Játsszunk el egy gondolatkisérlettel. Beülünk az időgépbe és visszamegyünk az 1790-es Bécsbe és megkeressük az ekkor húsz éves Beethovent. Megkérdezzük tőle, hogy nem kezdett-e el mostanában fájni a gyomra, amire azt válaszolja, hogy de, nagyon, hasmenés, puffadás és ezerféle gyomorbaj gyötri. Közöljük vele, hogy ezt valószínűleg az olcsó borban lévő ólomszennyeződés okozza és ha nem hagyja abba ezen lőrék mértéktelen fogyasztását, akkor folyamatos hascsikarás mellett húsz év múlva teljesen meg fog süketülni, harminc év múlva pedig meghal.
Mi történhet?
Nem hallgat ránk és tovább vedeli a rossz bort. Ekkor nem változik semmi.
Meghallgatja a tanácsot és elveti a rossz bort. Jó borra már kevesebb pénze marad, azaz kevesebb bort fog inni, példás, józan életű bürger lesz belőle.
És soha nem írja meg a IX. szimfóniát.

Ez csak egy példa a tömérdek közül. Mindannyian tudnánk sorolni olyan művészeket, akik két végén égették a gyertyát, fiatalon haltak meg, de maradandót alkottak. Kivülállóként mit mondanánk? Elengednénk a Doors teljes életművét, ha cserébe Morrisonból joviális, öreg nagypapa lett volna? Vagy hogy hazai példát mondjak, hogyan éltük meg, hogy az erősen önpusztító életet élő, cserébe zsenális dalokat alkotó Pajor Tamás hirtelen megtért, hitgyülis lett és így megérte az idős kort, igaz, az ezután született dalai, hát, nem az igaziak. Sajnáljuk, amit vesztettünk? Vagy örüljünk, hogy egy ember rendberakta, meghosszabbította az életét?
Jófajta erkölcsi dilemma.