Habár a lábam miatt nagy alpesi hágókra nem is gondolhattam, de attól az Alpok még játszhat. Összeraktam egy olyan útvonalat, ahol lesznek ugyan szintek, de nagyobb távolságra elhúzva, a lényeg, hogy ezek még nekem is beférjenek. Egy ilyen könnyített Alpok nyilván felkeltette a család figyelmét is, így lányom és feleségem szintén jöttek velem. Tíz napos túra lett belőle, hét nap Alpok és három nap Pó-síkság, azaz Veronától vissza Gemona di Friuliig.
Az első film a megérkezésről szól, illetve az első túranapunkról. A Millstattersee mellett, Döbriachban aludtunk, a kocsit is ott hagytuk, utána pedig eltekertünk a tó mellett, majd a Dráva folyása mentén felmentünk Lienzig. Kellemes bevezető nap volt, a terep nem túl erős, de már megkaptuk az ízelítőt a nagy hegyekből.
Haiku
Végre, valaki – Zach Weinersmith – megadta a lökést, hogy elmondhassam, miért tartom a kreativitás halálának a haikukat. Oké, nem mindet, de a legtöbbet.
Nem tudom. Érthető? Vagy magyarázzam?
Na jó, egy kicsit. A haiku egy ritmus. 5-7-5 szótag, három sorban, néhány hangsúlyozási szabállyal. És egyszerűen ez a ritmus mindent elad, de szószerint. Bármit, bármekkora értelmetlen szöveget odarakhatsz, ha betartod a ritmusképletet, úgy fog hangozni, mintha valami nagyon mély költemény lenne. Hidd el, tudom, valamikor én is írtam egy csomó haikut, de én paródiaként, informatikai cikkek elé. Aztán még ezek a paródiák is olyan mélyértelműnek tűntek. Mint ahogy a fenti ábrán a haikugenerátor által röptében alkotott mű.
PS1.
A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem, nem dobtam ki a teljes haikuirodalmat. Vannak jó haikuk is. Egyszerűen csak figyelni kell olvasás közben, hogy a pár szóval felvázolt kép megmozgat-e odabent belül valamit, vagy csak a ritmus dolgozik.
PS2.
Vegyük észre, hogy Zach belerakott a rajzba egy csavart is. Az automatája 5-8 kezdés után is haiku-gyanúsnak vette a szöveget és lezárta egy költői 5-ös sorral. Pedig ez 18 szótag.
Egri csillag
Azt írtam itt, hogy besokalltam az időjárás miatti újra-, meg újratervezésektől, elengedtem, nem megyünk sehová.
Persze. Mert pont ilyen vagyok.
Először is folyamatosan nézegettem mind az időjárási előrejelzéseket, mind az árvízhelyzetet. Egyszerűen függő lettem, nem tudtam elengedni.
Itt jött velem szembe ez a kép.
Kék vonal jelzi az eredeti túránkat, hát, jól belenyúltunk. Fekete vonal mutatja a második túrát, az eső rendben lett volna, az árvíz nem. Csakhogy ott van a piros kör. Nocsak. Öt nap alatt 8, 10, 25 mm eső? Az semmi. Ráadásul hegyvidék, azaz árvízveszély sem lehet. És a pláne, hogy ez egy bringás paradicsom, konkrétan a Dolomitok. Mit ád az ég, volt is egy régebben tervezett túrám ide, igaz, ebben már volt némi magasabb hágómászás is, de a nyári túrák után kezdett megjönni az étvágyam. Menjünk. Osztrák autópálya-matricám éppen volt (ugye a burgenlandi túrához már megvettem), gyakorlatilag össze is voltunk pakolva, mire várunk? Tapsra. Meteorológiára. Elkezdtük nézegetni és egyre jobban kezdtünk lehervadni. Egyrészt oké, hogy eddig nem volt eső, de ezután lesz. Meg hideg is. Éjszaka 4 fok, nappal maximum 10. Erős széllel. Nézegettem a webkamerákat, szürke, erősen borult ég, napnak nyoma sincs. A táj úgy-ahogy még látszik, de a felhők néhol már rámásztak a hegyekre. Valahogy nem állt össze: ehhez a bizonytalan, valószínűleg kellemetlen élményhez túl nagy ár 1600 kilométert autózni. Tény, vagány dolog lett volna Boris szemébe röhögni, de nem élveztük volna.
Felmerült ötletként, hogy folytassuk a dunántúli félbeszakadt túrámat. Abból a hőség miatt Bajánál szálltam ki, most lemennénk vonattal Pécsre, onnan Villánynál csatlakozunk rá az eredeti útvonalra és Szombathelyig mentünk volna. Nem egy nagy truváj, de azért bringázás, olyan vidéken, ahol egyikünk sem jártas.
Nem jött össze.
Két napos határidővel már nem lehet bringás vonatjegyet kapni. Pécsre, a Mecsek expreszre. Háát… ez van. Éljen az 5 kerékpár/vonat kapacitás.
Ekkor _tényleg_ feladtam. Itt az úristen sem akarja, hogy bringázzunk, ne hadakozzunk, mert felesleges. Itthon maradunk, vakarjuk a… szóval vakarjuk.
Aztán megint meteorológia. Ujjongtak, hogy micsoda anticiklon lesz itt hamarosan, nem is megy el 10 napig, 20-25 fok, bágyadt napsütés, eső még véletlenül sem, igazi vénasszonyok nyara. Nekem meg felhorgadtak a bringás izmaim. Nehogy már ilyen időben itthon üldögéljünk!
És igen, a szemem is kinyílt végre. A megoldás végig itt volt az orrom előtt, én marha meg nem vettem észre. Két éve összeraktam egy Eger környéki túracsokrot, azzal a felkiáltással, hogy majd szeptemberben lemegyek és elbringázgatok a Bükkben meg a Mátrában. Aztán ez mindig elmaradt, mert jött valami izgalmasabb, nekem meg kiesett a fejemből. De annyira, hogy még akkor sem vettem észre, amikor a túratárban böngészgettem. Nem tudom, fogalmam sincs, hogyan került vakfoltra, mindenesetre amikor eszembe jutott, nagyon hülyén néztem magam elé. Egyrészt közösségi élet: apámmal már hónapok óta nem találkoztunk és öcsémékkel sem túl sűrűn. Most meg lemennénk 5 napra, a napi túrák után estig lehetne dumálni, pogácsázni, sörözgetni. Másrészt meg sem eső nem volt különösebben, sem árvízveszély nincs. Boris egyszerűen elhanyagolta ezt a régiót. Az Eger-patakon nem látszott semmi, a Sajón később már igen, de amikor mi voltunk, még semmi sem. Egyedül arra kellett vigyáznunk, hogy szigorúan maradjunk az aszfalton, a földutak átkerültek a Dagonya csillagképbe. De ez sem volt probléma, a nyolc túratervből kiválogattam a 4 tisztán aszfaltosat.
Így is történt.
Most írhatnék hosszan arról, merre jártunk, milyen volt, de ehhez már se kedvem, se időm nincs. (Spoiler: jó volt.) Saccra azt tudom mondani, nagyjából karácsony környékén lesz róla videó, addig bírjátok ki.
PS:
Oké, a túrákat azért felsorolom:
– Eger, Felsőtárkány, Bükkzsérc, Bogács, Noszvaj, Eger
– Eger, Egerbakta, Bátor, Tarnalelesz, Pétervására, Sirok, Verpelét, Egerszalók, Eger.
– Kazincbarcika, Sajóvelezd, Uppony, Dédestapolcsány, Tardona, Kazincbarcika.
– Eger, Felsőtárkány, Bánya-hegy, Bükk-fennsík, Szilvásvárad, Eger.
Megint statisztika
Habár egyszer már irkáltam erről, de most megint ránéztem az egyik videóm statisztikájára. Annyit kell tudni róla, hogy két hét alatt összejött 1200 “megtekintés” és kiváncsi voltam, hogy be lett-e linkelve valahová, vagy csak a szokásos Youtube varázslás. Nos, az utóbbi történt, de nem ez a lényeg.
Egyszerűen elgondolkodtam az egyik adaton. Azon, hogy fél perc, azaz 30 másodperc után már csak a rákattintók 47%-a volt jelen.
Mi is történik ebben a fél percben?
– A film 10 másodperc bevezető animációval kezdődik. Ez pusztán azért van, hogy a nézőnek legyen ideje beállítani a megfelelő körülményeket: ha több monitort használ, akkor rátenni a megfelelőre, kinagyítani teljes képernyőre, beállítani a 4K felbontást, kényelembe helyezkedni a székben/fotelban.
– Jön 20 másodperc főcím animáció, valamilyen, a videó témájához kapcsolódó háttérkép előtt.
Nos… WTF?
600 ember úgy kattintott el, hogy egy másodpercet sem látott a filmből? A címét ugyan látta, de ez gyakorlatilag megegyezik a videó megnevezésével, ami alapján egyáltalán rákattintott. Úgy gondolta, hogy érdekli az RSD, aztán 20 másodperc után úgy gondolta, hogy mégsem? Mindez pusztán a cím alapján, mozgókép nélkül?
Ja, és a Youtube szerint ez egy nagyon jó arány. Mármint ez a 47%.
Mielőtt bárki félreértené, ez nem morgás. Ugyanezen statisztika alapján egy perc után a nézők 25%-a marad, a végéig pedig kitart 18% és ez a lényeg. Ez egy nagyon szép szám. A fenti írás inkább arról szól, mekkora mákony a közösségi média, mennyire tartalmatlan szellemi rágógumi… hogy az emberek több, mint fele ész nélkül kattintgat, az attention span (figyelem fenntartás?) – mint képesség – teljes hiányával.
Már megírtam
Bringázás közben eszembe jutott egy kábé húszéves sztori. Ez igen, csettintettem, ezt meg kellene írnom. Ahogy hazaértem, felfirkantottam pár gondolatot, néhány jól sikerült fordulatot, nehogy elfelejtsem. Aztán eljött az idő, lefekvésig volt egy órám, az pont jó lesz. El is kezdtem és… habár mostanában már nagyon ritkán van ilyen, de volt kedvem írni. Csak úgy gördültek ki a mondatok és egyre gonoszabbul vigyorogtam. Jó lesz ez. Fel is álltam és bontottam egy sört. Hogy még jobb legyen.
Írtam.
Aztán bevillant egy gondolat. Nem írtam én ezt már meg? Nem rémlett, de azért nézzük meg. Rákerestem a kulcskifejezésre… és igen, ott volt. Ezt egyszer már megírtam. Igaz, egy hosszabb írás részeképpen és nem is túl jól, ez a mostani már eddig is szórakoztatóbb volt, a fejemben lévő fordulatok alapján még ennél is jobb lesz… csakhogy a múltkori közvetlenül az eset után íródott és akárhogy is nézem, az a hiteles. Ez a mostani vidám lett volna, egy bohózat és ebben komoly szerepet játszott az azóta eltelt idő. A régen megírt történet meg fanyar volt és ugyan akadt benne némi poén, de a végkimenet olyan szájhúzósan kellemetlenre sikerült. Valószínűleg úgy is történt, legalábbis úgy éreztem utána.
Jó. Akkor hagyjuk. De most itt ülök egy bontott sörrel, ujjaimban viszketnek a visszafogott mondatok… hát akkor most mit csináljak?
Végül megírtam azt, hogy már megírtam azt.
Recent Comments