Category: Oroszlánkörmök

László úgy nézett ki, mint egy disznó. Nem is, inkább, mint két disznó.

– Úgy nézek ki, mint két disznó – morogta kelletlenül a tükör előtt.

A dolog már régóta zavarta, de ez a mostani látvány végképp kiverte a biztosítékot. Ebből fogyókúra lesz. Zöldséget fog enni madzaggal és naponta órákat sportol. Ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
A következő nap nem evett semmit.
A rákövetkező reggel izgatottan állt a mérlegre. Hízott fél kilót.

– No, ne már! – hökkent meg – A fene sem gondolta volna, hogy ennyi kalória van a levegőben.

Akkor sport. Körbekocogta a lakótelepet. Utána már csak sétára futotta, de abból három kört tolt. Hosszú a nap, belefért. Éppenhogy. Az ennivalóval kapcsolatban lazított, már engedélyezte magának a vizet.

Újabb mérlegelés. Hízott egy kilőt.
Vakarta a fejét, majd dühösen belevágta a mérleget a tükörbe.
Kiment a konyhába és amíg sült a pizza és a hasábkrumpli, bevert egy zacskó mogyorót.

– Mindenki kapja be – dühöngött teli szájjal.

Aztán reggel lelkiismeretfurdalása támadt, elszaladt a közeli boltba tükörért, mérlegért. Otthon ráállt.
Fogyott másfél kilót.

– Mi az isten van itt? – döbbent meg. Akkor az a módszer, hogy sokat kell enni? Nos, ezen ne múljon. Aznap oldalas volt ebédre, zsíros kenyérrel, hozzá letolt egy üveg bort. Jól érezte magát.

Újabb mérlegelés. Hízott két kilót. Már emelte a mérleget, amikor a tükör ijedten félreugrott.
– Eh, igazad van – tette le a mérleget László – Nem te tehetsz róla.

Csakhogy most mi legyen? Végül úgy döntött, ez a kevés mérés nem jelent semmit. Fogyózni kell, nem vitás, de legalább egy fél évig kell gyűjtenie az adatokat, hogy valamit ki is lehessen belőlük következtetni.

Gyötrelmes fél év volt. Teljesen mérlegfüggő lett. Ha reggel a mérleg megdícsérte, akkor aznap virágosan jó napja lett. Ha a mérleg leszidta, akkor legszívesebben visszabújt volna az ágyba és aludt volna a következő mérlegelésig. Eleinte próbálta megsaccolni, mennyit fog mutatni a mérleg, de nemhogy az értéket nem találta el, de még a tendenciát sem.

Eltelt a fél év. Ott voltak a számok az Excel táblában. Ki is rajzoltatta egy diagramba. Mint az ökörhugyozás.

– Ez úgy néz ki, mint az ökörhugyozás – morfondírozott. Mintha nem csinált volna semmit. A tükör teljes összhangban volt a mérleggel, az is azt mutatta, hogy nem csinált semmit.

– Pedig végigkinlódtam ezt a fél évet! – jajdult fel – És mennyit sportoltam!

Nem, valamit kezdeni kell ezekkel az adatokkal. Egész biztosan ott van bennük a megoldás. Csak foglalkozni kell velük.

Először is átalakította az összes számot binárisra. A bájtokat nyolcasával sorbarendezte, de nem lelt semmilyen összefüggésre. Hexában kellene? Végülis, abban betűk is vannak! De úgysem kapott semmit.
Töprengett.
Végül maradt a bináris nyolcas elrendezésnél. Hirtelen ötlettel a magas biteket besötétítette, az alacsonyakat fehéren hagyta. Még mindig semmi. Elfordította az egészet kilencven fokkal. Semmi.
Hmm, mennyi is az élet értelme? 42. Az hatszor hét. Egymás mellé rakott hat bináris számot, majd mindezt hét sorig csinálta. Újabb színezés. Semmi. Elforgatta a blokkokat balra. Semmi. Elforgatta jobbra. Hoppá, ez már majdnem minta! Egymáshoz fűzte a blokkokat. Határozottan valami minta volt. Mintha valami arab írás lett volna. Vagy grúz. Vagy héber. A fene sem érti ezeket a jeleket.

A kialakult képet lekicsinyítette, hogy kiférjen egy darab A4-es papírra, majd besétált vele az ELTE arab tanszékére. Azt javasolták neki, hogy íratkozzon be az Arab Varázslástan kurzusra. Végigülte. A tükröt otthon immár akkor tüntette el, amikor csak akarta, a boltba meg repülőszőnyeggel járt, de a szövegnek nem lett értelme. Talán héber? A Duolingo-n volt héber oktatás, pár hónap után eljutott odáig, hogy megállapíthassa, a szöveg nem héber.

Kezdett begolyózni. Nem hagyta abba. Érezte, hogy nyomon van. Volt egy török nyelvész haverja, az kizárta az óottománt. Mi van még? Beoldalgott a Pázmányra. Addig ügyeskedett, amíg el nem kapott egy tanárnak kinéző férfit a sémi tanszéken.
– Maga tudja, hogy mi ez?

Az illető vetett rá egy pillantást.
– Persze. Közép-arámiul van – mondta és ment tovább.

Lászlónak kihabzott az agya a fülén.
– Addig nem tesz egy lépést sem, amíg meg nem mondja, mi van ide írva! – ragadta meg ordítva a pacák vállát.
Az oktató meghökkent.

Odalépett hozzájuk a biztonsági őr.
– Van valami probléma? – kérdezte.
– Nem, nem – mosolyodott el a tanár – Nem szokta még meg, hogy ezen a tanszéken mindig sok a dilis?
– Pardon – mosolyodott el a kopasz is.

László csak állt ott, az izgalomtól tátva maradt szájjal. Nyál csorgott az ajkán, lecsöppent a gallérjára, de észre sem vette.
– No, lássuk csak – vette át a tanár a feclit – Azt mondja, hogy… na… minden nap engedjük ki a macskát az udvarra? Nem, most látom, van itt egy módosító jel, akkor ez más lesz. Hmm, hmm. Görbe bögre, bögre görbe?
– Ne szórakozzon velem! – hördült fel László.
– Nem szórakozom – tolta le szemüvegét a tanár az orrnyergére – Tudja, ez egy arámi szöveg. Nincsenek benne mássalhangzók, így egy szövegnek több jelentése is lehet. Nekünk kell kiválasztanunk a megfelelőt.
– Elnézést. Csinálja.
– Na nézzük a következőt. Hát ennek megint semmi értelme. Azt mondja, hogy kövérnek teremtettelek, az is maradsz, törődj már bele.

László megmerevedett.
– Köszönöm – szólalt meg rekedten – Hagyjuk a fenébe. Nem fontos.
– Ahogy gondolja, fiatalember – adta vissza a papírt a professzor.

Majd elmenőben még odavetette:
– Nem mintha rám tartozna, de nem gondolt még arra, hogy sportoljon valamit?

Ünnepségre készültünk. Száz éve alapították pionír őseink a falut és még életben voltunk… nagy szó ez, amilyen idők manapság járnak.
Tavaszodott. Fahulladékból máglyát raktunk. Jól fog mutatni éjjel, amikor meggyújtjuk.
A lányok friss ágakkal, korán nyíló virágokkal aggatták tele a házakat. Az asszonyok inkább az üstök körül szorgoskodtak. Izgalmas illatok tették teljessé a dekorációt.
A férfiak hajnalban már elvégezték a dolgukat, napközben csak lófráltak, bosszantották a lányokat. Előkerültek maradék pálinkák is.
– Alakul a hangulat – bólintottam, majd bementem a rönkházunkba. A miénk volt a legnagyobb a faluban, de ez így is van rendjén. Még külön fürdőszobánk is volt.

Feleségem az asztalnál aggódott. Mint mindig.
– Rossz előérzeteim vannak – közölte.
– Már meg miért?
– A lányok egész délelőtt az erdőt járták.
– Az a dolguk.
– Igen, csakhogy egy pétert sem láttak.
– Hoppá!
– Ugye? Máskor ilyenkor már tele van velük az erdő.
– Úgy bizony.
– Milyen lesz így az ünnepség? Ha eltűnnek a szerencsemanók, az nagy bajt jelent.
– Ha csak az ünnepség… azt mondtad, egyet sem láttak?
– Azt.
– Ebből nagyobb baj is lehet.

Kimentem, felkerestem az őröket. Ők sem láttak pétereket. Lelkükre kötöttem, hogy erősen figyeljenek. Nem jó jel, nagyon nem.

Visszamentem a házba. Lassan készülődnöm kell. Utálom ezt a díszegyenruhát, de ilyenkor muszáj. Ha már én vagyok a falvak lászlója. De előtte egy forró fürdő. Ki nem hagynám. Levettem az üstöt a tűzről, beleborítottam a dézsába. Aztán beleborítottam pár vödör hideg vizet is. Ledobtam a ruhámat és lassan beleereszkedtem. Elengedtem magamat. Most jó. Minden várhat.
Szekereket hallottam érkezni. Épp ideje volt, már vártuk a szállítmányt. Jó jel, hogy még az ünnepség előtt megérkeztek. Nem lesz itt baj.
Illetve…
Ordítás. Kard suhan, vászon szakad. Sikolyok. A hang, ahogy a hús reccsen. Harci kiáltások. Mi az isten?
Kiugrottam a dézsából. Döngő lépteket hallottam a házból. Felkaptam a kardomat. Egy hatalmas tamás rúgta be az ajtót, mögötte még kettő. Hozzájuk vágtam az üstöt, a vödörrel kitörtem az ablakot és kiugrottam. A falu lángokban állt. Mindenfelé idegen harcosok, sokkal többen, mint mi. A váratlan roham már véget is ért, tamásaink mind vérben feküdtek a földön.
Bevetettem magam az erdőbe. Riasztanom kell a többi falut. Futottam. Mögöttem csörtetett egy hatalmas alak. Meghallottam, amikor lendítette a kardját, megfordultam, parád, utána meg egy riposzt. Nem sok torka maradt. Az idióta. Meg sem fordult a fejében, hogy ez a pucérseggű alak egy lászló lehet. Lerángattam a köntösét, magamra kaptam. Futottam a szomszéd falu felé.

Oldalról ütöttek le.
– Öld meg! – hallottam.
– Állj meg, hülye! – ordítottam.
Kardot nyomtak a torkomhoz.
– Mit tudsz nekünk mondani?
– Például azt, hogy én vagyok a lászlótok!

Szerencsére felismertek. A szomszéd falu tamásai voltak. Hallották a harci zajt, gondolták kiküldenek egy kisebb csapatot. Aztán meglátták, hogy ellenséges harcos fut feléjük. Nyilván lecsapták. Jó tamások ezek.
Futva mentünk a falujukba. Minden perc számított.

– Hol van az andrásotok? – lihegtem, amikor megérkeztünk.
Hórihorgas, lófarkas alak lépett elő.
– Én vagyok az. Mit akarsz tőlem, te nyomorult?
– Először is adjatok rendes ruhát. Utána pedig vegyél vissza magadból, a lászlóddal beszélsz.
Szúrós szemekkel nézett, aztán felismert.
– Elnézést. Nem ismertelek fel. Mi történt a falutokban?
– Megtámadtak minket. Útközben kapták el a szekereinket, azokban bújtak el, így lephettek meg minket.
– A hegyentúliak?
– Más ötletem nincs.
– Túlélő?
– Kizárt.
– Éreztem, hogy valami lesz. Egész nap nem láttunk egy pétert sem.
– Mi sem.
– Van terved?
– Nők, öregek, gyerekek a barlangba. Küldjél hírnököket a többi faluba. A férfiakkal megszervezzük a védelmet.
– Én is így gondoltam. Meg kiküldök néhány gézát kémkedni.
– Remek ötlet, csináljátok. Én meg elmondom a hírnököknek az üzenetet.

Eléggé elkeseredett dolog volt ez az egész. Ha tényleg a hegyentúliak voltak, akkor sokan lesznek. Ismerem a lászlójukat, pontosabban, ők istvánnak hívják, nagy taktikus, csak akkor támad, ha biztosra mehet. Először engem akart elkapni, a falvammal együtt, de biztos, hogy már a közelben van a főerő is. Miközben nálunk mindenki a tavaszünnepre készült. Milyen jól is alakult a reggel! A falvam… a családom… ökölbe szorult a kezem. Nem adjuk könnyen magunkat!

Szerencsére a falu andrása ura volt a helyzetnek. Elindította a menetet a búvóbarlangba, adott melléjük két tamást.
Őröket küldtünk ki mindenfelé. Meg gézákat portyázni – jelezzenek, ha bármi gyanúsat látnak.

– A csapdák rendben vannak? – kérdeztem az andrást.
– Természetesen.

Vártunk.

– Van nekünk egy józsefünk is – vetette oda.
– Nem mondod? – csodálkoztam – Hívd ide.

Zavaros tekintetű, motyogós embert tuszkoltak elém. Alig győztem elhessegetni a mosolyt. Tipikus.
– Üdvözöllek, jövendőmondó!
– Mmphhmm.
– Beléd is. Gyorsan kellene jósolnod.
– Nem.
– Akkor meghalsz.
– Meggondoltam magam.
– Örülök, hogy együttműködsz. Mi lesz a csata vége?
– Krhmpp, mmphhmpm.
– Nem értem.
– KRHMPP, MMPHHMPM.
– Nem a hangerővel volt bajom. Mit mondanak az istenek?

Valahogy tekergetni kezdte a kezét, miközben a földet nézte. Köpött egyet. Fingott. Utána a levegőbe szagolt.

– Nagy csata lesz.
– Ettől féltem. Ki győz?

Elnézett a levegőbe.

– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Az istenek tiltják, hogy halott emberrel beszélgessek.

És elvonult.

– Nem a harci morál szítására használjátok, ugye? – fordultam az andráshoz.
Halványan elmosolyodott.
– Érteni kell a nyelvét. Időnként hasznos. Meg ő a krónikásunk is.
– Énekel is?
– Sajnos.

Egy géza érkezett vissza.

– Láttál ellenséget?
– Még nem.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Mert láttam mást.
– Mit?
– Nyomokat. Péterek.
– Ne szivass. A péterek köztudomásúlag nem hagynak nyomot.
– Én láttam – vont vállat.
– A legjobb gézám – jegyezte meg az andrás – Ha azt mondja, hogy látott, akkor látott.
– Legyen. És?
– Elvonultak. Egy tisztásra. Az összes.
– Micsoda?
– Várnak. És félnek.

Egymásra néztünk az andrással. Ilyenről egyikünk sem hallott még. Akkor ez most szerencse lesz, vagy sem?

Rohanva érkezett egy újabb géza.

– Jönnek! – kiabálta – Sokan. Nem is álcázzák magukat!

Bólintottunk. Mindketten tudtuk a dolgunkat. Az andrás magához vett néhány tamást és elindultak a csapdákhoz. Én pedig a maradékkal felvettem a védekező formációt: a csapat fele elbújt a házak, fák mellé, a többi pedig elállta az utat.

Már hallottuk őket, ahogy recsegtek a bokrok, az ágak. Jöttek, mint a lavina. A csapdák sokat megfogtak közülük, az andrás is dolgozott az embereivel, de rengetegen voltak. Összecsaptunk. Az oldalt megbúvók csak erre vártak, kitörtek. Hátulról pedig jött az andrás.
Senki nem védekezett. A szűk helyen minden csapás talált. Csont reccsent. Vér fröccsent, vér, agyvelő mindenfelé.
Már láttam, hogy nagyon elrontottuk. A körbezárásunk sikerült ugyan, de nagy volt a túlerő, így végül mi szorultunk sarokba. Sikerült felgyújtaniuk a falut.

– Visszavonulás! – kiáltottam. A kürtös megfújta a kürtjét.

Csapásokat hárítva vonultunk ki a falu túloldalán, majd futásnak eredtünk a megbeszélt találkozási ponthoz: a barlang melletti faluhoz. Nem jöttek utánunk, megelégedtek a falu elfoglalásával.

A falu andrása, egy hosszú, ősz szakállú öreg a szélső háznál várt minket.
– Micsoda idők! – csóválta a fejét.
– A kurva anyjukat! – hörögtem a térdemre támaszkodva – De sokan vannak!
– Sejtettem. Ismerem az istvánjukat.
– Én is. Megcsináltad, amire kértelek?
– Igen. Elküldtem a gyengéket a barlangba. Az összes faluba gyorslábú hírnököket szalasztottam. Összeszednek minden hadrafoghatót és jönnek. Reggelre itt is lesznek.
– Remélem. Remélem, hogy hamarabb, mint az ellen.
– Bízzunk a szerencsénkben.
– Pétereket láttatok?
– Nem.

Felsorakoztattam a vert sereget. Szomorú látvány volt. Egy csomó sebesült. Kész csoda, hogy el tudtak futni idáig. Kerestem a lófarkas andrást, de nem láttam.
– Halló, ki látta az andrást?
– Levágták – hallottam hátulról.
– Hogyan?
– Meglátta az istvánt és nekiment.
– Aztán?
– Aztán a testőrség…

Lehajtottam a fejemet. Nagy harcos volt, valamikor a legjobb tamás.

– Meg fogjuk bosszulni – vetettem fel a fejemet.
– Meg – jött a válasz a csapattól.
– Adjál nekik ételt, italt, szállást – fordultam az öreg andráshoz – Holnap nagyon erős napunk lesz.
– És te, uram?
– Nálad fogok lakni. Este megbeszéljük a terveinket. Számítok a bölcsességedre.
– Megtisztelsz.
– Eh, ne told túl. Borod van?

Gyakorlatilag semmit sem aludtunk éjszaka. Folyamatosan érkeztek a csapatok. Mindegyiket az andrásuk vezette. Érezték ők is, hogy itt fog eldőlni minden. Ha ezt a csatát elveszítjük, akkor mindegy, ki marad a faluban. Mindegyiket bevontuk a tervezésbe.
Nem volt könnyű. Még így is, hogy összeszedtünk mindenkit, még így is túlerőben volt az ellenség. Mi viszont ismertük a terepet. És a szeretteinkért, a falvainkért küzdöttünk, mindenért, amit teremtettünk. Talán…

Hajnalra egyeztettük az összes andrással a tervet. Egy kisebb csapattal útnak indultam. Merész vállalkozás lesz, de ha bejön…
Kerülőúton visszalopakodtunk a falunkhoz. Nem számítottak semmire. Még őrt sem állítottak. Nagyon hamar és legfőképpen zajtalanul levágtuk az összes részeg disznót. Jött velünk néhány sándor is. Ügyesen átalakították a szekereket: karókra rögzített kardokat, kihegyezett farudakat szereltek az elejükre, de még a lószerszámokra és a kerekekre is pengéket erősítettek.

Feljött a nap. Ha tudta volna, mit fog látni, lehet, hogy inkább a takarója alatt maradt volna. Az öreg andrás nem aludt egy szemet sem. Sűrűn nézett az erdőre. Legalább csak egy kicsi, egy apró péter lenne. Talán… mintha az a szempár ott… de lehet, hogy csak egy nyúl volt.
Felsorakoztak a csapatok, élükön az andrásokkal. Az öreg gyors eligazítást tartott, majd mindenki ment a megállapodott helyére. Biztosak voltak benne, hogy a falu melletti tisztáson lesz a döntő csata. Jobb oldalon gyep által rejtett mocsár volt, a terv abból állt, hogy oda kellene beszorítani az ellent. Emiatt arra az oldalra állították csaléteknek azt a csapatot, amely egy lászlónak öltöztetett tamást vett körül.
Hamarosan ágzörgés hallatszott és a tisztás túloldalán felsorakoztak a hegyentúliak is. Most látszott csak, milyen sokan vannak. Az istvánjuk gőgösen mosolygott. Megeszik ezt a gyülevész bandát.
Egy ideig farkasszemet nézett a két tábor, majd a hegyentúliak meglódultak. Az andrás intett és a helyiek is elindultak. Hamar látszott, hogy a csel működik, a főerő a lászló felé vette az irányt. A tisztás közepén találkoztak. Pillanatok alatt vörös lett a fű és a levegő megtelt nyögésekkel, hörgésekkel. Az istván sajnos most is túl óvatos volt, nem törte az utat a hamis lászló felé, inkább a katonáit hajtotta. A védekezők küzdöttek, mint a tigris. De a hegyentúliak sem hagyták magukat, csupa erős, jól képzett tamás. Sokáig úgy látszott, hogy állóháború lesz a tisztás közepén, de elkezdett érvényesülni a túlerő, nyomultak, nyomták a lászló csapatát a mocsár felé. Az andrás csak erre várt. Megint intett és egy friss csapat tört elő balról. Hátbatámadták a hegyentúliak fő frontját, a lászló csapata meg gyorsan kétfelé vált. A friss egység elkezdte beleszorítani az ellent a mocsárba, miközben a lászlóék oldalról támadtak. Az andrás keze ökölbe szorult: most dől el minden! Fejetlenség tört ki a hegyentúliak között, különösen akkor, amikor az elől harcolók ordításai alapján ráeszméltek, hogy mocsár van előttük. Veszetten próbáltak visszafelé nyomulni, de a friss csapat is erősen nyomott.
És ekkor…
Megszólalt az istván kürtöse. És a fák közül az elsőhöz hasonló méretű csapat lépett elő. Az andrásnak leesett az álla. Nem, ez nem lehet. Ez mészárlás lesz. Ekkora sereget nem lehet legyőzni.
Érezte ezt az istván is, mert a testőrségével körülvéve meglódult a lászló felé.

Ekkor érkeztünk meg hátulról. Fergetegként robbantunk be az átalakított harci szekerekkel. Az enyémmel az istvánt céloztam be, a többiek pedig széles utat vágtak a meglepett hegyentúliak seregébe. A mieinkben is feltámadt a már-már lekonyuló harci szellem, vérengző fenevadként támadtak a körbezárt seregre. Tényleg mészárlás lett… de nem úgy, ahogy az andrás gondolta. Csak az istvánt követtem. Ijedten nézett körbe, de már bent volt a sűrűjében, nem tudott gyorsan elmenekülni. Az első három testőrt a szekér nyársalta fel. Leugrás közben levágtam még kettőt. Ezek nem tudják, milyen egy dühöngő lászló. Három gyors mozdulat, egy pörgés… és már tiszta is volt körülöttem a terep. Az istván még előrántotta a kardját, de a kezével együtt csaptam le, utána pedig belevágtam a fejszét a sisakja résébe. Felegyenesedtem, felnéztem az égre. Ordítottam egy nagyot. Egy pillanatra megállt a csata. A hegyentúliak megértették, hogy vesztettek.
Aztán rámszakadt az ég. Egyedül maradtam az ellen gyűrűjében. Oroszlánként küzdöttem, a mieink pedig elindultak kiszabadítani. Küzdöttem…

Délutánra elült a csatazaj. Az öreg andrás két tamással a halottakat forgatta. Keresték a lászlójukat. Végül egy kupac alatt találták meg: két törött kard állt ki a mellkasából.
De még élt.
– Nye… nyehrtünk? – nyögte.
– Nyertünk, uram – bólintott az andrás.
– Megint… túl.. tolod – próbált mosolyogni.
– Meggyógyítunk.
– Engem… már nem. De… hajolj közelebb!
– Igen?

A lászló behunyta a szemét. Majd lassan kinyitotta.

– Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. Megértetted?
– Mire gondolsz, uram?
– Egyesíteni kell… az erőinket a falvakkal. Közös hadsereg. Jaj!

Az oldalához kapott, eltorzult az arca. Aztán folytatta.

– Közös védelem. Határ… őrizettel. Kőből kell falakat… házakat építeni. Nagyokat. Hogy adott esetben… egy falu is beleférjen. A falvakat pedig össze kell fogni. Szorosabban. Terjeszkedni. Bevonni közeli falvakat. Ne csak egy szövetség legyen… legyen egy nagy birtok… egy birodalom.

Elhallgatott. Gyűjtötte az erőt.

– Jó andrásom!
– Igen uram.
– Ez a végakaratom. Csináld meg!

Majd lebukott a feje.

Az erdő szélén, egy kupac halotton ülve, a józsef odaillő rímen gondolkodott. Két péter érdeklődve nézte az eddigi feljegyzéseit.

~oOo~

– Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – kiáltotta László.
– Nem hagyjuk magunkat! – csatlakozott hozzá András.
– Kiporoljuk a valagukat! – kiáltotta Tamás.

A főóvónő elpirult. Ez nem szerepelt a szövegben. De a Tamás már csak ilyen.

A három gyerek kivont fakarddal rohant rá a hegyentúliakra. Beindult a csihipuhi. István és emberei keményen tartották magukat. Először Tamás feküdt el, két ellenséggel együtt. Aztán elesett László is. Úgy nézett ki, eldőlt a csata, amikor a függöny mögül nagy ordítással előrohant Józsika. Az ellenség megijedt, Józsika pedig a kardjával ráütött a fejükre.

Andrással együtt guggoltak le Lászlóhoz.
– Köszönöm, hős lovagom – szólt elhaló hangon László Józsikához – Ha te nem jöttél volna, elveszítjük a csatát.
– Ez volt a kötelességem, uram.
– Rátok bízom ezt a földet. Legyetek jó gazdái – nyögte ki László és elernyedt.

Egy hosszú gondolatnyi szünet után a három gyerek lassan felállt, megfogták egymás kezét és meghajoltak a nézők felé.

Hatalmas taps. A halottak is felálltak, ők is meghajoltak. A darabot betanító óvónők felszabadultan ölelték át egymást. Lement a szokásos darab, gond nélkül. A gyerekek is boldogan szaladtak a szüleikhez. Igazán jól sikerült megemlékezniük a legnagyobb nemzeti ünnepükről.

– Miért mindig nekem kell játszanom a gonoszt? – nyafogott Pistike a váltócipős szekrénynél.
– Ne nyafogj már, tök jól játszottál – vigasztalta az apja – Meg egyébként sem lehet mindenki I. László. Vagy Hős József.

Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.

Élni élni jó,
Élni élni jó,
Élni élni élni jó,
Ha nincs a szívedben golyó,
Vagy nyílvesszó.
– Voga-Turnovszky, Boros –

Olvasgattam a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom.

– Igen?
– Pista vagyok. Tudunk most beszélni?
– Igen.
– Oké. Arról volt szó, hogy kinyírod Lászlót.
– Igen.
– Pár nappal ezelőtt írtad, hogy megcsináltad.
– Igen.
– Na most, itt ülök egy presszóban. Velem szemben pedig László.
– Igen.
– Igen?!? Nos, határozottan él.
– Nem.
– Megkérdeztem. Azt mondja, hogy él.
– Hazudik.

Hosszú csend.

– Várjál – kezdte újra Pista – Kitalálom. Valami lassan ölő méreg?
– Valami olyasmi.
– Milyesmi?
– Az élet. Az élettel akarom megölni.
– Na, ne! Sokkal több pénzt fizettem annál, hogy kiszúrd a szemem egy közhellyel, miszerint előbb-utóbb mindenki meghal. Volt egy határidő, emlékszel?
– Igen.
– A múlt hét.
– Igen.
– Ne bassz már fel ezzel a szűkszavúsággal! A végén még felbérelek rád is valakit!
– Lászlót?
– Akár őt is.
– Nem működne.
– Miért?
– Mert már nem él.
– Áááá!

Letette a telefont. Olvasgattam tovább.

Pár perc múlva újra csörgött.

– Szia, megint Pista.
– Szia.
– Beszéltem Lászlóval.
– Remek. Mit iszik?
– Fura, hogy ezt kérdezed. Valami olcsó pálinkát.
– Emlékszel, mit ivott régebben?
– Kézműves söröket.
– Aha. Kapisgálod?
– Kapisgálom. Mondtam, hogy beszélgettünk. Mit csináltál vele?
– Megdugtam a feleségét.
– Hoppá. A szakma szépségei.
– Méghozzá nem is egyszer. Igyekeztem olyan jó lenni, amennyire csak tudok.
– Kímélj meg a részletektől.
– Pedig ez is része volt a tervnek. Az asszonyban fellángolt újra, talán utoljára a szerelem és ez ráébresztette, mennyire nem jelent már neki semmit sem László. Persze kirúgtam, így most szenved. De Lászlót már semmibe sem nézi.
– El fognak válni?
– Nem. Lakás, kocsi, hitelek, na meg a gyerek. Együtt fognak élni, de egyre erősödő néma gyűlöletben.
– Hmm. Folytasd.
– A fiával összehaverkodtam. A romkocsmában megkínáltam füves cigivel.
– És?
– Élvezte. Úgy néz ki, kicsit rá is kapott. Aztán beszélgettünk. Elmesélte, milyen szigorú szülei vannak. Én meg felvilágosítottam, nincs abban semmi baj, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Határozottan felvidult.
– Őt is megdugtad?
– Na ne. De kíváncsi leszek László arcára, amikor a gyerek otthon dacosan bejelenti.
– Lájkolnám.
– Még a munkahelyét kellett elrendeznem. Jó pénzért az egyik kolléganője elkezdte terjeszteni, hogy a karácsonyi bulin László szexuálisan molesztálta. Majd valamivel később kilépett. Amikor a HR-es megkérdezte, hogy miért, csak felhorkant: tudja azt mindenki. Mivel nem volt vád, így se bizonyítani, se kivédeni nem lehetett. Csak éppen mindenki elhúzódott Lászlótól. Ismered azt a bigott főnökasszonyát.
– Ja, azt a dugatlan vén csoroszlyát. Jut eszembe, őt…
– Nem.
– Jól van, na, kérdezni csak szabad. Mi van még?
– Nagyjából ennyi. Gondold el, külsőleg nincs változás, László él. Nincs bűntény. De belsőleg! Kihalt belőle az élniakarás, a motiváltság. A feleségével együtt vannak, de elhidegültek. Hamarosan nem fogja érdekelni, mi lesz a gyerekből. A munkahelyére bejár a pénz miatt, de ez csak robot, hiszen fontos munkát már nem bíznak rá. Gyakorlatilag minden iránt közömbös lett. Nem érdeklik az élet örömei, valójában csak azt várja, hogy mikor lesz vége. Nem él. Halott.
– Hát, nem egészen így gondoltam, de jobban belegondolva, ez még kegyetlenebb is.
– Ugye?
– Ördögi.
– Szeretem, amikor hízelegsz.
– Várjál, valami kimaradt! És a barátai?
– Két barátja volt.
– Igen.
– Te meg én.
– Igen.
– Nos, ez lesz a legkönnyebb. Felvettem az előző beszélgetést és el fogom neki küldeni.

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.