Ki az az én?

Ez egy nagyon komoly kérdés. Amikor azt mondom, hogy én én vagyok, akkor tulajdonképpen ki is az az én, akinek magamat gondolom? Mondhatnám, hogy van egy tudatos gondolkodásom, vannak elveim, van integritásom, ez mind én vagyok. Van humorom, vannak tehetségeim bizonyos dolgokhoz, ez is én vagyok. Van múltam, ennek vannak nyomai, ez is én vagyok. Van egy racionális gondolkodásom, és szeretem magam azzal hitegetni, hogy legfőképpen ez vagyok én. Ez mind jól hangzik… csak sajnos nem igaz. Egyszerűen vannak olyan mechanizmusok az agyamban – az én saját agyamban! – melyekkel nem tudok mit kezdeni. Racionálisan elutasítom, de ezek a gondolatok megkerülik a racionalitást és ott vannak, befolyásolják azt, hogy milyennek mutatkozom kifelé, befolyásolják azt, hogy hogyan élem meg az életemet. Mint amikor be van kötve a szád és melletted ordenáró módon hazudnak, legszívesebben ordítanál, hogy kérem, itt hazudnak, de be van kötve a szád.
És ha nem vagy az az ember, aki folyamatosan elemzi önmagát, akkor észre sem veszed, hogy ezek a folyamatok léteznek.

Elmesélek egy nagyon egyszerű történetet. Olyan 2-3 éve történhetett. Bevásárlóközpontba mentem. Leparkoltam a parkolóban, elsétáltam a kosarakhoz, betoltam a százast, kihúztam a kosarat, a benne lévő papírszemetet odafigyelés nélkül dobtam át az előtte lévő kosárba. Mentem is volna tovább, de pont ott volt a kosártologató jómunkásember és keményen lecseszett. Hogy ha már megfogtam azt a szemetet, akkor miért egy másik kosárba dobtam, és miért nem a mellettem lévő kukába? Nem kaptam levegőt. Az első gondolatom az volt, hogy én itt a VEVŐ vagyok, hogyan jön ahhoz egy kosártologató ember, hogy lecsesszen, különösen azért, hogy miért nem végzem el az ő munkáját? Morogtam. Ő is morgott. Aztán mentem a boltba. Emlékszem, végig füstölögtem.
El kellett telnie némi időnek, mire az egóm elengedte a témát és ráébredtem arra, hogy a hapsinak teljesen igaza volt. Hiszen ha már megfogtam a szemetet, akkor pontosan annyi erőbe került volna a kukába dobni, mint a másik kosárba. Oké, hogy ez a hapsi dolga lett volna, de hamar belátható, hogy nincs annyi kapacitása, hogy folyamatosan tisztán tartsa azt a rengeteg kosarat. És ha a vásárlók racionálisan gondolkodnának, akkor jelentősen javulhatna a helyzet.
Ez különösen fájt. Én ugyanis büszke vagyok arra, hogy racionálisan gondolkodok.
Nyilván látszik, hogy ebből kognitív disszonancia lett. Bennem erősen él, hogy racionális ember vagyok. Itt viszont nem viselkedtem racionálisan.
A legrosszabb az egészben az, hogy mindezzel tisztában vagyok. Csak éppen nem tudok mit kezdeni vele. Racionálisan tudom, hogy a hapsinak igaza volt, azóta figyelek is erre, a szemetet a kukába szórom, de az egóm a mai napig nem tudja elviselni, hogy nem neki volt igaza. Folyamatosan keresi még ma is a mentségeket. Ilyesmiket sugall, hogy a hapsinak lehet, hogy igaza volt, de mondhatta volna finomabban, nem annyira sarkosan. Érzed ugye? Ezek azok a védekező mechanizmusok, melyek akkor lépnek életbe, amikor már végképp sarokba szorítottak, amikor végképp legyőztek, de te véded a maradék… midet is?

Mert… mi is vagy te? Ki véd ilyenkor kit? Amikor racionálisan tudod, hogy nem neked volt igazad, de valaki, ott belül makacsul kitart és keresi a kifogásokat, a menekülő útvonalakat, hogy bebizonyítsa (kinek?), hogy mégsem a másiknak volt igaza, vagy ha mégis, akkor nem úgy.

És ez van. Apuka tanítja kerékpározni a kisfiát egy alacsony forgalmú úton, de a gyerek csak becsámpázik egy gyorsabb jármű elé. A sofőr fékezés után finoman kiszól az apukának, hogy talán nem így kellene. Az apukából meg kitör a vadállat, hogy a sofőr miért nem dudált időben. Autós kanyarodáskor nem vesz észre egy kerékpárost, aki félreugrik, majd széttárt karral jelzi, hogy hé, ez mi volt, az autós meg ablakon kihajolva kurvaanyázik. Ezek mind ugyanazok. Az illetőnek nem volt igaza, ezen pedig annyira felcseszte az agyát, hogy agresszíven kitört. Mert az a képe élt magáról, hogy ő egy belátó ember, akinek mindig igaza van. Itt meg nem. És arra haragszik, aki miatt nem lett igaza.

Nehéz ügy. És gondold el, hogy nagyon sok helyen, köztük itt, Magyarországon is, ma a népesség jelentős részének hazug propagandával mossák át folyamatosan az agyát. Mi történne, ha valami csoda folytán ez a propaganda egyszer csak leállna és ezeknek az embereknek szembe kellene nézniük a valósággal? Amikor fel kellene dolgozniuk, hogy ők, akik jó embernek tartják magukat, folyamatosan és masszívan a gonosz oldalon álltak?
Megsúgom: semmi. Mára már akkora lett a disszonancia a propaganda és a valóság között, melyet semmilyen módon nem lehet áthidalni. Ezek az emberek maradnának a propagandánál és semmiképpen nem fogadnák el a valóságot, sőt, azokat küldenék el a káanyjukba, akik megpróbálnák felnyitni a szemúket.

Hát, ez van. Így vagyunk összerakva.

Tápió dzsuva

2022.05.14; szombat

Feszegessük a határokat. 130 kilométer bringázás? Aszfalton nokedli. De dzsuvában, azaz mélyhomokban, sárban, úttalan utakon, bizonytalan térképpel?
Na, az már izgalmas.

Fél tíz. Kicsit megkéstem az indulással. De fel van töltve a lámpám, csak hazatalálok, ha valami félremegy.

A Csévéző utat szokás szerint kihagytam. Amióta gravel bringával tekerek, egyből megyek be a HungaroControl mellett az erdőbe és csak a felszállópálya túloldalán megyek ki az országútra. A terv az, hogy aszfalton elmegyek Sülysápig, onnan földút. Tápiószecső szélét érintem, majd egy tavas, homokos rész jön, utána Tápióság, homokos dombok, kisebb tavak, Gombánál egy jó nagy mászás, Bénye, még nagyobb mászás, Monorierdő. Beleszagolok egy kicsit a civilizációba. Utána Felsőnyáregyháza, Csévharaszt, ott van valami Pótharaszti sétálóerdő meg Farkasordító borókás, biztosan lesz homok is, ott a helyem. A túloldalon Inárcs, ahonnan már aszfalton megyek tovább, Ócsa, Gyál, Pestlőrinc. Ambíciózus terv.

Ha valakinek ismerős a helyszín, igen, nemrég érintettem ezt a vidéket. Az egri úton odafelé a trekk bevitt egy erdős részre Tápiószecső után és akkor gondoltam rá, hogy jobban is szét lehetne nézni errefelé. A kör meg így adta ki magát. Persze ha nagyon kipurcannék, Monorierdőből még mindig haza tudok csoszogni a régi 4-es úton.

Első meglepetések. Sülysáp felé repült a bringa. A Maglód előtti emelkedőn úgy zúztam felfelé, hogy hozzá sem kellett nyúlnom a váltóhoz. Az országútival itt az első lánckerékkel szoktam váltani. Hát ja, a rutin és az évek. Aztán nem sokkal később észrevettem, hogy az út menti fák teljesen előrehajolnak. Megálltam, visszaszagoltam. Emberes szélvihar. Így könnyű száguldani. Hazafelé meg majd zokogni fogok.

Sülysáp után egy kis kóstoló a várható örömökböl.

Szecsőn még egy kicsit vissza a civilizációba, egy vasútállomás, majd irány a földút. Picike macskakő a síneknél, aztán föld helyett homoktenger. Megérkeztem.

Nagyon durva bírkózás vette kezdetét. A fenti fényképen ennek egyik epizódja látszik. Vedd észre, hogy a kép bal oldalán, az út szélén, ahol általában a legkevésbé mély a homok, most a kifaroló kerékpár feltárta a mélységét. Az út közepe felé még mélyebb volt. De nem panaszkodok, nem véletlenül kerültem ide. Azt azért érzékelem, hogy egyre jobban tudok menni a homokban. Alacsony, pörgetős fokozat kell és sebesség. Akár úgy is, hogy énistenemjóistenem felkiáltással nekirontok, aztán csak a kormányra koncentrálok.

A térkép itt is jelzett egy Halastó nevű tórendszert, melyet a Felső-Tápió patakból duzzasztottak. Nagy bátran nekimentem, legfeljebb lesz egy kis sár, na bumm, de ehelyett kerítésbe futottam bele. Nem először fordult elő, de kifejezetten bosszantó, amikor mész a trekken és egyszer csak határozottan le van zárva az út és lehet úttalan ösvényeken megkerülni a lezárt területet. Tóval kombinálva még izgalmasabb. Elméletileg itt lett volna egy pados-asztalos pihenőtisztás, de elgombáztam.

A fenti képen a gombai horgásztó az Úri-patakból duzzasztott tó látszik. Az első hibás név utal arra, hogy itt derekasan eltévedtem. Három tó van, az, amelyik a képen látszik, az pont egy névvel nem jelzett tó. Külön vidám, hogy a dombtetőről belátva a tájat, lelkesen magyaráztam a kamerába, hogy mi merre van.
Aztán lementem a térképről.

De meg tudom magyarázni.

A kék kör jelzi, hogy hol vagyok. (Ez egyébként egy hangulatos török híd.) A vastag kék trekk Tápióságból jön, elmegy a tó mellett, majd elkanyarodik Gomba felé. Nélkülem. Én ugyanis a tó sarkán ráfordultam a zöld vonalra és mentem rajta, később a szaggatottt zöld vonalon, egészen addig, amíg az is el nem fogyott. Ez volt a híd a Gombai-patakon.
A történet sok kérdést vet fel. Ha ott volt az orrom előtt a gps, akkor miért mentem le a kék vonalról? Ha már lementem, miért csak sokkal-sokkal később vettem észre, hogy nincs trekk?
Sárga. És zöld. A két kulcsszín.
A fenti térkép a mobilról van, a Locus szépen hozza külön a vonalakat. A Garmin GPS64 bélyegméretű színes kijelzőjén viszont már összefolytak a színek. A földút vastag sárga, rajta ment középen/szélen a zöld túrajelzés, a kettőből pedig kék lett. A trekkem színe. A tótól az a zöld vonal csak a térképen olyan barátságos, valójában egy 9-10%-os homokos emelkedő volt, ahol csak arra koncentráltam, hogy felmenjek. Nem vettem észre, hogy “másfajta” kék lett a trekk. Add még hozzá, hogy az út folyamatosan rázott, olyan nagyon alaposan nem láttam a gps kijelzőjét. Ja és a táj is nagyon szép volt, inkább azt néztem, mint az – itt már – elágazás nélküli egyenes utat. A patakparton fogyott el rövid időre a zöld túrajelzés és ekkor vettem csak észre, hogy jé, nincs trekk.

Itt kezdett gyanús lenni a dolog. A híd pedig bent van a ligetben.
Na mindegy, ha megtörtént, megtörtént. Újratervezés.
Fel a Pipa-hegyre. Igen, a név nem viccelt.

Olyan 13%-os homokos emelkedő, jó hosszan. Ez jár annak, aki lemegy a trekkről. Utána be Kávára, majd a bényei kör kimarad. Itt éppen egy kicsit elegem volt a határjárásból, Káva után aszfaltozott úton terveztem lezúgni Pilisig.
Káváig volt egy jó nagy gurulás. Nem élveztem, mert tudtam, hogy ebből a völgyből majd ki is kell jönni. Úgy is lett, másztam egy nagyot. Középen lámpás útépítéssel. Azaz álló helyzetből kellett meredek emelkedőn felfelé átbringáznom egy lámpával vezérelt szakaszon. Örülhettek nekem.
Aztán megint viccrovat. Sem a Locus, sem a GPS64 nem volt képben a környékkel. Azaz még nem ismerték sem az M4-est, sem azt, hogy a csomópontból megy közvetlen út is Monorierdőbe.

  • Itthon szőnyeg szélére is állítottam a térképeket és elég gyatra lett az arány: vagy 8 általam használt térképből kettő ismerte jól azt a részt.
  • Nagy gond azért nem lett belőle, mentem a táblák után. Monorierdőbe, mert ott tudok ráfutni az eredeti trekkemre.
    A településen beültem egy autós csehóba. Nem tudom, mitől volt autós, mindensetre a jónép délután kettőkor már úgy be volt állva, mint a gerely.
    Részeg pacák faltól-falig surlódva bóklászott ki a bringájához.
    – Mámész, Pistabátyám? – kiabált utána egy kásás beszédű.
    – Mámegyek! De gyüvök mingyárt!
    – Azt gondótam egyből!

    Közben végiggondoltam a hátralévő szakaszt. Fáradt vagyok? Nem. Szeretem a régi 4-est? Nagyon nem. Van bennem annyi erő, hogy egy újabb földutas csavargás után még hazatekerjek a viharos szembeszélben? Nem tudom. Meglátjuk. Inárcsig még el is kell jussak.
    Szóval nem rövidítettem, mentem az eredeti úton.

    Újabb meglepetés. Felsőnyáregyházától Csévharasztig olyan szuper minőségű aszfaltozott út volt, hogy majdnem térdreborultam és megcsókoltam. Ahogy néztem, ezt mások is tudták, mert láttam outisokat tépni rajta. Kár, hogy ez csak egy 10 kilométeres szakasz, utána vissza kell menni a régi 4-esre.

    Csévharaszton feltöltöttem a készleteket. Ittam egy kólát, vettem egy liter bubis vizet, még volt nálam két zabcsoki, ennyivel akár az erdőben is aludhatok.

    A Pótharaszti sétaerdő szépen mutatkozott be. Buszokra méretezett székelykapu, mögötte kidolgozott ösvények és egy álomszerű bulizóhely. Esőbeállók, bográcsos tűzrakóhelyek, kispályás focipálya, sehol a környéken lakás, azaz ha hajnalban esetleg elszabadulnak az indulatok, az sem zavarna senkit.

    Aztán ennyi. Kerékpáros szemmel a leggyötrelmesebb szakasz következett. mentem a trekken… aztán vége lett az útnak. Minden irányból kerítések, magán ingatlanok. Jó. Vissza. Majd megkerülöm és úgy megyek rá a trekkre. Ott is kerítések, a végén sorompó, valami ipari épület. Mi a fene? Visszafordulás. A következő keresztútnál újabb próbálkozás. Vissza akarok menni a trekkemre.
    Visszamentem.
    Nem lettem tőle boldog.
    Már eleve, ahonnan kijött. Nem is csodálom, hogy arra az elvadult, derékig érő fűves útra nem lehetett rámenni. Viszont tovább nem tűnt rossznak.
    Egészen addig, amíg le nem kerítették.
    Mármint úgy, hogy az út szélén lévő kerítést lazán túlhúzták az úton. Mellette pedig durva dzsinda. Nekem viszont olyannyira nem volt más lehetőségem, hogy gondolkodás nélkül belehajtottam a dzsuvába.
    Hát, ember. Én egyrészt átéltem. Utána megnéztem videón. Később megmutattam Nejnek is videón. De még mindig nem hiszem el, hogy azt a szakaszt bukás, de úgy egyáltalán lábletétel nélkül abszolváltam. Combözépig érő karcos aljnövényzet. Egyik oldalon drótkerítés, a másik oldalon fák, bokrok. Időnként csipkerózsa bokrok. A mély aljnövényzetben pedig tömérdek kidőlt/kivágott fa. Volt köztük 15 centi vastag is. Azt szerencsére időben észrevettem és bunnyhoppal átugrottam rajta. Volt, hogy hat-hét vastagabb fa volt egymásra döntve. Azt nem vettem észre, belementem, fatörzsről fatörzsre egyensúlyoztam át rajta. Egyébként meg egyéletemegyhalálom felkiáltással tekertem, mint a hülye, mert tudtam, hogy ha megállok, abban a vastag aljnövényzetben el nem indulok újra.
    Élmény volt. Túléltem. Sérülés és defekt nélkül. Ilyen apróságokon múlik, hogy önbizalomtól duzzadva érek haza, vagy letörten, mint a bili füle.

    Ja, és amikor kiértem újra az útra, valami akkora homok fogadott, ami már nem is homoktenger, hanem homokóceán volt. Újabb harci kiáltás. Ennek is nekimentem. Volt néhány harci káromkodás is, de haladtam.

    A fenti kép egy földutas kereszteződés, Inárcstól hat kilométerre. Az egyik út szarabb volt, mint a másik. Nekem pedig a legszarabbon kellett továbbmennem. Többször is átnéztem a térképet, de nem volt alternatíva. A tábla azt mutatja, hogy Inárcs gyalog másfél óra. Tartottam tőle, hogy nekem is annyi lesz, mert a mély homokban csak tolni tudtam a bringát. Aztán a két vályú közötti rész elkezdett kiszőrösödni, kipróbáltam, elmegy-e rajta a bringa. Nyüszmékelve ugyan, de elment. Ha csak egy picit is kitértem oldalra, egyből elsüllyedtem. Ahol elfogytak a fűcsomók, elsüllyedtem. Semmire sem emlékszem ebből a hat kilométerből, folyamatosan a fűcsíkra koncentráltam.

    Aztán aszfaltozott út. Vége lett a kalandnak. Hamarosan, az M5 után már Inárcs. Onnan pedig egy unalmas, de pusztítóan erős szembeszeles tekerés hazáig. Mindegy, valahogy majdcsak bedarálom.

    A kerékpár máshogy gondolta.

    Igen, defekt. Nem, nem kint a dzsindzsásban. Ahol akár tízpercenként is lehetett volna. Nem. A széles és sima, jó minőségű aszfalton, közvetlenül Inárcs előtt.
    Sóhaj.
    Lekaptam a kereket és hirtelen ötlettel csak úgy, egyáltalán nem a szokott tudományos módon, átnéztem a külsőt. Szerencsém volt, egyből meglett az akáctüske.

  • Ha esetleg valakinek nincs nagy tapasztalata defektszerelésben: nem a kerék kiszedése, berakása az igazi szívás. Még csak nem is a külső leszedése, illetve visszarakása. Még csak nem is az esetleges gumiragasztás. Nem is a tízcentis zsebpumpával a 3-4 bar belepumpálása. A legreménytelenebb dolog a defekt okának felderítése és adott esetben a külső teljeskörű megpucolása. Simán kifoghatsz olyan makacs defektet, hogy a megtalált tüske mellett még kettő is rejtőzködött a külsőben. Ez három defekt. A hősi időkben, amikor még bringával jártam dolgozni, kaptam olyan defektet félúton, hogy szabit kellett kivennem arra a napra, mert negyedjére is kidurrant a gumi és csak otthon tudtam teljes alapossággal átnézni. Aztán ott vannak még a felütéses defektek, amikor nincs tüske, de ezt ugye nem tudhatod.
  • Itt szerencsém volt. Szétszerelés után alaposan áttapogattam belülről a külsőt, de nem volt másik tüske. Összedobtam a gépet és innentől tényleg nem volt más, csak lehajtott fejjel, kettővel visszaváltva, 17-es tempóval hazaaraszolni a szélben.

    Pedig olyan jó napnak indult

    Legalábbis addig, amíg frissen, üdén kipattantam az ágyból. Igen, a tegnapi nap, az cudar volt. Meg előtte is. Ne szépítsük, az utóbbi három hetet végig szoptam. De a mai napról sikerült mindent elterelnem, az eső is elállt, a nap is kisütött, sőt, szóval minden adott volt, hogy kipucoljam az agyamat és bringázzak egy nagyot.

    Van nekem egy nagy elmaradásom. Kábé egy évvel ezelőtt nekiszaladtam a Nagy-Hideghegynek és vissza lettem verve. Valami gyomorprobléma volt, a lényeg, hogy feladtam.

    Ezt terveztem most behúzni. Korai fekvés. Korai ébredés. Egészséges, de tápláló reggeli. Kávé, sajtó. (Na jó, az utóbbi annyira nem volt egészséges.) Amikor eljutottam odáig, hogy akkor rakjuk össze a technikát, még volt fél óra előnyöm.
    Aztán amikor elindultam, már egy óra hátrányban voltam.

    Az a rohadék technika. Az. Kezdve ott, hogy a gopro mikrofonja megint nem működött. Kipróbáltam mindent, de tényleg mindent. Üde színfolt volt, hogy a szomszédban éppen akkor kezdte szétverni a redőnyöket a redőnyös, a másik szomszédban meg elkezdték bontani a tetőt és magasból hajigálták le a palát. (Tényleg, ilyet lehet?) Én meg fülemre szorítva hallgattam vissza a goprót, hogy rögzített-e hangot?
    Nem. Nem rögzített.
    Aztán amennyire érthetetlen módon nem működött, ugyanolyan érthetetlen módon javult meg. Ha lett volna még barna hajam, biztosan beőszült volna.
    Ezek után elrendeztem az egészet szépen, áramvonalasan a sisakban. Kézi kamera, egyik gps, másik gps. Ja, a túrát átvariáltam, nem megyek fel a Nagy-Hideghegyre, ehelyett elmegyek alatta az Erzsike úton, majd lezúgok a Hangyásbérci makadámon, vissza Királyrétre. (Tavaly ezen mentem fel egy ideig az északi-hegyi túrámon.) Trekket már lusta voltam rajzolni, négy korábbi trekket raktam össze, na ez sem lett egyszerű.
    De mehetünk.
    Ja, nem.
    A technika nyilván nem öncélú, ebből is videó lesz. Azaz kell az elejére valami kopf. Kisétálok az autóig, közben lazán elkezdem ismertetni a napot, bekukucskálok a csomagtérbe, ahol már kikötözve rugdalódzik a gravel bringa, szóval ilyesmi.
    Nem sikerült.
    Zörögtek. Dobálták a palát. Megérkezett Nej a piacról és beleparkolt a felvételbe. (Meg utána segítettem neki becuccolni.) Kisgyerek a játszótéren felvétel közben verte ki a hisztit, az autótól egy méterre. Megtámadott egy darázs. Az egyébként néptelen úton rendszeresen akkor jött el egy autó, amikor a kocsi felé sétáltam. Gyász. Végül hagytam a fenébe az egészet. Majd felveszem Verőcén, ennél minden csak jobb lehet.

    Ekkor köszont be az élet. Hülyejúzer a szpemjével.

  • Ez az egész szpem dolog tökéletesen mutatja, miért is annyira reménytelen az emberiség. A hülyéje elvárja, hogy egy központi algoritmus találja el hibátlanul, hogy amit neki küldtek, az szpem, vagy nem. Önállóan csinálni valamit? Néha belenézni a junk folderbe? Junk szabályokat beállítani? Konkrétan elhangzott, hogy őt nem ezért fizetik. Mi, központilag állítsuk be a rendszert tökéletesre. Mindenkinél.
  • Aztán a többi. Lejár a jogosítványom. Körzeti orvoshoz beutalóért. Azzal időpontot kérni a laborba. Regisztrálás egy… itt most vártam pár percet, hogy ne írjak arcpirítóan ordenáré kifejezéseket. Amikor egy “hivatalos” weboldal tervezőjéből kitör a házmester. Egy cseszett nagy űrlap, egy csomó szabállyal. Megizzadhattak, mire leprogramozták, de sikerült. Pl. jelszó. Nekem 19-22 karakteres jelszavaim vannak, kisbetú, nagybetű, szám. A táblázatok szerint billiárd, azaz milliószor milliárd év alatt sem lehet brute force-szal feltörni, pontosabban a táblázat már nem is jelzi ki. Az űrlap szerint ez nem jó jelszó. Mert nincs benne speciális karakter. Ja, meg nem lehet x karakternél több. Normális? A jelszóhossz sokkal nagyobb védelmet jelent, mint az a pár plusz karakter, de ezek a fogalmatlan idióták itt házmesterkednek az űrlapon. Na mindegy, többszöri nehézsúlyú átkozódás után átmentem rajta, persze nem lehetett egyből időpontot foglalni, mert leellenőrizték az adataimat, utána már igen, de csak vérvételre, az EKG-re már csak telefonon, de az egész nap foglalt volt. Majd ezek után menjek vissza a dokinénihez.
    Ehhez képest a kormányablak korrekt volt, ott már tudtam is június 20-ra időpontot foglalni.
    Őrület.
    Aztán jöttek a visszajelzések a vásárlásokról. Nejnek rendeltem Conti Grand Prix külsőt az országúti bringájához. Rosebike. Szállítási idő 37 hét. Megvan a karácsonyi ajándék. (A pénzt persze egyből levonták.)
    Szóval szépen, masszívan kezdtek megint beszippantani a hétköznapok. Úgy kellett erővel kirúgni magam alól a széket. Bringázni megyek. Legyőzöm a Börzsönyt. Engedjetek.

    Egy óra csúszás. A gps kiírta, hogy Verőcéig az út még egy óra. Mire ott összepakolok, fél tizenkettő lesz. Egy olyan hegyi túrán, ahol nincs rendes trekkem és be van kalkulálva 3-4 eltévedés, bringával, gyalogösvényeken. Ha van, amit nagyon gyűlölök, az az, ha valamire nincs elegendő időm. Kapkodva semmi sem jó, még ami jó, az se. Húztam rendesen a számat, de végül elindultam.

    Kábé 15 kilométerig jutottam. Hirtelen villanás, majd tűzijáték. A műszerfalon kigyulladt egy kaszott nagy vörös “STOP” felirat, a vízhőfok jelzője szintén bepirosodott, a szöveges konzol pedig ékes németséggel kiírta, hogy ha azonnal nem állok le, megbaszhatom a motoromat. Az M0-án. Nyilván nem álltam le, összeszorított fogakkal elgurultam az ecseri leágazóig, onnan pedig gúvadt szemmel még becsorogtam a faluig, végül ott tettem le egy beállóban.
    Ilyenkor mi van? Januárban már jártunk hasonlóan, akkor a lányommal mentünk túrázni és Pilisborosjenőnél vadultak be a műszerek, de akkor csak annyit mondott, hogy Géza, mennyél szervízbe. Ráadásul hamar kiderült, hogy csak a hűtővíz fogyott el, vettünk, felöntöttem, hazajöttünk. De ez most sokkal durvább. Benéztem a motortérbe. Jé, nem forog a ventillátor. Ékszíj? Mintha nem lenne. Hűtőviz. Elég üres a tágulási tartály. Óvatosan letekertem a tetejét, egyből telehabzott vízzel. Oké, hűtővíz van. Telefonos segítség. Öcsém. Hát, ha nincs ékszíj, akkor vagy találok valami szervízt a faluban, vagy trailer. Kurvajó. Szerencsére van bringám, szét tudok nézni.
    Indulás előtt még egyszer benéztem a motorháztető alá, de most álló motorral. Belenyúltam. Jó mélyen. No, nézd már. Ez ékszíj. Kiderült, hogy mégis van, csak a tengelytől lefelé indul el, ezért tűnt úgy a sötétben, hogy nincs. Beindítottam a motort, bevilágítottam. És tényleg. Van ékszíj, a generátort pörgeti is. De a ventillátor nem megy. Újabb telefon. Nem is kell neki, csak ha a hőgomba, legyen az bármi is, bejelez. A hűtővíz tartálya viszont gyanúsan leürült. Lehet, hogy…? De ha ez ugyanaz a probléma, akkor miért kezelte higgadtan januárban és miért akadt ki ennyire most? Bakker. Hát a január. Akkor csak a hűtővíz fogyott el, de a motor nem melegedett túl.
    Óvatos beindítás. Ránézésre oké. Akkor elcsorgok a legközelebbi kútig, veszek hűtővizet, majd meglátjuk. Vettem, feltöltöttem, majd hazafelé az M5-ön meghajtottam, mint Hunyadi János keserűvíz a pácienst. Minden rendben.
    Eltekintve a bőrömön kivülre lógó idegkötegeimtől. A mai napnak már lőttek. A mobiltelcsi alapján sorban jöttek a hétköznapok belém karmoló emailjei, a teraszon vártak a szúnyoghálózás félbehagyott keretei, van egy ótvar munkám, akkor azt is folytatom, az autót is be kell jelentenem a szervízbe, szóval egy átlagos, rohadt hétköznap.
    Olyan, mint az utóbbi három hétben bármelyik.

    Yes, no, no… yes

    “Több dolgok vannak földön és egen,
    Horatio, mintsem bölcselmetek
    Álmodni képes.”
    – Hamlet –

    Szóval ott jártam, hogy a bringaszerelő jómunkásember felajánlotta, hogy akár by design, akár elromlott, de kicseréli az akadozó kormánycsapágyat az országúti bicajomon. Én pedig örömmel csaptam le a lehetőségre, mert akár by design, akár elromlott, de borzasztó kellemetlen volt így tekerni vele. (Elég, ha annyit mondok, hogy 12000 kilométer alatt sem tudtam megszokni.)

    Aztán jött a telefon, miszerint bocs, mégse. A csapágy félig integrált, a cső belső átmérője 41,5 mm, na ilyen csapágy égen-földön nincs. Felhívta a Decathlont, de elhajtották. Abban maradtunk, hogy elmegyek én az üzletbe – végülis én tudom számlával igazolni, hogy ott vettem – és beadom, kezdjenek vele valamit. Persze előtte még össze kell rakni, mert a bringa egyelőre csak úgy hevert a szakinál. Menjek érte a következő délután.

    Délelőtt viszont beugrottam a Decathlonba, mert Nej bringája is megérett egy lánc- és sorcserére. (Mondtam, hogy drága vétel volt az a láncnyúlásmérő.) Kerestem egy szerelőt, elmondtam a problémámat.
    – Igen, már tegnap is telefonált valaki ezzel a problémával – nyugtázta.
    – Remek. És mit lehet csinálni?
    – Megnézzük.

    Elég sokáig néztük. De nem volt ilyen csapágyuk. Integráltban volt méret, de az nagyon nem jó.

    – Azt tudjuk még csinálni, hogy behozza, mi pedig beküldjük a központi műhelybe – javasolta a szerelő.
    – Ott lesz ilyen csapágy?
    – Nem tudom. De náluk rengeteg alkatrész hever össze-vissza, lehet, hogy pont lesz egy ilyen is.
    – Huh. Jó. Holnap behozom.

    Délután szerelő. Tolta ki a bringát és közben folyamatosan csóválta a fejét, miközben tekergett a szűk járaton.
    – Nem tudom megszokni – morogta.
    – Tényleg, látta a csapágyon, hogy szándékosan ilyen?
    – A fene tudja. Még mindig azt mondom, hogy elmebeteg az, aki direkt ilyen csapágyat tesz be, viszont ez a szabályos, 45 fokonkénti akadás engem is elbizonytalanít.
    – Oké. Köszönöm az eddigieket. Viszontlátásra!
    – Viszontlátásra.

    Hazatekertem, letámasztottam a bringát a kanapé mellé.

    Este átjött a fiam megbeszélni ezt-azt. Úgy néz ki, a lányommal közösen elndulnak egy bringaversenyen, ehhez elkérné az országútimat.
    – Oké, viheted – bólintottam – De készülj, hogy a kormány 45 fokonként akad.
    – Micsoda?
    – Gyere, mutatom.

    Odamentünk.

    – Na, elkezdem tekerni és… várjál már… szóval elkezdem tekerni és… miafasz?
    – Pardon?
    – Nem akad! – néztem fel kétségbeesetten, miközben jobbra-balra rángattam a kormányt.
    – Az baj?
    – Nem! Csak éppen nem értem!

    Még amikor elmentek, akkor is csak tekergettem a kormányt. Ez nem lehet igaz. Egy órával korábban a szerelőnél akadt. Hazajöttem vele, akadt. Aztán állt egy órát a kanapénak támasztva… és már nem akad. Meredten néztem a macskákat, hátha valamelyik elárulja magát, de vagy nem ők voltak, vagy jól sumákolnak.

    Másnap reggel nyilván elmentem bringázni, jó kanyargós terepen, rángattam a kormányt, úgy, ahogy kell, semmi akadás.
    Érthetetlen.

    De nem bánom.

    Merzse és környéke

    Újabb sorozat indul.
    A gravel bringa megvásárlása érzelmi alapon történő impulzusvásárlás volt, nyilván borzasztóan kiváncsi voltam, mit is tud valójában, hol vannak a határai. Na meg az én határaim is. Darabokra porladt aszfalt, tankcsapdákkal tarkított földút, úttalan tarló, mély homok, sziklás erdei terep, sártenger. Mindegyikből kaptam ízelítőt. Buktam is rendesen. De végig élveztem és már tervezem a komolyabb túrákat.
    Két hétig teszteltem a bringát, ebből nyolc alkalommal kamera is volt nálam. Készülnek is sorra a 10-20 perc közé tervezett videók.

    A sorozat első darabja tényleg csak egyfajta bemelegítés. Némi csavargás a Wekerle-telepen, Kőbányán, utána a Rákosok vidéke: a Keresztúri erdő és a Merzse mocsár környéki homoktenger.