Passau – Bécs, bringával 01/08

Előkészületek és leutazás
2018.09.15; szombat

Nem tudom, mikor unja már meg ezt az Univerzum. Mindenesetre hol röhejes, hol szánalmas.
Volt itt ugye ez a balatoni evezés. Előtte hat hétig zavartalan napsütés, utána két hétig zavartalan napsütés, de pont azon a pár napon viharos, felhőszakadásos októberi időjárás.
Aztán most készülődés az osztrák bringatúrára. Melyre valójában már tavaly is készülődtünk, de akkor elvitte a cica. Mostanra viszont minden összejött, Nejnek a szabi, nekem az elszakadás a munkáimtól (bár ez utóbbi nem volt sima), az időjárás tökéletes lesz, mi kell még?

Mondjuk két jó bringa.

Kedd reggel előszedtem az országútit, hogy mozogjak egyet. Úgy ítéltem meg, hogy a hátsó kerék már túl puha. Rádugtam a pumpát, de nem ment bele semmi. Le akartam szedni, de letört a szelep. Megint. Némileg kezd már elegem lenni a decathlonos gumikból.
Na jó, akkor sportolok a túrabringával. Közepes kör, 35 km. Van benne egy erős lejtő, ott szoktam vadulni. Nos, a bringának úgy szitált az eleje, hogy alig bírtam az úton tartani.
Ezzel a bringával terveztük, hogy megyünk.
Itthon nézegettem. A kormánycsapágy gyanúsan kattogott, bicsaklott.
Fasza. Pár nappal az út előtt.
Meghúztam a környékén a csavarokat, de nem történt változás.
Este alig bírtam elaludni. Mindenféle dolgok keveregtek a fejemben. Hogy mi van, ha azt mondják, eltörött a csapágy és csak egy hét múlva lesz kész? Oké, bérelhetek egy hétre bringát. De mi van, ha nem lesz olyan, amilyen nekem kell? Hiszen kényelmesnek kell lennie (egy hét, napi átlag 80 km tervezett távolságokkal), másfelől meg teherbírónak, mert rendesen meg lesz pakolva. Mi van, ha lesz ilyen bérelhető bringa, de nagyon drágán? Reggel azzal kezdtem, hogy szétnéztem az új bringák között. Találtam is olyat 90e forintért, amely megfelelt. Végső esetben megvehetem ezt is, majd a túra után hetvenért eladom.
Szóval, ahogy szoktam: A terv, B terv, C terv.
Aztán másnap elvittem a szerelőhöz. Vigyorgott egyet és meghúzott egy csavart. Azt, amelyiket tegnap én is meghúztam, csak ezek szerint nem elég erősen. És megszűnt a kotyogás.
Alig volt égő.
Mondtam, hogy egyszerre nevetséges és szánalmas.

Aztán ott volt még Nej lába. Megharapta egy pók. Jó két héttel korábban. Eleinte nem foglalkozott vele, később meg… már késő volt. Nagyon mély gyulladás lett belőle, úgynevezett furunkulus. A bőrdoki egy ideig küzdött vele, majd mélyen felvágta a sebet. Aztán egy héttel később még jobban felvágta, mert továbbterjedt. Az hagyján, hogy Nejnek pokolian fájt, a kötése rendszeresen átvérzett, átgennyesedett, de a sporttól is eltiltották.
– Most mi lesz? – néztem rá.
– Mi lenne? Kirándulni megyünk, nem sportolni.

Még egy mentegetőzés. Előre. Már most érzem, hogy nehéz lesz visszafogni magamat, hogy ne azzal kezdjek minden mondatot, hogy “bezzeg…”. Pedig odakint az osztrákoknál sincs kolbászból a kerítés, egyszerűen csak… működik. A kerékpárút, az infrastruktúra, a közlekedési morál. És ez már óriási, felfoghatatlan érzés ahhoz a trágyához képest, ami nálunk van. Mind infrastruktúrában, mind morálban.

Csak hogy friss példát hozzak, rögtön az indulás előttről: a Fertőd – Keszthely bringaút. Cikk1, cikk2.

A terv: elmegyünk autóval Passauba, ott hagyjuk a kempingben, nyilván fizetünk érte, aztán elbringázunk Bécsig, onnan visszavonatozok Passauba, elhozom a kocsit, utána tekergünk még egy napot Bécsben, majd jövünk haza. Végigszámoltam egy csomó változatot, ez volt a leggyorsabb és a legolcsóbb.

Rögtön kezdem azzal, ami nem működik. Nem csak én mondom, hanem az egyik forrásom is: a kerékpárút megközelítése tragikus. Sem a RailJet, sem az ICE nem szállít bringákat (bár néhány RJ szerelvényen láttam kerékpár jelet), ha valami alacsonyabb rendű vonattal mész, akkor meg egy csomószor át kell szállnod. Ami egy fullra megpakolt bringa esetén nem csak kényelmetlen, de fájdalmas is. Mindemellett a jegyárak sem olcsók, amikor kiszámoltam mennyibe kerülne kibumlizni Pestről, majd vissza, drágább lett, mint ha autóval mennénk.

A távolság némileg csalóka. Az ember azt gondolná, hogy Bécsig lesz húzós, utána csak a bringaút mellett kell visszamenni. Ja. 350 kilométert. Miközben Bécs csak 260 körül van.

Azt hittem, soha nem érkezünk meg. A német határon migránsellenőrzés, dugó. Hiányzott.

A kemping előtt a Google Maps bemutatta, mire számíthatunk. Kezdte azzal, hogy nekinavigált egy behajtani tilos táblának. Fura csomópont volt, öt út futott össze, próbálkoztam mindenfélével, de mindegyik úton visszafordított a csomópont felé. Oké. Nagy levegő. Bementem, ahol nem lehetett. A kemping koordinátáját még otthon elmentettem. Kábé 500 méterre lehettünk, nyílegyenes úton, amikor elkezdett pörögni a szoftver agya és elvitt volna egy párkilométeres körútra, mindenféle mellékutcákba. Értetlenül néztem a képernyőre. Aztán továbbgurultam.
– Hoppá, váratlanul megérkeztél! – lelkendezett az a köcsög, amikor leállítottam az autót.

A kemping… elsőre ijesztő volt. Másodikra is.

DSC01019

Igen, ez az egész kemping. Az Ilz partján. Egy akkora városban, mint Passau, ennyire futotta. Egy olyan városban, ahonnan egy forgalmas bringatúra és egy kevésbé forgalmas vizitúra is indul.
Az Ilz ráadásul büdös is volt. Amit pedig fűnek látsz, az 5 centi mélyen tocsogott a vízben.
Valahogy kempingebb kempingre számítottam.

Ez volt az étkező.

IMG_20180915_161649

IMG_20180915_161705

Akkor húztam a számat, de később megtapasztaltam, hogy ez már majdnem felsőfokú luxus. Bécsben például semmi sem volt: sem fedél, sem asztalok.

Feltoltuk a sátrat, elmentünk sétálni a városba. Recepció csak valamikor estefelé lesz.

DSC01038

DSC01065

Őrület. El kellett telnie pár évnek, mire rájöttem, hogy a Google Maps mutatja a környékbeli élelmiszerboltokat, sőt, mutatja, hogy melyik van nyitva. Oké, kellett még hozzá a roaming olcsósítása is. Vacsoráztunk valami töröknél, majd jó hosszú sétával megtaláltuk a szombat estefelé egyedül nyitvatartó boltot: Nibelung Center.

Készülj, errefelé minden Nibelung. Annyira mélyen nem ismerem a legendakört, de állítólag három fő helyszíne van: a Rajna vidéke, a Duna völgye errefelé és Esztergom.

További őrület. A Nibelung Center élelmiszerboltjában nincs sör. Érted? Németországban, a hodály méretű élelmiszerboltban nincs sör. Végül Nej a radlerek között – mert azokból volt bőven – talált barna búzasört, én meg vettem cidereket.
Hülye németek, német hülyék.

A város egyébként szép. És ránézésre kifejezetten élhető is. Számomra teljesen Salzburg kompatibilis.

Visszasétáltunk a kempingbe. A recepció már nyitva volt. Elmondtam, mit szeretnék.
A nő a fejét csóválta, de nem tudta angolul elmagyarázni a helyzetet. Hívott segéderőt.
Nos, a helyzet a következő: a kocsit nem hagyhatjuk ott.
Mondtam, hogy kifizetem. Akkor sem. Ez ugyanis nem igazi kemping, hanem a helyi vízisport klub adja ki a hátsó udvarát. Az autóparkoló viszont kell a klubtagoknak. Azaz annyi autót még elviselnek a sporik, amennyi sátor elfér a picike kempingben, de olyan, hogy sátor nélküli autó, na olyan nincs.
Vadul néztem a hapsira. Ugye csak viccel?
Higgadtan folytatta. Passauban sajnos nincs longterm parking sem. Nem tehetem le csak úgy a kocsit. Kivéve. A vasútállomás mellett van egy parkolóház, egyedül ott lehet napokra autót tárolni. Azt kell holnap megtalálnom.
Írtam már, hogy ez a város mind kerékpártúrák, mind vizitúrák indulási pontja, egy olyan város, melyhez a kerékpárok odaszállítása minimum problémás?
Leforrázva sétáltam vissza a sátorhoz. Már úgy rákészültem, hogy alszunk egyet, majd holnap reggel felmálházzuk a bringákat és vidám mosollyal az orcánkon nekivágunk. Most meg szerelhetek vissza mindent a kocsira, mehetünk át egy istentudjahol fekvő parkolóházba, odabent kell felmálházni a bringákat, elrendezni a cuccokat és onnan megtalálni a bringautat.
Kivonultunk a konyhába. Meginni az alkoholokat, elpöffenteni egy szivart. Nem lehetett. Egy csomóan kajáltak. Oké, felsétáltunk a recepció mellé. Ott volt egy terasz, asztalokkal. A hozzájuk tartozó kocsma idénre már bezárt.
Éppen nekikészülődtem, amikor kijött a reciről a csaj, hogy húzzunk onnan.
Mondtam neki, hogy dohányozni szeretnék, de a közös kajáldában esznek.
Erre mondta, hogy nem érdekli, de ez magánterület.
Mondtam neki, hogy szerintem egy kocsma terasza.
Erre mondta, hogy az emelet viszont magánterület.
Mondtam neki, hogy én lent bagózok.
Erre mondta, hogy a füst felfelé száll.
Egy ideig szemeztünk. Majd jelentőségteljesen ránéztem a szomszéd asztalon fekvő, csikkekkel púposan teli hamutartóra. Melyet a recepciósok, azaz ők használtak.
Nem zavartatta magát. Állt derékra tett kézzel.
Visszasétáltunk. Hülye seggek.

Ha esetleg éreznél némi ellentmondást az írás bevezetése és a jelen helyzet között, nos, ez Németország. Itt vagy ennyire bunkók az emberek, vagy ennyire nem érdekli őket az egész. Ausztriában már minden rendben volt, végig. Na jó, majdnem végig.

Szerencsére felszabadult az épületen kívüli egyedüli asztal, na azt le is foglaltuk egész estére. Ott lehetett sörözni, pöfékelni.

Néztük a társainkat. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezekkel az arcokkal a többi kempingben is össze fogunk futni.

Egyikkel sem találkoztunk később. Viszont a következő kempingben lévőkkel már igen. Ezek szerint a rutinosabbak már helyből kihagyják ezt a kempinget és máshol alszanak.

A leginkább fura az volt, hogy gyakorlatilag mindenki lycra cuccban tolta. Mintha ez egy kerékpáros egyenruha lenne. Feszes naci, feszes felső. Pedig ez a túra tényleg nem sport, nem számít a légellenálláson nyerhető pár tizedmásodperc, ez egy kirándulás, ahová kényelmesen, lazán kellene öltözni. De kivétel nélkül mindenki, itt is, meg a későbbiekben is, akkor érezte csak magát kerékpárosnak, ha bringásmez/bringásnaci volt rajta.

Az egyik párosnál csak a vázon két darab, másfél literes fémpalack. Egymásra néztünk Nejjel. Mi kulacsot sem hoztunk.
– Azért, mert mi keményebbek vagyunk – szögezte le Nej.
– Ja. Mi csak sört iszunk az útszéli bódékban. A víz maradjon a puhányoké.

Nej nézegette a cideres üvegemet.

– Te, láttad, hogy ez bringás cider?
– Bringás?
– Az. Itt, a felső cimkén lévő emblémán ketten tandemeznek.
– Akkor csak azok ihatnak ilyet, akik tandemmel vannak?
– Talán mi határesetnek számítunk.
– Várjál, baj van. Mind a kettőnek férfinak kell lennie.
– Miért?
– Az van az emblémára írva, hogy Fred és Percy.
– Melyik a Fred?
– Nem tudom. De ha csak így lehet, akkor én az akarok lenni, aki felül van.

Szóda és ami abból jön

A heti rutin szerint beugrottam a szódáshoz, kicserélni a ládányi palackot. Szóba elegyedtünk. Panaszkodott, hogy messze nem volt akkora a forgalom, amennyit a meleg miatt saccolt.
Nyilván ennek sok oka van, nem is mennék bele az elemzésbe.
Egy szempontot emelnék ki: a szódavíz már messze nem annyira eszenciális anyag, mint az én fiatalkoromban volt. Nálunk ugyanis kiemelten, mit kiemelten, elemien fontos anyag volt.
Nem, nem feltétlenül otthon. Bár gyerekkorban megvolt otthon a két szifonból álló szifon cluster, biztosítva, hogy mindig legyen hideg szóda a hűtőben. De egy üzemben, ahol melósok dolgoztak, ide értve az ország összes üzemét, a szódavizes hordó volt az alfa és az omega. Ez volt a legfőbb motivátor, a társasági élet központja.

Elmondom, hogy nálunk, a vegyi gyárban hogyan nézett ki a szódavíz-ellátás.
Volt eleve a fémhordó. Ez egy vegyi gyárban annyira közönséges anyag volt, mint mondjuk asztalos műhelyben a léc. Mindig volt belőle. Ebbe beleállítottuk a szódásballont. Majd körbeborítottuk szárazjéggel. Annak az olvadási hőmérséklete valahol -76 fok körül van. (Honnan vettük? Ne hülyéskedj, vegyi gyárban minden anyag van.) Füstölt? Mint a picsa. Hideg volt? Ember, te még olyan hideg szódát nem ittál. És ezzel mindenki elégedett volt.
Eleve, vegyi gyárban a füst, mint zavaró tényező… röhögnöm kell.

Most éppen van kedvem hozzá, miért ne sztorizzak?

Tudom. A fiatalabb olvasókat most veszítem el. Nekik már tele van a hócipőjük a szüleik sztorijaival, miszerint ők kövön aludtak és derékszíj helyett szögesdrótottal fogták össze a nadrágjaikat, na azok voltak az igazi idők, bezzeg a mai fiatalok.

Nos, most nem ilyesmiről van szó. Biztos vagyok benne, hogy amiket leírok, manapság is előfordulnak.

Klórüzem.

Elektrolizáló cellák. Ha nem vagy képben, leírom röviden a technológiát. Egy ilyen cella egy durván húsz méter hosszú, egy méter széles, enyhén lejtő szögletes, zárt fémkádból állt. A kád alján higany folyt végig. Az volt a katód. A kádban eleinte konyhasó oldat volt, de ahogy ment az elektrolízis, folyt a lötyi, úgy lett belőle nátrium-hidroxid, azaz nátronlúg a folyadékban és a fölötte lévő – elméletileg zárt térben – egyre jobban dúsult a klórgáz. Ilyen cellából volt vagy húsz egy csarnokban. Úgy képzeld el, hogy volt egy 100m*50m alapterületű csarnok, olyan 20m belmagassággal. Az oldalfalakon hatalmas üvegtáblák voltak, melyek egyfajta szűrt fényt engedtek be. És ebben a csarnokban dolgozott egymás mellett az a húsz cella.
Nekünk, melósoknak, mindenféle dolgaink voltak. Fel-alá rohangáltunk a csarnokban.
Csináltuk.
De…
Elképesztő volt, hogy a melósokat mennyire nem világosították fel arról, hogy mivel dolgoznak.
A haverom – aki azóta valószínűleg már nem él, pedig csak pár évvel volt idősebb nálam – odahívott egy vödörhöz.
– Dugd be a kezed!
– Ne baszd meg, ez higany!
– Persze! Pont az a buli!
– A higany durva méreg!
– Lófaszt! Dugd már bele a kezed!
Addig nyikorogtam, míg kaptam egy gumikesztyűt. Azzal már beledugtam a kezemet és tényleg elmondhatatlan érzés volt. Ha soha nem dugtad bele a kezed egy vödör higanyba, akkor el sem tudod képzelni, miből maradtál ki.
Na most a srác naponta ötször-tízszer játszotta ezt el. Kesztyű nélkül. Teljesen addikt volt. Tudod, mit tud a higany? Ezt. Tudod, hogy fém létére melegben mennyire vadul szublimál?

De ez még csak az étvágygerjesztő volt. A hétköznapok sokkal színesebbek voltak a klórüzemben. Szószerint. Ugyanis a cellák elvileg tömítettek voltak, gyakorlatilag… hát, izé. Óriási mázli hogy a klórgáz olyan mélysárga és kifejezetten lusta gáz. Azaz akárhol is szivárgott – és rohadt sok helyen szivárgott – ott jól láthatóan kavargott felfelé a mélysárga gáz. Lustán. Azaz simán ki tudtuk kerülni.
Neked valószínűleg a klórgáz úgy maradt meg, hogy halálos gáz. Hogy Ypern, és ez volt a világ első és akkoriban a leghalálosabb vegyi fegyvere.
Nekem nem. Én együtt éltem vele. Tekergett a sárga füst? Kikerültem. Gázálarc senkinél sem volt. Ügyesek voltunk, kezeltük a helyzetet.

Most azt hiszed, öregemberesen túlzok, ilyesmit nem lehetett megcsinálni az iparban.
Meg lehetett. Durvábbakat is.
Ugyan már leírtam korábban, talán nem is egyszer, de most megint kedvem van mesélni, szóval röviden.
Volt egy identitáskeresős időszakom. Bachelor vegyészüzemmérnöki diplomám már volt, a masterbe belekezdtem, de nem tetszett, szívesen váltottam volna progmatra, át is vettek volna Szegedre a negyedik évre, de én az elejétől szerettem volna kezdeni, a szüleim viszont elgyötörten közölték, hogy nem bírnak tovább támogatni, így végül az maradt, hogy vagy találok olyan munkahelyet, amelyik támogatja az elképzeléseimet, vagy találok egy olyat, ahol fizetnek annyira vastagon, hogy futja saját erőből a képzésre. Az elsőt most hagyjuk, a második viszont egy gyári meló lett volna. 17e forintos fizetésért. Csak jelzem, hogy amikor két évvel később elhelyezkedtem MSC mérnökként, 9e forintot kaptam. Durván jó pénz volt az a 17e. Megpályáztam. Ravaszul nem vallottam be, hogy vegyészüzemmérnök vagyok, megelégedtem azzal, hogy vegyipari szakmunkás.
Sok lett.
Nem vettek fel. Ez ugyanis egy olyan üzem volt, amelyikből három ment a világon: kettő Afrikában, egy itt nálunk. Veszélyes volt? Kurvára. Annyira, hogy már attól is beszartak, hogy egy vegyipari szakmunkás jelentkezett, Csupa péket, meg hentest vettek fel. Akik nem tudták, mibe keverednek.
Ma már valószínűleg nem élnek.

Jól elirogattam itt. Mit is akartam mondani? Hát, egyfelől ne nagyon legyenek illúzióid a vegyiparral kapcsolatban.
Másfelől meg a szódavíz, az egy jó dolog.

RFM

Már írtam néhányszor, hogy nem túlságosan kedvelem a BMI értéket, mert nálam erősen félremér. Jelenleg olyan 3-4 kiló felesleg van rajtam, a BMI szerint (28) viszont erősen el vagyok hízva. A magyarázat egyszerű, a BMI nem veszi figyelembe a testzsír százalékos arányát, illetve az izmok mennyiségét.
Úgy látszik, nem csak nekem nem tetszett ez az érték.
Kedvenc dietetikus blogomon jelent meg egy írás az RFM értékről.
Elolvastam, megmértem (25,7%), elgondolkodtam. Látható, hogy a problémámat ez a képlet sem oldja meg, eszerint is el vagyok hízva. Ez is logikus, hiszen attól, hogy kivették a testsúlyt a képletből és az alakot tették a helyére, még nem kezelték le azt, ha valakinek zömök a testalkata.
De ahogy a cikkben is említik, az RFM már kevesebbet hibázik.

PS1.
Egyébként nem egy soha nem hallott, forradalmian új dologról van szó. Az értelmesebb fitnessz oldalak már régóta pedzegetik, hogy ne a súlyunkat méregessük, ha követni akarjuk a változásokat, hanem a derekunk körvonalát. Az RFM csak formulázta, számszerűsítette az eredményt.

PS2.
Miután megírtam, két nappal rá vettem észre, hogy a cikk linkje kikerült az Index nyitólapjára is, így ez az írás feleslegessé vált. Hja, így jár az, aki nem akar megszakítani egy sorozatot.
De megírt posztot nem dobunk ki.

Balaton Maszatolás 06/06

Nedves befejezés
2018.09.04; kedd

A reggeli szokásos kupaktanács. Lehangoló eredménnyel. Valahogy azt hittük, hogy már vége. Innen Fonyód csak 30 kilométer. Nem nagy távolság. Tegnap délután meg már egy kicsit sütött is a nap. Lesz egy vidám hajrá és elmondhatjuk, hogy ezt is megcsináltuk.
Ehelyett itt van egy újabb napnyi kinlódás.
Egész napos, masszív eső. Bármikor, bárhol lehet zivatar, felhőszakadás. A radarképen valami akkora ronda felhőrendszer közeleg, hogy a teljes Balatont betakarja, plusz még a fél Dunántúlt is. És itt is marad fölötte. Déltől állítólag mérséklődik, de a radar, illetve a matematikai modell szerint amikor mérséklődik Keszthelyen, akkor erősödik Fonyódon.
Ja, és hajnal óta folyamatosan esik. Nem kicsit.

Rohadjon meg. Menjünk.

DSC01005

DSC01008

Kihasználtunk egy röpke esőszünetet. Lecuccoltunk, vízreszálltunk. Maga a víz tükörsima volt, de az eső hamarosan újrakezdte.
– Nem olyan rossz ez – mantráztam – ha ilyen maradna, nem is bánnám.

Szerinted?

A Zala torkolata környékén bevadult a szél. A centrifuga ugyan nem indult be, de a kifejezetten erős szél kifejezetten erős hullámokat generált. És tudtuk, hogy a tó geometriája miatt minden méternyi haladással csak nőni fognak a hullámok.
Ekkor volt hátra még 26 kilométer.
Ahogy fordultunk a sarokban, visszanéztünk Keszthelyre. Egy sűrű, fekete felhő szabályosan bekebelezte a várost. Cifra idő lehet ott most.
Hiába, indulni azt tudunk. Már megint időben iszkoltunk el a durva időjárás elől.

Azt tudtuk, hogy a hullámok folyamatosan erősödni fognak. De arra nem számítottunk, hogy a kezdetben csak csepergő esőből ekkora felhőszakadás lesz. De az lett.

Balatonberényig még rendben voltunk. Utána nem sokkal bementünk a titkos kikötőnkbe.

GOPR5144

Nos, a titkos kikötő megdöglött. Mint láthatod, benőtte a nád, meg úgy általában kiszáradt. A többiek azért még kiszálltak, már csak egy pisire is. Én inkább a kajakban maradtam. Nem szeretem a magas stégeket, odakint hideg van, a spricómat meg nehéz visszarakni.

IMG_4399

Csakhogy Etelka nálam is bejelentkezett.

Etelka egy általános alany. Valaki, akinek mindig pisilnie kell.

Megpróbáltam a szokásos módon kiforogni a stégre, de ahhoz magas volt. Aztán észre sem vettem, de felültem a kajak hátára, majd egy elegáns mozdulattal kiléptem. Megcsináltam azt, amit Nej napokig gyakorolt júliusban Keszthelyen.
Hja, nagy úr a szükség.
De hogyan fogok én itt visszaszállni?
A többiek már kajánul készítgették a kameráikat.
Aztán amikor beülésre került a sor, mire élesíthették volna a mobilokat, már bent is ültem. Beléptem a kajakba és leültem. Ennyire egyszerűen. Igaz, hogy tizensok évig képtelen voltam erre a mozdulatra, de most valahogy olyan magától értetődő volt.

Nej kérdezte, amikor hazaértem, hogy milyen volt.
– Kegyetlen – válaszoltam – De ha nem csináltam volna végig, akkor nem váltam volna azzá, aki most vagyok.

Viszont a kikötőből kijövet szószerint percről percre durvább lett a helyzet. Az eső folyamatosan erősödött, végül felhőszakadás lett belőle. Feltámadt a szél. A hullámok pedig zabolátlanul bevadultak. Márpedig ha van olyan sarka a Balatonnak, ahol ez a fajta időjárás kegyetlen tud lenni, akkor ez az alsó sarok ilyen. Minden irányból védtelen, szabadon tombolhat a szél, szabadon tornyozhatja a hullámokat. Nincs öböl, nincsenek hegyek, nincsenek nagy nádasok, tényleg nem véd a széltől semmi. És akkor még ott volt nekünk a felhőszakadás, meg a szél, ahogy arcunkba, ruhánkba vágta a vizet.

Fenyvesen kiszálltam, mert le kellett eresztenem a kondenzvizet, meg meg akartam nézni a Goprót, mivel nem tetszett, ahogyan működik. Illetve nem működik.

Ja, ez külön vicces. Két évvel ezelőtt enyhébb(!) körülmények között szálltam ki a túrából pont ezen a szakaszon. Most meg felraktam a fejkamerát és ki/bekapcsolgattam evezés közben.

A Goprónak viszont meg kell halnia. Eddig csak a képminősége nem tetszett, mostanra viszont teljesen tré lett. Rengetegszer csak úgy kikapcsolt felvétel közben. Állandóan figyelnem kellett a csipogásokra és a megállások után újraindítgatnom.

Bélatelep környékén szelídült meg az időjárás. Ekkor már elő tudtam venni a fényképezőgépet is.

DSC01010

DSC01009

Így néztek ki a tanúhegyek a felhőtakaró alá szorulva.

De ekkor már jó volt. Legalábbis jobb. Az eső még csepergett, de ezt már észre sem vettük. A hullámokkal nem foglalkoztunk. Bementünk a part mellé. Végülis kinyalás, nem?

A megérkezés, kicuccolás, bepakolás már rutinmunka volt. Én még zuhanyoztam egyet a kerti slagnál. Ennél már úgysem lehetek vizesebb, de legalább kibírom a szagomat a kocsiban.
Utána átmentünk a büfésorra. A vacak időjárás itt is tarolt, bezárt minden, ahol enni lehetett volna, de az egyik kocsmában közölték, hogy Béla nyitva van. Nem volt egyszerű, de megtaláltuk Bélát. Tényleg nyitva volt.

IMG_20180904_165105

Ez pedig a csúcspizza a csúcspalacsintákkal. Meg utána a csúcskávé. Jól esett elégedetten hátradőlni a székben, egy szivarkával. Minden ellenünk szólt. Mégis megcsináltuk.

Nem, nem volt kellemes élmény. De rengeteget tanultam, fejlődtem ebben az öt napban.
Bőven megérte.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Keszthely – Fonyód.

A teljes túra útvonala

Balaton Maszatolás 05/06

Sarokba szorítva
2018.09.03; hétfő

Hajnali kettőkor leszakadt az ég. Szószerint. Először azt hittem, hogy a tető omlott ránk. Dörgésből, villámlásból semmi extra nem volt, mondhatni a szokásos, de az eső olyan erővel, olyan mennyiségben jött lefelé, mintha vízesés alá kerültünk volna.
És ez kitartott reggel hétig.

Reggeli közben haditanács. Meteorológia nézegetése. Semmi jó. Valami szutyok esőfelhő szorult a Keszthelyi-medence fölé, egész nap itt fog kavarogni. Szinte végig esni fog, hol nagyon, hol özönvízszerűen. A jó hír viszont az, hogy bejelentett vihar – értem alatta, hogy a matematikai modell által megjósolt vihar – nem lesz. Ettől persze még bármikor születhet bárhová egy, láttunk épp elég ilyet az utóbbi napokban.
Pedig már egészen jól álltunk. A következő célpont Keszthely, 28 kilométer. Nincs semmilyen A,B,C terv, ezt meg kell ennünk.

– Figyeljetek – vonta meg a vállát Péter – beöltözünk. Ezek meg tengeri kajakok, bírják a hullámokat. Vihar nem lesz. Induljunk.

Úgy is lett.

Ahogy beültünk a kajakba, az első pár evezőcsapás után megint elkezdett cseperegni az eső. Kétszáz méter múlva már szakadt. És megjelent a viharos szél is. Hogy ne unatkozzunk.
Mentünk. Félóra múlva csontig eláztam. Pedig annyiszor megfogadtam, hogy újraimpregnálom a kajakos dzsekimet, csak mindig elfelejtem.
Hamarosan megjött a vihar is.
Erős villámlás. Péter, ahogy szokta, nekiállt számolni.
– Egy, kettő, há….
Bumm. Reccs. Ott is volt a dörgés.
– Bakker. Ez olyan 3-400 méterre lehetett.
– Ne menjünk ki? – kérdezte Orsolya.
– Megfontolandó.

A szigligeti strand volt a legközelebb, oda csúsztunk ki. Nem hittem volna, hogy lehet még rosszabb, de a jó meleg kajakból kiszállva, amikor belémharapott a szél, meg a szakadó eső, kiderült, hogy igen. Bementünk a strandbüfé fedele alá, berendeztük a menekülttábort.
Ültünk. Vártunk.
Bontottunk sört, nálam mindig volt műzlicsoki, szivarka. Múlattuk az időt.
Egyszer megjelent a tulaj. Pakolászott.
– Nyitva vagytok? – kérdezte Péter.
– Nem. Miért, ennétek valamit? – morrant a hapi.
– Kösz, nem – visszakozott Péter a goromba válaszra.
– Akkor meg miért kérded?

Ültünk. Vártunk.

DSC00982

DSC00984

Orsolya sztorizott valami helyről, ahol evezés közben megálltak palacsintázni.
– Te, ott nincs is palacsinta – ugrott be.
– Józsi – nézett rám jelentőségteljesen – Te nem tudod?
– Mit?
– A palacsinta csak elméleti palacsinta. A gyakorlatban lehet sült hekk is.
– Óh.

Végül jó egy órát vártunk, mire elállt az eső. Óvatosan körbenéztünk.
Csend. Gyanús csend.
Beültünk a kajakba. Óvatosan elindultunk. Mintha aknamezőn eveznénk. Még a lapátokat is csendben meregettük.
Ez volt felettünk.

DSC00994

DSC00993

DSC00987

Ez meg mellettünk. Vájtszeműek kivehetik a háttérben a szigligeti vár romjait is.

DSC00986

A Szigligeti-öböl nem hazudtolta meg magát, elég rendes szél fújt. Nyilván jöttek mellette a kellemetlen oldalhullámok is. Tempósan haladtunk, követtük a partot.

Györök előtt történt egy apró közjáték. Én ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással bementem a tó belseje felé. Gyakorolni. Jertek, böszme nagy hullámok, öleljetek a kebletekre. Legfeljebb sűrűbben riszálom a csípőmet. Nem is volt semmi baj, egy kicsit mintha kezdtem is volna élvezni a szituációt.
Kikötés előtt egyesítettük az erőinket.
Péter határozottan szigorúan nézett rám. Orsolya pedig zavarban volt.
– Józsi, nem szívesen mondok neked ilyeneket, de kifejezetten rosszul nyalsz.
– Orsi, igazad van. Bár én úgy pontosítanék, hogy a lehetőségekhez képest nyalhattam volna jobban is.
Ebben megegyeztünk.

DSC00999

DSC01000

A györöki strandon több meglepő dolog is történt. Például kisütött a nap. El is felejtettük, hogyan néz ki. A fenti képeken látható, hogy egészen jó idő lett.
Egy órán keresztül.

DSC00995

De azért a brutális esők nyoma rendesen látszott.

A másik meglepő dolog az volt, hogy az egyik strandbüfé éppen akkor nyitott ki. Sőt, nemhogy kinyitott, de a röpke miniatűr nyarat rögtön ki is használta egy csomó nyugdíjas német és beszivárogtak a strandra. Enni, inni, nézelődni. Azaz kihalt strand helyett élettel teli fogadott. Ahol várnunk kellett a kajánkra, mert sok volt a vendég.
Nagy viccmester az élet.

IMG_20180903_140814

Hamburger. Csapolt Bak sör. És folyamatos telefon bámulás. Igen, meteorológia.
Roppant gyanús volt, de sehol nem láttunk viharra utaló jeleket. Nem létezik, hogy egyszerűen csak így, majdhogynem kellemes időben suhanunk be Keszthelyre.
Márpedig az lett belőle. Igaz, a nap később elbújt, a medence mélyén feltámadt az északi szél, fel is jött az egyes viharjelzés, de a hullám ugye nem ellenfél.

Kikötöttünk. Igaz, először nem vettük észre.

DSC01007

Így nézett ki a kemping strandján a pázsit. Akár ki is evezhettünk volna.

Meglepő módon 18.00-ig volt recepció. Valószínűleg ez a kemping a Mészáros birodalom büntetőtábora. Itt dolgozni is kell.
Nyilván kőház. Nagyon lepukkant házak ezek, évtizedek óta mindenféle karbantartás nélkül, viszont fillérekért adják, még főszezonban is. Pontosan ilyen csavargóknak valók, mint mi. Akiknek csak estére kell valami fedél a fejük fölé, napközben meg úgyis eveznek, bringáznak, túráznak.

Wellcome drink.

IMG_20180903_175357

A fenti kép egyébként Nejnek készült. Mi ugyanis júliusban itt töltöttünk el egy hetet. Lássa, hogy gondolunk rá.

Berendezkedtünk. Átöltöztünk szárazba. Menjünk, igyunk egy sört. Meg együnk valamit.

A szokásos, kellemesen lepusztult ládagyári Yacht Club sajnos nem játszott. Ágit elkapta a gépszíj: filmsztár lett belőle. Ma is ruhapróbán volt Etyeken, nem tudott nekünk főzni.

Adta magát a házzal közvetlenül szemben lévő étterem. Átmentünk. Besétáltunk a pulthoz. Sehol senki.
Hangos köszönés.
Erre a teraszon felállt egy pacák és nagy morogva bejött.
– Szerettem volna megvacsorázni – közölte köszönés helyett.
Mi csak néztünk.
– Egész nap semmi vendég és amikor leülök vacsorázni, rögtön jönnek – nézett ránk szemrehányóan.
– Hát, az élet nem mindig fenékig tejfel – értett egyet Péter.
– Úgy egyébként nyitva vannak? – érdeklődtem.
– Persze. Csak hát a vacsora…
– Igen, tudjuk. Akkor kérek egy korsó csapolt sört.
Ételrendeléssel már nem tartottuk fel a hapsit. Még a végén túlságosan kihűlne a vacsorája.
Utána átsétáltunk a másik étterembe, de zárva volt. Elmehettünk volna még a Halászcsárdába, de abban maradtunk, hogy Péternek rengeteg kajája maradt meg, behiénázzuk. Nekem meg még volt egy csomó söröm. (A Kodiakba ugye fér bőven.) Elleszünk.

El is voltunk. Jóllaktunk. Okoztam némi döbbenetet, amikor megjegyeztem, mennyi a kalóriatartalma a kolbásznak, de itt mindenki aktívan mozog, hamar túltették magukat a sokkon. Higgadtan rágcsáltuk tovább a szálakat.
Aztán sör, beszélgetés. Hamarosan azt vettük észre, hogy Orsolya a széken ülve, fejét falhoz támasztva elaludt. Hát, ja. Harcos egy napjaink vannak.
Végül bement aludni. Maradtunk ketten. Beszélgettünk, füstölgettünk.
Aztán megjelent egy kisebb madár méretű lódarázs. Valahová a fejem fölötti sarokba szorult be. Én nagyon parázok ezektől, már a sima darázs csípésére is allergiás vagyok. Ültem, mint aki megbénult. Nem mozogni. Aztán majd elmegy.
Nem ment el.
– Te, Józsi, gyere el onnan. Ez beleakadt valami pókfonálba és egyre idegesebb.
Lassú higanymozgással felálltam, majd hirtelen léptem néhányat. Nagyokat.
Tisztes távolból néztük.
– Bezzeg ha lenne nálunk valami Chemotox! – sóhajtott Péter.
Bementem. Kihoztam egy nagy palack Raid-et.
– Kodiak, mi? – vigyorgott Péter – Belefér a fél lakás.
Lefújtam a darazsat. Vergődött egy ideig, majd hirtelen mozdulattal eltűnt. De hová?
Adta magát, hogy belepottyant Orsolya száradni kirakott lycra nadrágjába.
– Te, Orsi, lódarázs van a gatyádban! – kiabáltam be.
– Ne higgyél neki, most tapostam el! – kiabált be Péter.
– Tényleg? – néztem rá.
– Tényleg.
– Oké, Péter eltaposta! – kiabáltam be – De ha akarod, még belerakhatjuk!

Remélem, ezek után jól aludt.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Badacsonytomaj – Keszthely.

Balaton Maszatolás 04/06

Lendületes menekülés
2018.09.02; vasárnap

Itt volt az ideje, hogy alaposan átbeszéljük a helyzetünket.

Az előrejelzések szerint egész nap folyamatosan vihar lesz a Balaton fölött. Viszont jó hír, hogy a viharok közepén lesz egy lyuk, amely pont abba az irányba mozog, amerre megyünk. Meg kellene csípnünk ezt a lyukat és teperni vele lefelé.
Már ha a matematikai modell pontos. Ha nem, akkor jobbról-balról fogjuk kapni a pofonokat.
Komplikálta a helyzetet, hogy tegnap alaposan elmaradtunk a tervtől. Ma minimum be kellene hozni a lemaradást, de az igazi az lenne, ha tovább is tudnánk menni. Holnapra ugyanis teljesen reménytelen napot mutatott a meteorológia.

Ez nyilván felvetette, hogy elengedjük-e a kinyalás koncepciót? Igaz, tegnap már voltak szépségfoltok, de az még belefért volna. Ma viszont mennünk kellett a lyukkal, olyan eszeveszett tempóban, ahogyan az halad. Ebbe nem fért bele a part menti szuttyogás.
Szóval elengedtük. Nem kicsit. Nagyon. Ha ránézel ott lent a track-re, egyből látni is fogod.
Igen, ehhez jócskán át kellett lépnünk a szabályos 1500 méteres határt. De ha már úgyis kettes viharjelzésben megyünk, akkor oly mindegy. Úgyis csak egyvalamiért lőhetnek egyszer fejbe.

Megjegyzem, nem volt kockázat nélküli, amit csináltunk. Messze bent a tóban, úgy, hogy viharok között szlalomoztunk. Elég, ha csak egyszer rontjuk el, vagy egyszer dob be egy testcselt az aktuális vihar és máris csapágyasra rongyoljuk a csípőnket. Már ha megússzuk.
Gyakorlatilag már a vízen is bújtuk mobiltelcsin az előrejelzéseket. Minden átvágás előtt. Meg persze figyeltük az eget, hallgattuk a zörejeket, apró szimatolásokkal mértük a levegőt.

Indulás előtt még elszaladtam a kempingboltba valami hideg ebédnekvalóért, aztán 9-kor hajrá.
Ave Caesar.

DSC00968

Az A terv: Révfülöp. B terv: Balatonakali. (C terv: ha valami csoda folytán jól haladunk, akkor Badacsonytomaj.)

Az első meredek átvágást szerencsésen megúsztuk. Tíz kilométer, jócskán 6 km/h fölötti átlaggal. Toltuk, ahogy bírtuk. Mentünk a lyukban.

DSC00971

Tihany.

DSC00972

Elment mellettünk egy hajó.

– Evezzünk mellé. Az összes utas át fog jönni erre az oldalra és befordulnak a vízbe.

Aztán közelebb ért és láttuk, hogy csak két utas volt rajta.

Ez egy sunyi hátrafénykép a fejem fölül. Naná, hogy a mögöttem lévőket nem tudtam meglepni.

DSC00969

Vagy kamera nélkül is ilyen debilek.

Tihanyban elbúcsúztunk Attilától és gangoltunk tovább. Megint egy nagy levágással. Valahol szerencsénk volt, az összes vízirendőr a tegnapi vihar utáni károk felmérésén dolgozott, gyakorlatilag a kutya sem foglalkozott velünk. A viharjelző ugyan pörgött, mint a motolla, de mi ugye a lyukban eveztünk.

Újabb 10 kilométer, újabb brutális átlag, olyan 7 km/h körüli. Akaliban már kiszálltunk ebédelni. Ez végülis már a B terv. Végre jó sör, lángos, velős pirítós. Kellett is az energia.

Akali kemping előtti strand. Ilyen vacak időben kirajzanak a horgászok, hiszen lehet a strandon is lógatni a botot. Itt, Akaliban valahogy mindig összegyűlik a horgásztársadalom alja. Az egyik Karikában is volt valami ordibálós német faszi, aki egészen addig verte magát, amíg ki nem szálltunk mellé. Öten. (Nem balhézni mentünk, oda volt tervezve a szállás.) Utána valahogy sokkal szerényebb lett.
Ez a mostani klasszisokkal kreténebb volt. Jócskán a bólyán túl mentünk el a strand mellett, olyan 60-70 méterre lehettünk a horgásztól. Ja, és közöttünk volt egy vízben úszkáló pacák is. Erre a hülyéje velünk kezdett el ordibálni. Hogy elvisszük a madzagját. Mondom, 60-70 méter.
Péter meg nekiállt vele vitatkozni. Csak csóváltam a fejemet.
Határozott meggyőződésem, hogy – a vágyak/lehetőségek összeegyeztetési képességének hiánya mellett – a túlfejlett egó az egyéni boldogság legnagyobb akadálya. Miért érdekli az embereket, hogy azt a szemmel láthatóan idióta barmot meggyőzzék? Úgysem fog sikerülni. Ha meg lemennek a szintjére, egyből vesztenek. A méltóságukból. Az önértékelésükből. A partról ordibáló seggfej horgász pont ugyanaz, mint az internetes fórumokon, komment rovatokban ordibáló barom troll. Azért nagy az arcuk, mert sérthetetlennek tartják magukat. Nem kell foglalkozni velük. Nem szabad hagyni, hogy akár csak meg is karcoljanak. Hülye vagy, bazdmeg és hülyén is döglesz meg. Aztán ennyi. Semmi dolgunk velük.

Délután folytattuk a levágásokat. A zánkai öböl eleve egy becsapós dolog: annyira elnyújtott, hogy nem látszik rajta, mennyire hatalmas. Csak utólag, a térképen.

Nos, idáig tartott a szerencsénk. Itt már elkapott minket egy meglehetősen erős északi-észak-nyugati szél. Vihar még mindig nem volt, de a szél jelezte, hogy nincs az sem messze. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szélnek volt egy jelentős előretoló komponense, szóval billegtünk, táncoltunk, de közben rohantunk is.

Én pedig itt nőttem fel a feladathoz.
Ha emlékszel, a két évvel ezelőtti Karikát nem zártam be, az utolsó 16 kilométer már túl erős volt. Annyira zűrös volt a terep, hogy betojtam. Kikötöttem, Péter pedig értem jött Fonyódról az autómmal.
Nos, azóta eltelt két év. A betojás egyenes következménye az lett, hogy megembereltem magamat. Megvettem az M07 kajakot. Hogy egy lényegesen instabilabb kajakkal gyakoroljak. Két éve gyűrjük egymást. Számtalan zűrös helyzetben voltam vele, számtalanszor volt halálfélelmem. De egyszer sem borultam. És a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Ugyan Kenesénél még kényelmetlenül éreztem magamat a hullámokban, de itt, Zánkánál minden elmúlt. Mentem, mintha nem lenne semmi zavaró tényező. Pedig a szél cifrázta rendesen. Percről-percre változott az iránya, kipróbált minden égtájat. A víz igyekezett lekövetni a szelet, de teljesen kiszámíthatatlan csapongás lett belőle. Nem érdekelt. Egyedül annak szurkoltam, hogy ne szemből jöjjenek a hullámok, mert akkor lelassulunk. Az ma nagyon rosszul jött volna.

Nem győzök mosolyogni az akkori magamon. Hogy én mennyi baromságot irkáltam össze. Letagadni nem tudom, mert az internet mindenre emlékszik. Inkább csak vigyorgok rajta. Hogy a Kodiaknak van egy bizonytalankodó mozgása, azért parázok a hullámokban. Hogy túl alacsony a kormánya, azért irányíthatatlan nagy hullámokban. Hogy valójában szkeg kellene rá.
Mennyi marhaság. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltam eléggé jó. Soha nem léptem át a komfortzónám határát, emiatt persze, hogy nem ment jól az evezés, ha a zóna határait kellett feszegetnem.
És ennyi.

A lyuk kezdett összeszűkülni a fejünk fölött. Már nem engedhettünk meg magunknak több kiszállást. A maradék 22 kilométert egy seggel toltuk végig. A vége felé azért csak kaptunk egy jó adag szembehullámot, de azon is 6 km/h felett száguldottunk végig.
Őrült rohanás volt.

DSC00976

Aztán feltűnt Badacsony, végül meglett Badacsonytomaj is. 42 kilométer. 6.2 km/h mozgásátlag.
Ilyen időben. Ilyen terepen.

– Józsi, rengeteget fejlődtél – nyugtázta Péter – és ha kell, ezt írásba is adom.
– Ja, érzem – bólintottam – de még van hová. Most már rendesen jöttem, nem zavartak a hullámok. De még nem élveztem őket.
– A kilométerek meghozzák azt is.

A badacsonytomaji kemping szerencsére nem Mészáros kemping, itt a portás ad ki faházat is. Mivel este nyolcra újabb armageddont jósoltak ide, nem is töprengtünk. Különösen, mert ez egy jó kemping, színvonalas faházakkal, már három ember számára is sátor árfekvésben.

Persze ehhez le kellett küzdenünk a vicces kedvében lévő idős pacákot.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Mit akarnak?
– Faházat. Olcsón.
– Az nincs.
– Telefonon foglaltunk.
– Nekem nem szóltak.
– Az már a maguk baja.
– Inkább a maguké.
– Szóval nincs?
– Van. Csak azt akartam, hogy lássák, itt rend van.
– Már kezdtünk megijedni. Tudja, estére elég csúnya vihar jön.
– Nem jön itt semmi.
– Honnan tudja? Leszóltak fentről?
– Méghozzá egészen magasról. Tudják, az a pacák, aki valamikor még járt is a vízen.
– Hát, mi még nem szeretnénk találkozni vele.

Aztán megkaptuk a faházat. Felcuccoltunk. Berendezkedtünk. Zuhany, átöltözés. Mindjárt embernek éreztem magamat. Nem rossz a vizes cucc sem, de azért az olyan fókás.
Este nyolcig volt kemping étterem, fél nyolckor estünk be. Féltünk, hogy már nem lesz semmi, de a pultos felvette a rendelést három pizzára, szépen szervírozta is, majd bezárta a kocsmát. A tányérokat csak ott kellett hagynunk a teraszon.
Sokáig ücsörögtünk a sötétben. Kellemes este volt.

– Tök fura lehet leszbikusnak lenni – morfondirozott Orsolya.
– Semmi gond nincs azzal – jegyeztem meg – én is az vagyok.
– Te!?
– Ja. A nőket szeretem.
– Ó, akkor én meg buzi vagyok?
– Na, szép kis társaság gyűlt itt össze – dörmögött Péter.

Utána még kiültünk a házunk teraszára. Néztük a vihart. Éppen Fonyódot és Keszthelyt rombolta le, Badacsonyba még nem ért el.
Ekkor ballagott el mellettünk a biztonsági őr.
– Jó estét! Mit szól ehhez a frankó viharhoz?
– Ööö. Igen. Vihar.
– Mégiscsak lesz.
– Hát, lesz.

Nem gyötörtük tovább. Végülis jó arc volt, egy kicsit furcsa stílussal.

Tisztálkodás, alvás. Meglepő módon megint nem sátorban.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Alsóőrs – Badacsonytomaj.

Balaton Maszatolás 03/06

Egyensúlyozás a vihar szélén
2018.09.01; szombat

Hajnalban mennydörgésre és villámlásra ébredtem. Gyorsan kimásztam, valahogy beljebb tapostam a cövekeket. Csak utána néztem körbe. Viharnak semmi jele sem volt. A mennydörgést valami konténerpakolás okozta, a villámlás pedig egy, a sátramra villanó fejlámpa volt.
Remek. Á, alig vagyok feszült.

Kora reggeli ébredés. Fejvakarás. Kettes viharjelzés. Mi legyen? Tablet, mobiltelefonok. Előrejelzések, radarképek. Vihar lesz. Aztán vagy eltalálja Siófokot, vagy nem. Vagy felmegy északra, vagy nem.
Vagy elindulunk, vagy nem.
Végül úgy gondoltuk, hogy gyáva népnek nincs hazája. 9.00-kor elindultunk.
Félóra múlva hallottuk, hogy Szabadit elkaszálta a vihar. Hátranéztünk és akkora fekete felhő borította a térséget, hogy semmi sem látszott. Előttünk viszont tiszta volt az ég.
Mentünk, mint a golyó.

Szinte végig a vihar szélén eveztünk.

DSC00959

40495158_10160635960525543_7478525797439897600_n

DSC00960

Péter minden villámcsapásnál számolta a távolságokat. A vihar 3-4 kilométerrel mögöttünk lihegett. Aztán egyszer csak becsapott a ménkű, párszáz méterre mellettünk. Majdnem kifordultam a kajakból. Bakker. Meg sem próbáltunk eltávolodni a parttól. Nyaltunk, rendesen.

Közben forgolódtunk hátra, mint a ringlispil. Szerencsére a vihar inkább északra haladva kebelezte be a Balatont, mi viszont az észak-keleti sarokba igyekeztünk. Persze ez csak időnyerés, mert a sarokban fordulunk és van esélyünk megcsípni a vihart a fűzfői öbölben, de az még arrébb van, addig bármi történhet. Mindenesetre abban a kicsi karéjban haladva éppen csak a vihar széle kapott el minket. Eső, az volt, mennydörgés és villámcsapkodás szinte végig, de “biztonságos” távolban. Értsd, 4 kilométerre mellettünk. A viharjelző pörgött, mint egy elszabadult búgócsiga, de mindenre nem figyelhettünk.

Kenesén, a kedvenc Honvéd üdülőnkben szálltunk ki ebédelni. Ez egy kicsike ittmaradt szocializmus, elképesztően hülyén szervezett kiszolgálással, de elképesztően jó árakkal. És a népek is kedvesek, szívesen látják a betérő vándorokat.
Most porszem került a fogaskerekek közé. Az összes pavilon, a teljes büfésor zárva volt.

– Mi történt? – kérdezte Péter egy idősebb úrtól. Ránézésre valami nyugdíjas tábornok lehetett.
– A rossz idő miatt bezártak.
– Bezártak? Itt? – akadt fel Péter – És a Zrínyi 2026 program? A hadsereg rossz időben már nem is háborúzik?

Na, itt voltunk a legközelebb ahhoz, hogy kajakostól kidobjanak minket.
De aztán egyszerűen csak hagytak éhezni.
Nekem ez elég szerencsétlenül jött ki, mert reggelire, vacsorára vittem hideg kaját, de meg sem fordult a fejemben, hogy augusztusban nem lesz strandbüfé. Betoltam a holnapi reggelit, egy 80 grammos mogyoróadagot, de mint utólag kiderült, szánalmasan kevés kalóriát adott. Estére hullára fáradtam, de a nagyobb gond az volt, hogy sietnünk kellett volna, én viszont nem bírtam a tempót. Természetesen a viharba is beleszaladtunk, na nem a sűrűjébe, csak a szelébe, de az is úgy rángatta a vízet, mint takarítónő a lepedőt.
Nem éreztem komfortosan magamat.

Neki is álltunk öblöket vágni. Kihagytuk a fűzfői öblöt, lenyestük az almádi benyúlást. Mindenképpen szerettünk volna elérni az estére ígért brutális vihar előtt vagy Alsóőrsre (B terv) vagy Balatonfüredre (A terv).
Kiharcoltam, hogy ne álljunk meg pihenni az alsóőrsi strandon (bár mindenkinek rendesen kellett már vécére mennie), hanem ráhúztunk még egy félórát a kempingig. Az mégiscsak olyan hely, ahol akár ott is lehet ragadni, ha váratlanul megjön a vihar. Igaz, este nyolcra volt jelezve, de mit lehet tudni.
Nagyon jó döntés volt.
A jelzett armageddon ugyan még nem érkezett meg, de váratlanul keletkezett melletünk egy közepes vihar. Pont akkora, hogy már ne menjünk tovább. Amikor elment, akkor meg már majdnem nyolc óra volt.

Nyilván nem vártunk addig, fél hétkor eldöntöttük, hogy maradunk.
Szerezzünk szállást. Az előrejelzések extrém dühöngő vihart jeleztek, semmi kedvünk sem volt sátorban átvészelni. Különösen Péter aggódott, a 800 forintos teszkós sátorával.

Komoly. Ez egy legendás sátor, már évek óta ezt hordja mindenhová és a sátor remekül bírja.

Mire partra kászálódtunk, megjött az eső. Jobb híján bebújtunk egy pavilon alá.
Nem akármilyen pavilon volt.

DSC00964

DSC00961

Elképesztő, mik teremnek a Balaton partján.
(Mondhatod, hogy miért nem itt húztuk meg magunkat? Mert ennek az izének nem voltak falai. A ponyvákat nem lehetett rögzíteni, szabadon lebegtek a szélben. A vihar pedig oldalról támadt.)

Amíg Péter és Orsolya migráncsosdit játszottak, Attilával nekiindultunk biztonságos szállást vadászni. A nehézséget az okozta, hogy az egykori Balatontourist (ma Mészáros és Tsa) kempingekben a recepció bezár délután négykor, a portásként üzemelő biztonsági őr meg nem adhat ki semmilyen épületet.
Itt is ez történt. Magyaráztuk persze, hogy meg vagyunk szorulva, a vihar meg mindent le fog tarolni, de a pacák csak vonogatta a vállát. Aztán addig sírtunk, amíg megszánt és közölte, hogy van egy cég, aki bérel tőlük faházakat, esetleg próbálkozzunk náluk.
A kapitalizmus betette a lábát.
Lepuskáztuk a reklámtábláról a telefonszámot, rájuk csörögtünk. Hamarosan találkoztunk is a hapival, aki közölte, hogy szó sem lehet róla. Itt is sírtunk egy sort. Végül sikerült meghatnunk. Közölte, hogy ugyan abszolút szabályellenes, de nesztek, itt van egy kulcs.
Utólag azt mondhatom, valószínűleg az életünket mentette meg. De a felszerelésünket mindenképpen.

Ballagtunk vissza Attilával.
– Megmondjuk nekik? – kérdeztem.
– Ja – bólintott – de ne egyből.

Így egy ideig eljátszottuk, hogy nincs megoldás és sátorban fogunk meghalni.
Utána viszont nagyon gyorsan felcuccoltunk és bepakoltunk, mert megláttuk a tó fölött, hogy mi közeledik. Annyira jól sikerült, hogy még át is tudtunk sietni a kedvenc pizzériámba. Pizza ugyan nem volt (“Nincs vendég, nem éri meg felfűteni a kemencét.”), de ettünk valami meleg kaját, ittunk sört.
A pincér éppen csak felvette a rendelést, amikor lecsapott a vihar. Gyorsan leengedtek minden ponyvát, erősen lekötözték mindet, és reménykedtünk. Ördögök hada sivított, visított odakint, a réseken láttuk, hogy az eső porlasztva és vízszintesen esik, néhányszor elment a világítás, szóval a vihar teljesen rendben volt.
Késő estére állt el. Hazasétáltunk. Az út, a parcella, mind-mind tóvá változott.

– Jobban jártunk volna, ha most hoztuk volna fel a kajakokat.
– Miért?
– Mert nem kellett volna cipelni. Egyszerűen felevezünk.

Én egy kicsit aggódtam, mert se le nem takartam, se le nem fordítottam a kajakomat, de valami eszelős véletlen folytán csak 1-2 liter víz volt benne. A mai napig nem értem. Oké, volt fölötte egy gesztenyefa, de nem ehhez szoktam hozzá.

Persze kiülésről szó sem lehetett. Maximum kiúszásról. Elektronika töltögetés. Zuhany, alvás.

DSC00966

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Szabadi Sóstó – Alsóőrs.

Balaton Maszatolás 02/06

Hasítás
2018.08.31; péntek

Aztán reggel, éppen az indulás előtt visszavették a jelzést nullára. Napsütésben, tükörsima vízben tempóztunk a déli part mellett felfelé. El sem hittük. Mindenesetre gyorsan eldöntöttük, hogy ma meghúzzuk, amennyire csak tudjuk. Azaz ragaszkodunk az A tervhez, a Szabadi-Sóstó kempinghez. Ez 48 kilométer. Nem kevés, de akkor kell menni, amikor lehet.

A szárszói strandon szálltunk ki ebédelni. Határozottan meleg volt.

– Ha megint itt lesz az a féllábú hapsi, aki szörfdeszkán húzogatja fel-alá a nagymellű csaját, tökön szúrom magam – jegyezte meg Péter.

Orsolya nekiállt matatni a kajakjában.

– Mit csinálsz?
– Keresem a tőrömet. Hogy ha kell, kéznél legyen.

De aztán nem találkoztunk velük. Valószínűleg az volt a baj, hogy egy héttel korábban jöttünk.

Lefixáltuk a találkozási pontot Attilával, aki időhiány miatt csak a Keleti-medence kerülésébe szállt be, Zamárdinál. Szépen haladtunk felfelé. A csapat zökkenőmentesen bővült ki, Attila már a vízen várt minket, így a rövid üdvözlésen kívül megállnunk sem kellett.

Imádom, amikor a szervezet nehézkesen, kicsit csikorogva ugyan, de üzemmódot vált. A hétköznapokban teljesítménykényszeresek vagyunk. Meg kell csinálni. Ekkorra. Legalább ennyinek kell lennie. Vagy annyinak. Határidő, döntési pontok, kötbér. Minél hamarabb csinálod meg, annál jobb.
Minden Balatonkarika így indul. A feladat: körbeevezni a Balatont. Van rá öt napunk. Teperjünk. És teperünk is. Nézem az órámat. Az első kilométerekből már sebességet számolok, interpolálok, ebédre itt leszünk, estére meg ott kell lennünk, fiúk, nyomjuk meg egy kicsit, kurva sok van még hátra.
Aztán szép lassan kezd derengeni, hogy ez tényleg kurva sok. Hiszen éppen most mentünk huszonöt perc alatt két kilométert. Még van hátra kétszáz. Felfoghatatlanul sok. Nem lehet csak úgy hamm bekapni. Fordulatot kell váltani. Agyban. Ez nem egy gyorsan legyőzendő feladat. Ez egy életmód, a következő öt napra. Nem egyesével, kettesével kell számolni a kilométereket, hanem a tájat nézni és élvezni, ahogy a semmi határán körvonalazódik valami vékony vonal, aztán vastagodik, végül a vastag vonalból fák kontúrjai bontakoznak ki, aztán házak, autók, emberek, majd egyszer csak ott vagyunk a benyúló résznél. És keressük a következő hajszálvékony vonalat, mert ilyen élményből 3-4 esik egy napra.

Ha eljutottunk idáig, elmondhatjuk, hogy felvettük a túra tempóját, átvettük a hangulatát. Sikeresen belassultunk.

Hat óra után érkeztünk meg Szabadiba. Tekintve, hogy még augusztusban indultunk és a kempingekben – habár már kevés a vendég – de még mindig csillagászati áron mérik a mobilhome szálláshelyeket, így sátrazásra rendezkedtünk be. (Bár szívtuk a fogunkat a viharok miatt.) Szabadiban lefoglaltuk a leginkább partközeli parcellát, elmentem a recepcióra. Nem volt szerencsém. Kaptam egy papírt, hogy töltsem ki. Roppant profin behazudtam mindenkinek a születési helyét, idejét és személyi-igazolvány számát. (Csak tudnám, hogy ezt mi a francért kell csinálni, ha úgysem nézi meg senki.) Viszont amíg töltögettem a papírokat, beesett valami lengyel csoport, jó húsz méteres sor kígyózott a porta előtt. Én meg, 48 kilométerrel a vállaimban, leginkább enni akartam, inni egy sört, elpöffenteni egy szivart, aztán még világosban sátrat állítani, na meg átöltözni száraz ruhába. Nem kicsit szidtam az adminisztrációt.
Aztán visszaértem és azzal fogadtak, hogy van valami étterem a kemping mellett, de kilenckor zár.
Ennyit a nyugis berendezkedésről. Kapkodva szórtam össze mindent, dehogy volt kaja, sör, szivar. Jól fel is húztam magam a balszerencsémen. Pihenni, relaxálni jöttünk, én meg kapkodhatok, stresszelhetek. Nem is öltöztem át, csuronvizesen mentem el vacsorázni.
Ahol kaptam egy korsó savanyú barna Krusovice-t, aranyáron. (950 forint.) A kaját inkább kihagytam. Orsolyát megpróbálták átvágni, amikor reklamált, szó nélkül visszaadtak neki zsebből egy ötszázast. 10% szervízdíj azért, mert a pincér kihozta a sört. Jó hely.

– Mit akartok? Siófok, Aranypart – vont vállat Péter.

Mindenesetre legközelebb maradunk a kemping étteremnél. Ennél még az is jobb.

A talaj elég kemény volt, sátorállításkor nem is tudtam rendesen lenyomni a cövekeket.

– Ne foglalkozz vele, Józsi – vigasztaltak – úgysem lesz vihar.

Aha. Arról híres ez a hétvége. De jobb híján hagytam úgy.
Aztán sötétben még kiültünk Péterrel a partra, néztük az északi part fényeit. Na, ez volt annyira kellemes elfoglaltság, hogy lenyugodtam.

Mi a jó a déli partban? Hogy remek látványt nyújt onnan az északi part.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Fonyód – Szabadi Sóstó.

Balaton Maszatolás 01/06

Kinyalásnak indult, szopás lett belőle.
– Péter –

Leutazás és meteorológia
2018.08.30; csütörtök

DSC00957

Amikor a reggeli félhomályban kibotorkálok a konyhába és bemosolyog az ablakon a lila kajak, finoman utalva arra, hogy bizony itt ma kajakozva lesz, de nemcsak ma, hanem öt napon keresztül.
Teljesen feldobja a kedvemet.
Pontosabban feldobná… ha nem néztem volna előtte időjárás-előrejelzést.

Meteorológia blokk

Határozottan sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi olyan eszköz, amellyel rögzíteni tudtam volna az időjárás előrejelzéseket, radar videókat, Utólag már mondhatok én bármit, senki sem fogja elhinni, mekkora rettenet viharok között kajakoztunk. Mennyi, ebben az időszakban szokatlan viharban.

Hogy miért kellett belemennünk? Hasonlóan egyszerű a válaszom, mint George Mallory válasza. Mert ez a hét volt kijelölve rá. Általában ez a leginkább ideális időszak, minden résztvevő igyekszik úgy szervezni az életét, hogy ez az 5-6 nap szabad legyen. Azaz vagy most megyünk, vagy idén kihagyjuk. És mivel tavaly már kihagytuk, így egyszerűen mennünk kellett.

Azért egy kis sajtófigyelő.

08.30
Pénteken visszakullog Magyarországra a nyár
08.31
Zivatarokkal és felhőszakadással kezdődik a szeptember
Brutális, extrém, horrorisztikus, elképesztő, dermesztő hétvége vár a parlagfű-allergiásokra
09.01
Heves zivatarok miatt másodfokú riasztás van a fél országra
Kidőlt fák, leszakadt vezetékek: végigsöpört az országon a vihar
09.02
Vasárnap: hőség és felhőszakadások
Zivatarokkal és meleggel jön a hétfő
09.03
Extrém mennyiségű eső esett a Dunántúlon (Index)
Extrém csapadékos időszak a Dunántúlon (OMSz)
Pár nap alatt egyhavi átlagnak megfelelő eső zúdul a nyakunkba

De ha nincs kedved ennyi cikket elolvasni, a végére egy végtelenül szerencsés találat. Az OMSz egy 2,5 perces videóban összefoglalta az időszak radarfelvételeit. Imhol.

Meteorológia blokk vége.

Még egy kis magyarázat a címhez és a mottóhoz. A Balatont körbe lehet úgy evezni, hogy az ember a megengedett határvonalon megy, azaz 1000-1500 méterre a parttól. Ez rövidebb, gyorsabb, de élményben kevesebbet nyújt. Aztán lehet úgy evezni, hogy végig közvetlenül a parton megyünk. Ez utóbbit nevezzük kinyalásnak. Hiszen úgy nyaljuk ki a Balatont, mint kisgyermek a csokipudingos tálat.
Ez volt az ötödik kerülésünk és szégyenszemre az előző négyből három rohanós volt és csak egy ráérős. Emiatt terveztük úgy, hogy most megint a part mellett megyünk, és a múltkorival ellentétben most az óramutató járásával ellenkező irányban.
Aztán beleszólt az időjárás. Elkezdtük, ahogy terveztük, az első nap rendben is volt, nyaltuk a partot, ahogy kell. Aztán jöttek a viharok és hol a vihar szélén egyensúlyoztunk, hol menekültünk előle, hol vele szemben rohantunk, hogy hamarabb érjük el a partot, mint a rettenet. (Nem mindig sikerült.) Ilyenkor gátlástalanul vágtuk le az öblöket, be-becsapongtunk a tó közepére.
Ahogy Orsolya fogalmazott, ez nem kinyalás, ez csak maszatolás. Ebből lett a cím.
Péter még határozottabb volt. Ebből lett a mottó.

Szóval, leutazás. Fejér megyére volt matricám, Siófok környékén sztrádalezárás van, na meg karambol is volt, így nem vettem autópálya-matricát. A kenesei lehajtónál lekanyarodtam, aztán kis utcákon Siófok, onnan meg a 7-es út. Jó volt, mert a part mellett hajtva felidézhettem, miket fogunk látni majd a vízből.

Meglehetősen korán leértem, Péterrel elsétáltunk boltba és sörözgetés mellett összedobtunk egy nagy adag lecsót. Estére befutott Orsolya is. Kajáltunk, dumáltunk. Leginkább az időjárásról és a stratégiáról.
Valahogy megérezte az a nyomorult, hogy róla beszéltünk, mert estére feltámadt a szél és fel is lőtték a kettes viharjelzést. Szépen vagyunk.

Ariadné fonala

Pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmemet CsaSz a GPSies oldalra.

Az oldalt magát ismertem, de csak és kizárólagosan track konverzióra használtam.

Az újdonság az volt, hogy az oldalon el lehet tárolni track-eket és persze keresni is lehet. Ez jó.

Habár az említés olyan kontextusban történt, hogy a GPSies valamiféle konkurrense lenne a Garmin Basecamp alkalmazásnak, de erről szó sincs. Egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. A GPSies gombfocizik, a Basecamp meg a BL-ben játszik. Tény, rohadt szarul, de tudásban mégis nagy a különbség.

Ettől persze még regisztráltam. Imádom az ilyen oldalakat. Nagyon komoly tudást jelent az, ha mindenféle túrázó, természetjáró emberek feltöltik a túráik útvonalát egy kereshető adatbázisba. A tervezéseimet általában a neten kezdem, de a második lépés mindig az, hogy túrák track-jeit vadászom.

Mivel lassan már én sem látom át a magam köré épített hálózatot, ideje letisztázni.

  • Endomondo
    2013 óta használom, minden mért sport aktivitásom itt található, köztük persze a túrázások is. Valamikor nagyon jó oldal volt, mára kissé lemaradt. Semmit nem fejlesztenek rajta, a konkurrensek meg igen. De ettől még használom, már csak a teljesség kedvéért is. Nálam össze van szinkronizálva a Garmin Connect-tel.
  • Strava
    Egyike a fiatal kihívóknak. Az oldal nagyon sokat tud, még az ingyenes verzió is kenterbe vágja más cégek fizetős alkalmazásait. Viszont ez kifejezetten sportra lett fejlesztve, azon belül is futásra és kerékpározásra. Intenzíven használom, de csak magamnak. Track-ek tárolására, adminisztrálására alkalmatlan. (Az ingyenes verzió nem is enged track-et letölteni.) Ez is össze van lőve nálam a Garmin Connect-tel.
  • Garmin Connect
    Lassan egy éve valamilyen Garmin sportórám van, nyilván a cég saját weboldalát használom a legintenzívebben. Alapvetően meg vagyok vele elégedve, de a Garminra jellemző trehányság itt is erősen érezteti a hatását. Mivel közvetlenül össze van lőve az órámmal, _minden_ track itt landol. Innen történik a további feldolgozásuk, akár manuális exporttal, akár szinkronizálással.
  • WikiLoc
    Az egyik nagy kedvencem. Elképesztően sok túratrack található rajta. A minőség időnként kiábrándító, de indulásnak bőven megfelel. Habár szinkronizálható a Garmin Connect-tel, de inkább kikapcsoltam. Ide ugyanis elsősorban túrák, utazások track-jeit rakom fel, a napi futásoknak, bringázásoknak nem ez a helye.
  • GPSies
    Ugyanaz pepitában. Pontosan azt tudja, amit a Wikiloc, csak némileg máshogyan. Kevesebb a track, mivel kevesebben használják. Ellenben jobbak a térképek. Ami számomra kiemelkedően pozitív, hogy linkelhető a teljes képernyős megjelenítés, azaz a blogban a továbbiakban ezt fogom használni a két dimenziós megjelenítéshez. Elméletileg összelőhető ez is a Garmin Connect-tel, de ez a gyakorlatban nem működik. Két napig vártam, hogy történjen a kapcsolatban valami, de nem történt. Aztán összelőttem a Stravá-val és az már működött. Hatalmas jó pont, hogy nem szinkronizál direktben, hanem felad egy listát és én választhatom ki, mi menjen át. Azaz meg tudom oldani, hogy csak a túrák jelenjenek meg. Megoldható ez embedded linkelés is, lehet, hogy néha élni fogok vele. És ha ránézel a blogon a jobb oldali sávra, alul találsz egy GPSies ikont. Az mögött láthatóak a feltöltött track-jeim.
  • Relive
    Ez valójában kakukktojás. Semmi másra nem használható, csak arra, hogy egy tracking alkalmazásban megjelenő útvonalakból három dimenziós animációt készítsen. De arra tökéletes.
    Nálam az Endomondó-val van összelőve. Ismeri ugyan a Garmin Connect-et, de a közbeiktatott lépéssel kicsit több a kontrollálási lehetőségem. (Egyébként ismeri a Stravá-t is.)
  • Garmin Mapsource
    Egy őskövület, raádásul szigorúan offline. Annyira öreg program, hogy még én is csókolommal köszönök neki. Viszont tud két olyan dolgot, amelyek miatt szeretem:
    – Be lehet állítani, hogy ha rákattintok egy *.gpx fájlra, akkor megnyissa. Így ha éppen csak bele akarok nézni egy track-be, akkor ez a legjobb.
    – Képes track-eket egymásba fűzni. Ha például 5 nap alatt körbeevezzük a Balatont és keletkezik 5 track, ezzel a progival pillanatok alatt össze tudom rakni az egészet egy track-be.
  • Garmin Basecamp
    A jelenlegi univerzális nagyágyú alkalmazásom. Egyszerűen nem tudnék élni nélküle.
    Mondom mindezt annak ellenére, hogy borzalmasan vacakul írták meg, a kezelői felülete láttán leginkább sírni szeretnék.
    De nagyon tudja azt, amire nekem szükségem van.
    – Mindenevő. Bármilyen forrásból be tudom neki adni az információt. Megeszi a Google Earth-ben vonalzóval gyártott *kmz fájljaimat. Nyilván megeszi a *.kml-t is. Ha kell, a levegőben konvertál.
    – Jelenleg ezernél több túratrack-et tartok benne. Okosan folderekbe szervezve. Mindent megtalálok, azonnal, évekre visszamenőleg.
    – Ugyanez a helyzet az ún. waypoint-okkal. (Azaz valami okból megjelölt tájékozódási pontokkal.)
    – Ha ráállok egy folderre, a benne lévő összes track-et és waypoint-ot mutatja, egy térképen.
    – Olyan 30-40 térkép van alátöltve. (Köszönhetően az OpenStreetMaps oldalnak.) Nagyon könnyen váltogathatok közöttük.
    – Ha rádugom a gépre a Garmin GPSmap64 túraGPS készüléket… azt csinálok vele, amit akarok. Mind a gépre, mind az SD kártyájára tudok közvetlenül térképeket, track-eket, waypoint-okat másolni. Az, ami korábban órákig tartó kegyetlen meló volt, most pár mozdulat. Akár a beépített térképeken rákattintással, akár a Google Maps-ból kimásolt koordinátákkal létrehozott waypoint-ok már mennek is a túrakütyüre. Nem nekem kell kézzel bepötyögnöm az adott esetben több tíz koordinátát.
    – Itt tárolom az összes tervezett túra útvonalát is. A teljes kéktúra, a kohász-kék túra, az Alpok-Adria gyalog-, illetve bringatúrák, a Királyok útja, hogy csak néhányat említsek. Amikor eljön az ideje, csak pár mozdulat és már mehetek is.
    Szóval tényleg egy hiánypótló alkalmazás. Szeretem, annak ellenére is, hogy mennyire béna lett a megvalósítás. (Például túrát ne ezen rajzolj a térképre. Beleőrülsz.)
    De masszív, biztos hátteret ad
  • Google Earth
    Elméletileg hasonló dolgokat tudna, mint a Basecamp. De – ha lehet ilyet mondan – még jobban el lett baltázva. Véres kinlódás az egész. Semmi másra nem használom, mint útvonalmérés címszóval track-eket rajzolok a térképre, ezeket elmentem *.kmz fájlokba, azokat beolvasom a Basecamp alkalmazásba. Így lesznek túraterveim, melyeket már közvetlenül letölthetek a túraGPS-re.
  • Google Maps, Waze
    Ejtsünk pár szót a navigációs alkalmazásokról is. A Google Maps azzal fogott meg, hogy elég rákattintanom egy pontra, a koordinátája elmenthető, sőt, egyből le is tudom küldeni a mobiltelcsire. Pillanatok alatt összerakható akár egy egyhetes külföldi csavargás is.
    Sajnos ezek a koordináták nem mennek át a Waze-re. Pedig ugyanaz a cég. Ellenben a Waze képes forgalomfüggő navigálásra. Már amikor.
  • Egyéb alkalmazások
    Amikor ezek a témák előjönnek a blogon, rendszerint kapok tippeket, hogy használjam ezt, meg azt. A helyzet, az, hogy eddig még nem csesztem fel annyira az agyam, hogy újabb utakat keressek. De a teljesség kedvéért legyenek itt ezek az alkalmazások is.
    Locus
    Navigon (Bár úgy tűnik, ez éppen bezárt.)
    Sygic
  • Nos, ennyi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen bonyolult világ van a túraútvonalak tervezése, illetve adminisztrálása körül.
    És ez csak egy apró része az utazások, csavargások megtervezésének.

Visegrádi nagy kör

Ez nálam olyan szakrális. Egy időben rendszeresen úgy kezdtem a bringás szezont, hogy feltekertem Visegrádig, meg haza. Ez útvonaltól függően olyan 130-150 kilométernyi távolság.
Aztán valahogy elmaradtak. Mondtam, mondogattam, hogy most éppen nem, majd a jövő héten, aztán akkor sem, végül elment a szezon, elment az év.
Majdnem így jártam idén is. Már tavasszal el akartam menni, aztán csak halogattam, végül augusztus végén álltam a sarkamra. Megyek és kész.

Ekkor kavart be Nej. Hogy ő is jönne.
– 150 kilométer – szögeztem le.
– Hívsz mentőt, ha kidőlök?
– Persze.
– Akkor megyek.

Nyilván az időzítés megborult. Én maximálisan rugalmas időelszámolásban dolgozom, Nej viszont maximálisan rugalmatlanban. A hétvégéket meg vagy elvitték más programok, vagy elvitte az időjárás.
Aztán kiderült, hogy Nej augusztusban annyit túlórázott, hogy hozzávágtak egy day-off-ot, a hidegfront hétfőn elhúzott, a következő csak pénteken jön, a keddem éppen szabad volt. Hurrá. Menjünk.
Mentünk.

– Kibírsz te 150 kilométernyi bringázást? – érdeklődött aggódva Nej főnöke.
– Miért, akkor nem aggódtál, amikor 38 kilométert eveztem?
– A kajak az más – hümmögött Károly, aki szintén egy kajakos arc.

Első pihenő: Római-part.

DSC00937

IMG_20180828_102558

Nej lelkes anyaként a második képet el is küldte a gyerekeknek.
Barna válasza: – Apa már kora reggel be van állva?

Pedig csak intelligens képet akartam vágni.

Tekertünk.

– Tudod, én csak annyit mondtam a személyi edzőmnek, hogy annyira hozzon fel, hogy lenyomjalak téged kajakban – lihegte Nej, amikor mellém ért.
– Végülis van rá esély.
– Azt mondod?
– Igen. Ha például én öt évvel előtted halok meg, akkor öt évig jobb leszel kajakozásban.

DSC00949

A visegrádi kompot éppenhogy lekéstük. Rohadtul bosszantó, amikor az útról látod, hogy elindult a komp és tudod, hogy olyan 5 perc lett volna leérni a kikötőjébe.
Ja, és óránként jár.
– Kicsim, lámpával megyünk haza – vontam le a következtetést. Ennyit jelentett egy óra csúszás, így a nyár végén.

Nagymaroson ebédeltünk. De mit! De hol!

IMG_20180828_140344

IMG_20180828_140402

Nagymarosban ugyanaz a jó, mint a Balaton déli partjában: gyönyörűen látszik a túlsó part.

Következő pihenőnek a gödi kocsma lett betervezve. A tulaj nem bízta a véletlenre, öt kilométerenként rakott ki táblát a bringaútra. Most őszintén, lehet egy ilyen kedves embernek ellenállni?
91 kilométert mutatott az óra, amikor leparkoltunk a kocsma mellett.

DSC00953

DSC00951

A csapolt Dreher Bak továbbra is verhetetlen volt, Nej hiába próbálkozott rábeszélni mindenféle IPÁ-kra meg Ale-kre. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre konzervatívabb az ízlésem. A sörnek legyen sör íze. Nyilván lehet cifrázni, de az nekem már nem sör.

A túra legvacakabb szakasza, Dunakeszi. Szinte végig van kerékpárút, ebben a városban megszakad. Mehetsz be a 2-es útra, a zsúfolt forgalomba.
Aztán Pesten már simán végigtoltuk a vízparti bringaúton.

Tudtad, hogy a Megyeri hídtól – Csepelen keresztül – gyakorlatilag az M0-ig jó minőségű kerékpárút van, jórészt a Duna mellett? Nem közismert, pedig van. És jól is járható.

Következő pihenő: Jónás, a cet segglukánál.

Ne nézz bután: a Bálnában, a farok mellett, a legvégén lévő sörözőt nevezik Jónásnak.

DSC00955

Itt elég vastagon fog a ceruza, mi viszont kellően éhesek és szomjasak voltunk, hogy ne érdekeljen.
Egyszer viszont biztosan hiányozni fog ez a pénz a nyugdíjkasszából.
Barna sörként kaptam Valami Ale-t. Nem volt rossz, de visszasírtam a csapolt Bakot. Feleannyiért.

Nej panaszkodott, hogy elkészült az erejével. Aztán úgy alakult, hogy a hátralévő szakaszon ő ment elől, én meg utána. A szegény kipurcant csajszi 20-23 közötti tempót nyomott hazáig. Ha én mentem volna elől, max 18-as tempónk lett volna. Mert kíméltem volna.

Végül este nyolc körül értünk haza.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Mire gondolsz?
– Halálos fáradtság, mindent elöntő depresszió, visszafoghatatlan öngyilkossági szándék?
– Mi van?
– Mennyire vagy fáradt?
– Egy kicsit. De semmi különös.
– Ez az! – csaptam a levegőbe – Akkor mennyire is vagy beszarva egy 137 kilométeres bringatúrától?
– Hát, a mai nap után semennyire.
– Remek! Ezért mentünk.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Teletök

Miután kábé két hét óta csak annyi időre álltam fel a számítógépem mellől, amíg elmentem vécére, péntek reggel fellázadtam. Ebben nem kis szerepe volt a meteorológiának. Nagyjából estére végeztem volna a hajrámunkákkal, csak éppen után jön egy hosszú, vacak idő. Amikor úgysem lehet mást csinálni, mint a gép előtt ülni.
Korán keltem. Nyolckor már túl voltam mindenen, reggelin, kávén, fürdőszobán. Felmálháztam a bringát és gyerünk.
Hová? Nos, a szokásos edzőterepeimmel tele volt a hócipőm. Nem hogy semlegesek, de kifejezetten utálom mindegyiket. A városba? Minek? Aztán eszembe jutott, hogy baromira régen voltam Délegyházán. A távolság rendben, van strand, van kocsma, jó lesz.

Akkora farok, mint én, nincs más. Nem, nem néztem meg a térképet. Minek? Anno Nejnek volt ott céges üdülője, nyaraltunk is ott, bekötött szemmel odatalálok.
Aha. Az utolsó nyaralásunk még az előző évezredben volt.

Naná, hogy eltévedtem. Nem kicsit, nagyon.

A képletet színesítette, hogy hosszas tanakodás után a pengevékony kerekű országútit választottam a masszív trekking bringa helyett. Hogy miért? Nem tudom. Gyorsabb.
De ez hozzátartozott a spontán ‘bringázzunk egyet’ mentalitáshoz. Nehogy már tervezzünk.

Úttalan utakon keveregtem. A sima földút már felsóhajtósan jó terep volt. Akadt, amikor tengelyig ért a laza homok. Ennél már csak az volt durvább, amikor tengelyig ért a sár. A bringa tutira ledöbbent. Eddig fogalma sem volt róla, hogy ilyen utak is léteznek.

A tévelygések különösen annak fényében voltak figyelemreméltóak, hogy két, egymástól független rendszerrel is navigáltam. A kormányon fityegett a túra GPS, a kormánytáskában meg magyarázott a Google Maps.
És mégis. A helyzetet cifrázta egy térkövezés, meg az egóm (nehogymár egy férfiembernek egy kormánytáskába zárt hang mondja meg, merre menjen), szóval kavircoltam rendesen Dunavarsányban.
De végül megtaláltam a Nomád strandot. Anno nagyon régen (na jó, 2006-ban) bringáztam erre, ez akkor még szabadstrand volt. Most olyan remekül bekerítették, hogy még egy sörért is strandbelépőt kellett volna vennem.
Skip,
Aztán egy váratlan ajándék. Miután a Nomád nem funkcionált, én az Ördög sörözőjébe is bementem volna, abban a pokoli porfelhős melegben. Aztán találtam egy másik kempinget. Benéztem. Megkérdeztem, hogy egy sörért kell-e jegyet vennem? Azt mondták, hogy ádehogy. Bementem. Leültem. Kértem egy sört. Nézelődtem.
És csak lassan, nagyon lassan esett le, hogy Nej egykori üdülőjében ülök.
Máshol van a bejárat. Ahol most söröztem, ott régen pingpongasztal volt. De a faházak, a központi dróthálós focipálya… azok nem változtak semmit.

IMG_20180824_103311

Amíg elkortyoltam a sörömet és elpöfékeltem a szivarkámat, az agyam tette a dolgát. Összefésülte a 20 évvel ezelőtti múltat a valósággal. És minden a helyére kattant.

34_gengszter3

Igen, Barna, a vízipisztolyos gengszter. De van olyan kép is, amelyiken ő a DurrBeleBumm. Jó volt itt lenni.

Utána felmálháztam. Menjünk tovább.
Naná, megint eltévedtem,

De nem volt gáz. A majosházai kereszteződésnél értem el az 51-es utat, minden tiltás ellenére mentem rajta 5 kilométert (mégis, mit gondoltak, van teleport gomb a kormányomon?), aztán lementem Taksony felé.

Mondtam már, hogy teljesen spontán bringázást terveztem? Illetve mit mondok, tervezésről szó sem volt. Menjünk. Aztán majd lesz valahogy.
Ebből kifolyólag spontán ráfordultam a taksonyi hídra. Hiszen Szigethalmon van egy jó parti büfé, melyet a múltkori evezésnél pont azért nem kerestünk fel, mert nem emlékeztünk rá, hol van és milyen a kikötés. Miért ne nézném meg a partról?

IMG_20180824_113015

Nem volt egyszerű megtalálni, de sikerült. Toltam egy hamburgert meg egy sört.
Aztán amíg ücsörögtem, eszembe jutott, hogy egy nagyon kedves kajakos cimbora szerint innen csont nélkül le lehet bringázni Szigetcsépre, közvetlenül a parton. (Országúton baromi nagy kerülő.)
Nézzük meg.
Elég sokáig jó volt az út. De az utolsó két kilméteren olyan off-road lett belőle, hogy autóval már nem mertem volna nekimenni.
Jelzem, az országúti bringa sem volt a legjobb választás. De Délegyháza már megedzett.
Érdekes módon, a horgászok valahogy beszenvedték magukat erre a partszakaszra. Normál autókkal. Mondjuk nem tudom, mennyi idő alatt.
A lényeg viszont az, hogy egyszer, rengeteg nyelvelharapó gödör után, de megérkeztem Szigetcsépre.
Büfé, sör, gyros pitában.

IMG_20180824_122042

Újratervezés. Azon az ótvar földúton ugyan vissza nem megyek. Marad a kerülő. Kerül, amibe kerül. Viszont ha már úgyis átkeveredek a dunai oldalra, nincs értelme visszajönnöm az RSD-hez. Mehetek fel Csepelre is.
Hoppá, Rizmajer.
Már nem is olyan kellemetlen a kerülő.

Nem a francokat. Szigethalmot és Csepelt elképesztően lehangoló, motivációgyilkos út köti össze. Hosszú, egyenes, fa még a láthatáron sincs, a nap gátlástalanul éget, mindez erős, teherautós forgalomban.
Én ennyire még nem örültem Csepelnek, mint akkor. De ott már minden jó volt, találtam megfelelő szivarkát a Nemzeti Lófasz Dohányárudában, és hamarosan már a söröző falának támaszthattam a piros tigrist. Magamat meg a pulthoz.
92 kilométer volt a lábamban. Kívánta a sört.

IMG_20180824_140530

IMG_20180824_140626

Nejnek szorgalmasan küldözgettem minden sörről a fényképeket. Hogy jó legyen a kedve a munkahelyén. Persze tudtam, hogy büntetlenül nem úszom meg.
Vinni kell neki haza sört.
– Árulnak fél literes palackban is fekete-, illetve búzasört?
– Igen. De nem ajánlom a fél literes kiszerelést. A literes sokkal jobb árarányú.
– Maga most el akar csábítani.
– Nem hiszem, hogy olyan nagyon kellene.
– Mekkorák ezek?
– Ekkorák.
– Huh, hogy fog ez beleférni a bringástáskába?
– Akkor nem kéri?
– Adja ide. Majd megoldom.

Végülis, megtaposva éppen belefért, még a zippzárt is be tudtam húzni. Hajrá.
Nem mondhatom, hogy nem kaptam elég kihívást a végére. Az országútin nincs megoldva a kormánytáska rendes rögzítése, ha nagy súly van benne, akkor lekonyul, egészen a kerékig. Száz méterenként rángattam vissza a táskát a helyére. Tekerés közben. Némileg fáradtan.
De egyszer csak elfogyott a táv, betoltam a sárkányt a nappaliba. 103 spontán kilométer.

Az útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És persze hogy megérte a végén a kinlódás. Amikor Nej hazaérkezett én pedig elővettem a hűtőből a literes búzát, minden bűnöm meg lett bocsájtva.

Mit jelent egy jó szó?

Jó tíz évvel ezelőtt pokolian nem értettem, miért is művész egy DJ és miért műalkotás egy mix? Hiszen a Gimme Shelter kezdése, a Black Rose gitárszólója, a Stairway to Heaven úgy ahogy van, a semmiből keletkeztek egy beszívott ihletett alkotó művész által. A DJ meg csak fog egy alkotást és tekergeti a potmétert meg effektel. Mégis ugyanakkora művésznek tartják, ugyanakkora a rajongótábora és naná a bevétele is.

Aztán egyszer elolvastam egy értelmes írást. Amelyik nem úgy kezdte, hogy ti vén faszok vagytok, nem értitek a mai világot. Elmagyarázta, hogy a DJ valójában zenész, a hangszere a már létező zene és persze a keverőpult, ezeken játszik és higgyük el, ugyanolyan kreatívan, mint egy hatvanas évekbeli zenész. Csak ti már nem fogadjátok be a végeredményt, mert távol áll a harmóniáitoktól.
Belegondoltam. Megértettem és elfogadtam.
Egy jó kifejezés, egy erősen vizuális kép kellett hozzá.

Mint a tejnél. Melyet nem vagyok hajlandó meginni, mert gyakorlatilag zsíros víz. Bezzeg a kakaó! Az már tulajdonképpen csokoládé és a csokinál nem érdekel, hogyan csinálják.

Hülye szómágia.

Hol keressem a flow-t?

Nemrég olvastam egy rövidke – hozzám közel álló stílusban írt – motiváló könyvet és egy-két dolgon elgondolkodtam. Például azon, hogy mikor éreztem azt a bizonyos flow érzést és hogyan tudnám a mostani, nem különösebben izgalmas életembe visszacsempészni az élményt.

Vegyük sorra, melyek azok a tevékenységek, melyek magukba tudtak szívni, el tudták feledtetni azt, hogy létezik egy olyan izé, miszerint külvilág.

  • Bonyolult rendszerek megértése, átalakítása.
    Fiatalabb koromban egyre bonyolultabb játékokba sodródtam, eleinte bridzs, aztán Civilization. A gépnek esélye sem volt. Ennek akkor lett vége, amikor felkerültem Pestre és egy komolyabb cégnél lettem rendszergazda. Innentől kezdve nem civilizációkat pátyolgattam, hanem szervereket és többszáz munkaállomást. A pátyolgatásba beleértve az időnkénti rendszerszintű nagy átalakításokat. (Novell -> Windows NT 3.51, Exchange 4.0(!), az akkor még forradalmian új internet, stb…) Aztán csak bonyolódtak a dolgok, a következő munkahelyemen már szerverekből volt százas nagyságrend, aztán outsourcing cég, level3, azaz nagy ügyfeles, projektezős munkák. Lubickoltam bennük.
    Egyszerűen boldog vagyok, ha valamit úgy tudok egyszerűsíteni, hogy az közben hatékonyabb lesz.
    Hogy az entrópia felsikít és elkussol a sarokba.
  • Oktatás
    Pontosabban oktatási anyagok gyártása, még pontosabban új dolgok megemésztése, feldolgozása, átadható formára alakítása. Pár éve hozzájött ehhez a személyes interpretálás is, melyet egyre jobban élvezek.
  • Írás
    Erről többet nem is mondanék. Jól megy. Szeretem. És mondanivalóm is van.
  • Olvasás
    Nehezen választható el az előbbitől. Aki ír, az olvas is. Máraival szólva, erőből. Gyerekkorban ténylegesen bele tudtam veszni egy-egy könyvbe. (Tudtad, hogy tízévesen a Nagy Indiánkönyvet egy nap alatt olvastam ki?) Ilyesmi manapság is előfordul. (Spirótól a Fogság-ot délután kezdtem el, másnap délelőtt fejeztem be, aludni meg csak a lúzerek alszanak.)
  • Utazások szervezése, lebonyolítása
    Ez egy kicsit kétélű dolog. Egyfelől imádok utazásokat összerakni – már ha van rá elegendő időm – és szeretem, amikor le kell vezényelni ezeket. De tisztában vagyok a hátrányokkal is: Ebben az állapotban kimaradok az utazás élményéből. Nem jön, nem jöhet át a hely szelleme, ha egyfolytában azon pörög az agyam, hogy elérjük-e a kompot, és ha nem, mit fogunk csinálni a fél nap eltolódásssal. Az igazi az lenne, ha a tervezés előtt egyedül is bejárhatnám a terepet és kiélvezhetném a kiszámíthatatlan utazás élményét, majd később szervezhetnék oda utakat a szeretteimnek.
    Csoportot viszont semmiképpen nem vezetnék, első nap felkoncolnám a legköcsögebb résztvevőket.
  • Rajzolás
    Évek, több, mint egy évtized telt el úgy, hogy el sem tudtam képzelni az életemet rajzolás nélkül. Szerintem nem tudod, de 2002-ben azon vacilláltam, hogy melyik úton menjek tovább: rajzoló legyek vagy informatikus? Aztán lett, ami lett, lassan tíz éve nem rajzoltam semmit.
    Hiányzik. De nincs rá időm. És ezt tényleg nem lehet kapkodva csinálni. (A rajzolás elsősorban nem technikai tudás – bár persze az is fontos, és tökéletesítendő – hanem a dolgok látása. Ez jól csak ihletett állapotban múködik. Másképp… csak taknyolás.)
  • Sport, túrázás
    Mindenféle mozgások. Mindenféle túrák. Egyszerűen, mert jók. Mert elképesztő élményeket adnak. Sikerélményeket. Kikapcsolódást. Gyönyörű tájakat. Más világok megismerését. Emberi kapcsolatokat. Élményeket. És mindemellett a mozgás, bármilyen mozgás, rendkívül egészszéges. Nagyon sokat tud dobni az életkedveden. Napi fél óra sport és más ember vagy.
  • Videók készítése
    Kutyaütő vagyok és a felsoroltak közül jelenleg ebben a legbénább, nem kizárt, hogy tehetségem sincs hozzá, de ha elkezdem, képes vagyok úgy belefeledkezni, hogy ha már csak hozzám szól valaki, ijedtemben leesek a székről.

Most, hogy így felsoroltam, nem is olyan rossz a helyzet. Tudok válogatni.
A gond csak az, hogy a hétköznapok ezerrel elgázolják ezeket a vágyakat. Mert a munka nem mindig ilyen, sőt. Aztán élni kell, a családnak működnie kell, a ház körül mindig van valami – és hidd el nekem, borzasztó nehéz gondtalanul időt allokálni bármire is, amikor az agyad józan fele tisztában van azzal, hogy nagyon kevés az allokálható idő. Ilyenkor nem tudsz felszabadultan alkotni, még abban a látszólag felszabadított időszegmensben sem, amit rátettél egy-egy tevékenységre.

Macskafa

Közeledik az ősz, megint beérett a macskafa termése. Megint besodort a szél egy kismacskát az udvarunkba.

IMG_20180820_082629

IMG_20180820_082844

IMG_20180820_082911

Nem tudom, lézetik-e a macskáknak valami tolvajnyelve, amellyel megjelölik a kerítésen, hogy egy adott ház mennyire macskabarát. Jó lenne megismerni, mert akkor átírnám a miénket arra, hogy “ez a ház valamikor macskabarát volt, de most már némileg elegünk van belőlük, szóval köszönjük szépen, de nem kérünk több macskát, még akkor sem, ha ilyen édibédi kiscica formájában érkeznek”.

Az öreglányt meg közben elültettük a rododendron mellé. Onnan nézi lesújtóan, mit iparkodik ez az új jövevény.

DSC_5808

Gusztus 19

Nem volt egyszerű. A hosszú hétvégére egy kétnapos kajaktúrát, és nem mellékesen egy pihenőnapot terveztünk. Ebbe kavart bele a korábban említett migráció, mely elvitte a szombatot. (Meg gyakorlatilag előtte az egész hetet.) Sebaj, gondoltuk, akkor letoljuk a túrát vasárnap/hétfőn. Sokáig így is volt, de szombat este már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, végül vasárnap reggel újraterveztük az egészet. A távolságot nem nagyon vágtuk meg, az időt viszont drasztikusan. Azaz a két napra tervezett 45 kilométerből egy napra tervezett 38 kilométer lett.
Mert baromi kemények vagyunk.
Meg leginkább lusták. Kell az az egy pihenőnap.

Nem hittem volna, különösen a szombati nap fényében, de vasárnap reggel fél tízkor már vízen voltunk.

IMG_20180819_093015

IMG_20180819_093030 Stitch

Úgy, hogy a csónakháznál meglepetések vártak. Lecserélték a mólót. Szebb lett, ez tény, de kajakos szemmel óriásit romlott. Egy kajakosnak ugyanis a legjobb a deszkákból összetákolt stég, mert a deszkák közötti résben meg tud kapaszkodni a ki/beszálláskor. Amikor leburkolták a stéget műfűvel, én már morogtam rendesen, de azért abba, mármint a két centi magas műfűbe még lehetett egy kicsit kapaszkodni. Egy kicsit. Nos, a mostani MDF lapokba már sehogyan sem. Oldd meg izomból. Pontosabban, egyensúlyból.
Gondoskodnak róla, hogy ne maradjak kihívás nélkül.

Elindultunk.

Vidám fiúk kenuban. A mi csónakházunkból.

– Nézd már, hogy megy! – szólt oda az egyik a másiknak.
– Csak úgy húzza a csíkot!
– Tutira motor van benne.
– Az a fekete elől meg az akkumulátor.
– Nem uraim, az a fekete doboz ott elől az utolsó perceket rögzíti – vigyorogtam vissza.
– Aha. És hová lesz a végcél?
– Szigetszentmárton, Papa Joe kocsmája.
– Akkor találkozunk.
– De ha csapolt barna sört akartok inni, igyekezzetek, mert baromi szomjas leszek, mire megérkezek.

Eveztem. Ráálltam egy tempóra. Nem foglalkoztam semmivel, csak tartottam a tempót. Időnként kell olyan, hogy az ember kikapcsolja az agyát és csak motorikusan mozog.
Nejt valahol elhagytam. Szegénynek esélye sem volt: verseny kategóriájú kajakban ültem, a legerősebb evezőmmel. Ehhez képest le a kalappal a csajszi előtt, mert minden megállóban maximum 5 perccel utánam ő is megérkezett. Közepesen gyors tengeri kajakkal, túra evezőlapáttal.

Horgász. Ladikban a víz közepén. Balról kerüljem, vagy jobbról? Jobb oldalra nézve ült, elmentem balra. De azon az oldalon is volt bot. Ráadásul ekkor már annyira közel voltam, hogy nem bírtam nagyot kerülni. Megálltam. Meresztettem a szememet, hol lehet a damil. Végül feladtam.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Ha most itt elmegyek, elviszem a madzagot?
– Azt ugyan nem. Még nincs felrakva.
– Aha. Akkor azért nem láttam.
– Az bizony lehet.

Szigetcsépnél legszívesebben kimentem volna, annyira fájt a derekam, meg a bal combom, de mivel nem egyeztettük le, így nem mertem. Mentem tovább. Utánam jőve Nej is legszívesebben kiment volna, mert minden baja volt, de félt, hogy nagyon lemarad. Így csak ment tovább.
Ilyen az, amikor az információ hiánya miatt mind a két fél szop.

Aztán megjött Szigetszentmárton, a strand, meg Papa Joe kocsmája. Pontosabban, a Strand Büfé. Ugyanis új tulaj van, aki a nevet is lecserélte. A csapolt barna sör ugyanolyan jó, a kiszolgálás is, de… a táncparkettet asztalokkal borították.
– Ez azt jelenti, hogy nem lesz többet DJ Zoli? – kérdeztem a pultos csajszit.
– Sajnos azt.
– Hála Istennek.
Ami viszont kellemetlen változás, hogy kirúgták a jégerfüggő séfet és két kamasz szerencsétlenkedett a kajás bódéban. A választék? Sült kolbász, sült hekk, hambuci, gyros tál, palacsinta. Mondjuk ehhez tényleg nem kell szakács.
Kértünk egy gyros tálat. Jelentem, a hely megbukott. A kaja kifejezetten szar volt, szerencsére keveset is adtak belőle. Ittunk még egy sört. Pusztán csak a kalória végett.

Visszafelé már lazább tempót terveztünk. Lefelé ugyanis nem álltunk meg sehol, kihasználtuk, hogy sodor a víz, száguldottunk. Visszafelé már erőlködés lesz, akkor meg álljunk meg itt-ott. Egy-egy sörre.

Szigetcsép. Nagyon ment. Tömeg a strandon, tömeg a büfében.
Kövér család. Kövér nagymama, kövér apuka/anyuka, kövér testvérek, kövér unoka. Több métermázsányi kövér család terítette be a pult előterét. Mindenki veszekszik mindenkivel, régi sérelmek bukkantak elő egy-egy pillanatra. Azért nem veszel nekem hamburgert, mert utálsz, mindig is tudtam. Az unoka nem tud dönteni, az anyuka testvére debil, végül negyedóráig rendeltek. Aztán a klasszikus ordibálásos értesítés, hogy elkészült a hamburgerünk. Az a jó retró hamburger. De legalább meg lehetett enni.

Aztán kiszálltunk még Szigethalomnál is egy sörre. Már csak az íz kedvéért is.
Onnan pedig laza egyórás evezés a csónakház.
De pont az ilyen laza zárások a legveszélyesebbek. Borzasztóan büszke voltam magamra, hogy ezzel az erős lapáttal úgy toltam végig a napot, hogy nem fájdult meg semmim… erre az utolsó öt kilométeren csesztem el.

A nagy felületű lapátok kellemetlen tulajdonsága, hogy erősen büntetik a rossz evezési stílust.

Fáj is most rendesen mind a két karom.

Aztán megérkeztünk, elpakoltunk, hazaérkeztünk, ott is elpakoltunk, ettünk, ittunk. Sört. Mert azt már ismerjük.
És ennyi. Nagyon jól sikerült napot abszolváltunk.

Végezetül álljon itt egy kép Nej csodálatos kék kalapjáról meg az én fekete dobozomról.

IMG_20180819_153553