Day: March 14, 2005

Bob Reselman (The Coding Slave Guy) ír arról, hogy mennyire beégett egy Microsoft interjún. Developer Evangelist munkakörbe jelentkezett, és – ahogy írta – az interjú folyamatosan romlott el: először elvakult a lehetőségtől (új kocsi, új ház, pénz a gyerek oktatására) majd ebből kifolyólag többször is gyáván viselkedett és persze emiatt végül zavarba jött.
Hogy ez mennyire ismerős… el se tudom mondani, hányszor égtem be interjún, pusztán mert nem voltam biztos magamban, vagy mert megszédültem a lehetőségtől. Kegyetlen dolog ez: az embernek rengetegszer kell majmot csinálnia magából ahhoz, hogy végül határozottan legyen képes bemutatni a tényleges értékeit.
Meg persze a szerencsefaktor…
1995-ben a Bakonyban laktam és egy vidéki önkormányzati cégnél dolgoztam 2-3 munkakörben 2/3-ad fizetésért. (Vidéki viszonylatban; ha a pesti fizetéseket nézem, akkor ez a szám 1/3 volt.) Nejemnek 96 májusában járt le a Gyes és bár próbált új munkahely után nézni, de nem sok sikerrel. Nem volt más hátra, fel kellett rúgni az addigi egzisztenciát és Pestre költözni. 96 januárjában kezdtem el cv-ket küldözgetni, pályázgatni – elképzelhető, hogy mekkora eséllyel. És mekkora gyakorlattal… az öltönyömnek ekkoriban határozottan füstszaga volt.
Rendszerint igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy több interjú essen egy napra: ha már szabit kellett kivennem meg felbumliznom Pestre, az legalább legyen hatékony.
Az egyik ilyen alkalommal volt egy délelőtti interjúm valahol Sashalom környékén és egy délutáni valami állásközvetítőnél. Az első cégnél papírmentes irodákkal foglalkoztak; ilyesmiket terveztek, értékesítettek. Itt rögtön elvágtam magam, amikor egy pici vacak dobozra azt mondtam “nehogymár ez szkenner legyen!”. Az volt. A többit borítsa feledés homálya.
Rengeteg időm volt a délutáni interjúig, így elmentem ebédelni és hirtelen elkeseredésből ebéd után ittam egy korsó sört.
Kitérő: Soha, sem azelőtt, sem azután nem ittam se kávét, se szeszes italt interjú előtt. Szigorúan tilos!
Mentségemre szóljon, el voltam keseredve. Ebben a délelőtti interjúban nagyon bíztam és tisztában voltam azzal is, hogy a közvetítős interjú semmi másra nem jó, csak gyakorlatszerzésre. (Ekkor már túl voltam vagy harmincon.) Rendszerint az szokott történni, hogy sajnálattal közlik, hogy az állást már betöltötték, de azért csináljunk egy interjút az adatbázis kedvéért. Aztán többször nem is hallok felőlük.
Kitérő: Akkoriban 35e volt a _bruttó_ fizetésem. Ez prémiummal és egyéb juttatásokkal felment ötvenezerig. Ahhoz, hogy sikerüljön az ugrás, legalább hatvanezres _nettó_ fizetést kellett elcsípnem Pesten. Ez akkor még nem volt mindennapos – több helyről is úgy hajtottak el, hogy nemá’, a cégvezető sem keres ennyit.
Tehát ott jártam, hogy ebéd alatt jól leszidtam magam, megittam a sört – és hirtelen helyreállt a lelki békém. Elcsesztem, hát elcsesztem. A következőnek meg úgysincs tétje, tehát nincs értelme idegeskedni.
Így is mentem el: az interjú során könnyed, fesztelen voltam, időnként szellemes és jó beszélgetőpartner. Mondták, hogy telefontársaság, bla-bla, novell, windows, bla-bla, ipari számítástechnika, ügyvitel, bla-bla – aztán a végén közölték, hogy bruttó 160e lenne a fizetés. _Itt_ blokkoltam le – de szerencsére ekkor már vége volt az interjúnak.
Valahogy sikerült azért elköszönnöm.
A többit nem részletezem: felvettek, felköltöztünk, nejemnek pár hónap után lett állása, 1 évbe tellett, mire eladtuk a lenti házunkat, vettünk lakást – sínen voltunk.
De a megdöbbentő az, hogy amikor hat évvel később váratlanul utcán találtam magam és újra el kellett kezdenem interjúzni, szinte mindent elfelejtettem – sorra követtem el ugyanazokat a beégéseket, mint korábban. És megint olyan interjún vettek fel, amelyikre minden mindegy alapon mentem el. Nem is hallottam a cégről korábban.
Kicsit olyan ez, mint a kölcsön: azt is akkor adnak, ha úgy érzik, hogy igazából nincs is rá szükséged; felvenni is akkor vesznek fel, ha úgy érzik, hogy igazából nem létszükséglet számodra, hogy ott dolgozzál.