MiVanVelem

Szóval baj volt.
Egy éve vannak új macskáink, egy testvérpár: Szürke Pál és Fekete Péter. Alapvetően jól éldegéltünk egymás mellett: a két kis hülye színt hozott az életünkbe, emellett pedig jó volt látni, milyen erős közöttük a testvéri szeretet.

Aztán október vége felé történt valami. Peti cica váratlanul hanyagolni kezdte a macskavécét. Nagyon durva ráébredés volt, amikor benéztem a bárpult mögé és öt darab zsemle méretű akna figyelt vissza. Feltakarítottam, persze, meg felmostam domesztosszal, de nem értettem a dolgot. Aztán Pali cica konkrétan odaszart Nej elé a lépcsőre. Később eljátszotta ugyanezt a nappaliban is.
Ilyenkor mi van?
Vannak itthon macskás könyveink (Minden, Amit Tudni Szeretnél a Macskádról, Macskagondozás Idiótáknak, vagy valami ilyesmik), ezekből azt silabizáltam ki, hogy itt dominanciaharc indult be. Velem. Mivel a macskák hierarchikus szempontjai szerint én vagyok a domináns állat a házban.
Hümmögtem. Harcolni akartok? Nem örülök neki. Én lenni barát. De ha összeszarjátok a nappalit, akkor harcolni fogok.
Ennek rövid időn belül az lett a vége, hogy amikor elkaptam Peti cicát egy újabb kábelezésen, megragadtam a grabancánál és a teraszról kihajítottam az udvarra. Mint macskát szarni. Nem sokkal később megtörtént ugyanez Pali cicával is. Tudok ám én is domináns lenni.
Csakhogy a helyzet messze nem volt ennyire egyszerű. Nekem ugyan kérges a szívem, de még így is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pali cica úgy pakolta ki a csomagokat, mintha mi sem történt volna. Séta, séta, potty, séta, simogass meg. Peti cica viszont teljesen bedepressziózott attól, hogy a lakásban kell szarnia. Ettől persze még odapakolt, de minden ilyen akció után elbújt valahová és sem kedveskedéssel, sem prémium kajákkal nem lehetett előcsalogatni. Mintha érezte volna, hogy valami jóvátehetetlent követett el, olyat, amire nincs bocsánat, azaz ha a humánok éppen kedveskednek neki, az biztosan csapda.
És ezt játszottuk napokon keresztül. Folyamatosan pásztáztuk a lakást, ha láttunk valahol csomagot, akkor feltakarítottuk. Ha én láttam, akkor pedig repültek a macskák. Elkezdtük kizárogatni őket. Akkor kezdett lehűlni, nedvesedni az idő, nyilván nem örültek annak, hogy napokig nem jöhettek be. Én fel is vezettem lányomnak, a nagy macskarajongónak, hogy kezdjen foglalkozni a gondolattal: ha nem sikerül úrrá lenni a helyzeten, akkor ezekből is udvarmacska lesz.

Nem, nagyon nem örültem neki. Az előző garnitúrához tartozó macskák a kezelhetetlen Picúr miatt lettek mindannyian udvarmacskák. A szívem szakadt meg, hogy a lakásban békés, baráti macskák hogyan vadultak el és lett belőlük félvad udvari jószág. Emiatt ódzkodtam az új macskáktól is, de ez a játékos testvérpár levett a lábamról. Ezeket mi nevelhetjük (két hónaposan kerültek hozzánk), imádják egymást, mi kell még? Úgy voltam vele, hogy ha ezeket a macskákat sem tudjuk keretek között tartani, akkor nem való nekünk a macskatartás.

Márpedig úgy nézett ki, hogy ez lesz. A kihajigálások, a büntik nem segítettek. Csak gyűltek a csomagok a lakásban. Lecseréltük a vécét, beszereztünk egy újat, lecseréltük az almot, elszeparáltuk a macskákat… nem változott semmi. Nyilván felmerült az is, hogy mégsem dominanciaharc. Peti cica egyébként is nagyon ramattyul nézett ki, így végül elbandukoltunk az állatorvoshoz. Lekezelte a macskákat (oltás, féreghajtás), de amikor felvázoltuk a helyzetet, csak vonogatta a vállát. Annyi tippje volt, hogy lehetséges még territoriális harc is. Na ja. De kik között? A két macska küzd egymással a lakásért, vagy a két macska küzd erőiket egyesítve ellenem? Egyrészt nem mindegy, másrészt meg tulajdonképpen de, hiszen akármelyik is van, mindenképpen repülniük kell a lakásból.

Elég vacakul éreztük magunkat. Peti cica eddigre teljesen bedepressziózott, inkább nem evett, hogy ne kelljen szarnia, teljesen klinikai eset lett. Lányom úgy döntött, hogy befogadja magához és teljesen elválasztja mind étkezésileg, mind ellenkezőleg a testvérétől. Viszonylagos béke köszöntött be. Pali cica rendszeresen kikéredzkedett, a vécét elintézte valahol odakint. Peti cica pedig egész nap bújt a lányomhoz és szemmel láthatóan jól elvolt. Eltekintve persze a nem evéstől és a nem ürítéstől.

Lányom felszántotta a netet és előállt egy újabb koncepcióval. Lehet, hogy a macskák szándékosan szarnak az orrunk elé. Lehet, hogy így akarják jelezni, hogy baj van. Peti cicával tényleg van valami baj, Pali cica meg segít neki. És egyesült erővel szarják tele a lakást.

Hát, lehet. De mi az a baj? Hamarosan kiderült. Az újabb állatorvosi viziten kiderült, hogy Peti cica nyakán időközben egy csúnya tályog keletkezett. Mitől? Lehetett valami fertőzés is, de lehetett egy cicaharc is, amikor az ellenfél megkarmolta a nyakát és elfertőzte.
Beindult a kezelés.
Pár nap után lányom úgy érezte, hogy immár összeengedhetők a macskák, azaz Pali cica is beléphetett a szobájába. Felmászott az ágyra, a testvére mellé feküdt… Peti cica pedig egy hirtelen mozdulattal belemélyesztette fogait a testvére nyakába. Alig bírtuk szétszedni őket.

Nos, ennyi. Tehát valamikor volt egy harc kettőjük között. Ez Peti cica sebesülésével végződött. A két testvér megpróbált mindent elkövetni, hogy felhívja a sebre a figyelmünket, csak éppen volt egy kommunikációs gap: nem értettük, mi az, amit a lakás teleszarásával jelezni akartak. Illetve nem csak nem értettük, de én abszolút nem adekvát módon hajigáltam ki őket a teraszról.

Aztán persze elcsitultak a hullámok, béke van. Lányom szobája a béke szigete lett, tőlem szemmel láthatóan tartanak (ez egyébként rendben is van, ezt a szerepet is be kell valakinek vállalnia), de dögönyözni már hagyják magukat, és ami a lényeg, újra használják mind a régi, mind az új macskavécét.
Túléltük a krízist és tanultunk is belőle.