MiVanVelem

Montalcino
2026.05.21; csütörtök

Nem volt túl nyugodt reggel. Úgy értem, nem történt semmi különös, felébredtünk, megreggeliztünk, semmi extra. Csak éppen végig az pörgött a fejemben, hogy be fog-e indulni a bringa, vagy sem? Ha beindul, akkor minden rendben, megyünk túrázni és szervizbe sem kell vinnem otthon. Ha nem indul be, akkor… akkor baj van, nem is kicsi.
Összekészültünk, feltételezve, hogy be fog indulni. Bringásruha. Táskában a borozgató felszerelés. Elsétáltunk a parkolóig. A kocsi a helyén volt, bemásztam a csomagtérbe, vittem az aksit, betettem, villant egyet… majd még kettőt… és úgy is maradt. A self check nem jelzett hibát, a kerékpár áram alá került.
Minden rendben, mehettünk túrázni.

Villámgyorsan átöltöztünk, összeraktuk a felszerelést, indultunk. Irány Montalcino!
Miért ezzel kezdtünk? Mert a keleti oldal felé már tegnap gyalogtúráztunk, a nyugati oldal felé meg még nem. Érdekesség pedig van bőven: Bagno Vignoni a szabadtéri melegvizes fürdőivel, San Quirico d’Orcia a Horti parkkal és persze Montalcino, a brunello hazája, 4, azaz négy enomatic-kal. Az élet szép.

Az elején nagyjából arra mentünk lefelé, ahol tegnap felfelé sétáltunk. Eleinte gyanútlanul bringáztunk, aztán kezdtem gyanakodva figyelni a szembejövő bringásokat. De Bagno Vignoninál elkanyarodtunk a fürdők felé. A szabadmedencékhez nem mentünk be, nem hoztam fürdőrucit, Nej meg egyedül nem akart. Bagno Vignoni főtere egészen egyedi, a klasszikus toszkán kisvárosi főtér helyén egy nagy melegvizes medence terült el, a szélén bárokkal, pizzériákkal. Sajnos ez is turistás hely, pont akkor érkeztünk, amikor két busz is, majdnem félórát álltam sorba a két pohár Rosso di Montalcinóért. Aztán 20 perc múlva meg már senki nem volt a téren rajtunk kívül.

Beszéljünk pár szót a sangiovese szőlőkről és a belőle készült borokról. A sangiovese meglehetősen barátságtalan szőlő, nehéz belőle jó bort csinálni. Tulajdonképpen nem is lehet, a tisztán sangiovese újbor csak mazochistáknak való.
Kétféleképpen szokták megszelidíteni:
– Belekevernek más bort. Borvidéktől és borkategóriától függ, mennyit és az is, hogy csak helyi lehet a belekevert szőlő, vagy lehet francia is. Ekkor eltűnik a húzós tannin, bársonyossá válik a bor.
– Érlelik. A sangiovesét az úristen is arra teremtette, hogy sokáig érleljék. Minél öregebb a bor, annál finomabb, annál simulékonyabb.

Sangiovese szőlőből több helyen is gyártanak bort a környéken, mindenhol egy kicsit más a szabályozás.
– Chianti: Itt az érlelési időtől, a hozzáadott más szőlőtől függően három fő kategória van. Classico, Classico Riserva, Classico Gran Selezione. Az utóbbival a helyiek már az übercsúcs Brunellót vették célba, az áraik össze is értek. (Gran Selezione: €25-30, Brunello: €20-csillagos ég)
– Montalcino: Szigorúan 100% sangiovese, a Rosso (a kistesó) 1 év érlelés, a Brunello minimum 5 év. (Van még állatabb kategória, a Brunello Riserva érlelési ideje minimum 6 év.) Jelenleg abszolút ideális a helyzet, a 2021-es év kiemelkedően jó volt.
– Montepulciano: A Rosso ugyanúgy kistesó, 6 hónap érleléssel, a nagy bor, a Nobile minimum két év, de mi csak 2020-asokat vettünk. (Nobiléből van Riserva és Pieve is.)
– Quirico: Ez egy nagyon fiatal aspiráns, pár éve kezdte csak el magát önálló borvidékként definiálni. Lelkesen vásároltunk bele, én kifejezetten kedvelem a friss, bátor versenyzőket. Külön neveik még nincsenek, általában Orcia név alatt futnak a boraik.

És ha már itt járunk, nem mehetünk el a szupertoszkán kategória mellett sem. Ezeket a borokat a lázadás hozta létre. Lázadás az “elavult” szabályozás ellen. Bizonyos borászok bevállalták, hogy inkább minősítsék asztali bornak a boraikat, de cserébe olyan borokat gyártsanak, melyekért megőrül a közönség. Ezek a borok már tisztán francia eredetű szőlőkből készülnek, mely szőlők nagyon jól érzik magukat Toszkánában és elképesztő borokat produkálnak. Másfelől viszont érthető a szabályozás is, ha mindenki áttérne a nagyobb bevételt hozó francia szőlőkre, akkor kihalna a többszáz éves sangiovese borkultúra. Nehéz ügy.
Még egy megjegyzés. Általánosságban elmondható, hogy ezen a környéken nincs rossz bor. Még a legolcsóbb Chianti Classico / Rosso borok minősége is rendben van. Itt elsősorban arra helyezik a hangsúlyt, hogy az ebéd mellé, a beszélgetés mellé legyen egy könnyen iható bor és ezt az alsóbb polcos borok is tudják. A legtöbbször nem is ragaszkodnak a régió nevéhez, hanem valami mást használnak, ilyen a Remole, vagy a Santa Christina. Ezek már asztali bor kategóriájúak, azaz a fene tudja, milyen és mennyi szőlőt kevertek bele a sangiovese mellé, de nem is kell ezzel foglalkozni, ugyanis újborként kifejezetten jól ihatók. 5-6€ körüli áron mentek és egészen elképesztően harapós, friss borok voltak. Ipari mennyiségben hoztunk haza belőlük.

Bagno Vignoni után nagyon hirtelen nagyon meredek emelkedő nőtt ki a földből. Ha nem Toszkánában bringáztunk volna napok óta, akkor meg is lepődtünk volna. Így viszont egyszerűen csak feltekertünk. A domb tetején természetesen megint kinyílt a táj, ezzel együtt kinyílt a borosüveg is. Előttünk volt az egész napi túra útvonala. Hümmögtünk. Persze, szép a táj, meg hangulatos, de óriási a különbség a tervezés és a valóság között. A 3 dimenziós labirintus mindig ijesztően meglepő, amikor találkozol vele. Aztán persze nagy levegő és csinálod, a végén pedig az önbizalom égbeszök, hogy megcsináltam, de érzelmileg ez egy hullámvasút, össze sem lehet hasonlítani egy alföldi bringatúrával.
Innen begurultunk San Quirico d’Orciába, és habár csak egy nagyobb sétát terveztünk a Horti parkban, de pont velünk együtt ért oda egy komplett gimnázium többszáz nyáladzó, üvöltöző kölyökkel, így ezt inkább kihagytuk. Helyette a főtéren beültünk egy lepusztult kocsmába, kértünk két óriási tagliettót (vágódeszka, sajttal, sonkával és felvágottal) meg persze két pohár Rosso di Montalcinót, nagyon jól esett.
Aztán mentünk tovább. Jött egy lejtő, egy nagyon vacak úton. Földút, egyre sarasabb földút, aztán megjelentek az óriási gödrök, a keresztfolyások árkai, hiába döngethettünk volna lefelé, végig húzni kellett a féket. Itt jelent meg megint egy csomó kerékpáros. Mentek, mint a golyó, sokszor akadtunk össze, amikor éppen csak egy nyomtáv volt járható. Nézegettem őket és erősödött a gyanúm. Basszus, tegnap reggel indították el a Tuscany Trail teljesítménytúrát és úgy saccoltam, hogy két nap után érnek ide. Azaz holnap délelőtt. Létezik, hogy vannak olyan szupermenek, akik egy nap után ideértek? És igen. Létezik. Az egyik nagyon tré szakaszon, amikor mi is toltuk a bringát, meg ők is, szóba elegyedtem egy párossal és igen, ők már a Tuscany Trail voltak. Amikor kérdeztem, hogy a front?, akkor nagyon kiröhögtek. Elképesztő brutál alakok tolják ezt a túrát.
Egy idő után elmentek jobbra, mi mentünk tovább Montalcinóba. Olyan 5-6 kilométer múlva véget ért a botrányos minőségű földút. Közvetlenül előtte még találtunk egy lánctalpas traktort, rögtön birtokba is vettük: a konyharuhával megterítettem rajta, kipakoltuk a bort, meg a poharakat és megünnepeltük, hogy még élünk. Majd jött egy jó tüdőkiköpő emelkedő Montalcinóba és már fent is voltunk a városban. A trekk egyenesen az Enoteca di Piazza borboltba vezetett. Ez egy érdekes téren volt, gyakorlatilag csak borboltok voltak rajta, semmi más. Megérkeztünk.

Melléksztori. A Toszkánát kedvelő haverom egyszer szerette volna kideríteni, hol vannak enomatic gépek a borkóstolókban? A gugli nem tudott neki segíteni. Erre írt a gyártó cég kereskedelmi részlegének, hogy ugyan mondják már meg, hová adtak el ilyen gépeket? Én pedig elkértem tőle ezt a listát.

Az Enoteca di Piazza rajta volt ezen a listán. Azaz volt enomatic automatájuk. Bementünk. Elmondtam a pacáknak, hogy bort szeretnénk kóstolni. Odavezetett a pulthoz, ahol ki volt bontva vagy hat üveg bor. Elkezdte mondani, melyik micsoda, de közbevágtam, miszerint enomatic. Igen, bólintott, van ilyen is, de nem ebben az üzletükben, hanem három utcával lejjebb. Lemegyünk, vagy maradunk? Végignéztem a pulton, tetszett a választék, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Jó döntés volt. Kóstoltunk egy Rosso di Montalcinót, egy Brunellót és a végén egy Brunello Riservát. A Brunelló nem akárkié volt. Mond valakinek valamit az a név, hogy Máté Ferenc? Egyfelől meglehetősen jónevű író, másfelől egy Kanadából Toszkánába visszavonuló férfi, aki pusztán szórakozásból kiépített egy csúcskategóriájú borászatot Montalcinóban. Ahogy a bolti eladó fogalmazott, nem a legjobb a vidéken, de benne van a legjobbak között,. Végül is megkóstoltuk a választékot, aztán egyöntetűen a Máté Brunellót választottuk. Nem is érdekelt az ára, legfeljebb dolgozunk egy évet valami ólombányában. Végül 60€ lett, ez egyértelműen rekord, ennyi pénzt még nem fizettem borért. Aztán ha már itt voltunk, vettünk egy kupac olcsó brunellót is (25€ darabja), majd kitámolyogtunk a boltból. Nej le is passzolta a táskát, mert eddig ő cipelte, lévén ő a könnyebb, de ennyi kiváló borral már nem merte.

Innen Torrenieri felé mentünk haza, ahol megint belefutottunk a Tuscany Trail mezőnyébe. De ez már tiszta volt, szembejöttek, látszott a rajtszámuk. Nagyokat köszöngettünk egymásnak. Torrenieri után megint elengedtük őket, de Pienza előtt ismét egymásba gabalyodtunk. Itt szembesültünk egy problémával. Mehettünk volna a meglehetősen forgalmas 146-os úton Pienzába, de lemehettünk volna a földútra is. Arra a földútra, amely elvitt volna a Madonna Vitaleta kápolnához, mely szintén egyike Toszkána leggyakrabban fotózott helyszíneinek. Nehéz döntés volt, de ennyi drága borral a táskámban végül nem vállaltuk be a földutat. Törni nem tört volna az üveg,, de a bor maga megtörhetett volna a sok rázkódástól.

A hazaérkezés már sima volt. Végre nem kellett semmit cipekednünk ide-oda, betoltuk a bringákat a konyhába, lezuhanyoztunk és jött az esti társasjáték. Egyszerűen nem lehetett megunni.

Montepulciano
2026.05.22; péntek

itt egy kicsit töprengtünk. Megcsináhattuk volna a keleti túrát, azaz a Montefollonico – Montepulciano – Monticchiello kört, vagy lemehettünk volna Radicofaniba. Végül az első változat mellett döntöttünk, azért élménydúsabb, még akkor is, ha gyalog már voltunk Monticchiellóban.

Hihetetlen, milyen apróságokon múlik a jó hangulat. Kiértünk Pienzából, tekertünk Montefollonico felé, amikor kifogtunk egy roppant büdös, roppant hangos traktort. Olyan 1 km/h sebességgel volt gyorsabb nálunk az emelkedőkön, 5 km/h sebességgel lassabb a lejtőkön. Összeragadtunk, mint a baszóbogarak bodobácsok. Esélyem sem volt dumálni, de a tájat sem tudtuk élvezni a zajtól. Végül besokalltam és 8 km után kiálltam. Szép a táj? Szép. Akkor álljunk meg borozgatni. Igen, 8 km még lófütty, itt azért még nem kellene, de a qrva traktor felülírt mindent.

Montefollonico fura hely. A környéken minden városkát messziről lehet látni. Fent vannak a domb tetején, a templomjaik, a tornyaik messziről is jól láthatóan ágaskodnak. Montefollonicónál ilyesmiről szó sincs. Az egész település beleolvad az erdőbe. Nem mondom, hogy nem áll jól neki.
Lefelé megint szép volt a kilátás, megint leültünk a fűbe a szőlők mellé. Borozgatni, naná. Innentől már a Val Chianára láttunk rá. Érdekes volt, ebből a tájból egyáltalán nem készültem fel, csupa ismeretlen települést, ismeretlen dombokat, tavakat láttam.
Montepulcianóba a szokásosnál is erősebb út vitt fel. Még az e-bike is füstölt. Fel sem tudom fogni, hogyan mennek fel ezeken az utakon a hagyományos bringák. De végül csak felharcoltuk magunkat. Itt volt az utolsó esélyünk működőképes enomatic-ot találnunk. La Bottega del Nobile. Így hivták azt az enotékát, ahová mennünk kellett. És igen, itt már minden összeállt. Volt enomatic, működött is, kevés volt a vendég, a pincércsajnak volt ideje foglalkozni velünk, szóval minden rendben volt végre. Kaptunk egy 100 eurós kártyát, ez első ránézésre soknak tűnik, de ha belegondolsz, hogy a legtöbb kóstolónál egy deci bor 13 euróba kerül, akkor nem is olyan acélos az a kártya. Határozottan visszafogottak voltunk, végül megúsztuk 50€ alatt a kóstolást, emellé vettünk – a kóstolás hatására – egy 40 eurós bort, éppenhogy, de megúsztuk 100€ alatt. A jó bor nem olcsó kaland.
Még sétáltunk egy nagyot a városban, hát, nem egy sík terep. Bringát tolva kifejezetten kellemetlen. Nem is mentünk fel a tetőre a dómhoz, előtte lecsűrtünk balra és tekertünk tovább. A fene tudja. Ez a város túl nagy. Monticchiello sokkal emberibb léptékű.

Itt egy olyan szakasz jött, melyen sokat töprengtem tervezéskor. Jelentős rövidités volt. Fehér murva, aszfalt. Oké. Csakhogy olyan infókat is kaptam, hogy birkás. Azaz pásztorkutyás. És az nem vicc. Mi legyen? Bevállaltuk. Nem volt gond.

De akkor hol vannak a birkák? Ugyanis egész héten egyáltalán nem láttunk sehol sem birkát. Márpedig lenniük kellett, ennyi pecorino sajt nem születik csak úgy bele a világba. Eleinte arra tippeltem, hogy a birkák már istállóban élnek és házhoz szállítják nekik a füvet, de aztán fel lettem világosítva, hogy ádehogy, sőt, kifejezetten fontos hogy a boldog birkák kint legeljenek a szabadban. Sokkal inkább arról van szó, hogy a birkák nem kedvelik a hőséget, tehát inkább kora reggel és késő délután vannak kint, másfelől meg az agresszív pásztorkutyák (cane maremmano) miatt a pásztorok inkább eldugott, turisták által egyáltalán nem látogatott helyeken legeltetnek.

Még egy megjegyzés. Írom itt egész héten, hogy így vadzab, meg úgy vadzab, amerre nézünk, mindenhol vadzab van. Amikor pedig a vadzab egyike a legkiirthatatlanabb, legutáltabb gyomnövényeknek. Akkor mi van? Hát az, hogy errefelé, a Val’d’Orciában és környékén az igénytelen vadzab speciel nem gyomnövény, sőt, birka és sajt viszonylatban kifejezetten áldás.

Monticchiellót már ismerősként üdvözöltük. A városba nem mentünk fel, leragadtunk a kapu melleti borboltban. Emlékeztem rá, hogy volt tagliettijük, az nekünk pont megfelelt, most inkább Rosso di Montepulcianóra fájt a fogunk, megkaptuk mindkettőt.
Innentől ismerős terepen tekertünk haza. Ahol tegnapelőtt gyalog sétáltunk. Azon a bizonyos Pienza Panoramic Road-on. Már most szólok, ez némileg becsapás. Panoramic… ja,.de csak ha Pienza felől jössz., A másik irányból egyáltalán nem az.

Meglehetősen hamar hazaértünk. Volt egy menetünk a kocsihoz, levittünk a bringákkal mindent, ami már nem kellett az utolsó éjszakára, nyilván bepakoltuk a bringákat is a kocsiba, hazafelé még benéztünk a bolta, behúzni a maradék ismeretlen borokat a maradék ismeretlen sajtokkal, Jó játék volt még este.

Hazafelé
2026.05.23; szombat

Korán keltünk, hamar elrendeztünk mindent, korán el is indultunk. Sikerült rávennem a gmaps-t, hogy azon a sokadrangú úton vigyen, amelyen bringával is mentünk volna, így megkaptuk a Crete Senesi panorámaútjait.
Aztán Siena, beugrottunk a monumentális bevásárlóközpontba, majd tépés haza. Immár nem szoptam be a gmaps hülyeségét, és amikor megint le akart vinni Adovscina felé, csak legyintettem, mentem tovább a sztrádán. Éjfél körül haza is értünk, gyorsan bepakoltunk. Túra vége. Idegnyugtatónak még bontottam egy üveg kékfrankost, megkóstoltam, majd csak néztem döbbenten: mi ez a szar? Hát, igen, a toszkán túrának vannak bizonyos nem várt következményei.

Hogy jó volt-e? Feltétlenül. Valahogy minden túrábringás az Alpokba van belezúgva, esetleg a Balkánba. Toszkána? Dehát az csak dombvidék! Ja. Napi átlag 2000 méter szinttel. És ebből a vidékből elképesztően sok van. Ahogy néztem, ha ezt tisztességesen be szeretnénk járni, fel szeretnénk térképezni, akkor legalább 8-10 évre lenne szükségünk.
Végülis, miért ne? Miért ne vegyünk fel az évi 4-5 nagy túránk közé minden évben egy Toszkánát? Elgondolkodtató, még akkor is, ha az 1000+ kilométer nem kevés.

Függelék
– Fényképalbum.
– A túrák trekkjei.

Intermezzo
2026.05.19; kedd

Két probléma van.
– A ruhák. Gyakorlatilag annyira átáztunk, mintha ruhástól fürödtünk volna. Szerencsére mindketten két garnitúra bringásruhát hoztunk, ezzel még el is lennénk. Csak hát a cipőm, az nagyon meghalt. Az hagyján, hogy egy csuronvizes bőr bakancs sose szárad ki, de tegnap varrás mentén két helyen is kiszakadt, szóval ennek tényleg vége. Papucsban meg elég nagy kihívás lenne ezen a terepen bringázni.
– A kerékpárom. Este kiszedtem az aksit és rádugtam a töltőre. Szépen világítottak a ledek, reggelre feltöltődött. Tehát nem az akkumulátor ázott be, hanem a motor. Túl sok esélyt nem adtam neki, elektromos beázások terén már van elég kajakos tapasztalatom, több is mint kéne, tudom, hogy ha beázott és megpróbálták bekapcsolni, akkor kampec, én meg tegnap legalább négyszer-ötször is megpróbáltam.
Reggel beraktam az aksit a bringába. Normál esetben ilyenkor villan hármat a gombon a led, majd áram alá kerül a motor, azaz égve marad a led. Most annyi történt, hogy villant egyet a led, majd kialudt, gombnyomásra sem reagált. Ezen a nyomon már el lehetett indulni. Azt mondta az internet, hogy a bekapcsoláskori villogások a self check folyamathoz tartoznak, ilyenkor vizsgálja át a szoftver a motort. Azaz most is elindult, majd amikor a motorból hibaüzenetet kapott, leállította a folyamatot. Ez reménykeltő, mert azt jelenti, hogy maximum egy töredékmásodpercnyi elektromos impulzust, gyakorlatilag bekapcsolás helyett egy egyszerű lekérdezést kaphatott a motor, tehát ha egyszer kiszárad, akár még működhet is. Mennyi az az ‘egyszer’? Azt írták, hogy minimum 48 óra. Hát… ha annyi, akkor annyi. Kivettem az aksit, pá bringa, csütörtök reggel találkozunk.

Azt már tegnap este eldöntöttük, hogy nem megyünk haza. Pienzában ki van fizetve a szállás, az időt is rászántuk, lemegyünk. Legfeljebb egész nap a pincekonyhában üldögélünk, sajtot eszünk, bort iszunk, szunyókálunk pár órát, majd goto10. A mai tapasztalatok alapján pedig nem is annyira tragikus a helyzet. Oké, elbuktuk a lefelé bringázást, na meg a visszafelét is, azaz bebuktuk a Crete Senesit. Szerdára be tudunk tenni egy gyalogtúrát Pienza körül a Val d’Orciában. Izé, bakancs. A szálláson van hajszárító, talán tudunk vele varázsolni valamit. Aztán csütörtökön meglátjuk. Ha beröffen a bicaj, akkor még lesz két bringatúránk, egy Montalcinóba, egy Montepulcianóba, hazafelé meg úgy tekergünk az autóval, hogy részben azon az úton jöjjünk, ahol bringáztunk volna. Ha nem röffen be… akkor majd kitalálunk valamit.

Bepakoltunk mindent, kilenc körül elindultunk. A mobilhome parkolója egy korlát nélküli teraszon volt, az autó előtt egy méterrel már egy 2-2,5 méter mély függőleges szakadék – gyakorlatilag egy fal – figyelt, az alattunk lévő szinten parkoló autókkal. Kitolattam, de gyanús hangokat hallottam hátulról. Lehet, nem jól lettek rögzítve a bringák? Visszagurultam, hogy ne zárjam le az utat, majd hátramentem a csomagtérbe. Aztán egyszer csak megindult a kocsi. Nej sikoltozott, én előreordítottam, hogy ‘KÉZIFÉK!’, berántotta és olyan harminc centire megálltunk a peremtől. Ez még hiányzott volna. Már ha túléljük.
Finoman szólva sem voltam összeszedett. Ja, és papucsban vezettem végig.

Nem tudom, mennyit hallottál már Pienzáról. Gondolom, a pecorinóról biztosan. De hogy parkolás terén erős kihívásokkal küzdő városka, azt lehet, hogy nem tudtad. Minket ez eredetileg nem érdekelt volna, bringával terveztünk érkezni, most viszont megoldandó probléma lett belőle. A korábbi írásban említettem, hogy 2-3 hónapot töltöttem el tervezéssel. Lehet, hogy felmerült benned, mi került ennyi időbe? Hát az, hogy minden esetre volt B, C, D, E tervem is. Például semmi esélyét sem láttam annak, hogy Pienzába autóval érkezünk, de a biztonság kedvéért utánaolvastam és bejelöltem a térképen négy lehetséges parkolási helyet. A közvetlenül az óvárosi szállás melletti parkoló, melyet a szállásadó is javasolt, kapásból kiesett, két A4-es oldalnyi megkötés volt a táblán és már az első két pont is kizárta, hogy oda parkoljunk. A turistaparkoló 6-22 között volt nyitva, az is bukó. Jöhetett a titkos favorit, egy templom eldugott belső parkolója, melynek koordinátáit lakóautósok terjesztik titokban egymás között. Földes udvar, elfér benne vagy 20 autó, az égegyadta világon senki nem vegzálja őket, ingyenes, nincs semmi megkötés. Amikor megérkeztünk, félig volt és később sem láttuk feltelve. Nagyjából egy kilométerre volt a szállásunktól, málhás szamárként felcuccolva átszállítottunk egy csomó cuccot, a bringákat a napon álló jó meleg kocsiban hagytuk, hadd száradjanak. Aztán elmentünk enni egy pizzát, megnéztük az óvárost, bevásároltunk a boltban, bort és sajtot, naná, és este már lenyugodva játszottuk a ‘melyik bort melyik sajttal?’ játékot.

Essen pár szó a pecorino sajtról is. Van egy dolog, amiben hasonlít a sörhöz. Hiába kapod meg pl. a Pilsner Urquell receptjét, Kőbányán nem fogsz tudni ugyanolyat csinálni. Más a víz. Ez van Pienzában is. Természetesen olvastam róla, de a szerdai túrán meg is tapasztaltam, mennyire jók a hely adottságai. Pienza nagyjából a Val d’Orcia közepén van egy domb tetején, körben, messze, amíg a szem ellát, mindent tavaszi vadzab borított, sűrűn tele fűszernövényekkel, illatos vadvirágokkal. Ezt eszik a birkák és ez adja a pienzai birkasajt, a pecorino toscano speciális, semmivel össze nem keverhető ízét. A pásztorok, a sajtmesterek pedig ezt cifrázzák. Friss sajt (fresco), közepesen érlelt (semistagionato), teljesen érlelt (stagionato), vagy öreg (vecchio). Aztán. A sajtot meg kell védeni a kiszáradástól és a penészedéstől.
Erre különböző technikák léteznek.
– Sepregetés. Főleg a pincékben, illetve barlangokban (grotta) érlelt sajtoknál működik. A jómunkásember naponta lesöprögeti egy kis seprővel a sajtokat. Ekkor a sajt nevében szerepel az, hogy scoparolo. Ennek a sajtnak természetes kérge van.
– Védőréteg. Valamiben, ami éppen kéznél van, megforgatják a fiatal sajtot, hogy védőréteg keletkezzen rajta. Ez lehet olajbogyó préselés után visszamaradt héja (morchia d’olio), ekkor a sajt nevében a morchiato kifejezés szerepel, lehet szőlőtörköly (vinaccia), lehet paradicsomhéj, ezek a Rosso sajtok, lehet fűszernövény és lehet fahamu, illetve szénhamu, ez a Nero sajt. A közös bennük, hogy a héja külön csemege, nem szabad kidobni. (Van olyan sajt is, amelyiknek a nevében az szerepel, hogy Morbido, ez nem halálos sajt, hanem azt jelenti, hogy lágy, tipikusan ilyen pl. egy Fresco Morbido Nero sajt.)
Végül emlékezzünk meg a marketing sajtokról. A turistás helyeken a fenti sajtokból nagyon kevés van, helyettük mindenféle hívószavakat találunk: leginkább csípőspaprikás (peperoncini), borsos, szarvasgombás. Ezek mind olyan adalékok, amelyek elrontják a pecorino természetes ízét, a csípőspaprika konkrétan lenullázza. Én a magam részéről messze elkerülöm ezeket.

A ‘melyik bort melyik sajttal’ játék ökölszabálya pedig az, hogy minél tovább érlelt a sajt, annál idősebb borral érdemes kóstolni. Aztán vannak meglepő kivételek, például előfordulhat, hogy egy Vecchio, azaz extra sokáig érlelt sajt pont egy friss, harapós Vernaccia borral passzol össze. Ezért jó játék ez.

Gyalogtúra a Val D’Orcia völgyben
2026.05.20; szerda

Úgy beszélek erről a túráról, mintha előre eldöntöttük volna. Pedig…
Előző este próbáltunk optimalizálni. Mert oké, hogy ha csütörtökön beindul a bringa, akkor eljutunk mind a két kiemelt városba (kiemelt város: van enomatic), de ha nem indul be a bringa, akkor mi lesz? Ezért az első változat az volt, hogy tömegközlekedünk. Vagy Montalcinóba, vagy Montepulcianóba.
Háát…
Azt kell mondjam, nem véletlen, hogy Olaszországban mindenkinek saját járműve van, ha más nem is, de legalább egy moped. A tömegközlekedés gyakorlatilag nulla. A kábé 10-15 kilométerre lévő Montalcinóba három óra az út busszal, fel kell menni Buonconventóba, átszállni, majd vissza Montalcinóba. Hazafelé meg ugyanez vissza. A 10 kilométerre lévó Montepulcianóba már jár közvetlen busz, 20 perc alatt ér át, de ebben sincs köszönet. A legelső busz 14:40-kor(!) indul, a legutolsó busz vissza 17:40-kor. Két óránk lett volna az egész városra, meg a borkóstolásra.
Eléggé lehervadtunk.
Végül azt találtuk ki, hogy elindulunk reggel gyalog Montepulcianóba, aztán az utolsó busszal jövünk haza. Szerencsére ezt útközben átvariáltuk, sokkal hosszabb gyalogtúránk lett, de sokkal-sokkal jobb. Elmentünk Monticchiellóba, onnan jó nagy kerülővel jöttünk haza, gyakorlatilag másztunk egy nagy kört a Val d’Orciában Pienza körül, a vége 18 km séta lett. És milyen terepen, te jó ég!

De előtte a bakancs. Este egy órán keresztül szárítottuk hajszárítóval. Igen, tudom, bőrbakancsot tilos, de ezzel a bakanccsal finoman szólva sem voltak már hosszútávú terveim. Éjszakára ráfeszegettük valahogy a törölközőszárítóra. (A fűtés ment.) Reggelre megszáradt. Meg deformálódott. Tényleg úgy nézett ki, mint Chaplin leveshúsnak megfőzött bakancsa. Aztán addig kalapáltam, meg próbáltam ráfeszíteni a lábamra, amíg nagyjából rápasszolt. Utána ebben gyalogoltam közel húsz kilométert. Az élet tele van kihívásokkal, de bírtuk.

Emelett az élet igazságtalan is. A legtöbbet erről a gyalogtúráról kellene írnom, annyira nagy élmény volt. Közhely, de minél lassabban megy át az ember egy környezeten, annál jobban érez rá, ivódik belé. Most pedig még csak nem is bringáztunk, egyszerűen csak sétáltunk. Hosszasan írhatnék a tájról, de nem fogok, mert a tájleíráshoz béna vagyok. Mindenfelé dombok, közöttük völgyek, hol megművelt, hol vadzabos táblákkal, mint egy ágyra hanyagul odavetett huzat nélküli gyűrött pehelypaplan, a gerinceken ciprusfenyők meneteltek haciendáktól haciendákig, a völgyekben apró fehérmurvás utak tekeregtek a cédrusok, mandulafenyők között. Nyilván sokat jelentett az is, hogy a Pienza – Monticchiello közti útnak az volt a neve, hogy Pienza Panoramic Road. Tényleg nem igazán tudom leírni, nézegetni kell a képeket.

Monticchiello kicsi, de formás település. Meglepő módon nem a megszokott mintát követi, azaz nem egy szilvamag formájú város a dombtetőn, maximum két utcával, hanem inkább kör alaprajzú, zegzugos utcácskákkal. Ha esetleg aggódtunk volna, hogy nem lesz hol bort innunk, felesleges volt. Miután bejártuk a várost, visszamentünk a városkapu elé, ott szúrtunk ki egy kóstolásra is hajlandó enotékát, ahol meglepő módon nem volt senki, pedig az udvaráról remekül be lehetett látni a völgyet Pienza felé. És odabent… elakadt a szavam. A melléképületben ott figyelt egy enomatic. Azannya. Azán hamar lehűtöttek, nem működik, jelenleg csak bortárolásra használják. Kértünk két pohár Nobile di Montepulciano-t, nagyon jól esett elkortyolgatni a hűvösben.

Aztán mentünk fényképet vadászni. Két ilyen hely is be volt tervezve. Igen, ezek olyan helyek, ahol 235415874223544 fénykép készült már, ugyanonnan, ugyanaz a terep, de mégis mindenki lefényképezi. Mondjuk, ha valakit a turistabusz lök ki ilyen helyen, aztán a fénykép után utazik tovább a busszal a következő helyre, azt én sem tudom megérteni, de mi mindkét helyszínért nagyot gyalogoltunk, ráadásul az élménynek is hagytunk időt, hogy felszívódjon. Monticchiello szélén volt egy bolt, bementünk, vettünk két doboz hideg sört. Igen, bort kellett volna, de gyalog voltunk, nem cipeltük a boros felszerelést. Az itallal felszerelkezve felmásztunk egy ránézésre érdektelen domb oldalába, ahol rögtön láttuk, hogy jó helyen járunk, mert egy kézilabdapályányi területen le volt taposva a vadzab. Egy lakóautó állt csak a terepen, egyébként csend volt, nyugalom, éppenhogy csak cirógatta a szél az ember haját. Már akinek volt. Leültünk és csak néztük és néztük. Toszkána, de megkockáztatom, Olaszország legtöbbet fényképezett tája feküdt előttünk. Egy szerpentin kanyarog fel egy haciendához, a szerpentin kanyarjait pedig ciprusfasor követi le. A kötelező fényképek után megbontottuk a sört és csak üldögéltünk, időtlenül. Nem siettünk sehová, jó volt ücsörögni a domboldalban.

Innen indultunk el Bagno Vignoni felé. Igen, nyugatnak fordultunk és immár más táj nyílt ki előttünk. Balra a távolban Radicofani vára magasodott a dombok fölé (ezt sajnos ki kellett hagynunk), tőle jobbra a Monte Amiata hatalmas csúcsa, aztán Castiglione d’Orcia és Bagno Vignoni tűntek fel, távolról egy városnak mutatkozva, még jobbra San Quirico d’Orcia, szintén egybemosódva Torrenieri településsel, legjobbra pedig Pienza, ahol ugye laktunk és ahová egy jó nagy kerülővel gyalogoltunk.

A kerülő oka egy másik sokat fényképezett helyszín volt. Mondjuk, jó nagyot kellett gyalogolnunk, nem is könnyű terepen. Végig földút, nem ritkán mély gödrökkel, 20% körüli meredekségekkel. De nem volt nehéz megtalálnunk, meglehetősen sok ember nyüzsgött a kijelölt ponton. Gladiátor. Van egy rövid szakasz, közvetlenül Pienza mellett, ahol a Gladiátor című film több jelenetét is forgatták, köztük azt az ikonikusat is, ahol Crowe sétál a búzában (vadzab, csak szólok) valahová, szórakozottan simogatva a kalászokat. Ilyen képet mindenki akart magának, nyilván mi is csináltunk vagy tízet-húszat. Mindezt úgy, hogy én még csak nem is láttam a filmet, csak a képet ismertem.

Hazafelé még útbaejtettük a kocsit, összeszedve néhány dolgot, melyeket tegnap elfelejtettünk elvinni, hősiesen megálltam, hogy nem kapcsoltam be a motort, hazasétáltunk, majd folytattuk a megszokott esti társasjátékunkat.