Intermezzo
2026.05.19; kedd
Két probléma van.
– A ruhák. Gyakorlatilag annyira átáztunk, mintha ruhástól fürödtünk volna. Szerencsére mindketten két garnitúra bringásruhát hoztunk, ezzel még el is lennénk. Csak hát a cipőm, az nagyon meghalt. Az hagyján, hogy egy csuronvizes bőr bakancs sose szárad ki, de tegnap varrás mentén két helyen is kiszakadt, szóval ennek tényleg vége. Papucsban meg elég nagy kihívás lenne ezen a terepen bringázni.
– A kerékpárom. Este kiszedtem az aksit és rádugtam a töltőre. Szépen világítottak a ledek, reggelre feltöltődött. Tehát nem az akkumulátor ázott be, hanem a motor. Túl sok esélyt nem adtam neki, elektromos beázások terén már van elég kajakos tapasztalatom, több is mint kéne, tudom, hogy ha beázott és megpróbálták bekapcsolni, akkor kampec, én meg tegnap legalább négyszer-ötször is megpróbáltam.
Reggel beraktam az aksit a bringába. Normál esetben ilyenkor villan hármat a gombon a led, majd áram alá kerül a motor, azaz égve marad a led. Most annyi történt, hogy villant egyet a led, majd kialudt, gombnyomásra sem reagált. Ezen a nyomon már el lehetett indulni. Azt mondta az internet, hogy a bekapcsoláskori villogások a self check folyamathoz tartoznak, ilyenkor vizsgálja át a szoftver a motort. Azaz most is elindult, majd amikor a motorból hibaüzenetet kapott, leállította a folyamatot. Ez reménykeltő, mert azt jelenti, hogy maximum egy töredékmásodpercnyi elektromos impulzust, gyakorlatilag bekapcsolás helyett egy egyszerű lekérdezést kaphatott a motor, tehát ha egyszer kiszárad, akár még működhet is. Mennyi az az ‘egyszer’? Azt írták, hogy minimum 48 óra. Hát… ha annyi, akkor annyi. Kivettem az aksit, pá bringa, csütörtök reggel találkozunk.
Azt már tegnap este eldöntöttük, hogy nem megyünk haza. Pienzában ki van fizetve a szállás, az időt is rászántuk, lemegyünk. Legfeljebb egész nap a pincekonyhában üldögélünk, sajtot eszünk, bort iszunk, szunyókálunk pár órát, majd goto10. A mai tapasztalatok alapján pedig nem is annyira tragikus a helyzet. Oké, elbuktuk a lefelé bringázást, na meg a visszafelét is, azaz bebuktuk a Crete Senesit. Szerdára be tudunk tenni egy gyalogtúrát Pienza körül a Val d’Orciában. Izé, bakancs. A szálláson van hajszárító, talán tudunk vele varázsolni valamit. Aztán csütörtökön meglátjuk. Ha beröffen a bicaj, akkor még lesz két bringatúránk, egy Montalcinóba, egy Montepulcianóba, hazafelé meg úgy tekergünk az autóval, hogy részben azon az úton jöjjünk, ahol bringáztunk volna. Ha nem röffen be… akkor majd kitalálunk valamit.
Bepakoltunk mindent, kilenc körül elindultunk. A mobilhome parkolója egy korlát nélküli teraszon volt, az autó előtt egy méterrel már egy 2-2,5 méter mély függőleges szakadék – gyakorlatilag egy fal – figyelt, az alattunk lévő szinten parkoló autókkal. Kitolattam, de gyanús hangokat hallottam hátulról. Lehet, nem jól lettek rögzítve a bringák? Visszagurultam, hogy ne zárjam le az utat, majd hátramentem a csomagtérbe. Aztán egyszer csak megindult a kocsi. Nej sikoltozott, én előreordítottam, hogy ‘KÉZIFÉK!’, berántotta és olyan harminc centire megálltunk a peremtől. Ez még hiányzott volna. Már ha túléljük.
Finoman szólva sem voltam összeszedett. Ja, és papucsban vezettem végig.
Nem tudom, mennyit hallottál már Pienzáról. Gondolom, a pecorinóról biztosan. De hogy parkolás terén erős kihívásokkal küzdő városka, azt lehet, hogy nem tudtad. Minket ez eredetileg nem érdekelt volna, bringával terveztünk érkezni, most viszont megoldandó probléma lett belőle. A korábbi írásban említettem, hogy 2-3 hónapot töltöttem el tervezéssel. Lehet, hogy felmerült benned, mi került ennyi időbe? Hát az, hogy minden esetre volt B, C, D, E tervem is. Például semmi esélyét sem láttam annak, hogy Pienzába autóval érkezünk, de a biztonság kedvéért utánaolvastam és bejelöltem a térképen négy lehetséges parkolási helyet. A közvetlenül az óvárosi szállás melletti parkoló, melyet a szállásadó is javasolt, kapásból kiesett, két A4-es oldalnyi megkötés volt a táblán és már az első két pont is kizárta, hogy oda parkoljunk. A turistaparkoló 6-22 között volt nyitva, az is bukó. Jöhetett a titkos favorit, egy templom eldugott belső parkolója, melynek koordinátáit lakóautósok terjesztik titokban egymás között. Földes udvar, elfér benne vagy 20 autó, az égegyadta világon senki nem vegzálja őket, ingyenes, nincs semmi megkötés. Amikor megérkeztünk, félig volt és később sem láttuk feltelve. Nagyjából egy kilométerre volt a szállásunktól, málhás szamárként felcuccolva átszállítottunk egy csomó cuccot, a bringákat a napon álló jó meleg kocsiban hagytuk, hadd száradjanak. Aztán elmentünk enni egy pizzát, megnéztük az óvárost, bevásároltunk a boltban, bort és sajtot, naná, és este már lenyugodva játszottuk a ‘melyik bort melyik sajttal?’ játékot.
Essen pár szó a pecorino sajtról is. Van egy dolog, amiben hasonlít a sörhöz. Hiába kapod meg pl. a Pilsner Urquell receptjét, Kőbányán nem fogsz tudni ugyanolyat csinálni. Más a víz. Ez van Pienzában is. Természetesen olvastam róla, de a szerdai túrán meg is tapasztaltam, mennyire jók a hely adottságai. Pienza nagyjából a Val d’Orcia közepén van egy domb tetején, körben, messze, amíg a szem ellát, mindent tavaszi vadzab borított, sűrűn tele fűszernövényekkel, illatos vadvirágokkal. Ezt eszik a birkák és ez adja a pienzai birkasajt, a pecorino toscano speciális, semmivel össze nem keverhető ízét. A pásztorok, a sajtmesterek pedig ezt cifrázzák. Friss sajt (fresco), közepesen érlelt (semistagionato), teljesen érlelt (stagionato), vagy öreg (vecchio). Aztán. A sajtot meg kell védeni a kiszáradástól és a penészedéstől.
Erre különböző technikák léteznek.
– Sepregetés. Főleg a pincékben, illetve barlangokban (grotta) érlelt sajtoknál működik. A jómunkásember naponta lesöprögeti egy kis seprővel a sajtokat. Ekkor a sajt nevében szerepel az, hogy scoparolo. Ennek a sajtnak természetes kérge van.
– Védőréteg. Valamiben, ami éppen kéznél van, megforgatják a fiatal sajtot, hogy védőréteg keletkezzen rajta. Ez lehet olajbogyó préselés után visszamaradt héja (morchia d’olio), ekkor a sajt nevében a morchiato kifejezés szerepel, lehet szőlőtörköly (vinaccia), lehet paradicsomhéj, ezek a Rosso sajtok, lehet fűszernövény és lehet fahamu, illetve szénhamu, ez a Nero sajt. A közös bennük, hogy a héja külön csemege, nem szabad kidobni. (Van olyan sajt is, amelyiknek a nevében az szerepel, hogy Morbido, ez nem halálos sajt, hanem azt jelenti, hogy lágy, tipikusan ilyen pl. egy Fresco Morbido Nero sajt.)
Végül emlékezzünk meg a marketing sajtokról. A turistás helyeken a fenti sajtokból nagyon kevés van, helyettük mindenféle hívószavakat találunk: leginkább csípőspaprikás (peperoncini), borsos, szarvasgombás. Ezek mind olyan adalékok, amelyek elrontják a pecorino természetes ízét, a csípőspaprika konkrétan lenullázza. Én a magam részéről messze elkerülöm ezeket.
A ‘melyik bort melyik sajttal’ játék ökölszabálya pedig az, hogy minél tovább érlelt a sajt, annál idősebb borral érdemes kóstolni. Aztán vannak meglepő kivételek, például előfordulhat, hogy egy Vecchio, azaz extra sokáig érlelt sajt pont egy friss, harapós Vernaccia borral passzol össze. Ezért jó játék ez.
Gyalogtúra a Val D’Orcia völgyben
2026.05.20; szerda
Úgy beszélek erről a túráról, mintha előre eldöntöttük volna. Pedig…
Előző este próbáltunk optimalizálni. Mert oké, hogy ha csütörtökön beindul a bringa, akkor eljutunk mind a két kiemelt városba (kiemelt város: van enomatic), de ha nem indul be a bringa, akkor mi lesz? Ezért az első változat az volt, hogy tömegközlekedünk. Vagy Montalcinóba, vagy Montepulcianóba.
Háát…
Azt kell mondjam, nem véletlen, hogy Olaszországban mindenkinek saját járműve van, ha más nem is, de legalább egy moped. A tömegközlekedés gyakorlatilag nulla. A kábé 10-15 kilométerre lévő Montalcinóba három óra az út busszal, fel kell menni Buonconventóba, átszállni, majd vissza Montalcinóba. Hazafelé meg ugyanez vissza. A 10 kilométerre lévó Montepulcianóba már jár közvetlen busz, 20 perc alatt ér át, de ebben sincs köszönet. A legelső busz 14:40-kor(!) indul, a legutolsó busz vissza 17:40-kor. Két óránk lett volna az egész városra, meg a borkóstolásra.
Eléggé lehervadtunk.
Végül azt találtuk ki, hogy elindulunk reggel gyalog Montepulcianóba, aztán az utolsó busszal jövünk haza. Szerencsére ezt útközben átvariáltuk, sokkal hosszabb gyalogtúránk lett, de sokkal-sokkal jobb. Elmentünk Monticchiellóba, onnan jó nagy kerülővel jöttünk haza, gyakorlatilag másztunk egy nagy kört a Val d’Orciában Pienza körül, a vége 18 km séta lett. És milyen terepen, te jó ég!
De előtte a bakancs. Este egy órán keresztül szárítottuk hajszárítóval. Igen, tudom, bőrbakancsot tilos, de ezzel a bakanccsal finoman szólva sem voltak már hosszútávú terveim. Éjszakára ráfeszegettük valahogy a törölközőszárítóra. (A fűtés ment.) Reggelre megszáradt. Meg deformálódott. Tényleg úgy nézett ki, mint Chaplin leveshúsnak megfőzött bakancsa. Aztán addig kalapáltam, meg próbáltam ráfeszíteni a lábamra, amíg nagyjából rápasszolt. Utána ebben gyalogoltam közel húsz kilométert. Az élet tele van kihívásokkal, de bírtuk.
Emelett az élet igazságtalan is. A legtöbbet erről a gyalogtúráról kellene írnom, annyira nagy élmény volt. Közhely, de minél lassabban megy át az ember egy környezeten, annál jobban érez rá, ivódik belé. Most pedig még csak nem is bringáztunk, egyszerűen csak sétáltunk. Hosszasan írhatnék a tájról, de nem fogok, mert a tájleíráshoz béna vagyok. Mindenfelé dombok, közöttük völgyek, hol megművelt, hol vadzabos táblákkal, mint egy ágyra hanyagul odavetett huzat nélküli gyűrött pehelypaplan, a gerinceken ciprusfenyők meneteltek haciendáktól haciendákig, a völgyekben apró fehérmurvás utak tekeregtek a cédrusok, mandulafenyők között. Nyilván sokat jelentett az is, hogy a Pienza – Monticchiello közti útnak az volt a neve, hogy Pienza Panoramic Road. Tényleg nem igazán tudom leírni, nézegetni kell a képeket.
Monticchiello kicsi, de formás település. Meglepő módon nem a megszokott mintát követi, azaz nem egy szilvamag formájú város a dombtetőn, maximum két utcával, hanem inkább kör alaprajzú, zegzugos utcácskákkal. Ha esetleg aggódtunk volna, hogy nem lesz hol bort innunk, felesleges volt. Miután bejártuk a várost, visszamentünk a városkapu elé, ott szúrtunk ki egy kóstolásra is hajlandó enotékát, ahol meglepő módon nem volt senki, pedig az udvaráról remekül be lehetett látni a völgyet Pienza felé. És odabent… elakadt a szavam. A melléképületben ott figyelt egy enomatic. Azannya. Azán hamar lehűtöttek, nem működik, jelenleg csak bortárolásra használják. Kértünk két pohár Nobile di Montepulciano-t, nagyon jól esett elkortyolgatni a hűvösben.
Aztán mentünk fényképet vadászni. Két ilyen hely is be volt tervezve. Igen, ezek olyan helyek, ahol 235415874223544 fénykép készült már, ugyanonnan, ugyanaz a terep, de mégis mindenki lefényképezi. Mondjuk, ha valakit a turistabusz lök ki ilyen helyen, aztán a fénykép után utazik tovább a busszal a következő helyre, azt én sem tudom megérteni, de mi mindkét helyszínért nagyot gyalogoltunk, ráadásul az élménynek is hagytunk időt, hogy felszívódjon. Monticchiello szélén volt egy bolt, bementünk, vettünk két doboz hideg sört. Igen, bort kellett volna, de gyalog voltunk, nem cipeltük a boros felszerelést. Az itallal felszerelkezve felmásztunk egy ránézésre érdektelen domb oldalába, ahol rögtön láttuk, hogy jó helyen járunk, mert egy kézilabdapályányi területen le volt taposva a vadzab. Egy lakóautó állt csak a terepen, egyébként csend volt, nyugalom, éppenhogy csak cirógatta a szél az ember haját. Már akinek volt. Leültünk és csak néztük és néztük. Toszkána, de megkockáztatom, Olaszország legtöbbet fényképezett tája feküdt előttünk. Egy szerpentin kanyarog fel egy haciendához, a szerpentin kanyarjait pedig ciprusfasor követi le. A kötelező fényképek után megbontottuk a sört és csak üldögéltünk, időtlenül. Nem siettünk sehová, jó volt ücsörögni a domboldalban.
Innen indultunk el Bagno Vignoni felé. Igen, nyugatnak fordultunk és immár más táj nyílt ki előttünk. Balra a távolban Radicofani vára magasodott a dombok fölé (ezt sajnos ki kellett hagynunk), tőle jobbra a Monte Amiata hatalmas csúcsa, aztán Castiglione d’Orcia és Bagno Vignoni tűntek fel, távolról egy városnak mutatkozva, még jobbra San Quirico d’Orcia, szintén egybemosódva Torrenieri településsel, legjobbra pedig Pienza, ahol ugye laktunk és ahová egy jó nagy kerülővel gyalogoltunk.
A kerülő oka egy másik sokat fényképezett helyszín volt. Mondjuk, jó nagyot kellett gyalogolnunk, nem is könnyű terepen. Végig földút, nem ritkán mély gödrökkel, 20% körüli meredekségekkel. De nem volt nehéz megtalálnunk, meglehetősen sok ember nyüzsgött a kijelölt ponton. Gladiátor. Van egy rövid szakasz, közvetlenül Pienza mellett, ahol a Gladiátor című film több jelenetét is forgatták, köztük azt az ikonikusat is, ahol Crowe sétál a búzában (vadzab, csak szólok) valahová, szórakozottan simogatva a kalászokat. Ilyen képet mindenki akart magának, nyilván mi is csináltunk vagy tízet-húszat. Mindezt úgy, hogy én még csak nem is láttam a filmet, csak a képet ismertem.
Hazafelé még útbaejtettük a kocsit, összeszedve néhány dolgot, melyeket tegnap elfelejtettünk elvinni, hősiesen megálltam, hogy nem kapcsoltam be a motort, hazasétáltunk, majd folytattuk a megszokott esti társasjátékunkat.
Recent Comments