataiba merült.

– De te nem csak a vezért akartad megölni. Hanem az összes többit is. Te a rendszert akartad megdönteni, nem a vezetőt – mutatott rá a férfira a ceruzával.
– Nem öltem meg a vezetőt – húzta ki magát a férfi – A többi meg agyrém.
– Nem az – szögezte le Dick – Érzem.
– Hjaj. Megint az érzései.
– Nem szoktak megcsalni. Öreg róka vagyok az iparban.
– Kifejthetem, miért téved?
– Ki. De semmi képes beszéd.
– A rendszert nem tudja egy ember megdönteni. Ha a nép nem igényli a változást, akkor a megdöntőből maximum egy új vezér lesz. De a rendszer marad. Soroljam a történelmi példákat?
– Mondtam, hogy semmi képes beszéd!
– Oké. Tehát változás akkor lesz, ha a nép megutálja, nem a vezért, hanem vele együtt a rendszerét is. Ha rájön, mit veszített, amikor figyelmetlenségből, önzőségből engedte, hogy egy céltudatos ember lerombolja a használható rendszert és a közönyös, illetve az aljas emberek támogatásával kiépítse a hatalomkoncentráción alapuló sajátját. Melyről csak sokára derül ki, hogy pokoli.
– Kicsit eltértünk a tárgytól, haver.
– Nem. Pont most jön a lényeg. A jelenlegi vezér ugyanis pont jó volt számomra.
– ?
– Gonosz volt, önző, buta és arrogáns. Kellően erőszakos volt ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat, de semmi politikai érzéke sem volt ahhoz, hogyan lehet a népet megvezetve tartani. Ha így haladt volna tovább, a nép, a saját nyomorult állapotában, hamarosan rádöbbent volna a korábbi hibájára. Megnőtt volna az értéke az odahagyott rendszernek, a szabadságuknak. Ekkor, és csak ekkor lehetett volna esélye a rendszer megváltoztatásának.
– Azaz?
– Nagyon durva hiba volt megölni a mostani vezért, bárki is tette. Hagyni kellett volna, hogy lerontsa a helyzetet annyira, hogy a nép öntudatra ébredjen. Ez az én határozott véleményem. És ezzel egyben igazolom is, hogy nem állt érdekemben elkövetni a gyilkosságot.

A férfi kifújta a levegőt és hátradőlt. Dick szórakozottan forgatta a ceruzát.

– Tudod – szólalt meg végül – Itt közben azért elejtettél néhány olyan megjegyzést, melyek közül bármelyikért is életed végéig be tudnálak csapdázni.
– De…
– De nem a kocsmában vagy, ahol szabadon kifejtheted a véleményedet! – förmedt rá a tiszt – Mi pont az ilyen disznókra vadászunk, amilyen te is vagy!
– Oké, de a gyilkosság…
– Azt nem tudom bizonyítani, ebben igazad van.
– Igen?
– Csakhogy, tudod, ahol gyilkosság van, ott prezentálnunk kell egy gyilkost. Mert ezt szeretné az új főnök. Meg ezzel lehet lenyugtatni a népet is.
– ?
– Te pont az a rohadék vagy, akit ki nem állhatok. A kutya sem sírna utánad, ha belőled csinálnánk meg a gyilkost.
– Gazemberek!
– Hízelgéssel nem mész semmire. De tudod mit, kapsz választási lehetőséget. Beismered, hogy te voltál. Eljátszod szépen a szerepet a bíróságon. Kivégeznek, persze, de addig főúri életed lesz itt bent. A másik az, hogy nem ismered be. Ekkor, már csak gyakorlásképpen is, a fiúk végigskálázzák rajtad a kezelési eljárásokat. Nem fogod élvezni. Aztán csinálunk egy zártkörű tárgyalást, ahol a mi bírónk, az általunk gyártott hamis bizonyítékok alapján, halálra ítél. Na?
– Nem fog működni. A nép hülye, de nem ennyire. A zártkörű tárgyalásból pontosan le fogják szűrni, hogy koncepciós per volt. És ezzel át fogtok lépni egy határvonalat. Eddig nem voltak koncepciós perek. Ha nem is az egész népnek, de néhány embernek fel fog nyílni a szeme.
– Hmm, igazad van. Tudod mit, akkor nem te leszel a gyilkos.
– Ennyi?
– Persze. Kiengedni már nem fogunk, de akkor keresünk mást. Mit szólnál mondjuk a fiadhoz?
– Azt nem tehetik!
– Aranydrága bogaram – vigyorodott el Dick – Szerinted mi az, amit mi, itt, nem tehetünk meg?

A férfi kezébe temette a fejét. Vártak.

– Kérek egy nap gondolkodási időt – szólalt meg végül. De a hangja elvesztette korábbi magabiztosságát.
– Háát, a főnökeim ugyan már türelmetlenek – morfondírozott Dick – De tudod mit, megkapod.

Megnyomta a gombot. Bejött az egyenruhás.
– Most semmi sport, vigyétek a cellájába – utasította a tiszt.

~oOo~

A férfi ült a priccse szélén. Már órák óta. Gondolkodott. Sötét este volt, amikor végül felállt. Nincs mese, ez már bőven rendkívüli helyzet. Világosan ki lett adva, hogy a küldetése nem járhat akár egy jóindulatú ember sérelmével is. Ebben nagyon szigorúak odafent. Azaz abba kell hagyni a színjátékot.
Csettintett egyet és eltűnt a levegőben.

~oOo~

A házuk mellett materializálódott. Bement. Hagyta, hadd örüljenek neki, aztán gyorsan kiosztott mindenkinek egy svájci útlevelet. Plusz kaptak egy betétkönyvet, melyben masszív összeg szerepelt. Elmagyarázta nekik, hogy onnan még gyorsan tovább kell utazniuk. Felhívta a figyelmüket, hogy most, még este üljenek kocsiba és induljanak. Reggel már késő lesz. Érzelmes búcsú és elváltak. A feleségének megígérte, hogy találkozni fognak, de a hazugságtól kényelmetlenül érezte magát. Addig sétált, amíg láthatták az ablakból, majd megint csettintett.

~oOo~

Reggel jött érte az egyenruhás, elkísérte a vallató szobába.

– És most hogy aludtál? – vigyorgott Dick.

A férfi csak legyintett.

– Nos? – vigyorgott tovább a tiszt.
– Oké – emelte fel a fejét a férfi – Maga nyert. Elismerem, én voltam.
– Óh, micsoda meglepetés!
– De ezt nem csak úgy mondom. Tényleg én voltam.
– Hoppá – lepődött meg Dick – Úgy látszik, azok a jó öreg megérzések nem hazudnak. De ez tulajdonképpen mindegy is.
– Akkor most hogyan tovább?
– Hát, eddig nem beszéltem róla, de van itt az asztal alatt egy magnó. Mindent rögzítettem. Mivel beismerted, hogy valóban te vagy a gyilkos, így egyértelmű bizonyítékunk van. Természetesen a főúri ellátás ugrott, azért mégiscsak egy gyilkos vagy, de már nem bántunk. A tárgyalás nyilvános és egyértelmű lesz. Ennyi.
– Ennyi?
– Ennyi.
– És ha én másképpen gondolom? – kérdezte a férfi, majd felnyúlt a levegőbe és előhúzott egy medveölésre is alkalmas revolvert. Dick egy pillanatra meglepődött, maga is fel akart nyúlni, de a férfi szilánkokra lőtte a kezét.
– Csak semmi hirtelen mozdulat, Dic – vigyorgott a férfi.
– Aú, ez fájt – nézett rá szemrehányóan Dic – Egyébként meg, ki a fasz vagy? És honnan tudod a valódi nevemet?

A férfi csak vigyorgott. Dic lenézett a feljegyzéseire.
– Asztakurva. Dr. Angeli Gábor. Hogy én mekkora címeres barom vagyok! – nyugtázta.
– Bizony. De ne idegeskedj, gyors leszek. Tudod, kifoghattad volna Mihályt is, neki van egyfajta büntetésmániája. Ő valószínűleg még eljátszana veled.
– Várj! Mit keresel te itt egyáltalán?
– Elegünk lett abból, hogy ti itt lent keveritek a szart. Mi is beszállunk.
– De… de hazudtál!
– Tényleg?
– Azt mondtad, nem te gyilkoltál!
– De ma beismertem, hogy én voltam.
– Akkor meg tegnap hazudtál. Amikor levezetted, hogy nem állt érdekedben gyilkolni!
– Az nem volt hazugság. Maradjunk annyiban, hogy nem bontottam ki a teljes igazságot.
– Azaz?
– A helyzet az, hogy a vezetőtök nem volt eléggé rossz. Persze, rombolt, ahogy csak tudott, de nem elég gyorsan. És közben más országok is kedvet kaptak a rendszeréhez. Féltünk, hogy mire a népetek fellázad, már elfertőződik a kontinens. A matematikusaink lemodellezték – most miért nézel ilyen hülyén, nem az összes matematikus lakik a Pokolban, jutott néhány nekünk is – szóval a modellek azt mutatták, hogy az új vezéretek még ostobább, még erőszakosabb, még arrogánsabb lesz. Azaz hamarabb következik be a felkelés, hamarabb, mint ahogy a többi országban bevezethető lenne a rendszer. A ti példátok figyelmeztetés lesz a többieknek, nem pedig követendő út. De ehhez sokkal nagyobb gazember kell.
– Várj! Te azt mondod, hogy a mi emberünk nem volt elég ördögi, és küldjünk helyette egy sokkal gonoszabbat?!
– Ugye milyen furcsa fintorai vannak az életnek? – vigyorodott el Gábriel.
– Üdvözlöm Luc-ot – súgta oda Dic-nek és beleeresztette a teljes tárat. Semmi nem hallatszott ki a folyosóra. Az angyaloknak nagyon jó hangtompítóik vannak. Majd csettintett egyet és eltűnt. A hangfelvételekkel együtt.

~oOo~

Dic erőből rúgta be a Pokol kapuját, majd félresöpörve az ajtónállókat, berontott a főnöki irodába.

– Á, szia Dic – nézett rá Luc az íróasztal mögül.
– Szia Luc!
– Izgatott vagy. Üljél le.
– Tudod, mi történt odafent? – ült le Dic.
– Valami szokatlan, gondolom. Nekem már az furcsa volt, hogy Gec milyen hamar jött vissza.
– Luc, ezek lejöttek! Elkezdték ugyanazt csinálni, amit mi! Beépülnek az emberek közé, és beleavatkoznak a dolgaikba!
– Pontosabban?
– Hazudnak. Ölnek. Nekik ez eddig tilos volt!
– Nyugi. Kiket öltek eddig meg?
– Hát… – kezdett el Dic számolni az ujjain, aztán leengedte a kezét – Tulajdonképpen eddig csak minket.
– Na látod, embert továbbra is tilos nekik. Minket meg nem megölnek, hanem csak hazaküldenek. És a hazugság?
– Oké, heves voltam. A határokat feszegetik, de mégsem.
– Na látod. Csak nyugi. Lejöttek? Hát jöjjenek. Ők csak most kezdték, nekünk meg több ezer éves előnyünk van. Nekik kötve van a kezük, nekünk meg nincs. Soha nem lesznek olyan jók, mint mi.
– Igazad van, Luc. Nemhiába te vagy a főnök.

Dic felállt és elindult az ajtó felé.
Luc egy kicsit gondolkodott, majd utána szólt:
– Dic!
– Igen?
– Legközelebb azért figyeljetek jobban. Tudod, az ördög soha nem alszik.

– Huh, ezt tényleg nem kellett volna – morogta László, miközben feltápászkodott a vizes-kavicsos talajról – Kimászni arra a sziklának a szélére, pusztán egy dögös szelfi kedvéért… tényleg nagy őrültség volt. Akár még baj is lehetett volna belőle.
Felnézett. A szikla ott magasodott fölötte, nyomasztóan, félelmetesen. Követte az ívét, le a földig, ahol… Ijedtében hátraugrott. Az emberek általában nem szokták kívülről látni magukat. Különösen nem ennyire széttrancsírozva.
– Mi a fasz? – csúszott ki a száján – Akkor most… akkor most leestem?

Közelebb sétált a halotthoz.

– Ez tényleg én vagyok – állapította meg – De akkor most mi van?

Sokáig nem töprenghetett, mert légmozgás kerekedett és felszippantotta.

~oOo~

A légörvény egy felhő szélén tette le. Egy kapu mellett.
– Na, ne – pislogott László – Ez valami szirupos film. Ez itt a gyöngyház kapu. Tisztára, mint a vallásos mesékben.

Aztán körbenézett. A kapu tárva-nyitva volt, egy fadarabbal kiékelve.

– Hmm – simogatta a szakállát – Lehet, hogy az, de egy-két dolog nem stimmel. Hol van Szent Péter? És egyáltalán, hol van Mihály arkangyal? Elméletileg neki kellett volna felhoznia ide.

Belebegett a kapun. Nem történt semmi.

– Hát, ez van – vonta meg a vállát – Végülis, mégiscsak a mennyország, akkor meg egy szavam sem lehet. Különösen egy ilyen élet után.

~oOo~

Felhőről felhőre lebegett. Sehol senki. Majdnem egy örökkévalóságig tekergett, amikor végre meglátott egy felhőn két lelket.
– Huh, sziasztok! – repült oda hozzájuk.
– Vakk – vakkantotta a torzonborzabb.
– Képzeljétek, mi történt velem – kezdett bele László – Éppen fent álltam egy szikla tetején, amikor…
– Kuss – mordult fel a szakállas – Senkit nem érdekelsz.
– Valószínűleg egy új fiú – jegyezte meg a másik üldögélő.
– Tele van a tököm az új fiúkkal – morgott az első.
– És azt tudjátok, hogy…
– Kuss!
– Hé, vén szivarok – váltott László iróniára – Ha esetleg nem tudnátok, odalent már felfedezték a könyvnyomtatást! Tudjátok, információcsere, meg ilyenek…
– Nem tudjuk, és nem is érdekel – köpött egyet a mogorva.
– Tényleg? – kerekedett el László szeme – Mióta ültök itt?
– Egy örökkévalóság óta – jegyezte meg finoman a második – És most tüncsi.

~oOo~

László zavartan repkedett. Még mindig szinte sehol senki, akivel összefutott, az meg egyből elhajtotta.

– Ebbe bele lehet őrülni – morgott.

Aztán egyszer megtalálta a szerencse. Illetve ő találta meg.

– Haljak meg, ha ez nem Pista! – kiáltott fel.

Pista unottan ránézett.
– Hogyan akarsz ennél is jobban meghalni?
– Eh, hülye földi szólás – vigyorgott László – El sem hiszed, mennyire örülök neked! Végre egy értelmes arc!
– Hah.
– Mesélj! Utoljára azon a kivánságos szigeten láttuk egymást. Onnan jöttél? Esetleg egy félresikerült kívánság?
– Izé, hagyjuk – pirult el Pista.
– Na de, mégis?
– Tényleg hagyjuk.
– Nő?
– Nyilván. De mennyi?
– Uh.

Hallgattak egy kicsit.

– Sokan vagytok? – kérdezte végül László.
– Sokan.
– De alig találkoztam valakivel.
– Nem azt kérdezted, hogy mekkora a sűrűség, hanem azt, hogy hányan vagyunk. A végtelen térben bármennyi lélek is nullának számít.

Újabb hallgatás.

– Mindenki itt van? – érdeklődött László.
– Persze.
– Az a kenus törzsfőnök is?
– Biztosan. De nem fogod megtalálni.
– Tudom, végtelen tér.
– Ja.
– És a főnökség? Isten? Jézus?
– Elhúztak a francba.
– Mi van?
– Elmentek. Az összes pereputtyukkal együtt.
– Miért?
– Huh, hosszú történet.
– És? Itt aztán tényleg ráérünk.
– Istennek egyszer elege lett, nyomott egy reset-et. Nem lett jobb. Jézus, miután visszajött a Földről, sokáig reménykedve figyelte, mi lesz a művéből. 300 körül az egyik nagy civilizációnál államvallás lett. Látszott Jézuson, hogy egy kicsit izgult. Aztán csak nyüszített, meg sírt. Végül 600 környékén leküldte Gábrielt, hogy keressen egy értelmes fazont, és diktálja le neki még egyszer, alaposan, lassan, hogy mit szeretne az Isten, miket akart korábban Jézus tanítani. – “Igen, legyen ez egy javítócsomag, vagy tőlem nevezhetitek akár egy rohadt service pack-nak is!” – kiabált utána. Sajnos Gábriel meglehetősen naív angyal, túl okos embert választott és nem ellenőrizte le, hogy az azt is írja, amit diktálnak neki. A pacák pedig csak azt írta le, ami neki is tetszett. Aztán beleírta a saját elveit is, sőt gyakorlatilag beleírt mindent, ami ahhoz kellett, hogy megszerezze a politikai hatalmat. Aztán ennyi. Amikor meghalt, az örökösei összevesztek a politikai hatalmon és immár 1400 éve ölik egymást a kettészakadt népek, mindannyian egy olyan isteni szent könyvre hivatkozva, melyet jócskán meghamisított a hataloméhes ember. Mint a bibliát korábban. Jézus pedig egy ideig még jobban nyüszített. Aztán megpróbálkozott még néhányszor lemenni, de vagy egyből agyonverték, vagy szó nélkül szitává lőtték. Aztán egyszer csak eltűnt. Azóta senki nem látta.
– De akkor mi van odalent?
– Láthattad.
– És… és mi van idefent?
– Pangás.

Hallgattak.

– De mi lesz így az utolsó ítélettel? – firtatta tovább László.
– Na, mi lenne? Nem lesz. Nincs, aki megtartsa. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megtörtént. Itélkeztek. Elmentek.
– Jézus három királysága??
– Jézus nélkül?
– De… akkor mi lesz velünk?
– Itt lebegünk. Végtelen időkig.
– Ez őrület. Egy lepedő a testünk, nem érzünk semmit. Csak gondolkodni tudunk. És soha nem lesz vége. Ez lenne a mennyország?

Pista keserűen felnevetett.

– Ki mondta neked, hogy ez a mennyország?
– Mi?? Ott volt az a kurva kapu!
– Figyelj, itt, a kapu mögött, nincs semmi. Pontosabban, ez a nincs semmi van, és csak ez van. Egy ideig tűröd, aztán elborul az agyad és megőrülsz. Aztán egy örökkévalóság után kitisztul az agyad, de az még rosszabb lesz. Aztán egy újabb örökkévalóság után megint megőrülsz. És ez fog menni a végtelenségig.
– Akkor valójában ez a pokol?
– Az sincs. Egybemosódtak. A nincs semmi van, nem érted?
– Ennél még a nem lenni is jobb – sóhajtott fel László.
– Welcome in the club – vigyorgott gyanúsan szélesen Pista.

Létezik egy város. Senki nem tudja, merre. Akik rátaláltak, soha nem jöttek vissza. Ebben a városban van egy tér, ahol állítólag…

Van nekem egy barátom, a Pista. Van, mert meg szoktam őrizni őket. Már az óvodában gyilkolásztuk egymást. Az én jelem a lapát volt, az övé a kasza, az óvónők érdekes módon sokszor mondták ki ezeket egyben, amikor rólunk volt szó. Nem voltunk jó gyerekek, tény. Aztán iskolásként együtt robbantgattunk a homokdombon, később ugyanaz a lány volt az első nagy szerelmünk, aztán ugyanazt a nőt utáltuk egész életünkben. A nevére már nem emlékszem. Ugyanott érettségiztünk, együtt voltunk katonák és bár máshol dolgozunk, de azért hetente egyszer leülünk a kedvenc sörözőnkben beszélgetni.
Nos, ennek a Pistának van egy mániája. Valamikor a gyerekkorában olvasott egy városról, ahol az embernek minden kívánsága teljesül.
– Tudom, én is olvastam róla – nyugtattam le – Eldorádó.
– Nem, te hülye – intett – Az csak mese. A spanyolok hitték az inka kincsek láttán, hogy ott valahol egy kimeríthetetlen aranyforrás van. Azt is jelenti: Az Arany.
– Akkor? A fiatalság forrása?
– Fitogtatjuk a műveltségünket, mi? Bimini sziget, he? Nos, Leon csak a Golf áramlatot találta meg. Ez is csak mese.
– Oké, feladom.
– Ez egy város, az a neve, hogy Los Santos Dioses. Az a trükkje, hogy ha a főterén megfelelően imádkozol, akkor teljesül a kívánságod.
– Na, ez a mese. Inkább igyunk még egy sört.
– Végül is, ez is egy kívánság.
– És még teljesül is.

Aztán az egyik péntek délután már az elején nagyon sejtelmes képet vágott.
– Tudom ám! – vigyorgott.
– Mit tudsz?
– Hogy hol van a város.
– Hol?
– Itt – rakott ki egy térképet az asztalra.

Valami légypiszokra mutatott Polinéziában.

– Itt? Lehet, hogy ez csak egy kerekítési hiba.
– Nem, megnéztem a gugliföldön. Létezik.
– És van város?
– Hát, nincs – vakarta meg a fejét – Ránézésre lakatlan.
– Akkor?
– Hogyan láthatnánk, hogy van ott valami? A legenda szerint még senki sem jött onnan vissza.
– Te nagyon hülye – kortyoltam a sörömből – Akkor te honnan tudod?
– Megálmodtam! – vágta ki büszkén.
– Na, most rendeljünk mellé egy jégert is.
– Jöhet.

Szótlanul kortyolgattunk.

– Komolyan mondtad? – törtem meg végül a csendet.
– Ennél komolyabb dolgot még nem mondtam neked.
– Megálmodtad? – ráztam a fejem – Ez… ez nonszensz.
– Megálmodtam. Vannak olyan álmok, melyeknél rögtön az elején _halálpontosan_ tudod, hogy ez igaz álom.

Kortyolgattunk tovább.

– És most? – kérdeztem rá ravaszul.
– Eladok mindent. Nem lesz egyszerű eljutnom oda. De ott már nem kell a pénz.
– És ha nem lesz ott semmi?
– Akkor beállok gályarabnak és hazabumlizok.
– Szép.
– De szükségem lenne egy társra.
– Sehol nem fogsz egy ekkora barmot találni.
– Rád gondoltam.
– Pincér, még két jégert!

Leküldtük.

– Nem megyek – szögeztem le – Egy habókos ember habókos álmáért hagyjak oda mindent?
– Mi az a minden? – nézett rám kicsit ferdén.

Talált. A házasságom mostanában nem túl jó. A munkahelyemen is vannak gondok és hogy melyik okozza a másikat, a fene tudja. Leginkább spirálforgásban erősítik egymást. Már régóta gondolkodom rajta, hogy ki kellene szállnom valahogy a hintából.

– Ne szarakodj! – olvasott a gondolataimban – Környezetváltozás, az hiányzik neked. Én pedig tálcán kínálom.
– Végülis, van egy kis dugipénzem – meditáltam – Nem erre szántam, de tulajdonképpen…
– Ez a beszéd! – csapott a vállamra – A jövő héten indulunk!

Gyorsan ittunk még néhány jégert.

Egy hét múlva a Dubajba menő repülőgépen ültünk. A Szingapúrba tartó gépet terroristák eltérítették Amszterdamba, szerencsére Ukrajna fölött kilőtték a szárnyunkat, így ugyan Donyeckben volt egy rázós landolásunk, de megúsztuk. A szakadárok a túlélőket eladták rabszolgának Üzbegisztánba. Lacival egy helyre kerültünk. Kábítószert kellett csempésznünk Afganisztánból. Aztán az egyik karavánt a tálibok elfogták és a rabszolgákon kívül megöltek mindenkit. Minket kiképeztek öngyilkos merénylőknek, kiküldtek Kasmírba, de valahogy nem robbant fel az a bomba. Feladtuk magunkat az indiaiaknak, akik látszólag megkegyelmeztek, de kihallgattuk őket és inkább megszöktünk. Indiában szaron-húgyon keresztül átverekedtük magunkat Burmába, ahol beépültünk a helyi ellenállók közé, így öngyilkos merénylőként átdobtak minket Thaiföldre. Mondtuk nekik, hogy már tapasztalt öngyilkos merénylők vagyunk. A hülyéknek fel sem tűnt. Thaiföldön megint feladtuk magunkat, kitoloncoltak Malajziába. Innen már csak egy újabb szökés és egy ugrás volt Szingapúr. Ott bebörtönöztek minket és a rongyos ruháink miatt ötezer botütésre ítéltek, de végül igazoltuk magunkat, így kiengedtek.
– Környezetváltozás, eh? – kérdeztem Pistától, amikor kiléptünk a börtön ajtaján.
Szerencsére az előre megváltott hajójegyünk még érvényes volt Jayapurába és hamarosan indult is egy hajó. Nem is volt gond Indonéziáig, de ott kalózok foglalták el a hajót és eltérítették a Fülöp-szigetekre. A part előtt sikerült megszöknünk és fellopóztunk egy Naurura menő hajóra. Ugyan hamar lebuktunk, de kitenni már nem tudtak, így inkább adtak munkát. A raktérben sikáltuk pár hétig az odaszáradt guánót. Naurutól gyakorlatilag lyukon voltunk, már csak háromezer kilométerre a célunktól. Szigetről szigetre haladtunk, úgy, hogy a bennszülötteknek szexuális szolgáltatásokkal fizettünk. Nem akarok róla beszélni.

De végül hajnaltájban megérkeztünk. A főnök még dobott néhány csókot a csónakból, amikor kimásztunk a sziklákra, de minket már csak a sziget érdekelt. Lesz itt valami település? Vagy Pistát átvágta az álommanó?
Hegyek, azok voltak. Víz nem annyira. Aztán az egyik völgyben embereket láttunk. Város? Hát, az utóbbi félévben láttam már egy-két dolgot, de ennyire lepusztult valamit, nem nagyon. Ahogy kelt fel a nap, úgy sétáltunk be a faluba. Tákolmányok. Lécek. Megtépázott pálmalevél tetők. Homokban fekvő emberi roncsok. Húgyszag, szarszag.
Döbbenten néztünk egymásra Pistával.
Aztán hallottunk egy pukkanást, majd recsegést, ropogást. Az egyik kalyiba helyén elkezdett az égnek emelkedni egy palota. A homokban fekvő emberek lassan kezdtek magukhoz térni.

– Ember – fordult Pista az egyikhez – Ez Los Santos Dioses?

A pacák értetlenül nézett rá. Pista megrázta és megismételte a kérdést. A nyomorult ekkor már érzékelte a környezetét – és meglepően erősen taszította el Pistát magától. Négykézlábra állt és elindult a falu közepe felé. Jobb híján mentünk vele. Meg a többi szerencsétlennel. Egy térre érkeztünk. Poros tér volt, néhány csenevész pálmafával. A helyiek térdre ereszkedtek, kezüket a fejük fölé emelték, majd előrehajolva a földhöz illesztették. Erős mormolást hallottunk.
Aztán nem győztünk elmenekülni a térről. Sorra pukkantak elő a viskók helyén a csodálatosnál csodálatosabb paloták. Futottunk, ahogy bírtunk. A falu szélén lévő domb tetején ültünk le és néztük, ahogy a napfelkelte során szemünk előtt születik meg egy tüneményes város. Pompás virágok, szökőkutak, medencék, melyekbe gyönyörű meztelen nők ugráltak fejest.

– Ez az! – csapott a levegőbe Pista – Megcsináltuk!
– Háát, igen – vakartam az állam – De nekem itt valami büdös.
– Menjünk le.

Odamentünk az első palotához.

– Halló, van it valaki? – kiabált be Pista.
– Takarodjon innen! – jött ki két gépfegyveres őr.
– Hol a főnök? Vele akarok beszélni!

Egy meglepett arc tűnt elő az ablakból.

– Te Pista, ez nem az a szerencsétlen, akit korábban láttunk?
– Háát, hasonlít. De ez egy izompacsirta, dús hajjal. Az meg egy kopasz koldus volt.
– Mit akarnak? – kiabált ki a pacák.
– Most érkeztünk és nem értjük, mi folyik itt.
– Most érkeztek? Nocsak. Friss husi. Gondolom, megálmodták maguk is. Akkor meg tudják, mi a teendő. Most pedig húzzanak el!

Egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat. Besétáltunk a térre. Rá sem lehetett ismerni. Díszkövek. Antik szobrok. Mindent buján benövő növényzet. Szökőkút.
Csak néztünk.
– Hogyan is csinálták? – morfondírozott Pista. Letérdelt, feje fölé tartott kezét a földre tette és mormolt valamit. Abban a pillanatban előtte termett egy jégtől csillogó korsó sör és egy jéger.
– Igen! – kiáltott fel – Működik!
Megráztam a fejemet. Nem lehet ilyen egyszerű! De egy perccel később már koccintottunk is a felessel és bedobtuk utána a sört.
– Mit kívánjak?
– Mit szólnál, ha megjelenne a csónakból a főnök és megcsókolná a seggemet!
– Legyen!

És lön.

– Barátom, mindenhatóak vagyunk – dőlt hátra Pista, egy szivarral a kezében – Olyan életünk lesz, amilyet csak szeretnénk. Mindent, érted, m.i.n.d.e.n.t. megkaphatunk.

Nem is részletezem a napot. Vad építkezésbe kezdtünk. Nem is hiszed, mekkora meló összerakni egy minden igénynek megfelelő környezetet, még akkor is, ha csak kívánnod kell. Na meg közben az élvezetek, melyeket igyekeztünk annyira túlzásba vinni, amennyire csak lehetett. Az esti szellő a medence mellett ülve talált minket. Koktélt szürcsöltünk a nyugágyban, miközben epekedő női szemek lesték minden mozdulatunkat.

– Ez az élet! – dőlt hátra Pista.
– Igen – bólintottam – Igazad volt. Király vagy.

Aztán lassan elbóbiskoltunk. Azért csak fárasztó nap volt.

Kemény földön ébredtem. Meg akartam szólalni, de telement a szám homokkal. Köpködve ültem fel. Pista mellettem forgolódott. Megráztam.
– Pista, szarban vagyunk.
– Miva? – ült fel.
– Eltűnt a palotánk. Eltűnt minden.
– Asztakurva, tényleg.

Körbenéztem. Ugyanaz a reménytelen környék, mint tegnap reggel.

– Ne vacakoljunk – állt fel Pista – Menjünk imádkozni.

Átlépkedtünk az emberi roncsok fölött, bementünk a térre, elsoroltuk a kívánságainkat. Nem történt semmi. Bután néztünk egymásra. De nem volt jobb ötletünk, vártunk. Aztán ahogy kezdett feljönni a nap, elindultak a nyomorultak is. Térdre borultak, a paloták pedig növekedni kezdtek. Megvontuk a vállunkat. Ha így, akkor így. Egy óra múlva már megint a medencénk mellett hesszoltunk, minden földi jóval ellátva.

– Úgy látszik, a kívánságok csak nappal működnek – vonta le a következtetést Pista.
– És úgy látszik, csak ezen a téren. Hiszen mindenki ide kúszott be.
– Ja. És?
– Semmi.
– Minden nem lehet tökéletes. Nekem ez is pont megfelel.

Többet nem is beszélgettünk. Valami egyébként is mindig volt a szánkban.

Az elkövetkező napokról nincs mit írnom. Fura, de ha valami nem jó, órákig panaszkodunk, ellenben ha minden rendben, akkor nincs mit mondanunk. Reggel összevakartuk magunkat, nappal meg mi voltunk a királyok.

Illetve…

Feltűnt, hogy minden reggel egyre nehezebben kelek fel. Nem volt olyan vészes, persze, de feltűnt. És elkezdtem gondolkozni. Oké, összemosódnak a napok, de azt azért éreztem, hogy még nem vagyunk olyan régen itt, amennyire megviseltnek érzem magamat reggelente. Nappal nem, elég csak kellő izmot, férfierőt, jó emésztést kívánnom magamnak és minden rendben. De ez a hajnali bóklászás kezdett idegesíteni.
Valamelyik reggel beálltam az egyik kúszó-mászó alak elé.
– Hány éves vagy, ombre? – kérdeztem.
– Mmphhmpf – motyogta és igyekezett kikerülni.
De nem engedtem.
– Addig itt nem mész el, amíg meg nem mondod, hány éves vagy!
Erre nekiállt sírni. Megkeményítettem a szívemet.
– Hány éves vagy, te szutyok! – ordítottam rá.
Nézett. Csak nézett.
– Haminc… hamegy? Kettő? – motyogott.
Lenéztem rá. Csont és bőr. Minimum hatvannak látszott.
– Menjél – álltam félre.

Megvolt a szokásos reggel. Pistával összedobtuk a palotát, aztán a reggelit, majd a reggeli utáni hancúr a csajokkal, utána kávé, majd a kávé utáni hancúr, szóval semmi különös.

– Te, Pista – kergettem szórakozottan a műanyag kardocskával az olajbogyót a koktélomban – Beszélnünk kellene.
– Sok a beszéd, haver! – igazította meg a napszemüvegét – De mondjad, figyelek.
– Hogy vagy?
– Micsoda kérdés ez? – ugrott fel a szemüvege – Kiválóan, édes öregem! Soha nem voltam jobban.
– És hogy vagy reggel?
– Ki nem szarja le? Pár perc csak és már megint minden rendben.
– Pista, az vagy, aki reggel vagy. Ez csak illúzió. Nagyon drága illúzió.
– Ezt hogy érted?
– Megesz. Elszívja az erődet. Sokkal gyorsabban öregszel, amíg ebben az illúzióban vagy.
– Kit érdekel, ha nem érzékelem?
– De érzékelni fogod. Pár év múlva lemegy a nap és éjjel meghalsz. Nem fogsz felkelni, hogy újra megfiatalítsd magad.
– Ebben biztos vagy?
– Igen.

Elgondolkodva kortyolt a koktéljából.

– Csak összezavarsz – legyintett végül – Nem érdekel a károgásod. Édes öregem.
– De Pista!
– Nem érted? Hagyjál békén! Nem érdekel a valóság. Ezt imádom. Te meg tűnj a fenébe.

Otthagytam. Később pedig már nem engedett be a palotájába. Kívánt magának ő is gépfegyveres őröket.

És most így élek. Nem is olyan rossz hely ez a sziget. A kalyibák mellett találtam egy aprócska forrást. Nekem elég. Pár nap alatt összetákoltam magamnak egy kis házikót. Nem akarok dicsekedni, de van benne két szoba, egy kicsi konyha – behoztam a vizet is – és van egy árnyékos terasza. Bejártam a környéket, találtam elvadulva krumplit, paradicsomot, paprikát, ezeket átültettem a kertembe. Láttam kecskéket is, csak idő kérdése, mikor barátkozunk össze. Lesz tej is, hús is. Szóval elvagyok.
És várom, mikor jönnek újak. Minden éjszaka próbálom megfogalmazni magamban, mit mondok majd nekik. Hogyan győzöm meg őket, itt, a tökéletes illúziók kapujában, hogy rossz üzletet kötnek. Pár év üres, terméketlen jólétért dobják oda az egész életüket. Ez zsákutca, méghozzá nagyon rövid zsákutca. Hiányoznak belőle az akadályok. Melyek leküzdése fejleszti a jellemet. Teljesen hiányzik belőle a sikerélmény. Az elismerés. Hiányzik a létezés értelme. Ezek nélkül hamarosan pszichés megzuhanás lesz az életük: az ember bezárkózik fegyveres őrökkel védett palotájába és csak töri a fejét az egyre bizarabb kívánságokon, hiszen az egyszerűeket már unja és titokban pontosan tudja, valójában mennyire értéktelenné vált.

De én is érzem, hogy nehéz lesz rávenni őket, hogy szálljanak vissza a törzsfőnök csónakjába.

Éppen a Syrius és az Androméda között kocogtam valahol az űrhajómmal. New Yorkból kellett Blangadukba szállítanom valami szart, azt hiszem csigahéjból gyártott műkörmöt. A periférián megvesztek érte, miközben a Földön már évekkel ezelőtt lecsengett a hullám. De ez nem az én dolgom. Bepakolják, elviszem, kifizetnek, Hawaii.
Reggel láttam, hogy a meteorológusok bejósoltak errefelé egy csillagtájfunt (Annamarie névre keresztelték, hátha úgy nem fog annyira fájni), de nem vettem komolyan. Amióta szépségkirálynők mórikálják magukat a meteorológiai műsorokban, azóta úgyis csak a csöcsökre emlékszem. Szóval kocogtam az öreg járgányommal, amikor elkapott valami kozmovihar, egész éjszaka röpített a sötétben, aztán levágott valami bolygóra. Az isten háta mögött. Néztem a Google Star-t, de még csak nem is ismerte a bolygót. Felmértem a helyzetemet. Az akksi kipurcant. Azt mondta a komputer, hogy ólomra és kénre lesz szükségem, a legjobb lenne, ha hoznék pár kiló galenitet. Hát, jó. Nézzünk körbe, A légkör egészen jó: oxigén, nitrogén, semmi mérgező anyag. Nézd már, a végén még szkafander sem kell. Zsebrevágtam a kőzetanalizátoromat, egy zsákot a köveknek, meg az űrhajó távkapcsolóját. (KIT, gyere ide.) Nem akarok hazudni, kifejezetten érdekelt ez a bolygó: emberi életre alkalmas, aztán még a térképen sincs rajta.
Lemásztam a létrán. Rét. Vadvirágokkal. Nebazdmeg. Ez már túl giccses. Hol a csapda? Óvatosan elindultam a közeli erdő felé. Egyszercsak kiugrott elém két nyúl. Érdeklődve néztek. Érdeklődve néztem. Aztán nekiálltak shimmy-t táncolni. Az egyik még el is játszotta, hogy sétapálcája van. Majd kacsintottak és eltűntek az aljnövényzetben.
– Te, komputer, biztosan kell az a kurva galenit? – kérdeztem meg az órámon keresztül.
– Csak akkor, ha haza akarsz menni – válaszolta az a dög.
Nekiindultam az erdőnek. Éppen volt egy ösvény, még turistajelzés is volt rajta. Egyáltalán nem bántam. Jöjjön valami helyi alak, adjon ólmot és kenet, oszt csókolom.
Sétáltam. Nem tetszett. Milyen erdő az, amelyikben még hajléktalan sem él? Aztán megjelent egy kutya. Egyből a nyakamba ugrott és deréktől a fejem búbjáig végignyalt. Rohangált körülöttem, a farkával kisebb viharokat keltve.
– Mi van, te kis hülye? – kérdeztem.
A kis hülye értette. És tetszett neki. Megint végignyalt. A biológiai detektoromat meg sem mertem nézni. Heccből eldobtam egy faágat. A kutya ágon-bokron keresztülrohanva felkapta és visszahozta. A szeméből földöntúli boldogság sugárzott.
– Mikor volt utoljára gazdád? – guggoltam le hozzá és simogattam meg a fejét.
A kutya teljesen összeszakadt. Lábai közé temette a fejét és sírt.
– Oké, nekem dolgom van – álltam fel – De ha akarod, gyere velem.
Egyből felvidult. Jött mögöttem.
Aztán egyszer csak végetért az ösvény. Egy tekervényes fa tekervényes ágai zárták el az utat. Szép volt a fa, az elszáradt ágai keveredtek a friss ágaival, az egész olyan volt, mint egy Vasarely festmény, ahol minden egymásba tekeredik. Kezdett esteledni, gondoltam a fa alatt ledőlök aludni. Megvackoltam magamnak. A kutya egyre izgatottabban nézte, aztán elkapta az alkaromat és húzott, be a fa alá, a sűrűbbé váló ágdzsungelbe. A tekervények egyre szorosabban tapadtak rám, mozogni is alig tudtam. Aztán az ágak széthajtása után lemeredtem: a földön emberi koponyák tucatjai hevertek. Felkaptam a fejemet. Az ágakon apró gyíkok tucatjai szaladtak szanaszét.
– Igazad van, kutya, ez nem jó alvóhely.
Ahogy kiértünk az erdőből, feltűnt egy város. Nocsak.
Beértünk egy lakótelepre. Szürke, sokemeletes házak. Ez úgy látszik, megkerülhetetlen lépcső a fejlődésben. Emberi életnek nyoma sincs. Kíváncsian néztem a kutyára. Lehajtotta a fejét.
Sétáltunk. Elhagyott, gyommal benőtt játszóterek. Beléptem az egyik lépcsőházba. Az ajtó magától nyílt ki. Néztem, de semmi automatikus mechanika nem volt hozzá kapcsolva.
– Köszönöm – biccentettem az ajtó felé.
Meghajtotta a kilincsét.
Nem sok kellett, hogy sikoltozva elrohanjak. De erőt vettem magamon,. Mentem tovább. Felsétáltam az első emeletre. Az ajtó beengedett a lakásba. Semmi különös. Valamikor emberek lakták, az látszott. A fürdőszobában a sárga gumikacsa rámkacsintott. Visszakacsintottam. Én is tudok őrült lenni.
Visszamentem a játszótérre, leültem a mászókára. A kutya a térdemre hajtotta a fejét.
– Most mit csináljak, mi? – vakartam meg a fülét.
Felkapta a fejét és az egyik irányba kezdett ugatni.
– Azt mondod, menjek arra?
Az ablakból kizuhant a gumikacsa. Leesett, pattogott egy kicsit, majd a fejével arra mutatott, amerre a kutya.
– Oké, oké – emeltem fel a kezemet – Engem könnyen meg lehet győzni.
Felálltam, elindultunk. Befordultunk az egyik épület sarkán, amikor egy csirke repült az arcomba. Mindketten elestünk.
– A kurva anyád – morogtam.
– A tiéd! – vágta rá a csirke.
– Hé, te beszélsz!
– Hogy beszélnék, ha nincs mivel?
Megnéztem jobban. Nem járt a csőre.
– Ne szivass.
– Nem szivatlak. Én egy telepatikus csirke vagyok.
Még jobban megnéztem.
– Nem látszik rajtad.
A csirke tekintete elhomályosult.
– Miért mindig az idióták jutnak nekem? – hallottam a fejemben,
– Szóval telepatikus csirke vagy – nyugtáztam gyorsan – Te tudsz a gondolataimmal kommunikálni?
– Igen, miszter Watson – hajtotta félre a fejét a csirke – De nem csak veled. Mindenkivel.
– Az kibaszott szar lehet.
A csirke szemében most először villant fel valami megbecsülésféle.
– Nekem mondod? Most gondold el, hogy nem csak veled tudok kommunikálni, hanem bárkivel. Sőt, bárkit össze tudok kapcsolni bárkivel.
– Tethering?
– Hja.
Ránéztem a kutyára.
– Igen, igen, igen! Szeress engem, hallod, szeress! És én megvédelek a postástól, a kerékpárostól, a többi kutyától és az összes átok macskától! Szeress engem és én meghalok érted!
– Kösz, haver – biccentettem zavartan.
– Te, csirke – fordultam a szárnyashoz – Mi történt itt? Ez… valahol félrement.
– De nem is kicsit. Valamikor tele voltunk olyasmikkel, mint te, aztán… eltűntek.
– Hogyan?
– A fene sem tudja. Egyre hülyébben kezdtek viselkedni. Olyan dolgok lettek fontosak számukra, melyeknek nem volt valós értéke. Például csigahéjból készült műkörmöt szállítottak egyik kontinensről a másikra, mert valamiért megérte neki. A sok hülyeség miatt nem figyeltek a bolygójukra. Aztán egyszer csak eltűntek.
– És ti, állatok?
– Nem vagyunk állatok! – emelte fel öntudatosan a fejét.
– Izé – néztem körbe zavartan. A kutya éppen a lábszáramon üzekedett, a csirke pedig zavartan tollászkodott.
– Nem vagyunk állatok – szögezte le határozottan a csirke – De ez nem annyira egyszerű.
– Meséld el.
– A lélek univerzális. És keresi az anyagot, hogy élhessen. Hogy fejlődhessen. Ezt nevezik leegyszerűsítve lélekvándorlásnak. Ebből a világból kihalt az élet legfejlettebb formája, az ember. De nagyon sok lélek megszerette ezt a világot és bevállalta, hogy ugyan emberi tudattal, de ember alatti testben él.
– A nyúl, aki shimmy-t táncolt. Az ajtó, aki tudta, mit akarok. A gumikacsa, aki barátkozni akart.
– Igen – bólintott a csirke – Mind mögött emberi tudat rejtőzik. Máshogy már nem tudtak visszajönni ebbe a világba.

– Értem – bólintottam lassan – Tehát itt bármilyen állat, bármilyen növény és bármilyen tárgy mögött számíthatok arra, hogy egy valamikori emberi intelligencia él?
– Pontosan.
– Nem rúghatok bele dühösen egy kukába, mert lehet, hogy érzései vannak?
– Belerúghatsz. Nem minden kuka mögött van ember. És ha van is, az azzal a tudattal jött vissza, hogy őbele bele szoktak rúgni. Része az életének. Karma, ha érted.

– Huh – néztem körbe óvatosan – Azért ez eléggé elbizonytalanított.
– Ez a legrosszabb, amit tehetsz. Viselkedj úgy, mintha egy kuka csak kuka lenne. Erre számítanak.
– Hát, tulajdonképpen igazad lehet.

– Te, csirke – fordultam egy idő után hozzá – Engem itt mindenki egy irányba noszogatott. Tudsz erről valamit?
– Én mindenről tudok – egyenesítette ki taraját a szárnyas – Ez a telepátia lényegéből következik.
– Ne legyél már ennyire nagyképű. Miért akarnak engem itt terelni?
– Gyere velem.

Végigsétáltunk a lakótelepen. Egy valamikori csónakázótóhoz értünk. A nádas már jórészt benőtte. Egy ódon fahíd ívelt át rajta, itt-ott már korhadt gerendákkal.

– Itt vagyunk- nyugtázta a csirke.
– Hol?
– Én kiszálltam – vágta rá és beletemette a fejét a szárnyaiba.

Zavartan néztem körül.
– Szervusz – hallottam a fejemben egy kedves női hangot.
– Szervusz – válaszoltam zavartan – Ne haragudj, ki vagy?
– Valaki. Igen, valaki. Aki elnyerte azt a testet, melyet mindig is el szeretett volna nyerni.
– Tényleg? Akkor te most egy boldog ember vagy?
– Köszönöm. Igen.
– Megkérdezhetem, milyen formában?
– Látod azt az ódon fahidat?
– Látom.
– Én vagyok a korlátja.

Odasétáltam

– Megsimogathatlak?
– Nagy örömömre szolgálna.

Megsimogattam a korlátot. Öreg faágak, a kéreg már nagyrészt lepergett róluk. Ahol az emberek bele szoktak kapaszkodni, már fényesre kopott.

– Szép. Pont ilyennek képzeltem el egy ódon tó ódon hídjának a korlátját.
– Megtisztelsz.
– Te kerestél?
– Igen. A csirkén keresztül már akkor tudtam rólad mindent, amikor még csak az űrben voltál.
– Jézusom.
– Ne! Ne legyél kishitű. Tökéletes ember nincs. Mi telepátián keresztül látjuk egymást és nem félünk a másik gondolataitól.
– Rohadt csirke.
– Nem csak neki van meg ez a képessége.
– Ez a mázlija. Egyébként kitekertem volna a nyakát.
– Látod, a telepátián keresztül tudom, hogy ezt csak úgy mondod, hogy vagánynak látszódjál. Nem gondolod komolyan. Te jó ember vagy.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Ezt is csak mondod. Nem tudnál.
– Hjaj. Oké, mindent tudsz rólam. Akkor most mi van?
– Szeretlek.
– Izé…
– Tudom, ez erős volt. Megláttam a gondolataidat és egyből beléd szerettem. Megláttalak és addig ügyeskedtem, amíg ide nem jöttél.
– Az akkumulátor?
– Ne vesszünk el a részletekben. Nincs kedved még egyszer megsimogatni?

Tétován végigsimítottam egy darabon.

– Köszönöm. Nagyon jól esett.
– Szívesen.
– És azt is látom, hogy ez őszinte volt.
– Kurva csirke.
– És ez is őszinte volt.
– Hogy hívnak?
– Korlát.
– Romantikus.
– Miért, a te neved az?
– Oké, hagyjuk.
– Ülj le, támaszkodj nekem.
– Inkább állnék. Jobban látlak.
– Az miért jó?
– Ez egy hangulatos, öreg híd. Melynek kétségkívül legszebb darabja a korlátja.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Csak mondod. Nem is tudnál.

– Szeretlek. Nem válaszoltál.
– Nem is tudok. Kedves vagy. Jó veled beszélgetni. Úgy érzem, évekig képes lennék rá, úgy, hogy élvezném is.
– Akkor?
– Szerinted ez szerelem?
– Megveszek a vágytól, hogy naponta lássalak, hogy naponta beszélgessünk. Hogy megosszuk egymással a hétköznapjaink történéseit. Te járkálhatsz mindenfelé és látsz érdekes dolgokat. Én ellenben látom azt, mi történik a tóban. Hogyan fejlődnek a kis vadkacsák. Hogyan növekszik a nád. Szeretném, ha szeretnél.
– Szeretlek.
– Tényleg?
– Igen. Te vagy a világegyetem legszeretreméltóbb hídkorlátja.
– Ha lenne kezem, pofonvágnálak.
– Pedig komolyan gondoltam. Őszintén szeretsz, magamért szeretsz, és ez több, mint amit a legtöbb kapcsolatomban kaptam. És amikor a fejemben vagy és elképzellek egy kedves lánynak, akkor én is szeretlek. Hiszen valójában ez vagy, egy emberi lélek, aki szeret. De mégis, hogyan gondolod?
– Keress meg minden nap. Mondjunk egymásnak kedves szavakat. Beszélj nekem arról, hogy milyen volt a napod. Én is beszélek neked arról, milyen volt a napom. Bátorítsuk egymást. Vigasztaljuk egymást. Legyünk fontosak egymás számára. Szeressük egymást, amennyire lehet!

Az a hülye csirke meg csak úgy hallgatott a susnyásban, mintha nem is tudna semmiről.

Végül találtam galenitot. Telepakoltam a zsákomat, visszasétáltam a hajóhoz. Beadagoltam neki, hamar rendbe is rakta az akkumulátort. Indulhattam haza.
Itthagytam életem egyetlen igazi szerelmét.

De a csirke ott gubbasztott mellettem egy ketrecben.