MiVanVelem

Ez is egy rendesen elkefélt túra volt, 2023-ban egyszer már nekifutottunk, akkor különböző okok miatt Drezdában feladtuk és onnan csillagtúrázgattunk. Persze megfogadtuk, hogy egyszer meg fogjuk csinálni. Aztán 2024-ben megint nekifutottunk, de a Borisz nevű mediterrán ciklon lebeszélt minket a túráról.
Így jutottunk el 2026-ban oda, hogy most már tényleg.
És tényleg megcsináltuk.

Ja, a túra alcíme: Sör és Wurst.

Még valami. A régi túra egyik hibája volt, hogy túl nagy napi távokat és szinteket terveztem bele. Egyszerűen így adta ki. Most sem igazán tudtam jól áttervezni, így amellett döntöttünk, hogy az elektromos rásegítésű bringákkal megyünk, azok bírják ezt a tempót.

Litoměřice – Freital (Drezda)
2026.06.14; vasárnap

Nem indult túl jól. A túraterveket már télen össze szoktam rakni, de a kempingekkel csak egy héttel az indulás előtt veszem fel a kapcsolatot. Most is így történt. Erre Litoměřicében közölték, hogy fullon vannak, még két négyzetmétert sem tudnak adni. Booking. És igen, szerencsénk volt, kifogtunk egy panziót, ahol a földszinten volt egy hatalmas, hangulatos étterem és… bent az étteremben főzték réz köcsögökben a sört. Éppen termelés is volt, a három szaki jókedvűen tekergette a tekerentyűket, de csak az egyik kezükkel, mert a másikban a söröskorsót egyensúlyozták. Vacsoráztunk, nyilván ittunk 1-3 sört, én közben a recepción lebeszéltem, hogy itthagyhatjuk a parkolóban egy hétre az autót, egyszerűen minden, de minden szépen alakult.

Vasárnap reggel időben elstartoltunk. Az úticél Drezda volt, de ezt később módosítottuk. A drezdai (pillnitzi) Camping Wostra nagy kedvencünk, de a reggeli kellemes idő hamar cudarrá vált. Én ilyet még nem láttam. Mint kamaszkoromban az UFO C64 játékban, folyamatosan jöttek és húztak el felettünk nagy víztartalmú felhők és hol nyakunkba szakadt egy zuhé, hol ezerrel sütött a nap. Erre mondtam, hogy az ördög itt már nem is a feleségét, hanem a káanyját veri. Napközben feltámadt a szél, 60 km/h szélvihart kaptunk Bad Schandauig oldalról, utána telibe szemből. A hideg eső és az erős szél meg is tette a magáét, télikabátban vacogtunk. Ekkor mondtuk azt, hogy ilyen időben sátorozzon az, akinek két anyja van. foglaltunk szállást Freitalban. Egyrészt jó árban volt, másrészt útba is esett, méghozzá Drezda után, ami azért is volt remek, mert így le tudtuk rövidíteni a következő nap 148 kilométeres távját 117-re.

Az utat már ismertük, nagy meglepetést nem okozott, tetszett, mint a múltkor is. Ahogy az Elba lustán folyik a homokkő sziklák között, a partján meglapulnak az épületek… szép volt. (Kivéve Děčín.) Most Ústí nad Labemben nem hagytuk ki a sörözőt, Drezda előtt is beültünk egybe, elkezdtük kibontani a sör/wurst témát. Aztán a városból semmit nem láttunk, ott nem egyszerű eső kapott el minket, hanem egy nagyobb vihar, nyakunkat behúzva osontunk át Drezdán, csontig beázva. Három évvel ezelőtt nem tudtunk bemenni a Zwingerbe, mert felújították, most szívesen megnéztem volna, milyen lett, de esélyt sem kaptunk.

A szállás vidám volt, kivülről egy lepukkant, 3 emeletes épület, rozoga, nem zárható ajtóval, a lépcsőház, mint egy gyárban, feketére festett szurkos beton, de a lakás már szépen rendbe lett téve. A bringákat odalent hagytuk. Nem voltam nyugodt, de reggel a helyükön találtuk mindkettőt.

Freital – Glauchau (Chemnitz)
2026.06.15; hétfő

Az előbb már céloztam rá, hogy értek meglepetések, amikor indulás előtt felvettem a kapcsolatot a kempingekkel. Volt, ahol csak 17:00-ig volt recepció. Volt, ahol 18:00-ig, itt extra bónusz volt, hogy ha nem érünk oda időben, akkor törlik a foglalást. Mondanom sem kell, részünkről ez szóba sem jöhetett, hiszen a bringákat tölteni kell, ahhoz pedig dedikált, kiszignált töltőfej kell, melyet csak a recepción tudnak bekapcsolni. Persze, szóba jöhetett volna a mosdóban valami kósza szabad konnektor, de ilyesmi nem mindig van, az éjszakai töltés elmaradása viszont végzetes lett volna a túrára. Aztán volt olyan kemping, ahol a szabályzatban konkrétan megtiltották a kerékpárok töltését. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Aztán mindenhol foglaltam szállást a Bookingon. Jellemzően 50-60€ között volt egy éjszaka kettőnkre (Genius 3) és ezek legtöbbször családi házak voltak valami kis településen a nagyvárosok mellett. A lényeg, hogy nem volt probléma sem a bringa, sem a töltése. Végül a hét éjszakából hat foglalt szállás lett, egyedül az aš-i kempinget hagytuk meg, aztán egy nappal előtte inkább ott is foglaltunk az időjárás miatt. Gyakorlatilag körbesétáltattuk a sátorozó felszerelést.

Tulajdonképpen ma indult az Érchegység körünk, hiszen eddig az Elba mentén a Cseh-középhegységen vágtunk keresztül. Az Érchegység érceinek intenzív bányászása nagyjából a XV.-XVII. században zajlott, a harmincéves háború végére a hegy kimerült, de addig elképesztő gazdagságot biztosított a környező városoknak. Mára a hegynek már csak idegenforgalmi jelentősége van. A környező – egykor kivétel nélküli – bányászvárosok különböző túlélési stratégiákat választottak, néhányból iparváros lett (Chemnitz), néhányból a tudomány és a művészetek városa (Weimar) és lettek hibridek is (Jéna). A hegységtől délre… az a szudétavidék és a mai napig meglátszik rajta a XX. század történelme.

Mára két nagyobb várost céloztunk be. Freiberg, az Ezüstváros, valamikor az ezüsttermeléséről volt híres, Chemnitz pedig, függetlenül attól, hogy miről volt valaha híres, mára a Nischelről az.

Időben indultunk. Nagyon sokáig lakott területen haladtunk, gyakorlatilag egymásba épültek a települések. Aztán a track gondolt egy merészet és egy emberes, hosszú mászással felvitt egy fennsíkra. Itt talált meg minket a tegnapi haverunk, a 60 km/h-s szembeszél és ha már megtalált, egész napra belénk is kapaszkodott. A tegnapi naphoz képest annyi változás történt, hogy kevesebb volt az eső, viszont egyáltalán nem láttuk a napot. Megint nagyon cudar időt fogtunk ki, pedig az előrejelzés szerint a tegnapi vacak nap után el kellett volna állnia az esőnek és beindult volna egy felmelegedés. Nos, az utóbbi nem jött el.
Pedig nem lett volna csúnya a táj. Többször meglepve észleltük, hogy toszkán érzésünk van. Az Érchegység ugyanis asszimetrikus hegy: a déli oldalon meredeken szakad le, északon viszont enyhe, lankás dombvidéken. Mi pedig ezt a dombvidéket szeltük ketté, a heggyel párhuzamosan. Értelemszerűen volt bőven fel/le terep, viszont így, ebből az irányból nyíltak előttünk újabb és újabb dombok.

A túra során – az időjárástól eltekintve – két területen voltak extra küzdelmeink.
– A hosszú és erősen esős időszak után a földutak ignorálása.
Amikor terveztem, sokkal megengedőbb voltam. Ha a Komoot ránézésre szép és izgalmas úton szeretett volna vinni, bevállaltam. Aztán amikor odaértünk, kiderült, hogy a saras, szétázott földutakon a nehéz kerékpárokkal csak nagy küzdések árán tudnánk elmenni, már ha egyáltalán. Így alakult ki minden napra az esti program, átnézni méterről méterre a következő napot és fejben áttervezni aszfaltos utakra. (A gravel terepet nem bántottuk.)
– A tömérdek útlezárás.
Ez egy furcsa dolog, ugyanis nem a lezárásokkal van az alapvető baj. Az utakat karban kell tartani és a németek csinálják is. (A csehek, na meg a magyarok nem igazán, ez meg is látszik.) De a németek részéről akkora beleszarási faktort tapasztaltunk, hogy többször ordítva káromkodtam. Kiírják, hogy a következő útszakaszon valahol lezárás lesz, azaz zsákutca. Hogy hol? Néha kiírták, de inkább nem. Elterelési útvonal? Semmi, oldd meg magad. Úgy, hogy nem tudod, hol van a lezárás. A kerülőutak valahol 5-30 km között voltak. Aztán milyen is a lezárás? Gyalog, tolva a kerékpárt vajon át lehet menni? Semmi infó. Többször jelölt kerékpárút is vezetett a lezáráson keresztül, nem jelöltek ki kerülő kerékpárutat. Blindre be kellett menni, aztán vagy át lehetett tolni a bringát a lezáráson, vagy nem. Előfordult, hogy valami szadista barom annyira szanaszét lakatolta egy hídon a vaskerítést, hogy esélyünk sem volt, kábé 6 kilométert kerültünk, teljesen lehetetlen utakon. Aztán volt olyan nap, hogy a legvégén, 5 kilométerrel a vége előtt kaptunk lezárást, egy hegységben, ahol kábé 40 kilométert kellett volna kerülnünk, ezt is lezárták, még a gyalogosok elől is, na ott annyira bedühödtem, hogy egy kollégával együtt szétrúgtuk, szétvertük a torlaszt. És ilyen lezárásból volt napi átlagban 4-5.

Falkenauban problémába ütköztünk. A kerékpárút egy dombon vezetett volna át Flöhába, meredek, saras földúton. Megnéztük, nem vállaltuk be. Csakhogy a kerülőút hosszú volt, nagyforgalmú úton. Jobb híján elindultunk, de a település szélén észrevettem egy járdaszerű utat, pont a jó irányba ment. Szerencsére éppen akkor lovagolt arra egy tizenéves kiscsaj és beszélt annyira angolul, hogy meg tudtuk tárgyalni az utat. Egy ideig aszfalt, utána egy kilométer saras gravel, majd kezdődik Flöha. Domb nincs, megkerüljük. Pont így is történt. Innen is köszi kislány.

Még valami az általánosságokról. Nem tudom, kinek tűnt fel, kinek nem, de ez egy retró túra. Az én időmben a hegy északi oldala NDK volt, a déli meg Csehszlovákia. És nem lehetne letagadni az ismerős életérzést, ahogy Bereményi is írta: “de az orosz keze nyoma ott van”. A németeknél ez leginkább a beleszarásban jelentkezett, az értelmetlen szabályok önjelölt házmesterként történő betartatásában. Nej érzett egy adag depressziót, lehangoltságot is, különösen Türingiában, de én is megkönnyebbültem, amikor átléptünk Csehországba. Az utolsó két nap határozottan jobban esett.

Szóval retró. Nem is kell meglepődni, hogy Chemnitz eredeti, legalábbis az én időmbeli neve Karl-Marx-Stadt volt. És azon sem kell meglepődni, hogy Chemnitz legismertebb nevezetessége a Nischel, azaz magyarul a Kobak. Ez Karl Marx fejportréja, hát olyan huszonötszörös életnagyságban (7 méter 10 centi magas.) Ez a világon a második legnagyobb fejszobor. A városnak több beceneve is van, az egyik az, hogy ‘A Város A Fejjel’, a másik az, hogy “Szász Manchester”, utalva az erősen iparosodott jellegre. A vicces, hogy Manchester ténylegesen is Chemnitz testvérvárosa.
A szobor után még áttekertünk a belvároson, én sokkal rosszabbra számítottam, gyakorlatilag megegyezett a drezdai Prága utcával.

A város után kemény döntést hoztunk. Az eredeti utat átnézve nagyon hosszú erdei földutas szakaszok jöttek, vizes terepen. (Folyók, duzzasztások.) Ez semmi jót nem jelentett és ha csak egy helyen is elakadunk, mehetünk vissza az elejére. Így inkább biztonsági játékot választottunk és a hátralévő 45 kilométert aszfalton tettük meg, jelentősen más úton. Track nélkül, ami azt jelentette, hogy folyamatosan a térképet kellett bújnom, sok-sok megállással. Voltak fejvakarások, morgások, időnként elharapott káromkodások is, de végül megérkeztünk. Külön öröm volt, hogy csak a végén vettem észre, hogy a szállásadó hölgy teljesen más címet adott meg, mint ahol az eredeti apartman volt, ugyanis amikor megtudta, hogy bringával érkezünk, akkor egy olyan szállásra váltott, amely kerékpárkompatibilis. Külön köszönet érte, de jobban esett volna, ha figyelmeztet is rá.

Montalcino
2026.05.21; csütörtök

Nem volt túl nyugodt reggel. Úgy értem, nem történt semmi különös, felébredtünk, megreggeliztünk, semmi extra. Csak éppen végig az pörgött a fejemben, hogy be fog-e indulni a bringa, vagy sem? Ha beindul, akkor minden rendben, megyünk túrázni és szervizbe sem kell vinnem otthon. Ha nem indul be, akkor… akkor baj van, nem is kicsi.
Összekészültünk, feltételezve, hogy be fog indulni. Bringásruha. Táskában a borozgató felszerelés. Elsétáltunk a parkolóig. A kocsi a helyén volt, bemásztam a csomagtérbe, vittem az aksit, betettem, villant egyet… majd még kettőt… és úgy is maradt. A self check nem jelzett hibát, a kerékpár áram alá került.
Minden rendben, mehettünk túrázni.

Villámgyorsan átöltöztünk, összeraktuk a felszerelést, indultunk. Irány Montalcino!
Miért ezzel kezdtünk? Mert a keleti oldal felé már tegnap gyalogtúráztunk, a nyugati oldal felé meg még nem. Érdekesség pedig van bőven: Bagno Vignoni a szabadtéri melegvizes fürdőivel, San Quirico d’Orcia a Horti parkkal és persze Montalcino, a brunello hazája, 4, azaz négy enomatic-kal. Az élet szép.

Az elején nagyjából arra mentünk lefelé, ahol tegnap felfelé sétáltunk. Eleinte gyanútlanul bringáztunk, aztán kezdtem gyanakodva figyelni a szembejövő bringásokat. De Bagno Vignoninál elkanyarodtunk a fürdők felé. A szabadmedencékhez nem mentünk be, nem hoztam fürdőrucit, Nej meg egyedül nem akart. Bagno Vignoni főtere egészen egyedi, a klasszikus toszkán kisvárosi főtér helyén egy nagy melegvizes medence terült el, a szélén bárokkal, pizzériákkal. Sajnos ez is turistás hely, pont akkor érkeztünk, amikor két busz is, majdnem félórát álltam sorba a két pohár Rosso di Montalcinóért. Aztán 20 perc múlva meg már senki nem volt a téren rajtunk kívül.

Beszéljünk pár szót a sangiovese szőlőkről és a belőle készült borokról. A sangiovese meglehetősen barátságtalan szőlő, nehéz belőle jó bort csinálni. Tulajdonképpen nem is lehet, a tisztán sangiovese újbor csak mazochistáknak való.
Kétféleképpen szokták megszelidíteni:
– Belekevernek más bort. Borvidéktől és borkategóriától függ, mennyit és az is, hogy csak helyi lehet a belekevert szőlő, vagy lehet francia is. Ekkor eltűnik a húzós tannin, bársonyossá válik a bor.
– Érlelik. A sangiovesét az úristen is arra teremtette, hogy sokáig érleljék. Minél öregebb a bor, annál finomabb, annál simulékonyabb.

Sangiovese szőlőből több helyen is gyártanak bort a környéken, mindenhol egy kicsit más a szabályozás.
– Chianti: Itt az érlelési időtől, a hozzáadott más szőlőtől függően három fő kategória van. Classico, Classico Riserva, Classico Gran Selezione. Az utóbbival a helyiek már az übercsúcs Brunellót vették célba, az áraik össze is értek. (Gran Selezione: €25-30, Brunello: €20-csillagos ég)
– Montalcino: Szigorúan 100% sangiovese, a Rosso (a kistesó) 1 év érlelés, a Brunello minimum 5 év. (Van még állatabb kategória, a Brunello Riserva érlelési ideje minimum 6 év.) Jelenleg abszolút ideális a helyzet, a 2021-es év kiemelkedően jó volt.
– Montepulciano: A Rosso ugyanúgy kistesó, 6 hónap érleléssel, a nagy bor, a Nobile minimum két év, de mi csak 2020-asokat vettünk. (Nobiléből van Riserva és Pieve is.)
– Quirico: Ez egy nagyon fiatal aspiráns, pár éve kezdte csak el magát önálló borvidékként definiálni. Lelkesen vásároltunk bele, én kifejezetten kedvelem a friss, bátor versenyzőket. Külön neveik még nincsenek, általában Orcia név alatt futnak a boraik.

És ha már itt járunk, nem mehetünk el a szupertoszkán kategória mellett sem. Ezeket a borokat a lázadás hozta létre. Lázadás az “elavult” szabályozás ellen. Bizonyos borászok bevállalták, hogy inkább minősítsék asztali bornak a boraikat, de cserébe olyan borokat gyártsanak, melyekért megőrül a közönség. Ezek a borok már tisztán francia eredetű szőlőkből készülnek, mely szőlők nagyon jól érzik magukat Toszkánában és elképesztő borokat produkálnak. Másfelől viszont érthető a szabályozás is, ha mindenki áttérne a nagyobb bevételt hozó francia szőlőkre, akkor kihalna a többszáz éves sangiovese borkultúra. Nehéz ügy.
Még egy megjegyzés. Általánosságban elmondható, hogy ezen a környéken nincs rossz bor. Még a legolcsóbb Chianti Classico / Rosso borok minősége is rendben van. Itt elsősorban arra helyezik a hangsúlyt, hogy az ebéd mellé, a beszélgetés mellé legyen egy könnyen iható bor és ezt az alsóbb polcos borok is tudják. A legtöbbször nem is ragaszkodnak a régió nevéhez, hanem valami mást használnak, ilyen a Remole, vagy a Santa Christina. Ezek már asztali bor kategóriájúak, azaz a fene tudja, milyen és mennyi szőlőt kevertek bele a sangiovese mellé, de nem is kell ezzel foglalkozni, ugyanis újborként kifejezetten jól ihatók. 5-6€ körüli áron mentek és egészen elképesztően harapós, friss borok voltak. Ipari mennyiségben hoztunk haza belőlük.

Bagno Vignoni után nagyon hirtelen nagyon meredek emelkedő nőtt ki a földből. Ha nem Toszkánában bringáztunk volna napok óta, akkor meg is lepődtünk volna. Így viszont egyszerűen csak feltekertünk. A domb tetején természetesen megint kinyílt a táj, ezzel együtt kinyílt a borosüveg is. Előttünk volt az egész napi túra útvonala. Hümmögtünk. Persze, szép a táj, meg hangulatos, de óriási a különbség a tervezés és a valóság között. A 3 dimenziós labirintus mindig ijesztően meglepő, amikor találkozol vele. Aztán persze nagy levegő és csinálod, a végén pedig az önbizalom égbeszök, hogy megcsináltam, de érzelmileg ez egy hullámvasút, össze sem lehet hasonlítani egy alföldi bringatúrával.
Innen begurultunk San Quirico d’Orciába, és habár csak egy nagyobb sétát terveztünk a Horti parkban, de pont velünk együtt ért oda egy komplett gimnázium többszáz nyáladzó, üvöltöző kölyökkel, így ezt inkább kihagytuk. Helyette a főtéren beültünk egy lepusztult kocsmába, kértünk két óriási tagliettót (vágódeszka, sajttal, sonkával és felvágottal) meg persze két pohár Rosso di Montalcinót, nagyon jól esett.
Aztán mentünk tovább. Jött egy lejtő, egy nagyon vacak úton. Földút, egyre sarasabb földút, aztán megjelentek az óriási gödrök, a keresztfolyások árkai, hiába döngethettünk volna lefelé, végig húzni kellett a féket. Itt jelent meg megint egy csomó kerékpáros. Mentek, mint a golyó, sokszor akadtunk össze, amikor éppen csak egy nyomtáv volt járható. Nézegettem őket és erősödött a gyanúm. Basszus, tegnap reggel indították el a Tuscany Trail teljesítménytúrát és úgy saccoltam, hogy két nap után érnek ide. Azaz holnap délelőtt. Létezik, hogy vannak olyan szupermenek, akik egy nap után ideértek? És igen. Létezik. Az egyik nagyon tré szakaszon, amikor mi is toltuk a bringát, meg ők is, szóba elegyedtem egy párossal és igen, ők már a Tuscany Trail voltak. Amikor kérdeztem, hogy a front?, akkor nagyon kiröhögtek. Elképesztő brutál alakok tolják ezt a túrát.
Egy idő után elmentek jobbra, mi mentünk tovább Montalcinóba. Olyan 5-6 kilométer múlva véget ért a botrányos minőségű földút. Közvetlenül előtte még találtunk egy lánctalpas traktort, rögtön birtokba is vettük: a konyharuhával megterítettem rajta, kipakoltuk a bort, meg a poharakat és megünnepeltük, hogy még élünk. Majd jött egy jó tüdőkiköpő emelkedő Montalcinóba és már fent is voltunk a városban. A trekk egyenesen az Enoteca di Piazza borboltba vezetett. Ez egy érdekes téren volt, gyakorlatilag csak borboltok voltak rajta, semmi más. Megérkeztünk.

Melléksztori. A Toszkánát kedvelő haverom egyszer szerette volna kideríteni, hol vannak enomatic gépek a borkóstolókban? A gugli nem tudott neki segíteni. Erre írt a gyártó cég kereskedelmi részlegének, hogy ugyan mondják már meg, hová adtak el ilyen gépeket? Én pedig elkértem tőle ezt a listát.

Az Enoteca di Piazza rajta volt ezen a listán. Azaz volt enomatic automatájuk. Bementünk. Elmondtam a pacáknak, hogy bort szeretnénk kóstolni. Odavezetett a pulthoz, ahol ki volt bontva vagy hat üveg bor. Elkezdte mondani, melyik micsoda, de közbevágtam, miszerint enomatic. Igen, bólintott, van ilyen is, de nem ebben az üzletükben, hanem három utcával lejjebb. Lemegyünk, vagy maradunk? Végignéztem a pulton, tetszett a választék, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Jó döntés volt. Kóstoltunk egy Rosso di Montalcinót, egy Brunellót és a végén egy Brunello Riservát. A Brunelló nem akárkié volt. Mond valakinek valamit az a név, hogy Máté Ferenc? Egyfelől meglehetősen jónevű író, másfelől egy Kanadából Toszkánába visszavonuló férfi, aki pusztán szórakozásból kiépített egy csúcskategóriájú borászatot Montalcinóban. Ahogy a bolti eladó fogalmazott, nem a legjobb a vidéken, de benne van a legjobbak között,. Végül is megkóstoltuk a választékot, aztán egyöntetűen a Máté Brunellót választottuk. Nem is érdekelt az ára, legfeljebb dolgozunk egy évet valami ólombányában. Végül 60€ lett, ez egyértelműen rekord, ennyi pénzt még nem fizettem borért. Aztán ha már itt voltunk, vettünk egy kupac olcsó brunellót is (25€ darabja), majd kitámolyogtunk a boltból. Nej le is passzolta a táskát, mert eddig ő cipelte, lévén ő a könnyebb, de ennyi kiváló borral már nem merte.

Innen Torrenieri felé mentünk haza, ahol megint belefutottunk a Tuscany Trail mezőnyébe. De ez már tiszta volt, szembejöttek, látszott a rajtszámuk. Nagyokat köszöngettünk egymásnak. Torrenieri után megint elengedtük őket, de Pienza előtt ismét egymásba gabalyodtunk. Itt szembesültünk egy problémával. Mehettünk volna a meglehetősen forgalmas 146-os úton Pienzába, de lemehettünk volna a földútra is. Arra a földútra, amely elvitt volna a Madonna Vitaleta kápolnához, mely szintén egyike Toszkána leggyakrabban fotózott helyszíneinek. Nehéz döntés volt, de ennyi drága borral a táskámban végül nem vállaltuk be a földutat. Törni nem tört volna az üveg,, de a bor maga megtörhetett volna a sok rázkódástól.

A hazaérkezés már sima volt. Végre nem kellett semmit cipekednünk ide-oda, betoltuk a bringákat a konyhába, lezuhanyoztunk és jött az esti társasjáték. Egyszerűen nem lehetett megunni.

Montepulciano
2026.05.22; péntek

itt egy kicsit töprengtünk. Megcsináhattuk volna a keleti túrát, azaz a Montefollonico – Montepulciano – Monticchiello kört, vagy lemehettünk volna Radicofaniba. Végül az első változat mellett döntöttünk, azért élménydúsabb, még akkor is, ha gyalog már voltunk Monticchiellóban.

Hihetetlen, milyen apróságokon múlik a jó hangulat. Kiértünk Pienzából, tekertünk Montefollonico felé, amikor kifogtunk egy roppant büdös, roppant hangos traktort. Olyan 1 km/h sebességgel volt gyorsabb nálunk az emelkedőkön, 5 km/h sebességgel lassabb a lejtőkön. Összeragadtunk, mint a baszóbogarak bodobácsok. Esélyem sem volt dumálni, de a tájat sem tudtuk élvezni a zajtól. Végül besokalltam és 8 km után kiálltam. Szép a táj? Szép. Akkor álljunk meg borozgatni. Igen, 8 km még lófütty, itt azért még nem kellene, de a qrva traktor felülírt mindent.

Montefollonico fura hely. A környéken minden városkát messziről lehet látni. Fent vannak a domb tetején, a templomjaik, a tornyaik messziről is jól láthatóan ágaskodnak. Montefollonicónál ilyesmiről szó sincs. Az egész település beleolvad az erdőbe. Nem mondom, hogy nem áll jól neki.
Lefelé megint szép volt a kilátás, megint leültünk a fűbe a szőlők mellé. Borozgatni, naná. Innentől már a Val Chianára láttunk rá. Érdekes volt, ebből a tájból egyáltalán nem készültem fel, csupa ismeretlen települést, ismeretlen dombokat, tavakat láttam.
Montepulcianóba a szokásosnál is erősebb út vitt fel. Még az e-bike is füstölt. Fel sem tudom fogni, hogyan mennek fel ezeken az utakon a hagyományos bringák. De végül csak felharcoltuk magunkat. Itt volt az utolsó esélyünk működőképes enomatic-ot találnunk. La Bottega del Nobile. Így hivták azt az enotékát, ahová mennünk kellett. És igen, itt már minden összeállt. Volt enomatic, működött is, kevés volt a vendég, a pincércsajnak volt ideje foglalkozni velünk, szóval minden rendben volt végre. Kaptunk egy 100 eurós kártyát, ez első ránézésre soknak tűnik, de ha belegondolsz, hogy a legtöbb kóstolónál egy deci bor 13 euróba kerül, akkor nem is olyan acélos az a kártya. Határozottan visszafogottak voltunk, végül megúsztuk 50€ alatt a kóstolást, emellé vettünk – a kóstolás hatására – egy 40 eurós bort, éppenhogy, de megúsztuk 100€ alatt. A jó bor nem olcsó kaland.
Még sétáltunk egy nagyot a városban, hát, nem egy sík terep. Bringát tolva kifejezetten kellemetlen. Nem is mentünk fel a tetőre a dómhoz, előtte lecsűrtünk balra és tekertünk tovább. A fene tudja. Ez a város túl nagy. Monticchiello sokkal emberibb léptékű.

Itt egy olyan szakasz jött, melyen sokat töprengtem tervezéskor. Jelentős rövidités volt. Fehér murva, aszfalt. Oké. Csakhogy olyan infókat is kaptam, hogy birkás. Azaz pásztorkutyás. És az nem vicc. Mi legyen? Bevállaltuk. Nem volt gond.

De akkor hol vannak a birkák? Ugyanis egész héten egyáltalán nem láttunk sehol sem birkát. Márpedig lenniük kellett, ennyi pecorino sajt nem születik csak úgy bele a világba. Eleinte arra tippeltem, hogy a birkák már istállóban élnek és házhoz szállítják nekik a füvet, de aztán fel lettem világosítva, hogy ádehogy, sőt, kifejezetten fontos hogy a boldog birkák kint legeljenek a szabadban. Sokkal inkább arról van szó, hogy a birkák nem kedvelik a hőséget, tehát inkább kora reggel és késő délután vannak kint, másfelől meg az agresszív pásztorkutyák (cane maremmano) miatt a pásztorok inkább eldugott, turisták által egyáltalán nem látogatott helyeken legeltetnek.

Még egy megjegyzés. Írom itt egész héten, hogy így vadzab, meg úgy vadzab, amerre nézünk, mindenhol vadzab van. Amikor pedig a vadzab egyike a legkiirthatatlanabb, legutáltabb gyomnövényeknek. Akkor mi van? Hát az, hogy errefelé, a Val’d’Orciában és környékén az igénytelen vadzab speciel nem gyomnövény, sőt, birka és sajt viszonylatban kifejezetten áldás.

Monticchiellót már ismerősként üdvözöltük. A városba nem mentünk fel, leragadtunk a kapu melleti borboltban. Emlékeztem rá, hogy volt tagliettijük, az nekünk pont megfelelt, most inkább Rosso di Montepulcianóra fájt a fogunk, megkaptuk mindkettőt.
Innentől ismerős terepen tekertünk haza. Ahol tegnapelőtt gyalog sétáltunk. Azon a bizonyos Pienza Panoramic Road-on. Már most szólok, ez némileg becsapás. Panoramic… ja,.de csak ha Pienza felől jössz., A másik irányból egyáltalán nem az.

Meglehetősen hamar hazaértünk. Volt egy menetünk a kocsihoz, levittünk a bringákkal mindent, ami már nem kellett az utolsó éjszakára, nyilván bepakoltuk a bringákat is a kocsiba, hazafelé még benéztünk a bolta, behúzni a maradék ismeretlen borokat a maradék ismeretlen sajtokkal, Jó játék volt még este.

Hazafelé
2026.05.23; szombat

Korán keltünk, hamar elrendeztünk mindent, korán el is indultunk. Sikerült rávennem a gmaps-t, hogy azon a sokadrangú úton vigyen, amelyen bringával is mentünk volna, így megkaptuk a Crete Senesi panorámaútjait.
Aztán Siena, beugrottunk a monumentális bevásárlóközpontba, majd tépés haza. Immár nem szoptam be a gmaps hülyeségét, és amikor megint le akart vinni Adovscina felé, csak legyintettem, mentem tovább a sztrádán. Éjfél körül haza is értünk, gyorsan bepakoltunk. Túra vége. Idegnyugtatónak még bontottam egy üveg kékfrankost, megkóstoltam, majd csak néztem döbbenten: mi ez a szar? Hát, igen, a toszkán túrának vannak bizonyos nem várt következményei.

Hogy jó volt-e? Feltétlenül. Valahogy minden túrábringás az Alpokba van belezúgva, esetleg a Balkánba. Toszkána? Dehát az csak dombvidék! Ja. Napi átlag 2000 méter szinttel. És ebből a vidékből elképesztően sok van. Ahogy néztem, ha ezt tisztességesen be szeretnénk járni, fel szeretnénk térképezni, akkor legalább 8-10 évre lenne szükségünk.
Végülis, miért ne? Miért ne vegyünk fel az évi 4-5 nagy túránk közé minden évben egy Toszkánát? Elgondolkodtató, még akkor is, ha az 1000+ kilométer nem kevés.

Függelék
– Fényképalbum.
– A túrák trekkjei.