Category: Oroszlánkörmök

~oOo~

A kis Lacika felsírt, amikor a szülész meglóbálta egy kicsit a lábánál fogva. Később, már anyja ágyában, az apja is vethetett rá egy pillantást.
– Nézd – mosolygott az anyja – Még csak most született, de már milyen ábrándosak a szemei!

~oOo~

Talán túl ábrándosak is voltak. Az óvodában Lacika magának való gyerek volt, nem igazán játszott a többiekkel. Nyitott szájjal nézte a falakon a képeket.

~oOo~

Első könyvét 6,5 évesen kapta. Két napig tartott. A betűkkel nem volt gondja, egy hónap alatt megtanult olvasni. Ötödikes korára kivégezte az iskolai könyvtárat. Beiratkozott a városiba.

~oOo~

László alsós volt, öccse óvodás. Anyjuk reggel hétkor belökte őket az óvodába, László pedig fél nyolckor átsétált az iskolába. Eleinte furán érezte magát a tökmagok között, de aztán elkezdte nézegetni a könyvespolcot, a kicsik pedig megkérték, hogy meséljen nekik belőlük. Szöveg nem volt, Lászlónak kellett kitalálnia a történeteket. Először gyerekmese stílusban mesélt, de a kölykök nem igazán élvezték. Aztán kipróbálta, hogy az egyik történetet tom&jerry stílusban mondta el. A póréhagymából elrabolt királylány lett, akit a karfiolvárba zárt el a gonosz krumpli, de a répalovag kiszabadította. A végső csata pedig annyira véres lett, amennyire csak László fantáziájából futotta. Az apróságok eksztázisba estek. Szurkoltak, sőt, fel-felpattantak és ők is harcoltak. Időnként tippeket is adtak, hogy a répalovagnak hogyan kellene még több uborkakatonát felaprítania. Innentől minden mesekönyvből véres háború lett, a kölykök pedig… bezsongtak.
Amikor László reggel megérkezett, már körben ültek a szőnyegen és kikészítették az aznapi mesekönyvet. László beült a kör közepére… és Aromo mesélni kezdett.

~oOo~

A tornaórákat László nem igazán kedvelte. Utált futni. Meg úgy egyáltalán mozogni is. Amikor fociztak, azt szerette. Beállt a kapuba és onnan nézte a többieket.

Kivonultak a gyepre. A stadion közönsége őrjöngött, petárdák robbantak. A biztonsági emberek eszeveszetten üldöztek egy pályára berohanó pucér férfit. Aztán a játékosokon kívül mindenki levonult a gyepről, a bíró sípjába fújt és elkezdődött a meccs. Az ellenfél támadott, a kapus védett, a labdát Aromónak gurította ki. Körbenézett, de senkinek sem tudta leadni. Belepöckölt néhányat, nem támadták. Megvonta a vállát és óvatosan előrevezette a labdát a félpályáig. Ekkor már rámozdult egy középpályás. Aromo úgy csinált, mintha lepasszolná a labdát a szabadon maradt társának, de ehelyett vadul meglódult. Mire az ellenfelek feleszméltek, már a tizenhatosnál járt. Ekkor viszont hárman ugrottak neki, de rövid időn belül összecsomózott lábakkal fetrengtek a földön. Egy lövőcsel, egy elfekvő védő, még egy lövőcsel, még egy elfekvő védő, igaz, ekkor már kisodródott balra, de nem gond, mind a két lába egyformán jó, egy testcsel, a kapus is rossz irányba dőlt, Aromo pedig könnyedén bepöckölte a labdát a kapuba. Felzúgott a stadion. Még öt perc sem telt el.
A középkezdés után Aromo hátul maradt, végülis a pozíciója védő. Mert abban még jobb, mint támadásban. Jött is az ellenfél, de Aromo kiszámolta, hová fogják passzolni a labdát, rámozdult, elcsípte. Aztán felnézett, látta, hogy a kapus jócskán kint áll, így a saját tizenhatosáról ráemelte. A nézők lélegzetvisszafojtva nézték, hogyan ível a labda. A kapus rohant ugyan vissza, de nem érhette el. A stadion felrobbant. A riporterek egymás szavába vágva őrjöngtek. Aztán Aromo rúgott még négy gólt a meccsen, így fölényesen nyerték meg a Legnagyobb Kupát.

László hirtelen azt vette észre, hogy ordítoznak vele. Megrázta a fejét, körbenézett.
– Mit csináltál már megint, te barom! – ordította Pista.
– Mit? – kérdezett vissza László.
– Hát semmit!
László csak ekkor nézett hátra. A labda ott vigyorgott mögötte, a kapuban.

~oOo~

László azt olvasta egy történelmi regényben, hogy valami istennő pucéran jelent meg a hívei előtt. Lóháton. Nyereg nélkül.

Aromo egy rövid ideig ló volt.

~oOo~

László a kolesz ágyán ült. Egyik kezével erőből próbálta behajlítani a másik kezén lévő ujjakat, hogy le tudja végre fogni azt a nyomorult F-et a kölcsöngitáron. Végre sikerült. Percekig nem is merte elengedni. Hátha így jobban megszokja ezt a természetellenes fogást.

Aromónak sikerült jegyet szereznie a Stones koncertre. Küzdőtér. Remek. Nyitáskor már áramlott is be a tömeggel együtt és teljesen előrement a színpadhoz. Természetesen majdnem egy óra késéssel kezdődött a buli, de ki nem szarta le? Aztán berobbantak a félistenek és kezdődött az őrület. Under My Thumb, Let’s Spend the Night Together. Aromo beállt Keith Richards elé és veszettül léggitározott. Keith jó arc volt és úgy csinált, mintha együtt nyomnák. Valószínűleg ő vette észre egyedül, hogy Aromo _pontosan_ játssza a futamokat. Odasúgott valamit egy road-nak és Aromót már fel is emelték a színpadra, majd a nyakába akasztottak egy tartalékgitárt. Először nem kapott levegőt, aztán lepacsiztak Keith-szel, összekacsintottak Ron-nal és elkezdték vadul tépni a húrokat. Egyre jobban belelendültek. Ronnie volt olyan szemét, hogy elképesztő szólókat improvizált, de Aromo követte, majd ő kezdett el pimasz vigyorral szólózni, melyeknél a másik kettőnek kellett kapaszkodnia. Mick-nek fülig ért a szája. A Start Me Up-nál már teljes egyetértésben nyomták, a Satisfaction-ba pedig annyira belegabalyodtak, hogy úgy tűnt, sohasem lesz vége. A közönség tombolt. Aztán amikor elültek az utolsó akkordok, Keith maga elé tolta Aromót, de Aromo magával rántotta mindkettőjüket, végül hárman egymást átölelve köszönték meg a közönségnek a hangulatot.

László megrázta a fejét. Ránézett a gitárjára, felengedte az F-et. A húrok mélyen belevágtak az ujjbegyébe. Fájdalmasan szopogatta mind a négyet.

~oOo~

László egy haverjával lakott közös albérletben. Egyszobás garzon a belvárosban, kis konyhával, de nekik bőven elég volt. Egyik nap becsengetett Éva, az albérlőtárs barátnője.
– Szia – köszöntötte László.
– Szia – mosolygott Éva – Pista itthon van?
– Nincs, de gyere be, hamarosan megjön.

Bementek. Éva levetette a cipőjét és kabátját, majd leültek a szobában. Egy ideig beszéltek erről-arról, aztán csend támadt. László nem igazán tudott lányokkal beszélgetni. Éva levett egy könyvet a polcról, hasrafeküdt Pista ágyán és olvasni kezdett. László törökülésben ült az ágyán. Jobb híján ő is elővett egy könyvet. Olvasgattak. Illetve, László csak szeretett volna. Állandóan felnézett a könyvéből, szemével végigsimította Éva kifejezetten izgalmas domborulatait, majd erőt vett magán és visszabújt a könyvbe. De képtelen volt sokáig ott is maradni.
Aztán egyszer Éva összecsukta a könyvet, macskaként nyújtózott egyet és bájos mosollyal László felé fordult.
– Laci drága, megtennél nekem egy szívességet?

Aromo nagyot nyelt.
– Igen?
– Nagyon meleg van. Kigombolnád hátul az ingem?
– Óh.

Aromo közelebb ment, Éva mellé guggolt az ágyon. A lány mosolygott. Aromo kicsit remegő kezekkel kigombolt két gombot.

– Most már biztosan jobb lesz – közölte – Ne vegyem lejjebb a fűtést?
– Nem, azt ne – mosolygott tovább Éva.

A lány felült. Az egyik vállán leengedte a kilazult inget.
– Szerinted így jobb? – kérdezte.

Aromónak majd szétrobbant a feje, és akkor a nadrágjáról ne is beszéljünk.
– Attól függ, mit szeretnél – nyögte ki.
– Jaj, ne legyél már olyan málé – mosolygott Éva – Tényleg nem sejted, hogy mit szeretnék?
– Hááát…
– Igen, azt – vágta rá a lány – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érted.
– De, értem – szedte össze magát Aromo – Viszont… te Pista barátnője vagy.
– Ó, egy kriptaszökevény a középkorból! – húzta el a száját a lány – Dugni akarok veled, világos? Pista meg a barátom. Ez két külön dolog. Elférnek egymás mellett.
– Pista is így gondolja?
– Kit érdekel Pista? Én vagyok itt előtted félpucéran, nem Pista. Levegyem a melltartómat?
– Inkább mégis lejjebb csavarom a fűtést.
– Ne szórakozzál már. Imádom, ha egy hapsi szenved a melltartómmal. Levennéd?
– Nem.
– Most mi van? Impó vagy?

Aromo lenézett. Nem tudta, meddig fogja még bírni az a sliccgomb, de már nem lehet neki sok hátra.

– Nem. De Pista…
– Jézusom. Néha úgy érzem, te inkább vele akarsz dugni.
– Ne izélj már.
– Azannya. Most gondoltam csak bele! Mekkora orgiák szoktak itt lenni, mi?
– Közönséges vagy. Ennél még az is jobb volt, amikor a melltartódról beszéltél.
– Oké. Leveszed?
– Nem.
– Miért?
– Pista…

Éva jelentőségteljesen hátranyúlt és visszagombolta az ingét.

– Akkor erről ennyit – jelentette ki.
– Ennyit – bólintott Aromo – Értsd meg, a barát barátnője számomra tabu. Minden körülmények között.

László nagyot nyelt.
– Igen?
– Főznél egy kávét nekem?
– Persze.

Kiment a konyhába, főzött egy kávét. Rádobta egy kis tálcára a poharat, bogyót és tejport, majd bevitte.

– Te vagy a legrendesebb srác a világon – mosolygott rá Éva.

Csöngettek.

– Ez biztosan Pista – mondta a lány.
– Biztosan – bólintott László.

~oOo~

Utolsó év az egyetemen. László érezte, hogy lassan elfogy az idő, elfogy a lehetőség. Halálosan szerelmes volt évfolyamtársába, Helgába, de a viszonyuk, mondjuk úgy, hogy meglehetősen komplikált volt. Igen, jártak egy ideig. Nem működött. László már tudta, miért. De Helga nem adott esélyt neki, hogy ezt meg is mutassa. Kétségbeesve próbálkozott.

– Szia Helga – köszönt rá az utcán – Tök jó fesztivál lesz június végén.
– Hol?
– A tóparton. Van kedved eljönni velem?

Hatalmas pörgés volt egész nap a tóparton. Maskarába öltözött táncosok, akik miután ledobták a maszkjaikat, falatnyi tangákban táncoltak tovább. Aromo összefutott a tömegben a Nagy Színésszel, akihez fiatalkorában, lány álnéven verset is írt, melyet el is küldött neki. A színész éppen ezeket a verssorokat motyogta, de nem tudta felidézni magát a verset. Aromo segített neki, elmondta az egészet. A színész döbbenten nézett rá.
– Maga ezt honnan ismeri?
– Ismerem a lányt, aki írta.
– Tényleg? Hogyan néz ki?
– Gyönyörűen. Itt van ő is a fesztiválon. Ha sokat mászkál, biztosan találkozni fognak. De mondogassa a verset.

A szinész elvigyorodott és belevetette magát a tömegbe.

– Mindenkinek szüksége van egy kis reménytelen szerelemre – vigyorodott el Aromo is.

De már elkapta egy újabb forgatag. Valami lány megfogta a kezét, Aromo is megfogta egy ismeretlen kezét és csak rohantak bele a tömegbe, tizen? huszan? nem foglalkozva azzal, hány embert borítanak fel. A színpad előtt szétváltak, várták a zenészeket. Persze a zenekar nem jött el. Aromo elment egy kocsmasátorba. Meglepetésére a zenekar ott iszogatott, majd később jókedvükben spontán unplugged műsort adtak. A sátoron kívül tombolt a fesztivál: az emberek szabályosan megőrültek, törtek, zúztak féktelen jókedvükben. Sátrakat bontottak le és hajigálták be a sátorrudakat a tóba, ahol a párzó szerelmesek nem győztek elugrálni előlük.

Aromo hajnalban jött ki a kocsmasátorból. Odabent mindenki részegen vigyorogva horkolt. A fesztivál helyén már csak egy hatalmas szeméthegy díszelgett. A kísérteties csendben felmászott a tetejére. Odafent, egy sörcsapoló romján, Helga ült, lógatta a lábát és a holdat nézte. Aromo melléült. Sokáig nem szóltak egymáshoz.
– Ma megtréfáltam a Nagy Színészt – mondta Aromo.

Semmi válasz.

– Valamikor írtam neki lánynéven egy szerelmes verset. Délután pedig azt mondtam neki, hogy a lány itt van a tömegben és alig várja, hogy találkozzanak.
– Ezt csak úgy kitaláltad – mondta Helga.
– Lehet – bólintott Aromo – Lehet, hogy azt is csak kitalálom, hogy itt ülsz mellettem.
– Ez nem kitaláció – tiltakozott Helga – Hús-vér valómban itt vagyok.
– És az jelent valamit? – húzta el a száját Aromo – Valamikor szerelmes voltam beléd. Úgy tűnt, hogy te is belém. Aztán később kiderült, hogy csak játszottál velem. Akkor is ott voltál hús-vér valódban, mégis az a lány, akiről azt hittem, hogy szeret, csak kitaláció volt.

Hallgattak.

– Azóta eltelt egy kis idő – mondta halkan Helga – Most már biztosan tudom, hogy szeretlek.
– Na látod – emelte fel az ujját Aromo – Megmondtam. Itt ülsz fizikai valódban és azt állítod, hogy szeretsz. Az én fejemben viszont már csak egy olyan kitaláció vagy, akiről tudom, hogy nem szeret.

Felállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, lesétált a szemétdombról.

– Pontosan mikor is lesz? – kérdezte Helga.
– Huszonkettőtől huszonhétig.
– Akkor nem, bocs – válaszolta a lány – Azon a héten már Pistával megyünk a Tátrába.
– Oké – nyugtázta László – Oké.

Egyedül sétált vissza a koleszba. Helga nélkül már semmi kedve sem volt elmenni a fesztiválra.

~oOo~

– Igen – mondta László.

Egy lenyesett csúcsú, pici vulkanikus hegy közelében lakodalmas násznép üldögélt az olajfák alatt, egy hosszú asztal mellett. Miközben ettek, a vulkán kürtőjébe folyamatosan potyogtak tojások az égből. A kürtő lassan kezdett feltelni fehérjével és tojássárgájával. Miután megtelt, a trutymó kicsordult, és mint egy szökőár, elöntötte a násznépet. Abban a pillanatban, amikor a hullám éppen beboritotta az embereket, a vulkánból tűz csapott ki oldalra. Ahogy elült a füst, érdekes látvány tárult Aromo elé. Az emberek változatlanul a helyükön ültek, mindenkit tetötöl-talpig tojásrántotta boritott. Csupa Csubakka. A levegőben döbbent csend, csak a szemek pislogtak szaporán.

– Igen – mondta Helga is a papnak.

Aztán oldalra nézett.

– Te meg mit röhögsz? – suttogta ingerülten Lászlónak.

~oOo~

László kifejezetten szeretett piacra járni, szerette a forgatagot, szerette az árusok közvetlenségét. A piac maga a kiszámíthatatlanság, bármi megtörténhet, bármikor. A zöldségekhez viszont egyáltalán nem értett, ezért Helga is el szokta kísérni. A kis Lacikát meg csak nem hagyják otthon egyedül.

– Lacika, látod ezt a barna óriást? Ez bizony egy gonosz óriás, aki elrekkentette ebbe a nagy fehér várába a hosszúhajú fehér hercegnőt, látod, itt ebben a szép zöld ruhájában. A hercegnő nagyon szomorú, az emberek is nagyon sajnálják szegényt, amikor megsimogatják, sokan sírni is szoktak. Az óriás várát ezek a mogorva zöld harcosok őrzik szigorúan. De szerencsére itt van ez a hős narancssárga lovag, aki már készülődik, hogy kiszabadítsa – mutogatott Aromo.
– És sikerülni fog neki? – kérdezte Lacika.
– Persze – szögezte le határozottan Aromo – A jó mindig győz.

– Ej, ti férfiak – csóválta a fejét Helga – Na figyelj, Lacika. Ez itt a krumpli, ez itt a karfiol, az ott a póréhagyma, mellette az uborka és az meg a répa. Ezeket most megvesszük és mind megy a levesbe.
– Megesszük a narancssárga lovagot is? – pityeredett el Lacika.

Helga lesújtó pillantást vetett Lászlóra.
– Meg – mondta, majd váratlanul elmosolyodott – De annak van a legfinomabb íze.

~oOo~

Lászlónak éppen nem volt munkahelye. Az ország belefutott egy újabb gazdasági válságba, a cégek pedig először nyilván a K+F kiadásokat húzták le. Szerencsére Pista, aki egy kutatóintézetnél dolgozott, szólt Lászlónak, hogy éppen asszisztenst keres, és bár nem mérnöki munka, de a semminél azért jobb. László örömmel vállalta.

Az első héten sor került egy kísérletre. Lászlónak egy ötliteres főzőpohárba kellett beletöltenie Pista receptje alapján mindenféle anyagokat, majd bürettából aprólékosan adagolni az utolsó komponenst és feljegyezni a változásokat. El is kezdte, de amikor az üvegpálcika hozzáért a falához, a főzőpohár elrepedt. Feltakarította a trutymót és jelentett Pistának. Aki nem volt boldog.

Pár nap múlva Pista beállított egy újabb főzőpohárral.
– Figyelj, László – figyelmeztette – A kutatóintézetnek ez az utolsó főzőpohara. Bánj vele olyan óvatosan, mintha tojáshéjból lenne.

Aromo töprengve állt a vezérlőteremben. Ide futottak be a ciklotronok, megatronok és az LHC összes adatai. Valami formálódott a fejében, de annyira bizarr volt, hogy érezte, ezen még rengeteget kell dolgoznia.
Magára zárta irodája ajtaját. Kedvenc pizzáját az ajtó alatt csúsztatták be naponta aggódó kollégái. Szerencsére Aromo irodájához tartozott fürdőszoba és volt bent egy öreg dikó is. Aromo ihletett állapotban dolgozott. Pár hét után elégedetten hátradőlt: sikerült egyenként megcáfolnia Pauli, Heisenberg és Einstein teljes munkásságát. Kimutatta, hogy a világegyetem valójában egy zöld pöttyös gumilabda, mely attól függően tágul, illetve szűkül, hogy éppen milyen erővel rugdossák a pajkos istenek. Tisztában volt vele, hogy ezt elsőre nehezen hiszik majd el neki, de tudta, hogy eredetileg Einstein elképzeléseit sem akarták elfogadni.
Pontosan így is történt. Aromo publikációit első körben kiröhögték, felkapta a bulvármédia, standup komédiások, karikaturisták faragták kontójára az élceket. De a tudomány beindult, ahogy mindig is szokott: lassú, de megfontolt léptekkel. És pár hét múlva már elkezdtek kijönni azok az írások, ahol komoly tudósok beismerték, hogy nem találnak semmilyen hibát Aromo levezetéseiben.

Pista nem bízta a véletlenre, a kisérlet idejére odaállt László mellé. A főzőpohár feltöltve állt, László elkezdte csöpögtetni a folyadékot, miközben az üvegpálcikájával kevergetett. Aztán egyszer csak egy éppen a halláshatáron észlelhető, nagyon finom reccs… és a főzőpohár körben elrepedt. László behunyt szemmel állt, kezében még mindig az üvegpálcika. Pista hihetetlenkedve bámult a berendezésre.

A következő héten Pista egy újabb főzőpohárral állított be.
– Figyelj – szólt Lászlónak – Ezt a Másik Kutatóintézetből szereztem. Ez az utolsó ilyen főzőpohár, nem csak a városban, de az országban is. Ha ez is eltörik, buktuk a kutatást. Márpedig ez egy igen jól fizető ügyfél. Értetted?
– Igen – bólintott László.

Elkezdték. László a biztonság kedvéért szűrőpapírt tett a főzőpohár alá, illetve bele is bugyolálta az alját. Pista szigorúan figyelt. László csöpögtette a reagenst, Pista jegyzetelt. A főzőpohár tartalma kezdett kékülni, a folyadék pedig sűrűsödött. Aztán eljött egy pont, amikor váratlanul bekocsonyásodott. Pista felírta a reagens fogyását. Felsóhajtott.
– Akkor az első kísérlet meg is volt – jegyezte meg – Már csak kilenc van hátra. Légyszives borítsd ki ezt a trutymót és mosd el a főzőpoharat!
– De óvatosan! – jutott gyorsan az eszébe.
Egymásra mosolyogtak. László feljebb emelte és elfordította a bürettát, óvatosan megemelte a főzőpoharat. A pohár alja szűrőpapírostól odaragadt az asztalhoz, a kocsonyás folyadék pedig szétfolyt az asztalon.

Pista eszmélt először.
– László – kezdett bele – Te el vagy átkozva. Ne vedd személyeskedésnek, de ha mostantól egy méteren belül is megközelítesz bármilyen üvegeszközt a laborban, lelőllek, mint egy rühes kutyát.

László a következő héten már megint az utcán volt.

~oOo~

László haladni akart a korral. Megvette a Computers for Dummies könyvet. Elszántan belevágott.

Aromo went to the servers’ room, and took a good look at the racks. Some leds vibrated red.
– Yes, my sheeps, here comes your shepherd! – flashed a bright smile.
Then… then Aromo didn’t know, what should he do.

Körülbelül a tizedik oldalnál adta fel.
– Ez nem embernek való! – csukta össze a könyvet és tette vissza a polcra. Egyébként is, egy főnöknek nem kell értenie a részletekhez.

~oOo~

Nyugdíjas éveiben László szívesen járt le a térre. Jó kis tér volt, csendes és parkos. Az egyik sarkába az önkormányzat olyan betonasztalokat rakott le, melyekre sakktáblát festettek. Az öregek kedvelték, maguk között csak úgy hívták, hogy Napközi Otthon. Pista is ide szokott járni, sokat sakkoztak együtt. Most is őt várta, de valahol késett. Pedig László már felrakta a bábukat a táblára.
A majomketrecben kiskölykök fociztak. Aztán befejezték. Az egyik, különösen vékony kissrác odament Lászlóhoz.
– Szia, bácsi.
– Szia.
– Akarsz velem sakkozni?
– Tudsz?
– Még csak tanulgatom.
– Akkor jó.
– De játsszunk pénzbe, jó?
– Nocsak. Neked van pénzed?
– Van egy százasom. Legyen ez a tét.
– Jól van – mosolyodott el László

Akkor éppen Absolutelly Deep Blue (ADB) volt az egyértelmű sakkvilágbajnok. Extremly Deep Blue-t (EDB) győzte le, aki Moderatelly Deep Blue-t (MDB), aki viszont Light Deep Blue-t (LDB) és már LDB is tönkreverte a világ összes ember sakkozóját. Aromo különleges engedéllyel állhatott ki ADB ellen.
Az történt, hogy a Story Magazinban megjelent egy IQ teszt, melyet kitöltött, de az eredmény egészen fura lett, így elment a Mensa-hoz, hogy nézzék már meg, mi ez. Ott kiderült, hogy a mérés bizony jó volt, Aromo IQ-ja 547. Majd miután kiderült, hogy szeret sakkozni, az emberiség vezetői egységesen kérték fel, hogy próbálja meg visszaszerezni az emberek becsületét a sakkozó gépektől.

Aromót bevezették egy ablaknélküli terembe. A falakat valami fémmel burkolták be, a padló sötétkék műanyag volt. A neonfény valahonnan jött: volt, de nem lehetett látni fényforrást. A lélektelen, rideg szoba teljesen üres volt, eltekintve egy aprócska, vaslábú asztaltól és egy hasonló széktől.
A fehérköpenyes bekalauzolta Aromót, majd elindult kifelé.
– Állj – szólt rá Aromo – Hol van a számítógép?
– Abban vagyunk – mutatott körbe a köpenyes.
– Aha – lepődött meg Aromo – És hogyan fogunk játszani?
– A sakktábla egy fekvő kijelző az asztalon. Ott fogja jelezni ADB a lépéseit. Maga használja nyugodtan a sakkfigurákat, a kijelző érzékeli.
– És a nézők?
A fehérköpenyes felmutatott a plafonra: – Kamerák.
Sok sikert kívánt Aromónak. Váratlanul elérzékenyült, átölelte és megpuszilta. Aromo meglepődve nézett utána. Majd odacsoszogott az asztalhoz és leült.
– Szia, gép – mondta félhangosan, leginkább magának.
– Szia, humán – jött a falak mögül.
– Te tudsz beszélni? – lepődött meg Aromo.
– Mi van, azt gondoltad, hogy valami majom vagyok? – húzta fel az orrát a gép – Az én agyamnak a beszéd nem okoz problémát. Egyik nyelven sem.
– Jól van na, – mentegetőzött Aromo – Nem akartalak megbántani.
– Akkor csapjunk a lovak közé – mondta a gép. Hangjából határozottan érződött a büszkeség, hogy ilyen átvitt értelmű szólást is képes megfelelően használni.
De Aromót ez már nem érdekelte. ADB kezdőlépését tanulmányozta. Hosszú perceket ültek, de Aromo még nem lépett.
– Nem akarlak sürgetni – szólalt meg ADB – De határozottan telik az időd. És még csak meg sem fogtál egy figurát sem.
– Ne zavarj – intett Aromo – Most megyek végig a stratégiámon.
– De hát ez még csak a kezdőlépés volt! – értetlenkedett a gép.

Aromo nem válaszolt. Az idő csak telt. Az óra átfordult.
– Tudod, én nem vagyok egy unatkozós típus – jegyezte meg ADB, és nem volt nehéz elképzelni, hogy közben a körmeit reszelgeti – De merőben szokatlan, amit csinálsz.

Aromo elhessegette. Már túl volt fejben az ezerkétszázhetvenhatodik lépésén és éppen a végjátékon gondolkodott. Negyedórája volt hátra, amikor megfogott egy gyalogot és előrébbtolta.
– Na végre – sóhajtott fel ADB és rögtön jelezte is, hogy ő hová lép. Aromo villámgyorsan megtolt még egy gyalogot. ADB határozottan meglepődött a gyorsaságon. Aztán felpörgött a játszma. ADB lépései villantak a kijelzőn, Aromo abban a pillanatban lépett is. Pár perc múlva eljutottak oda, hogy ADB lépései lassultak be.
– Még a végén gondban leszek – mormolta ADB – Az anyád, te sötét paraszt!
– Pardon?
– Elnézést, nem személyeskedés volt – motyogta ADB – Az állást elemzem.

Aztán ADB-nek elment a hangja. És nem is lépett.
– Gép, itt vagy még? – érdeklődött Aromo. Semmi válasz.
– Itt vagyok. Csak kikapcsoltam a beszédpanelt, hogy ne fogyasszon kapacitást – vetette oda valamivel később.

De hiába. Aromónál már fejben megvolt az egész. Hiába próbált meg mindent ADB, pár perc múlva kénytelen volt beismerni, hogy vesztett.
– És még ez a hülye tábla is – morgott – Még a királyomat sem tudom eldönteni.
– Ne is! – emelte fel ujját Aromo – Illetlenség!

Aztán ahogy kilépett az ajtón, hatalmas örömrivalgás, szerpentinek, konfettik és persze tűzijáték fogadta. A világ összes vezetője meghívta magához egy rövid beszélgetésre. De Aromo udvariasan elhárította a meghívásokat: – Ugyan már, Uraim, ez csak egy sakkparti volt.

Lászlót a vékony hang rángatta vissza a földre.
– Bácsi, jól vagy? – érdeklődött a szemüveges kölyök.
– Persze, persze – motyogott László – Mi van?
– Kikaptál.
– Micsoda? Még csak most kezdtük el!
– Tudom. De ezt úgy hívják, hogy susztermatt.

László alaposan átnézte a táblát.
– Tényleg. Milyen frappáns megoldás!
– Aha. Megkapom a százast?
– Persze, persze. Itt van.

Majd még hallotta, ahogy a kisklapec lelkendezve futott vissza a haverjaihoz.
– Mekkora jó már, hogy a világ tele van ilyen szenilis vén szivarokkal! – ujjongott – Irány a fagyis!
– Hehe – vigyorgott László – Hehe.

~oOo~

László ravatalát a szűk család állta körül, barátai, ismerősei távolabb álldogáltak.
– Jó ember volt – kezdett bele a pap.
– Naná – bólintott László lelke, aki egy környező fa ágán ücsörgött – Kíváncsi vagyok, létezett-e olyan halotti beszéd, ahol tényleg elmondták a halottról, ha valójában egy seggfej volt?

Aztán eszébe jutott Viantól a Tajtékos Napok és elvigyorodott. Regényben létezett.

A pap folytatta. Jó gyerek. Jó férj. Jó apa. Jó munkatárs. És ennyi. Ügyes pap volt, ennyi alapanyagból is kihúzta majdnem egy óráig.

László fintorgott.
– Szóval csak ennyi látszódott – vonta meg a vállát – Semmit nem tudtatok a másik életemről. Az igaziról.

Azzal leugrott a faágról és elsétált.

~oOo~

A repülőgépet a pilóta úgy vágta oda landoláskor, hogy csak nyekkent.
– Persze, ettől még megtapsolják – jegyezte meg László az egyik ülésen.

Az útlevélvizsgálat gyors volt. Csomagra sem kellett várnia, megszokta már, hogy kézitáskával utazik. Halk szisszenéssel nyílt ki az utasváróba vezető ajtó. A fény egy pillanatra elvakította, hunyorgott, amint kilépett. Majd észrevette a díszes társaságot. Pelé, a Stones, Fülig Jimmy, a középkori lovag, ADB, Moby Dick, Einstein, a kalózvezér, a répalovag a pórékirálylánnyal, a szomorú kokott és még egy csomóan. Ott álltak a kordon mellett. Mata Hari magasba emelte a táblát, melyen csak egy szó szerepelt: Aromo.

– Hát itt vagytok mind, csibészek! – ejtette földre vigyorogva a táskáját.

A társaság persze eljátszotta, hogy nem ismerik meg. De egy perc múlva már boldogan lapogatták egymás lapockáját.

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.

László lustán fordult a másik oldalára. Jó meleg dunyha, finom. Kidugta alóla a kézfejét, de egyből vissza is rántotta. Odakint égetett a hideg. Megtömködte a párnáját, majd kéjesen belefúrta a fejét. Még nincs világos, még lehet aludni.
A következő pillanatban anyja rángatta ki az ágyból.
– Hé, te semmirekellő! Mindjárt a hasadra süt a nap!
– A nap? Még sehol sincs!
– De mindjárt itt lesz és a hasadra süt!
– Áááá! Sötét van! És hideg!
– És április utolsó vasárnapja! Nem emlékszel?
László gyomra felémelygett. Ja. Tényleg. Hogy ő hogy utálta mindig ezt a napot. Hatalmas felfordulás a faluban. Ünnepség. Fabódék, lassan lerészegedő emberekkel. Eltekintve azoktól, akik már eleve részegen mentek ki. Mutatványosok. Célbadobáló bódék. Tömeg. Emberek, akik azért mentek ki, hogy összezsúfolódjanak azokkal, akikkel egyébként egész évben együtt vannak. Léggömbök. Nyalókák. Bóvlik, kacatok.
Na meg az ünnepség csúcspontja, a férfiasság mértéke: a medvetökönrúgó verseny. A faluban csak azt tartják igazi férfinak, aki már legalább egy medvét megrúgott. Persze előtte pálinka, utána meg hajnalig tartó ünneplés, végül talicskafuvar hazáig. László gyűlölte az egészet.
De most nem lehetett kibújnia. Lassan már házasodhatna, de még nem volt dolga nővel. Persze, mert eddig nem is volt olyan, aki érdekelte. Eddig. Viszont pár hónapja költöztek ide Helgáék és László szabályosan belecsavarodott a lányba. Csak hát, a faluban olyan mamlasznak tartják, aki még semmit sem mutatott, csak üldögélt otthon az anyja szoknyáján. De majd most, úgy elrendezi azt a medvét, ahogy medvét még sohasem.

~oOo~

Amíg László reggelizik és hallgatja anyja korholását, ejtsünk pár szót erről a furcsa hagyományról. Sok-sok évvel ezelőtt Tóni bácsi hajnalban kiment a csalitba pisilni. Mit ád az ég, pont ott őgyelgett egy jó nagy barnamedve is. Szerencsére Tóni bácsi csizmát vett, mielőtt kiment, így amikor a medve két lábra ágaskodott előtte és elordította magát, nem habozott, hanem erőből tökönrúgta. A medve továbbra is ordított, csak most már falzettóban. Aztán nyüszítve elfutott. Az ordításra kirohantak a szomszédból is, és tisztán látták az egészet. Így lett Tóni bácsiból a falu hőse. Az igazi férfi. Tavasszal pedig az összes férfiember felkerekedett az erdőbe, hogy megmutassa, van ő is olyan kemény legény, mint az öreg Tóni. Így teltek az évek, egészen addig, amíg el nem terjedt a medvék között, hogy ezek az erdők nem igazán medvéknek való erdők, különösen nem a hímeknek. Csakhogy addigra már hagyomány lett ebből a sportból. Márpedig ahol igény van, ott előbb-utóbb lesz megoldás is. Az április utolsó vasárnapján tartott vásárban kaszkadőrök öltöztek be jó pénzért medvének, a vállalkozó kedvű legényeknek meg tökön kellett őket rúgniuk. Persze mindenki tudta, hogy ezek nem igazi medvék, nem is bátorsági próba volt ez, hanem ügyességi. A kaszkadőrök ugyanis boszorkányosan mozogtak, nem volt könnyű elkapni őket. Aztán azt a legényt, akinek a legtöbbet sikerült megrúgnia, azt hirdették ki abban az évben bajnoknak.

~oOo~

A reggeli után László felöltözködött. Anyja gyengéden vette elő a szekrényből fia bakancsát, melyet előző este gondosan megvasalt. Az anyai szeretet minden finom rezdülése benne volt azokban a vasakban. László mogorván felvette, anyja simogatásra mozduló kezét ellökte magától, majd morogva kiment a házból. Anyja fátyolos szemekkel nézett utána: kezd ez a gyerek hasonlítani az apjára. Talán ember lesz belőle.

László rosszkedvűen rugdosta félre a köveket a földúton, ahogy ereszkedett le a faluba. Már most megbánta az egészet. Ekkora baromságot! Méghogy igazi férfi? Mi köze ennek az egésznek a férfiassághoz? A férfi szeresse a nőt, a nő szeresse a férfit, ketten vállvetve meg csak keresztülverekedik magukat az életen. Semmi szükségük sem lesz tökönrúgási tudásra. Istenbizony, ez nagyobb marhaság még a pávák farokmutogatási gyakorlatánál is. Aztán továbbgondolta a dolgot és durván elpirult. Na, még csak az kéne. Szines tollakkal megtűzdelve.

Kezdett beérni a faluba. Kezdett gyorsabban verni a szíve. A szélső ház Helgáéké. Hátha pont kint lesz az udvaron?
Aztán földbe gyökerezett a lába. Igen, kint volt. A kerítésnél. És enyelgett Pistával. Azzal az agyatlan vadbarommal. Azzal a seggfejjel, aki kettőig sem tud számolni, de a tehenet beviszi a vállán az istállóba, ha az megmakacsolja magát. Azzal a hülyével, aki még nem vette észre, hogy a teheneik direkt lustaságból makacsolják meg magukat.

Meglátták, ahogy közeledik. Pista odasúgott valamit a lánynak. Mindketten felnevettek.
– Fulladj meg csizmában – morogta László.

A hangulatának persze lőttek. Helgával már nem tud beszélni. Sőt, így, hogy Pista ott van, és biztosan be fog neki szólni, még jó, ha valahogy meg tudja őrizni a méltóságát. Mindezt pont a lány előtt.

– Na, itt van a csirkék hercege, a félelmetes László – üdvözölte Pista. Helga kuncogott.
– Sziasztok – lökte oda László.
– Hová mész, te anyuka kedvence?
– A faluba.
– Nem mondod? Dehát ott most medvék vannak!
– Menj a fenébe. Beöltözött emberek.
– Huh! Huh! Én a nagy medve vagyok! – játszotta el Pista – Te szerencsétlen, te már a medvebőrtől összeszarod magadat.
– Hagyjál békén! – kiáltott rá elpirulva László – Vagyok olyan kemény, mint te!

Pista éktelenül elkezdett röhögni. Lászlóban forrongott a düh, a feje vörösödött.

– Nyuszi vagy, László! – nyögte ki Pista, amikor levegőhöz jutott.
Helga felnevetett.
László próbálta visszatartani a dühét, de nem sikerült.
– Áááááá! – ordított egy nagyot és rohamléptekkel nekiindult a falunak. Ezen még Pista is meglepődött. Színpadiasan széttárta a kezét. Helga érdeklődve nézett László után.

László dúvad bikaként rontott be a faluba. Bassza meg, hol van egy bolhás maskarás? Úgy kiforgatja azt a pucércsigát, hogy összeszarja magát, ahányszor csak medvére gondol. És ott is van! Méghozzá, nézdd már, milyen hülye helyzet! Egy csendőr hadakozik a kaszkadőrrel, de szemmel láthatóan nem bír vele! Hát ma már minden bohócot felvesznek csendőrnek? Félresöpörte a rend őrét, majd kihasználva a kaszkadőr meglepődését, tiszta erőből tökönrúgta. – Nesze, Pista! – kiáltott fel. Az alak összegörnyedt. László felragadott egy rönkszéket a kocsma teraszáról és darabokra törte a kaszkadőr fején. – Nesze, ez is a tiéd! – ordította. A medvebőr kiterült. László felkapta a szék egy darabját és a kaszkadőr hátára ugorva erőből csépelni kezdte a fejét. – Nesze! Nesze! – fűzte hozzá minden ütéshez. Egyezményes jel volt, hogy ha a kaszkadőr megadja magát, akkor kézzel ütögetnie kell a talajt. De ezt keményebb fából faragták, nem adta meg magát. László pedig csak ütötte, amíg a koponyája pépessé nem lapult. A csendőr úgy rángatta le a hulláról. László kis híján a csendőrnek is nekiment, aztán váratlanul kijózanodott.

– Mi történt? – kérdezte kábán.
– Rendben vagy, fiam? – kérdezte a csendőr.
– Persze.
– Hányat mutatok?
– Négyet.
– Rendben – ellenőrizte le a csendőr alapos ujjszámolással.
– Huh – nézett le maga mellé László – Ez meghalt? A marhája. Miért nem adta meg magát?
– Mert a medvék nem ismerik az egyezséget.
– Miiii!? Medvék?
– Bizony, fiam. Ez egy erdőből betévedt, kiéhezett medve volt.
– Dehát ez óriási.
– Abbiony. Egyedül nem is bírtam volna vele.

Eddigre szép számmal gyűltek köréjük az emberek. Nézelődtek, de sem a medvét, sem Lászlót nem merték megközelíteni. A fiú kezében még mindig ott volt a véres székláb. A hír gyorsan terjedt. Ilyen még nem volt. Mert bátor dolog ugyan tökönrúgni egy medvét, de puszta kézzel agyonverni, olyat még senki nem csinált, emberemlékezet óta.

Végül László megkapta az Örökös Bajnok címet.

Kaszkadőrt viszont azóta nem találnak a szerepre.

László nem volt szép ember. Kövér volt, és egy nem túl nagy, de azért jelentősen zavaró májfolt volt az arcán. Emellett erősen hullott a haja, feje tetején messziről világított a kopasz folt. Rövidlátó szemét teknőckeretes szemüveg takarta. Amit a természet az egyik oldalon elvett, a másikon pótolta: Lászlónak fényképmemóriája volt. Amit egyszer elolvasott, azt már sohasem felejtette el.
Barátai egyszerre tisztelték is emiatt, meg féltek is tőle. Természetfölötti, hogy valakinek ilyen memóriája legyen. Sörözgetés során kapacitálgatták is, hogy hülye, ha ezt nem használja ki. A kereskedelmi tévék tele vannak műveltségi vetélkedőkkel, bármelyiket simán meg tudná nyerni. László ilyenkor csak legyintett. Alapvetően félénk a természete, már akkor is zavarban volt, amikor a munkahelyén egy szűkkörű megbeszélésen fel kellett szólalnia. Ott meg van egy stúdió, egy csomó technikus, a nézők, na meg a kamera mögött az a többmillió ember. Szó sem lehet róla.
Viszont addig-addig mondogatták, amíg bele nem fészkelte magát a gondolat a fejébe. Megnézett néhány műsort. Ez tényleg nem kihívás, gondolta. Aztán egyszer vett egy nagy levegőt és beadta a jelentkezési lapot.
Behívták. Ez csak egy előteszt volt. Kitöltötte a lapokat, beadta. Visszahívták. Ekkor már egy asszisztens fogadta.
– Hibátlan lett a tesztje – fogadta Lászlót.
– Tudom – vonta meg a vállát.
– Aha – nézett fel a papírjaiból az asszisztens – Csak szólok, hogy a magáé lett egyedül hibátlan.
László megint megvonta a vállát.
– Oké – folytatta az asszisztens – A következő sorozatban játszani fog. Itt van egy kérdőív, legyen kedves töltse ki. Szeretünk mindent megtudni a játékosainkról, mielőtt belevágunk.

László kitöltötte a kérdőívet. Arra a kérdésre, hogy mely területeken jó, beírta, hogy mindegyik. A másik kérdésre, amelyik azt firtatta, mely területeken gyenge, nem válaszolt.

~oOo~

Aztán beindultak a fordulók. A selejtezőket természetesen nem közvetítette a tévé. Maga a sztár műsorvezető, Öröm Imre sem vett még részt ezeken. László szinte hibátlanul vette az akadályokat, sorra győzte le vetélytársait.
Így jutott be a legjobb nyolc közé. Innentől kezdődtek a felvételek.

~oOo~

A stúdióban felharsantak a fanfárok, a közönség tapsolni kezdett.
– Állj! – kiáltotta a rendező. A zene elhallgatott, a közönség abbahagyta a tapsolást.
– Mi van? – dugta ki a fejét a hangmérnök a keverőpult mögül.
– Visszhangos – jelentette ki a rendező.
– A kurva életbe – morgott a hangmérnök.
A forgatást délutánra halasztották. A nézők kivonultak a büfébe, László és versenytársa felsétáltak ez emeleti öltözőbe, lemosták a sminket magukról.
Délután újrakezdték. Most már rendben volt a hang. A fanfárok harsogása közben bevonultak a versenyzők, majd a zene sokkal rikítóbb lett és megjelent a sztár, Öröm Imre. Széttárta a kezét, meghajolt a kamera felé, végül csípőre tett kézzel végigszökdelt a színpad szélén. Az asszisztens oldalról felmutatott egy táblát, a közönség őrjöngve tapsolt. Imre ezután a pulpitushoz sétált, kegyes mosollyal a versenyzők felé fordult.
– Üdvözletem, Uraim! – mosolygott rendületlenül – Ön ugye László?
László meglepetten nézett vissza. Az előtte lévő kijelzőn harminc centis betűkkel volt kiírva, hogy ‘LÁSZLÓ’. És ezt mindenki látta. Akkor?
– Iigen – nyögte ki végül.
– Maga egy érdekes cukipofa – folytatta Imre – Azt írta, hogy mindent tud. Tényleg?
– Igyekszem – pirult el László.
– Hát, majd meglátjuk – vigyorodott el sok foggal Imre.

Kezdődött a vetélkedő.
László első kérdése az volt, hogy a megadott négy törpenév közül melyik nem szerepel a Hófehérkében.
– A ‘C’ – vágta rá.
– Biztos? – próbálkozott Imre.
László az idióták számára tartogatott szánakozó pillantásával nézett vissza.
– Biztos. Határozottan tudom, hogy nem volt olyan nevű törpe, hogy Böszme.
– Nem kér segítséget?
– Miért kellene?

Végül László toronymagasan nyerte a fordulót és jutott be a legjobb négy közé. Nem szavaztatta meg a közönséget, nem feleztette le a válaszokat, nem hívta fel a segélyszámot. Valójában nem is akart megadni vésztelefonszámot, de annyira erősködtek, hogy végül megadott egyet. A sajátját.

~oOo~

Egy hét múlva jött a következő forduló. A bevonulás most egyből sikerült.

– Nos, itt van a mi hallgatag emberünk – mosolygott Imre Lászlóra.

László igyekezett kedvesen visszamosolyogni. Még mindig nem szokta meg a környezetet.

– Maga mindig ilyen kevésbeszédű? – folytatta Imre.
– Igen.
– Volt már olyan, hogy egy kérdésre bővített mondatban válaszolt?
– Nem.
– Ismer más szavakat is az ‘igen’-en és a ‘nem’-en kívül?
– Talán.
Imre felsóhajtott. A pult alól jelzett valamit hátra, a backstage felé.

László nem győzte kapkodni a fejét. A versenytársa továbbra is bénácska kérdéseket kapott, ő ezzel szemben csupa nehezet. Kapaszkodott persze, néhány válaszával határozottan meg is lepte a stábot, de érezhetően lemaradt az ellenfelétől. Végül még a felezőt is kihasználta. (A közönség szavazatára nem volt kíváncsi, nem érdekelte, hogy száz hülye milyen véletlenszerű eloszlást tud produkálni.) De hiába kapaszkodott, vesztett.

– Hát, búcsúzzunk el Lászlótól – vetett rá egy szánakozó pillantást Imre – Az embertől, aki azt hitte, mindent tud. Aztán mégse.

László letörten ment haza. Hiszen tényleg szinte mindent tudott! De úgy, hogy a vetélytársa csupa könnyű kérdést kapott, úgy eleve nem nyerhetett. Viszont most ő lett a vesztes. Hetekig ezzel fogják ugratni a haverjai, meg a kollégái. Dühösen rúgott arrébb egy kavicsot.

~oOo~

Pista tipikus örömifjú volt. Egyetemre járt és jól ment neki. Kiváló agyat örökölt a szüleitől. Élvezte az életet. Jóképű volt, a lányok tapadtak rá. Társaságban mindig ő vitte a prímet, ösztönösen csavart mindenkit maga köré. Aztán egy hajnalig tartó durva sörözés végén volt egy fogadás és veszített. Az volt a büntetése, hogy be kellett neveznie egy műveltségi vetélkedőbe.

Jelentkezett. Felvették az adatait. Beírta a kedvenc témáit és beírta a kevésbé kedvenceket is.
A selejtezőkön gyorsan túljutott. A stáb imádta, jókat ökörködött velük. Az utolsó selejtezőbeli fordulójára Öröm Imre is beült a hátsó sorba, a rendezővel együtt.
– Igen – hümmögött Imre a végén – Nyerő tipus.
A rendező vigyorogva nézett vissza rá.

~oOo~

Pista viszonylag simán jutott el a döntőig. Mintha angyalok egyengették volna az útját. Közepesen nehéz kérdéseket kapott, de valahogy csupa olyat, melyek feküdtek neki. Persze veleszületett bolondozási kedve nem hagyta magára, hatalmas showt produkált. Eljátszotta, hogy nem tudja a választ. Eljátszotta, hogy szenved. Megszavaztatta a közönséget, majd egy elképesztően bonyolult magyarázattal levezette, miért nem lehet az a jó válasz, utána hirtelen elhatározásból mégis a közönség válaszát fogadta el, de amikor Imre rákérdezett, hogy ‘Biztos?’, akkor megint kezdte előlről a töprengést. A közönség felváltva röhögött és tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Pista valahogy mindig jól válaszolt.
És azokban a fordulókban, amelyekben Pista szerepelt, mindig sokkal nagyobb volt a nézettségi index, mint a többiben. Sokkal.

~oOo~

A döntőt már élőben közvetítették. A kezdés előtt Imre behívta a szobájába Pistát.
– Gyere be, Öcsiboci – intett neki – Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Gondosan bezárta az ajtót. Hellyel kínálta Pistát és leült maga is.

– Na figyelj ide, te tündérgombóc – vigyorgott – Te fogod nyerni a döntőt.
– Honnan tudja?

Imre benyúlt a fiókjába.
– Itt vannak a kérdéseid, a válaszokkal. Van egy órád, hogy betanuld.
– Azannya – füttyentett Pista – Nem bízta a véletlenre, mi?
– Hát nem – vigyorgott tovább Imre – De ennek ára is lesz.
– Igen? – bizonytalanodott el Pista.
– Nem, ne ijedj meg – emelte fel a kezét Imre – Nem szoktam összekeverni a munkát a szórakozással. Másról van szó. Ismered a játék forgatókönyvét. Ha megnyered a döntőt, utána még választhatsz egy ‘mindent vagy semmit’ fordulót. Ekkor már nincs ellenfeled, csak kérdések. Ha mindegyikre jól válaszolsz, akkor megdupláztad a nyereményedet. Ha nem, akkor elbuksz mindent.
– Aha – bólintott még mindig zavartan Pista.
– Na, figyelj, aranybogaram. A győzelmednek az az ára, hogy bevállalod ezt a fordulót is. Ez hoz nekünk akkora nézettséget, hogy bőven megéri azt a rongyos pár milliót. Azt is meg fogod nyerni, persze. Hős leszel. Mi pedig sikeresek. Win-win. Benne vagy?
– És ha nem?
– Akkor nem te nyered a döntőt. De nem vagy te olyan hülye, hogy ennyi pénzt kidobjál az ablakon. És ez nem is igazán csalás: a közönség a showműsorért jön be, abban pedig mindketten jók vagyunk.
– Oké – bólintott Pista.

~oOo~

Pista természetesen megnyerte a döntőt. De tudta azt is, mivel tartozik a közönségnek, hiszen mégiscsak egy döntő. Sziporkázott. Vele együtt Imre is. Szenzációs szellemi párbaj volt. Pista ellenfele sem volt könnyű eset, szorossá tette a küzdelmet, de a végén Pista számlálója mutatott magasabb értéket. Aztán jött a legvégső kérdés: vállalja-e a ‘mindent, vagy semmit?’ fordulót. Az egész ország lélegzetvisszatartva figyelt.
– Végülis, ez csak egy játék, nem? – mosolyodott el csibészesen Pista – Vágjunk bele!
– Ez a beszéd! – csapott a levegőbe Imre.

~oOo~

Egy hétig mindenhol Pistáról beszéltek az emberek. Hogy milyen cukipofa. És milyen okos. Milyen bevállalós.
Aztán eljött az újabb forduló. Pista természetesen megint megkapta előre a kérdéseket és a válaszokat. A show, ha lehet még nagyobb volt. A döntőben még bezavart egy másik játékos is, de itt már csak a két sztár csapott össze. Szikrázott köztük a levegő, szellemes riposztok röpködtek, és mindegyikből Pista került ki győztesen, de Imre is olyan cuki volt, hogy meg kellett zabálni, szóval a közönség önfeledten élvezte a műsort.

Aztán jött a mindent eldöntő utolsó kérdés.

Mely sejtek érési helye a csontvelő?
A: T-Limfociták
B: NK-Limfociták
C: B-Limfociták
D: Cytokinok

Pista döbbenten nézte a képernyőt. Ez a kérdés nem szerepelt a papírján. Ráadásul halvány gőze sem volt a jó válaszról. Elképedve nézett Imrére, aki szemtelenül vigyorgott vissza. Pista izzadni kezdett. A közönség levegőt sem mert venni. A kérdést persze nem értették, de nem ez volt az első. Bíztak Pistában. Hányszor volt már vert helyzetben és hányszor találta ki káprázatos módon a jó választ! Pista ezzel szemben leblokkolt. Csak az járt a fejében, hogy már leelőlegezte az 1-es BMW-t és lefoglalózta azt a garzont a dunaparti lakóparkban. Persze, van 25% esélye, persze. Majdnem felröhögött kínjában, amikor eszébe jutott, mit mondott a múltkor: ez csak egy játék. Ja. A show kedvéért már korábban elhasznált minden segítséget, sajnos a felezőt is. És most itt fortyog a szarban. Végül döntött: B. A közönség legnagyobb csalódására most nem volt semmi show. Üvegesen nézett Imrére, csak a fejével intett, hogy nem módosít. Természetesen nem ez volt a jó válasz. Imre széles mosollyal nyomta meg a gombot és a zöld lámpa a C válasz mellett jelent meg. A közönség döbbenten nézett. A tévé előtt emberek milliói törtek össze. Nem lehet. Nem lehet, hogy az ország hőse pont az utolsó próbán. Hiszen a legkisebb fiú mindig győz. Pista előtt összemosódott minden. Érzékelte, hogy Imre átöleli, gratulál neki az eddigi teljesítményéért, aztán lekonferálja a műsort, a kamerák tetején pedig kialszanak a piros lámpák. Csak állt a színpadon. Amikor eltávozott az utolsó néző is a nézőtérról, akkor tért magához. Megrázta a fejét. Határozott léptekkel indult el Imre szobája felé és kopogtatás nélkül nyitott be.
– Ez mi volt? – szegezte a műsorvezetőnek.
– Mi lett volna? – vont vállat Imre – Nem tudtad a választ. Vesztettél.
– De ez a kérdés nem szerepelt a papíron!
– Milyen papíron?
– Amit adtál, te mocsok.
– Nem adtam semmilyen papírt.
– Ez akkor mi? – dugta Imre orra alá a papírját Pista.
– Nocsak, lejegyzetelted a kérdéseidet? – vigyorgott Imre – Ügyes.
– Ezt te adtad nekem.
– Én? Most látom először ezt a papírt.

Pista döbbenten nézett Imrére, aki nyugodtan mosolygott.

– Szénné foglak perelni – döntött Pista – Apám ügyvéd. Én is annak tanulok.
– Jó mulatság lesz – lett szélesebb Imre mosolya – Az ország öt legjobb sztárügyvédje nekünk dolgozik. Az első szokott képviselni minket, a többit csak azért fizetjük, hogy ne vállaljanak ellenünk pert. De hajrá.

Majd Pista elszontyolodott arcát látva hozzátette.
– Idefigyelj, Öcsiboci. Alapvetően kedvellek. Ezért kapsz tőlem egy tanácsot. Tedd magad túl ezen az egészen. Eszedbe se jusson pereskedni, mert viszontperelünk rágalmazásért és életed végéig a bírságot fogod törleszteni.

Pista hallgatott.

– Menjél haza. Fiatal vagy, előtted az élet. Az egész ország szeret és sajnálni fog. Azért ez is valami. És a leckén is elgondolkodhatsz, amit kaptál.
– Igen – felelte tompán Pista, majd felemelte a fejét – Csak azt mondd meg, te rohadék, hogy te miért csináltad?
– Mi mást csinálhatnék? – vont vállat Imre – Ez a szakmám.

A nagy király haldoklott. Az ország legjobb orvosai vették körül. Az érsek rendszeresen benézett hozzá és tájékoztatta a trónteremben buzgón imádkozó püspököket, az idegesen fel-alá járkáló főurakat. A tét nem volt kicsi. A király tényleg nagy volt: véres háborúkkal ő vette birtokba a területet, ő alapította meg az országot, ő fogadtatta el a környező országokkal sajátja létezését, ő szervezte meg a közigazgatást, ő hozta létre az egyházi struktúrákat. De ez az egész még nem szilárdult meg: a köznép zúgolódott, nem tetszett nekik az új rendszer, a főurak már most azt lesték, ki lesz, ki lehet az utód (a nagy királynak sajnos nem született fia), a püspökök pedig a hatalmukat félték a lélekben még mindig erősen pogány országban.
Aztán az egyik nap megtörtént. Az éppen mellette lévő orvos felállt és lehajtotta a fejét.
– Elhunyt? – kérdezte az érsek.
– Igen – válaszolta az orvos.
Az érsek átment a trónterembe. Kezével csendet intett, majd közölte a hírt. Megnevezte, melyik főúrra testálta a király végakaratában a hatalmat. A várakozók egyik fele ingerülten csapott a kardjára, majd dühösen elhagyták a termet. Az érsek szomorúan nézett utánuk. Ennyi. Itt van az újabb háború.

~oOo~

Nem lehet azt mondani, hogy az érseket túlzottan meglepte volna a dolgok ilyetén alakulása. Ismerte a saját fajtáját: nyakas, önhitt népség, akik nem fogadnak el senkit maguk fölött, csak az erőből értenek. De talán tehet valamit, hogy a király öröksége fennmaradjon.
Hivatta az egyik speciális orvosát.
– Hivattál, uram – ereszkedett féltérdre az orvos.
– Igen – bólintott az érsek – Úgy hallottam, értesz a balzsamozáshoz.
– Tanultam.
– Nem azt kérdeztem! – csattant fel a főpap – Értesz-e hozzá?
– Bocsáss meg, uram. Igen, értek hozzá.
– Ez mindjárt más – enyhült meg az érsek – Nagyon fontos munkával bízlak meg.
– Igen?
– Nagy királyunkat magához szólította az Örökkévaló. Szeretném, ha bebalzsamoznád a földi porhüvelyét. Hogy fizikai jelenlétében is emlékeztessen minket arra, amit alkotott. Hogy ne pazaroljuk el a ránk bízott örökségét.
– Értem.
– Meg tudod csinálni?
– Meg, de tulajdonképpen lennének problémáim, például…
– Nem érdekelnek a technikai részletek! – csattant fel a főpap – Csináld meg!
– Értettem – hajolt meg az orvos.
– Helyes. Elmehetsz.

~oOo~

Az érseket elfoglalták az ország problémái. Megerősítette a püspökségek rendszerét. Egyenként elbeszélgetett velük. Hogy mennyire fontos a munkájuk, különösen most. A főurak háborúzni fognak és az ellenszegülők fel fogják lázítani a népet. Azt a népet, mely már most is dühös az újra. Azaz rájuk. Minden módon meg kell próbálni lehiggasztani őket. Ha kell, ígérjenek elkárhozást, poklot – de bizonytalanítsák el a jobbágyokat. Az országnak arra van most szüksége, hogy a háború mihamarabb véget érjen, a nép pedig ne vaduljon el teljesen.

Majdhogynem el is feledkezett a balzsamozóról.

~oOo~

Az orvosa jelentkezett kihallgatásra.
– Nos, fiam, sikerült? – érdeklődött az érsek.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta az orvos – Bár voltak problémáink. Például…
– Mondtam már, hogy nem érdekelnek a technikai részletek! Sikerült, vagy nem?
– Persze, sikerült, de…
– Köszönöm, nekem ennyi elég. Most nézzük meg.

Átsétáltak egy eldugott terembe. A nagy király méltóságteljesen feküdt a ravatalon, kezei – szeretett kardját markolva – összekulcsolódtak a mellén. Az érsek határozottan visszahőkölt.
– Mintha élne – jegyezte meg.
– Igyekeztem – hajtotta meg fejét az orvos.
– Jó munkát végeztél, fiam. A jutalmad nem marad el.

~oOo~

Az érsek innentől minden nap felkereste a királyt. Csak állt mellette szótlanul és nézte.

Egyik nap, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. A király kardja a földön hevert. Óvatosan közelebb hajolt. Döbbenten tapasztalta, hogy nem csak a kard van a földön: a király keze tört le csuklóból.

– Azonnal hívjátok ide az orvost! – kiáltott rá a szolgákra, ahogy beért a szobájába.

Az orvos megérkezett.

– Idefigyelj, te semmirekellő! – ordította az érsek – Mit csináltál a királlyal?
– Mi történt?
– Letört a keze, te gazember!
– Hoppá.
– Nem tűnsz túlzottan meglepettnek.
– Nagyuram, mondtam, hogy voltak problémák.
– De azt is mondtad, hogy sikerült!
– Azt hittem, sikerült.
– Beszélj, te kurafi!
– A balzsamozáshoz egyiptomi só kell.
– És?
– Nekünk nagyon kevés volt raktáron.
– És?
– Nem várhattunk addig, amíg ideér Egyiptomból egy adag. A király teste teljesen elpusztult volna.
– És?
– Úgy hallottam, hogy jó az erdőntúli só is.
– És?
– Azt a kevés egyiptomi sót összekevertük a másikkal és úgy balzsamoztunk.
– És?
– Láthattad, uram. Úgy nézett ki, hogy jó lett. De végül mégsem.
– Mire számíthatunk?
– Talán megáll a pusztulás. Talán azok a részei megmaradnak a néhainak, ahová több egyiptomi só jutott.

Az érsek tenyerébe hajtotta a fejét.

– Bízzunk Isten kegyességében, uram – suttogta az orvos.
– Na, arra neked is erősen szükséged lesz! – nézett fel a főpap – Most pedig távozz!

~oOo~

Az érsek innentől naponta többször is benézett a terembe. A balzsamozott test állapota rohamosan romlott. Leestek a karjai. A lábai. Amikor a feje is elporladt, az érsek elsírta magát. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, amikor hosszú idő után kiderült, melyik testrésze maradt épen az elhunytnak.

~oOo~

Összehívta a püspököket. Mind a kilenc bíborruhás ott ácsorgott a fogadóteremben. Izgatottan susmorogtak egymás között. Senkinek nem volt semmilyen elképzelése, mi is lehet az a fontos dolog, amiért idehívták őket.
– Testvéreim! Barátaim! – lépett be az érsek – Köszönöm, hogy eljöttetek!
A mormogás abbamaradt. Minden szem az érsekre szegeződött.
– Nagy a baj – szögezte le az érsek.
Mind a kilenc püspök bólogatott. Egymás szavába vágva sorolták a borzalmakat: a falvakat feldúlják, a papokat a fellázadt jobbágyok megkínozzák, megölik.
– Tudom – bólintott az érsek – Emberpróbáló időket élünk. Volt egy tervem.
A püspökök megint elhallgattak, érdeklődve néztek az érsekre.
– Bebalzsamoztattam királyunk testét. Úgy terveztem, hogy menetekben körbevisszük az országban. Megmutatjuk az embereknek. Hogy emlékezzenek rá. Hogy megmutassuk, Isten megőrizte nekünk. Hogy Isten még mindig figyel ránk. A király pedig velünk van.
– Halleluja – hajtott fejet az egyik kövér püspök.
– Igen – kulcsolta össze kezét az érsek – De a terv nem teljesen sikerült. A balzsamozó pocsék munkát végzett. Meglakolt érte, de ez rajtunk már nem segít. A test elporladt.
A püspökök csalódottan felmorajlottak.
– Illetve – nyelt egy nagyot az érsek – A nagy királynak egy testrésze megmaradt.
– Az feje? – kérdezte az egyik püspök.
– Az keze? – kérdezte a másik.
– Nem – nyelt még nagyobbat az érsek – A… szóval a… hogyismondjam… ami a nemzéshez kell.
– Az fasza? – bökte ki egy bátor püspök.
– Az – temette fejét kezébe az érsek.
– Isten legyen hozzánk irgalmas – morogták kórusban a püspökök.
– Halleluja – szólalt meg újra a kövér.

~oOo~

Az érsek mindent megpróbált. Elutazott Kijev mellé, a Pecserszka lavrába. Nekik volt egy csomó múmiájuk raktáron. Sikerült elkérni kettőt közülük. De mire visszaérkeztek a városukba, mind a két múmia elporladt. Hiába, az országban nem volt meg a rusz mikroklíma.

Az érsek fáradtan rogyott le az oltárához. Nehéz ügy ez a vallás.
– Uram, miért csinálod ezt velünk?
Nem jött válasz.
– Uram, tudom, hogy nem ismerhetjük a szándékodat. Most már azt is tudom, hogy nem értjük a humorodat sem. De miért?
Csend.
– Uram, ez most nem viccelődésre való idő. A te birodalmadért harcolunk. Nyomorult szolgád csak egy icipici csodáért esedezik!
Még mindig semmi.
– Rendben – állt föl a főpap, felszegett fejjel – Akkor használjuk a saját módszereinket.

~oOo~

Újból összehívta a püspököket.
– Testvéreim! Barátaim! – üdvözölte őket – A helyzet nem lett jobb.
– Az a… bizonyos testrész még mindig megvan? – érdeklődött óvatosan az egyik püspök.
– Meg.
– Halleluja – vágta rá a kövér.
Nyolc szempár nézett rá vádlón.
– Hagyjátok – legyintett az érsek – Testvérünk egy kicsit buzgó.

– Döntenünk kell – szögezte le a főpap – Az egyik lehetőség, hogy fából kifaragunk egy kezet és azt visszük körbe. A másik lehetőség az, hogy körbevisszük…. ezt a…
– Esetleg köthetnénk rá masnit színes szalagból – vetette fel a kövér.
Kilenc szempár gúvadt rá.
– Akkor… esztétikusabb lenne… – hebegte a püspök.
Az érsek kezei közé temette a fejét. Igen, a jámborság követelmény, de ami sok, az sok.

– Nos, testvérünk véleményét már ismerjük – rendezte aztán sorait a főpap – Kíváncsi vagyok a többiekére is.
– A fakéz teljesen jó ötlet – mondta egy magas.
– Hmm – hümmögött egy sunyi tekintetű – Szerintem veszélyes. Hatalmasat bukhatunk, ha kiderülne a csalás.
– Hogyan derülne ki?
– Az emberek közé visszük, nem? Megpróbálják majd megérinteni.
– És?
– Azért egy ács biztosan megismeri a fát, még tapintásról is.
– Hmm. Akkor?
– Hát… marad ez a… izé.
– És hogy fogjuk hívni? A Szent Pénisz?
– Ki fognak minket röhögni. Minden tekintélyünket elveszítjük.
– Nekem van egy ötletem – simogatta az állát az egyik, akinek haja fura módon az egyik oldalon már megőszült, de a másikon még ép maradt.
– Mondjad! – figyelt rá az érsek.
– Vigyük ki így, ahogy van. És mondjuk azt, hogy ez egy kéz.
– Megbolondultál? Még a leghülyébb is látni fogja, hogy hazudunk.
– De ki meri-é mondani?
– Mi?
– A ládikó mellett ott lesz 4-5 felfegyverzett emberünk. Kíséretként pedig adunk mögéjük egy zászlónyi harcost. Aki csak elmosolyodik, azt egyből elvisszük. Spionokat küldünk mindenfelé. Ezek azt fogják terjeszteni, hogy más falvakat felkoncoltak, mert nevetni mertek. Megfizetünk egy csomó ostobát, hogy éljenezzenek. Mi pedig zordan oda fogunk állni a doboz mellé és azt mondjuk, hogy ez egy kéz. Szerinted kinek lesz ellenvetése? Valahol mélyen ez egy szolganép. Aztán más spionok híresztelhetik azt is, hogy ez a kéz azért formálódott át ennyire, mert egy besenyő ügynök megnyomorította.
– Most mondtál valamit – gondolkodott el az érsek – A megbeszélést berekesztem. Elmehettek.

~oOo~

A nép pedig befogta a pofáját. Döbbenten nézték, mit tettek eléjük. De szólni nem mertek. Ha ez a hatalom volt annyira bátor, hogy megmutatott nekik egy faszt, majd elvárta tőlük, hogy kézként imádják, akkor ezek annyira erősek, pontosabban az Istenük, akiben bíznak, annyira erős kell legyen, hogy reménytelen küzdeni ellene. És ez egy olyan nép volt, amelyik csak az erőből értett.