May you live in interesting times.
Éljél meg érdekes időket.
– Állítólagos ősi kínai átok –
Month: April 2018
A kemény dudus
A cím eléggé áthallásos ugyan, de ez nem egy választási poszt.
Erről van szó.
Korábban írtam már, mekkora szívás volt holmi szedett-vedett dudusokkal leütni a fémtüskéket. Na most 8, azaz nyolc darab, 90*90*750-es tüskét kellett letolnom, úgy, hogy _nem volt_ hibázási lehetőség, mindegyiknek oda kellett lemennie, ahová a mérés kijelölte.
Paráztam tőle rendesen.
Samu fejszém a múltkori kaland óta volt, irtotta is rendesen az erdőből összeszedett fa dudusokat. Ugyan voltak maradék torzó oszlopaim, de túl sok reményem azokban sem volt.
Két napot szántam rá, hogy valahogy beleverjem mindet a földbe. Az előzmények fényében, mondhatni optimistán.
Elmentem a boltba a tüskékért és oszlopokért.
Na, ez egy külön történet, de inkább nem mondom el. Maradjunk annyiban, hogy kora tavasszal, szakadó esőben, szombaton ne menjél el vásárolni az OBI-ba, mert fél Pest ott lesz. Az OBI pedig úgy retek, ahogy van. Elképesztően trehány, szervezetlen banda. Jól fel is húztam magam rajtuk.
Viszont… viszont találtam egy úgynevezett tüskebeverő segédeszközt. Nem hülyéskedek, ez volt a neve. Hivatalosan így nevezik a dudust. Ez konkrétan kemény műanyagból volt, méretre pedig pont illeszkedett a tüske felső részébe. Meg is nézheted, a fényképen balra az a sötétzöld izé, na az. Vacak 3000 forintért adták, de minden pénzt megér.
Meg is kutyáztattak érte. Nem volt rajta vonalkód.
– Nem tudom lehúzni – mondta a pénztáros – Itthagyja?
– Inkább lőjenek főbe! – hördültem fel.
A nyolc oszlop, tüskéstől 50e forint volt. De enélkül a vacak nélkül nem jók semmire.
– Akkor telefonálok – közölte szenvtelenül a pénztáros.
Mögöttem kábé negyven méter hosszú sor. Nem túlzok.
Telefonált. Vártunk. Megjelent egy ifjú hölgy.
– Miről van szó?
– Erről – mutattam.
– Jé, ilyet még sosem láttam! Mi ez?
Ő volt a területért felelős eladó.
– Hosszú. Tudja, hol vannak?
– Nem.
– Akkor magával megyek.
Elmentünk. Megmutattam.
– Érdekes. Tényleg nem láttam még ilyet – nézegette a leány.
– Rögtön gondoltam. Ugyanis egyiken sincs vonalkód.
Lehúzta a géppel a tálcán lévő kódot, én pedig sprinteltem egyet az udvar végéből a pénztárig. (Szószerint.) Nem akartam, hogy meglincseljenek.
Tudni kell, hogy szombatra más munkát terveztem, de a közel egész napos eső áthúzta a számításaimat. Így, miután kipihentem a vásárlás megpróbáltatásait és elállt az eső, gondoltam, legalább kimérem a tüskék helyét és leszurkálok néhányat. Hogy ennyivel is előrébb legyek.
Kimentem, méricskéltem, leszúrtam az első négyet. Néztem, nézegettem. Mi lenne, ha kipróbálnám az új dudust? Kíváncsiságból felvettem a pulzusmérő övet. Azért ez sport lesz, a javából.
Nos, az első tüskére rásomtam vagy tizet a samuval és már bent is volt. Tövig. Nem volt egy perc. A nyolc tüskét körülbelül nyolc perc alatt ütöttem le. (86 kalória, ha valakit érdekel.)
Döbbenten néztem és nagyon sokára tudtam csak felfogni. A két napra tervezett, izzadós, szenvedős munka megvolt nyolc perc alatt. Könnyedén. Fogalmam sincs, hogy volt-e valami ellenállás, gyökér, kő, keményebb talaj. Az új dudus bírta az ütéseket én pedig jócskán megkínálgattam a samuval. És a tüske átment mindenen.
Ezelőtt összesen nyolc, ezeknél kisebb tüskéket ütöttem le. Vérrel, verítékkel, pokolian megszenvedve. Ahogy a belinkelt írásban is kifejtettem, napi egy tüske volt a tempó, de ez is kiszedett belőlem mindent. Mert nem volt meg hozzá a céleszköz. Miért nem volt? Ahogy a szakterületért felelős eladó lány is mondta, jé ilyet még nem látott. Azaz az OBI ezt már elfelejtette megrendelni. Remek.
Mindegy, egy pánikolós meló kipipálva.
Ja, hogy mi lesz belőle?
Valami ilyesmi.
Sportóra, még mindig
Komolyan, már több időt csesztem el az órám értékeinek értelmezésével, mint GT az autójának konfigurálásával.
Bár… hol van komplexitásában akár a legluxusabb BMW is az emberi szervezettől?
Nézzük rögtön azt az értéket, hogy VO2Max.
Lefordítom: Volume O2 Max. Azaz a maximális oxigénfelvevő képesség. Ha jobban belegondolunk, tényleg egy fontos képesség. Arról szól, hogy amikor fullra hajtod magad, akkor mennyi oxigént tudsz felvenni. Elárulja, hogy mennyire vagy fitt, mennyire vagy jó erőnlétben. Fontos? Hogy a fenébe ne.
Az óra mögötti háttér (nyilván a teljes Garmin Connect) is fontos értékként kezeli. A vo2max érték FirstBeat paraméter, azaz nem valami gagyi cucc. Ráadásul nagyon sok érték alapul rajta. Mind a pillanatnyi edzettségi értéked, mind az időbeni edzettségi értéked, de még az edzettséged jövőbeni várható alakulását is ez határozza meg. (Gyakorlatilag forma karbantartása, illetve formaidőzítés.)
Sőt – bár ez csak az én sejtésem – akár az edzettség értékén keresztül az RMR értéket is befolyásolhatja. (De – jobban belegondolva – ez valószínűleg nem igaz. Az RMR értékét, pontosabban az abból következő Calorie Goal értékét, a MyFitnessPal számolja ki, nem a Garmin Connect. Szóval hiába írja az elmélet, hogy az izmosságod növelésével emelkedni fog az RMR is, a modellben erre nincs lehetőség.)
Csak hát… elég hülyén működik. A leírás szerint a Training Effect (TE) és a Training Status értékek, melyekből pontosan meg tudnád mondani, hogy a szervezeted milyen állapotban van, azaz hogy éppen relaxációs fázisban dekkolsz, készen egy nagyobb terhelésre, vagy folyamatos, átlagos terhelést kapsz, vagy esetleg már túltoltad és pihenned kellene, szóval ezek a meglehetősen fontos értékek csak akkor látszanak, ha vannak vo2max értékeid is.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam, amikor rájöttem, hogy ez az óra a vo2max értékét csak futással tudja mérni. Most miért? A jó ég áldjon meg, hiszen én annyi sportot tolok, de tényleg, halálra súlyzózom magamat, elképesztő bringasprinteket szoktam odarakni és a 40-50 kilométeres kajakozásaim sem számítanak kispályának, hát mi az istenért nem tudsz ezekből vo2max értéket mérni? Nem, ezek közül egyik sem számít. Ha nem volt olyan mérésed, melyben vo2max is volt, akkor nem látsz semmit.
Ja, hogy miért nem futás? Az a nyomorult térd. Hogy most porc, vagy szalag, az szinte mindegy is, a lényeg, hogy nem megy. Ha elkezdek futni, akkor nem a vitálkapacitás, vagy az erőnlét hiánya állít meg, hanem a fájdalom a lábamban. De ettől még a vo2max értéke nevetséges lesz. Használhatatlan.
Szóval kicsit morc voltam.
Nyomoztam. Hoppá, az óra tud vo2max értéket bringázással is mérni! Ez jó hír. Abban otthon vagyok. Oké, kell hozzá plusz szenzor. Utánanéztem. Az összes Garmin bringaszenzor értéke max 25e forint. Nem tétel. Egy jó vo2max értékért?
Aha. Meg az én naív lelkem. Ezek ugyanis mérnek egy csomó paramétert: cadence (ritmus, azaz pedál fordulatszám), sebesség. Remek dolgok mind. (Ezek nélkül csak GPS alapú saccolás van, ami azért nem ugyanaz.) De ezekből nem lesz vo2max. Ahhoz powermeter kell. Mennyibe is kerül? Nagyjából 1000 dollárba. Azaz 260e forintba. Viszonyításképpen, az az óra, amelynek az ára még a mai napig fáj, nem csak nekem, hanem a családi költségvetésnek is, szóval az az óra volt 190e forint. És akkor egy szar vo2max-képes powermeter 260e. Hülyék vagytok?
Nyilván nem.
Ez egy jól kitalált infrastruktúra, amely apránként szívja be a delikvenst. Kapsz órákat. Egyre jobb órákat. De ha teljesen jól akarsz mérni, akkor vedd meg ezeket, meg azokat a szenzorokat.
A szép az egészben az, hogy már majdnem belementem. De ez a mostani powermeter-es gyomros felébresztett. Kösz, nem. Fájni fog, különösen az én űberprecíz lelkemnek, de ki fogom bírni nélküle. És, jut eszembe, ki fogom bírni a vízben is működő öv(ek) nélkül és ki fogom bírni a mindenféle bringakiegészítő nélkül is. Túltoltátok, bakker.
Na.
Azt hiszed, ezzel vége? Ugyan már. Akkor nem írtam volna semmit.
Nyomoztam. Meglepődtem.
Szóval ez a vo2max nem is olyan új dolog. Tudod, mihez találták ki? A Cooper teszthez. Nekünk csak az maradt meg, hogy 12 perc alatt mennyit futsz, de valójában – mármint ott, ahol fontos volt – ott számoltak belőle vo2max értéket is. Mely értékből már egy csomó mindent megtudtak.
Hmm.
Szóval amikor padlóig anyáztam a Garmint, hogy csak futásból számol vo2max értéket, akkor vakon lődöztem. Egyszerűen nem tudnak mást csinálni. Ez futási érték. Az, hogy valahogyan áttranszformálták egy bringás powermeter-re, az inkább csak egy kínkeserves szenvedés lehetett a részükről.
Magyarul, futni kell, ha ezekre az értékekre is kíváncsi vagyok. Mekkora megrázkódtatás ez? Fura módon, most, hogy ismerem a feltételeket, nem nagy. Ugyanis nem 6-10 kilométereket kell futnom – melyeket a térdem miatt nem tudok – hanem Cooper teszteket. 12 perc. Na, annyi még megy.
Mennyiszer is?
You typically need a week or two of training history, including at least two recent running or cycling activities with VO₂ Max, before we can determine your training status.
Azaz bőven elég, ha hetente futok egy ilyet. Szuper. Kardióhoz meg úgyis a bringát fogom használni.
És – a rendszer logikájából következően – ha van legalább heti egy Cooper eredményed, akkor van mindened. Akkor már látja az összes többi sportodat és el is tudja helyezni ezeket a Training Status térképeden.
Azt hiszed működik? Ezt az írást két héttel ezelőtt kezdtem összerakni. Azóta futottam három Cooper tesztet. (Jelentem, a térdem tökéletesen bírta.) Sőt, ma – életemben először – átléptem a 2 kilométert is. (Majdnem ki is köptem a tüdőmet.) A Training Status diagram üres. Alaposabb elemzés után kiderült, hogy az óra gyakorlatilag meghülyült: a három futás 03.23, 03.29 és 04.05 napokon történt, a Garmin Connect viszont csak két vo2max értéket mutatott, 03.26 és 04.05 napokon. Érted? 23-án és 29-én, amikor futottam, az óra nem mért semmit, 26-án meg, amikor nem, akkor mért.
Na mindegy, haladjunk. Ha több adat lesz, egyszer csak beáll.
Stressz.
Ez az óra büszke arra, hogy méri a stressz értékeimet. Méghozzá ezt is FirstBeat alapokon. Amit nem szabad lebecsülni. Még az is lehet, hogy használható diagramot kapok.
Mértem. Elemeztem.
Kizárt. Legalábbis első ránézésre.
Ez egyszerűen baromság..
Gondolom, az eddigi írások fényében ismerős lehet a minta. Van egy elképzelésem a valóságról, az óra mér valamit, nyilván köszönőviszonyban sincsenek a tapasztalataimmal, természetesen az óra a hülye, nem pedig az én prekoncepcióim.
Ja.
Nyilván sejted, az órának lett végül igaza. Egyszerűen csak értelmeznem kellett, mit is mért.
Mert mi is az, hogy stressz? A FirstBeat azt mondja, hogy a _fizikai_ állapot stressz mutatója a pulzus ingadozási sebessége (variability). Vedd észre a legelső fontos megkülönböztetést: fizikai állapot. Azaz ennek a stressz értéknek semmi köze sincs a lelki stresszhez. Nem fogja kimutatni, hogy ingerült voltál, hogy féltél, hogy felb@sztad magad. Ezek nem érdeklik. Zakopánéban az órám nagy ívben leszarta, hogy a szállás megszerzésekor milyen állapotban voltam, mennyit ordítoztam a csajjal, mire kulcsunk lett. De az, hogy hideg volt és fáztam az autós kabátban, az már megjelent. És ugyanez itthon. Ha lent ücsörgök a jól fűtött nappaliban a gépem előtt, akkor szuper alacsony a stressz indexem, még akkor is, ha éppen veszekedek a kollégákkal, ellenben über magas, ha a zsibbasztóan hideg padláson éppen a blogot írom, egyébként teljesen relaxált állapotban.
Szóval vicces egy mérőszám, de amióta tudom, mi van mögötte, azóta békében vagyunk.
Illetve, még valami. A stressz pillanatnyi értéke egy level érték, 0-100 között. Meg is vannak a határok, hogy mi számít alacsonynak (rest), mi közepesnek és mi magasnak. Meg van napi átlag is. Nálam a napi átlag jellemzően kifejezetten alacsony érték. (A képen 27, azaz nagyon közel a teljes nyugalmi állapothoz.) Ennek ellenére nem egyszer megkaptam, hogy Bélám, borzasztóan vacak napod volt, csinálj valamit, mert nyomorultul döglesz meg.
Finoman szólva sem értettem.
Nos, nyomoztam és ma már tudom, hogy teljesen más a level és a balance. Én a level értéket láttam és azt hittem, hogy ez elég. Az óra a visszajelzéseit viszont a balance alapján küldi. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a napod legalább 44%-ában nem voltál rest állapotban (stress level < 20%), akkor nem volt jó napod. És piszkosul leszarja, hogy akkor, amikor nem voltál rest állapotban, akkor a stressz értéked mondjuk 30 körül mozgott, vagy neadjisten 90 körül verdeste a plafont.
Alvás.
Ebben mi lehet a bonyolult? Alszol, órával a kezeden.
Hjaj. Hogy ezt mennyire nehéz volt megszoknom. Tíz éven keresztül elvoltam úgy, hogy nemhogy éjszaka, de nappal sem hordtam semmilyen órát. Mert a lebarnult alkaron az óraszíj nyoma azt jelenti, hogy az illető rabszolga: az idő rabszolgája.
Erre nesze, most itt van egy fitnesz óra, mely elvárja, hogy mindig rajtam legyen, mindig mérjen. Nehéz volt beletörődnöm, de ha tényleg szeretném magamat monitorozni (és nem az időt bámulni), akkor le kellett nyelnem a békát.
Nos, itt is vannak gubancok.
Alapvetően a mérés arról szól, hogy mennyit alszol mély fázisban, mennyit sekélyben és mennyiszer vagy ébren. Mondanom sem kell, a mérés nem igazán korrelál a tapasztalataimmal, de őszintén, ki az, aki biztos abban, hogy jól emlékszik arra, mikor mi történt éjszaka. Szóval inkább ne firtassuk.
De azért időnként fejreáll a rendszer. Például van, amikor nem érzékeli, hogy aludtam. Azaz nem jelez ki semmit, majd megkérdezi, hogy tulajdonképpen mettől meddig aludtam, majd behúz valamit. Valamit, aminek köze sincs a valósághoz.
Vicces.
Ennél már csak az viccesebb, amikor alvás helyett sportolsz.
Nem, ne nézz rám hülyén. Konkrétan az történt, hogy hajnali háromkor fejeztem be a gépelést a padláson, lejöttem és csak akkor vettem észre, hogy éjjel milyen pihepuha hó esett le, olyan mennyiségben, hogy vastagon betakarja a tájat. Tudtam, hogy reggelre ezt az egészet meggyalázzák az emberek, az autók, tehát most kell elmennem csavarogni. El is mentem, másfél órát sétáltam a környéken, meg az erdőben.
Félelmetes, hogyan tud világítani sötétben a hó. Nem kellett fejlámpa.
Szerinted hogyan kezelte le mindezt az óra?
Brutálisan fejreállt.
A mérést még megcsinálta, de az aktív kalóriákon már látványosan elhasalt, később reggel, amikor súlyzóztam egyet, akkor már mindent összekavart. Kínomban csak röhögni tudtam rajta.
Szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor éjszaka alszol. Ne hozd zavarba azt a drága jó fitnesz órádat.
A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon
- BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
- Ami működik, de tényleg
- Cukros bácsi
- Sportóra, még mindig
- Az diétákrul
Hóolvadás a Bükkben
Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.
Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.
De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.
Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.
Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek
Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)
Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.
Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.
– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.
Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)
Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.
Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.
Így készült a mű.
Ez pedig maga az alkotás.
Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)
A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.
Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.
Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.
– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.
A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.
Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.
Felment, lehozta.
– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.
Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.
– Nofene, a csapos is sajnál?
Később Nej ment be a következő körért.
– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.
Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.
– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.
Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.
– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.
Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.
Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat
Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.
Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.
Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.
Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.
– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.
Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.
Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.
Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.
A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.
Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.
Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.
Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.
Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.
Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.
Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.
Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.
Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.
Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.
Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap
Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.
Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.
A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)
Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.
Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.
Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.
Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.
Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.
Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.
Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.
Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.
Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő
Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.
A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.
Útvonalak:
Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
Sebesvíz panzió – Répáshuta
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
Répáshuta – Felsőtárkány
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
Felnémet – Eger
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
Végül a fotóalbum.





















Recent Comments