Velence – Budapest
2018.05.21; hétfő

Alig bírtam reggel kikászálódni a zsákomból. Nagyon jót aludtam. De vonzott a hagymás-sonkás rántotta, a sör, meg a kávé. Ezek a reggelik hiányozni fognak holnaptól. Meg ezek a kaják is.

Tőlünk nem messze laza kempingesek. Smart, két kerékpáros tartóval (kétszer akkora lett a kocsi tőle), a sátor előtt vízipipa. Így is lehet.

Összepakoltunk, nekiindultunk. Velence végénél ráfordultunk a 7-es útra.

– Ráfordulunk a 7-es útra? – értetlenkedett Nej.
– Rá.
– Az nem tilos?
– Úgy általában igen. De Velence és Érd között szabad. Legalábbis, ahol nincs kerékpárút.
– Nahát. Van, aki képes gondolkodni?

Természetesen viharos szembeszél. Ez a mostani túra mutatta meg teljes valójában, milyen alattomos dolog a szél. Ha megnézed, ez egy teljes, azaz 360 fokos kör volt. A szél pedig mindig szembe fújt.

Érdig nem történt semmi érdekes. Volt két emelkedő, de ezeket már ismertem. Utána viszont… jött megint az a tetű budai átvergődés. Utólag megnéztem a Merretekerjek oldalon, hogyan kellett volna. Ugyanis van egy szakasz, ahol akár akarom, akár nem, a határozott tiltás ellenére rá kell menni a 6-os útra. Ezzel kapcsolatban már leírtam a véleményem, ha a választási lehetőség szabálysértés vagy teleportálás, akkor marad az első. Nos, hivatalosan Érd Alsótól létezik egy nem táblázott, nem jelölt, kerékpárral is járható út, mely hatalmas tekergések árán, de átvisz a kritikus szakaszon. Oké. És aki nem helybéli, hogyan fogja megtalálni? Még egyszer: nem jelölt, nem táblázott.
Csepel felé le volt zárva a híd alatt átvezető kerékpárút. Úgy értem, hogy határozottan le volt zárva: ki volt táblázva, útlezárással el volt barikádozva és melléparkolt egy rendőrautó, benne ülő rendőrrel. Ezzel már nem lehetett tréfálni. Így már határozott ismerősként üdvözöltük újból a 6-os utat, melyre most a változatosság kedvéért a kifelé menő irányban hajtottunk fel. Isten látja lelkemet, nem én akartam erre jönni.
Komolyan mondom, teljesen meghatódva üdvözöltem Csepel kietlen külvárosát. Ronda is, büdös is, de innentől már otthon vagyok.

– Van egy jó kocsma Csepelen, keressük meg! – javasolta Nej.
– Csepelen? Miért ne, az olyan picike – helyeseltem.
– De már voltam ott Barnával. Tök jó hely.
– Oké. Hol van?
– Csepelen.

Aztán mentünk. Én elől, Nej hátul. Időnként belebubogott, hogy nem erre, meg nem arra és egyébként is rossz helyen vagyunk, de megmagyarázni nem tudta. Végül közöltem vele, hogy piszkosul nem érdekel a kocsmája, nem vagyok hajlandó egy fantom után rohangálni egy ismeretlen városrészben, különben is, 10 kilométerre vagyunk a házunktól.
– Oké – durcázott Nej – De akkor is álljunk meg valahol egy sörre. Hiányom van.
Úgy gondoltam, hogy a piacnál állunk meg. Ott csak nyitva lesz valami.
A keresett söröző a piactól kábé 200 méterre volt.
– Rizmájer!! – sikoltott fel Nej.
– Igen. És?
– Azt kerestük!
– Nem mondod?

Rizmajer. Izgalmasnak tűnő sörökkel. Nem is bírtunk megállni egynél. Istenem, legfeljebb egy kicsit becsiccsentve zárjuk a túrát.

És ahogy mondani szokták: minden jó, ha a vége jó.

A megtett útvonal:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

A teljes túra útvonala:
– Két dimenzióban.

Tata – Velence
2018.05.20; vasárnap

Ahogy vártam, ritka vacak éjszakám volt. A fájdalmaim szerencsére estére elmúltak, de ez az éjszakai hangzavar túltett mindenen. Nem is húztuk sokáig reggel az időt, kajáltunk, pakoltunk, mentünk.

Illetve előtte kihasználtuk a váratlan ajándékot. A kemping recepcióján ugyanis volt a falon egy három dimenziós Magyarország térkép. Rögtön, már az első pillantásra levettem, hogy mekkora marhaságot terveztem. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy elindulunk Tatabánya felé, de rögtön a város elején elmegyünk jobbra, Környe felé, onnan irány Csákvár, előtte egy 20 kilométeres kerülő a gánti Bauxit Tanösvényhez, majd Lovasberényen és Nadapon keresztül érkezünk Velencére. Nos, ez az útvonal megmászta volna mind a Vértes, mind a Velencei-hegység csúcsait. És habár ilyesmivel nem lehet ijesztgetni azokat, akik már áttekertek a Dobogókőn, de ahogy a szólás is mondja, nicht ugribugri, langsam spazieren.
Gyorsan átterveztem az útvonalat. Legalábbis fejben. Hogy hogyan lesz Tatabánya után, ahol elméletileg csak az 1-es út van? Majd meglátjuk, ha eljutunk odáig.

Eljutottunk. Megláttuk.

Tatabányáig minden oké volt. Jó minőségű, főúttól távoleső, hangulatos kerékpárút.
– Bárcsak ilyen lenne végig! – sóhajtott Nej.
Aztán felébredt. Tatabánya ugyanis nem csak ótvar bringás szemmel, de egészen nonszensz is. Az 1-es útra ugyanis nem lehet felmenni, de dél felé meg nincs más kiút. Azt néztem, hogy ha valahogy el tudnánk jutni Szárligetre, az már jó lenne, mert onnan vidéki, sokadrangú utakon át tudnánk evickélni a 811-es útra, ott meg már jó helyen vagyunk. De hogyan jutunk el odáig?
Az egyik kereszteződésben elkaptam egy középkorú, szemmel láthatóan helyi hölgyet, aki szintén bringázott.
– Jó napot kívánok. El tudunk jutni ezen az úton Újbarokig?
– Kizárt.
– Tényleg? Hiszen errefelé van.
– Az 1-esen nem lehet kerékpározni. Más meg nincs. Talán ha elmennek Vértessomlyó-Csákvár felé.
– Keresztül a Vértesen? Óriási kerülő ám.
– Hát, ez van.
– Biztosan nincs más?
– Várjon, talán van. Végigmennek ezen az úton, átmennek az 1-es feletti hídon, mennek a főúttal párhuzamosan, majd visszajönnek az 1-esre, ott tolják vagy 100 métert a kerékpárt és utána lekanyarodnak Szárliget felé.
– Köszönöm, ez jó lesz.

Eszem ágában sem volt tolni a bringát. Tekertem én már úgy Egerbe, hogy Kerecsendig a 3-as főúton mentem. Ezt az egész egyszámjegyű utakra vonatkozó ész nélküli tiltást marhaságnak tartom. Ahol van mellette párhuzamos sztráda, ott az viszi el a forgalom 80%-át, nem sok vizet zavar már a kerékpáros. (A sebességszabályozás meg ugye olyan, mint minden más úton.) Ha emellé az is társul, hogy _nincs_ alternatív kerékpáros lehetőség, neadjisten kerékpárút, akkor bekaphatják. Amíg nem találják fel a teleportálást, addig rá fogok menni kerékpárral.

Mint kiderült, még ennyire sem kellett rebellisnek lennem. Valakinek van a környéken józan esze is, mert a szárligeti elágazóig nincs tiltva a kerékpáros forgalom az 1-esen, csak utána.

Száron okos emberek laknak. Ahogy beértünk a faluba, rögtön előttünk termett egy meredek emelkedő, a tetején kocsmával.
– Ehegy söhört khérek! – estem be az ajtón.

A fenti képen két érdekes dolog van:
– Az első a ház. Nem akármilyen ház ez, ha nem ismered fel egyből, szégyeld magad. (A következő kép segít.)
– A másik, hogy ez az ing, a kedvenc ingem, hat hónappal ezelőtt még pont passzentos volt. Most már csak bringázáshoz veszem fel, mert ott előny, ha nagy és laza a felső ruházat.

Az a jó a teljesen ismeretlen terepen való bringázásban, hogy nem lehet eltunyulni. Teljesen váratlanul kerülnek az ember elé izgalmas körülállások. Alcsútdoboz után például minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt elénk egy akkora domb, hogy csak néztünk. Aztán Vértesacsán visszakaptuk egy gigantikus lejtő formájában.

Lovasberénybe nem mentünk be. A falu előtt van egy murvásnak jelzett földút, pár száz méter csak, de jó nagy kerülőt levágva tesz rá a verebi útra. Rámentünk. Mi bajunk lehet?

Aztán az egyik kanyar után váratlan tehenek. Vagy ötven. Mindenki meglepődött, ők is. Nagyon lassú mozdulattal bekapcsoltam a goprót. Szótlanul követték a fejükkel, ahogy lábujjhegyen eltipegtem előttük. Nyilván ekkor mondott csődöt megint a kamera. (Bekapcsoláskor nem kamera módban indult, hanem fényképezőgép módban. Én meg a fejem tetején nem látom, mi van, pittyenni meg ugyanannyit pittyen mindkét módban. Csak a felvétel leállításakor van különbség. De akkor már hiába káromkodok.)

Aztán azon az úton, mely megkerüli a Velencei-hegységet – és itt a kulcsszó az, hogy megkerüli, azaz nem megy fel rá – nos ezen az úton az egyik kanyar után szembetalálkoztunk egy akkora emelkedővel, hogy első meglepetésemben csókolommal köszöntem neki. De valahogy átvergődtünk rajta, utána pedig már csak gurulás a tópartig.

A velencei kempingben nem volt könnyű jó szálláshelyet találnunk. Szabad padok egyáltalán nincsenek. Így végül a közösségi konyha közelében tanyáztunk le, bevállalva, hogy viszonylag közel leszünk mind a két kocsmához. Nos, a közösségi konyhát kisajátította a személyzet, de mire ez kiderült, már állt a sátor. Rizikóztunk. Bejött. Csendes, nyugodt éjszakát fogtunk ki. Végre akkorát aludtam, amekkorát csak ágyban tudok.

A mellettünk lévő kocsmában folyamatosan ment a zene. Egy zenekar szakmányban gyalázta a nagyobbnál nagyobb bandákat. Egyforma szving ritmusban nyomtak Rolling Stones, Guns&Roses, Ramones és Midnight Oil számokat, de úgy, hogy adott esetben akár egy percig is eltartott, mire ráismertünk.
A szomszédban valami bringaverseny eredményhirdetése zajlott. Nagy cinikus dög az Univerzum, direkt úgy intézte, hogy közben a stílusgyilkos zenekar a ‘Nem Kaphatsz Meg Mindent, Amit Akarsz’ című Stones számot játszotta.

Kajáltunk itt is egy nagyot (plusz sör), aztán sétáltunk, én ettem még egy lángost (plusz sör), majd előjött az ‘És most?’ szindróma.

Tipikus sátras-túrázos jelenségről van szó. Akár gyalog-, akár kajak-, akár bringatúráról van szó, mindegyik úgy néz ki, hogy van egy napi útiterv. Ha az megvan, akkor az ember letelepszik, felveri a sátrat, eszik valamit… és… és utána mi van? Amikor meséltem Attilának, hogy szoktam télen egyedül túrázni, akkor rögtön furán nézett rám.
– Józsi, mikor kezdesz sátrat állítani?
– Hát, olyan fél öt körül.
– És utána?
– Berendezem.
– És utána?
– Főzök egy teát. Elszívok egy szivart.
– És utána?
– Háát, izé. Bebújok a hálózsákba és nézem a sátor tetejét.
Ez az ‘És most?’ szindróma. Faházban, apartmanban vannak székek, van asztal, lehet olvasgatni, blogolni, van ágy, el lehet terülni, ki lehet ülni teraszra, ház elé nézelődni, ezer módon el lehet tölteni kellemesen az időt. Sátorban csak egy dolgot lehet tenni: keresni egy közeli kocsmát és elüldögélni sötétedésig.

Így indult a mai este is. Éppen azon elmélkedtem, hogy kellene tolni egy második vacsorát, amikor először csak viccként, később egyre komolyabban előjött, hogy ugyan, bringázzuk már körbe a tavat. Itt vannak a kerékpárok, leszerszámozva, itt van a tó, itt vagyunk mi is, kombináljuk össze. – Meg itt van 72 kilométer bringázás a lábunkban – jegyeztem meg halkan, de kezdett nekem is tetszeni az ötlet. Egy ilyen kör után még egy harmadik vacsora is belefér.

Elmentünk. Engem rögtön az elején felpiszkált egy tizensok fős kerékpároscsoport, úgy vezettem le az idegességemet, hogy nekiálltam sprintelni, persze ésszel, a gyalogos/kerékpáros tömegben nyilván nem erőszakoskodtam. A vége kereken 80 perc lett, ami nem rossz eredmény, különösen túrabringával, egy fárasztó nap után.

Letettem a kerékpárt, telepakoltam a zsebeimet pénzzel, szivarral és mentem a kocsmába.
– Mit kér?
– Egy korsó sört.
– Máris adom. Ennyimegannyi lesz.
– Készpénzben csak húszezresem van. Hogyan jobb magának: pénzben, vagy bankkártyával?
– Tekintve, hogy valójában már be vagyunk zárva, pénzben.
– Be vannak zárva?
– Igen.
– Tudja, a feleségem azért rója bringával a köröket a tó körül, hogy még beleférjen a napjába egy tornyos hamburger.
– Hát, akkor ezt elszúrta – nevetett fel – Egész nap nem volt hamburgerünk.
– Ha ezt tudta volna – csóváltam meg a fejem – De várjon egy kicsit, akkor még kérek három doboz sört.

Aztán még elbeszélgettünk erről-arról, természetesen szóba jött a kemping-túrázók-bebaszósok háromszög is, ő nyilván a másik oldalról látta a dolgokat, hiszen a bulizósok kiszolgálásából él, de vigyorogva beszéltük végig, senki nem bántotta a másikat. Utána viszont megjegyezte, hogy reggel hattól nyitva vannak és adnak reggelit is.
Majdnem homlokon csókoltam.
Ugyanis az összes kajánk a még Tatabányán vásárolt húsz deka fornetti pogácsa volt és esélyünk sem volt másra. Így viszont megoldódott a reggeli, a pogácsákat meg el tudtuk rágcsálni este a sör mellé.

Ez is történt. Hamarosan befutott Nej, a hambuci köddéválása szemmel láthatóan érzékenyen érintette, de a sör láttán megnyugodott.

A megtett útvonalak:
– Tata – Velence (2D)
– Tata – Velence (3D)
– A Velencei tó körbe (2D)
– A Velencei tó körbe (3D)

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

Mutatom.

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.

Eredetileg mára már a teljes írást terveztem, de… totális időzavarban vagyok. Majd.