A munkásszállás nem apácazárda

Régen irkáltam már a sztori kategóriába. Jöjjön egy kis visszaemlékezés. Mert a köztudatból lassan kikopnak már azok a fogalmak, azok az életkörülmények, melyek nekünk egykor teljesen hétköznapiak voltak. (Meg ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a jövőben újra visszajönnek.)

Mond az neked valamit, hogy KMK? Az én időmben meglehetősen veszélyes dolog volt. Azt jelentette, hogy Közveszélyes MunkaKerülő. Azaz ha a személyigazolványodba, vagy a munkakönyvedbe – igen, ez egy olyan igazolvány volt, melyet jó, ha magadnál tartottál – nem volt beírva munkahely, akkor közveszélyesnek ítéltek és a rendőr simán bevihetett. Ugyanis ha nem dolgoztál sehol, az egyértelműen a te hibád volt, nem a munkaadóké.

Ez konkrétan úgy volt, hogy ha megnyerted a lottó ötöst és életed végéig elegendő pénzhez jutottál, papíron akkor is el kellett menned dolgoznod valahová.

Mindenkinek dolgoznia kellett valahol. Pont. És voltak olyan munkaadók – tipikusan a nagy szocialista vállalatok – akiknek kötelező volt felvennie az embereket. Mert egyébként KMK. Ebből alakult ki a kerítésen belüli munkanélküliség. A nagy állami vállalatok felvettek boldog-boldogtalant, függetlenül attól, hogy tudtak neki munkát adni, vagy sem. Leginkább nem, de nem is ez volt a cél.
A cél konkrétan az volt, hogy az egyszerű emberek, ideértve a nehezen szocializálható alakokat is, azokat, akikből esetleg hajléktalanok lettek volna egy másik világban, szóval mindenki, valamilyen szervezett – és nyilvántartott – módon éljen, igenis, időre menjen be a gyárba, még ha nem is csinál semmit, de ne nagyon menjen ki, és ha alkoholizált is, azt csak munkaidő után tegye. (Legalábbis elméletileg.) Ez megérte az államnak azt, hogy munkabért fizessen ki nekik, értelemszerűen a gazdálkodó szervezet terhére.

Ez valami olyasmi volt, mint a mostanában annyit emlegetett feltétel nélküli alapjövedelem. Ebből is látszik, hogy a szocializmus mennyivel megelőzte a korát.

Beszéljünk még egy fogalomról: vándormadár. Naggyon negatív fogalom volt, akire rásütötték, az évekig mosakodhatott, mire kimászott alóla. Mit is jelentett? Hát azt az embert, akit ha felvettek valahová, akkor onnan pár hónap után átment egy másik céghez, majd onnan pár hónap – esetleg pár év – után átment egy másik céghez. A kor ideálja az a melós volt, aki 40-50 évig dolgozott egy helyen. Aki váltogatott… az a rendszer ellensége volt. Vándormadár.

Persze ez a hozzáállás még nem volt elég. Hogy a hatalom ezt a nehezen kezelhető réteget – elméletileg ugye az uralkodó osztályt – konszolidálja, kellettek hozzá a lakhatási körülmények is. Hiszen hiába adtak munkát a proletárnak, meg valami fizetést is, de a lakhatási problémáit már nem tudták megoldani.

Munkásszállás.

Vidám dolog volt. Laktam ilyen helyeken – már mérnökként is, de eltitkolva – nagyon tanulságos élményeim maradtak meg belőle. A gyerekeimnek is mondtam, és a mai napig is vallom, hogy ha egy területre be akarod ásni magad, akkor – akár inkognitóban is – ki kell próbálnod, milyen legalul élned. Mert csak akkor látod, milyen embereket kell majd később irányítanod. Illetve, dehogyis. Az emberek olyanok, amilyenek, emberek. Amit itt tapasztalsz, az az, hogy hogyan működik a csoportdinamika olyan emberek között, akik nem rendelkeznek elegendő információval, nem is biztos, hogy fel tudnák dolgozni, akik éhesek, akik eleve rosszindulatúak, azaz azt feltételezik, hogy őket át fogják baszni – és őszintén szólva, ennek komoly alapja is volt – akik nem fognak elhinni semmit felülről, de egyből elhisznek mindent oldalról, akik bizalmatlanok, de egy jó pillanatban elsütött durva viccel, egy erős beszólással pillanatok alatt magad mellé tudod állítani őket.
Nagy vonalakban erről szól a vezetés, erről szól a politika.

Na mindegy, ez a rendszer elketyegett úgy-ahogy. Amíg a pénzügyi egyensúly bírta. Az azért borítékolható volt, hogy a kerítésen belüli munkanélküliség le fogja húzni a hatékonyságot, azaz nem leszünk igazán versenyképesek, sőt, még nyereségesek sem, de ezt ellensúlyozta az állami támogatás, már persze amíg volt, de az a pénz sem a semmiből jött, hanem hitelből, aztán persze egyszer csak összedőlt a kártyavár.
De ez már történelem.

Tanácsi lakás.

Ez volt a másik lehetőség, a valamivel tehetősebbek számára. A mai fiataloknak ez megint tutira értelmezhetetlen kategória. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha beadtál egy igényt, persze fizetni is kellett érte, akkor egyszer – valamikor – jogosult lettél egy állami bérlakásra. Ami már majdnem egy saját lakás volt. Majdnem. Ha kaptál.
Hallottál már arról, hogy hiánygazdaság?

De igazából nem is a rendszerről akartam értekezni. Ez itt fent csak a háttér felfestése volt néhány lendületes ecsetvonással.

Ez a blog rólam szól, én pedig a személyes élményeimről szeretnék írni.

A munkásszállással, mint olyannal először Dunaújvárosban találkoztam. (Hacsak nem számítom azt, hogy Kazincbarcikán a Lombik nevű osztályon aluli kocsma egyik oldalán a középsulis koleszunk volt, a másikon meg egy munkásszállás. A Lombik – és az előtte lévő betonplacc – meg tele volt álló/guggoló/fekvő melós alkeszekkel.)
Erről, mármint a dunaújvárosi élményekről viszont egyszer már írtam, most inkább csak ezt a videóklippet tenném be, kedvcsinálónak.

A második találkozásom a témával akkor volt, amikor beköltöztem az egyetem munkásszállójára. Elméletileg ennek sokkal lazábbnak kellett volna lennie, mégiscsak egy szabadabb légkörű szállásról volt szó, tele egy csomó szürkeállománnyal, de nekem sikerült itt is maradandót alkotnom.

A harmadik élmény pedig az volt, amikor szatírnak néztek a balatonfűzfői munkásszálláson és kis híján meglincseltek.

Most egyébként nagyon zavarban vagyok. Amikor eszembe jutott a téma és beugrottak az emlékek, lelkesen álltam neki felvázolni a hátteret. Majd amikor odajutottam, hogy jöjjenek a történetek, a biztonság kedvéért rákerestem, nem írtam-e meg valamikor már ezeket? Bakker. Megírtam. Mind a hármat. 10-15 évvel ezelőtt. Az elsőnek a linkje ott van fentebb, a másik két sztorié meg itt.

Szöveget viszont ki nem dobunk, írni meg éppen van kedvem, valami majd csak kisül belőle.

Nézzük a tanácsi lakásokat.
Nekem olyan szerencsém volt a diplomamunkámmal – hárman fejlesztettünk ki egy vegyipari CAD rendszert, mind a hárman a saját területünkből írtuk a diplománkat – hogy elnyertük vele egy akkor még rangosnak számító alapítvány fődíját.

Magister néven futott, két évig élt, a rendszerváltás elsodorta. (Nem keverendő össze a mostani debreceni Magister alapítvánnyal. Ez utóbbi 2000-től működik.) A másik első helyezett egy olyan csapat volt, akik multitaskingos operációs rendszert fejlesztettek Intel 80286-os processzorra. Az sem volt kispálya.

Ennek anyagi következményei is lettek, én konkrétan vettem a pénzból egy Lewis farmergatyót, egy Csepel Lady országúti bringát és beadtam egy igénylést tanácsi lakásra, vaskos okmánybélyeggel.

Azért Csepel Lady, mert csak ezt lehetett a környéken kapni. Írtam már, hogy hiánygazdaság? Még ezért is el kellett utaznom Várpalotára.

De persze ekkor már tulajdonképpen az egész rendszer recsegett, ropogott, leginkább összedőlt. (1989-ben végeztem.) A farmernadrág és a bringa jól bírták, de az önkormámyzati lakás… akkor már behalt. Hiszen az önkormányzatok – bocsánat, akkor még tanácsok – legfőbb célja már akkor is az volt, hogy szabaduljanak ettől a lakásállománytól. Magyarul szarért-húgyért elkótyavetyélték, ahelyett, hogy bevállalták volna az igencsak esedékes felújításokat. (Tudom, az IKV-nál dolgoztam, elméletileg mi üzemeltettük ezeket a lakásokat.)
Friss igénylőként nyilván meredeken kimaradtam ebből az egészből, pár év szolgálati lakásban történő szívás után vettünk a Bakonyban egy meglehetősen reménytelen házat, így végül visszavontam az igénylésemet.

De – és akkor ez itt egy kis történelmi kitekintés – ez előtt évtizedekig ez volt a bevált módszer. A szüleim így jutottak szövetkezeti lakáshoz 1968-ban – sőt ennél sokkal durvábban, de erről majd szeretnék külön is írni – és valójában egy pályakezdőnek nem igazán volt más lehetősége. Munkásszállás az öntudatos proletárokkal, vagy albérlet, bízva abban, hogy egyszer a tanács befogadja a kérelmet. Az, hogy egy egyszerű ember csak úgy, akár banki kölcsönnel is, saját lakást vegyen, az csak egy galaktikus mese része volt. No way.

Azért a szövetkezeti lakás egy kicsit más volt. Ott végülis az ember saját lakáshoz jutott. De ilyet megcsípni nagyon nem volt egyszerű.

Mi valahogy kigazdálkodtuk ezt az egészet. Nagyon szar helyre mentem el dolgozni – írtam, már, hogy IKV? – azaz utáltak minket, cserébe durván alacsony volt a fizetés… de valahogy mégis jól alakultak a dolgaink. Kaptunk egy 54 nm2-es szolgálati lakást – egy másik családdal közösen – de ez a másik család, brutális véletlenek sorozataként (bakker, már ezt is megírtam), egy olyan család volt, amelyikkel már nyolc éve szoros kapcsolatunk volt, így a közös szolgálati lakás nem jelentett problémát. Persze, kényelmes sem volt, de mivel nyolc éve bírtuk egymást, bele tudtunk helyezkedni ebbe a helyzetbe is. Nyilván mind a két család várta, hogy egyszer majd megkapjuk a tanácsi lakásunkat, de ahhoz az kellett volna, hogy gyerekek szülessenek, csak hát azok ilyen körülmények között valamiért nem igazán jöttek. (Mondjuk be is baszott volna.)

Na mindegy, lett, ahogy lett. Egy elképesztően meredek, mondhatni öngyilkos akció során sikerült átvernünk minden hivatalos szervet, sikerült bevonnunk mindkét oldal családjából az összes fizetőképes embert – igen, még a sógornőmet is – és végül meg tudtuk venni (32%-os kamattal) a Bakonyban azt a házat, amely a közös családi életünk kezdete, a gyerekeink bölcsője és a mai napig is mindenféle családi eredetmondánk eredője. A többi meg már történelem.
(És igen, a jó ég áldja meg, már ezt is megírtam. 13 évvel ezelőtt.)

Nos, azt hiszem, hiába is próbáltam megmenteni, de ez az írás nagyon félrement. Bágyadtan süt a tavaszi nap, kedvem is volt a teraszon ülve sztorizgatni… erre kiderült, hogy minden történetet, melyet erre a szálra terveztem felfűzni, már megírtam korábban.

Persze annyira nem reménytelen a helyzet. Végigolvastam a korábbi írásokat és még én is, aki részt vettem a történetekben, aki meg is írtam ezeket, még én is végigvigyorogtam mindegyiket. Meg a belőlük nyíló írásokat. Szóval alapvetően nem volt ez rossz szórakozás. Ha van időd rá, kalandozz el te is.

Ez itt a kert

Végülis, itt a tavasz. Egy kicsit hideg, egy kicsit esős, de a miénk.

Mellesleg, ahogy elnézem, a növények egyáltalán nem bánják ezt az időt. Még azok sem, amelyek egyébként a sok napsütést és a szárazságot kedvelik. Valamikor nekik is fel kell töltekezniük vízzel.

Persze vannak olyanok, amelyek szószerint lubickolnak ebben az időjárásban.

Nézzük például az óriáspáfrányt.

Látod? Nos, már önmagában ez nagy szó. Hogy látod. Tavaly vettem két óriáspáfrányt, mert be akartam népesíteni a full árnyékos részeit is a kertnek. Elültettem. Egy hónap múlva mindkettő elpusztult. Utánaolvastam egy kicsit jobban. Nos, az van, hogy a páfrányok imádják az árnyékot… de erősen vízigényesek. Konkrétan az óriáspáfrányt patakpartra ajánlják ültetni. Nálam meg viszonylag kevés a patak az udvaron. Így jártam. Az egyik páfrányt kiszedtem és tettem a helyére loncot. A másiknál meg macerás lett volna a kiszedés, hagytam a fenébe.
Ez a másik hajtott ki idén tavasszal. Mit kihajtott, teljesen bevadult. Ha leülnék vele beszélgetni egy pohár bor mellett és megkérdezném, mi a mottója, tutira azt mondaná, hogy sohase adjuk fel.

Rögtön mellette látható egy árnyékliliom. A tavalyi év kellemes meglepetése. Szintén az árnyékos részek beültetése kapcsán vásároltam egy ipari mennyiségű tételt. (Hja, a kertészvállalkozónak könnyű.) Mind megmaradt. Mi az, hogy megmaradt? Mennek, mintha dróton húznák.

Nézd meg a bal oldali példányt. Oké, ez már legalább 20 éves, de két hete bújt ki csak a földből (mert ezek évelők, azaz minden évben újrakezdik) és már egy méter magas. Tőle jobbra pedig tavaly őszi ültetésű példányok vigyorognak. Életerősen.
12 éve lakunk itt és lassan körvonalazódik, mely növények bírják jól ezt a nem túl kellemes terepet. A föld ugyanis meglehetősen barátságtalan, mondhatni feltöretlen. 30-40 centi vastag, tömör barna föld, alatt pedig tufa keménységű talaj. Nem is szoktam rendes ültetőgödröket ásni, úgy vagyok vele, hogy oldja meg a növény, ha élni akar. Nem mindegyiknek sikerül. De amelyik megoldja, az nagyon megy. Eddig így nézett ki a lista: cserszömörce, japán birs, torzsás ecetfa, trombitacserje. Ebbe a sorba zárkózott fel az árnyékliliom és a varjúháj.

Oké, ez némileg csalás, hiszen ezek a varjúhájak tiszta környezetbe, virágföldbe lettek ültetve. De egy másik képen láthatóak lesznek a kemény, száraz földbe ültetett példányok is, azok is húznak rendesen.

Aztán ott vannak a meglepetések. Például a rózsák.

Ez mondjuk egy öreg rózsafa, de agyonüthetetlen. Sorra hozza, akár talajszinten is az új hajtásokat, 4 méter magasban meg úgy virágzik, mintha nem lenne jövő és mindent most kellene megmutatnia.

Ezek viszont már viszonylag új telepítések. Amióta kipucoltam a környéküket, lefojtottam a gyomokat, azóta teljesen magukra találtak. És habár napfényben eddig nem volt sok részük, de nyílnak, mint a bolondgomba.

Aztán ott vannak a teljesen hihetetlen dolgok. Például a fügefák.

Kettő is van: egyet örököltem, egyet meg egy haveromtól kaptam. Mondjuk úgy, hogy a pestszentlőrinci Halomi-erdő nem egy mediterrán klíma, nem is nagyon számítottam komoly teljesítményre ezektől a cserjéktől. Ezt hozták is. A fügefák minden télen kifagytak, tavasszal újrakezdték nulláról, novemberig elérték az egyméteres magasságot, aztán télen megint kifagytak. Termés? Egy-két szem füge, de azok sem értek be. Pedig próbálkoztam: rendszeresen bemulcsoltam a tövüket, nádból, lélegző fóliából kicsi üvegházat barkácsoltam köréjük, az egyik egyszer át is telelt, de a következő tél megint elvitte. Annyit profitáltam belőlük, hogy a füge faanyaga tűzre dobva illatos. Abba is hagytam a kinlódást. Ilyen. Kész.
Aztán idén mindkettő áttelelt. Minden különösebb védelem nélkül. Pedig idén is voltak hidegek, a május sem úgy alakult, ahogy egy fügefa elképzeli az ideális környezetet, aztán mégis.
Nézd meg a fenti képet: ez csak egy kivágás, de 8, azaz nyolc szem füge mosolyog rajta. Ez máskor többévi termés.

A rododendronok és az azáliák nem húznak annyira, mint a fügék, pedig ez az időjárás pontosan olyan, amelyben lubickolniuk kellene. Amikor a bulisarkot, azaz a lugast kialakítottam, elültettem egy csomó azáliát és rododendront. Ideális volt számukra a terep. Fenyőfák, méghozzá óriási fenyőfák lettek kivágva, de maradt is bőven fenyő (most is van hét, köztük egy magról(!) kinövő smaragdtuja), enyhén savas talaj, árnyékos, nyirkos hely, menyország az azáleáknak és a rodiknak. Aztán mégsem. Földbe ültetett rododendron egy sem maradt meg. Jelenleg kettő él, mindkettő bödönben, spéci rododendronföldben. Az azáleák viszont földben vannak… és nem, nem árasztanak el virágokkal. Idén konkrétan egy sincs rajtuk. Viszont nagy eredmény, hogy elkezdtek növekedni és szemmel láthatóan immár jól érzik magukat. Persze ehhez kellett az, hogy itt is kigazoltam és elfojtottam a gyomokat.

Figyeled az átkötést? Ugyan tényleg látszik az egyik rododendron – mely úgy húz, mint egy 424-es és éppen virágot is nevel – de a képen a lényeg a munkakörnyezet. Hát… igen. Ez az, amiért érdemes annyi munkát, annyi időt beleölni a kertészkedésbe. Amikor csak enyhén fúj a szél, amikor lanyhán süt a nap, tök jó kiülni a lugas mellé. Még a munka is jobban megy ilyen környezetben.

Ne hidd el. Hazudok. Dehogyis megy jobban itt a munka. Állandóan elvesztem a fonalat, a növényeket nézegetem, vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csak élvezem a környezetet.

A képen látszódik még két lonc is: az egyik rózsaszín, a másik piros virágokat fog hozni. Emellett eldugtam még kettőt. A loncok számomra új felfedezések, dacára annak, hogy a kocsibeállót és az előkertet gyakorlatilag kisajátították az örökölt példányok. Egyszerűen kezelhetetlenek. Folyamatosan vágni, ritkítani kell ezeket, de mintha ettől csak új erőre kapnának, még jobban nőnek. Tényleg fura, milyen nehezen kapcsol az ember: az egyik helyen küzd a túlburjánzással, a másik helyre meg vadul növő, lugasképző növényt keres és csak sokára kapcsolja össze a kettőt. A sörpad fölött is lugast szeretnék kialakítani, de minden növény kipusztult. Aztán valahogy beugrott a lonc: vadul nő, illatos, szép a virága és örökzöld. Hogy a fenébe nem jutott korábban eszembe?

És ha már itt járunk, nézzük meg, hogyan áll a lugas? Itt is akad érdekesség. Az, amit lugasnak, azaz növénytakarónak látsz, az konkrétan egy darab vadszőlő. (Mert a hársfákat durván lelombozták.) A kis ház köré ültettem még négy tövet, de azok éppenhogycsak vegetálnak. Ez az egy meg szemmel láthatóan be akarja nőni az egész világot. Ennyit számít, hogy melyik kertészetben veszed és milyen fajtát. Pedig mindegyiket úgy adták, hogy sima vadszőlő.
Ebben a blokkban van még egy enyhe csalódás is. Egy másik haveromtól kaptam egy tő lila akácot, mondván, hogy ez is fut, agyonüthetetlen és szépen virágzik. Az első kettő stimmel is, három év alatt rendesen kitöltötte a rendelkezésére álló teret, de virág, az egy szem sincs rajta, de még csak a szándékot sem látom. Mindegy, de legalább takar.
Ja, és még egy csalódás. Az előtérben belátszik egy tuilpánfa, azaz magnólia. Na, ez baromi rosszul érzi magát nálunk. Apám ajánlotta, mert ők ledugtak egyet és akkora nagy és színpompás fa lett belőle, hogy ihaj. Nálam viszont ez a gyökérkefe már három éve nem képes egy méter fölé nőni, virága meg gyakorlatilag nincs. Ha nem kapja össze magát kinyírom elrakom máshová és lila akác megy a helyére.

Tudom, napos, szélvédett hely kell neki. Csak éppen ilyen nálunk nincs. Ez egy szeles környék.

Említettem korábban a cserszömörcéket. Óriási kedvenceim. Elképesztő tempóban nőnek és nagyon dekoratívak. Eleve több színben is kaphatók, lehet variálni velük.

Ez itt az All Stars csapat. Ideköltözés után nem sokkal ültettem ezt a sort, eltakarandó a záportározó ocsmány betonkerítését. Nos, jelentem, sikerült. Balról jobbra haladva látható egy nagyon szép homoktövis bokor (az ötből kettő maradt meg, szerencsére az egyik porzó, a másik termő, de azóta bevadultak és már nőtt magról/gyökérről három új példány), mellettük egy óriási bíbor cserszömörce (állandóan balhéznom kell miatta, mert a túrázok rendszeresen tépnek le róla ágakat, leveleket emlékbe, viszont megértem, hogy az egyik akadályversenyen tájékozódási pont lett belőle) és mögötte egy perzsa varázsfa, melyet szerencsétlent teljesen túlnött a szömörce. De az is megmaradt és összel különösen szép.

Ez itt az út túloldala. Középen látható egy másik bíbor cserszömörce, mellette egy sárga. Ezek is szépen araszolnak felfelé. És igen, a kép bal oldalán emberkednek a vadonba kiültetett varjúhájak. Nem olyan nagyok, mint a virágföldbe elrakottak, de túlélték a telet és határozottan jelzik, hogy vannak. Mondjuk azt valószínűleg elcsesztem, hogy a cserszömörce mellé ültettem őket, mert az utóbbiak vadul nőnek, az előbbiek meg durván napigényesek, de az élet célja a küzdés maga.

Na és lehet kertről szóló írás macskák nélkül? Naná, hogy nem.

Amíg én sürgök-forgok az udvaron, ők is teszik a dolgukat. Így.

Esetleges

Az élet esetleges. Még ha a szüleid terveztek is, teljesen esetleges, hogy pont abból a két sejtből lettél, teljesen esetleges, hogy azzal a genetikai koktéllal, amit végül kaptál. De ugyanilyen esetlegesen halsz is meg. Egy szerencsétlen baleset, valami elromlott funkció a bonyolult szervezetedben, aztán annyi. Ismertem embert, aki az egész életét maximálisan egészségesen, visszafogottan élte le, aztán negyvenévesen bejelentkezett nála egy betegség és elvitte. Esetleges.

Az élet esetlegességére a legjobb példa, hogy ha lehetőséged van kényeztetni magadat mindenféle jóval, finom ételekkel, finom italokkal, mindenféle varázsgombákkal, akkor korábban fogsz meghalni. Groteszk, nem? Mintha az emberi élet nem lett volna jól megtervezve. Olyan esetleges. Persze, úgy egyébként ez is milyen már? Valójában valószínűségekkel küzdesz. A jó dolgok általában ártanak. Hogy neked mennyire? Valószínűleg nagyon. De lehet, hogy semennyire. Még ez is esetleges.

Ha meghalsz, pár embernek fájni fogsz. Aztán ennyi. Az emberiséget nem fogja érdekelni különösebben sem az életed, sem a hiányod. Még az olyan emberek fontossága is esetleges, mint Tesla, vagy Pasteur, akik pedig életek millióit befolyásolták. Sőt, ha már itt járunk, maga az emberiség sem fontos. Egyszer, talán pár ezer év, talán évmilliók után el fogunk tűnni, mint a dinoszauruszok. A Föld meg él tovább. Talán még jobb hely is lesz.
Nem fontos. Esetleges. Mint ahogy megszülettél.

Sportóra, de már én is unom

Igazából újat már nem tudok írni az órámról. Vacak. De véletlenül ránéztem a Gears menüpontra és elröhögtem magamat.

A kép mögötti történet az, hogy idén tavasszal az órám gyakorlatilag folyamatosan gyilkolja a futásaimat, rendszeresen 2-300 méterrel kevesebbet mér, az időmérése meg persze jó, aztán ezekből azt kalkulálja ki, hogy már megint szar vagyok, gyakorlatilag az összes edzettségi/fitnessz mutatómat levitte a béka segge alá, engem pedig folyamatosan cseszegtet, hogy rosszul csinálom, béna vagyok.
Hétvégén fent volt a sógornőm, ennek örömére Nejjel kimentek futni egyet, pont ott és pont annyit, amennyit én is szoktam. Mindkettőjüknek Polar órája van. Mindkettőjüknél tökéletes a mérés, a track rásimul az ösvényekre, öröm nézni. Nálam… még véletlenül sem megy a nyom az ösvényeken, jó, ha az óra egyáltalán az erdőt eltalálja.

Aztán elkezdett vacakolni a szinkronnal is, végül kínomban szétbombáztam a kapcsolatot, levettem a mobilról az órát, újratelepítettem a Garmin Connect applikációt és újra felvettem az órát.
Sajnálom, de amikor nevet kellett adnom neki, valahogy nem jutott eszembe más.

Gallarate videó

Ezen a videón gondolkoztam a legtöbbet. Mármint hogy kirakjam-e egyáltalán.
Mit mondjak? Még kamerát sem vittem magammal. Ez egy munkás, egynapos utazás volt, Gallarate-ba, egy kisvárosba a milánói repülőtér (Malpenza) mellett. A feladat, ha nem is heroikus, de azért elég kemény volt: be kellett járnom a település 20+ trafikját, hogy összevásároljam magamnak a hatóságilag engedélyezett maximális mennyiségű szivart. (Ne hidd, hogy ez olyan könnyű feladat. Egy trafik maximum öt dobozzal tart abból a szivarból, amit keresek – és jó, ha ötöt, mert egy csomó helyen egy sincs – nekem viszont 40 doboz kell. Egy ilyen út során gyakorlatilag letarolom a kisvárost.) De azért annyira nem is tragikus a helyzet: időm van, a szivarok meg csak gyűlnek, én pedig időnként lehuppanok egy teraszra és méregerős olasz eszpresszó mellett tesztelgetem a friss szerzeményeket.

Igazából a videóról sem tudok többet mondani. Csavarogtam, néha felvettem ezt-azt a mobilommal, aztán összevágtam belőle ezt a kétperces valamit. Tényleg nem több, mint egy futó hangulat. De nekem ez is fontos, hiszen megéltem, hozzám tartozik.

Röpke villanyszerelés

Nos, először is, pusztán csak összefoglaló jelleggel, ennyi.

Aztán jöhetnek a részletek.

A fürdőszobában a menyezeti lámpában elkezdett sercegni az izzó. Oké, van ilyen, kicseréltem. Másnap reggel az új is nekiállt sercegni. Hjaj, sóhajtottam, itt már komolyabb műtét lesz. Aznap egy megbeszélésen csörgött rám a lányom, hogy a szobájában is serceg az égő, ráadásul ha lekapcsolja, akkor sem alszik el. Mit csináljon?

Hazafelé beugrottam egy barkácsboltba, vettem egy új lámpatestet.

Első fohászkodás. Hogy a rohadt életbe nem képesek az ilyen menyezetlámpa-gyártó cégek ugyanazzal a sablonnal kifúrni a lámpatest vasát? Nem, még véletlenül sem ott vannak az újnál a lyukak, ahol a réginél, hiába azonos a lámpák mérete. Tiplizhetek újra a plafonba.

Frankón leáramtalanítottam az emeletet, leszedtem a régi lámpát, előkészítettem az újat. Nézzük, hol a fúró, meg a fúróhegyek? Izé… a fiamnál. Hát, akkor mára ennyi is, majd szólok neki, hogy a fúró haza akar jönni, ne akadályozza meg.
A kilógó vezetékeket csinosan eldolgoztam szigetelőszalaggal, visszanyomtam a biztosítékot, Nej asztala alatt visszaböktem a szünetmentest. Nézd már, ez visít. Nincs áram? Villanykapcsoló. Tényleg nincs áram. Ennyire szenilisednék? Határozottan emlékszem, hogy visszatoltam a biztosítékot. Toljuk vissza megint. Visszatoltam. Abban a pillanatban levágott. Nem hagytam magam. De mindig levágott. Hmmm. Miafasz? Felsétáltam. A szigetelőszalagozás tökéletes, ott nincs zárlat. A falban? Kicsit széthúztam a vezetékeket. Nem segített. Nos, ide már szakember kell. Péntek, késő délután. Szerencsére kettővel arrébb lakik egy villanyszerelő. Becsöngettem. Vasárnap délutánig nem tud jönni, soványmalacvágtában rakja le a parkettát, hétfőn jön a mester. Bocs.
Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Oké, hogy az emeleten nincs áram, de mi van a padlással? Mert ott van az internet router, meg az emeleti access point, na meg ott jön be a kábeltévé is. Na, mit tippelsz? Ott sem volt áram. Ennek már a fele sem tréfa.
Sóhaj. Bontsuk szét az elosztódobozokat a falban. A fürdőszoba mellett rögtön van kettő is. Szétszedtem. Mindegyikben négy lyuk. Az annyi, mint nyolc. Melyik mehet a fürdőszobába? Megsaccoltam az egyiket. Kék vezeték elvág. Teszt. Nem talált. Másik kék vezeték elvág. Nem talált. Ha bomba lett volna, akkor már kétszer felrobbantam volna.
Fejvakarás. Elkezdtem gondolkozni. Éppen ideje volt. Tulajdonképpen ahelyett, hogy szanaszét vagdosom a falban a vezetékeket, egyszerűbb lenne kikötni a fürdőszobai villany kapcsolóját. Szétszedtem, kikötöttem. Huh. Teszt. A biztosíték megint lebaszódott.
Ejnyemárna. Hát most már ezer százalék, hogy egy fia kóbor elektron sincs a fürdőszobában. Mi a fészkes fene van itt?
Hát persze! A lányom is panaszkodott sercegésre. Kitekertem nála is az égőt. Semmi. Neki is kikötöttem a villanykapcsolóját. Semmi. Hát, de már…!

Leültem. Gondolkodj.

Tulajdonképpen Nej íróasztala alatt a szünetmentes már elég tré. Az akksija gyakorlatilag kipurcant, igazából csak áramtüske elleni védelemként használjuk. Nézzük meg. Nagyon bent volt az asztal alatt, nem másztam be, egyszerűen csak rátapostam az előtte lévő elosztó kapcsolójára. Biztosíték. Fent maradt. Asztakurva. Valami már lesz.
Most már bemásztam rendesen, széthúzogattam mindent. És igen, meglett a bűnös. Az elosztóba be volt dugva egy másik elosztó (ez valamikor hálószobának készült, nem dolgozószobának) és itt, a két elosztó csatlakozásánál koromfeketére égett mind a két elosztó: az egyiknek a dugója, a másiknak a lyuka. Vagy hogyan kell ezt mondani. Kicseréltem mind a kettőt, visszadugdostam mindent, biztosítékteszt. Sikerült. Oké. Az incidens elhárítva. Most már csak a romokat kellene eltakarítanom. Voltak. Az emeleten mindenfelé szomorú vezetékek lógtak a falakból.
Nézzük a szünetmentest. Bekapcsoltam. Sikít. Most meg már miért? Van áram. Hát, igen is, meg nem is. A szobában konkrétan nincs. Meg a padláson sem. Mindenhol máshol van. Aha! Hát, amilyen ügyes vagyok, pont ezt a két vezetéket vágtam el. Mármint azt a kettőt, amelyet semmiképpen nem akartam elvágni.

Mondjuk, így utólag, rohadtul nem értem a dolgot. Ha elvágtam azt a fázist, amelyik a szobába ment, akkor hogyan vághatta le a szobában lévő rövidzárlat a biztosítékot? Bonyolult dolog ez az áram.

Oké. Csokihegyek. Mert annyira rövidek a vezetékek, hogy sodorni már nem lehet. Mindez persze sötétben, fejlámpával, széken egyensúlyozva. (Ha gondolod, nézd meg még egyszer az elején linkelt videót. Csak a hangulat kedvéért.)
Mindegy. Összekötözgettem mindent mindennel. Biztosítékteszt. Még élünk. Padlás. Van áram. Van internet. Akkor olyan nagy baj már nem lehet. Szoba. Van áram. Huh.
Mi van még? Fürdőszoba. Mert azt aztán tényleg úgy hagytam. Kössük vissza a kapcsolót. Hát, izé… ezt most hogy? Három, tökegyforma fekete vezeték jött ki a falból. A dupla kapcsolónak meg volt négy lyuka. Hmm. Kezdjük el valahogy. Bekötöttem a vezetékeket. Biztosíték vissza. Kapcsoló. Nem működik. Fejvakarás. Ja, hiszen külön is lekapcsoltam a borotválkozótükör feletti lámpát. Visszakapcsoltam. Nem működik. Dühömben elkezdtem összevissza nyomkodni a kapcsolót. Aztán egyszer csak kigyulladt a neoncső. Hoppá. Azaz ha mindkét kapcsolót felnyomom, akkor lesz fény a mosdó felett. Nekem ez már megfelel. Finomítani ráérek akkor, ha a fiam hazahozta a fúrót és felrakom az új lámpatestet.

Végeztünk?

Ádehogy.

Először is, az internet csak úgy nem gyógyul meg magától, de szerencsére ez már csak rutinmunka.
Aztán kipukkant a riasztó is. Hmm. Mintha le kellene nullázni a hibaüzeneteket, hogy rendbejöjjön. De hogyan? Valami elképesztően bravúros memóriamutatvánnyal megtaláltam a riasztó kézikönyvét, nulláztam egyet. Megjavult.
Ekkor még fel kellett porszívóznom az emeleti közlekedőt – ugye, vertem le rendesen vakolatot, a friss tisztaság meg még érték – de ez is megvolt.

Hullafáradtan dőltem bele a teraszon a székembe. Asztakurva. És még csak azt sem mondhatom, hogy csináltam valamit, hiszen tulajdonképpen nem mentünk egy cseppet sem előre.
De legalább hátra sem.

Tiszta

Akárki akármit is mond, a tiszta állapot nagyon feldobja az ember kedélyét.

Megrendeltünk egy takarítást. Mert próbálkoztunk, próbálkozgattunk, de meló mellett egyszerűen nem megy, nincs rá sem idő, sem energia. Úgy egyébként nem egy nagy dolog, elég sok ismerősöm él már ilyesmivel.
De azért valahol groteszk. Hogy jön a takarítóember és nem akarsz előtte beégni.
Azaz előtakarítasz.
Meg megcsinálsz egy csomó dolgot, melyek eddig valahol hátul kullogtak a prioritási sorrendben. Mit tudom én, kicserélni a kiégett izzókat, újra cserélni a törött vécéülőkét, elpakolászni a szanaszét hagyott dolgokat, meg ilyesmik. Mert oké, hogy takarítóember, de mégiscsak valaki, aki bejön a lakásodba és hogy néz már az ki, hogy így néz ki a lakás.

Egyébként már csak ezért is megérné.

Na mindegy, takarítóember jött, takarított, ahogy kell.

Közben meg, tekintve, hogy a héten ez volt az egyetlen garantáltan esőmentes nap, nekiálltam rendberakni a kertet. Ugyan az ügyfélkörömben égett néhány ház, de adtam nekik munkát, meg hát igazán megérthetnék, hogy ez az egyedüli nap, amikor foglalkozni tudok a kertemmel. Azzal a kerttel, amelyben az egész eddigi tavasz során semmit nem tudtam csinálni és már nem is csak sikoltozott, hanem őrjöngött.
A kert – ahogy mondani szokták – nem vár.

Ez egyébként egy üzenet is azoknak, akik kertes házról álmodoznak. Ha nem akarsz elvadult kertet, akkor a kerttel foglalkoznod kell. Nem akkor, amikor ráérsz. Hanem akkor, amikor a kert megkívánja. Ilyenkor ez az egyes számú prioritás. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor maradj a panellakásban. Hidd el, jobban fogsz járni.

És miközben a takarítóember – Nej felügyeletével – módszeresen tisztára nyalta a lakás összes helyiségét, én odakint ugyanilyen módszeresen végigmentem a kerten és a végtelennek látszó listámról minden egyes bejegyzést kipipálva elvégeztem az összes tavaszi munkát.

Ne tudd meg, mekkora kielégülést tud egy ilyen nap okozni. Akárhová megyek a lakásban, mindenhol rend, tisztaság. Utána kiülök a teraszra – laptoppal, szivarral, borral, de ez most mellékes – és akármerre nézek a kertben, minden rendben van. Gyom sehol, aminek nőnie kell, az szemmel láthatóan nő, minden növény, amely megmaradt, határozottan egészséges és ez csak javulni fog.
A melót meg majd holnap, a vacak esős időben behúzom.
Az élet szép.

Hogyan veszítsünk el egy remek napszemüveget?

Imhol a recept.

  • Használjunk fényre sötétedő napszemüveget.
  • Időzítsünk úgy, hogy napokon keresztül reménytelenül szakadjon az eső.
  • Aludjunk ebben az időszakban szokatlanul keveset.
  • Az akció előtti délután ücsörögjünk egy értekezleten, ahol az idő nagy részében számunkra érdektelen dolgokról van szó, így jobb híján pörgessük mobilon a 9gag-et.
  • Éjjel felejtsük el töltőre tenni a telefont.
  • Másnap, amikor végre elállt az eső, aludjunk be és reggel hat helyett ébredjünk hétkor.
  • Mondjuk azt, hogy nem érdekel, teljesen el vagyunk rozsdásodva, ma, ha a fene fenét eszik is, elmegyünk reggel bringázni egy negyvenest. Legfeljebb tízre érünk haza, de hátha nem történik semmi az első órában. Ilyenkor úgyis mindenki kávézik, meg a tökét vakarja.
  • Indulás előtt, már sztreccsbe/sisakba öltözve, bringakitolás közben halljuk meg, hogy egymás után jött vagy öt céges email. Sóhajtsunk fel. Üljünk vissza a gép elé.
  • Találjunk ki valami magyarázatot, vázoljunk egy megoldási folyamatot.
  • Pár kilométer bringázás után jusson eszünkbe a valódi magyarázat.
  • Álljunk meg, próbáljuk meg elküldeni az infót mobilon.
  • Konstatáljuk, hogy a mobiltelefon 7%-os töltöttséggel az utolsókat rúgja. Reménykedjünk, hogy egy email még elmegy.
  • Tekintve, hogy a mobil fényereje a béka segge alatt van, vegyük le a napszemüveget és akasszuk a kormányra.
  • Örüljünk, hogy elment az email. Jó arcok vagyunk. Bringázzunk tovább.
  • Öt kilométerrel arrébb, az első rovarbecsapódáskor kapjunk a fejünkhöz. A napszemüveg! Melynek hiányát ugye nem vettük észre, mert csak napfényben sötétedik.

Nos, ennyi. Az mindenesetre biztos, hogy nekem nem szabad drága napszemüveget vennem. Az elődjét is nagyjából így hagytam el, csak akkor a kajak deckjére tettem le és felejtettem el felvenni.

Szpemlistára tettem a Grand Canyont

Sajnálom, de azért mert egyszer megszálltunk ott, nem vagyok kíváncsi az összes rendezvényre, meg az összes kedvezményes akcióra.

Valamikor azt hittem, hogy ezek a dolgok szépen beálltak, de úgy tűnik, borul az egyensúly. Ha bármit is vásárolok és megkérdezik, kérek-e hírlevelet, vagy bármi ilyen marhaságot, egyből jelzem, hogy nem. Mondhatni külön látásom alakult ki erre a kérdésre, egyből észreveszem, akárhová is teszik.
Ehhez képest mostanában sorra jönnek a szpemek a vásárlásaim után. Nem kérdeznek semmit, csak küldik. Én meg nem győzöm nyomkodni a ‘report spam’ gombot. Függetlenül attól, hogy mennyire nagy név ment le éppen kutyába.

Hullámvasút körpálya 04/03

Azt mondtam nem túl régen, hogy maradt még néhány felvétel 2018-ból, melyeket már nem fogok összevágni, mert nincs annyi anyag, hogy értelmes videó legyen belőlük.
Márciusban elkezdtem játszani egy másik videóvágó programmal és az említett felvételeket használtam a próbálgatáshoz. A vágóprogram nem jött be, ellenben kiderült, hogy nem is reménytelen a helyzet a nyersanyagokkal. Nyilván teljes, mindent lefedő videók nem lesznek belőlük, de extra rövid (mindegyik 2,5-3,5 perc közötti), éppencsak a helyek hangulatát érzékeltető videók annál inkább.

Az első a tavaly novemberi balaton-felvidéki túránkat mutatja be. Hülye fejjel nem vittem goprót, a kézikamera túrázás közben nem igazán volt használva, ráadásul a túrát is jóval hamarabb fejeztük be, mert elfogyott a térkép. Ilyen lett.

Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.

Évfolyamtalálkozó Veszprémben

2019.04.26; péntek

Miért indult volna normálisan? Mert úgy gondolom, semmiképpen nem számít normálisnak pöszén rohangászni a fogsorom után, majd az utolsó pillanatban behajítani a számba, hogy beragasztva ugyan nincs, de talán nem esik ki. Talán.

Erről egyszer majd írok egy hosszabbat is. Elképesztő, mit kinlódok 2014(!) szilvesztere óta a fogaimmal. Ahogy most állnak a csillagok, talán pár hónap múlva befejezzük. Csak éppen hátravan addig még egy durva műtét.

Egyelőre annyi a lényeg, hogy habár a felső körhidam már 2,5 éve készen van, de történt közben egy orvosváltás és az új doki egy komplikáció miatt nem meri véglegesre beragasztani. Az ideiglenes ragasztás meg rendszerint a legalkamatlanabb pillanatokban enged el.
Most is ez történt. Szerdán kiesett, majd hogy teljes legyen a gyönyör, aznap este le is pattant az egyik komplett szemfogról a kerámia. (Mert egy ilyen pótlás már csak olyan, hogy ha lazán van, akkor könnyen törik.) Az hagyján, hogy kifejezetten hülyén nézett ki fog helyett a drótváz (a Terminátoros poénkodásokat kéretik mellőzni), de nem telt bele pár óra és véresre dörzsölte a számban a bélést. A fogdokinál kierőszakoltam csütörtök délutánra egy rendelés előtti konzultációt, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, kaptam egy címet egy expressz fogtechnikushoz, aki azonnal fogadott, a fogammal együtt a mintát is levette, majd péntek délre ígérte a javítást.

Péntek délután egykor indultunk Veszprémbe.

Szerinted mennyire folytatódott normálisan?

Nos, azért kellett ilyen korán indulnunk, mert Veszprémben át kellett vennünk a szállást, majd utána kirongyolni Rátótra egy ilyen öregfiúk foci-, illetve kosárlabdameccsre, délután négyre.

A régi egyetemi kollégiumban volt a szállás. Kifizettük a kifizetnivalókat, a recepciós átadta a kulcsot.
– Ismerik a járást? – kérdezte meg.
Szavakkal nem tudom leírni, mi volt abban a nézésben, ahogyan visszanéztem rá. Angyalom, hat évig ez volt az otthonom. Amit én nem tudok erről az épületről, azt nem is érdemes tudni. Hogy mást ne mondjak, minden évet úgy kezdtünk, hogy lementünk az alagsorba, sunyiban kinyitottuk a bútorjavító műhelyt és kicsinosítottuk a szobánkat a még egészen használható plusz bútorokkal. Meg ilyenek. Gitároztunk és óbégattunk az alagsorban, gitároztunk a padláson, fogadásból végigcsókoltam az egyik komplett szint padlóját, Nejjel az egyik eldugott hátsólépcsőn jöttem össze… soroljam?
– Igen, ismerjük – mosolyogtam vissza.

Aztán nekiálltunk bolyongani. A kulcskarikára ugyanis az volt írva, hogy BB szoba. Na most, hátul van egy csomó vendégszoba, de azokat mindet szám jelöli. Természetesen körbejártuk a régiót, hátha lesz egy betűvel jelölt is. De nem volt.

Szégyenszemre visszaólálkodtam a recepcióra.
– Kedves, ez a BB kód kifogott rajtam. Mit jelent?
– Betegszoba.
– Óh, micsoda fejlődés! És azt hol találom?
– Az alagsorban.

Lementünk. Volt egymás mellett két betegszoba. Egy pillanatra megállított, de nagyon hamar összeraktam, hogy a BB valószínűleg a Bal Betegszobát jelenti, és úgy is volt.

Akit esetleg érdekel, a vendégszoba és a betegszoba között az a legmarkánsabb különbség – mármint az áron kívül – hogy az utóbbiban van belső vizesblokk is. A vendégszobáknál ki kell menni a közösbe.

De nem csak ezt találtam az alagsorban. Nézd csak, ez egy ajtó:

Ezt a klubot mi alapítottuk. Színtiszta hülyeségből. Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy harmincegynéhány év múlva a klub még működni fog, ugyanott, körberöhögtem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy tizenegynéhányan fröccsöztünk a Rózsabokor nevű szórakoztatóipari egységben és valaki feldobta, hogy mennyire kellemetlen már, hogy ha sokan vagyunk, akkor ilyen magasra kell felmásznunk. (A Rózsa ugyanis egy domb tetején volt, a közeli kocsmák – a Kismocskos és a Nagymocskos – pedig kicsik voltak ekkora társasághoz.) Másvalaki meg feldobta, hogy a kolesz pincéjében van egy használaton kívüli helyiség, kérjük el klubszobának.
Így indult.
Nem mondom, hogy a klubdélutánoknak nem volt semmilyen kulturális vonulata, mert volt. Van annyi sör, amennyi után még a vegyészmérnök-palánták is képesek irodalomról, zenéről, vagy különösen sok sör után akár filozófiáról is vitatkozni. Az üres üvegeket meg mindig eltakarítottuk magunk után.

Kicsit elkalandoztam. Gyorsan ledobtam a cuccomat, felkaptam a focisat, elbúcsúztam Nejtől, a városból kifelé még felszedtem M-et, egy régi-régi barátosnőmet, aztán rongyoltunk ki Rátótra. Én focizni, ő szurkolni (régi jó szokása szerint egy szatyor sörrel), aztán mindkettőnk meglepetésére a csajszi még kosarazott is.

A sportdélután… mondtam már, hogy semmi nem ment simán?

Mivel a focival kábé húsz éve teljesen felhagytam – pedig valamikor _nagyon_ ment – így a múlt héten fel akartam egy kicsit frissíteni a tudásomat. Vettem egy olcsó lasztit, kimentem a közeli lakótelepi drótketrecbe rugdosni egy kicsit. Nos, nem biztos, hogy egyből egy órával kellett volna kezdenem. A végére meghúzodott a jobb combom, de úgy, hogy alig bírtam hazabringázni. Utána pedig egy hétig csak nyüszítettem. Aztán szerdán telenyomtam magam Voltaren Dolóval, bekentem a combomat Voltarennel meg lóbalzsammal és kimentem, mengnézni, mire vagyok képes. Tíz percre. Utána megint sántikálás.

Remek. Nyilván sejtettem, hogy így, 55 év körül a többiek sem fogják villámként becikázni a pályát, de én még a labdába sem tudtam belerúgni. Vidám előjelek.

A vége az lett, hogy két komolyabb rúgás után inkább beálltam a kapuba. A szívem szakadt meg, de így jártam.

A burleszk csak utána következett.

És itt most egyáltalán nem a kosármeccsre gondolok, mert az – ha lehet ezt a kifejezést ilyesmi mozgásformákra használni – sokkal összeszedettebb volt, mint a mi korábbi labdarugdosásunk. Nem.

Foci közben az történt, hogy a cserepadon ülök nekiálltak sörözni. Nekem meg eszembe jutott, hogy ott van a kocsi csomagtartójában egy szatyor sör. Odaadtam a kulcsot M-nek, hogy hozza már be. Be is hozta és visszaadta a kulcsot nekem. Csakhogy éppen akció volt, így gyorsan bedobtam a kulcsot a sporttáskámba és rohantam vissza a kapuba.

Aztán vége lett a sportolásnak, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, szétszéledtünk. Gyakorlatilag mindenki kocsiba vágta magát és ment be Veszprémbe a szállására.

Majdnem mindenki.

Én ugyanis égen-földön nem találtam a kocsikulcsot.

Visszasétáltunk. Rohadt nagy mázlink volt, mert az utcán szembejött velünk egy ismerős hapsi és leesett, hogy ő az iskola gondnoka.
– Elnézést, nyitva van még az iskola?
– Már hogy lenne? Bezártam, be is riasztottam.
– A fenébe. Az gond.
– Miért?
– Nem találjuk a kocsikulcsot. Lehet, hogy bent kiesett a táskából.
– A rohadt életbe! – vakarta a fejét – Akkor most nyithatom ki újra az egész épületet!
– Lenne olyan kedves?
– Jöjjenek.

Mentünk. Az ajtó előtt megkért, hogy ne menjek be, csak akkor, ha már leállt a csipogás. Ugye, a riasztó.

– Az emeleti öltöző nyitva van?
– Dehogyis van nyitva!
– Ki tudná nyitni? Ott zuhanyoztam, ott is lehet a kulcs.
– Hát, azt én nem tudom kinyitni. Annak a kulcsa a takarítónőknél van.

Fasza.

Aztán elmentünk hátra. M végigporszívózta orrával a tornatermet, én meg felmentem az öltözőhöz. Hátha. Nyitva volt. Átnéztem, kulcs sehol.
Csakhogy.
A padokon ruhák, a zuhanyzóban pedig vízcsobogás. Itt valaki még zuhanyzott. És fogalma sem volt róla, hogy ráriasztották az épületet. Nem rossz.

Lementem. M sem talált semmit, én sem. Szotty.

– Hát, nincs meg – közöltük a gondnokkal.
– Sajnálom – udvariaskodott, majd újra riasztott volna.
– Ezt inkább ne tegye – javasoltam.
– Miért?
– Mert egy ember még zuhanyzik az öltözőben.
– Hogy az a kurva életbe…! – sápadt el, majd felrohant.

Aztán gondolom lefocizták valahogy. Mindenesetre szegény I a mai napig nem tudja, mitől menekült meg.

Mi viszont leültünk a kocsi mellé az árokpartra. Houston, baj van. M felhívta a főszervezőt, aki elindított egy riadóláncot. Azt ugyanis összeraktuk, hogy csak az történhetett, hogy nem a saját táskámba raktam a kulcsot, hanem máséba. Csak éppen húsznál is többen voltunk. Szóval a háttérben beindult egy intenzív telefonálgatás, aki tudta a másik telefonszámát, az mind telefonált, az emberek meg túrták a sporttáskájukat. Én meg felhívtam Nejt és próbáltam felkészíteni az egyáltalán nem derűs kilátásokra. Mert az egy dolog, hogy M-mel bebuszozunk Veszprémbe (bár N, aki Nejjel lazult éppen, felajánlotta, hogy kijön értünk), aztán megoldjuk valahogy az évfolyamtalálkozót, majd Nejjel vasárnap hazavonatozunk, de hogyan jön haza az autó Rátótról Pestre? Ez sajnos még nem egy KITT, hogy csak beleszólok az órámba és hazajön. (Egyébként is, Garmin órával esélytelen.) Valószínűleg a jövő héten le kell mennünk a másik kulccsal, a másik autóval, majd hazabumliznunk. Vidám.

Aztán alighogy bejeztem a beszélgetést, csörgött M mobilja. Megvan a kulcs. B jelzett vissza és volt olyan jó arc, hogy egyből kocsiba is vágta magát és kihozta.
– Volt némi gubanc – közölte.
– Micsoda?
– A telefonban nem mondták, hogy milyen autót kell keresnünk.
– És?
– Úgy mentünk végig a falun, hogy minden autónál nyomkodtuk a kulcsot.
– És sehol másutt nem jelzett be?
– Nem.
– Pedig az lett volna a jutalomjáték.
– Te, és egyébként miért pont az én sporttáskámba raktad a kulcsot?
– Nem volt időm gondolkodni, a te táskád meg pont olyan, mint az én korábbi táskám.
– Ehe. Vicces.

Naggyon kényelmesen kocogtunk haza. Az ismerős autóban ülve. Nem is gondoltam volna, hogy ez ekkora örömet tud okozni. M-et kiraktam, aztán fel a koleszba, egy gyors pizza, sör, utána pedig esti buli a Bakterházban. Meglepően sok ember, nem is fértünk el a foglalt teremben, én gyakorlatilag végig a teraszon lazultam a dohányos szekcióban, de így sem volt rossz, bár persze sajnáltam, hogy nem tudtam mindenkivel dumálni, akikkel nagyon szerettem volna. Végül olyan este 11 körül hazasétáltunk.

Izgalmas nap volt.

2019.04.27; szombat

Igazából ez volt a fő nap.
Délelőtt pihengetés, városnézés. Másoknak.

Ha azt mondod, kezdek az idegeidre menni és ez már beteges, egy szóval nem fogok tiltakozni. Én is tudom.
De mi felmentünk a stadionba futni.

Egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Nekem ugyanis van némi múltam. Igen, bohó emberként rengeteget kocsmáztam, füstöltem, mint egy gyárkémény, akkoriban még hatalmasakat tudtam aludni is, néha az egyetemre is bejártam… és néha sportoltam. Amikor félévet halasztottam, és az egyetemen dolgoztam, akkor például ebéd után felsétáltam a Tudósotthonba – munkám ugyanis nem igazán volt – és kimentem futni. Később, az egyetem után, amikor már szolgálati lakásban laktunk Nejjel, akkor is rendszeres volt, hogy meló után bringára ültem, felmentem a stadionba, futottam két kilométert, majd hazatekertem. Nej az egészet értetlenül nézte. Miért?

Most viszont eljött az a pillanat, amikor Nej dobta fel, menjünk futni a stadionba. Nem lehetett kihagyni. Még fájós lábbal sem.

Reggelire péksütemény. Mert már van pékség a kolival szemben. Ez jó. Viszont megszűnt a Volák ABC, na az meg nem.

Megint egy kis kitérő. A legdurvább változások a koli környékén egyértelműen a kocsmákat érintik. Nincsenek. Kismocsi, Nagymocsi egyaránt megszűntek. Délután Gy szeretett volna meginni velünk egy sört az egyik programpont előtt és semmi, értsd semmi lehetőség nem volt rá. (Csak a mi szobánk, mert mi olyan előrelátóak vagyunk.)
Hogyan lehet így élni?
Hát úgy, hogy amire igény van, arra születik megoldás is. A kolesszal szemben van egy picike bolt. Tényleg nagyon picike, de arra nem sajnálták a helyet, hogy sörös hűtőszekrényeket állítsanak be. Sokat. A pult alól pedig – némi kacsintgatás után – féldecis ampullák kerülnek elő. Én egy kicsit jobban is behajoltam, elképesztő mennyiségű féldecis ládák voltak feltornyozva. A bolt mellett pedig van egy másfél négyzetméteres bódé, valami vacak, az első nagyobb szélre szétfoszló izé, de fél méter magas betűkkel hirdeti, miszerint ‘CSAPOLT SÖR’. Magyarul az emberek besétálnak a boltba, megveszik a felest, aztán odakint a sört, majd a parkban, a fák alatt elvannak, mint a befőtt. Ez van. Ha már kocsma nincs.

Szóval szombat reggel. Nekem futás előtt egyszerűen muszáj innom egy kávét, elpöffenteni egy szivarkát, mert egyébként a bioritmusom futás közben indul be. Csak éppen kávé… az megint nincs. A koli büféjében bíztunk, de az hétvégén zárva.
Lett helyette barna Kozel.
Jelentem, nem működik. Valahogy nem ugyanaz. Aztán tovább nyomoztam, míg végül egy másik boltban találtam dobozos jeges kávét, na azzal már ment a dolog.

Mehettünk futni.

És végre. Végre jól mért a GPS – a futópálya környékén semmi magas épület, semmi magas fa – nekem pedig, valószínűleg azért, mert nem erdőben futottam, dombokon, gyökereken keresztül, hanem meglehetősen sík terepen, szóval végre sikerült egy álomidőt odatennem. Végre hivatalosan is, normális GPS értékekkel, be tudtam törni a 6 min/km idő alá. Méghozzá olyan pontosan, hogy az összes részidőm megegyezett a végső átlaggal: 5.53. Oké, a távolság 3,5 km helyett 2,3 volt, de fájós lábbal ezt is bravúrnak értékeltem.
Nej még rótta a köröket – ő ugye már a következő versenyére, a 7.5 kilométerre gyúr – én viszont hazafelé besétáltam az Ájult Lóba, pusztán csak leellenőrizni, hogy itt tényleg megállt-e az idő és jelentem, tényleg, itt megállt az idő, jó dolog ám az ilyesmi. A koleszban toltam még egy sört, ettem egy péksütit, aztán ledőltem olvasgatni.
Hiba volt.
Nej pontosan ugyanezt csinálta, így végül mindketten átaludtuk a kora délutáni fakultatív fröccsözést a Sport kocsmában. Mondjuk a Sport durván lezüllött a mi időnk óta (ez annyira nem zavart), bornak Varga borokat adtak (na, ez már igen), de a társaság miatt megérte volna. Mindegy, így jártunk.

Mielőtt elindult volna a délutáni/esti menet, még ettünk egy pizzát. Igen, a Nagymocskos helyett elviteles pizza factory van, szégyen, de legalább a pizza olcsó és finom. Csak arra vigyázz, hogy ne csapd táskaként a hónod alá, mert az összes feltét lecsúszik a doboz aljára. Négysajtos pizzánál igazi kihívás megenni. Evőeszköz nélkül.

Utána csoportkép az aulában, majd gyűlekező a koli társalgójában, ahol mindenki kapott 2 percet, hogy elmondja, mi van vele, naná, hogy voltak lelőhetetlen emberek, nem meglepő módon azok, akiknek a története a kutyát sem érdekelte, de hát ez már csak így logikus. Én mindenesetre örültem, mert ekkor is, meg a beszélgetés előtt is futottak be olyan emberek, akik valamikor nagyon közel álltak hozzám és már évek óta nem tudtam róluk semmit, szóval öröm és boldogság.

Habár most jönne a fő attrakció, de erről már nem tudok sokat írni. Este hetre lesétáltunk a Betekints komplexumba – ez korábban sem volt a kedvenc helyem, de azóta hatalmasakat léptek lefelé, kifejezetten gusztustalan, bunkó hely lett – mindegy, nem ezzel foglalkoztunk, hanem egymással. Örültem azoknak az embereknek, akik eljöttek, jó volt velük dumálni, sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, pedig jöhettek volna, összességében azért nem sikerült rosszul az este.

Éjfélre értünk vissza a szállásra, vasárnap kora reggel meg már jöttünk haza.

Autóval. Mert most már vigyáztunk a kulcsra.

Így írok én

Ez egy baráti üzenet mindazon olvasók számára, akik elgépeléseket szoktak bejelenteni.

Nos, igen. Vannak. Hosszúak az írások, sokszor módosulnak is, én pedig elsősorban a tartalomra koncentrálok. A háttérben, úgy másodlagosan a helyesírásra is… az elgépelések pedig simán becsúsznak.

Ez itt fent a sportórás írás adatlapja, közvetlenül publikálás előtt. Vedd észre: 47 revízió. Három hétig készült, rengetegszer olvastam át, ennyiszer módosítottam. Hol jelentősen, hol csak egy-egy betű erejéig. (Ez a nyúlfarknyi írás is tizenegyszer lett módosítva, mire elfogadható lett.)

Érted már, hogy miért nem foglalkozok azzal, ha bejelentesz egy elgépelést?
Elengedtem. Ilyen.
Ugord át.