Month: July 2006

Anélkül, hogy most túlzottan belemennék a részletekbe, legyen elég annyi, hogy nemsokára kés alá fekszek. (Nyugi, hamarosan aprólékosan megírok mindent, ha lesz egy kis időm.)
Ma mentem volna be a kórházba időpontot egyeztetni valamelyik sebésszel. Ha a volna ott nem lett volna.
Pedig egészen a portáig remekül ment a dolog.
Fél háromkor indultam el a munkahelyről, mert egyrészt dolgozni is kell, másrészt meg feltételeztem, hogy négyig dolgoznak. (Az orvosom is addig szokott.) Annyit tudtam, hogy be kell mennem a beutalómmal a sebészetre, az adminisztráción közölni, hogy az orvosom műtétre utalt be és fel kell sorolnom négy nevet, hogy mely orvosok jöhetnek szóba.
Sajnálatos módon csak a portásig jutottam.
– Kit tetszik keresni? – érdeklődött.
– Az adminisztrációt.
– Micsoda?
– Van nálam egy beutaló. Időpontot szeretnék kérni.
– Akkor sebészeti ambulancia?
– Nem valószínű. Nincs semmilyen sérülésem.
– Akkor csak vizsgálat?
– Az se valószínű. Pusztán adminisztráció.
– Na várjon.
Azzal tárcsázott, majd beleszólt: – Halló, Ambulancia?
Majd pár másodperc után ideadta a kagylót: – Most beszéljen!
– Halló? – szóltam bele.
– Halló, mit szeretne? – kérdezett vissza egy női hang.
– Azt sajnos nem tudom.
– Most szórakozik velem?
– Nem, attól tartok, nem. Tartsa egy kicsit a vonalat – azzal határozottan visszaadtam a portásnak a kagylót.
– Értse már meg, hogy nekem semmi dolgom az ambulanciával.
– Elnézést, Ágika, az úr nem Önöket kereste – szólt bele a kagylóba, majd letette.
– Most akkor mit is akar tulajdonképpen? – nézett rám vádlón.
– Van egy beutalóm egy helyi orvostól. Meg fognak műteni. Időpontot szeretnék egyeztetni egy sebésszel.
– Esetleg van konkrét neve is?
– Igen, négy.
Elővettem a palmtopot, felolvastam a négy nevet.
– XY.
– Szabadságon.
– VZ.
– Szabadságon.
– ZSM.
– Szabadságon.
– KJ.
– Na, ő dolgozik egyedül. Most fogják műteni?
– Nem, előreláthatólag augusztus második felében.
– Ja, akkor nem tudom ki lesz szabadságon.
– Gondoltam. Pont ezért akarok bejutni az adminisztrációra.
– Ja, arra az adminisztrációra? – csapott a fejére – Azok csak háromig dolgoztak.
Három óra húsz volt.
– És akkor most mit csináljak? – tettem fel a költői kérdést magamnak.
– Látja, ezért adtam magának az ambulanciát – atyáskodott.
– Miért, tudtam volna időpontot egyeztetni velük?
– Azt nem. De már csak ők rendeltek egyedül az épületben.
– Hát, köszönöm. Viszontlátásra.

Nemrég kaptam a hírt, hogy elhunyt Árva Péter. Ő volt az, akinek személyisége gyakorlatilag egyet jelentett a Veszprémi Egyetem Folyamatszabályozási és Rendszermérnöki ágazatával. Ő volt az, aki nagyot lendített azon a hosszú tanulási folyamaton, melynek vége világszemléletem kialakulása volt.
Szakmájában kiemelkedő ember volt, nagytudású, jó pedagógus – igaz, a vizsgáit utáltam, de nagyon. (Képes volt órákig nyaggatni egy embert, amíg ki nem szedte belőle pontosan, hogy mit tud.)

Elment a Docens Úr. Legyen neki könnyű a föld.

Valamikor írtam ezt a rövid elmélkedést a bámészkodásról. Ma egy újabb adalékkal tudom kiegészíteni, sajnálatosan saját tapasztalatból: az emberek azért is szeretik megnézni a baleseteket, hogy kellemesen kiborzongják magukat azon, hogy a szerencsétlenség közel volt, de nem velük történt.
A kórházból jöttem hazafelé, amikor hirtelen fékezni kezdett a busz, aztán csak a brutálisan erős lassulást éreztem, végül már nem tudtam kapaszkodni és belehuppantam egy srác ölébe. Tipikus wekerlei baleset volt, egy nő elfelejdkezett róla, hogy nem minden sarok jobbkezes és kijött az autójával a busz elé – a busz meg nyilván ripityára törte. Az utasoknak nem lett komolyabb baja, egy szemüveget láttam elrepülni a levegőben, nekem meg megrándult a kezem, illetve a kapaszkodócső dörzsölésétől vízhólyag nőtt bal tenyerem három ujjára.
Mire leszálltam a buszról, már annyi ember állta körül az autót, hogy nem tudtam alaposan megnézni a baleset másik résztvevőjét. És ekkor éreztem azt, hogy igenis, nekem is meg kell néznem, mi történt azzal az emberrel, aki ekkora felfordulást okozott. Olyan felfordulást, melyet én megúsztam.
(Egyébként úgy tűnt, a hölgy is. Igaz, csupa vér volt a feje, de amikor később jött a mentő, nem szirénázott.)

Holnapra négy beutalót kaptam, egész komoly vizsgálatokra (röntgen, EKG, vércsoport, gyomortükrözés). Az eddigiek fényében gigászi küzdelemre számítok – de muszáj lesz mindegyik vizsgálatot még pénteken lenyomnom.

[Update]
Az eddigiekhez képest szolíd volt. Először a csőledugáson estem keresztül, majd jött a szokásos adminisztrációs dzsungel: a vérvételről visszaküldtek, hogy nem találják a beutalómat a számítógépben. Az orvos viszont rendelt, így elég sokat kellett várnom rá, hogy korrigálni tudjon. Aztán később, amikor már bejutottam magára a vérvételre, az asszisztensek ott kuncogtak, hogy miért van nekem egy napra két beutaló rögzítve a rendszerben.