MiVanVelem

Aš – Prunéřov
2026.06.19; péntek

Huh. A legkeményebb nap. Már tervezéskor is szívtam a fogamat, de így adta ki. Az egész túrán vadul matekoztam, próbáltam a napi teljesítményekből és az aksi lemerüléséből interpolálni. Kibírja-e a motor ezt a napot, vagy sem? A távolság 120 kilométer körül lesz, a szint 2200-2400 méter között valahol. A bringámon 20 kiló cucc van, én pedig 100 kiló körül mozgok. A bringa gyártójának kalkulátora szerint esélyem sincs, én viszont megpróbálkoztam egy rövidebb úttal az erdőn keresztül, értve ezen a képzavaron azt, hogy eddigre már összegyűlt annyi tapasztalatom a bringával, hogy nagyon ügyesen tudok spórolni az aksival, na meg van valamennyi erőnlétem is.

Egyébként parádés útvonalat jelöltem ki. Eddig – hol közelről, hol távolról – csak kerülgettük az Érchegységet, ma viszont belemegyünk, feltekerünk a fennsíkra, és nem mellékesen érintjük a hegy legmagasabb pontját, Klínovecet is. Olvasmányaim alapján ez egy bakancslistás kerékpárút és bár az én listámon nem volt rajta, de nem hangzott rosszul.

Aš városa az úgynevezett aš-i kiszögellésben található, ez olyasmi, mintha egy fütyi behatolt volna Bajorország lágy altestébe. Ez az aspektusa annyiból érdekelt, hogy a legrövidebb útvonal keresztbevágta ezt a kiszögellést, azaz egy város erejéig visszamegyünk Németországba, aztán jöhet újra Csehország.

Sokat töprengtem azon, hogy írjak-e ennek a környéknek a történelméről? Végül úgy döntöttem, hogy nem. Az Érchegység cseh oldala, a hegytől délre elterülő szudétavidék ugyanis olyan része Közép-Európának, melyen úthengerrel ment végig a máshol sem habkönnyű XX. század, többször is. Minden mondattal sebeket tépnék fel, miközben mindenki hajtogathatná a saját igazságát, a saját – borzalmakba csomagolt – igazságát. Az mindenesetre tény, hogy ezen az oldalon jóval ritkább a népsűrűség, a hegy tele van fantomfalvakkal.

Szóval maradjunk inkább a túránál. Az első pihenőnk 37 kilométer után Kraslicénél volt és – Aš után – megint éreztük, hogy végre normális országban járunk. A boltokban rendszeresen volt 8-10 fajta hideg sör, egyik finomabb, mint a másik. (A németeknél nagyon sokszor nem volt semmilyen sem, vagy maximum egyfajta, a bolthálózat saját – ihatatlanul édes – söre.) A település után indult a nagy mászás, 500 méter szint felfelé a fennsíkra. (Addig sem volt kispálya, pl. megmásztunk egy 200 méteres emelkedőt, de utána le is gurultunk.) Erről nincs mit mondanom, belőttük a tempót és csak daráltuk a szintet. Számomra teljesen idegen volt az élmény. Ugyanis folyamatosan figyeltem a csíkot a bringa kijelzőjén és igyekeztem minél alacsonyabban tartani a pillanatnyi fogyasztást. Ezt úgy lehetett összehozni, hogy pörgetve tekertem, azaz kicsi nyomatékkal, nagy fordulatszámmal. Ekkor kevés naftát igényeltem a motortól és azt is az optimális hatásfokon. A valóságban úgy nézett ki, hogy akármekkora emelkedő jött, rögtön rátettem hátul a legnagyobb tárcsára a láncot. Lassú voltam, mint a disznó, ez tény, de haladtam és az áram is alig fogyott. Viszont a lábaim hamar kiakadtak, nem ehhez szoktak hozzá. Meg-megálltunk, nyújtózkodtam, aztán a lejtők is sokat segítettek, ott végre pihenhetett a lábam és száguldozhattam is.
Így haladtunk előre. Terv szerint Horní Blatná falucskában néztem ki egy U Medvěda nevű éttermet, ott ebédeltünk volna, de folyamatosan meglepetésekbe ütköztünk. A semmi közepén, egy hegyi tisztáson bringás kocsma rengeteg sörpaddal, sörhegyek, kaja. Ezt még kihagytuk, mert nem volt üres hely, de aztán megint a semmi közepén, egy Jeleni nevű háromházas település szélén belefutottunk egy panzióba, ahol kiszúrtuk, hogy az épület mögött terasz van, egy csomó bringással, benéztünk, de a teraszon itt sem volt hely, ellenben a kellemesen hűs teremben igen, még jól is esett a hideg, ittunk egy sört, majd elengedtük a medvét és inkább itt ebédeltünk.
Mondanom sem kell, tekerés közben folyamatosan matekoztam. Ha most ennyi a fogyasztás, mennyi lesz a végén? Távolságban? Szintben? Délutánra már kezdtem lenyugodni, kövér esélyt láttam arra, hogy kibírja. Ez volt a feltétele Klínovec meglátogatásának.
De előtte pár szó Boží Darról. A település neve azt jelenti, hogy Isten Ajándéka és tényleg csinos egy falu. Csehország – és egyben Közép-Európa legmagasabban fekvő lakott települése, 1028 méter magasan van. Télen síparadicsom, nyáron túrázás és MTB (Stoneman Miriquidi). De természetesen van helyi sörfőzdéje is, a Fekete Róka. Nyilván betértünk egy kóstolóra.
Innen egy monoton mászás a Klínovec bekötőútjáig. Jó 200 méter szint. Ehhez képest a csúcsjárat már nokedli, a hegycsúcs 1244 méter magasan fekszik. Az aksi töltöttsége 27% volt, ez messze túlszárnyalta minden várakozásomat. Természetesen felmentünk. A kilátó fizetős (60 czk), Nej inkább lent maradt vigyázni a bringákra, meg egyébként sem bírja a magasságot.

Egy ‘érdekes’ élmény. A kilátó környékén akkora rovarfelhők vettek körül, mintha tiszavirágzás lett volna a hegycsúcson. A repkedő szocskák jöttek is velünk lefelé, kopogtak a sisakon, engem kettő meg is csípett, kis híján a nyakláncomat is elhagytam miattuk. Itthon néztem utána, mi is volt ez… és tényleg egyfajta ’tiszavirágzás’. Hilltopping, mely középhegységekben a nyári napforduló idején éri el a csúcspontját.

Innentől idézek.

Sok rovarfajnak (vadméheknek, darazsaknak, szárnyas hangyáknak, lepkéknek) van egy sajátos túlélési stratégiája: mivel a sűrű erdőben nehezen találnak egymásra a hímek és a nőstények, genetikailag kódolva van bennük, hogy a környék legmagasabb pontja felé repüljenek. Mivel a Klínovec a maga 1244 méterével az egész Érchegység legmagasabb csúcsa, a környék összes párkereső rovara ide tart. A tetőn álló kilátótorony pedig egy mesterséges antenna számukra: még magasabb pont, ami szinte mágnesként vonzza őket a szélrózsa minden irányából.

És hogy mik lehettek ezek a rovarok? Zümik.

Júniusban a zengőlegyek milliós tömegekben vándorolnak át a hegyvidékeken. Sárga-fekete csíkosak, tökéletesen utánozzák a darazsakat és a méheket, de teljesen ártalmatlanok, nem tudnak csípni. Viszont az ilyen hatalmas zengőlégy-felhőket gyakran kísérik valódi darazsak és erdei vadméhek, melyek vadászni jönnek rájuk.

A csúcs után már zömében lejtőn gurultunk. Volt még három nem túl jelentős emelkedő és egy óriási legurulás. Az utolsó 10 kilométeren keresztül egyenletesen vesztettem 450 méter szintet, tükörsima kerékpárút kanyargott az erdőben, maga volt a tökéletes bringás eksztázis. 40-50 km/h közötti tempóban döntöttem folyamatosan a gépet a kanyarokban, lógott a nyelvem, csöpögött az adrenalin a fülemből.
A végén még 14% maradt az aksiban. Elképesztő. Ennyit jelentett az intenzív spórolás.

A kemping… hát, izé. Eleve kemping? Nos, ez egy olyan kemping volt, ahol olcsó volt a faház és volt is belőlük bőven, tudtam időben foglalni. Csak hát… szóval, a foglaláskor megkérdezték, milyen faházat szeretnék: újat, vagy retrót? Visszaírtam, hogy mindegy. Olyat is kaptam. A három retró házból az egyiket. Mit mondjak? Láttam már jobb állapotban lévő romot is. Tűző nap, klíma nyilván nincs, de még csak szúnyogháló sem. Jó lesz? Persze. Becuccoltunk, rátettük a bringákat a töltőre és elmentünk a kempingétterembe, mert fincsi hideg Kozelt csapoltak. Ott is ültünk késő estig és csak aludni mentünk vissza a kemencébe.

Liebshütz – Aš (Érchegység)
2026.06.18; csütörtök

Liebeshütz egy kábé 800-1000 fős kis falucska, szóval nem valószínű, hogy a szállásadó kábé hatvanas, igen terebélyes hölgy Rocky Horror Picture Show rajongó lett volna, mégis ráérzett a film egyik mondanivalójára. Az ágy fölé ezt a jelmondatot véste németül: “Ne álmodd az életed, éld az álmaidat!” Ami egészen jól rímel az RHPS fináléjának mondanivalójára: ‘don’t dream it, be it!’

Ma végre tökéletes idő várt ránk egy majdnem tökéletes terepen. Rövidujjú pólóban, élményekre felajzva vágtunk neki az útnak. Gurulunk egy nagyot Ziegenrückig, aztán eltekergünk a Saale mellett Burgk váráig (a folyó nagyon hegyes hurokkal kerül meg egy magas sziklát, a szikla tetején pedig egy vár ékeskedik), tekergünk tovább, Saalburg, majd Blankensteinnél bújunk ki a Palahegységből. Ez a városka sokszoros határ: ez választja el a Türingiai Palahegységet a másik hegységtől, Frankenwaldtól, de ez a határa Türingiának is, innentől már Bajorország jön, illetve valamikor ez a település volt az NDK határa is. Emellett innen indul a Rennsteig, ez a (széles értelemben vett) Türingiai-erdő legendás túraútvonala, végigmászik az összes jelentős hegycsúcson. Innen Bajorországon vágunk át, érintjük a nagy, de jellegtelen iparvárost, Hofot, végül átsuhanunk Csehországba, a szállásunk Aš városkában lesz. Fura fintora az időjárásnak, hogy itt foglaltunk legutoljára szállást, sokáig tartotta magát a kemping, majd az első napok cudar, kellemetlen időjárása után mondtuk azt, hogy ez egy magasan fekvő hegyikemping, nekünk ebben az időben nincs hozzá kedvünk. Aztán mire ideértünk, bedurrant a várt anticiklon és reggel kilenckor már 34 fok volt, utána pedig végig 30-35 között mozgott. De a szállás legalább kellemesen hűs volt.

Viszont elkövettem egy súlyos hibát. Tegnap este annyira szétzilálva érkeztünk meg, hogy elfelejtettem átnézni a mai útvonalat. Aztán Walsburg után jött a meglepi: 8 km földút a folyó partján. Ez nagyon alattomos ütés volt: a hegyvidékre finoman szólva sem a nagy útsűrűség a jellemző. Súlyosbította a helyzetet, hogy kint terepen már nem igazán tudtam alaposan átnézni, hogy melyik út mennyire gravel, illetve földes. Volt aszfaltút is, de arról kiderült, hogy csak a következő erőműig megy, utána vége. A biztonság kedvéért elindultunk a trekken, hátha járható, nos, 500 méter után elakadtunk a sárban. Zurück. (Utólag, a számítógép mellett átnézve, marhaság volt. Párszáz métert kellett volna harcolnunk a dagonyában, utána murvás/köves út volt végig.) Visszamentünk a faluig, a központban tanakodtunk, amikor megállt mellettünk egy autó. A hapsi megkérdezte, mi a bajunk, nagy levegő és valami konyhanémet nyelven elbeszélgettünk. Elmondtam neki, mi a koncepcióm (a Dörflas nevű tanyáig eljutni, onnantól már aszfalt van), bólintott, hogy igen, de addig lesz egy kis hegymászás kavicszúzalékos terepen, de szerinte menni fog. Megköszöntük. Nos, azt nyilván sejtettük, hogy a kanyont megkerülő utak mászást jelentenek, de ilyesmire azért nem gondoltunk. A mai napig nem értem, hogyan tudtunk felmenni a “kis hegymászáson”. Cuccokkal masszívan megpakolt kerékpár. Egy kilométer alatt 150 méter szintemelkedés, az út nagy részében 15-20%-os meredekséggel. Porló kőzúzalékos terep, csak úgy repkedtek a kavicsok, a kerék rendszeresen kipörgött, nem győztük kerülgetni a gödröket, vályúkat, vízátfolyásokat. Teljesen előre kellett hajolni a kormányra, hogy a csomagtartón lévő súly ne forgassa hátraszaltóba a bringát. Viszont tény, nagyon hamar kint voltunk a kanyon peremén és Dörflas után tényleg aszfaltos lett az út. Nem sokkal később elkaptuk a lenti erőmű áramtárolóját (ez az, amikor felpumpálják a vizet egy hegyen lévő tóba, majd amikor plusz áram kell, akkor leengedik egy turbinán keresztül), innentől megkaptuk a klasszikus ‘folyik a Saale a kanyonban’ fotótémát is, ami jó volt, cserébe viszont elvesztettük Burgk-t, mert már utána tértünk vissza a folyó mellé. Ráadásul pont bele egy útlezárásba, de szerencsére már dolgoztak a szakik, eltoltuk mellettük a bicajt. 8%-os emelkedőn.

Mit mondjak. Nem ez volt a tervünk mára.

Burgk után a bringaút messze elhagyja a szurdokot, ezt tudtuk. A Bleiloch-tónál tértünk vissza. Messze ez a legnagyobb duzzasztott tó a kaszkádban, ez gyakorlatilag tényleg tenger, de legalábbis egy bazi nagy tó, itt tényleg van minden, nyaralók, strandok, menetrendszerinti hajójáratok. Mivel egy völgyet töltöttek fel vízzel, így a tó alakja sem szabályos, rengeteg oldalág van az egykori oldalvölgyekben. Ezeket az ágakat kerülgettük szorgalmasan. Aztán Saalburgban jött az újabb meglepi. A kinézett boltot éppen renoválták, nem volt nyitva. Mellette volt ugyan pékség, de ivás céljára csak tejterméket árultak. Mi viszont az eddigi szopások miatt igencsak ki voltunk éhezve egy hideg sörre. Nej teljesen idegbe is jött, hogy milyen már az, hogy – az utóbbi napok tapasztalatai alapján – az egykori NDK területén ennyire nehéz sörhöz jutni? Ő valahogy nem így emlékezett a környékre. Aztán szerencsére kiszúrtuk, hogy a bolttal szemben van valami automata, megvizsgáltuk és jé, az automatában volt hideg sör is. Gyorsan kiszabadítottunk kettőt.

Csorogtunk tovább. Inkább a hegyekben, a folyóra éppenhogy csak leláttunk. Aztán Saaldorfnál jött az újabb nemezis: útlezárás. Csak éppen egy nagyon-nagyon forgalmas utat zártak le 5,5 kilométeren keresztül, érintve benne egy 300 méter hosszú hidat is. Ez egy lámpás, félpályás útlezárás volt, tehát elméletileg át lehetett rajta hajtani, csak hát… 5,5 kilométeren keresztül hússzal tekerni a töméntelen mennyiségű kamion között, jó húsz percen keresztül. Tűző napon, porfelhőben. Aztán mákunk lett, mert ugyan a teljes lezárás tényleg 5,5 km volt, de mi útközben csatlakoztunk be, így 1,5 km után le is tudtunk hajtani róla egy nyugis kerékpárútra. Innentől más világ jött, hűvös erdőben tekertünk a folyó mellett. Csend, nyugi, madárcsicsergés. Blankensteinnél boltból ebédeltünk, volt asztal, pad, sör, árnyék. Luxiztunk.

A városka után már Bajorországban haladtunk. Terv szerint a következő megálló Hofban volt, itt néztem ki egy sörkertet a bringaút mellett. De olyan nagyon nem számítottam rá, az utóbbi napok tapasztalatai óvatossá tettek. Szótlanul nyomtuk a tűző napon, a hőmérséklet jócskán meghaladta a 30 fokot, a kulacsok hamarosan kiürültek és nem, kutak sem voltak sehol. Én már a falvakban is arra koncentráltam, hátha kint van valaki az udvaron, vagy a ház előtt és tudunk tőle vizet kérni, amikor váratlanul belefutottunk valami hihetetlen csodába. Ott, ahol semmire nem számítottunk, Jodlitz után két kilométerrel, a már patakká zsugorodott Saale mellett, belefutottunk egy Fattigsmühle nevű műemlékbe: egykor vízimalom, az épület ma is áll, mellette sörkert, hidegvizes kút, amelyből folyamatosan folyt a víz egy kádba, és egy hegymászó szikla a perverzeknek. 3,7€ volt a helyi csapolt sör, ez Németországban gyakorlatilag ingyen van. Legszívesebben felvertem volna itt a sátrat, de hát menni kellett tovább, így beértük két korsó söritallal, meg feltöltöttük a kulacsokat.

Hofból megint nem sokat láttunk, a kerékpárút a Saale mellett tulajdonképpen zöldövezetben hasít át a városon. A sörkertet nem néztük meg. Aš ide 20-30 kilométer volt, nem sok, de egyszerűen nem akart elfogyni. Kimerítő volt, pedig a végén hosszasan tekertünk erdőben. Aš maga megint nem tartozik a sík városok közé, finoman szólva sem, a szállástól egy kilométerre lévő boltig is volt egy 15%-os combos emelkedő, a végére nem igazán hiányzott, de reggelit/vacsorát venni kellett, na meg elalvás előtti sört is.