Előkészületek és leutazás
2018.09.15; szombat
Nem tudom, mikor unja már meg ezt az Univerzum. Mindenesetre hol röhejes, hol szánalmas.
Volt itt ugye ez a balatoni evezés. Előtte hat hétig zavartalan napsütés, utána két hétig zavartalan napsütés, de pont azon a pár napon viharos, felhőszakadásos októberi időjárás.
Aztán most készülődés az osztrák bringatúrára. Melyre valójában már tavaly is készülődtünk, de akkor elvitte a cica. Mostanra viszont minden összejött, Nejnek a szabi, nekem az elszakadás a munkáimtól (bár ez utóbbi nem volt sima), az időjárás tökéletes lesz, mi kell még?
Mondjuk két jó bringa.
Kedd reggel előszedtem az országútit, hogy mozogjak egyet. Úgy ítéltem meg, hogy a hátsó kerék már túl puha. Rádugtam a pumpát, de nem ment bele semmi. Le akartam szedni, de letört a szelep. Megint. Némileg kezd már elegem lenni a decathlonos gumikból.
Na jó, akkor sportolok a túrabringával. Közepes kör, 35 km. Van benne egy erős lejtő, ott szoktam vadulni. Nos, a bringának úgy szitált az eleje, hogy alig bírtam az úton tartani.
Ezzel a bringával terveztük, hogy megyünk.
Itthon nézegettem. A kormánycsapágy gyanúsan kattogott, bicsaklott.
Fasza. Pár nappal az út előtt.
Meghúztam a környékén a csavarokat, de nem történt változás.
Este alig bírtam elaludni. Mindenféle dolgok keveregtek a fejemben. Hogy mi van, ha azt mondják, eltörött a csapágy és csak egy hét múlva lesz kész? Oké, bérelhetek egy hétre bringát. De mi van, ha nem lesz olyan, amilyen nekem kell? Hiszen kényelmesnek kell lennie (egy hét, napi átlag 80 km tervezett távolságokkal), másfelől meg teherbírónak, mert rendesen meg lesz pakolva. Mi van, ha lesz ilyen bérelhető bringa, de nagyon drágán? Reggel azzal kezdtem, hogy szétnéztem az új bringák között. Találtam is olyat 90e forintért, amely megfelelt. Végső esetben megvehetem ezt is, majd a túra után hetvenért eladom.
Szóval, ahogy szoktam: A terv, B terv, C terv.
Aztán másnap elvittem a szerelőhöz. Vigyorgott egyet és meghúzott egy csavart. Azt, amelyiket tegnap én is meghúztam, csak ezek szerint nem elég erősen. És megszűnt a kotyogás.
Alig volt égő.
Mondtam, hogy egyszerre nevetséges és szánalmas.
Aztán ott volt még Nej lába. Megharapta egy pók. Jó két héttel korábban. Eleinte nem foglalkozott vele, később meg… már késő volt. Nagyon mély gyulladás lett belőle, úgynevezett furunkulus. A bőrdoki egy ideig küzdött vele, majd mélyen felvágta a sebet. Aztán egy héttel később még jobban felvágta, mert továbbterjedt. Az hagyján, hogy Nejnek pokolian fájt, a kötése rendszeresen átvérzett, átgennyesedett, de a sporttól is eltiltották.
– Most mi lesz? – néztem rá.
– Mi lenne? Kirándulni megyünk, nem sportolni.
Még egy mentegetőzés. Előre. Már most érzem, hogy nehéz lesz visszafogni magamat, hogy ne azzal kezdjek minden mondatot, hogy “bezzeg…”. Pedig odakint az osztrákoknál sincs kolbászból a kerítés, egyszerűen csak… működik. A kerékpárút, az infrastruktúra, a közlekedési morál. És ez már óriási, felfoghatatlan érzés ahhoz a trágyához képest, ami nálunk van. Mind infrastruktúrában, mind morálban.
Csak hogy friss példát hozzak, rögtön az indulás előttről: a Fertőd – Keszthely bringaút. Cikk1, cikk2.
A terv: elmegyünk autóval Passauba, ott hagyjuk a kempingben, nyilván fizetünk érte, aztán elbringázunk Bécsig, onnan visszavonatozok Passauba, elhozom a kocsit, utána tekergünk még egy napot Bécsben, majd jövünk haza. Végigszámoltam egy csomó változatot, ez volt a leggyorsabb és a legolcsóbb.
Rögtön kezdem azzal, ami nem működik. Nem csak én mondom, hanem az egyik forrásom is: a kerékpárút megközelítése tragikus. Sem a RailJet, sem az ICE nem szállít bringákat (bár néhány RJ szerelvényen láttam kerékpár jelet), ha valami alacsonyabb rendű vonattal mész, akkor meg egy csomószor át kell szállnod. Ami egy fullra megpakolt bringa esetén nem csak kényelmetlen, de fájdalmas is. Mindemellett a jegyárak sem olcsók, amikor kiszámoltam mennyibe kerülne kibumlizni Pestről, majd vissza, drágább lett, mint ha autóval mennénk.
A távolság némileg csalóka. Az ember azt gondolná, hogy Bécsig lesz húzós, utána csak a bringaút mellett kell visszamenni. Ja. 350 kilométert. Miközben Bécs csak 260 körül van.
Azt hittem, soha nem érkezünk meg. A német határon migránsellenőrzés, dugó. Hiányzott.
A kemping előtt a Google Maps bemutatta, mire számíthatunk. Kezdte azzal, hogy nekinavigált egy behajtani tilos táblának. Fura csomópont volt, öt út futott össze, próbálkoztam mindenfélével, de mindegyik úton visszafordított a csomópont felé. Oké. Nagy levegő. Bementem, ahol nem lehetett. A kemping koordinátáját még otthon elmentettem. Kábé 500 méterre lehettünk, nyílegyenes úton, amikor elkezdett pörögni a szoftver agya és elvitt volna egy párkilométeres körútra, mindenféle mellékutcákba. Értetlenül néztem a képernyőre. Aztán továbbgurultam.
– Hoppá, váratlanul megérkeztél! – lelkendezett az a köcsög, amikor leállítottam az autót.
A kemping… elsőre ijesztő volt. Másodikra is.
Igen, ez az egész kemping. Az Ilz partján. Egy akkora városban, mint Passau, ennyire futotta. Egy olyan városban, ahonnan egy forgalmas bringatúra és egy kevésbé forgalmas vizitúra is indul.
Az Ilz ráadásul büdös is volt. Amit pedig fűnek látsz, az 5 centi mélyen tocsogott a vízben.
Valahogy kempingebb kempingre számítottam.
Ez volt az étkező.
Akkor húztam a számat, de később megtapasztaltam, hogy ez már majdnem felsőfokú luxus. Bécsben például semmi sem volt: sem fedél, sem asztalok.
Feltoltuk a sátrat, elmentünk sétálni a városba. Recepció csak valamikor estefelé lesz.
Őrület. El kellett telnie pár évnek, mire rájöttem, hogy a Google Maps mutatja a környékbeli élelmiszerboltokat, sőt, mutatja, hogy melyik van nyitva. Oké, kellett még hozzá a roaming olcsósítása is. Vacsoráztunk valami töröknél, majd jó hosszú sétával megtaláltuk a szombat estefelé egyedül nyitvatartó boltot: Nibelung Center.
Készülj, errefelé minden Nibelung. Annyira mélyen nem ismerem a legendakört, de állítólag három fő helyszíne van: a Rajna vidéke, a Duna völgye errefelé és Esztergom.
További őrület. A Nibelung Center élelmiszerboltjában nincs sör. Érted? Németországban, a hodály méretű élelmiszerboltban nincs sör. Végül Nej a radlerek között – mert azokból volt bőven – talált barna búzasört, én meg vettem cidereket.
Hülye németek, német hülyék.
A város egyébként szép. És ránézésre kifejezetten élhető is. Számomra teljesen Salzburg kompatibilis.
Visszasétáltunk a kempingbe. A recepció már nyitva volt. Elmondtam, mit szeretnék.
A nő a fejét csóválta, de nem tudta angolul elmagyarázni a helyzetet. Hívott segéderőt.
Nos, a helyzet a következő: a kocsit nem hagyhatjuk ott.
Mondtam, hogy kifizetem. Akkor sem. Ez ugyanis nem igazi kemping, hanem a helyi vízisport klub adja ki a hátsó udvarát. Az autóparkoló viszont kell a klubtagoknak. Azaz annyi autót még elviselnek a sporik, amennyi sátor elfér a picike kempingben, de olyan, hogy sátor nélküli autó, na olyan nincs.
Vadul néztem a hapsira. Ugye csak viccel?
Higgadtan folytatta. Passauban sajnos nincs longterm parking sem. Nem tehetem le csak úgy a kocsit. Kivéve. A vasútállomás mellett van egy parkolóház, egyedül ott lehet napokra autót tárolni. Azt kell holnap megtalálnom.
Írtam már, hogy ez a város mind kerékpártúrák, mind vizitúrák indulási pontja, egy olyan város, melyhez a kerékpárok odaszállítása minimum problémás?
Leforrázva sétáltam vissza a sátorhoz. Már úgy rákészültem, hogy alszunk egyet, majd holnap reggel felmálházzuk a bringákat és vidám mosollyal az orcánkon nekivágunk. Most meg szerelhetek vissza mindent a kocsira, mehetünk át egy istentudjahol fekvő parkolóházba, odabent kell felmálházni a bringákat, elrendezni a cuccokat és onnan megtalálni a bringautat.
Kivonultunk a konyhába. Meginni az alkoholokat, elpöffenteni egy szivart. Nem lehetett. Egy csomóan kajáltak. Oké, felsétáltunk a recepció mellé. Ott volt egy terasz, asztalokkal. A hozzájuk tartozó kocsma idénre már bezárt.
Éppen nekikészülődtem, amikor kijött a reciről a csaj, hogy húzzunk onnan.
Mondtam neki, hogy dohányozni szeretnék, de a közös kajáldában esznek.
Erre mondta, hogy nem érdekli, de ez magánterület.
Mondtam neki, hogy szerintem egy kocsma terasza.
Erre mondta, hogy az emelet viszont magánterület.
Mondtam neki, hogy én lent bagózok.
Erre mondta, hogy a füst felfelé száll.
Egy ideig szemeztünk. Majd jelentőségteljesen ránéztem a szomszéd asztalon fekvő, csikkekkel púposan teli hamutartóra. Melyet a recepciósok, azaz ők használtak.
Nem zavartatta magát. Állt derékra tett kézzel.
Visszasétáltunk. Hülye seggek.
Ha esetleg éreznél némi ellentmondást az írás bevezetése és a jelen helyzet között, nos, ez Németország. Itt vagy ennyire bunkók az emberek, vagy ennyire nem érdekli őket az egész. Ausztriában már minden rendben volt, végig. Na jó, majdnem végig.
Szerencsére felszabadult az épületen kívüli egyedüli asztal, na azt le is foglaltuk egész estére. Ott lehetett sörözni, pöfékelni.
Néztük a társainkat. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezekkel az arcokkal a többi kempingben is össze fogunk futni.
Egyikkel sem találkoztunk később. Viszont a következő kempingben lévőkkel már igen. Ezek szerint a rutinosabbak már helyből kihagyják ezt a kempinget és máshol alszanak.
A leginkább fura az volt, hogy gyakorlatilag mindenki lycra cuccban tolta. Mintha ez egy kerékpáros egyenruha lenne. Feszes naci, feszes felső. Pedig ez a túra tényleg nem sport, nem számít a légellenálláson nyerhető pár tizedmásodperc, ez egy kirándulás, ahová kényelmesen, lazán kellene öltözni. De kivétel nélkül mindenki, itt is, meg a későbbiekben is, akkor érezte csak magát kerékpárosnak, ha bringásmez/bringásnaci volt rajta.
Az egyik párosnál csak a vázon két darab, másfél literes fémpalack. Egymásra néztünk Nejjel. Mi kulacsot sem hoztunk.
– Azért, mert mi keményebbek vagyunk – szögezte le Nej.
– Ja. Mi csak sört iszunk az útszéli bódékban. A víz maradjon a puhányoké.
Nej nézegette a cideres üvegemet.
– Te, láttad, hogy ez bringás cider?
– Bringás?
– Az. Itt, a felső cimkén lévő emblémán ketten tandemeznek.
– Akkor csak azok ihatnak ilyet, akik tandemmel vannak?
– Talán mi határesetnek számítunk.
– Várjál, baj van. Mind a kettőnek férfinak kell lennie.
– Miért?
– Az van az emblémára írva, hogy Fred és Percy.
– Melyik a Fred?
– Nem tudom. De ha csak így lehet, akkor én az akarok lenni, aki felül van.
