Nem akar ez összejönni. A múltkori túrát terveztük úgy, hogy a Csóványosról hazafelé teszünk egy kört a Börzsöny északi felére, de kicsúsztunk az időből. Most direkt csak az északi részt terveztük be, de ez sem úgy sikerült, ahogy elképzeltük.

Kezdve ott, hogy Diósjenőről a kék túraútvonal elég vacak. Az út a hegy és az erdő szélén halad, házak, tanyák mellett. Ez még nem is lett volna gond, ha a földutat mindenféle mezőgazdasági járművek nem tették volna járhatatlanná. Csapadékos időszakon vagyunk túl, a munkagépek a híg sárból derékig érő dagonyát kevertek, aztán az egész megfagyott és ráesett 5 centi hó. Nem lehetett tudni, hová lépek, egyenes talajra, vagy gödörbe, kimegy-e a bokám, vagy beszakad lábam alatt a jég és belesüllyedek egy tócsába. Tippelgettünk és botladoztunk. Miközben ezerrel ment mellettünk a fakitermelés.


Így telt el hat kilométer. Három óra alatt. Ez gyakorlatilag ki is nyírta a túrát. 24 kilométert terveztünk, volt 5,5 óránk sötétedésig, ismeretlen terepen, hóban… nem vállaltuk be.

Rövidítettünk. De még hogy.

B tervvel nem készültem, így egyszerűen csak ráböktem a gps bélyeg méretű képernyőjére: – Itt van ez a sárga útvonal, ez a legrövidebb vissza. Menjünk ezen!

Pedig annyi eszem már lehetett volna, hogy hegyvidéken nem a nyílegyenes út a legjárhatóbb.

Nos, ezt a sárga túraútvonalat valószínűleg ugyanaz az ember tervezte, aki San Francisco utcáit. A szerpentin, a kanyargós út… mind-mind megalkuvás. A hágó is. A hegycsúcsokra fel kell menni, méghozzá nyílegyenesen.
Eleinte havas-jeges, később havas-sáros kaptatókon küszködtünk, bár nem is a felfelé irány volt a nagyobb cucli, hanem a lefelé ereszkedés a csúszós, meredek hegyoldalakban.

Viszont ahogy a hegycsúcsoknál a nap áttört a felhőkön, a táj kivirult. Hát, igen, napfénnyel minden szebb.


Haladgattunk. Kámor. Jász-bükk, Király-hegy, Kő-szirt. Ezek mind megmászott hegycsúcsok. Rövidítés. Ja.

Ez itt a szintprofil. Nem kamu, a csúcsok előtt/után tényleg ilyen meredek volt a terep.

Ez pedig ugyanez, animálva.

A Kő-szirt az már extra meglepetés volt. Nálam ez volt a nap csúcspontja. Nej… nem élvezte. De túléltem. Pedig bot is volt nála.

Ugyanis az történt, hogy fakitermelés miatt lezárták az erdő egy darabját. Csak éppen azon keresztül ment a túraút. A Király-hegy csúcsa mellett (mert azért fel kellett menni rá) le kellett csúsznunk a Tótok útjáról egy durván meredek hegyoldalon. Ösvény nem volt, szeder viszont igen, most pont jól is jött, legalább valami lassított. A csúszda végén egy nagy tisztáson landoltunk, tömérdek kivágott fa és láncfűrészes jómunkásember között. Nem is akartam sokat alkalmatlankodni, megláttam a sárga jelzést és elindultunk Diósjenő felé.
Hiba volt.
A túraút ugyanis itt, ezen a tisztáson csinál egy hurkot. Pont az ellenkező irányba megy, megkerüli a Kő-szirtet és csak utána fordul rá a falura. Mi meg szépen felcaplattunk a tisztás felső végébe.

Csak ott vettem észre, hogy elböktem. Visszamenni már nagy kerülő lett volna.

– Figyelj Kicsim, mintha lenne itt egy jelöletlen földút.
– Merre megy?
– Fel arra a csúcsra. Viszont az alternatíva az lenne, hogy visszamegyünk megkerülni ezt a böszme nagy hegyet, miközben már majdnem ott vagyunk, ahol a túloldali út megy.
– Végül is…
– Ez a beszéd! A túraút tervezője is ezt javasolta volna.
– Tényleg, szerinted miért nem arra megy az út?
– Fogalmam sincs.

Elindultunk. Nos, földútról szó sem volt, egy vékonyka ösvény vitt felfelé. Viszont valaki már járt előttünk a hóban, azaz csak a nyomon kellett mennünk. Meg is nyugodtunk, akkor azért nem egy járhatatlan útról lehet szó.
Mentünk. Felfelé. Már megszoktuk. Bár nekem hátul már küldte a vészjelzéseket a beépített matematikus, miszerint mindjárt lent kellene lennünk a völgyben, ehhez képes viszont még rohadt magasan vagyunk. De más lehetőségünk nem volt. Ha már elindultunk erre, akkor minden lépéssel egyre nagyobb sebet kapna az önmegbecsülésünk, ha visszafordulnánk.
Ez a lelkesedés elég sokáig kitartott. Egész pontosan addig, amíg az egy lábnyomnyi ösvény ki nem vitt magára a Kő-szirtre. Ez egy sziklaorom a hegy szélén. Kilóg a levegőbe. Alatta 300-350 méter mélység. Az út pedig abszolút a szakadék szélén vezetett. Egy lábnyom szélesen. Kicsit ferdén. Kifelé. Havas-saras, idegesítően csúszós terepen.
Láttam Nejen, hogy az ő önbecsülése már el bírta volna viselni a visszafordulást.
– Ugyan már, megoldjuk – legyintettem és elindultam. A pofám nagy volt, de fényképezni már én sem mertem megállni. Nej eleinte diszkréten, később már gátlástalanul sziszegett.
Aztán egyszer csak vége lett.
– Látod, meg tudtad csinálni – fordultam Nejhez.
Gyilkos tekintetek.
– Ez egy fejlődési lépcső volt. Kiléptél a komfortzónádból és megcsináltad.
– Csak azért nem szúrom a seggedbe a botot, mert még kell a leereszkedéshez!
– Ez az! Jövőbe tekintés, optimizmus. Előre a meredélybe!

Mert meredély, az volt. Itt jött az, hogy gyakorlatilag oldalra fordulva, korcsolyázva csúsztunk lefelé a havas hegyoldalban. Nyílegyenesen. Mert a szerpentin csak a gyengéknek való.

Lent egy csomóponthoz értünk. Nej ugyan reménykedett, de a sárga jelzés megint nem lacafacázott, ment tovább nyílegyenesen, lefelé a meredek völgybe.

– Hmm – vakartam a fejem.
– Mi van?
– Arra megy a sárga. De úgy látszik, vannak puhány emberek is.
– Mert?
– Itt megy nem messze egy aszfaltozott út. Azon is van túraút.
– És ezt csak most mondod!?
– Érdekel?
– Aszfaltozott úton akarok menni. Elég világos, vagy részletezzem?
– Jó, jó, akkor ez lesz.

Tulajdonképpen innentől már nem történt semmi. Az út persze nem volt egy matyóhímzés, de milyen hülyén is nézett volna ki, ha tényleg textilbe hímezték volna. Az autók jegesre csiszolták, én kis híján itt taknyoltam egy hatalmasat. Végül beértünk a faluba. Nej már képes volt mosolyogni. Hamarosan elértük az autót. Így is éppen sötétedésre értünk haza.

Jót rövidítettünk.