Mármint a bőrömet. Bárhol.
Nem indult túl jól. Délben már kajakban szerettem volna ülni Esztergomban.
9.50-kor el is indultunk Pestről.
Ahogy azt a naív ember elképzeli.
11-kor még Budapesten voltunk. Én meg magamon kívül.
Kezdődött azzal, hogy a vasutasok a seggükbe dugták a kezüket. Mást nem tudok elképzelni arra, hogy miért volt a szemeretelepi sorompó jócskán tíz percen túl is lezárva. Mert vonat, az nem volt. Amikor odaértünk, már szép, izmos sor fogadott. Gondoltam is, hogy akkor ezt már kivárom, amilyen hosszú a sor, hamarosan jönnie kell a vonatnak. Olyan 3 perc múlva jött is egy tehervonat – de a sorompót nem engedték fel. Néha kijött egy vasutas az ajtón, szétnézett, megvakarta a tökét – aztán visszament. Egyszer már írtam erről, akkor védtem is a mundért – de a mostanira nincs mentség. Az állomáson nem állt vonat, nagyon messzire be lehetett látni a sínt mindkét irányban, legalább tíz percet álltunk az egyre hízó kocsisorban… amikor dühösen káromkodva kiforgolódtam a sorból (a kocsi tetején persze a jócskán túlnyúló kajak) és kerültünk egyet a felüljáró felé. Fél óra… és még mindig csak egy kilométerre voltam a lakásomtól.
Aztán a Külső Bécsi úton valamiért lezárták a forgalmat, mindenkit letereltek valami isten háta mögötti erdei ösvényre. Akkora tömeg gyűlt fel, hogy egészen a 111-es út lecsatlakozásáig dugóban vánszorogtunk.
Délben értünk Gáborékhoz, leadtam a borokat, hogy hűljenek, aztán mentünk a csónakházhoz. Persze amilyen ideges voltam, richtig eltévedtem, átkeveredtünk a hídon a tótokhoz. Nem tudom, Párkányban miből élnek a népek, de a ‘visszafordulni tilos’ táblák festése kész aranybánya lehet. Ha mindet betartottam volna, valószínűleg csak Pozsonynál tudtam volna visszakeveregni. Végül elkezdtem forgolódni az úton (mondtam már, hogy egy öt és fél méteres kajak lógott a kocsi tetején?), persze nyilván ekkor telefonált rám a kedves mamám, hogy ‘édeskicsifiam, hogy érzed magad?’. Mobiltelefon a vállamhoz szorítva, két kézzel tekertem a kormányt, a belső szemeimet is felhasználva figyeltem négy irányba, miközben próbáltam centizgetni a kocsi elejét és hátát – hát, éreztem már jobban is magam.
Aztán a csónakház zárva volt, de szerencsére kaptam Gábortól kulcsokat. Amivel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni, az a szekérderéknyi aprókölyök volt, akik ‘nyitva van a ház!’ felkiáltással berongyoltak és elkezdték kihordani az evezőket. Fogalmam sem volt, mit csináljak velük, nem én vagyok a gondnok, de ha itt eltűnik valami, akkor biztos az én seggem lesz széjjelrúgva. Gyorsan kicipeltük Gábor kajakját, aztán kihajtottam az összes kölyköt és visszazártam a csónakházat. Az se hatott meg, amikor nekiálltak sírni, hogy nekik itt edzésük lesz.
Ami persze igaz volt. Mire összecuccoltunk, akkor derült ki, hogy jó eséllyel akkor fognak ők is elindulni tizenegynéhány kajakkal, amikor mi. Arról a pár négyzetméternyi stégről. Melyre Nej is és Barna is gyanakodva nézett. Soha nem szálltak még bele ilyen ingatag alkotmányról a kajakba. Én azzal vigasztaltam korábban őket, hogy nyugi, senki sem lesz a környéken, ez egy eldugott csónakház. Ehhez képest ott nyüzsgött egy bő tucatnyi hipereleven kölyök, a túloldali sétányról meg azt hitték, hogy ez egy idegenforgalmi attrakció és nekiálltak szorgalmasan fotózni. Végül megjelent egy öreg bácsika egy kenuval. Amíg várta a többieket, addig odacsapódott hozzánk és elkezdte mesélni Isonzótól kezdve a kenus élményeit. Egyébként teljesen jóindulatú, kedves öregúr volt – én viszont akkor már a robbanás határán lévő majdhogynem sorozatgyilkos. Ekkor hívtam vissza a mamámat, hogy fojtott hangon elnézést kérjek a korábbi dühöngésért, majd amilyen gyorsan csak lehetett, kajakba taszigáltam a jónépet és elrúgtuk magunkat a stégtől.
Utána visszaeveztem és megkértem a joviális öregurat, hogy legyen kedves a kocsi tetejéről dobálja már utánunk a napszemüvegemet és a sapkámat. Tűző napon elég hülyén éreztem volna magam nélkülük. (Rossz nyelvek szerint bennük sem lehetett sokkal jobb.)
Pár száz méter után jutott eszünkbe, hogy a Gábor által feltétlenül kötelezőnek minősített szúnyogriasztó kenőcsöt a kocsiban hagytuk. Visszanéztünk… de a stéget már megszállta az ifjúság. Eh, kibírjuk anélkül is – gondoltuk. Tévedtünk.
Mindenesetre ekkor jött az első nyugodt időszak a napban. Igaz, hogy jó egy óra késésben voltunk, igaz, hogy emiatt semmi kalandozás nem lesz útközben, de legalább már vízen vagyunk, nincs semmi kényszer, nincs semmi, csak monoton lapátolás és a csend, vízpart, nyugalom élvezése.
A kép címe: Két ember átcipelt két kajakot az iszapon.
Felértünk a táti kőgátig. Itt mutattuk be, hogyan lehet táncolva ebédelni.
Ezen a nyáron már írtam egy csomó cikket, ahol panaszkodtam a rengeteg szúnyogra. Felejtsétek el. Mind, mind puszta lepkefing volt ahhoz képest, amit itt kaptunk a nyakunkba. Csak benéztem a faágak alá, hogy hol tegyük vízre a kajakokat: és fekete felhőként borítottak be a szúnyogok. A fehér pólom pillanatok alatt szürke lett. Hiába szaladtam el, a felhő jött velem. Térdig befutottam a vízbe és csak fröcsköltem magamra, amíg jó negyedóra alatt leráztam az összes vérszívót. Aztán később ugyanez, pisilés után. Hogy közben mi volt, azt inkább el se mesélem. (Jelzem, találtam egy természetes pénisznövelő módszert. Már csak spamszervert kell keresnem.)
A visszaút kész felüdülés volt. A Dunán evezni is alig kellett, a látvány pedig gyönyörű. Ugyan két szlovák jetski-s eléggé rontotta az élményt – a víz borzasztóan vitte a hangot, a dögök meg meglehetősen nagy zajjal voltak, na meg a kipufogógáz is rendesen megült a víz felett. De addigra már leszedáltam magam.
(- Menstruálsz? – kérdezte menetközben Nej.
– Miva?
– Olyankor szokott az ember ilyen feszült és mindenre ideges lenni.
– Azt mondod, egy ilyen nap után nem lehetek normálisan is mindenre ideges?
– Milyen nap?)
Visszaértünk, lemálháztunk. Fél hét körül ültünk be a kocsiba. (Én vizes cuccban. A száraz ruhámat a nagy kapkodásban otthon felejtettük.) Mindenféle eltévedések nélkül kimentünk Gáborékhoz, bor és tüskék mellett kellemesen elbeszélgettünk éjfélig, majd irány haza. Mivel Nej, mint antialkoholista sofőr, eléggé kókadozott, gondoltam, elszórakoztatom hazafelé.
(- Figyelj, figyelj, valaki jön szembe! – sikítottam fel.
– Igen, a kétsávos utak már csak ilyenek – bólintott rá.)
Persze itthon még dühöngtem egyet hajnalban. A két utolsó képsorozat nem sikerült, mert a vízhatlan zsákban a fényképezőgépen a tárcsa shutter-priority módba fordult át, én meg nem vettem észre. Nyilván a képek élvezhetetlenül elmosódottak lettek.
Link:
Recent Comments