MiVanVelem

Liebshütz – Aš (Érchegység)
2026.06.18; csütörtök

Liebeshütz egy kábé 800-1000 fős kis falucska, szóval nem valószínű, hogy a szállásadó kábé hatvanas, igen terebélyes hölgy Rocky Horror Picture Show rajongó lett volna, mégis ráérzett a film egyik mondanivalójára. Az ágy fölé ezt a jelmondatot véste németül: “Ne álmodd az életed, éld az álmaidat!” Ami egészen jól rímel az RHPS fináléjának mondanivalójára: ‘don’t dream it, be it!’

Ma végre tökéletes idő várt ránk egy majdnem tökéletes terepen. Rövidujjú pólóban, élményekre felajzva vágtunk neki az útnak. Gurulunk egy nagyot Ziegenrückig, aztán eltekergünk a Saale mellett Burgk váráig (a folyó nagyon hegyes hurokkal kerül meg egy magas sziklát, a szikla tetején pedig egy vár ékeskedik), tekergünk tovább, Saalburg, majd Blankensteinnél bújunk ki a Palahegységből. Ez a városka sokszoros határ: ez választja el a Türingiai Palahegységet a másik hegységtől, Frankenwaldtól, de ez a határa Türingiának is, innentől már Bajorország jön, illetve valamikor ez a település volt az NDK határa is. Emellett innen indul a Rennsteig, ez a (széles értelemben vett) Türingiai-erdő legendás túraútvonala, végigmászik az összes jelentős hegycsúcson. Innen Bajorországon vágunk át, érintjük a nagy, de jellegtelen iparvárost, Hofot, végül átsuhanunk Csehországba, a szállásunk Aš városkában lesz. Fura fintora az időjárásnak, hogy itt foglaltunk legutoljára szállást, sokáig tartotta magát a kemping, majd az első napok cudar, kellemetlen időjárása után mondtuk azt, hogy ez egy magasan fekvő hegyikemping, nekünk ebben az időben nincs hozzá kedvünk. Aztán mire ideértünk, bedurrant a várt anticiklon és reggel kilenckor már 34 fok volt, utána pedig végig 30-35 között mozgott. De a szállás legalább kellemesen hűs volt.

Viszont elkövettem egy súlyos hibát. Tegnap este annyira szétzilálva érkeztünk meg, hogy elfelejtettem átnézni a mai útvonalat. Aztán Walsburg után jött a meglepi: 8 km földút a folyó partján. Ez nagyon alattomos ütés volt: a hegyvidékre finoman szólva sem a nagy útsűrűség a jellemző. Súlyosbította a helyzetet, hogy kint terepen már nem igazán tudtam alaposan átnézni, hogy melyik út mennyire gravel, illetve földes. Volt aszfaltút is, de arról kiderült, hogy csak a következő erőműig megy, utána vége. A biztonság kedvéért elindultunk a trekken, hátha járható, nos, 500 méter után elakadtunk a sárban. Zurück. (Utólag, a számítógép mellett átnézve, marhaság volt. Párszáz métert kellett volna harcolnunk a dagonyában, utána murvás/köves út volt végig.) Visszamentünk a faluig, a központban tanakodtunk, amikor megállt mellettünk egy autó. A hapsi megkérdezte, mi a bajunk, nagy levegő és valami konyhanémet nyelven elbeszélgettünk. Elmondtam neki, mi a koncepcióm (a Dörflas nevű tanyáig eljutni, onnantól már aszfalt van), bólintott, hogy igen, de addig lesz egy kis hegymászás kavicszúzalékos terepen, de szerinte menni fog. Megköszöntük. Nos, azt nyilván sejtettük, hogy a kanyont megkerülő utak mászást jelentenek, de ilyesmire azért nem gondoltunk. A mai napig nem értem, hogyan tudtunk felmenni a “kis hegymászáson”. Cuccokkal masszívan megpakolt kerékpár. Egy kilométer alatt 150 méter szintemelkedés, az út nagy részében 15-20%-os meredekséggel. Porló kőzúzalékos terep, csak úgy repkedtek a kavicsok, a kerék rendszeresen kipörgött, nem győztük kerülgetni a gödröket, vályúkat, vízátfolyásokat. Teljesen előre kellett hajolni a kormányra, hogy a csomagtartón lévő súly ne forgassa hátraszaltóba a bringát. Viszont tény, nagyon hamar kint voltunk a kanyon peremén és Dörflas után tényleg aszfaltos lett az út. Nem sokkal később elkaptuk a lenti erőmű áramtárolóját (ez az, amikor felpumpálják a vizet egy hegyen lévő tóba, majd amikor plusz áram kell, akkor leengedik egy turbinán keresztül), innentől megkaptuk a klasszikus ‘folyik a Saale a kanyonban’ fotótémát is, ami jó volt, cserébe viszont elvesztettük Burgk-t, mert már utána tértünk vissza a folyó mellé. Ráadásul pont bele egy útlezárásba, de szerencsére már dolgoztak a szakik, eltoltuk mellettük a bicajt. 8%-os emelkedőn.

Mit mondjak. Nem ez volt a tervünk mára.

Burgk után a bringaút messze elhagyja a szurdokot, ezt tudtuk. A Bleiloch-tónál tértünk vissza. Messze ez a legnagyobb duzzasztott tó a kaszkádban, ez gyakorlatilag tényleg tenger, de legalábbis egy bazi nagy tó, itt tényleg van minden, nyaralók, strandok, menetrendszerinti hajójáratok. Mivel egy völgyet töltöttek fel vízzel, így a tó alakja sem szabályos, rengeteg oldalág van az egykori oldalvölgyekben. Ezeket az ágakat kerülgettük szorgalmasan. Aztán Saalburgban jött az újabb meglepi. A kinézett boltot éppen renoválták, nem volt nyitva. Mellette volt ugyan pékség, de ivás céljára csak tejterméket árultak. Mi viszont az eddigi szopások miatt igencsak ki voltunk éhezve egy hideg sörre. Nej teljesen idegbe is jött, hogy milyen már az, hogy – az utóbbi napok tapasztalatai alapján – az egykori NDK területén ennyire nehéz sörhöz jutni? Ő valahogy nem így emlékezett a környékre. Aztán szerencsére kiszúrtuk, hogy a bolttal szemben van valami automata, megvizsgáltuk és jé, az automatában volt hideg sör is. Gyorsan kiszabadítottunk kettőt.

Csorogtunk tovább. Inkább a hegyekben, a folyóra éppenhogy csak leláttunk. Aztán Saaldorfnál jött az újabb nemezis: útlezárás. Csak éppen egy nagyon-nagyon forgalmas utat zártak le 5,5 kilométeren keresztül, érintve benne egy 300 méter hosszú hidat is. Ez egy lámpás, félpályás útlezárás volt, tehát elméletileg át lehetett rajta hajtani, csak hát… 5,5 kilométeren keresztül hússzal tekerni a töméntelen mennyiségű kamion között, jó húsz percen keresztül. Tűző napon, porfelhőben. Aztán mákunk lett, mert ugyan a teljes lezárás tényleg 5,5 km volt, de mi útközben csatlakoztunk be, így 1,5 km után le is tudtunk hajtani róla egy nyugis kerékpárútra. Innentől más világ jött, hűvös erdőben tekertünk a folyó mellett. Csend, nyugi, madárcsicsergés. Blankensteinnél boltból ebédeltünk, volt asztal, pad, sör, árnyék. Luxiztunk.

A városka után már Bajorországban haladtunk. Terv szerint a következő megálló Hofban volt, itt néztem ki egy sörkertet a bringaút mellett. De olyan nagyon nem számítottam rá, az utóbbi napok tapasztalatai óvatossá tettek. Szótlanul nyomtuk a tűző napon, a hőmérséklet jócskán meghaladta a 30 fokot, a kulacsok hamarosan kiürültek és nem, kutak sem voltak sehol. Én már a falvakban is arra koncentráltam, hátha kint van valaki az udvaron, vagy a ház előtt és tudunk tőle vizet kérni, amikor váratlanul belefutottunk valami hihetetlen csodába. Ott, ahol semmire nem számítottunk, Jodlitz után két kilométerrel, a már patakká zsugorodott Saale mellett, belefutottunk egy Fattigsmühle nevű műemlékbe: egykor vízimalom, az épület ma is áll, mellette sörkert, hidegvizes kút, amelyből folyamatosan folyt a víz egy kádba, és egy hegymászó szikla a perverzeknek. 3,7€ volt a helyi csapolt sör, ez Németországban gyakorlatilag ingyen van. Legszívesebben felvertem volna itt a sátrat, de hát menni kellett tovább, így beértük két korsó söritallal, meg feltöltöttük a kulacsokat.

Hofból megint nem sokat láttunk, a kerékpárút a Saale mellett tulajdonképpen zöldövezetben hasít át a városon. A sörkertet nem néztük meg. Aš ide 20-30 kilométer volt, nem sok, de egyszerűen nem akart elfogyni. Kimerítő volt, pedig a végén hosszasan tekertünk erdőben. Aš maga megint nem tartozik a sík városok közé, finoman szólva sem, a szállástól egy kilométerre lévő boltig is volt egy 15%-os combos emelkedő, a végére nem igazán hiányzott, de reggelit/vacsorát venni kellett, na meg elalvás előtti sört is.