Már hiányzott

Defekt.

Ugye, milyen régen volt már?

Annyira nem is, a váci túrán Nej szedett össze egyet, de az mégsem az enyém volt. Még ha nekem is kellett megszerelnem.

De ez a mostani mondhatni klasszikus: országútival… és úgy, hogy fájjon.

Ma lazább napra számítottam, így bevállaltam az egyik nagy edzőkört: 17ker, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő, Vecsés. A befejezéstől függően 45-50 kilométer, 2-2,5 óra. Nyolc óra körül neki is indultam, bízva abban, hogy a nagy meleg előtt már haza is érek.

Maglód végéig vitt a lendület. Ott találta meg a hátsó gumi azt a rusnya nagy szöget az út szélén.

– Jézusmária – néztem rá. Már teljesen el is felejtettem, hogyan kell ezt a kereket szerelni.

Behúzódtam az árnyékba. Azért a rutin pár perc után előbújt. Kirángattam a szöget. Akkora lyukat ütött a külső gumiban, hogy le kellett csiszolnom a sorját mellőle. Visszaraktam a tartalékbelsőt, a zsebpumpával felerőlködtem valami elfogadható keménységre és éppen a kerék dőlésszögét állítottam be, amikor hopp, megint leeresztett a gumi. Mifasz? Kézzel eléggé alaposan átvizsgáltam előtte a külsőt, nem maradt benne semmi.
Ebből viszont klasszikus szerelés lesz, több tartalékgumim nincs. Szétszedtem. Lyukkeresés. Meg is lett. Vajon mitől? Megcsiszoltam megint a lyuk peremét a külsőn. Jobb ötletem nem volt. Megragasztottam a belsőt.
Na, itt kezdtem el izgulni. Olyan régen kellett klasszikus módon defektet szerelnem, hogy nem is foglalkoztam azzal, milyen állapotban van a gumijavító kit. Nem volt jó állapotban. Volt benne négy kicsi folt, ez több is, mint elég, csakhogy a ragasztós tubusból eltűnt a ragasztó. Csak nyomtam, meg tekertem és éppenhogy csak a végén buggyant ki egy kevés trutymó. Ez így elég kemény lesz. Amíg száradt, elgondolkodtam. Valami kilyukasztotta a friss gumit, de mi az isten lehetett az? Megnéztem alaposabban is a külsőt. Hmm. Az a nyomorult szög durva nagy lyukat vágott bele. Mintha lenne is benne valami. Megpróbáltam csavarhúzóval kipiszkálni… és csak utána jöttem rá, mi is az. A gumiban lévő fém betét. Lehet ez a bűnös? Lehet. Amikor felpumpálom nagy nyomásra a belsőt, betüremkedik a lyukba, a fém meg kiszúrja. Frankó. Hogyan fogok én így hazamenni? Nagyjából 22 kilométer, pont a félút, azaz a legtávolabbi pont. Nézzük a lehetőségeket. Lezárom valahol, hazabuszozok, aztán visszajövök érte kocsival. Van nálam pénz? Nincs. Oké. Telefonálok Nejnek, hogy ha hazaér, dobja be a kocsiba a bringatartót és jöjjön ki értem, én meg addig elleszek valami kocsmában. Van nálam mobiltelefon? Nincs. Tudom fejből a számát? Nem. Sovány vigasz, hogy pénz sincs nálam beülni egy kocsmába. Hát, elég szűk a lehetőségek tárháza. Hazatolom. Oszt jól van. Ha rövidítek, akkor olyan 20 kilométer, kerékpárt tolva négy-öt óra. A szikrázó napsütésben. Alföldi kisvárosok közötti végtelen utakon.
Vagy kitalálok valamit.
Aztán beugrott: rakok foltot a külső gumi belső oldalára is! Már persze ha lesz annyi ragasztó a tubusban. Kifacsartam. Volt. Megragasztottam ezt is. Vártam. Aztán összeszereltem. Újra pöffentés a minipumpával. Visszaraktam a kereket.

Emlékszel még a Nagy Kalandom Északon filmsorozatra? Abban volt egy rész, amikor egy idősebb fazon elkószált, baleset érte, végül behúzódott egy fa alá és megpróbált tüzet rakni. Volt nála három szál gyufa. Az élete múlott azon, hogy valamelyikkel be tudja-e gyújtani az összekapart ágakat. Na, ő koncentrálhatott annyira, mint én most.

Vártam. Vártam, mi lesz. Ugye nagyon nem mindegy. Nem ereszt. Szuper. Elkezdtem összeszedni a szerszámokat. Újabb gumiellenőrzés. Mintha… mintha egy kicsit puhább lenne. Na, várjunk még egy kicsit. Vártam. Aztán egyszercsak teljesen leeresztett a gumi.
Kész. Tolhatom haza. Se pénz, se telefon, se gumiragasztó.

Közjáték. Arról, hogy mennyire szétszakadt a város és a “falu”. (Tudom, papíron Maglód város. Papíron.) Ekkor már több, mint egy órája szerelgettem a bringát, ez bőven elég idő ahhoz, hogy odajöjjenek emberek ismerkedni.
Klasszikusan öltözött idősebb fazon (keki rövidnadrág, V nyakú galléros póló), nagyjából apám korabéli. Utcai kerékpárt tolt.
– Hát, ez tönkrememt.
– Ugyan már, csak egy defekt – morogtam.
– Aztán mennyit ér egy ilyen bicigli, amíg nem ment tönkre?
– Nincs ennek semmi komolyabb baja. Defekt.
– Aha. Aztán mennyiért adnak egy ilyet a boltban?
– Százezer.
– Szűzmáriaszentjózsefmiatyánkkivagyamennyekben! Hát hogy kerülhet egy kerékpár ilyen sokba! Aztán még tönkre is megy.

Én meg csak néztem. Maglód nem a világvége, nem egy kelet-borsodi település. Gyakorlatilag Budapest közvetlen vonzáskörzete, az M0 tövében, két kilométerre a XVII. kerület szélétől. És százezer forint ma már nem kiemelkedő ár egy jó bringáért. Sőt. Országútiban ez kifejezetten baráti ár (link1, link2, link3), ennél már csak néhány egyszerűbb Csepel olcsóbb. És mégis: az öreg teljesen elkészült attól, hogy valakinek ilyen “elképesztően” drága kerékpárja van. Nem, mint írtam is az elején, az öreg nem valami lepukkant falurongya volt; egy átlagos idősebb ember.

Na, vissza a tönkrement kerékpárhoz. Ha azt mondom, hogy teljesen le voltam taglózva, még nem mondtam semmit. Kínomban megint szétszedtem. Legalább tudjam, mi lehetett a baj. Ránézésre semmi. Felfújtam a belsőt, kézzel, orral kerestem, hol ereszt… de nem találtam semmit. Csak éppen megint leeresztett. Végül amikor nekiálltam füllel is keresni, akkor találtam meg: az előző ragasztás alól sziszegett ki vékonyan a levegő. Elég hülyén néztem magam elé. Elfelejtettem volna, hogyan kell gumit ragasztani? Azért húsz évnyi defektisten múlt nem párologhat el ilyen könnyedén. Letéptem a foltot. Lejött. Már ettől meglepődtem. Ennek a ragasztóval együtt bele kellett volna épülnie a belső gumi anyagába. Aztán le tudtam tépni a ragasztót is. Na, ilyet sem láttam még. De legalább már sejtettem, mi történt. A tubusból elpárolgott az oldószer, a ragasztó összeszottyadt, én meg ugye ragasztás előtt – ahogy kell – vártam tíz percet, hogy elpárologjon az oldószer, az, amely ekkor már bőven nem volt ott, na ennyi idő alatt a ragasztó vígan megdöglött.

Lecsiszoltam a lyukról a ragasztó maradványait. Imádkozás minden Istenhez. Hátha valamelyik éppen vonalban van. Összepréseltem a tubust. Hátha kicseppen még belőle két csepp ragasztó. Kicseppent. Gyorsan rá is nyomtam az utolsóelőtti foltot és szorítottam, szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Hogy nem csak valami Isten figyelt rám, azt abból következtettem ki, hogy amíg a belsőt szorongattam, jött egy erősebb széllökés (volt belőlük rengeteg) és a gumiszerelős dobozomat lefújta a kerítésalapról. Be. Egy vadidegen ember kertjébe. Hétköznap délben. Gyors számvetés, mit buktam. Csiszólóvászon. Tartalék kupak. Egy üres ragasztós tubus. Az utolsó folt. Háát… több lehetőségem tényleg nem lesz. Vagy sikerül ez a ragasztás, vagy tolhatom haza a bringát. Írtam már, mennyire szorítottam a foltot?

Végül megint összeszereltem a bringát. Pumpa. Aztán meredten szuggeráltam a gumit. Mintha puhább lenne. Nem. Még ugyanolyan. Puhább. Mégsem. Ekkor már az érzékeim is szórakoztak velem. Végül negyedórányi várakozás után mertem elhinni, hogy ez a ragasztás jól sikerült. Mehetek haza.

A többi már rutinmunka volt. Nem mertem gyorsan menni, de nem is igazán tudtam volna, a 30 km/h szembeszél korlátozott rendesen. Azóta itthon nyalogatom a sebeimet, szivar és eddig három liter sportfröccs. (1 deci bor, hat deci szóda egy üres borosüvegbe.)
Ja, meg félóránként visszarakom a szúnyoghálót a konyhaablakra, mert a szélvihar rendszeresen letépi. De ez már jó. Itthon vagyok.

Sej szellők, fényes szellők, a morva anyátok

Elképesztő. Ahhoz, hogy kiüljek egy szivarral a teraszra, előtte meg kell néznem az Időkép radarját. Hogy ne járjak úgy, mint tegnap este. Éppen összejött – hosszú idő után – egy pihenősebb nap, én pedig úgy terveztem, hogy ezt egy különleges (szülinapi) szivarral ünneplem meg. Kiültem a teraszra, rágyújtottam… aztán tíz perc múlva pofánvágott a vihar, de úgy, hogy még a fedett teraszról is be kellett jönnöm.

Ezt csak magunk között mondom el, a szivart nem volt lelkierőm kidobni, így végül kinyitottam a lenti összes ablakot, és mint egy suttyó gimnazista a klotyiban, úgy szívtam el a szivart a konyhában. Mondjuk gond nem lett belőle, akkora kereszthuzat volt, hogy a konyhaablakról konkrétan letépte a szúnyoghálót. (Éjfél, fejlámpa, visszaraktam.)

Aztán jött a mai nap, amikor már dolgoznom kellett. Volna. A kora reggeli/délelőtti vihar egyrészt elmosta a reggeli bringásedzést, másrészt tönkrevágta az ebédemet…

… ilyen az, amikor a konyha full elektromos és az ötödik áramszünet után végleg összedől az áramszolgáltatás és amikor félóra múlva visszajön az áram, az olajban sütött krumpliból olajjal töltött szivacs lesz és amikor el akarom távolítani a gonosz anyagot, akkor az egész odaég, persze megettem így is, legfeljebb egy kicsivel több bor kellett hozzá, viszont remekül ropogott… na mindegy, legalább a szerverek szünetmentesei fényesen vizsgáztak, azt a kis füstöt meg hamar kivitte a kereszthuzat a konyhából…

… harmadrész kinyírt minden munkavégzési szándékot, hiszen amikor visszajött az áram, akkor sem voltam kisegítve, mivel net, az akkor sem volt.

Igazából nem emlékszem, a korábbi években hogyan is álltunk a széllel. Nem zavart, így nem is érdekelt. Idén viszont tűkön ülök, legszivesebben rohannék le a folyókhoz, tavakhoz, meghajtani, megtanulni az új kajakot. Emiatt valószínűleg túl érzékeny is vagyok, de tény, hogy az utóbbi három hónapban _nem volt_ enyhén szeles nap. Még azok a napok is, amelyekre a meteorológia azt mondta, hogy nem lesz szeles, nos, durván szelesre fordultak. Oké, az áprilistól nem várunk csodákat, az szeles hónap. Május? Cöcö. Na de a június! És nem. Túl vagyunk ezen a hónapon is, én pedig három “életveszélyben” végigstresszelt evezésen. Mert azt mondták, hogy nem lesz szél, az időjárásfelelős meg csak vigyorgott és tolta a légnyomás-gradienst.

Meséljek még? Van ez a kihajtogatható/kitekergethető teraszfedő napernyő. A miénk az utóbbi egy évben gyakorlatilag tönkrement, a szél cafatokra tépte. A szomszéd tavaly ősszel újrahúzatta a magáét (csillió pénzért), és az utóbbi két hónapban nem merte kitekerni. Mert féltette a beleölt pénzt. Inkább feladta a teraszt. (Ilyen időben ugye az árnyék nélküli terasz az egy meglehetősen fura módja az öngyilkosságnak.) Nekünk is cserélni kellene lassan, de nem merek.

Egy évvel ezelőtt ültettem a kocsibeálló kapuja mellé két cserszömörcét. Az egyik nagyon eltalálta a talajt, egy év alatt olyan 3-4 métert nőtt. Tudod, hogyan néz ki? 45 fokban ferdén áll. Mert a karót hamar kinőtte, a folyamatos durva szél meg elnyomta a még zsenge törzset.

Én meg csak pislogok. Normális?

Megvette már az ehetit?

Meglep, ha azt mondom, hogy a lottó az egykori békekölcsön utódja?

Meredek, mi? Pedig igaz.

A békekölcsön arról szólt, hogy az ötvenes években az emberek valami minimális összeget befizettek az államnak. Hogy ebből a pénzből építse a békét. (Békeharc, ugye.) Kötelező ugyan nem volt, de az emberek akkoriban általában gyanúsan méregették egymást, szóval inkább befizették. Morogva. Aztán néhány szerencsés egyén nyert valami tárgynyereményt, olyan dolgokat, melyeket akkoriban boltban nem lehetett megvásárolni. A többit meg lenyúlta az állam és vagy zsebrerakták a politikusok, vagy valami marhaságra költötték. (Lsd gumipitypang, acélváros és társai.)
Mindenki utálta. Mert álságos volt és kvázi-kötelező.

Aztán egyszer megszűnt. És kitalálták a lottót.

Vizsgáljuk ezt meg alaposabban. Havonta befizetsz egy minimális összeget. Nem kötelező, de valami marha nagy (és egyébként nagyon kicsi valószínűséggel megnyerhető) nyereménnyel elvakítanak és magadtól fizeted be. Már nem is morogsz annyit. A Szerencsejáték RT ugyan nem az állam, de… hány éves is vagy, Királyfi? Én mindenesetre nem ismerek másik olyan esetet, amikor egy szerencsejátékkal – azaz matematikailag megalapozott, biztosan nyerő stratégiával – foglalkozó cég veszteséges lenne. Szóval nyugi, lenyúlják ezt is és lesz belőle kisvasút Felcsúton meg stadion Bivalybasznádon.

A zseniális az az egészben, hogy ezt az adót mindenki önként és dalolva fizeti – pedig semmiben nem különbözik a békekölcsöntől. Talán a körítés egy kicsit más. De nem nagyon.

Oké, az ember másképpen működik. Hiába tudom én is, amit tudok, ha elolvasok a Totalcar-on egy autótesztet, mindig eszembe jut, hogy vennem kellene egy lottószelvényt. És van amikor meg is veszem. Mert a nulla és a majdnem nulla (0,000000002275350752144495) között van egy pici különbség. Pont annyi, amennyi a vásárláshoz kell.

Gyerekkori vágyak

Jó, ha az ember még emlékszik rájuk. Némelyiken nagyokat lehet vigyorogni, némelyikre meg még mindig azt mondja az ember, hogy hű, de jó lenne. És van olyan, amelyik egészen furcsán teljesült.

Felsős koromban kifejezetten jó utcai bringám volt, egy orosz Fecske. Akkoriban ez nagy szó volt, a gagyi Darut messze verte. Más meg nem volt. De akármennyire is örültem neki, 13-14 évesen már felfelé kacsingattam. Eger azért annyira nem sík város, sokszor fárasztó volt a bringázás. Egyre többször játszottam azzal, hogy időnként azt mondtam, hogy vrmmm, majd megtekertem a kormány végén lévő műanyag markolatot és beletapostam a pedálokba. Mintha kismotoron ülnék. Nagyon vágytam már rá. Hogy lesz egy kismotorom, aztán egyre nagyobbak, majd felnőtttkoromban már olyan, amelyiknek annyit mondok, hogy vrmmm-vrmmm és már a Holdon is vagyok.

Felnőttem. A kismotoros időszakon átestem, nagymotorom már nem lett. Lehetne: meg kellene csinálnom az A jogsit és anyagi csődbe sem döntene egy középkategóriájú motor megvásárlása.

De máshogy teljesült a vágyam. Olyan formában, mely akkor. a hetvenes években meg sem fordult a fejemben.

Most ugyanis van egy közepes kategóriájú, de így is piszok könnyű és piszok gyors országúti bringám. Ha játszásiból tekerek egyet az ökörszarv kormány burkolatán és azt mondom, hogy brumm, már 25-ön vagyok, ha pedig azt mondom, hogy brumm-brumm, akkor már negyvenen. Őszintén szólva, ezt még a Komár mopedem sem tudta.
A 20 kilométerenként kötelező gyertyapucolásról már nem is beszélve.

Beszélgetünk

– Na, ezzel készen volnék – álltam fel az asztaltól – Beleírtam a doksiba mindent, amit akartam.
– És akkor most mit csinálsz? – kérdezte Nej.
– Kiülök a teraszra és átolvasom mind a 215 oldalt.
– Honnan van neked erre energiád?
– Perfekcionista vagyok.
– Micionista?
– Perfekcionista.
– Tökéletes? Na ne már.
– Nem, ez egy szándék: tökéletességre törekvés. Egy perfekcionistát nem is sérthetnél meg jobban annál, mint hogy tökéletesnek nevezed.
– Aha.
– Hogy jobban megértsd: te például nem vagy az.

Nej nagy levegőt vett.

– Nyugi – intettem – Te nem vagy az, mert tudom, hogy képes vagy kiadni munkát a kezedből úgy, hogy ezer sebből vérzik, de a határidő szorongat, aztán vannak a prioritások meg hasonlók, egyébként is, úgyis visszadobják és másodikra, harmadikra majd megcsináljuk tökéletesre… ismerős?
– Ja. De néha azért rosszul alszom, nem robban-e fel az az üzem.
– Úgysem vagy ott, amikor robban.
– Na jó, de azért kiirtani Pétet…
– Nem olyan szép hely az.
– Oké, de akkor is, rosszul mutat a cévében.

PS.
Ja, ha még nem mondtam volna: mindketten pszichopaták vagyunk.