MiVanVelem

Keszthely – Fonyód
2021.09.07; kedd

Reggel hétkor ébresztő. Ez olyan… katonás. Feleslegesen. Tegnap is ráértünk volna, ma is, hiszen már nem veszélyesek a napi távok, aztán mégis maradt a reggeli rutin. A kajakok itt is a víz mellett aludtak, megint nem kellett cipekednünk. Kihasználtam a kora reggelt és az eldugott helyet, felküldtem a drónt. Túl sokat nem játszottam vele, végülis csak egy vitorlásklub, tömérdek árbóccal, kötélzettel, ezen a kis vackon meg nincs ütközésvédő szenzor.

Meglehetősen hirtelen szálltunk vízre, nem is tudtam mindenkitől elbúcsúzni. Kellemetlen. Kifejezetten jó arcok voltak.
Attila befutott kilenc előtt. Elkísért minket Balatonberényig.

A meteorológia szerint semmi eső, semmi vihar, napsütés. A szél? Hát, olyan izé. Innen is fúj, onnan is fúj, hol kicsit, hol közepest. Szóval bármi lehet. Ami már fejlődés, hiszen ebben a sarokban eddig mindig pocsék idő volt.

A Zala folyóba nem eveztünk fel. Elsőre érdekes, másodikra is. Tizedjére már nem annyira.

És hát, igen, megint a déli part. Megint semmi érdekes, megint bent kell evezni az alacsony víz miatt, bent, ahonnan már nem látszik rendesen a part. Illetve… azt mondtam volna, hogy semmi? Nem igaz. Az északi oldal tanúhegyei innen a legszebbek. És a legmozgalmasabbak is. Jó kérdés, hogyan lehetnek hegyek mozgalmasok? Tehát. Ott vagy a Zala folyó és Balatonberény között. A túlparton jobb szélen látod a Badacsonyt. Balra tőla a Gulács, Szigliget (várral a tetején), majd a Szent-György hegy. Evezel. Evezel. Aztán nagy sunyin elkezdi kitolni az orrát a Badacsony mögül Csobánc. Még mindig evezel. És áthelyeződik a súlypont. Hirtelen a fókusz Badacsony és Ábrahámhegy közé kerül. Ekkor már Csobánc a sztár, de még ott van a színpadon balra tőle a Gulács, jobbra a Tóti hegy. Szigliget és a Szent-György hegy ekkor már csak oldalt szerénykednek. És nagyjából ez az a pozíció, ahonnan újra feltűnik a nagyon-nagyon távolban Tihany, mint Balaton-sziget.

A fenti kép érdekessége, hogy látszik rajta a korábban említett MP2 kajak is.
A lentin meg Nej kacsája, BDSM pozícióban.

Balatonberénynél kikötöttünk. Inni valamit. Ki kávét, ki sört. Mindenki ugyanúgy járt. Az is, aki csak pisilni akart. A strandon néma csend és hullaszag. Még a vécék is zárva voltak. Nem érte meg átszenvednünk magunkat azon a dagonyán, melyet valaki gyerekhomokozónak szánt.

Innen azt javasoltam, hogy célozzuk be egyből Fonyódot, de Péter tapasztaltabb volt. Menjünk Fenyvesre, a mólószauruszhoz. Igaza volt. Habár már messziről láttuk a kikötőt, de valahogy soha nem akartunk odaérni. Amikorra végül sikerült, addigra már nem is tudtam, mi a legnagyobb bajom: az ülés nyomta a seggemet, a jobb lábam teljesen kikészült és folyadékcserére vágytam, azaz egy sörre és egy pisire.

Ezt figyeld ki. A világ leghülyébb táblája, de legalábbis dobogós. Egy csempe 14 centi széles. Van belőle 9 darab, az annyi, mint 126 centi. Itt a 150 centit maximum akkor tudják betartani, ha az egyik fél kintről pisil keresztül az ablakon.

Ez is kulturált hely volt, szinte az összes strandbüfé működött. Toltunk egy lángost, egy utolsó sört (innen még nyolc kilométer Fonyód, minimum egy óra a pakolás, 2,5 óra alatt bőven lebomlik az alkohol), majd irány a legeslegutolsó szakasz.

Berény és Fenyves között elkezdett borzolódni a víz, később pedig jöttek hullámok is. Nem komolyak, inkább csak olyan hullámocskák. Nem értettem. Itt mindig embert próbáló idők jártak. Hullámok. Szél. Sötét felhők. Minden eddigi karikán. Erre most? A Zala folyóig tükörsima víz. Utána a hullámocskák. Fenyves után pedig megint lézerrel vágott. Ismét a semmiben eveztünk. Ami Balatonvilágos környékén megszokott, de itt?

Aztán ha nehezen is, lassacskán is, de a végén váratlanul hamar megérkeztünk. Vicces volt. Induláskor mit óvatoskodtam, nehogy belelépjek a dzsuvába, most meg simán kiléptem tíz méterrel a sólya előtt és komótosan kicuppogtam. Leegyszerűsödtem.

Pakolás. Meg megint pakolás. Utána a már hagyománnyá vált zuhanyzás a kerti slagnál, mert koszosan, büdösen (istenem, mennyire büdösen) a kajakba csak-csak beülök, de a kocsiba már nem, érzékeny búcsú egymástól (igen, jól látod, a kultikus, szuperhősös pizzázás a fonyódi kikötőben most elmaradt, túlságosan jóllaktunk a fenyvesi lángossal) és utána tűz haza. Az úton csak a szokásos, először egy zűrös forgalmi helyzetben leesett a mobiltartó a szélvédőről, Nej visszabarkácsolta, utána elromlott a zenedoboz, de úgy, hogy se kép, se hang, a fizikai gombokra sem reagált, szerencsére elég volt resetelni, azaz levenni a gyújtást, majd visszarakni, igaz, ehhez el kellett jutnunk a legközelebbi parkolóba, 15 kilométerrel arrébb, bár valami még mindig nem stimmelt, mert nem tudtam felvenni vele a csörgő telefont, szerencsére, mint utólag kiderült, csak egy egy scammer volt, a dashcam viszont ismét átkonfigurálta magát, elkezdte felvenni az utastéri hangokat is, pedig határozottan letiltottam, vicces, mennyire önjáró lett. Itthon megint pakolás, kiderült, hogy elhagytunk egy zsákot, benne legalább egy létfontosságú dologgal, a történet mondjuk meglehetősen rejtélyes, egyikünk sem tudja még csak elképzelni sem, mi történhetett (egy héttel később meglett, valahogy átmászott az autó csomagteréből a kajakéba), aztán pakolás, és megint pakolás, majd… eh, ez már újabb történet.

Összefoglalás

Ami a legkülönlegesebb volt a túra során, az az időjárás. Ha visszaolvasol, az összes eddigi Balaton-kerülésen az volt a fő téma, hogy hol van a vihar, mikor ér ide, melyik kikötőbe tudunk beszökni még előtte? Konkrétan volt olyan is, hogy radarkép alapján manővereztünk viharfelhők között, pisszenés nélkül, nehogy a vihar észrevegyen minket.
Most ilyesmiről szó sem volt. Egyenletes, enyhe nyári meleg volt, végig. Egyedül a szél tudott kellemetlenkedni, de ha nem szoptam volna végig a kormányommal, meg a szandálokkal, akkor ennek sem lett volna különösebb jelentősége. Ember, még a délnyugati csücsökben is tükörsima vizet kaptunk. Amióta kajakozok, nem láttam ilyet.

Nej bevált. Korábban az volt, hogy 30 kilométer körül kipukkadt. Ennek vége. Most, a saját hülyesége miatt fájdalomcsillapítóval ugyan, de simán tolta az összes napot. A sebességén még egy nagyon keveset dolgoznia kell, de amilyen lelkesen evez a klubban, egyszer jó lesz az is.

Túra közben töprengtem el, miért is érzem jobban magam kerékpáron. Két oka van. Bringázáskor barátságos a környezet. Alapvetően független az időjárástól. Ha esik, akkor betakarom a cuccot ponyvával és felkapok egy dzsekit. Viharban eldöntöm, hogy félreállok vagy megyek tovább. A vízen bármi lehet. Az eső itt is kibírható (bár kéznél kell lennie a megfelelő felszerelésnek), a vihar viszont akár halálos is lehet. (Tudom, legtöbbször az ember megússza maximum egy beborulással és kiúszással, de én valamiért pánikolok a lehetőségtől.) A szél kerékpáron maximum bosszant, kajakban viszont paráztat.
A másik ok a megállás lehetősége. Bringán kvázi bárhol, bármikor. Ha elindultam és valami nem jó, megállok, megigazítom. Ha át kell szerelnem, elő kell vennem valamit, megállok, megteszem. Fénykép? Drón? Telefonhívás? No problem. A kajakon ellenben igen. Eleve a vízeken finoman szólva sem hemzsegnek a kiszállóhelyek. Kajakból meg csak annyit érsz el, amennyi cuccot magad mellé pakoltál a beülőben.

Írás közben raktam össze, hogy az öt nap alatt egy korty vizet sem ittam. Kizárólag sört és néha pálinkát. Miközben végig tűző napon eveztem. Nagyjából tudom, milyen múmiának lenni. Itthon nagyon rákészültem egy hidratálós, sokat alvós regenerálódásra, de aztán az élet másképp gondolta.
Megírom.

Badacsonytomaj – Keszthely
2021.09.06; hétfő

Volt már kellemesebb reggelem is. Kinéztem a vízre. A rohadt életbe. Utánunk jöttek a tihanyi hullámok. Mondjuk, várható is volt. A szél masszívan északkeleti és közepesen erős. Azaz itt, a Badacsony északkeleti oldalában pontosan megkaptuk a tihanyi viszonyokat. Úgy is nézett ki a víz.

De egyelőre reggeli.
Utána pakolás.
Így, hogy nem kell cipelgetnünk a kajakokat, nagyon pontosan tudunk indulni.
Feltéve, hogy kitalálom, mi legyen a lábamon. A zoknim csuronvizesre ázott a dominacsizma alatt, azaz a ló farát vízálló. A zoknit innentől iktattam a szennyes zsákba, felvettem anélkül a mocsárjárót, arra pedig a zárt szandált. Meglátjuk.

Összepakoltuk a kajakot. Majd hümmögtünk. A kikötőben a beszállás arról a vacak stégről még rosszabb, mint a kiszállás. A strandlépcsők kint vannak a vad vízen, esélytelen. Mire felhúzom a spricót, tele lesz a kajak vízzel. Hmm. A kikötőben van két fastég is. Egészen jók. Csakhogy le vannak zárva. Nézzük már meg azokat a zárakat. Az egyik láncos-lakatos. Skip. A másik viszont… nézd már, rigli. Minden biztosítás nélkül. Simán el lehet húzni. Az ajtó meg nyílik. Igaz, a stég magas, de van oldaltámasza. Jó lesz. Péterrel odacipeltük a kajakokat. Belehuppantunk. Ilyenkor barátunk a gravitáció.

Aztán bele a hullámokba. A rohadt életbe! Megint nincs jobb oldali kormány. Egyszerűen ilyen már nincs. Tegnap pöpecül be lett állítva, mi az istenharagja történt vele azóta? De hát a kajakozás már csak ilyen műfaj, ha elindultál, akkor nincs javítási lehetőség, azzal kell kihúzni, ami van.
Meg fogok dögleni. A badacsonyi kikötő, amikor végre be tudunk majd bújni a hullámtörő mögé, négy kilométer, háromnegyed óra. Filmet nézve nem sok, de háromnegyed órán keresztül küzdeni a hullámokkal, hatékony kormány nélkül, pokolian fájó jobb lábbal, maga az ördög örökkévalósága.

Aztán egyszer csak ott voltunk. Badacsony után varázsütésre elmúltak a hullámok. Ez is vicces. A Balatonnak ugyanis a Szigligeti-öböl az egyik legveszélyesebb része. Itt hatalmas lyuk van a tanúhegyek között, szélcsatornaként tud betörni az egyébként legjellemzőbb északnyugati szél, hirtelen rohamokkal beborítva a gyanútlan evezősöket. Most meg ebbe az öbölbe bújtunk be, megszabadulni az erős széltől. Eléggé szokatlan.

Egy gyors tisztázás. Tulajdonképpen melyik is a Szigligeti-öböl? Ha ránézel, Badacsony és Balatongyörök között két öböl is található.
Akkor melyik is az? Nos, mind a kettő. Ez egy darab öböl, csak éppen kétpúpú teve alakú, középen magával Szigligettel.

A szigligeti strandon kiszálltunk. Tulajdonképpen a mai távolság 26 kilométer. (Ez az első nap kábé az ebédszünet volt, de a kerülés dinamikája az, hogy amikor menni lehet, akkor menni kell. Amikor pedig ennyire kellemes az idő, akkor az utolsó napokra már kevés távolság marad.) Ez egyben azt is jelenti, hogy borzasztóan ráérünk. Akár az összes strandon is kiszállhatnánk, ha akarnánk. Szigligeten például akartunk. Hogy miért, azt ne kérdezd. 2018-ban az özönvízszerű zápor elől menekültünk be erre a strandra. Egy kocsma sem volt nyitva. Az egyikben tetvészkedett valami tulajszerűség, megkérdeztük, hogy nyitva van-e, mert innánk egy sört, erre azt mondta, hogy csak akkor nyit ki, ha eszünk is valamit. Fulladj bele a sörödbe. Most meg egy szürke hétfő délelőtt van, vajon mire számíthatunk? Hát, az biztosan nem fordult meg a fejünkben, hogy mind a négy kocsma nyitva lesz. Sör. Palacsinta. Pihengetés. Süt a nap. A Szigligeti-öböl szép hely. Mi kell még?
Például egy újabb túratárs. itt csatlakozott hozzánk egy régi-régi haver, Attila. Valamikor régen, amikor még ketten vitték a Keszthelyi Yacht klubbot Gáborral, mi pedig rendszeresen náluk aludtunk, sokat eveztünk együtt. Idők múlnak, Attila már mást csinál, de amikor megtudta, hogy megint jövünk, beszállt egy kis közös evezésre. Sőt, Gábor is beígérte, hogy kijön elénk, meg még Endre is, szóval díszkisérettel fogunk bevonulni Keszthelyre.

De egyelőre még a Szigligeti-öböl belsejét nyaldostuk, illetve mi Nejjel optimalizáltunk, azaz a csücsköt kinyalatlanul hagytuk. A györöki spicc így is egyike a leghosszabb lélekzabáló szakaszoknak.
Viszont ez is elfogy egyszer, ha kitartóan lapátolunk. A két kiszállóhelyből gondosan kiválasztottam a rosszabbat. Ugyanis itt volt természetes szerelőállvány. Én pedig addig innen el nem megyek, amíg be nem állítom végre rendesen azt a tetvarek kormányt.

A strand határozottan nyitva volt. Ráérünk. Bezabálunk. (A Yacht klubban nem lesz meleg kaja, mert a kantinosnőt elrabolta a filmszakma.) Így is lett. Amíg a többiek azon meditáltak, hogy igyanak-e még egy sört, elmentem vízijárműt faragni a kajakból. És igen, megint elmásztak a pedálok. Fogalmam sincs, miért. Tabula rasa. Mind a két pedált nullára kiengedtem és kényelmesen, tökölősen, millimétereket engedve belőttem a feszességüket. Hoztam még egy döntést, szvsz ezzel kellett volna kezdenem, rögtön az elején, és akkor semmit nem szívtam volna. Ledobtam a szandálokat. Az összeset. A vízhólyagok miatt a dominacsizma ugyan maradt, de az gyakorlatilag mezítláb. És ehhez lőttem be a pedálokat. Tökéletes lett. A járáson még kell dolgoznom, ez ugye mezítláb, ami annyira nem zavar, gyerekkoromban meztélábaztunk eleget, de akkor nem volt minden kényszeresen murvával, sóderrel felszórva.

Visszamentem, tökéletes volt az időzítés, akkor döntötték el, hogy legyen még egy sör. Csatlakoztam. Kihozták. Megittuk. Utána Attila feldobta, hogy annyira tetszik neki a kitartásunk, meg a teljesítményünk, hogy a vendégei vagyunk. – Óh, akkor felírhatlak a film végére, mint szponzor? – kérdeztem rá, mely kérdés nagy röhögést váltott ki. Ennél már csak akkor röhögtünk jobban, amikor kiderült, hogy Atinál nem volt annyi pénz és lányos zavarában Pétertől kérte el a hiányzót.

Innen Keszthely már csak üde lapátolás volt. Pedig most nem bántam volna némi durva hullámzást, letesztelni a kormányt. De hát ne legyek telhetetlen, kaptam eddig éppen elég hullámot, osszam be.

Közben bekapcsolódott Gábor is. Endrének mozijegye volt.

Kiszálltunk. A szállásig már nem jutottunk el. Kezdtem azzal, hogy Nejnek megmutattam a kajakraktárat, hadd csorgassa a nyálát. Sajnos az MP1 (Mézes Pali 1. számú kajakja, mely tiszta fa, tele intarziákkal) már nem volt ott, de Nej azért láthatta az MP2-t, mert Attila abban evezett. Ennek az alja már karbon, a teteje még intarziás fa. (Csak szólok, hogy az én narancssárga kajakom az az MP7, Nej kajakja pedig az MP kajakok alapján gyártott Kape Mistral.) Aztán már csak azt hallottuk, hogy Gábor kint kiabál, miszerint sosem iszunk? És innen egybefolytak az órák. A vacsora értelemszerűen elmaradt, jöttek helyette mindenféle pálinkák. Meg jöttek további haverok. Pálinkákkal. Megható volt, hogy ilyen sokan tették a tiszteletüket, még ha ez azzal is járt, hogy inni kellett, mint a gödény.

Végül baromi későn sikerült eljutnunk az ágyig. Azt kérdezed, milyen volt az ágy?
Ne kérdezd.

Balatonfüred – Badacsonytomaj
2021.09.05; vasárnap

Reggel, mint minden eddigi reggel, meteorológia. A k. életbe. Műsorváltozás. Eddig úgy volt, hogy a hétvégén igazi jó idő lesz, semmi vihar, semmi eső, de még a szél is mérsékelt lesz. Ez nagyjából stimmelt is, mondjuk a szél néhol lokálisan meg-megélénkült, ha éppen rossz helyen voltunk, akkor ringatott is a víz, de tényleg semmi komoly. Eddig. Vasárnapra viszont közepesen erős szelet igértek (15-25 km/h között), csak éppen nagyon-nagyon rossz irányból. Északkeleti szél, pont a Balaton hossztengelyében fúj. Azaz Kenesétől Tihanyig piszkosul fel tudja hergelni a hullámokat, ráadásul a tihanyi csőben be is szűkül a tér, azaz kapunk egy természetes szélcsatornát. A félsziget túloldala már oké, Akaliig szélárnyékban tudunk menni, utána viszont bármi lehet.
Nem örültem. Itt már tényleg meg kell néznem indulás előtt a kormányt.

Reggel megint elloptuk a hajószállító kiskocsit. Péter lehuzigálta a kajakokat. Nekem teljesen szétcsúszott a reggelem, egy merő kapkodás lett, éppenhogy elkészültem. (A hosszabítómat, az elosztómat és az USB elosztós töltőmet simán ott is felejtettem.) A kajakbeállításra sem maradt sok időm. Egy kicsit feszesebbre állítottam a kormányt, hogy ne kelljen annyira spiccelnem a benyomásához.
Aztán már indultunk is.

Hát, Árpád…

Egy frissen épített hosszú móló mellől indultunk. Amíg az védett, addig jó volt. Utána meg rossz.

2019-ben hasonló időt fogtunk ki ebben a sarokban. Valamivel gyengébbek voltak a hullámok, de azért már akkor is paráztunk. Most viszont a szar a fülemen buggyant ki. A fenti kép messze nem adja vissza a helyzet drámaiságát. (A hullámzást eleve nem lehet élethűen elkapni.) Sőt, ez már egy kellemes helyzet volt, a hullámoknak volt szemből jövő komponense, azaz nem forgattak erősen. (Nyilván csak itt mertem piszkálni a kamerát.) Előtte viszont megkaptuk totálban hátulról, majd egy ideig féloldalasan hátulról, meglehetősen sokáig oldalról, utána egy kicsit szemből, ekkor pihentem, mert igaz, hogy a sebességünk visszaesett 3 km/h-ra, de legalább nem forgatott a víz semerre, csak hát ez nem tartott sokáig, szép lassan elkezdtünk ráfordulni a tihanyi révre, az egyre erősebb hullámokat először megint féloldalasan hátulról kaptuk, később pedig tisztán hátulról, amiben nem csak az a buli, hogy minden hullám megpróbál oldalra fordítani, de nem is látod, éppen mekkora hullám jön, mekkorát kell majd korrigálni, oké, tapasztalatból tudjuk, hogy a nagy hullámok nem járnak egyedül, ha jön egy, akkor utána jön még vagy három, a második pedig jellemzően nagyobb, mint az első, de ez nem igazán megnyugtató tudás. Így értünk el a kompokig. Már messziről sasoltam, hol járnak, mert ha valamihez nem volt kedvem, az az volt, hogy ebben a vízben ácsingózzak és várjam, hogy a komp elaraszolgasson előttem, hiszen alapvetően a sebesség stabilizál, mint a bringán. Jól be is lőttem a tempót, a tihanyi kiment, a szántódi még messze volt, megpörgettem az evezőt… erre rámdudált valami a tihanyi oldalról. Bakker. Három komp járt és a harmadik pont akkor indult el, amikor nekirugaszkodtam az áthaladásnak. Ekkora hátszélben visszatolatni nyilván nem lehet, már az is bravúros volt, hogy megmaradtam egy helyben. Hogy hol? Közvetlenül a bejáratnál. Ami egyben azt is jelentette, hogy ebben a kaotikus vízben megkaptam pluszban a komp hullámzását is. Ezt általában szeretni szoktuk, kifejezetten vadászunk is rá, de most a hátam közepére kívántam. Ettől függetlenül persze megkaptam.
Határozottan örültem, amikor átértünk és befordultunk a hullámtörő gát mögé. Addig vacakoltam korábban a hullámok között a kamerával, amíg a rossz tempó miatt lemerült az aksi, ki kellett cserélnem, én is lemerültem, naná, fel kellett töltenem magamat egy sörrel… és a lábamat is nagyon ki kellett nyújtóztatnom. A kormány finoman szólva sem lett jó. Brutál erővel kellett nyomnom, hogy valami minimálisat forduljon jobbra, a hullámzás meg végig cefettül balra akart forgatni, az egész eddigi út egy merő birkózás volt, kormány híján bedőléssel, íves húzásokkal és persze erővel próbáltam megakadályozni a befordulást, közben meg nyilván egyensúlyoznom is kellett, meg nem beleborulni a vízbe. Az adrenalin még a gyomorsavamat is szétmarta. A jobb lábam viszont egyre durvábban fájt, a folyamatosan erős pedálnyomogatástól.

Dinsdale

Mindent elrendeztem, még a sörből volt 1-2 deci a dobozban, amikor a semmiből jött néhány alattomos hullám. Egy hullámtörő gát tövében kialakított, teljesen védett öbölben álldogáltunk, tízcentis vízben, a hullám olyan harminc centis lehetett, de erős és agresszív. Fogalmam sincs, honnan jött, gyakorlatilag a fizika törvényeit meghazudtolva a széllel szemből érkezett. Jobb kézzel kitámasztottam, a bal kezemben volt a sör, a lapátot már nem tudtam megfogni, hogy ráforduljak, a hullám pedig kényelmesen befordított oldalra, majd telehordta a beülőt vízzel. Mert ugye a spricó éppen nem volt rajtam. Nem végzett félmunkát, a rajtam lévő ruhát is szutykossá áztatta.

Mentünk tovább. Tihany mögé bebújva végre lenyugodott a víz. Péter legnagyobb bánatára. Ő pont az ilyen időt szereti. Nem vagyunk egyformák. Ahogy ott is mondtam, nem örülök az ennyire erős hullámzásnak, nagyon nem örülök, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Viszont egyáltalán nem élvezem. Sőt. Az agyamban élő ősember ilyenkor folyamatosan és artikulátlanul sikoltozik. Ha jól sejtem, valami olyasmit akar mondani, hogy József, mi a faszt keresel te egy ennyire életidegen helyen, ahelyett, hogy a barlangodban heverésznél puha prémeken? És tulajdonképpen meg is értem. Én sem tudom, mit keresek itt.

Na mindegy. Nejjel meg kellett terveznünk a stratégiánkat. A hullámvédelem miatt jó lett volna bemenni Sajkodig, majd a part mellett evezni tovább, viszont az elég nagy kerülő, a fájós keze miatt ellenben jó lenne levágni a sarkot, persze ott megint jönnek a hullámok. Végül valami kompromisszumot találtunk. Egy kicsit beóvatoskodtunk, majd ráfordultunk az akali fasorra.
Nyilván nem lett tökéletes. Egy idő után elkezdett fodrozódni a víz, majd beindultak a hullámok, egyre erősebben, végül annyira vacak lett a helyzet, hogy ki kellett sodródnunk a parthoz. Ekkor a lábam már önállóan, a többi testrésztől függetlenül ordítozott. Nem is tudom hogyan, valahogy kikeveredtünk az akali strandra.
Minden zárva volt. Se pizza, se lángos, se sör. Asztalok, székek kupacokba összehordva, lelakatolva. Mindez egy igazi nyári vasárnapon. 25 fok, ezerrel sütő nap. Ahol nyitva volt a strand, ott mindenhol sokan voltak, a vízben is. Még kisgyerekek is lubickoltak a gyerekrészlegen.
Egy asztal- és székkupac tetején megebédeltünk, ittunk saját sört.

Utána kajakbeállítás. Mert sokat szelidült a víz, de nem akarok még egy ekkora esélyt adni az időjárásnak.
Nos, meglett a probléma. Én csesztem el. Túl feszesre húztam a pedálokat. Ezek úgy működnek, mint egyfajta mérleghinta: ha betaposom mondjuk a jobb pedált, akkor a bal pedál visszajön. Én viszont annyira feszesre állítottam a madzagolást, hogy a jobb pedál konkrétan semerre sem tudott mozogni, a bal pedál nem engedte, és persze ugyanez fordítva. Azaz úgy jöttem át ezen az armageddonon, hogy tulajdonképpen nem volt meg az a jobb oldali kormányom, mely segített volna a balrasodródás elkerülésében, egyedül a fentebb írt technikák működtek. A kormány nem. Csakhogy én nyomtam, mint hülye a csengőt és erre frankón ráment a lábam.
Megmagyarázni persze meg tudtam, csak éppen ettől nem lett jobb. Két túraszandált hoztam, egyet vizezni, egyet meg száraznak. Aztán rögtön az elején elcsesztem, amelyiket vizesnek szántam, arról ismét kiderült, hogy nem használható, mert a vízben szétnyílik a tépőzára. Csere. Ekkor faszán lett két vizes szandálom. A gond ott jelentkezett, hogy mindegyik szandálhoz máshogyan kellett beállítanom a pedálokat, a sok variálás végén pedig ez jött ki, ez a túlfeszített állapot. Nyilván észrevehettem volna, de nagyon a lábamra és a kényelemre koncentráltam.

A víz nem kicsit csillapodott le. Hinni azért nem hittem neki, a zánkai öblöt nem mertük teljesen levágni. A klasszikus kompromisszumos megoldást választottuk, egy ideig bementünk, aztán az öböl csücskét vágtuk le. Péter becsülettel kinyalta az öblöket, így nagyjából egyformán haladtunk.
A révfülöpi spicc elérése volt számomra a mélypont. Vagy máshogyan fogalmazva, amikor kiértünk a csúcshoz, akkor éreztem, hogy sikerült megroppantanom a túra gerincét. Innentől már meglesz. Ez ugyanis egy nagyon hosszú egyenes szakasz, semmi, de semmi nincs, csak nádas meg növényzet, én pedig elgyengültem, mentálisan is és fizikailag is. A spiccen visszajöttek a hullámok, nekem pedig megint bedurrant a lábam. Ekkor már annyira elegem volt, hogy leváltam a társaságról, megkapaszkodtam egy stégben, kinyújtottam végre a lábam és pihentettem. Egy sör erejéig.
Aztán az az ember, aki utolérte a többieket, már egy másik ember volt. Révfülöp végén a Császtai strandon kikötöttünk, mert két SUP-os úriember szerint nyitva van a kocsma. Nyert. Leülepedtünk, mint az iszap. Innen már gyakorlatilag lyukon vagyunk, Badacsonytomaj olyan 7-8 kilométer. Lófütty. (Ez egy mentális következménye a Balaton megkerülésének. Otthon a 7-8 kilométer az egynapi edzőtáv. Itt meg lófütty.)
És ennyi is volt. Eveztünk, evezgettünk, aztán egyszer a gps már mutatta is, hogy némá, ott van a kemping. (Másképp nem látszott, a lemenő nap teljesen elvakított. A gps-t is csak úgy láttam, hogy nem emeltem fel a fejem. Vakon repültem, mint az éjszakai pilóták.)
Beóvatoskodtunk a kemping kikötőjébe. Nem egy kajakbarát hely, ráadásul most a vízszint is alacsony volt, ahogy néztem, az én kimászási tudásommal biztos a borulás. (Magas partra kellett kiszállni, oldalsó kitámasztás nélkül. Ez az, amikor a kajak befordul a stég alá.) Nejjel úgy döntöttünk, hogy inkább kikötünk a jól megszokott balatoni létrán. Ez egyáltalán nem gond, ha kiismered a technikáját, akkor tulajdonképpen a legbiztonságosabb módszer. Igaz, a kajakot utána fel kell vonszolni, de az már egy másik történet. Bedugtam a kajak orrát a korlát alá, stabilizáltam, kiléptem a legalsó lépcsőfokra. Mely annyira algás volt, hogy rögtön el is pereceltem rajta, magammal rántva a kajakot.

– Te, Józsi, miért fejjel lefelé húztad ki a kajakodat? – érdeklődött Péter.
– Hogy kimossam a belsejét.
– Ja, én meg azt hittem, milyen vagány módszer már, a kihúzással egyből víztelenítesz is.
– Yep. Pontosan ez történt.

Na szóval, tulajdonképpen elégedett is lehettem volna. Megvolt. Túl vagyok Minden Balatonkarika Legszarabb Napján. Igaz, fájós lábbal, sajgó bicepsszel (mert erőből is kellett kormányoznom), igaz, tökig vizesen a hűvös éjszakában, a metsző szélben, de túl vagyok rajta. Az igazi az lett volna, ha lendületból beülünk a Félszeműhöz inni egy-két sört és betolunk egy nagy adag pizzát, csak hát az én nevemre szólt a foglalás, fel kellett vennem a kulcsot, utána gyorsan elmenni, leszórni a vizes ruhát, zuhanyozni egyet, átöltözni szárazba, majd futás a kocsmához, mert nyolckor zár, most meg már 19.20 volt. Hajrá.

Recepció.

– Jó estét kivánok. van egy foglalás a nevemre.
– Igen, itt van. Nem Önt láttam az előbb egy gépkocsiban?
– Uram! Ne viccelődjünk már. Nézzen rám!
– Maga vizes.
– Tökig.
– Hmm. Akkor nem kocsival jött.
– Nem. Kajakkal. A strandon pedig fürödtem. Ruhástól.
– Aha. Ez mindent megmagyaráz.

Nem mertem megkérdezni, mit értett a ‘minden’ alatt. A kulcsot mindenesetre megkaptam.

Gyors zuhany, átöltözés. Futás a kocsmába. A többiek éppen akkor láttak neki a pizzájuknak, azaz nem maradtam le semmiről. Sör.
Szokás szerint túlcsúsztunk, de a Félszemű nem szokott vacakolni ilyesmivel. Ez egy annyira nyugodt, annyira becsületes hely, mintha nem is ebben az országban lenne. Itt eleve nem szoktuk felcipelni a kajakokat a szálláshoz, mert úgysem nyúl hozzájuk senki. A kocsmáros is hagyta, hogy a vendégek még egyenek, igyanak a záróra után is, sőt, volt rá precedens, hogy záróra előtt tíz perccel sütött ki négy pizzát nekünk, aztán persze lehúzta a redőnyt és hazament, de a poharakat, tányérokat mindenki úgyis visszavitte a végén. Szeretem ezt a kempinget. Semmi nagy kempinglánc, semmi Mészáros Lőrinc, egyszerűen csak a béke egyre ritkább szigete.

Este még kiültünk a teraszra sörözgetni. Gyors leltár. A beborulásnál beütöttem a jobb vállamat. Faszán belilult. A zárt túraszandál több helyen is kidörzsölte a lábamat, még úgy is, hogy Akaliban kínomban ráhúztam az egyetlen száraz zoknimat és arra a téli mocsárjárót, alias dominacsizmát. Ezt a szandit már nem tudom felvenni, a másikat meg nem érdemes. De ez már legyen a holnapi nap problémája.

Szabadi Sóstó – Balatonfüred
2021.09.04; szombat

Elég nyögvenyelős volt a reggel, jól meg is csúsztunk az indulással. A vízen pedig teljesen szétszóródtunk. Péter kiment a part mellé, hiszen elvileg kinyalós túrát terveztünk. Én viszont ahhoz tartottam magam, hogy a déli parton nem megyünk ki, és én úgy tanultam a föciórán, hogy a déli part Aligáig tart, azt is céloztuk be, pontosabban a régi pártüdülőt, addig viszont bent mentünk. A többiek meg még hozzánk képest is lemaradtak. Péter meg valószínűleg versenylovat reggelizett, mert még úgyis jócskán elénk került, hogy nagyobb íven ment, a lassabb, alacsonyabb vízen. Mondjuk, az is igaz, hogy nem erőltettük a tempót. Nej éjszakára bevett két Voltarent, korán is feküdt, de pár kilométer után így is ki kellett szállnunk a Gumirádli strandnál.
Pisi, sör, meg egy újabb Voltaren. Szerencsére volt nálunk két levélnyi, de szvsz nem annyira egészséges fájdalomcsillapítóval eltompítva erőltetni egy izmot. Az vigasztalt, hogy a Voltaren gyulladáscsökkentő is.
Meg is beszéltük, hogy nem rángatjuk az oroszlán bajszát. Habár ez egy kinyalós túrának indult, de muszájból ahol lehet, csalunk. A tempót is lejjebb tekerjük egy kicsit. Azaz hagyjuk Pétert, hadd nyalogassa az öblök mélyén a nádszálakat, úgyis gyorsabb, mint mi, majd találkozunk jól a spicceknél. Orsolyáék meg úgyis egyéni tempóban jönnek. Valahol.
Még volt némi kommunikációs breakdown, mert ezt meg kellett volna beszélni a többiekkel, de Péter kilométerekkel előttünk csapkodta a vizet, az utóvéd meg mögöttünk. A telefont senki nem vette fel evezés közben, én sem. Szóval a pihenőkből hívogattuk egymást, persze senki nem vette fel, viszont mindenki visszahívott mindenkit, nyilván pihenőből, amikor mindenki más evezett. Tréfás játék volt. Végül áttértünk az sms-re és végre sikerült konvergálnunk.

Nagyjából. Még a nagy szétválás előtt az volt a koncepció, hogy beugrunk a Honvéd üdülőbe egy sörre.

Ez egy aranyos dolog. Maga a Honvéd üdülő zárt hely. Céges üdülő, ráadásul nem is akármilyen cégé. Valahogy egyszer bekeveredtünk, tulajdonképpen strandot kerestünk, de barátságos emberek fogadtak, az úszómester eleve kajakrajongó, kifejezetten örült nekünk. Azóta minden alkalommal úgy intézzük, hogy benézzünk. Tulajdonképpen ez egy időutazás: az ital elképesztően olcsó, viszont a kiszolgálás borzalmas, olyan jó szocreál. Mindent külön pultokhoz, bódékhoz szerveztek ki. Külön sorba kell állni, ha sört akarsz, külön pulthoz, ha kajálni, de ha palacsintát is szeretnél, az már megint külön bódé, a hamburger szintén. Abszolút időrablás, de az egésznek mégis van egy bája.

Be is néztünk. A vicces hadfik nekiálltak a partról fűzni Nejt, hogy lasszózza már le az okvetetlenkedő úszómestert, aztán húzza át a kajakja alatt, de Nej vontatókötele olyan stabilan van rögzítve, hogy gyakorlatilag kibogozhatatlan.
Viszont hiába kerestük, nem találtuk Pétert. Még megnéztük kint a kedvenc stégjénél, de ott sem volt. Így mi sem szálltunk ki, ittunk kajakból egy sört, illetve itt még annyira nyugis volt az idő, hogy a vízről hívtam fel a füredi kempinget és foglaltam szállást. Hja, ha van a kempingnek telefonszáma és fel is veszik, akkor azért sokkal egyszerűbb a helyzet.

Aztán ballagtunk tovább. Kenese nem hazudtolta meg magát, felerősödött a szél, naná, hogy a helyileg legkellemetlenebb, a délnyugati, olyan jó begyorsulós. Bosszantó volt, de kibírható. Olyannyira, hogy amint kiértünk a vízirendőrök látószögéből, balkanyar, irány Almádi. (Mint utólag kiderült, tök fölöslegesen óvatoskodtunk. Szeptemberben már nincsenek Kenesén vízirendőrök, Füred viszi a terepet. Na onnan biztosan nem látnak be a fűzfői öbölbe.) Nekem megint nem tetszett a kajakom viselkedése, de már eljutottam odáig, hogy valószínűleg a kormány nincs jól beállítva. Be is ütemeztem a szálláson egy finomhangolást.
A Honvéd üdülő mellől küldtem Péternek sms-t, miszerint vágni fogunk. Jó ötlet volt, mert egyébként a fűzfői öböl mélyén akart minket megvárni. Így viszont az almádi kikötőben találkoztunk, amely mellett közvetlenül ott van a strand, az elefántos kiszállóval.

Szerencsére nyitott kocsmák vártak. Mondjuk a csapolt sör elég béna volt, a lángos szintén, de legalább drága. Mindegy is, kinyújtóztattuk magunkat. Meg láttunk néhány viccesen seggrészeg hapsit.

Időben annyira jól álltunk, hogy beiktattunk még egy kiszállást a csopaki strandon. Utána viszont már Balatonfüred, kemping.
Itt találkoztunk M-mel, aki lassan már megszokott parti egység ezen a környéken. Most is, mire odaértünk, felvette a kulcsot és behűtötte a kézműves vörös söröket. A mobilhome, hát, kint a világ végén. Annyira persze nem nagy tragédia, azért cipelünk magunkkal kajakszállító kiskocsikat. Péter egy korlátozottan használható kiskerekűt, én pedig egy decathlonos nagykerekűt. Fel is szereltük mind a kettőt, indulnánk… majd egy nagy reccsenés. Nem, nem a házibarkács kiskocsi alól. Az enyémnek tört ki a kereke. Fasza. Mert hogy a másik kiskocsival fel nem visszük az 5 kajakot a rák farkára, az kurvafix.
Jó, persze, kerülő megoldások vannak. Kipakolni mindent, majd kajakonként két-három fordulóval kézben felcipelni. Végül felvinni az üres kajakokat is. Mert ilyenkor már csak 35 kiló. Közel 40 kilométer evezés után nincs is jobb. Nejjel elkezdtünk kipakolni a kajakokból, Péter és M láttak egy csónaktárolót és elmentek megnézni, be tudjuk-e oda csempészni a kajakjainkat éjszakára. Végül akár be is tudtuk volna, de M kiszúrt a sarokban egy csónakszállító talicskát. Na, azt gyorsan lenyúlták és sitty-sutty felhúztuk vele a kajakokat. Huh. Alig egy óra kinlódás és már el is tudtuk foglalni a szállást. Közben persze már lement a nap, nyilván a kormányhangolás elmaradt.

Zuhany, vacsora, kiülés a teraszra. Némi sör, némi pálinka, megérdemeltük. Aztán rekord időn belül bontottunk asztalt és mentünk aludni. A sportórámon a body battery már minusz kétszáz körül lenne, ha lenne bátorsága kiírni a valós számot.