MiVanVelem

2026.07.13-19
720 km, 3200m szint, 7 nap

#Budapest #Délegyházi-tavak #RSD #Kápolnásnyék #Velencei-tó #Balaton #Balatonakali #Borgáta #Ság-hegy #Fertőrákos #Fertő-tó #Neusiedl am See #Mosonmagyaróvár #Mosoni-Duna #Győr #Tatai-tó #Biai-tó #Kavicsos-tó #Budapest

Minden volt. Hajtómű-tengely törése, masszív hasmenés, darázscsípés okozta allergia. Írások, videók majd lesznek.

Trekkek: https://www.komoot.com/collection/4502996/-to-koer

Leutazás
2026.05.16; szombat

1025 kilométer az út. Ráadásul a szerencsétlen googlemaps megint betlizett egyet. Habár Budapest és Siena között ajtótól ajtóig sztráda van, a szlovén-olasz határ környékén a gps simán felvitt a hegyekbe és az Ajdovscina környéki meredek, szűk hegyiutakon szenvedtünk vagy 50 kilométert. Valószínűleg az történt, hogy az a fogalmatlan szoftver azt hitte, hogy ezen az – egyébként 90-es korlátozású – úton majd 90-nel is megyek, így a rövidebb távolság miatt nyerek majd egy fél percet a sztrádához képest. Max 50-nel tudtam menni és felmásztunk az egekbe, majd vissza. Nejnek mondjuk tetszett.

Érkezés előtt még elszaladtunk Sienában egy boltba. Focipálya méretű vásártér, kézilabda méretű boros sarok. Jó lesz. Kilenc üveget bedobtam a kosárba, pakoltam volna tovább is, de Nej megjegyezte, hogy a maival együtt hármat alszunk a kempingben, lehet, hogy már elég lesz. Így végül megegyeztünk 13 üvegben. Ami marad, hazavisszük.

Aztán kemping, berendezkedtünk. Mire ki tudtunk volna ülni a mobilhome elé, eleredt az eső. Ágyban fekve vacsoráztunk (taglietti: vágódeszkán szalámi és sajt) majd borozgattunk elalvásig.

Chianti
2026.05.17; vasárnap

Reggel vettem volna fel a bringás cipőmet. Hol is van? Hát otthon. Elfelejtettem berakni. Ez majdnem olyan jó volt, mint amikor az ötnapos kajaktúrára az egyik lány elfelejtett evezőt hozni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy fogalmam sincs miért, de a vadászbakancsomat vittem utcai cipőnek. Így az lett most a bringás cipőm. Az utcára meg jó lesz a papucs is.

Sienából kijönni bringával kész katasztrófa. Meredek, szűk utak, erős forgalom, a térképet is alig tudtam figyelni, a kamerát nyilván nem kapcsoltam be és így is kis híján elütött egy autó, melynek elsőbbsége volt ugyan, de éppen túlcsordultam és nem vettem észre. Baromira örültem, amikor lementünk végre a döngölt fehérmurvás bringaútra, az Eroicára.
Mára három attrakciót terveztem:
– Brolio kastély
– Gaiole di Chianti
– Radda di Chianti
Ahogy az előző írásban is jeleztem, ez nem szokványos bringatúra volt. Én a kerékpártúrákon meglehetősen igénytelen tudok lenni. Megyek, tekerek, nem sokat állok meg, eleve úgy tervezem meg a napot, hogy ne nagyon kelljen boltba mennem, legyen a táskámban valami száraz szénhidrát, víz a kulacsban és ennyi. Kivéve ha Nejjel túrázunk. Akkor 25 kilométerenként pihenő van: sör, vagy bolt. Vagy sör a boltból. A mostani túrát pedig még ennél is jóval lazábbra vettük. Vittünk magunkkal bort, borospoharat, konyharuhát… és nem féltünk útközben bort kóstolni az enotékákban, sőt, akár még újabb bort vásárolni sem.
Így is történt. Sienától 10 kilométerre másztunk fel egy nagy dombra, ahonnan visszanéztünk a völgy túloldalán lévő dombra, ott magasodott a tetején a város. A látvány volt annyira szép, hogy letelepedtünk a fűbe, közvetlenül a szőlők mellé, megbontottuk a bort és gyönyörködtünk a tájban, időnként kortyoltunk egyet. Mosolygott a nap, mosolyogtunk mi is.
Innen jó nagy mászás volt a Brolio kastélyhoz. Erről azt kell tudni, hogy az itt lakó báró – a Vasbáró – nevéhez fűződik a Chianti Classico bor definiálása. Valamikor az 1600-as évekből. A vár mellett település is van, vasárnap is nyitva tartó enotékával. Aztán jól nem mentünk be. Ugyanis belefutottunk egy lokális bringaversenybe, melynek egyik frissítőpontja a városka főterén volt, hatalmas felfordulást generálva. Nej észrevett egy kerthelyiséget, ahol sört mértek, így szégyenszemre sört ittunk. Erősen meleg volt, jólesett ez is. Aztán sörözgetés közben szúrtam ki az enotéka bejáratát, de ekkor már mindegy volt.
Innen elég sokáig a mezőnnyel szembe tekertünk, egészen Gaiole di Chiantiig. Ez egy ikonikus város: innen indul és ide érkezik meg az Eroica kerékpárverseny, mely vastagon hozzátartozik a városka identitásához. A “verseny” egészen komollyá nőtte ki magát. Mondjuk, valójában nem verseny, sokkal inkább buli. Ettől még hirdetnek persze helyezetteket, de ez a többséget meglehetősen hidegen hagyja. Csak itt, az eredeti helyszínen is már két változata létezik. Októberben megy az igazi, ezen csak 1980 előtti kerékpárokkal lehet indulni, igen, a váltókar még a vázon, és a ruházatnak is illeszkednie kell a stílushoz. Kérdezhetnéd, hogy honnan lehet ma már ilyesmiket beszerezni? Nos, Gaioléból. A városban van egy retró bringásbolt, az égegyadtavilágon mindent kapsz, még 50 évvel ezelőtti fazonú bringászoknit is. Ebből a buliversenyből hatalmas siker lett, ma már a világ több városában is megrendezik, láttam japán, illetve afrikai reklámtáblákat is, de a Dolomitokról is hallottam már. A másik változatban már akármilyen bringával is el lehet indulni, ezt áprilisban rendezik, ugyanazon a terepen, az Eroica kerékpárúton.

A boltba benéztünk, aztán tekertünk tovább Raddába. Ennek a kisvárosnak is van kerékpáros érintettsége, ide érkezik be a Giro. De idén a verseny kihagyja Toszkánát, szóval ez most elmaradt.
A másik csoda az enomatic. Ezt egy kicsit távolról indítom. Nem tudom, ki gondolkodott már el azon, milyen nehéz is jó bort kóstolni? Bemegyek egy enotékába, kiválasztok egy üveg 100 eurós bort és azt mondom, ebből szivesen kóstolnék egy decit 13 euróért. Kinyitják? Mit csinálnak a maradékkal? A bor állás közben oxidálódik, annak az esélye meg, hogy még aznap jön hat ember, akik mind pont ezt a bort szeretnék megkóstolni, meglehetősen csekély. Akkor most mi van? Vegyem meg vakon a drága bort? Sehogyan sem jó ez.
Erre megoldás az enomatic. Ez egy automata berendezés. Több méretben is létezik, a lényeg, hogy egy üvegfal mögött több üveg bor is található, mindegyik üvegbe a dugón keresztül belemegy egy cső. Előre feltöltött bankkártyát kapok, ezt bedugom az automatába, egy érintőképernyőn kiválasztom, melyik borból mekkorát akarok kóstolni, aláteszem a kijövő cső alá a poharat és voilá, belecsorog a bor. De a lényeg ezután jön: a borosüvegbe a belelógatott csövön keresztül nitrogén áramlik be, kizárva onnan az oxigént. Szevasz oxidáció.
Zseniális. Egy baj van vele, nagyon drága. Kevés enotéka engedheti meg, hogy ilyesmibe beruházzon. Ahol pedig megteszik, ott elég drága mulatság lesz a kóstolás. Az egyik helyen a bor, amely a végén megtetszett és vettünk is belőle egy üveggel, 40 euróba került, de az enomatic egy decis kóstolásért 13 eurót számított fel. Ez kétésfélszeres kóstolói ár.
Hogyan megy ugyanez enomatic nélkül? A borbolt minden _fajta_ borból nyit egy üveget reggel, ezekből lehet kóstolni. Azaz csak fajtára tudsz rákóstolni, termelőre nem.
Nos, Raddán pont van egy olyan enotéka, amelyikben üzemel ilyen automata. Én pedig úgy voltam vele, hogy ezt látnom kell. Na meg bátran megkóstolni a drága borokat, mert ezt a rendszert pont erre találták ki.
45 perc. Ennyivel hamarabb zárt be előttünk a bolt. Egyszerűen felfoghatatlan. 13:45-kor érkeztünk oda, 13:00-kor bezárt. Vasárnap, amikor tele volt a város turistákkal. De olyan szinten, hogy a tömérdek étterem közül alig tudtunk beülni egybe, annyira tele voltak. Itt ettünk egy gyorsan felejthető lasagnát, de legalább a Ház Bora jó volt, aztán tulajdonképpen elindultunk haza, ugyanis itt fordultunk vissza Siena felé. Innentől települést is alig láttunk, gyakorlatilag a fehér murvás úton visszamásztunk, visszacsorogtunk, közben tátott szájjal néztük a tájat. Este volt még pár csepp eső, de dafke kiültünk. Essél csak essél, holnaptól már nem fogsz. (Előző héten Toszkánában nagy esőzések voltak, a meteorológia szerint ennek vasárnap vége szakad.)

San Gimignano
2026.05.18; hétfő

Újabb túra északra. Eredetileg be szerettem volna zsákolni Volterrát is, de a 130 kilométer, 2200 méter szint kicsit soknak tűnt. Nos, utólag azt mondom, az aksi bírta volna, de… akkora óriásit szívtunk volna, amire nincsenek szavak. Így is hatalmasat szívtunk, de akkor… nem is tudom. Tényleg nem tudom, mit csináltunk volna. De nem spoilerezek.
Az előző írásban említettem a Francigena zarándokutat. Ennek a birodalmába léptünk be, az útvonal ugyanis Pisából érkezik Sienába, mi pedig pont ezen a vonalon mozogtunk. Sienából kijutni megint nem volt egyszerű, de most a Komoot bolondult meg. Harcoltuk át magunkat bokron, emeltük át a dögnehéz bringát sorompón, még mindig Sienában, de a Komoot szerint ez sima kerékpárút volt. Lelke rajta. Aztán hamarosan rákeveredtünk valahogy az Eurovelo5-re, ez volt a nap csúcsa. Jó minőségű, hangulatos út. (Egy helyen a Komoot le akart vinni róla, hogy rövidítsünk. Nem mentünk le. Majd amikor a visszajövő utat kellett volna látnunk, csak áthatolhatatlan bozótrengeteget leltünk. Remek rövidítés lett volna.)
Majd jött az első durva szakasz. 20% feletti emelkedő egy nagyon magasan fekvő haciendához. Az e-bike is alig bírta. Aztán ott vége lett az útnak. Az udvaron szorgoskodó család csodálkozva nézte, mit keresünk ott. Barátságosan köszöntünk, majd beleszáguldottunk a szőlősorok közti sárba. Még furcsábban néztek ránk. A Komoot tudta fokozni, a csupa sár földútról levezetett a fűbe, ahol szemmel látható út sem volt. Csak sár. Csúszkáltunk, káromkodtunk, majd visszajutottunk a sáros dűlőúthoz. A helyi családból pont oda jöttek ki, megnézni a szőlőjüket. Ekkor már barátságosan mosolyogtak, ahogyan az indiánok szoktak az elmebetegekre. Ezt az időt választottuk ki, hogy letámasszuk a bringát és igyunk egy pohár bort. Mikor máskor? A helyiek barátságosan integettek a nyakig sáros terepjáró traktorjukról.
Aztán összeszedtük magunkat és mentünk tovább. Nejt figyelmeztettem, hogy a térkép szerint a szopásnak még messze nincs vége, rezignáltan legyintett. Ekkor még. A masszív hiszti később jött. Hát Árpád, volt minden. Két méter magas saras árokból kimászás. Úttörés az átjárhatatlan bozótban. Szántóföldön bringázás mély sárban. Az utolsó 500 méter nagyon meredek, nagyon saras, traktorral széttúrt, mélyen árkolt terep volt, végigkáromkodtam, mire feltoltam a bringát, Nejnek nem is ment, még a kézigáz segítségével sem, csak olyan kettőt előre, egy csúszás vissza tempóban, na itt mindenki megkapta tőle a magáét. Megjegyzem, ez még mindig az Eurovelo5 volt, a via Francigena szakasz. Viszont a szántóföldnél olyat láttam, amilyet máskor még soha: egy őzgida futott át rajta, miközben egy sas meg a magasból támadta. Aztán egyszer csak kijutottunk az aszfaltra, fellélegeztünk. (Naívan azt hittük, hogy mára már vége. Mi, naív nyárigyermekek.)

Pár szó arról, hogy milyen bort kortyolgattunk. Habár Sienában vettük, de valójában San Gimignano a hazája: vernaccia. Illetve… itt megint szőrszálat kell hasogatnom. A vernaccia szó (vernaculus) ugyanis azt jelenti, hogy ‘helyi’, ‘őshonos’. Szinte minden borvidéken van valamilyen vernaccia nevű helyi fehér szőlő, melyet beledolgoznak más borokba. Viszont a San Gimignanói vernaccia – pontosabban Vernaccia, így, nagy betűvel – egy egészen más dolog. Ez van annyira jó, hogy ebből a szőlőből tisztán gyártanak bort és kifejezetten büszkék is rá. A Vernaccia di San Gimignano DOC minősített bor és értelemszerűen csak itt, ebben a városban készítik.
Az íze… az bizony megosztó. A középkorban lelkes fogyasztói voltak például a Mediciek. A Toszkánát járó haverom viszont csak húzta a száját.
Megint bele kell másznunk a részletekbe.
Mint írtam, Sienában vásároltunk a közértben Vernacciát. Olyan 6€ körüli áron. Azt vittük magunkkal. Az első két kóstolásnál, amikor még hideg volt, ízlett. Aztán a harmadik menetnél, amikorra már megmelegedett, majdnem kiköptem. Viszont amíg hideg volt, nem véletlenül ízlett. A második kortynál esett le, hogy ilyen bort én már ittam, ez szószerint olyan, mint a portugál vino verde, azaz zöld bor. Mindkettő a még éretlen szőlőből készül és a vino verde az nekem nagyon nagy kedvencem. A mai napig vigyorog a család, amikor a portugál hosszú hétvégés túra szóba kerül, mert ezen a túrán Apa végig spicces volt. Hát, ugye, úgy indult a reggel, hogy egy üveg zöld bor, városnézés közben meg szinten tartás.

Nos, ott jártam, hogy kiértünk az aszfaltra. Olyan 10 kilométerre lehettünk San Gimignanótól, amikor belefutottunk egy bortermelő kóstolóteraszába. Szimpatikusnak tűnt, ki volt rakva három bor kóstolásra, gyorsan le is meóztam (ezek nagyon pici, ingyenes kortyok voltak), az egyiktől (Isola Bianca) szó szerint elájultam, abból kértem két pohárral, Nej szintén elalélt, szóval ebből vettünk is egy üveggel. Ez 15 eurós bor volt, szintén Vernaccia, de ember, ég és föld. Olyan mellbevágó minőség volt, hogy nem is bontottuk fel, hazahoztuk karácsonyi bornak. Erről már tényleg el lehet képzelni, hogy a Mediciek oda voltak érte. Büszkék voltunk magunkra, hogy még az agyonturistázott város előtt be tudtunk szerezni autentikus vernacciát.

Magáról San Gimignanóról nem akarok sokat írni. Hangulatos, szűk utcás toszkán kisváros, a többi hasonlótól a nagy mennyiségű lakótorony különbözteti meg. A középkor Manhattan-je, ahogy mondják. De már ennyi is elég, hogy turistabuszok tucatjai borítsák ki a fogalmatlan turistákat és mindenki elkészítse a szelfijét a főtéren. Annyit maradtunk ott, amíg toltunk egy fagyit Dondoli bácsinál, állítólag Olaszország legfinomabb fagyijait készíti. Hát nem tudom, maradjunk annyiban, hogy a vernaccia fagyija meglehetősen eredeti volt és tulajdonképpen nem is volt rossz.

Nos, eddig volt jó a nap. Innentől jutottunk el oda, amit úgy vezettem be a Stravába, hogy ‘életem messze legocsmányabb, legszarabb túranapja’.
Egyszerű lenne mindent a Komootra fogni, de itt el kell ismernem, hogy én is benne voltam. San Gimignanótól a kerékpáros túrák – és az utak – Volterra felé vezetnek. Mi viszont visszafordultunk és nyilván szerettünk volna másik úton menni, mint ahogy jöttünk. Csakhogy ez itt egy nagyon fura vidék, vannak ugyan utak mindenfelé, de ezek az utak a dombtetőkön lévő haciendákhoz vezetnek és ott véget érnek. Olyan út, amely visszavezetett volna Colle di Val d’Elsa irányába, volt ugyan, de csak nagy kerülővel. Én pedig azt mondtam a Komootnak, hogy vágjuk le. Így tervezett rá a Komoot a Francigena zarándokútra. (Mely egyben Eurovelo5 is.) Megnéztem, hangulatos földút, sok erdővel. Persze, jó lesz.
Nem lett jó.
Eleve több, mint egy hete erősen esett. A földutak sokszor sárosak voltak. Ez meg még erdőben is ment. Még nagyobb sártenger. De ha ez nem lett volna elég, egyszer csak megdörrent fölöttünk az ég. Egy szupercella született fölénk és pont arra ment, amerre mi is. Kimozogni? Esélytelen volt. Még mozogni is. Egyszerűen beleragadtunk egy 5,5 kilométer hosszú földútszakaszba. Tudom, nehéz elképzelni, de próbáld meg: leszakadt az özönvíz, perceken belül a földutak járhatatlanok lettek. Le kellett szállnunk és a sárban csúszva-mászva tolni a nehéz bringákat. Habár voltak erdős szakaszok, de a brutál eső áttört a leveleken is. A meredek utakon patakok születtek és indultak lefelé, mi pedig folyamatosan vízben gázolva próbáltunk haladni. Én néha felültem, mert minél hamarabb ki akartam jutni ebből a pokoli özönvízből, de persze nem sikerült. Három órán keresztül szenvedtünk ezen a nyomorult 5 kilométeres darabon, reménytelenül szarrá áztunk, egyszerűen nem volt semmi, ahová be tudtunk volna állni. Vízálló télikabát volt ugyan velünk, de egy óra után szarrá ázott. A vadászbakancsom megszívta magát, lett vagy öt kiló. Végül valahogy kiértünk az aszfaltra. Legszivesebben leborultam volna, hogy megcsókoljam. A felhőszakadás persze nem ért véget, még egy órán keresztül tombolt felettünk, de itt már bringáztunk. A nagy lejtőket kifejezetten élveztük, mondhatom. Természetesen innentől már nem cifráztuk, hagytuk a francba a trekket, mentünk a főúton, amilyen gyorsan csak lehet, haza akartunk érni.
De még nem volt vége a napnak. Colle di Val d’Elsából kifelé menet volt egy nagy mászás, a tetőn megálltam megnézni a térképet, közben kikapcsolt a motor, oké, spórol az energiával… aztán nem indult be. Kész. Kipurcant az e-bike motorja, valószínűleg beázott. Mennyire vagyunk Sienától? A fene tudja, nem trekken megyünk. Az eső reménytelenül szakadt. Nekem pedig haza kellett tekernem saccra 25-30 kilométert motor nélkül. A szteroidokon hízlalt toszkán dombvilágban. Úgy, hogy a két legnagyobb tárcsámra nem váltott fel a váltó. Hogy késő este lesz, mire visszaérünk, az tuti. És még akkor kell összepakolnunk, mert kedden költözünk át Pienzába. Valahogy. Már ha egyáltalán. Mi a franc lesz ezzel a túrával?
Nekiindultunk. Monteriggioniig elszenvedtem magamat. 11 kilométer, volt egy nagyon hosszú emelkedő, a tüdőm minden testnyíláson türemkedett kifelé. Itt láttunk egy táblát, hogy Siena még 12 km, csakhogy emlékeztem rá reggelről, hogy az út folyamatosan emelkedik a város felé. Ekkor már voltam annyira élőhalott, hogy feladtam. Nej beállt fedél alá a bringámmal, én átültem az övére, elvágtattam a kempingbe, majd visszajöttem autóval és összeszedtem.

A kempingben nem volt eső, ez a szupercella csak és kizárólag a mi szórakoztatásunkra született. Hosszú forró zuhany után este fél nyolckor kiültünk egy (két) üveg borral és számot vetettünk: mink van és ezekből mi használható? Folytassuk, vagy menjünk haza? Mik az esélyek? Mi az a stratégia, amellyel ki tudjuk hozni a legjobbat a helyzetből?

De ezekről majd a következő részben írok.