Egy jó kis hatnapos bringás kirándulás volt tavaly májusban. Pestről indultunk, Velencei-tó, Balaton, megkerültük és ugyanazon az útvonalon vissza. Harcos túra lett belőle, rengeteg esővel, rengeteg széllel… de kell az ilyesmi is, ezek edzik a testet, erősítik a lelket. (Lóf@szt.) Maradjunk annyiban, hogy májusban amiatt jó bringázni a Balcsi körül, mert kevesen vannak… de nyilván nem véletlenül.
Értelemszerűen a videón is a túra küzdés jellege dominál.
Túlnőtt
Hát, igen. Ez van most.
És a bárpultban van még 4 gyertyatartó. Az összesen annyi, mint 13. Meg vagy 30 gyertya.
Elmesélem, hogyan jutottunk el idáig.
Úgy kezdődött, hogy az ünnepekhez – szokás szerint – átrendeztük a nappalit és az étkezőt. Idén viszont hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy felszabadítom az étkező végét. Eddig ugyanis egy ruhaszárító, egy papírszemetes és némi takarítóeszköz uralta ezt a részt. Volt ugyan egy bárpult, de nem használta senki semmire. A legnagyobb harc a szárítóval volt, végül kompromisszumként felkerült Barna szobájába, úgysem alszik már itthon. Én pedig lehoztam végre a padlásról a bárszékeket és berendeztük a sarkot úgy, hogy el lehessen ücsörögni akár hosszabb ideig is a bárpultnál egy-egy pohár whisky mellett.
Csak éppen nagyon kopár lett a sarok. A bárpult oké, Nej százéves családi tálalószekrénye oké, de a kettő között nem volt semmi.
Legyenek képek. Sajnos keskeny állóképek égen-földön nincsenek, még az Europostersnél is csak fekvőket találtunk. Jó, hát akkor állóban legyenek a legnagyobb, még beférő példányok. Rendeltünk kettőt. De nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy lássuk, elég béna lesz így. Valami kell még alá.
Gyertyatartó! Jól mutat, a gyertya fénye meg megvilágítja a sötét tónusú képeket.
Nos, ne tudd meg, mennyire reménytelen dolog fali gyertyatartót találni. Valami kovácsoltvas jellegűt kerestem, de semmi. Maximum Vatera, Jófogás, de nem voltak túl jók, meg nem igazán voltak párban. Végül hosszas keresgélés után az Otto katalógusáruházban találtam egy párat. Nem, nem volt sem kovácsoltvas, sem antik, de még belefért a látványba. Meg egyáltalán, legalább volt.
Meghozta a postás. Nézegettem. Hümmögtem. Ebbe most milyen gyertyát tegyek? Nem volt itthon belevaló méret.
Mérőszalaggal a zsebemben kiugrottam az Ikeába. Ott sem volt pont belevaló gyertya. Vagy pár milliméterrel volt nagyobb, vagy centiméterekkel vékonyabb. A francba. Mi ez az inkompatibilitás? Na mindegy, megoldjuk. Vettem egy szatyornyi cuccot. Szűkítőket. Tágítókat. Olyan izét, mely a forgatástól függően szűkített/tágított. Vettem pár kiló gyertyát is. Kicsit. Nagyot. Szögleteset. Kereket. Lyukasat. Valami majd csak lesz.
Nem lett.
A legígéretesebb próbálkozás egy olyan talp volt, mely pont belefért a tartón kialakított körbe, a talp tetejébe belefért egy nagyobb gyertya is… csak éppen a talp teteje pár milliméterrel szélesebb volt, mint a tartó íve, így a talp megdőlt, ami nem túl szerencsés gyertyaégetésnél.
Na mindegy, legóztam, mint állat. Semmi. Túl vékony gyertya, eldőlt. Túl vastag gyertya, nem állt stabilan.
Ekkor néztem meg még egyszer a képet a boltban. Bakker! Teljesen rossz úton jártam. Ez nem gyertyatartó. Ez mécsestartó. Vacak kis mécses! Vacak kis fénnyel. Teljesen elbukott a koncepcióm. A mécses nem világítja meg a képeket. – Viszont nem is kormolja össze a falat – tette hozzá Nej, megforgatva a kést a tervező szívében.
Szóval ez lett. Újabb kör az Ikeában. Vettem mécseseket. A tömérdek cucchoz pedig, amelyeket a múltkor vásároltam, vettem mindenféle kiegészítőket, hogy önállóan is megálljanak. Egy újabb szatyor izé. A vége pedig ez a gyertyaarzenál lett.
Nej, amikor hazaérkezett, csak annyit jegyzett meg: – Oké. És papot mikor veszünk hozzá?
Délután kettőkor már lámpát kellett gyújtani
A halállal megbékélni azért különösen nehéz, mert előtte az élettel kell. A jelentéktelenségünkkel. A világegyetem közönyével. Hogy nemhogy az egyes ember, de a Föld teljes élővilága sem számít.
Nem az a baj, hogy ha meghal az ember, akkor az, ami volt, eltűnik. Ami különösen bosszantó, az az, hogy maximum 50 év múlva már létezésének hatása is elenyészik. Mintha nem is élt volna. 60-80 évnyi tevékenykedés… melynek háromnegyede durva szívás. Azt a 25 százalék jót kell időben észrevenni és élvezni. Aztán ennyi. Semmi nincs előtte, semmi nem jön utána. Semmi nem marad fent belőle.
Itt elkezdtem írni egy hosszabb eszmefuttatást arról, hogy mennyi értelme van bármennyi önfeláldozásnak is jövőbeli dolgokért, kivezetve arra, hogy semmi, mert gyakorlatilag mindegy… de végül nem írtam meg. Mert az is mindegy.
Apró változások
A legutóbbi – lisszaboni – videóban egy kicsit elkezdtem kisérletezgetni. Lecseréltem a betűtipusokat, megváltoztattam a színvilágot, mind a feliratokban, mind a nyitó illetve záró főcímben. Rájuk fért. Ja, és lecseréltem a régi, betonnehéz logót egy pimfli, pár perc alatt összedobott logóra. Ennyi pont elég is a végére. Őszintén szólva a régi túlságosan is ránehezedett a záró pillanatra, különösen a fél képernyőnyi portréval.
Erről van szó.
Most, hogy elbúcsúzunk a logótól, írok pár mondatot róla. Ugyanis ez nem egy hétköznapi kép.
Kitalálod, mit ábrázol? Esetleg hol készült?
A személy gondolom, nem probléma. Még akkor sem, ha ez már nem mai kép. Konkrétan 2006 őszén készült, azaz 13,5 éves. A helyszín meg… valami gyár? Esetleg egy lakótelep? Vagy mind a kettő? És ha azok, akkor hogyan kerülhettem eléjük, ennyire elmélázó, elgondolkodó pózban? (Segítek, nem beállított képről van szó, a fényképész elkapott egy pillanatot.) Aztán mi van előttük? Rét? Homok? Víz?
Megvan? Nincs? Akkor iderakom az eredeti képet.
Ha ebből sem ismered fel, akkor vess magadra.
Na jó, nem vagyok ám ennyire galád, elmesélem.
A kép egészen pontosan Szentpéterváron készült. A Néva folyón utazunk sétahajóval, a nyári palota felé. Vendéglátónk (Microsoft Russia) nagyon kitett magáért, a hajó fullra volt pakolva mindenféle finom étellel, vodkákkal, argentin vörösborokkal, a hajó belsejében egy profi gitáros hapi játszott klasszikus zenét, az asztaloknál pedig a nemzetközi közönség viccek mesélésével szórakoztatta egymást. (Igen, volt a Lenin szobor két sapkával.) Minden finom volt.
Eltekintve attól az apróságtól, hogy az utazás előtt 3 héttel műtötték ki belőlem az epehólyagot. Nyilván minden le volt már előre szervezve, repülőjegy, szállás kifizetve, orosz vízum beszerezve (ne tudd meg, mennyire nem volt egyszerű), amikor beütött a műtét. Utána egy hétig járni sem tudtam, csak feküdtem a kanapén. Aztán szép lassan elkezdtem mozogni. Baromira örültem, amikor először sikerült körbesétálnom a háztömböt. Kajálni nyilván nem ehettem semmi nehezet.
Ezek után döntöttem úgy, hogy mégis elutazok. Soha nem lesz ilyen lehetőségem. (Meg pont akkor volt az Elkúrtuk-forradalom, annál még Oroszország is jobb volt.)
Szóval így mentem ki. És igyekeztem diétásan étkezni. Az oroszoknál. Tégla méretű rántott sajtok. Zsíros húsok. Vodka vizespohárból. Persze, hogy rosszul lettem. Moszkvában az egyik vacsoráról elszöktem, partizánakcióval kerestem egy gyógyszertárat és vettem ukrán B6-ot. Oroszul.
– Ja hacsú be seszty.
– Zgyzgyzgyeje zgyezgye mutty ukranszjkij muttymutty.
– Harasó.
Nem tudom, mit adtak, de attól végképp kiütöttem magamat. Éjszaka utaztunk vonattal Pétervárra, én magamra rántottam a hálókocsiban mindent és csatakosra izzadtam magam. Reggelre rendbejöttem. Viszont a gyomrom nagyon gyenge volt.
Na, ekkor jött a hajókirándulás. A fényképész – Gaba – pedig éppen azt a pillanatot kapta el, amikor a cudar időben otthagytam a meleg hajóbelsőt és a taton éppen azon töprengtem, hogy hányjak-e vagy kibírom a stabil szárazföldig.
Lisszaboni kirándulás
Ez a videó más, mint a többi.
Kezdjük ott, hogy Lisszabonban majdnem minden boltban lehet zöld bort kapni. Én pedig nagyon szeretem ezt a műfajt. Sajnálatosan csak 3 napra mentünk. Ebbe az időtartamba kellett annyi zöld bort belepréselnem, amennyit csak lehetett.
Három napig végig spicces voltam.
Eleve már a nap is úgy kezdődött, hogy a reggelihez bontottam három üveg zöld bort. Másfelet megittak a csajok, másfelet én. Aztán végigvigyorogtam az egész napi csavargást. Amikor kezdett tisztulni a látásom, gyorsan utánatöltöttem. Az estékről meg jobb nem is beszélni. (Amikor reggel nem emlékeztem, hogy este sütöttek nekem egy pizzát én pedig megettem. Finom volt. Biztosan.)
Nos, ehhez add hozzá, hogy végig fejkamera volt rajtam. Nyomkodtam a gombját, mint a kisiskolás, amikor megkapja az első mobilját.
Kábé 7 órányi nyersanyag gyűlt össze.
Egy hónapig vágtam, mire 22 percnyi videó lett belőle.
Viszont… viszont volt miből dolgoznom. Korábban mindig az volt a bajom, hogy nincs nyersanyag, illetve ami van, az is olyan béna, naná, hogy bénák lettek a videók is. Ez most nem fenyegetett. Igen, sok olyan felvétel volt, melyeket vigyorogva néztem, aztán elsuppasztottam valahová. Nem publikus. De maradt még bőven. Ez már akkora anyagmennyiség, hogy csak az került egy hétbe, mire kétszer egymás után átnéztem a nyersanyagot és kijegyzeteltem, miből mennyi van. A koncepció összerakása is napokba tellett.
Na mindegy, száz szónak is egy a vége, ez egy kifejezetten jó videó lett. Legalábbis hozzám képest. Jelenleg ez a kedvenc.
És nem mellékesen megmutatta, hogy bár több vele a munka, de jó videó akkor lesz, ha rengeteg a nyersanyag. Ahhoz viszont fejkamera kell és állandó gombnyomogatás.
