A Nagy Toszkán Túra – Videó 05

Az utolsó toszkán túránk, legalábbis idén. Ezen a túrán nem távolságra gyúrtunk, hanem szintre. Három várost terveztünk be, ezek meglehetősen közel találhatók egymáshoz, csak éppen mindegyik egy-egy jól fejlett domb tetején. (Montepulciano cirka 600 méter magasan.) Montefollonico kicsi, de formás, Monticchiello szintúgy, Montepulciano viszont nyüzsgő nagyváros. És igen, a végére csak találtunk egy működő enomaticot. Jópofa cucc, de szemérmetlenül drága. Nem csak a készülék, de a bor is belőle. Kész szerencse, hogy nem első nap leltünk rá.

2026.06 Érchegység-kör 04

Aš – Prunéřov
2026.06.19; péntek

Huh. A legkeményebb nap. Már tervezéskor is szívtam a fogamat, de így adta ki. Az egész túrán vadul matekoztam, próbáltam a napi teljesítményekből és az aksi lemerüléséből interpolálni. Kibírja-e a motor ezt a napot, vagy sem? A távolság 120 kilométer körül lesz, a szint 2200-2400 méter között valahol. A bringámon 20 kiló cucc van, én pedig 100 kiló körül mozgok. A bringa gyártójának kalkulátora szerint esélyem sincs, én viszont megpróbálkoztam egy rövidebb úttal az erdőn keresztül, értve ezen a képzavaron azt, hogy eddigre már összegyűlt annyi tapasztalatom a bringával, hogy nagyon ügyesen tudok spórolni az aksival, na meg van valamennyi erőnlétem is.

Egyébként parádés útvonalat jelöltem ki. Eddig – hol közelről, hol távolról – csak kerülgettük az Érchegységet, ma viszont belemegyünk, feltekerünk a fennsíkra, és nem mellékesen érintjük a hegy legmagasabb pontját, Klínovecet is. Olvasmányaim alapján ez egy bakancslistás kerékpárút és bár az én listámon nem volt rajta, de nem hangzott rosszul.

Aš városa az úgynevezett aš-i kiszögellésben található, ez olyasmi, mintha egy fütyi behatolt volna Bajorország lágy altestébe. Ez az aspektusa annyiból érdekelt, hogy a legrövidebb útvonal keresztbevágta ezt a kiszögellést, azaz egy város erejéig visszamegyünk Németországba, aztán jöhet újra Csehország.

Sokat töprengtem azon, hogy írjak-e ennek a környéknek a történelméről? Végül úgy döntöttem, hogy nem. Az Érchegység cseh oldala, a hegytől délre elterülő szudétavidék ugyanis olyan része Közép-Európának, melyen úthengerrel ment végig a máshol sem habkönnyű XX. század, többször is. Minden mondattal sebeket tépnék fel, miközben mindenki hajtogathatná a saját igazságát, a saját – borzalmakba csomagolt – igazságát. Az mindenesetre tény, hogy ezen az oldalon jóval ritkább a népsűrűség, a hegy tele van fantomfalvakkal.

Szóval maradjunk inkább a túránál. Az első pihenőnk 37 kilométer után Kraslicénél volt és – Aš után – megint éreztük, hogy végre normális országban járunk. A boltokban rendszeresen volt 8-10 fajta hideg sör, egyik finomabb, mint a másik. (A németeknél nagyon sokszor nem volt semmilyen sem, vagy maximum egyfajta, a bolthálózat saját – ihatatlanul édes – söre.) A település után indult a nagy mászás, 500 méter szint felfelé a fennsíkra. (Addig sem volt kispálya, pl. megmásztunk egy 200 méteres emelkedőt, de utána le is gurultunk.) Erről nincs mit mondanom, belőttük a tempót és csak daráltuk a szintet. Számomra teljesen idegen volt az élmény. Ugyanis folyamatosan figyeltem a csíkot a bringa kijelzőjén és igyekeztem minél alacsonyabban tartani a pillanatnyi fogyasztást. Ezt úgy lehetett összehozni, hogy pörgetve tekertem, azaz kicsi nyomatékkal, nagy fordulatszámmal. Ekkor kevés naftát igényeltem a motortól és azt is az optimális hatásfokon. A valóságban úgy nézett ki, hogy akármekkora emelkedő jött, rögtön rátettem hátul a legnagyobb tárcsára a láncot. Lassú voltam, mint a disznó, ez tény, de haladtam és az áram is alig fogyott. Viszont a lábaim hamar kiakadtak, nem ehhez szoktak hozzá. Meg-megálltunk, nyújtózkodtam, aztán a lejtők is sokat segítettek, ott végre pihenhetett a lábam és száguldozhattam is.
Így haladtunk előre. Terv szerint Horní Blatná falucskában néztem ki egy U Medvěda nevű éttermet, ott ebédeltünk volna, de folyamatosan meglepetésekbe ütköztünk. A semmi közepén, egy hegyi tisztáson bringás kocsma rengeteg sörpaddal, sörhegyek, kaja. Ezt még kihagytuk, mert nem volt üres hely, de aztán megint a semmi közepén, egy Jeleni nevű háromházas település szélén belefutottunk egy panzióba, ahol kiszúrtuk, hogy az épület mögött terasz van, egy csomó bringással, benéztünk, de a teraszon itt sem volt hely, ellenben a kellemesen hűs teremben igen, még jól is esett a hideg, ittunk egy sört, majd elengedtük a medvét és inkább itt ebédeltünk.
Mondanom sem kell, tekerés közben folyamatosan matekoztam. Ha most ennyi a fogyasztás, mennyi lesz a végén? Távolságban? Szintben? Délutánra már kezdtem lenyugodni, kövér esélyt láttam arra, hogy kibírja. Ez volt a feltétele Klínovec meglátogatásának.
De előtte pár szó Boží Darról. A település neve azt jelenti, hogy Isten Ajándéka és tényleg csinos egy falu. Csehország – és egyben Közép-Európa legmagasabban fekvő lakott települése, 1028 méter magasan van. Télen síparadicsom, nyáron túrázás és MTB (Stoneman Miriquidi). De természetesen van helyi sörfőzdéje is, a Fekete Róka. Nyilván betértünk egy kóstolóra.
Innen egy monoton mászás a Klínovec bekötőútjáig. Jó 200 méter szint. Ehhez képest a csúcsjárat már nokedli, a hegycsúcs 1244 méter magasan fekszik. Az aksi töltöttsége 27% volt, ez messze túlszárnyalta minden várakozásomat. Természetesen felmentünk. A kilátó fizetős (60 czk), Nej inkább lent maradt vigyázni a bringákra, meg egyébként sem bírja a magasságot.

Egy ‘érdekes’ élmény. A kilátó környékén akkora rovarfelhők vettek körül, mintha tiszavirágzás lett volna a hegycsúcson. A repkedő szocskák jöttek is velünk lefelé, kopogtak a sisakon, engem kettő meg is csípett, kis híján a nyakláncomat is elhagytam miattuk. Itthon néztem utána, mi is volt ez… és tényleg egyfajta ’tiszavirágzás’. Hilltopping, mely középhegységekben a nyári napforduló idején éri el a csúcspontját.

Innentől idézek.

Sok rovarfajnak (vadméheknek, darazsaknak, szárnyas hangyáknak, lepkéknek) van egy sajátos túlélési stratégiája: mivel a sűrű erdőben nehezen találnak egymásra a hímek és a nőstények, genetikailag kódolva van bennük, hogy a környék legmagasabb pontja felé repüljenek. Mivel a Klínovec a maga 1244 méterével az egész Érchegység legmagasabb csúcsa, a környék összes párkereső rovara ide tart. A tetőn álló kilátótorony pedig egy mesterséges antenna számukra: még magasabb pont, ami szinte mágnesként vonzza őket a szélrózsa minden irányából.

És hogy mik lehettek ezek a rovarok? Zümik.

Júniusban a zengőlegyek milliós tömegekben vándorolnak át a hegyvidékeken. Sárga-fekete csíkosak, tökéletesen utánozzák a darazsakat és a méheket, de teljesen ártalmatlanok, nem tudnak csípni. Viszont az ilyen hatalmas zengőlégy-felhőket gyakran kísérik valódi darazsak és erdei vadméhek, melyek vadászni jönnek rájuk.

A csúcs után már zömében lejtőn gurultunk. Volt még három nem túl jelentős emelkedő és egy óriási legurulás. Az utolsó 10 kilométeren keresztül egyenletesen vesztettem 450 méter szintet, tükörsima kerékpárút kanyargott az erdőben, maga volt a tökéletes bringás eksztázis. 40-50 km/h közötti tempóban döntöttem folyamatosan a gépet a kanyarokban, lógott a nyelvem, csöpögött az adrenalin a fülemből.
A végén még 14% maradt az aksiban. Elképesztő. Ennyit jelentett az intenzív spórolás.

A kemping… hát, izé. Eleve kemping? Nos, ez egy olyan kemping volt, ahol olcsó volt a faház és volt is belőlük bőven, tudtam időben foglalni. Csak hát… szóval, a foglaláskor megkérdezték, milyen faházat szeretnék: újat, vagy retrót? Visszaírtam, hogy mindegy. Olyat is kaptam. A három retró házból az egyiket. Mit mondjak? Láttam már jobb állapotban lévő romot is. Tűző nap, klíma nyilván nincs, de még csak szúnyogháló sem. Jó lesz? Persze. Becuccoltunk, rátettük a bringákat a töltőre és elmentünk a kempingétterembe, mert fincsi hideg Kozelt csapoltak. Ott is ültünk késő estig és csak aludni mentünk vissza a kemencébe.

Megtörtént? Nem történt meg.

Ez egy mantra, melyet egyre sűrűbben használok. Szokatlan, mert azt valahol pozitív értéknek szoktuk tartani, ha valakinek szárnyal a fantáziája. Nos igen, ez valahol pozitív, de a valóság helyett egy alternatív fantáziavilágban élni, az veszélyes is lehet. Én pedig azt vettem észre magamon, hogy kerékpáron egyre többször kezdek el történeteket rögtönözni korábbi szituációkból. Nem kell nagy dolgokra gondolni, olyasmikről van szó, hogy ha például megállt volna az az agyatlan barom, aki rámdudált, mert azt hitte, hogy szabálytalankodok, miközben ő nem volt tisztában a szabályokkal, szóval ha nem csak dudált volna, hanem meg is áll, hogyan alakulhatott volna a vita. Illetve van ennek durvább változata is, amikor abból kezdek el történetet faragni, hogy mi lett volna, ha az autós, aki ügyesen oldott meg egy nehéz szituációt, teszem azt bunkó lett volna.
Ezek a történetek egyfelől jók, mert elfoglalják az agyamat, nem unatkozok, sőt, szárnyal a fantáziám és nagyon könnyen átmehetek az irrealitás világába is, ami kifejezetten jó szórakozás. Másfelől viszont nagyon veszélyesek. Aggregálják a frusztációt, sőt, mesterségesen generálnak frusztációt ott is, ahol nem volt. Emiatt nagyon könnyen rögzülhet az az érzés, hogy az autósok en-bloc bunkók, pontosabban erősebben bunkóknak fogom őket érezni, mint amennyire valójában azok.

Na, ez az, amire egyáltalán nincs szükség a közlekedésben.

Ezért vezettem be a címbéli mantrát. Abban a pillanatban, ahogy fejben elkezdem mesélni a történetet valami általános ismerősnek, neadjisten elkezdek fejben blogbeírást kreálni belőle, erőből ráküldöm a mantrát. Megtörtént? Nem történt meg, Dadus. Akkor meg mi a francnak növelem itt az entrópiát?

A Nagy Toszkán Túra – Videó 04

Spoiler, bár nem túl nagy: kiszáradt a bringa motorja, folytathattuk a túrázást. Két körre maradt időnk, az elsőben Bagno Vignoni, San Quirico d’Orcia, Montalcino és Torrenieri kerültek terítékre, azaz jó nagy adag Val d’Orcia. Bagno Vignoni meleg fürdőinek megtekintése után jólesett a hűvös brunello Montalcinóban, tekertünk megint saras földúton, a változatosság kedvéért most a Tuscany Trail mezőnyével együtt, aztán a végén nyulak lettünk, száz eurónyi borral a táskánkban nem mertünk bemenni a rögös földúton a Madonnához. Kicsiny volt a hitünk.

Mit is lájkolunk?

Nemrég észrevettem egy hibát. Egy bringás videó linkjét kitettem ide a blogra, meg a Facebookra is, csak éppen a Youtube csatornán Unlisted állapotban felejtettem. Ekkor aki ismeri a linket, az meg tudja nézni, de a Youtube nem publikálja.
Négy hónap alatt volt 10, azaz tíz megtekintés. (Ebből én voltam három.) Miközben közel duplaennyien lájkolták a Facebookon. Azaz naív elképzelés az, hogy valaki azért lájkol, mert megnézte a filmet, vagy egyáltalán rákattintott arra a linkre, melyet megosztottam, ilyesmiről szó sincs. Lájkolt, mert kedvel és örül annak, hogy aktív vagyok. Hogy miről írtam, mit csináltam, hogy mit osztottam meg… az már kevésbé érdekli az embereket.

A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ez nem szemrehányás. Így müködünk. Én is szoktam ilyesmit csinálni. Örülök, hogy az ismerősöm szép tájakon bringázott és élvezte a túrát, de a videót a ‘Watch Later’ listába teszem, mert tudom, hogy hetekig nem lesz időm megnézni. Nyilván ilyenkor a lájk nem annak szól, hogy “de jó lett a videó”, hanem annak, hogy “de jó, hogy megcsináltad”.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders Norén — Up ↑