MiVanVelem

Hernád és Menedékkő
2025.05.28; szerda

Csütörtök egész napra esőt jelzett az időjós. Nem olyan nagyot, 0,5 mm/h mennyiséget, ez nem is lett volna probléma, csakhogy délben az egész érchegység területét elkapja egy nagyobb zuhé, olyan 3 mm/h vízhozammal. Egy órán keresztül esik, de pont a legrosszabbkor: akármerre is indulunk, mindenképpen útközben kap el. Végül csütörtökre raktunk minden bizonytalan túrát (majd kiderül addigra, mi lesz), szerdára pedig betettünk egy hosszú, egész napos gyaloglást. Műtárgy nem volt benne, de kemény, 30% feletti emelkedő (azaz sziklamászás) annál inkább. Pali egyből passzolta is, így viszont hozzácsaptam egy létrás/dongalétrás szakaszt a végére. Impozáns terv lett belőle.
Van ugye a terepen egy Hernád áttörés, mely mellett fut a közismert túraút. Időnként, ahol mindkét oldalon függőleges sziklák vannak, tálcák/láncok húzódnak a falakon. (Szerintem ez már kezdő via ferrata erősség, de a szlovákok ezt még engedik felszerelés nélkül.) Maga a teljes áttörés 3-4 óra hosszúságú útvonal, legalábbis a kilátóig. Ebből általában az első órát szoktuk megtenni, utána lefordulunk a Menedékkő szurdokra. (Igazából fel, de az nagyon hülyén hangzik.) Amikor a Sólyom víznyelőt célozzuk be, akkor viszont végigmegyünk a Hernádon, egészen a Fehér-patak völgyéig, de ez merő egy rohanás. A Sólyom víznyelő kifejezetten vadregényes, kemény túra, a Hernád után is, imádom. Ha itt vagyunk, nem szivesen hagyom ki. Csakhogy ebbe a rohanásba nem fér bele a Tamásfalvi kilátó. Hiába megyünk el közvetlenül a tövében, nincs idő felmenni. Novemberben kell még világosban kimásznunk a Szlovák Paradicsom legmagasabb és kifejezetten technikás létra/tálca kombinációjából. Nem lennék ott sötétben.
Most viszont kihagyjuk a túra második felét, magát a víznyelőt. Így már belefér a kilátó.

Időben indultunk, eleinte a Hernád áttörés felé. A híd után viszont balra fordultunk. Hamarosan be is indult a mászás. A ‘könnyebbik’ részen egy sípályán mentünk felfelé, aztán az erdőben bedurvult a terep. Kaptunk egy figyelmeztetést: 33%-os emelkedő. Utána pedig egy táblát, hogy akkor most ezen fussunk fel. Nem kicsit néztünk hülyén. Kiderült, hogy ebből az útvonalból erdei tornapályát csináltak. Szupermeneknek. Az emelkedő után rögtön jött egy újabb állomás, ahol le kellett nyomni X fekvőtámaszt. Mi elég ejó erőben vagyunk, de nemhogy fekvőtámaszt nem tudtunk volna nyomni, de levegőt is alig kaptunk. Pedig még csak nem is futottunk. Aztán jöttek még állomások, jókat röhögtünk rajtuk, de gyakorlatilag mindegyik irreális volt.

Az út folyamatosan emelkedett, nem kicsit.

A tetején valamikor huszita erődítmény állt, kaptunk egy történelemleckét. Érdekes volt látni például a “Korvina Mathias apja Jan” kifejezést, az viszont új volt, hogy Mátyás nem erővel győzte le a huszitákat, hanem pénzzel: egyszerűen több fizetést ajánlott nekik. A tábla szerint belőlük lett a Fekete Sereg.
Mondjuk innentől értettük meg a túraútvonalat: ez nem erdei tornapálya, hanem huszita kiképzőterep. Annak pont jó volt. (A husziták humorérzékét jól mutatta egy fatörzsbe applikált gerinc, a tábla szerint emberi, de ránézésre is inkább szarvasé lehetett.)
Meredek leereszkedés jött a létánfalvi malomig. Elméletileg mehettünk volna tovább a sárgán, de inkább becsatlakoztunk a Hernád áttörés utolsó harmadába.

Legyen már egy kis tálcázás is.

A Tamásfalvi kilátóhoz igen durva út vezetett fel: 900 méter távon 180 méter szintemelkedés. Sziklákon, gyökereken keresztül. Nálam itt jött el a kritikus pont, a lábam kezdett besokallni. Oké, hogy gógyulgatok, de még messze nem álltam annyira jól, hogy sorban nyomjam a Szlovák Paradicsom kemény szurdoktúráit. Végül felmentem, de a túra végén a létrás szakaszt már kihagytam.

A kilátó érdekes élmény. Fényképen annyiszor láttam már, hogy élőben nem nyűgözött le, ellenben be lehetett látni, honnan jöttünk és ami ijesztőbb volt, láttuk azt is, hol megyünk tovább.

A kölykök persze élvezkedtek, még Nej is kikúszott a széléig.

Leereszkedtünk, majd rögtön utána jött egy újabb brutális emelkedő: másfél kilométer táv, 300 méter szint. Nyilván sziklák és gyökerek. Ha megnézed, ugyanakkora meredekség, mint a kilátónál, csak majdnem kétszer akkora távon. És maga a mászás nem ennyi volt, a végére jutott még pár kilométer, csak az már feleekkora meredekséggel. Azaz csak 10% volt. De erre sem jártunk eddig… és valószínűleg többször nem is fogunk.

Sólyom víznyelő lezárva. De nem a beléptető bódéknál írták ki, hanem közvetlenül a bejárathoz vezető sárga út elején. Belétek is.

Egy idő után fent voltunk ismét a Menedékkő turistaháznál. Nyitva természetesen nem volt, de a sörtehén üzemelt. Egyből két korsóval kezdtünk, majd rádolgoztam még egyet. Irgalmatlanul szomjasak voltunk.

A kölykök innentől a Kis-Savanyú ér (Maly Kisel) felé indultak el.

Meglepő módon azt terveztük, hogy most szabályosan megyünk át a szurdokon. Végül Nejjel inkább kihagytuk, lesétáltunk a kempingig. Elég impozáns lett a vége: mi 20 kilométert mentünk, 850 méter szinttel, a fiatalok 23 kilométert, 1150 méter szinttel. De ezek csak számok, a Szlovák Paradicsomban messze nem a számok a lényegesek, hanem a terep egyéb nehézségei.

Lomnic, Kőpataki tó
2025.05.27; kedd

Ahogy vártuk, vacak szürke idő fogadott reggel, a Tátrát alig láttuk. De bíztunk Barnában, mint a vezércikkben, összepakoltunk és mentünk Lomnicra.
Tízkor már látszott lentről a Kőpataki tó, ami jó, mert azt jelentette, hogy a tótól is látszunk mi, azaz lesz kilátás. A lomnici csúcs még vastagon felhőben volt, de annak déltájban kellett kitisztulnia. Megvettük a lanovkára a jegyet.
Jól felkészült gyerekeink vannak. Barna a Bécs/Pozsony bázisról repül és fogalmam sincs, hogyan, de beújított magának egy szlovák Tesco kártyát. Dórának meg – szintén fogalmam sincs, honnan – volt gopass a mobilján. Mint kiderült, ezzel gyorsabban is és olcsóbban is sikerült jegyet vennünk. Mely jegyek úgy egyébként elég szépen megdrágultak: felnőtt retúr jegy 32€, aggastyán jegy 28€. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor Dóra felvett minket a gopass alkalmazásba, be kellett írni a születési dátumunkat, majd nekem, a 61 évemre, csak 28 eurót számolt fel a gép.
– De miért? – kérdezte Dóra.
– Lehet, hogy arra számítanak, a retúr jegyre már nem lesz szükségem.
Barna még vett mindenkinek egy lanovkasört.
– Ezt miért? – érdeklődtem.
– Mert a lanovka piszok lassú és sokáig megy. Meg hát annak is van hangulata, hogy lógsz a levegőben, a szél kellemesen himbálja a kabint, lefelé látod az egész tájat, mozizol és közben sört kortyolgatsz.
– De nem tilos?
– Csak a göngyöleget kidobni az ablakon, az tilos.
Arra mondjuk tényleg kiváncsi lettem volna, ezt hogyan gondolták, mivel a lanovka ajtaja központilag vezérelt, fent nem lehet kinyitni (nyemacerovaty tábla), az ablak meg elég törhetetlennek tűnt, de tényleg volt a kabinban egy ‘ablakon üveget kidobni tilos’ piktogram.

Odafent viszont valóban kellett a vastag kabát. Lomnicon 15 fok volt, a Kőpataki tónál 5, a lomnici csúcson meg -1. Szerencsére oda már nem mentünk fel, de az 5 fok is elég durva volt a feltámadó, meglehetősen erős szélben. (Igen, megjött az is. Alakult a helyzet.) Hárman elindultunk mászni a Nagy-Morgás felé, a többiek inkább csak sétáltak egy kört a tó körül.

Aztán a csillagvizsgáló mellett pofára estünk, mert le volt zárva a túraútvonal. Még 4 napig. Osztottunk, szoroztunk, majd átléptük a kordont. A lezárás valószínűleg a mormoták zavartalan szexuális élete miatt volt, mi meg nem terveztünk olyan magasra mászni, hogy elérjük az (m)orgiák területét. Tulajdonképpen olyan 500 métert terveztünk, addig, ahol a túraút meredekséget vált. Meg már csak 4 nap a lezárás. Annak a mormotának, akinek eddig nem jutott nő, ennyi idő alatt már nem is fog. (Egyébként nem csak mi gondoltuk így, elég sok túrázó indult neki az útnak, kimondottan végigjárási céllal.)

Felsétáltunk, gyönyörködtünk a kilátásban, füttyögést nem hallottunk, azaz mormoták még nem voltak, majd visszaereszkedtünk, utána mi is körbesétáltuk a tavat.
Elment mellettünk túraruhában egy hapsi, hatalmas illatfelhőt húzva maga után.
– Ki az, aki ennyire beillatosítva jár túrázni? – néztem a hapsi után.
– Például aki már egy hete nem zuhanyzott – jegyezte meg Nej.
– Ott a pont.
Ennyi gyaloglás nagyjából elég is volt a cudar időben. Lelibegtünk, majd jött a gasztronómia. Lomnicon nem is kérdés, egyértelműen a Stara Mama étteremben szoktunk ebédelni, most sem történt máshogy. Én a klasszik betyártáskámat kértem (tócsiba csomagolt pörkölt), a többiek kétfogásosra vették a figurát, szörnyülködtem is rajta, hogy ezek ki akarnak pukkadni, de aztán kiderült, hogy az étteremben igencsak lecsökkentették a mennyiséget, senki nem halt bele.
Hazafelé Tesco, majd a szálláson pihengetés. A Windy alapján a időjárás nem lesz egyszerű, illetve látszott az is, hogy az újoncoknak nem jött be a láncoskurvaanyja terep (Nej kifejezése abból az időből, amikor még neki sem jött be), Pali a létrákat, Réka pedig a hátralévő túrákat passzolta. Terv szerint a Sucha Bela, illetve a Sólyom víznyelő lett volna még hátra, hát, egyik sem kispálya, érthető volt a döntésük. Leültem a térkép mellé és terveztem két másik túrát. És igen, itt csillant fel a lehetőség, hogy be tudjuk járni azokat a részeket is, melyeket eddig az alacsony káromkodásfaktor miatt hagytunk ki.

Hernád áttörés, Menedékkő
2025.05.26; hétfő

Miért jó, ha van meteorológus a családban? Például lealázza az örök ellenség Tátrát.
Persze meteorológus az pont nincs, de pilóta, az van és szerencsétlenek irgalmatlan erős meteorológiai képzést is kapnak, ami mondjuk valahol érthető.

Az eredeti terv az volt, hogy hétfő reggel kinézünk az ablakon és ha szép tiszta a Tátra, akkor eldobunk kapát-kaszát, kocsiba vágjuk magunkat és irány Lomnic. Különösen úgy, hogy keddre elég ramaty időt mutatott a Windy. Máskor biztosan ezt is csináltuk volna, aztán hétfő délben nézegethettük volna fentről kilátás helyett a Tátrát betakaró felhőket. A fiam viszont vakarta a fejét, dünnyögött, majd közölte, hogy a héten nagyon ritka együttállás fog bekövetkezni. Az, hogy ha reggel tiszta a Tátra, és a felmelegedő levegő felviszi a párát, mely 1500-2000 méter környékén déltájban kicsapódik és a felhő beteríti a csúcsokat, az nem ritka, az természetes. Kedden eleve trágya, felhős idő lesz délelőtt, de ha néha át tud sütni a nap és beindítja a felfelé menő áramlást, az viszi a fekete felhőket is, viszont déltájban érkezik egy erős szél a lengyel oldalról, mely pont a Tátra csipkés csúcsain veri szét a felhőket, azaz délben már azt fogjuk látni, hogy felhők keletkeznek, majd tűnnek el a csúcsnál, alatta pedig tiszta lesz a levegő.
Hümmögtem, de elhittem. Végülis az ő esetükben 2-300 ember élete múlik azon, hogy ki tudják számolni, akár fejben is a meteorológiát, akkor miért ne bízzak benne?
Így hiába ragyogott reggel a napsütésben a Tátra, kihagytuk. Mentünk a sötét szurdokba. Mely persze annyira nem volt sötét. Meg nem is mindenkinek. Először ugyanis a Hernád szurdokvölgyében sétáltunk jó egy órát, mely völgy nem annyira szűk, mint a patakok szurdokvölgye. Nagyon szépen sütött be a nap, a fák megszűrték a fényt, a szaladó folyó visszatükrözte, igazi élménytúra lett belőle.

Aztán leváltunk a Hernádról, Menedékkő szurdok, mely igazi gazfickó: szűk szurdok, bővizű patak, sziklák, gyökerek, négy létra, durva szintkülönbség, hatalmas mászások.

Viszont nekem még tegnap beugrott, hogy megy mellette egy alternatív túraút is. Ez sem könnyű, ugyanannyira meredek, mint a szurdok, de nincs rajta se patak, se műtárgy. A vége az lett, hogy négyen ezen az alternatív úton mentek fel, a lányommal ketten választottuk csak a szurdokot. Hatalmasat rohantunk. Én kiváncsi voltam, hogy bírom-e még, a lányom meg nem akart lemaradni. Az összes levegőt kiszipkáztuk a szurdokból, de vagy húsz perccel a másik csoport előtt értük el a Menedékkő turistaházat.
Mi fejhettük meg először a tehenet.
A turistaház mindig is problémás hely volt. Az utóbbi tíz évben többször volt zárva, mint nyitva. Rengetegszer futottunk csonkára, hogy majd fent iszunk egy sört. Pedig volt időszak, amikor ebédeltünk is fent. Ez elmúlt.
Viszont valami zseni kitalálta a sörtehenet.

Fel van szerelve a falra három csap: két sör, egy Kofola. Bedobod az aprópénzt, vagy megadod, mennyi pénzt vehetnek le a bankkártyádról. Aztán addig csapolsz, amíg tart a keret. Mondjuk nem olcsó, 3€ volt egy korsó Saris, 3.7 a Pilsner, de amikor felértünk, nem számított semmi, csak legyen hideg csapolt sör. (Elméletileg igazolnod kell magad egy igazolvánnyal, hogy elmúltál 18 éves, mi kértünk személyit egy szlovák pacáktól, de később kiderült, hogy felesleges volt, az ellenőrző dobozt kikötötték.)
Ja, vannak gyakorló sörtehenek is: a kempingben is és a Podlesok Ranch mellett is.

A turistaháztól többféleképpen is le lehet menni, a Glac út nem tartozik a kedvencek közé, így most a zöld túrautat választottuk.

Ma nem kocsmában vacsoráztunk, hanem nyársaltunk. Összedobtunk egy tüzet a házikó mellett (tilos, de mindenki leszarta), természetesen ma is volt trauma, adtunk neki. Aztán meg nekünk az eső, elég kapkodva fejeztük be a sütögetést.

Napi egy tálca sör fogy. (Délutánra már rendesen szomjasok voltunk, ugye hat életerős felnőtt, nem olyan sok ez.) A tornaljai Tesco-ban még ijesztőnek tűnt a kosárban a 3 tálca, de a kempingben már látszott, hogy a lomnici kirándulásról hazafelé be kell lépnünk a poprádi Teszkóba.
Ja, a sörösdoboz kint is betétes, csak a szlovákoknak volt annyi eszük, hogy nem árat írtak rá – mely nyilván változhat – hanem a visszaválthatóságot jelölő ‘Z’ betűt. Egy hét alatt gyakorlatilag ipari mennyiségű sört ittunk meg, de úgy döntöttünk, nem váltjuk vissza. Egyszerűen nem volt kedvünk bepakolni a cuccaink mellé 150-170 sörtől csöpögő dobozt, és hazafelé órákon keresztül utaztatni. Ez kábé 25€, azaz olyan 10e forint lett volna, de végül nem buktuk el, hanem medvét etettünk vele. A kemping bejáratánál volt egy nagy zárt fémláda, erre az volt írva, hogy ide be lehet dobálni egy csövön keresztül a visszaváltható dobozokat, a befolyt összeget medveetetésre használják. Aztán később elolvastuk alaposabban is a szöveget és kiderült, hogy egyáltalán nem erről volt szó, a befolyt összeg a Szlovák Paradicsom fenntartására megy, a medve meg úgy került képbe, hogy a láda medveálló. De ekkor már mindegy volt, a folyamatra ráragadt a medveetetés név.

Előrehozott családi nyaralás. Fiamnak nagyon nem egyszerű konkrét időpontra eljönnie, így hozzá igazodtunk. Emiatt lett belőle május vége. Ez pedig ideális időpont a Szlovák Paradicsomhoz. Igaz, ketten még nem voltak itt, mutattunk nekik videókat, hümmögtek, de azt mondták, jó lesz.
Háát…

Előljáróban annyit, hogy rövidre tervezett írás lesz.

Se időm, se kedvem bő lére ereszteni. Írni is azért írok, mert videó nem készült, valami meg kell, hogy emlékezzünk rá később is. Másfelől meg csak tisztán a Szlovák Paradicsomról van 8 piszok hosszú túraleírás és 4 videó a blogon, nem is beszélve azokról a Tátra/Zakopane túrákról, amikor egy-egy napra beugrottunk Podlesokba, szóval igazából nem is tudnék olyan nagyon újat mondani.
Illetve, de. Olvasd el még egyszer a címet. Itt bizony valami befejeződött. Aminek oka van.

Megérkezés
2025.05.24; szombat

Szombaton kora reggel indultunk. Benéztünk Egerbe, a tornaljai teszkóban feltöltöttük a készleteket (sör, brindza, fidorka), aztán már Podlesokban (Erdőalján) is voltunk. Sokat változott a hely. A régi pusztulat, de olcsó faházakból már csak mutatóban maradt vagy négy, a többit ‘Komfort’ házként árulták. Brutál áron. 150€/éjszaka. (Csak szólok, hogy tavaly főszezonban közvetlen tengerparti, kacsalábon forgó horvát apartman volt 165€.) És hát ehhez képest… a földszinti kihúzhatós kanapéról kihúzás után derült ki, hogy törött, teljesen szét van esve, végül lábtól fejig tudtunk csak aludni Nejjel, az ágy végében húzódó, emeletre felvezető lépcsőhöz meg kikapcsolhatatlan mozgásérzékelős lámpát raktak, mely már akkor is bekapcsolt, ha alvás közben megmozdítottam a karom. Ha nem strapáltuk volna le minden nap magunkat, elég hülyén tudtunk volna csak aludni. Hat személy számára viszont más megoldás nem volt, illetve lett volna valamelyik ranch-en, de ezek előszezonban még nem voltak nyitva. Hasonlóképpen az éttermekhez: a kemping bejáratánál volt három étterem, de csak egy volt nyitva, az is csak 8-ig. A kempingbolt ugyan nyitva kellett volna legyen, de kiraktak rá egy kézzel írt cetlit, hogy bocs, mégse. Szóval voltak kellemetlenségek, cserébe viszont elkaptuk az utolsó hetet, amikor az idő már kellemes volt, de még nem özönlötte el tömérdek turista a szurdokvölgyeket. (31-én, amikor indultunk haza, alig bírtunk kijönni a kemping bejáratán, akkora tömeg nyomult befelé.) Azaz összességében nem sült el rosszul az előrehozott nyaralás, de tökéletes sem volt, ellenben drága.

És akkor innentől morgás vége, jöjjön a lényeg: a túrák, kirándulások.

A Szlovák Paradicsom nem sima túraterep – bár lehet úgy is mászkálni benne – de amiért érdemes ilyen messzire eljönni, azok a műtárgyakkal telezsúfolt szurdokvölgyek: tálcák, létrák, láncok, dongalétrák. És a sziklák, gyökerek sem egyszerűek.
Terveink… azok voltak. Piecky, Hernád áttörés, Sucha Bela, Sólyom víznyelő, közte pedig felmenni Lomnicról a Kőpataki tóhoz, egy nap Zakopáne és egy gyors látogatás a Szepesi várnál. Nagyratörő tervek, még profiknak is, nemhogy a két kezdőnek. Nyilván nem is ez lett a vége.

Megérkeztünk, berendezkedtünk. Elmeséltem a terveket. A végén előszedtem egy üveg Beluga vodkát, mondván, hogy amennyiben valaki úgy érzi, hogy aznap trauma érte, szóljon, feloldjuk. Többen is jelezték, hogy a tervek meghallgatását traumaként élték meg. Traumasoda. (Megjegyzem, én magam is komoly traumákra számítottam. A lábam hétköznapi használatra nagyjából rendben van, de ezek a túrák egyáltalán nem hétköznapiak. Kemények, mint az állat, sokszor kell bonyolult mozgást végezni. Na, ez az, amit nem igazán tud a lábam, különösen, ha erőt is kell beletennem.)

Piecky (Kiskemence)
2025.05.25; vasárnap

Az első szurdokvölgy. Igyekeztem elsőre a legkönnyebbet kiválasztani. Végülis itt csak két létra van és elviselhető mennyiségű dongalétra. Igaz, az egyik létra az rekorder, a Szlovák Paradicsom legmagasabb létrája, de a létráktól nem féltem annyira, elmagyaráztam az újoncoknak, hogy mindig kapaszkodni kell egy kézzel a következő fokba, nem szabad sem lefelé, sem felfelé nézni, csak a létrára kell koncentrálni és monoton menni felfelé. A kilépés időnként nehéz, de ott leszek és segítek. Amit viszont nem vettem kellően figyelembe, hogy mi általában novemberben szoktunk errefelé túrázni, most meg május van. Novemberben alig csorog víz a szurdokok patakjaiban, májusban meg csak úgy zubog lefelé. Ebből az lett, hogy az úgynevezett semleges gyaloglás is szívás volt, hol vízben, hol köveken, faágakon ugrálva haladtunk és mire a műtárgyakhoz értünk, az újoncok lelkiereje már erősen megcsappant. Ezt elég pontosan érzékeltem is, a nagy létra tetején vártam, hogy segítsek nekik kilépni és ahogy érkezés előtt lentről felnéztek rám, láttam a pánikot a szemekben.

Gyorsan át is terveztem fejben a hetet. Tényleg ez volt a legkönnyebb szurdok, a Sucha Bélában biztosan megköveztek volna. Anyag volt hozzá.

Aztán persze egyszer ennek is vége lett, visszafelé már a Glac szekérúton sétáltunk le. Estefelé vacsora az étteremben, utána traumaoldás. Volt mit.