MiVanVelem

Elveszni a nádasban
2021.10.02; szombat

Annyira korán jöttem el előző este, hogy még azt sem tudtam, mikor indul az aktuális túra. Szerencsére a korai lefekvés miatt korán keltem, így egy idő után fogtam nyelvet, aki elárulta, mi a megcélzott időpont.
Nagyon jól álltunk.
Mint kiderült, Nej sem húzta sokáig odakint, azaz mindketten nagyot aludtunk. Végre a sportórám is kénytelen volt elismerni, hogy oké Gézám, ez már nem is volt olyan rossz.
Reggeliztünk. Pakolászgattunk. Fürdőszoba. Beöltözés. Szóval a szokásos. És már nagyon korán kint voltunk a parton, annyira, hogy bőven volt időm játszani a drónnal is. A horgászokat szemmel láthatóan nem zavarta. Jó jel.

A horgászokat konkrétan nem ez zavarta. Ott álldogáltak, egymástól 20-30 méterre a morotva partján. Aztán megérkeztünk a kisbusszal. Kajak a tetőn. Néztek. Nézdegéltek. Úgy váll fölött, hátra-hátrasandítva. Egy autó, két kajak. Belefér. Aztán megérkezett a következő autó. Szintén két kajakkal a tetején. A horgászok már kezdtek gyanút fogni. Látszott rajtuk mind az eszmélés, mind a kétségbeesett reménykedés. Add Istenem, hogy ne jöjjenek többen! Majd jöttek sorban a többiek. Tíz autó után behúzták a damilokat, lezárták a felszerelést és leültek a kisszékükre. Húsz autó után már csak ültek és kínjukban vigyorogtak.

A mai terv érdekes volt. Van egy legendás átjáró a Kis-Tisza és a Csapó-Tisza között. Hivatalosan nem létezik, pedig igény, az lenne rá. Ugyanis két hosszú, párhuzamos útvonal között teremt kapcsolatot, nagyjából az útvonalak felén. Jelentős rövidítési lehetőség.
A probléma az, hogy az útvonal… nem egyszerű. Van négy rejtett tó, bent, jócskán a sűrű nádasban. Mind a négyet meg kell találni. A köztük lévő útvonal hivatalosan nem létezik végig, a térképek nem mutatják, pontosabban nem mindegyik. Az írás végén berakott Mapy.cz térképe mutatja, a Garminé, a Locusé meg nem, de még a Cartographia papír alapú nagytérképe sem. Pongor-tó, Ispán-tó, Gaznyilas, Hod. Ezeken kell átjutni, időnként fél méter széles átjárókon. Nagy kaland. Az útvonal nagy kitérésekkel kavarog a nádasban, időnként félrevezetően, értem azt, hogy van előtted egy nagy tó, azt hiszed arra kell menned, de persze nem, hanem a tó bejáratánál rögtön ki is kell menni jobbra egy borzalmasan szűk ösvényen. Nem tudom, ezt az útvonalat ki találta meg, de minden elismerésem neki. Mi 2006-ban Barnával nekivágtunk, a helyismeret teljes és büszke hiányával, láttuk a poroszlói templomtornyot, láttuk, milyen közel van, úgy gondoltuk, hogy ezen a szar kis nádason csak keresztülharcoljuk magunkat valahogy. Nos, nem. Egy komplett délutánt csesztünk el az útkereséssel, de nem jutottunk semmire. Végül kénytelenek voltunk visszafordulni és a hivatalos túraúton eljutni Poroszlóig.

Szép nagy csapattal mentünk. Úgy általában is elmondható, hogy az utóbbi évekhez képest ez a mostani végre olyan igazi találkozós volt, sokan regisztráltak, sokan jöttek, sokan eveztek és sokan nyüzsögtek este az aktuális tűzhely körül. Volt élet, na. Ami persze jelentett kihívást is. Például átvinni ennyi embert az átjáró szűk ösvényein. Vagy kikötni ennyi emberrel a Fattyúszerkő kilátónál.

A közelmúltban rakott össze egy lelkes amatőr csapat két kilátót is a Tisza-tavon. Ne olyan égigérő kilátókat képzelj el, 3-4 méter magasak, de a sík terep belátásához bőven elegek. Mind a két kilátó kiemelt célpontja lett a vízitúrázóknak. A Fattyúszerkő kilátó szilárd talajon áll, ki lehet kötni előtte. Ráadásul ez közvetlenül az egyik főútvonal, a Csapó-Tisza mellett van, itt mindig nagy a tömeg. A másik, a Bölömbika kilátó délebbre van, eléggé eldugott helyen, ráadásul szárazföldről nem érhető el.

A magam részéről biztos voltam benne, hogy valamelyik Pyrus túrába bele fog esni valamelyik kilátó. Sőt, az eredetileg tervezett tókerülős túrába bele is terveztem mindkettőt. Jelen esetben a Fattyúszerkőt céloztuk be, méghozzá kifejezetten vagányul, közvetlenül a Hodból kijövet. Innen egyszerűen _nem szoktak_ jönni emberek. Most meg megjelent 40 kajakos. Csak éppen ugyanekkor megjelent balról, a Tisza felől néhány motorcsónak, jobbról, Poroszló felől pedig kábé négy kenu, tíz emberrel, miközben, mert eléggé elől mentem, láttam, hogy a kilátó kikötőjét teljesen elfoglalták a motorcsónakok.
No way. Itt egyszerűen nem lehet kikötni. Szombat van, ráadásul jó idő, talán az utolsó ilyen hétvége az évben, zsufi van.
Visszaeveztem Nejhez, megdumáltam, hogy hagyjuk az egészet a francba. Majd egyszer. Amikor nem hétvége van és ketten evezgetünk. De ezért a kicsike kilátóért most nem érdemes szenvedni.
Így nekivágtunk Poroszlónak. Az volt ugyanis a túra nagy-nagy pihenője.
Habár a nádast bűnös módon kiirtották, de azért sietősen, na jó, futva, a parton el lehetett érni pisilős helyeket. Utána visszasétáltam a kajakhoz, kivettem a drón táskáját és kényelmesen visszaballagtam a nádas mellé. Vicces volt, hogy néhányan csak ezt vették észre és azt hitték, hogy a kicsi bőröndben klotyipapír van és én úr módjára vonulok szarni.

Innen elsétáltunk a lángososhoz. Nem is tudom, mit mondjak. A lángos itt finom. Ilyenkor, októberben meg más már nincs is nyitva. Egy oázis.
De.
Az olajat csesznek cserélni. Ha savproblémád van, neadjisten refluxszal nehezítve, akkor ez nem a te lángossütőd. Péter, aki szintén érintett, rögtön egy unikummal kezdett, még a lángos előtt. (Jelzem, működik.) Én marha voltam, nem kaptam be se gyógyszert, se unikumot. Végig is szenvedtem a hazautat, nem győztem nyelni a fel-felbukó savat a torkomban. Az érdekes az volt, hogy Nej, aki egyáltalán nem érintett ezen a területen, szintén a savval birkózott hazáig és mindkettőnknél a kétcentes pálinka rakta helyre a dolgot. Szóval, óvatosan.

Hazafelé egy kicsit cifráztuk. Valki medence, a dzsuvában megtalálni a Szartos (görögösen Szartosz) bejáratát, utána átvergődni a Nagy-Morotvába, onnan pedig a tegnapi úton hazaevickélni. Ez is szép út volt. Azt néztük, hogy vagy volt valami áramlás, vagy valami szél, de mindenki azon csodálkozott, hogy olyan 7,5 km/h körüli tempóban tette meg az utolsó szakaszt. Vagy csak mindenkinek nagyon kellett pisilnie.

Most kellene beszámolnom, mekkora orbitális buli volt este. Bármilyen meglepő, de tényleg jó buli volt. Az átlagos szezonzárók dinamikája mindig is úgy nézett ki, hogy péntek este volt a legdurvább buli, akkor élte ki mindenki a haverok régóta nemlátásanak masszív sokkját, hajnalig, ami belefért. Majd szombaton volt egy korai indulás, egy 25-28 km távolságú evezés, és hát… este a harcosok már elfáradtak. Persze, volt közös zöldségpucolás, volt közös bográcsozós főzés, de a vacsora után a felek pánikszerúen húztak haza aludni.
Ellenben most, meglepő módon, szombat este volt élet, és nem is kicsi.
Meglehetősen szomorú, hogy minderről a krónikás nem igazán tud beszámolni. A bográcsban készülő csülkös babgulyás eleve nem volt pálya számomra, különösen késő este. De sajna maga a buli sem. Eleve ekkor már két napja fájdalomcsillapítókon éltem. Bedurrant a derekam a sok alvástól. (Ironikus, de komoly.) Azaz tabletta, hogy aludni tudjak, tabletta, hogy evezni. Emellett pedig a gyomorsav miatt ráálltam a refluxgyógyszer folyamatos szedésére. Finoman szólva is pokolian vacak volt a kedvem. Hiába volt ott a tűznél rengeteg haver, egy csomó ember, akikkkel szívesen beszélgettem volna, de teljesen befordultam. Nem is húztam sokáig, elkortyolgattam kint egy sört, aztán visszamentem a faházba, bevettem az éjszakai gyógyszereimet, olvasgattam egy félórát, mert annyi kellett, hogy hassanak, majd beborultam az ágyba.

Szevasz Tiszafüred
2021.10.01; péntek

Újabb hosszú alvás. A sportóra szerint megint szar. Mert hosszú, de nem frissítő. Szerinte egész nap zokni leszek, kreativitásom a bányászbéka segge alatt lesz.
Ittam rá egy kétcentes pálinkát. Úgy legyen.

Reggeli. Nagyon nyugis, nagyon kényelmes pakolás. Tíz óra körül elindultunk. Úgy terveztük, hogy valahol Poroszlón ebédelünk, de ehhez masszívan korán volt. Így előtte átmentünk Tiszafüredre, a Teszkóba. Bevásárolni. Párizsit. Nemröhög. Nejnek kolbászmérgezése lett, párizsit kívánt. Meg persze paradicsomot, paprikát, sajtot. Ja, és a pálinkánk is elfogyott, mert ugyan van otthon egy csomó, de persze csak egy bontott üveggel dobtam be és az a mai nap során kipurcant. (Ne tudd meg, milyen szart vettünk. De kis kiszerelésben csak ilyen volt.) Emellett bedobtunk ipari mennyiségű péksüteményt is, mert gyengédségre vágytam és azt a kajak nem adta meg.
Utána már mehettünk a Fehér Amúrba. Pont időben érkeztünk. Fél tizenkettőkor még senki nem volt, megrendeltük a kaját, háromnegyed körül meg is kaptuk… és ekkor, mintegy varázsütésre megtelt a helyiség vendéggel.

Kemping, szállás átvétele. Igen, megint pakolás. Az ilyen telephely-váltogatós akcióknak ez a rákfenéje. Berendezkedtünk. Egy kicsit nézegettük a plafont. Na jó, a mobiltelefont. Aztán átöltöztünk és vártunk. Mindig szoktak jönni emberek péntek kora délután, akikkel el lehet menni egy bemelegítő evezésre. Most valahogy nem jöttek. Végül nekiindultunk ketten. (Rajtunk kívül végül összeverődtek még ketten, de pont nem jött össze a közösködés.)

Nem terveztünk semmi rendkívülit. Minden évben ez a pénteki evezésünk. Ki a X-es öblítőn, be az erdőben kanyargó Nagy-Morotva csatornán, utána egy kör magán a morotván, a Tiszán le az Örvényi-morotva bejáratáig, ott egy oldalágon el a morotva mellett, majd egy másik oldalágon el a Kormorán kikötőig, végül vissza a VIII-as öblítőn.

15 kilométer, kellemes bemelegítés és nem mellékesen az útvonal felfűzi az összes romantikus, hangulatos helyet Tiszafüred körül. Szóval pont jó.

Délután ötkor érkeztünk meg, naná, pakolás. Vizesen, dideregve a délutáni lehűlésben, kipakolni a kajakokat, felrakni a kocsi tetejére, lekötözni, cuccok beszórva hátulra, aztán tépés befelé. Megint a szokásos dilemma, innánk egy pici pálinkát, egy nagyobb sört, itt van mellettünk mindenféle kaja, mi meg éhesek vagyunk, sajnálatosan csuromvizesek is, sőt, valójában didergünk, akkor most mi is legyen, zuhanyozzunk, kajáljunk, na jó, inkább iszunk, de ez csak elhalasztás, egyszer csak el kell kezdeni valamit. Nagyjából ekkor rúgta ránk az ajtót Péter, aki váratlanul korán érkezett meg, viszont simán elborította a döntési helyzetet a pálinka, pontosabban a pálinkák felé. Így amikor kintről felhangzott a rikkantás, miszerint készülnek a hamburgerek, mi még mindig a saját vízünkben tocsogtunk. Oké, persze, semmi tragédia nem történt, gyorsan lezuhanyoztunk a langyos vízben (sokat segített, hogy eddigre befűtöttük a faházat), utána pedig kisétáltunk. Szocializálódni. Hambucit egyikünk sem kért. Nekem ekkor már totális katasztrófa volt a gyomrom. A fene tudja, mitől, de a reflux olyan vadul beindult, hogy ráálltam a rendszeres gyógyszerszedésre. A legszarabb, hogy ezzel nem igazán lehet mit kezdeni. Elméletileg ilyenkor már tilos bort inni, pálinkát is, nem lehet vele kajálni, maximum egy-két sör jöhet szóba. Na, ez a pár sör meg is volt, utána elballagtam aludni. Elég vacak érzés. Látod, hogy jó a hangulat, pezseg az élet, de nem tudsz részt venni benne, mert gyomorbaj, rosszkedv. Ha maradnék, csak negatív hullámokat szórnék kifelé.

Korán visszasétáltam a faházba. Egy kicsit még olvasgattam, aztán alvás. Hátha ez bejön a sportórának. A rosszkedvet meg úgysem tudja mérni.

Lusta disznók hemperegnek
2021.09.30; csütörtök

Fél tíz körül feküdtünk le, reggel fél kilencig még vécére sem mentem ki, utána pedig még egy óra alvás. A sportóra persze húzta a száját, hogy oké, a 12 óra elég sok, de a minőségével nem lehetek elégedett. De, bazmeg, elégedett vagyok és fogalmam sincs, miért kell elővezetni ugyanazt a hisztit minden egész napos túra után.

Kinéztem. Még nem esett. A Windy 11-re igérte az esőt. Radar. Valami nagy ocsmányság kavarog a Duna mentén, de errefelé még semmi, sőt, mintha az a szutyok északkelet felé menne, felettünk meg lyuk van. Nehogy már ne legyen szar idő errefelé, a végén még megtépem magam.

Aztán megjött a szél, a beigért 20-30 km/h sebességű. Kiadós, nagy eső, melyet ígértek délig nincs, van helyette szitálás, de az erős, hideg széllel éppen elég ahhoz, hogy még házon belül is hálózsákba csavarva olvasgassunk. Nem szívesen lennék ilyen időben kint a vízen, különösen úgy, hogy egész nap szembeszelünk lett volna

Harcmező csapatépítő pálya, közvetlenül mellettünk.

De egyébként is olyan helyen lakunk, ahol autó már nem jár, csak traktor.

Beüzemeltük a csocsót. Nyomtunk néhány kört. Szeretem azokat a játékokat, melyekben nagymester vagyok, Nej pedig életében először próbálja ki.

Gyerekkorban volt otthon csocsónk. Az a pici vacak. Nekünk a legnagyobb királyság volt. Nem ám csak úgy gólra játszottuk, az a gyökerek tempója volt. Mindketten fogtunk egy kockás papírt és írtuk, melyik játékos mennyi gólt rúgott. A csatároknak fejenként tízet kellett, a középpályásoknak ötöt, a hátvédeknek hármat, a kapusnak meg egyet. Az nyert, akinek hamarabb betelt a táblázata.

Délben kimentünk sétálni a szabadstrandra, hátha találunk nyitvatartó strandkocsmát. Sörünk még van, de lassan jó lenne a kolbász helyett valami más. Az eső nyilván ekkor kezdett el erősebben szitálni, de most inkább ez töltött el elégedettséggel, nem a jó idő.

Hát, olyan izé. Az egyik hely nyitva volt ugyan, elég sokan ittak is, ettek is, de a kutya nem foglalkozott velünk, még annyira sem, hogy megkérdezzék, kik vagyunk, mit akarunk. Az látszott, hogy ez a sok ember mind a személyzet, szóval úgy értékeltük, hogy a hely publikusan nincs nyitva.

A kikötőben legalább szóba álltak velünk, elméletileg hamarosan kinyitnak. Jó. Akkor vacsira kisétálunk, feltéve, hogy az özönvíz engedi.

Van mellettünk egy furcsa képződmény, egy Sulyom tájétterem nevű. Nej már volt bent a barátnőivel, azt mondta, meglehetősen rongyrázó hely. Bejutni csak előzetes foglalással lehet, nekem, aki vízitúrázásra készült és a két garnitúra melegítőjét csak a koszosság szintje különbözteti meg, szóval nekem meg sehogy. A vicces persze az, hogy annyira kint vagyunk a falu szélén, hogy az út túloldalán már végtelen szántóföldek húzódnak, eleve a telep már nem is kötődik szorosan a faluhoz, külön neve van, Sarud-sziget, 500 méterre van a Tisza-tó és a szabadstrand. Na most ilyen helyre berakni egy ilyen flancolós helyet, elég fura.

Pálinka.
– Bátorvadász!
– Bátorvadász!

Nem érted, mi?

Így néznek ki a szálláson a háromcentes poharak.

Délután visszasétáltunk a kikötőbe, ahol azt igérték, nyitva lesznek. Ekkor már rendesen esett az eső. Elméletileg 13 fok volt, de ennél sokkal hidegebbnek érződött. (Ja, a szálláson nincs fűtés. Csak pálinka.)

Nos, a kikötőben is besokalltak, bezártak. Annyira nem vettük zokon, a kiírás alapján elméletileg is csak hotdog, meg hamburger volt, anélkül meg bőven lehet élni… csak éppen már kezdjük unni a kolbászos kenyeret. Két napja kizárólag ezen élünk és már a vécében is masszív kolbásszag van. (Nem hülyéskedek. Kolbászszagút pisilek, sőt, amikor leveszem az izzadt pólómat, annak is kolbászszaga van.)

Hazasétáltunk. Vacsoráztunk. Nem mondom el, hogy mit. Ki fogod találni.