Csomagot kaptam

Rendeltem az Amazonról három könyvet. Nem egy nagy dolog, csináltam már régebben is ilyesmit.
De most elkapott a hivatal.
Kaptam egy levelet a DHL-től. Hogy vámköteles küldeményem érkezett.
Már ez önmagában meglepett. Nem gondoltam volna, hogy egy 50 dolláros könyvküldemény vámköteles.
Írták, hogy töltsek ki egy nyilatkozatot, miszerint elismerem, hogy a DHL korrektül vámkezelte a csomagot, majd ezt a nyilatkozatot dátumozva, aláírva adjam át a futárnak. Hmm. Na jó. Letöltöttem a nyilatkozatot a webről, kitöltöttem, aláírtam. Kicsit furcsállottam, hogy mi a francért kell nekem egy ilyen nyilatkozatra ráírnom a nevem, születési adataim mellé még a személyi-igazolvány számomat, adószámomat és útlevélszámomat is, de a hivatal útjai kiszámíthatatlanok. Ráírtam.
Aztán írták, hogy nem árulják el, mennyi lesz a vám, de mellékelik az erre vonatkozó jogszabályt. Számoljam ki. Elkezdtem olvasni, de sajnos nem magyarul, sőt egyáltalán nem is emberi nyelven íródott, az első oldal után beletört az agyam. Mindegy. 50 dollár után nem lehet az olyan sok. Mindenesetre a cég mellékelte az árlistájukat is, hogy mennyiért nyújtják ezt a szolgáltatást. Eh.
Végül írták azt is, hogy írjam meg nekik tételesen, magyar nyelven, hogy mi van a csomagban, emellett írjam meg, hogy mennyit fizettem érte és írjam meg a lakcímemet is. Nem kicsit néztem hülyén, mert mellékelték az Amazon fuvarlevelét, amelyen az összes kért adat rajta volt. Visszaírtam, hogy olvassák el. A könyvek címét, ha megfeszülnek sem fogom lefordítani magyarra, a többi adat meg egyértelmű.
Úgy látszik, ezzel eleget áldoztam a Bürökrácia istenének, mert pár nappal később jött az értesítés, miszerint kedden kihozzák a csomagot, legyek kedves, tartózkodjak otthon. Reggeltől estig.
Fasza. Egy nap szobafogság.
Aztán délben megjött a csomag, a futár bedobta, aláírtam a mobilján és már ment is. Semmi vám, semmi kitöltött papír átadása.

Egyszerűen nem értem. Ez mi? Szolgáltatás? Én inkább kutyáztatásnak nevezném.
Mint látható, a cucc nem volt vámköteles, az egész hercehurcát meg lehetett volna spórolni. Most gondold el, ha a munkahelyemre rendeltem volna, hogyan készítem fel az átvételre a recepcióst? Lehet, hogy fizetni kell érte, lehet, hogy nem. Mennyit? Nem tudom. Lehet, hogy elkérik ezt a papírt, lehet, hogy nem. Addig tedd el valahová.

Valószínűleg arról van szó, hogy az ügyintéző lusta dolgozni és mindenkinek kiküldi az egységcsomagot, még ha csak egy fogkefét is rendelt. Aztán majd lesz valahogy.

Félelmetes. És én még azt hittem, hogy a Postánál nincs lejjebb.

Viszont most már értem, miért drágább az Amazonnál a papírkönyv, mint az e-book. Az utóbbit kifizetem, letöltöm, kész, olvashatom is. Nem szarakodik az idegeimmel semmilyen hivatal, semmilyen szervezet.

Evezni, amíg szép időnk van 06/05

Már nincs szép időnk.

PA160002

Pedig a fenti szépséget még le szerettük volna tesztelni.

Perceken, métereken múlt.

Pénteken Nej hamarabb lelépett, én is elvégeztem délig minden tervezett munkát. Irány Dunaharaszti.
Ja. Csak 11-kor nekiállt szemetelni az eső. Délben már zuhogott.
Radar.
Csak a XVIII. kerület felett esik.
Oké, várunk 13.00-ig.
Egy órakor már Dunaharaszti felett is szakadt. Fél kettőkor pedig villámlós/mennydörgős vihar lett belőle. Dunaharaszti központtal.
Vártunk még egy kicsit, de – tekintve, hogy maximun délután háromig értünk rá – feladtuk. Szépen leszereltem a kajakszállítót, visszapakoltam helyükre a neopréneket.
Amikor legközelebb ráérünk, akkor már téli időjárás lesz. Nem mondom, hogy akkor nem lehet kajakozni, de Nej nem szívesen ismerkedik egy új, kevésbé stabil kajakkal jeges vízben. Ígyjárás van.

PS1.
Délután háromkor elállt az eső. Fél négykor kisütött a nap. De ekkor már pakoltunk.

PS2.
Igen, tudom, a növényeknek már piszkosul kellett. De nem tudott volna várni három órát? Nem.

Csupa zavar, ami a fejünkben van

Időnként rámtör a roham és nekiállok definíciókat farigcsálni. Bárhol. Akár zuhanyzás közben is.

Nézzük például ezt. Sokan gondolják, hogy a hülye az az okos ellentéte.
Hibás.

A hülye az, aki hülyeséget csinál.
Ki csinál hülyeséget?
Mindenki.
Még az okos is.
Hülyeséget ugyanis akkor csinálunk, ha éppen nem vagyunk tisztában valamivel. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint viselkedni, de mivel nem tudjuk, hogyan kell, előbb-utóbb hülyeséget csinálunk. Ami azok számára, akik képben vannak, nevetségesen ostoba dolog, de ilyenkor valójában azok az ostobák, akik kinevetik a tudatlant.

A valódi ellentétpár az okos-buta. Ez viszont egyértelműen a szellemi képességekről szól. Az okos az, akinek megvannak a képességei, hogy használja az eszét és használja is. A buta pedig az, akinek vagy nincs, vagy van, de nem használja.

De akkor hogyan jön be a képbe az ostoba kifejezés? Nos, az ostoba az egy másik párosítás része, az ellentéte a bölcs. Vedd észre, hogy mind az okos, mind a buta egyaránt lehet ostoba is és bölcs is. Hiszen hány olyan embert ismerünk, aki ugyan nem a szellemtörténet óriása, de azért megvan a magához való esze. És hány olyan okos embert, akiknél félrement valami és roppant okosan – és makacsul – állnak be valami ostoba elképzelés mögé.

Jelzem, ez nem öncélú definiálgatás. Miközben a vállamat szappanoztam, éppen azon gondolkodtam, mi is az emberiség jelenlegi legnagyobb problémája? Arra jutottam, hogy az ostobaság. Kezdve ott, hogy őserő. Amióta létezik emberiség, az ostobaság azóta viselkedik masszív divergenciaként a fejlődés áramlatában. És egyre erősebb.
Miért? Hiszen itt van a kezünkben egy csomó népművelésre használható eszköz. Az embereknek egyszerűen muszáj, már csak a hétköznapi létezésük miatt is, megtanulni egy csomó modern dolgot. Míg 500 évvel ezelőtt megégették azt, aki azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, ma már csak egy lelkes, kisméretű közösség erősködik azon, hogy a Föld lapos, harsány szórakozást biztosítva ezzel a többségnek. Akkor?
Nos, mindezek ellenére az ostobaság növekszik. Hatványozottan. Mert bár egyre több dologról derül ki egyértelműen, hogyan működik, mi a lényege, de az ostobaság lényege pont az, hogy nem foglalkozik vele. Ráadásul a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogy még egy jóindulatú egyén is követni tudja. Az ostoba meg nem is erőlteti meg magát. És akkor még nem beszéltem az életünket egyre masszívabban átszövő, egyre egyszerűbb, de egyre szélesebb körű kommunikáció erősítő hatásáról.
Így nyílik egyre nagyobbra az olló, a valóság és az ostobák egó diktálta világképe között.
Mert a világ egója a lélekszámmal arányos, a kommunikáció meg az ostobákat erősíti.

Fotósuli

Most, hogy Nej megkapta a Sony RX100-as kamerát, úgy döntött, itt az ideje megtanulnia fényképezni.

Megadtuk a módját.

Bágyadt őszi vasárnap délután. Beizzítottuk a sparheltet, Nej kikeverte a kenyérlángoshoz a tésztát és mellé a trutyikat, felbontottuk az osztrák ‘kocsisbort’, majd kiültünk a lugasba az összes kamerával.
Magyaráztam, gyakoroltunk.

PA140002

Próbafelvételek:

DSC01170

DSC_5853

Az oktatás során felhasznált linkek:

PS1.
Annyira tiszták sem voltak a sportcipőim soha, mint ezután a kerti sütögetés után. Ugyanis mindegyikkel beleléptem az avar alá elrejtett macskaszar csomagokba, így kénytelen voltam hétfő reggel az összeset alaposan megpucolni. A kis rohadékok. És már megint enni akarnak.

PS2.
Tényleg kezdek félni magamtól. Délután beszélgettünk arról is, hogy – főleg a gyerekekre gondolva – bele kellene vágni a fundamentázásba. Mit is írtam itt? Hogy figyeld, miket tervezek és pánikszerűen menekülj belőle, mert valami tragikus dolog fog történni a befektetési formával. Erre mi történt? Vasárnap beszélgettünk a lakástakarékról, hétfőn rögtön bejelentették, hogy kedden meg fogják szüntetni. Félelmetes.

Evezni, amíg szép időnk van 05/05

Levezető evezés az RSD-n
2018.10.09; kedd

Mára csak annyi maradt, hogy levigyem a kajakot Dunaharasztiba, a csónakházba. Csakhogy… a szép idő makacsul kitartott, Péter még sohasem evezett az RSD-n… adta magát, hogy csavarogjunk egy lazát a vízen. Mert olyan régen eveztünk már egy jót.

Végre kialudtam magamat. Mélyen. Sokat. A forgalom miatt kilenc előtt úgysem érdemes elindulnunk. Reggeli. Kávészivar. A kajakos cuccot nem kellett összepakolnunk, napok nincs is más a kocsiban.

Tíz óra körül voltunk vízen. Abszolút ideális rekreációs körülmények között: szélcsend, októberi napsütés, áramlásmentes víz. Nem is kapkodtunk, csendesen, lassan evezgettünk. Nézegettük a tájat, beszélgettünk. Ahol lehetett, meséltem az RSD-ről. Megmutogattam az érdekesebb oldalágakat, megnéztük az érdekesebb villákat. Köszöngettünk a horgászoknak, anyáztuk a beleszarós motorcsónakosokat. De azokat sem annyira, mint megérdemelték volna.

Tényleg tökéletes levezetés volt, gyakorlatilag a tegnapi hajtós nap ellentéte. Jól jött ki a lépés.

Egy dolog bánt. Tekintve, hogy ez nekem házi edzőterep, nem vittem se fényképezőgépet, se videókamerát. Kellett volna. Ideális fényviszonyok voltak és az RSD is a legszebb arcát mutatta. Mondhatnám persze, hogy majd legközelebb, de kíváncsi vagyok, mikor áll össze minden ennyire szerencsésen.

És akkor végül a sportóra. Ez az izé lassan viccesebb, mint a macska, pedig az se kicsit hülye.

Véletlenül ránéztem a medálokra. Az utóbbi időben kaptam hármat. Az egyiket (Climber3) azért, mert elájult attól, milyen szinteket bringáztam Ausztriában. Gyakorlatilag semmilyeneket, ugye a Duna mentén csorogtunk lefele, az óra mégis napi 2-3000(!) méter szinteket regisztrált, felét le, felét fel. És eldobta az agyát attól, hogy milyen jó vagyok. A másik két plecsnit (Step40K, Step50K) a tegnapi evezésre adta. Igen, jól sejted. A medálok arról szólnak, hogy napi 40e, illetve 50e lépés. Valójában talán ezer ha volt, a többi időben eveztem. Csak valamiért az óra az evezést is beszámítja gyaloglásnak. Meg az úszást is. A kerékpárt viszont nem. (Arra tippelek, hogy valami általam ismeretlen okból lépésszámláláskor nem a lábat figyeli, hanem a kezet. Ez magyarázná ezt a fura viselkedést.)

De ez nem is lényeges, soha nem szoktam nézegetni a medálokat. A Training Status (TS) értékét viszont annál inkább. Írtam is, hogy egy rossz mérés gyakorlatilag kinyírta a monitorozást, amíg nem mérek egy új VO2max értéket – azaz nem futok – addig nem is lesz jó. Hát, igen. De rosszabb azért tudott lenni! Ugyanis totálisan félremérte a kajakozást. Jelzem, nem először. Tudod, mikor ment le nullára a TS értékem? Amikor körbeeveztem a Balatont. Zömében viharban. Szerinte az egy túlzásba vitt rekreációs hét volt, amikor nem csináltam semmit. Nos, ugyanezt csinálta meg a tegnapi napra. A 0-5 erősségi skálán adott 0,8 pontot. 70 kilométer evezésre. Melynek fele erős sodrás ellenében történt. Ha csak sétálok az erdőben 3 kilométert, az már 1 felett van. Majd közölte, hogy a regenerálódáshoz 2 órára van szükségem. Egy egész napos testet-lelket gyötrő evezés után. Megint csak viszonyításképpen, 25 perc futás után azt szokta kiírni, hogy a regenerálódás 38 óra.
De még nincs vége. Ma ugye lementünk örömködni. Szélcsendes, áramlásmentes vízen, kényelmesen (5 km/h) eveztünk három órát. Tényleg egyfajta rekreációt valósítottunk meg. Mit észlelt ebből az óra? Jézusom te barom, agyonhajtottad magadat! A 0-5 erősségi skálán adott 5,8 pontot. (Ide már nem is tudom, milyen szmájlit kellene raknom.) A regenerálódásra 78 órát ajánlott. Még egyszer: 3 óra, könnyed sétával felérő evezésre. Pulzusszám? Átlag 128, maximális 164. Ennyi futáskor szokott lenni az utolsó kilométeren, de akkor már a fülemen is levegőt veszek. Ja, mennyi volt tegnap, a 70 kilométeres evezéskor? Átlag 90, maximális 116. Mint egy könnyű sétánál.
Mondanom sem kell, Training Status anyuci teljesen behisztizett. Ilyet sem láttam még: vörösre szinezte a napot. És jött a falmelléki dumával, hogy én megmondtam, nem lesz ez így jó: először addig hajtod magad, amíg romlik az állapotod (egyik mérési hiba), majd extrém terheléssel reagálsz a helyzetre! (Második mérési hiba.) Ez nemcsak unproduktív, hanem veszélyesen túlhajtottad magad! Teljesen rossz úton jársz!
Ja. Csak nem én.
Komolyan mondom, alig várom már, hogy legyen valami komolyabb baja (az, hogy hülye, az nem baj, az feature) és még a garanciális időn belül vissza tudjam adni és vehessek helyette valami mást, akár egy Polar-t is. Igaz, hogy nem tud ennyit, igaz, hogy fél nap alatt lemerül, de legalább kvázi pontosan mér és használhatók a statisztikái.

Ja, nemrég olvastam. Jót vigyorogtam rajta. Vicces.
De az én órám viccesebb.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 04/05

A Szentendrei-sziget megkerülése
2018.10.08; hétfő

Na, ez az igazi nagyvad, nem a mamut. 70 kilométer evezés, ennek a fele igazi hegymenet, kemény ellensodrásban. Nem, ha nem próbáltad, el sem tudod képzelni. Amikor minden mozdulat számít, mert tíz másodperc alatt is megpördülhetsz, visszacsúszhatsz métereket, ha nem figyelsz.

Egyszer már nekivágtam, de egy elképesztően banális hibán buktam el. Beütöttem a GPS-be a beszállás helyét – Piroska utca – a kütyü meg a Rozgonyi Piroska utcához navigált. Én csak vártam, vártam a többieket, hétre volt megbeszélve az indulás, már negyed nyolc, sehol senki, aztán rámcsörögtek, hogy hol a francba vagyok. Nyilván buktam az egészet, ilyenkor ősszel már minden perc számít, mire átmentem volna és vízreszállok, minimum egy háromnegyed óra, annyit nem tudtak várni.
Így utólag azt tudom mondani, hogy valószínűleg jobban jártam. Kodiakkal, a hat évvel korábbi tudásommal, erőnlétemmel nem biztos, hogy sikerült volna. Vagy ha végig is megyek, a végén már mentőautó várt volna a parton.

De ez a múlt. Idén elég jól összekaptam magamat, az MP07 nagyságrenddel gyorsabb, mozgékonyabb kajak, én pedig már megtanultam kezelni. Mikor, ha nem most?

Hát például egy-két héttel korábban. Amióta a Pyrus kajakos társaságon belül vannak ilyen szigetkerülések, soha nem csináltuk ennyire későn. Általában megvolt szeptember végén. Most viszont akkor éppen novemberi időjárás volt, nem vágtunk bele.
Aztán most a víz is rendkívül alacsony volt. Sőt, igazából ez túl gyenge kifejezés is: elképesztően brutálisan alacsony volt a vízszint.
Na most ha összerakod, hogy nagyon alacsony vízszint, durván erős áramlás… nagyjából megkapod, milyen terepen küzdöttük fel magunkat. Ahogy Péter fogalmazott, sokszor ment már fel, de olyat ő sem látott, hogy egy kilométert 37 perc alatt tudjunk le.

Szóval ez.

Vasárnap este még borozgattunk, pöfékeltünk a teraszon. Nem túl sokáig.
Hajnali ötkor ébresztő, 5.30-kor már a kocsiban ültünk. Muszáj volt. Korán sötétedik, már a hajnali derengésben vízen kellett lennünk. Nagy úr a matek.

PA080002

PA080006

Még sötétben szerszámoztuk fel a kajakokat (első kép), de amikor beleültünk (második kép), már rendesen világosodott.
6.45. Tökéletes munka.
Mások még csak most indultak munkába.
Másokat még csak most vert ki ágyukból az ébresztőóra.
Mégis… nem cseréltünk volna velük.

– Nincs is annál jobb, mint hétköznap, munkaidőben egy ilyen extrém túrát tolni – jegyeztem meg.
– Ja.
– Illetve egy haverom szerint van.
– Nocsak. Mi?
– Munkaidőben, cégautóban a céges titkárnőt kefélni.
– Határeset.

Áthúztunk a Megyeri-híd alatt. Fura volt belegondolni, milyen érzés lesz 70 kilométer múlva ismét átbújni alatta. Sötétben, fázva, de diadalmasan.

Sokat segített, hogy indulás előtt kaptunk egy track-et egy tapasztalt szigetkerülő havertól. Arról, hogy legutóbb milyen útvonalon ment. Az viszont már kevésbé volt felemelő, hogy kaptunk mellé egy tekintélyes listát, miszerint hány helyen rontotta el, és úgy egyáltalán, ilyen alacsony vízszintnél nincsenek technikák, nincsenek best practice-ek, csak szívás van.

Rakkoltunk. Szélre kihúzódva. Elment mellettünk egy hajnali edző fazon, K1-ben.

– Figyeled, Józsi? – kérdezte Péter.
– Mit?
– Mennyire közel megy a parthoz?
– Hát, logikus.
– Nem, annál több.
– Mármint?
– Tudod, mi az a limány?
– Ja, angolul Eddy.
– Nem a nyelvtudásodra vagyok kíváncsi.
– Oké. Mondjad.
– Ha vannak a parton kicsi öblök, a folyó pedig erősen folyik, akkor ezekben az öblökben visszakavarodik a víz. Ez a limány. A kezdők félnek tőle, mert össze-vissza rángatja a kajakot, de ha ügyes vagy, ki tudod használni.
– Kimész a szélére?
– Pontosan. Ott ugyanis felfelé folyik a víz.
– Áramlással szemben?
– Úgy van. Azaz dönget lefelé a folyó, te viszont pár méterrel arrébb nem hogy áramlással szemben evezel, de még tol is a víz.
– Azannya.

Valójában persze ez nem univerzális megoldás, hiszen nem minden öbölben kavarog vissza a víz, de amikor ilyen terepen mész felfelé, minden apróság, minden centiméter megspórolása játszik. Azaz limányoltunk, ahol csak tudtunk.

Eltelt az első másfél óra. Kezdett vágni a kajak derékban. Eléggé megijedtem, mert ilyesmi csak két óra után szokott történni. Nekem pedig az egyetlen komoly félelmem az volt az úton, hogy ebben a kajakban – melyet a tervezője versenyekre tervezett, nem egész napos túrákra – előbb-utóbb megadja magát a testem, betörik a derekam, begörcsöl a lábam, elviselhetetlenül megfájdulnak az izmok… hát, úgy a seggem környékén. Nem beszélek mellé, ezek sajnos tapasztalatok.
Szentendrénél van egy erős szűkület, nehezen evezhető. Előtte inkább beiktattunk egy ötperces kiszállást. Nyújtózkodás, séta, kicsi gimnasztika.
Rengeteget jelentett. Gyakorlatilag újraindult a másfél óra. Vigyorogva húztunk át a szűkületen.
És ami nagyon jó, hogy felfelé szinte végig van valahol sóderes part, azaz öt percre bárhol ki lehet szállni. Ezzel el is lett fújva a legfőbb aggódásom.

A következő pihenő Leányfaluban esett meg. Habár itt van a kerülések legendás palacsintázója, megegyeztünk, hogy kihagyjuk. Egyrészt vacak. Én bringázások alatt teszteltem, Péter evezések során, messze nagyobb a híre, mint a minősége. Másrészt nem akartuk húzni az időt. Harmadrészt meg vittünk magunkkal kaját. Én a korábban említett brutális proteincsokikat meg sört, Péter, mint a klasszikus iskola híve, szalonnát, kolbászt, kenyeret meg diákcsemegét. És sört.
Jól elvoltunk.

Aztán Leányfalu után jött a rockandroll. A haver útmutatásából tudtuk, hogy a Tahi hídnál indul be a szívás.
Beindult.

Nem is tudom, mit írjak.
Küzdöttünk. Pontosabban, küszködtünk. És amikor azt hittük, túl vagyunk a nehezén, akkor kaptuk tüdőre a legretkesebb szakaszt.

GOPR5411

Látod, milyen sekély a víz?
Gyakorlatilag folyamatosan lapátoltuk a levegőbe a sódert. Az, hogy egyáltalán be tudtam kapcsolni a goprót egy videó, illetve egy fénykép erejéig, az nekem húsz méter visszacsúszást jelentett. Péter vacsiúj fakajakjának az alja is igen durva karistolásokat kapott.

Csak, hogy értsd. Egy kajak esetében kiemelten kritikus, hogy mennyire egyenletesen sima a fala. Ezért mennek sokkal gyorsabban az üvegszálas, illetve a mindenféle karbon kajakok, mert a polietilén kajakoknak durva a felülete, nem gördül rajtuk annyira a víz. Na most, ha egy sima felületű kajak összeszed néhány karcolást, rögtön el is veszítette az anyagából fakadó előnyöket.

Hát, lapátoltunk. Jobbat nem tudtunk. És igyekeztünk nem nézni a partot. Nagyon megalázó lett volna látni, milyen tetű lassan haladunk el egy-egy bokor mellett.

De minden szívásnak vége lesz egyszer. Ezen a részen is áthámoztuk magunkat. Sőt. Dunabogdány után, a lankás öblökben mintha nem is folyt volna a folyó. Amikor pedig arra számítottunk, hogy a Duna befolyása környékén lesznek a legdurvább viszonyok, nos, ott eveztünk a legkönnyedebben.
Persze hátravolt még a befolyás átvágása. Mert a szigetcsúcson ki kell kötni. Hiszen ez az igazi csúcs-csoki. Péter szerint ez mindig is durva munka volt.
Most viszont átnéztük a haver track-jét. Aki egy nagyon egyszerű trükkel vágta át a gordiuszi csomót. Felevezett a part mellett a nagy Dunán, aztán beleállt a sodrásba, majd kisodródott a csúcsra. Egyszerűen kihagyta a Szentendrei ágban az átvágást.
Hmm. Így is lehet.
Pontosan így is csináltuk.
A legnagyobb problémánk az volt, hogy egyszerűen nem láttuk, hol van a sziget csúcsa.
Oké, persze, alapvetően könnyű. Ott, ahol véget ér a fasor.
Na most, itt a fasortól többszáz méter távolságra még sóderpad húzódott.

PA080015

Olyannyira nem találtuk el a csúcsot, hogy szégyenszemre zátonyra futottunk. Az utolsó 50 méteren kézzel húztuk ki a kajakokat a sekély vízből.

– Ilyen nincs – morfondírozott Péter – Ennyire alacsony vízet még sohasem láttam errefelé.
– Várjál, csináljunk fényképeket egymásról a mobilokkal. Azok belerakják a képbe a GPS koordinátákat. Aztán mutogathatjuk, hogy bent álltunk a Duna közepén.

Megcsináltuk.

IMG_20181008_143609

PA080013

Innen lefelé… az egy más világ volt. Nem, nem azért mert már nem kellett eveznünk. Dehogyisnem. 15.30-kor indultunk el. Hátravolt még 37 kilométer. Durván öt óra evezés, beleszámolva a pihenőket is. Számold ki. A Dunán sötétben nem akkora élmény evezni.
Azaz nem nagyon pihentünk, lefelé is húztuk, ugyanúgy, mint felfelé. Ráadásul ha beállsz a Duna közepére, nem is érzed, mennyivel mész. Lehet, hogy tépsz 14 km/h sebességgel. De nem érzed. Csak azt tudod, felidézve a térképet, hogy Úristen, milyen messze vagyok még.

Aztán ott vannak a hajók. Böszme nagy hajók. Ezek szemérmetlen módon ott járnak a Dunán, ahol a legnagyobb a sodrás. Ahol mi is járnánk. Mármint, ha lehetne. Mert tilos. De azért ott megyünk. Fülelve minden rezdülésre. Apró szimatokkal levegőt mérve. Piros és zöld bójákat folyamatosan figyelve. (Folyásirányban zöld balra, piros jobbra. Ez a hajózási út. Ide nem szabad bemenni. Aha.)

– Lefelé már jó lesz – közölte Péter.
– Biztosan.
– Amilyen alacsony a víz, nem járnak a szállodahajók. Sem az uszályok.
– Akkor mehetünk végig a hajózási útvonalban?
– Tulajdonképpen igen. Egyedül a szárnyashajókra kell figyelnünk.

Természetesen végig rossz passzban voltunk. Természetesen jártak a szállodahajók és az uszályok. Természetesen akkor találkoztunk velük, amikor sarkantyúk is cifrázták a helyzetet.

Sarkantyú
A sarkantyúkat a folyón főleg kanyarokban építik fel. A sarkantyú a kanyarral bizonyos szöget (45-90 fok) bezáró főleg kövekből épített műtárgy, ami a folyóba lóg bele, így a megfelelő irányba tereli a folyót, megakadályozva azt, hogy a folyó romboló és építő munkájával alakíthassa medrét. Főleg éles kanyarban esetenként egymás után több sarkantyú is lehet.
A sarkantyúk mögött erős limány, nagy vízhozamú, nagy sodrású folyóknál a sarkantyú mellett elhaladva hullámnyelvre, esetleg örvényre kell számítani. Emiatt érdemes kissé beljebb elhaladni a sarkantyú mellett.
Árvíz esetén a sarkantyú gátként viselkedhet, alatta életveszélyes vízhenger lehet.
Link

Ez minket annyiból érintett, hogy a sarkantyúk környékén rendesen meg lett cifrázva a hajózási útvonal. Gyakorlatilag egy S alakú kanyar épült bele. Na most, nekünk a hajózási útvonalon kívül kellene haladnunk, de ha bejön egy ilyen, teljes medret kitöltő S kanyar, csak úgy tudunk szabályosan áthaladni rajta, ha kétszer is metsszük az útvonalat. Ez oké is akkor, ha éppen nincs benne egy böszme nagy hajó. De ha van, akkor jön a matek. Merre menjek, hogy vagy előtte, vagy utána menjek át az útvonalon? Milyen gyors is vagyok? Milyen gyors is a hajó? És egyáltalán, mi a fenét is keresek itt?

Vác környékén ilyesmikkel szórakoztunk. Volt böven sarkantyú is, hajó is.

Ahogy túljutottunk ezen a szakaszon, kiálltunk pihenni. Itt készült két kép a nap hőseiről.
Nem rólunk. A kajakokról.

PA080028

PA080029

Aztán eveztünk egy csomót. A kedvenc gödi kocsmámat kihagytuk. Igazából már nem kívántunk mást, csak hazaérni. Göd alatt utolsó pihenő. Beöltöztünk a fináléra. Egy plusz polár. Leraktam a fejkamerát, fejlámpa került a helyére. Meg a lélekbeni felkészülés. Non passarant.

Aztán nekiindultunk. Már erősen szürkületben.
Nem kicsit paráztam. Még legalább másfél óra az út, azaz tök sötétben fogunk befutni. Állítólag a Megyeri-híd gyönyörű sötétben. De nekem erről mindig az jutott az eszembe, hogy egy uszály, vagy egy szárnyashajó meg baromi ronda. És baromi veszélyes.

Eleinte minden rendben volt. Besötétedett. Minden csendes volt. Idilli. Túlságosan idilli. Csend. Még a lapátot is máshogyan merítettem, hogy ne törjem meg.
Feltűnt a nagyon távolban a Megyeri-híd. Budapest fényszennyezése halvány narancssárgával világította meg a vízet. Nem kellett fejlámpa, éppen eleget láttunk.

– Péter, ez gyönyörű – jegyeztem meg halkan.
– Igen.
– Nem is tudom, mit szeretnék? Haladni feléje, vagy sokáig ebben a környezetben evezgetni?
– Meglesz mind a kettő.

És tényleg. A horányi komp egy kicsit bezavart, pont kereszteztük az útját, de utána megint minden elcsitult. Az első teherhajóig. Na, ott balek voltam. Ugyanis időben bekapcsoltam a fejlámpámat, de a leggyengébb fokozatra. Amikor ráébredtem a hibámra, már késő volt. Jöttek a durva nagy hullámok. Sötétben. Tudod milyen nehéz kivédeni egy hullámot, ha nem látod? Kettő kis híján beborított. Kapaszkodtam, kalimpáltam, aztán valahogy megmaradtam. Na, innentől full fényerővel mentem. Mit spóroljak, van benne elég szufla.

Nem akarom fényezni magamat, végig paráztam. Emlékeztem, mit mesélt a haver. Hogy már majdnem zárta a kört, amikor elzúgott mellette egy szárnyashajó és életében nem szarta úgy össze magát, mint akkor. Nekem ehhez már egy szállodahajó is elég lett volna. Bármennyire is a végén jártunk, én bizony belehajráztam.
És mennyire igazam volt. Éppen kivonszoltuk a hajókat, amikor valami bazi nagy hullámok csaptak föl a parton.
– Ez meg mi a fasz volt? – jegyeztem meg könnyed társalgási stílusban.
– Egy szállodahajó. Nem láttad?
– Szerencsére nem.

De végre szárazföld volt a lábunk alatt. Úgy értem, hogy az a szárazföld, ahol éppen az autó is parkolt. Gyorsan felszórtuk rá a cuccot, lejelentkeztünk az asszonypajtásoknál, hazatéptünk. Itthon kiültünk a teraszra szivarral, borral, de először Péter aludt el szivarral a szájában, utána nem sokkal nekem bukott le a fejem, igaz szivar nélkül.

Elpilledtünk, na.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 03/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Túra a Pyrus társasággal
2018.10.06; szombat

Az éjszakai kandallótűznél reggelre minden cuccom megszáradt. Egy ilyen kandalló alanyi jogon járhatna mninden háztartásba.

Reggel, indulás előtt megnéztem Nej kajakját. Kiugrott a kormány tengelye. Ezekkel a kormányokkal állandóan csak a baj van. Aztán a vízparton addig forgattam, nyomtam, tekergettem, míg váratlanul visszaugrott. Megint megoldottunk egy problémát.

Aztán nem sokkal később odajött Péter.
– Te, Józsi, azon a kajakon nem fordítva van a kormány?
– Hogy érted?
– Nem jó a profilja.
– Biztos?
– Biztos.
– Végülis, te már építettél kajakot.

Megfordítottuk az MP07-en a kormányt. Jobb lett, mint valaha. Még egy probléma megodva.
Nem lettem volna a problémák helyében akkor Tiszafüreden.

PA060046

Ez már csoportos túra volt, fél tizes tervezett indulással. Mi a kormány miatt kicsit korábban mentünk ki – a fene tudja, mennyire lesz egyszerű a javítás – így jóval a többiek előtt készültünk el. Nem mintha nagyon igyekeztek volna. Negyed tízkor kezdtek szállingózni. Fél tízkor még csak a trécselős pakolások mentek.

– Szálljunk vízre – javasoltam Nejnek fél tízkor – Valakinek el kell kezdenie. Mert egyébként soha nem indulunk el.

Nos, nem nagyon hatottunk meg bárkit is. Négyen-öten körözgettünk a vízben, a többiek kifejezetten jól érezték magukat a parton.
Tíz órakor elkezdtem matekozni. Kábé 2,5 órát bírok ki ebben a kajakban, utána eltörik a derekam. Fél órája üldögélek benne, Poroszló pedig minimum két óra. Azaz nekem indulnom kell, függetlenül attól, hogy a társaság fele még nem szállt vízre.

– Indulunk – intettem Nejnek.
– Antiszociálisan?
– Ha máshogy nem megy.

Előtte még odaszóltam a többieknek, hogy ne jöjjenek utánunk, mert másik úton megyünk, mint a tervezett túra. Az ugyanis nagy átfedéseket mutatott a tegnapi evezésünkkel. Olyan nagyon azért nem térünk el, gyakorlatilag egy párhuzamos úton megyünk. Poroszlótól meg már jöhetünk együtt vissza.

GOPR5380

Ebből nem lett semmi. Mint kiderült, kábé 15 perccel indultunk el korábban, mint a többiek, de ketten sokkal gyorsabban haladtunk a sima útvonalon, mint a teljesen kezdőket is tartalmazó csapat a nehezen járható nádas labirintusokban. A vége az lett, hogy mi már megebédeltünk a parttól meglehetősen távol lévő bódéban, amikor a többiek még csak szállingóztak.

PA060050

Aztán a parton ittunk még egy sört, dumálgattunk, elpöfékeltem egy szivart és már tényleg nem tudtunk mit csinálni, amikor láttuk, hogy egy kisebb csapat még csak most indul el a még mindig nagyon távoli bódé felé, szóval nem vártunk tovább, hazaindultunk egyedül. Antiszociálisan.

Megint cifráztam egy kicsit. Mert tanulni mindig jó. Volt a fejemben két útvonal, de a kettő közötti kapcsolat nem volt meg. Megkerestük.

Utána már tényleg semmi extra. Hosszú, andalítóan kellemes csorgás a Kis-Tiszán. Valamikor gyűlöltem ezt az ágat – meg a családban mindenki – mert csak mentünk és mentünk és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Nem is, kábé 12 kilométer hosszú, végig egyforma csatorna.
Végig nagyon szép.
De sok évnek kellett eltelnie, hogy felismerjem a szépségét. Azóta úgy vagyok, hogy akár egész nap képes lennék egy ilyen ágban evezni. Ugyanaz az időtlen szépség, mint a Balaton, vagy a Duna menti kerékpárút.

GOPR5390

De azért csak szombat volt, csak kiszabadultak a prosztók is a természetbe.

– Nézd a bunkóját, most jön ki motorcsónakkal az oldalágból – szóltam oda Nejnek.
– Mitől bunkó?
– Várjál. Először kapaszkodj meg, ez nem fog lassítani.

És tényleg nem lassított. Nem mondom, hogy katasztrófa, mert némi gépészkedéssel megoldottuk, de akkor is bunkóság.

– Honnan tudtad, hogy bunkó?
– Majd nézd meg a következő táblát.

Vízitúra tábla. Pongor ág. Belsőégésű motorral behajtani tilos.

– Na, innen jött ki. Motorcsónakkal. Nagy gázzal. Érted már?
– Aha. De figyelj, megérthetnéd. Ott volt vele A Nő. Imponálnia kellett.
– Azaz azért csinálta a bunkója, hogy szaporodhasson. Remek.

A Tiszán kész életveszély volt átkelni. Fentről is, lentről is, de a Kis-Tiszáról is özönlöttek a motorcsónakok, nyilván senki sem lassított, hiszen ez már a nagy Tisza. Jó kis hullámvasút volt. Fél évvel ezelőtt tomboltam volna. Azóta megtanultam kajakozni. Mármint az MP07-ben is. Csak legyintettem.

Kikötöttünk, felcuccoltunk. Nejnek véget is ért a túra, mert a vasárnap délelőtti kajakozást hagyományosan kihagyjuk. Nekem… nekem még lesz.

A háznál kellemes meglepetés fogadott. Kaptunk egy tönköt. De micsoda tönköt! Minden Tönkök Öreganyját.

PA060056

Benne egy fejszével. Még rajta volt az árcédula. :) Azaz észlelték, hogy hiányos a felszerelés, valamelyik karbantartót kiszalasztották, hogy vegyen egy fejszét, fűrészeltek egy tönköt és kipakolták. Akkora piros pont, hogy bele sem fér az ellenőrző könyvbe. Szeretem ezt a kempinget.

Rögtön el is kezdtem játszani vele. Olyan kemény volt a tönk, hogy a fejsze is alig állt bele. Gyerekkoromban egyik kedvenc szórakozásunk az volt az öcsémmel, hogy a nagyszüleim udvarán lévő tönkbe ki tudja úgy belevágni a fejszét, hogy a másik ne tudja kihúzni. Csak csapkodtam, csapkodtam. Nej meg vigyorgott. Elvan a gyerek, ha játszik.

Aztán zuhany, rendes vacsora. A ma esti közös főzőcskélés elég bizonytalanul lett megszervezve, inkább teleettük magunkat hideggel. Antiszociálisan.

Utána kisétáltunk a tűzhöz. Bármilyen furcsa is, de a tegnapi hangulat folytatódott. Azaz megint jól éreztem magamat, megint élénk volt a társalgás, nem volt üresjárat. És igen, megint éjfél körül jelzett be a fáradtság.

A házban még játszottam egy kicsit a kandallóval – túl jól sikerült, Nej nem sokkal később kinyitotta az ablakot, annyira melege lett – majd elpilledtem. Habár már nem evezünk, de a tervezett fél tizes indulásra azért kimegyünk elbúcsúzni. És persze úgy, hogy addigra már útrakészre pakolunk.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Hazautazás
2018.10.07; vasárnap

Reggeli. Annak is megvan a bája, amikor az ember kora reggel nem a vízes neoprén bakancsot veszi fel a szakadt melegítővel és a spriccálló dzsekivel.
Éppen pakolászgattam, amikor meghallottam az első autókat. Gyorsan eldobtam mindent és rohantam videózni. Aztán befejeztük a pakolást és kimentem a partra.

PA070167

Arcokat vadászni.

Irkáltam az új fényképezőgépről. Hogy milyen jó dolgokra képes. Például nagyon jól lehet vele távolról, észrevétlenül portréfotókat készíteni. Ez így is van, de sajnos spontánul nem megy. Előre fel kell tenni a 40-150-es objektívet, mellyel csak és kizárólag portrézni lehet. Most is ez történt. Nekitámaszkodtam egy távoli fának és aljasul igyekeztem gesztusokat, mimikákat elkapni.

Ezekből a képekből nem kaptok. Privát ügylet.
Na jó, ez az egy még belefér.

PA070072

Aztán tépés haza. Estére vártuk Pétert, aki még végigtolta a délelőtti evezést, majd jön hozzánk. Mi ugyanis még nem fejeztük be.

Benne volt a kezünkben a boogie.

Evezni, amíg szép időnk van 02/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

A Nagy Túra
2018.10.05; péntek

Valami azért nem stimmel ezzel az MP07 kajakkal. A kormányt ugyan sikerült rögzítenem, de nem lehet felhúzni. Ami annyira nem nagy baj, hiszen állandóan leengedem, de azért valahol mégis… nem az igazi.
De ettől még mehetünk.
Megyünk is.

Reggel még egy gyors bolt, mert tegnap este elsaccoltuk a várható fogyasztást. (Vacsorára bekaptuk a négy napra tervezett kaja felét.) De tízkor már vízen voltunk. Ambíciózus tervekkel: az Örvényi Morotván (VIII-as öblítőcsatorna?) átvágva lemegyünk az V-ös öblítőig a Tiszán (12 km), onnan Sarud, aztán fel Poroszlóig, majd tovább felfelé, a Tiszavalki medencében a Szartosig, onnan Nagy Morotva, egy kis labirintus, majd a X-es öblítőcsatornán haza.

A VIII-as azért kérdőjeles, mert a hivatalos Tisza-tó térképen elcseszték a számozást, két VIII-as csatorna is van, de nincs VII-es. Ami még jobban cifrázza a helyzetet az az, hogy az egyik VIII-as öblítőt gyakorlatilag egybemossák az Örvényi Morotvával, a másikat meg benőtte a növényzet, nem járható. Ellenben van egy olyan, hogy Füredi öblítőcsatorna, amely akár lehetne a VII-es is, de sehol sem jelölik így.

Bátrak voltunk. Bevállaltuk a dzsuvát. Az Örvényi Morotva végében, közvetlenül a Tisza mellett van egy rejtett, közepesen nehezen járható átjáró.

Rejtett. Ja. Szezonban tele van beszorult motorcsónakokkal. Mert a helyi csónakáztatók mindegyike arra viszi a romantikára vágyó turistákat, ‘majd csak átjutunk valahogy!’ felkiáltással.

Az átjáró előtt pedig vastag sulyomszőnyeg.

– Na te lúd, kapaszkodj! – idéztem a rajzfilmből, bekapcsoltam a goprót és nagy lendülettel belevágtam. Mindenfelé repkedtek körülöttem a növények, de tempósan haladtam. A növényzet kitartott egy ideig az átjáróban is, utána már csak csendesen csordogáltunk.

Ekkor még nem tudtam, mekkora mázlink volt.

A Tiszán kényelmesen eveztünk. Piszok sokat. Aztán jött az V-ös csatorna.
Haditanács. Sarud? Nagy kitérő, viszont ki lehet szállni. (Ugye, kényelmi teszt folyt éppen.) Vagy keresztül a poroszlói medencén egy hősies hajrával és egyből Poroszló?
Az utóbbi lett. Bravúros volt, de szép is. Habár szoktam azzal büszkélkedni, hogy már minden utat bejártam a Tisza tavon, de ez nem igaz. Ez például még nem volt meg: a Kozma foktól nyílegyenesen átvágtunk a titkos átjáróig – ez egy még közelről is alig látható hasadék a nádasban, melyet kábé öt kilométerről kellett eltalálnunk a nyílt vizen – utána fellapátoltunk a Kis-Tiszán Poroszlóig.

PA050031

Nej feje ekkor már elég furcsa színekben játszott. Kábé 20 kilométernél jártunk, kiszállás nélkül. Ő egy nem túl kényelmes kajakban. Miközben én egy fotelminőségű Kodiakban is kezdtem elgémberedni. A pisilési kényszerről nem is beszélve.

Ahogy kiszálltunk, versenyt csörtettünk a nádasban.

De utána minden kiegyenesedett. Kiültünk a parton a napra, bontottunk egy sört, elrágcsáltunk egy brutális proteincsokit. Van ugyan a közelben lángosos bódé is, de holnap ugyanitt kötünk ki a csapattal, azt majd akkor.

Vidáman indultunk haza. A napocska sütött, a kajakok suhantak, az evezősök mosolyogtak.
Nem sokáig.
Illetve… ez a tipikus ‘egyik szemem sír, a másik meg üveg’ szituáció.
A jó hír, hogy szélesítik a Poroszló-Tiszafüred utat. Azaz valószínűleg lesz majd hely a kerékpárútnak is. A rossz hír, hogy a hidakat is szélesítik, mely munkának az első lépése az, hogy kőgát épül a meglévő híd alá. Ez a kisebbik – és távolabbi – hídnál konkrétan meg is történt. Balszerencsénkre ezt céloztuk be először.
Mehettünk vissza a nagyobbik hídhoz. Habár már ott is borogatták a köveket a Kamazok, de még éppen átfértünk. Hamarosan kajakkal nem lehet majd átkelni a Poroszlói medencéből a Tiszavalkiba. Nem mintha télen annyira jól kajakozható lenne a Tisza tó… de azért szólok.

Aztán jött a Szartos. Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy a nép megint pontosan fogalmazott, amikor ilyen nyers névvel illette a környéket. Először jött a frankfurti leves, aztán egyre sűrűbb lett, végül csak azt hallottam hátulról, hogy ‘Segítség! Segítség!’. Nejt elkapta a mocsári szörny: vastagon beleragadt az egyik sulyomszigetbe. Nem kellemes dolog az egy olyan billegős kajakban, amelyikben életében először ül az ember. És már van benne öt óra evezés.
De mire visszaértem, kiszabadította magát. Igaz, 5 méternél nem mertem közelebb menni hozzá. Valahogy nem állt jól a szeme.
– Iszunk egy sört? – érdeklődtem.
– Jézusom, ennyire rosszul nézek ki? – kérdezett vissza.
– Oké, igyunk.

De végül nem ittunk. Ugyanis én sem voltam nyugodt. Itt kellett volna lennie egy átjárónak a Nagy Morotva felé, de sehol sem találtam. Márpedig már kezdett szürkülni. Ha nem találom meg, akkor mehetünk Tiszavalk felé, ami tíz kilométerrel hosszabb. Nejen pedig látszott, hogy már a tervezett utat is nehezen fogja bírni.

– Menjünk – javasoltam – Sört csak akkor igyunk, ha már kifelé megyünk a Nagy Morotvából.

Nos, nehezen ugyan, de megtaláltam az átjárót. Átjárhatatlan volt. Annyira vastagon nőtte be a sulyom, hogy ha a GPS nem mutatja határozottan, hogy azon a szűk járaton kell bemenni a nádasba, észre sem vettem volna.

– Várj meg itt! – intettem és teljes erővel belerongyoltam a szőnyegbe.
Húsz métert mentem. Utána úgy megfogott, mint a beton. Se előre, se hátra.
Mindenféle perverz csípőmozgással és sűrű evezőcsapkodással olyan tíz perc alatt sikerült kifarolnom.

– Hát, baj van – közöltem.
– Akkor most mi lesz?
– Keresünk másik átjárót.
– Van róla track?
– Hogyan lenne?
– Térkép?
– Az van. De a nádasok nincsenek rajta.
– Jézusom.
– Innen szép nyerni.

Annyira azért nem volt rossz a helyzet, de nem akartam hiú reményeket kelteni. Úgy terveztem, hogy megyünk tovább felfelé a medencében és rácsatlakozunk a Nagy Morotva és a Nyárádi-ág közötti víziútra. Aztán felülről megyünk be a Morotvába. Nyilván volt egy csomó bizonytalanság a tervben: nem biztos, hogy ebben a katyvaszban feljutunk a víziútig. Nem biztos, hogy a víziút felől járható a Morotva. Nem biztos, hogy végig tudunk evezni a Morotván a Labirintusig. De más ötletem nem volt.

Meglett a víziút. Bejutottunk a Morotvába. Teljesen járható volt.

– Látod, a végén minden jó lesz – mosolyogtam Nejre.
– Ránk férne.
– Megisszuk a sört?
– Ne. Teljesen elgyötört a kajak. Én már csak ki akarok szállni.
– A francba. Most kellene kajakot cserélni.
– De itt nem lehet.
– Itt aztán nem.
– Menjünk.

Végigzúztunk a Morotván. Én a vége felé már egyre elkeseredettebben. Habár a víz teljesen sima, növénymentes volt, de már látszott, hogy baj lesz. A végén ugyanis, a nádas előtt vastag, széles sulyommező terült el. Nej még nem tudta, hogy amögött van az átjáró. És ezt már nem lehet megkerülni.

Megálltam.

– Most mi van? – érdeklődött Nej.
– Mondhatom, ami a nyelvemen van, vagy várjunk, amíg képes leszek finomítani rajta?
– Jézusom. Várjunk.

– Na szóval. Kábé 100 méterre vagyunk a teljesen tiszta víztől. Ahol már erdőben evezünk. Onnan olyan 3 kilométer Tiszafüred. De ehhez át kell verekednünk magunkat száz méter sulyomcsapdán.
– És ha nem?
– Akkor plusz tíz kilométer kerülő Tiszavalk felé.
– Jézusom.

Álltunk. Nézegettük a sulymost. Hogy az elején milyen könnyedén siklottunk át egy hasonló mezőn! De az vékony mező volt, errefelé meg járhatatlanul vastagok.

Ekkor tolta ki az orrát a nádasból egy vadász Ysak kajak. Benne Norberttel.
Örültem persze neki is, de a legjobban annak örültem, hogy kifelé jött abból a dzsuvából. Azaz átjárható.
Beszélgettünk pár szót, aztán megterveztük, hogy én nagy lendülettel berongyolok, Nej pedig jön a mögöttem kialakuló megtisztított úton. De nem volt rá szükség. A sulymos ugyanolyan könnyed, vékony sulymos volt, mint az Örvényi Morotván. Szóval ijesztgetett ugyan a bestye, de a végén kiderült, hogy csak papírkutya.

Innen már nem történt semmi érdekes. Az erdei labirintust végigforgolódtuk, onnan csak egy ugrás volt a Tisza, onnan pedig egy másik ugrás a X. öblítőn a Tiszafüredi Holt-Tisza.

Nej totálisan kikészült a kajakban. A táv is sok volt neki és a kajak… nos az sem túl kényelmes. Messziről kellett csokoládékat dobálnom neki, ha egyáltalán beszélgetni akartam vele.

Kiszálltunk.
– Én a helyedben még eveznék 500 métert.
Azokkal a tekintetekkel ölni lehetett volna.
– És miért?
– Mert a GPS szerint kábé ennyi hiányzik, hogy biztosan te legyél ebben a kajakban a távolsági rekorder. Ugyanis valahol nekem is 36,5 kilométer körül van a rekordom.
– Hagyjuk. Nem érdekel.

PA050037

Este forró zuhany. Ugye egész nap hideg vizes polár ruciban nem akkora élmény az élet. Aztán egy könnyed vacsora a faházban. majd közös buli a tűz körül, közösségi paprikás krumplival. Annak ellenére, hogy benne volt a vállunkban 36,5 kilométer, elég jól bírtuk a többiekkel, akik még frissen érkeztek. Nekem ezek a közösségi sütögetések nem mindig jönnek be, van, amikor csak téblábolok, aztán egy-két sör és ugyanannyi szivar után elmegyek aludni. Most nem ez történt, jól éreztem magamat, sokat dumálgattam az emberekkel. Éjfél körül is csak azért mentem el aludni, mert előbújt a fáradtság.
Meg hát holnap korai ébresztő lesz.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 01/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Előkészületek, leutazás
2018.10.04; csütörtök

Ősz. Szezonzáró nagy találkozó Tiszafüreden, közös evezésekkel.

A felkészülés kulcsszava az ‘elengedés’ volt. Nekem ugyanis eredetileg terveim voltak: sokat szerettem volna kajakozni. Azaz már a héten, amikor lemegyek a kajakért Dunaharasztiba, akkor is eveztem volna egy húszast, aztán kivettünk két nap szabit, hogy le tudjunk menni már csütörtökön, kezdve egy húszas bemelegítéssel, majd utána minden nap toljunk egy komolyabbat.

Viszont kedden jött egy olyan szélvihar, hogy többször is felrántotta a terasz árnyékolójának az automatáját, meg produkált egy kétórás áramszünetet. Szerdán csitult ugyan egy kicsit, de még messze nem volt kajakos az időjárás.
Jó, akkor ezt elengedtem. Csütörtökön leszaladok a kajakért, aztán megyünk és majd ott evezünk.
Erre Nejnek betettek csütörtökre egy oktatást. Meglépni nem igazán tudott, mivel ő volt az egyik oktató. De leszervezte, hogy délután egyre hazaérjen. Úgy terveztük, hogy addigra tipp-topp összepakolok mindent és rohanunk lefelé, ha egy húszast nem is tudunk evezni, de egy tízest mindenképpen.

A logika az volt mögötte, hogy sokat szerettünk volna kisérletezni. Azaz pénteken Nej kipróbálja, milyen egy nagy, hosszú túra az MP07-ben. Én a Kodiakkal mentem volna mellette. Aztán ha valamiért nem bírja a hosszú túrát (van ilyen, hosszú távon még én is kinlódok benne), akkor cserélünk. De ehhez tudnunk kell, Nej mennyire bírja a Kodiakot. Azaz csütörtökön legalább egy másfél órás túrán ki kell próbálnia azt is.

Aztán ezt is elengedtem. Délben még sehol sem voltam a pakolással. Illetve belegondoltam, hogy odalent át is kellene venni a szállást, elmenni boltba bevásárolni, begyújtani… ez evezés nélkül is pont elég. Meg mindettőnkre ráfért volna egy kis üldőgélés. Hajtós hetünk volt.
Nem rohanni mentünk, hanem élvezni az őszt.

Szóval kényelmesen összepakoltunk és valamikor három körül elindultunk.

Nyitott hátsó ajtóval.

Egyszerűen mostanában annyira szétszórt vagyok, hogy rendszeresen elfelejtem lezárni a kombi hátsó ajtaját. Látni nem látszik, mert az általában fent lévő kajakok eltakarják.

Elindultunk, csoszogtunk lefelé. Kertváros. Bakkanókkal. Fekvőrendőrökkel. Üllői út. Market Central. Aztán már a ferihegyi leágazónál lett gyanús, hogy nem ilyen hangok szoktak jönni kívülről. Leálltam a leállósávban. Kiléptem és rögtön megláttam a nyitott ajtót.
Elsápadtam.
Mivel pakoltunk be egy kosár tűzifát, így minden más a csomagtartó végébe szorult. Az új fényképezőgép táskástól, a goprós doboz, az állvány, a két négyévszakos, kacsatollas szuper hálózsák… ezek mind teljesen kint voltak a raktér szélén. Mennyi potyoghatott le útközben?
Semennyi.
Az őrangyalom valószínűleg plusz kezeket növesztve reszketett végig az úton, de bent tartott mindent.
Innen üzenem, hogy minden meg van bocsátva.

Az M0 gödöllői szakaszán (M31?) elment mellettünk egy rendőrautó. Utána nem sokkal konvojban vagy tíz. Vitará-k, kisebb mikrobuszok. Hmm. Fura. Mentünk tovább. Aztán Gödöllőig elment még vagy harminc rendőrautó. A sor Gödöllő után is folytatódott.
– Mi lehet ez? – kérdezte Nej.
– Biztos a Kétfarkúék aszfaltot festenek Miskolcon.
– Ja, akkor értem.

Vedd észre, mennyire szomorú történet ez. Én viccelni akartam, azért mondtam egy ekkora marhaságot. Nej viszont azt hitte, hogy képben vagyok, ismerem a hátteret és tényleg azért megy az M3-ason tempósan vagy 40 rendőrautó Miskolc felé, mert a Kétfarkúék demonstrálni akarnak. Azaz simán elfogadta a magyarázatot. Mert a mostani rendszerben simán benne is van.

Egyszer csak torlódás. Fék, vészjelző. Mi a franc lehetett?
Nem hiszed el.
A belső sávban haladó sok nyomulós szájhős utolért egy rendőröket szállító buszt. És – megfogva az egész sávot – 160-ról lelassítottak 90-re. Igen, azok a nyomulós istenbarmai, akik levillogtak, ledudáltak, amikor kajakokkal a tetőn bementem 120-szal megelőzni egy-egy kamiont, most összeszarták magukat, vigyázzba álltak és kilencvennel araszoltak el a rendőrségi busz mellett.
Nej csodálkozott. Nem hitte el.
Aztán mentünk tovább.
Újabb torlódás. A külső sávban egy csomó kamion.
– Fogadjunk, hogy a kamionok között lesz egy újabb rendőrségi busz!
– Na ne!
Volt. A beszarósok meg megint berántották a féket.
Jó kis ország, jó kis emberekkel.

Leértünk, átvettük a szállást. Kaptunk vagy 200 kiló fát is. Igaz, fejszét és tönköt nem, de úgyis hoztunk gyújtóst.

Irány a bolt. Leparkoltunk a Tesco elé. Szórakozottan átnéztem a kajakokat. És meghűlt bennem a vér. Az MP07 kormányából kiesett a tartócsavar és csak a madzag tartotta a levegőben. Lefelé csak úgy loboghatott a szélben. Na most egy ilyen madzag nem a kitartás csúcsa, ez ráadásul már el is kezdett foszlani, szóval pokoli mázlink volt, hogy nem hagytuk el útközben.
Egyrészről.
Másrészről ezzel a kajakkal mi itt kajakozni szeretnénk. Már holnap kora reggel. Csütörtök este van. Honnan szerzek M10 * 40-es csavart, anyával és két marha nagy alátéttel? Itt, egy vidéki, alváshoz készülődő kisvárosban?
A Teszkóban nem volt, de nem is nagyon reménykedtem benne. Hazafelé bagolymódra forgott körbe-körbe a fejem, néztem a boltokat mindenfelé. Autósbolt. Éppen zárja be a hapsi. Gyorsan leparkoltam. Odafutottam. Sehol senki. De ott, a távolban, mintha az a fickó zárt volna. Utánafutottam.
– Elnézést, maga zárta az előbb az autósboltot?
– Igen, én. Mi kellene?
– Huh. Csavar.
– Semmilyen csavart nem tartok.
– És ha mondjuk most lenne szüksége egy 10-es csavarra, hová menne?
– Haza. Ilyenkor már minden zárva van.
– Hát, köszönöm.

Maradt a kemping. Ha a karbantartók reggel hétre jönnek, akkor talán le tudom dumálni, hogy kezdjenek nálam és el tudunk indulni a tervezett kilenc órás időpontban.

Aztán a karbantartók még éppen ott söröztek a teraszon.

Fura így gondolni arra a napra, de tulajdonképpen őrületes mázlim volt végig.

Kábé negyedórás turkálás után találtunk csavart. Igaz, 8-as volt, igaz kapupánt, de bepróbáltuk és működött. A kőrakás hallható robajjal omlott le a szívemről.

A többi már csak szórakozás volt. Kiültünk borozgatni – folytattuk az osztrák termés tesztelését – vacsoráztunk, utána begyújtottam a kandallóba, üldőgéltünk és néztük a lángot.
Mint a bakonyi időkben a kazánházban.

PA040028

PA050045

Vannak még rendes emberek

Az utolsó hét, amikor ültetni lehet. A jövő héttől lehülés, masszív esők. Egyáltalán nem mellesleg ez az a hétvége, amikor egyáltalán tudok időt szakítani a kertészkedésre. És a tökéletes lugas kialakításához még el kell tennem három japánloncot. Mert a japánlonc jó.

Csak éppen égen-földön nem kapható.

Egyik kertészet. Átvette a XVIII. kerületi Városgazda. Tele is rakták reklámtáblákkal, miszerint milyen jó gazdák ők. Ja, a kertészet bezárt, pangás, hullaszag mindenhol. Csak reklámtáblák vannak.

Másik kertészet. Vadászgattam, vadászgattam. Egyedül lándzsás loncot találtam, de az nagyon nem ugyanaz. Észrevettem egy eladót, aki egy kuncsafttal beszélgetett. Amikor befejezték, átkiabáltam.
– Japánloncuk van?
– Nahát, az előző vevő is azt kereste!
– De van?
– Nem, sajnos nincs.
– Aha.

Szomorúan nézegettem a koszvadt lándzsás loncokat. Akkor most mi lesz?

– Japánloncokat keres? – szólalt meg egy hang mellettem. Az előző vevő volt.
– Nos, igen.
– Menjen át a Méta utcai kertészetbe. Ott van.
– Nem mondja!
– De. Én is azt akarok venni, de beugrottam megnézni, hogy itt milyen a választék.
– Azért kár volt.
– Hát, ja. De a másikban van.
– Köszönöm a tippet.

Beültem a kocsiba. Ugyan még mennem kellett volna az Auchanba is, de először le akartam rendezni a loncokat.
Kertészet. Nagy nehezen találtam eladót.
– Japánlonc.
– Itt van.
Négy darab loncuk volt. Nekem három kellett. Szuper.
Ekkor jelent meg az előző hapi.
– Á, üdvözlöm – mosolyogtam rá – Igaza volt, itt tényleg van japánlonc.
– Ugye?

De valahogy nem volt őszinte a mosolya.

– Ugye maga is japánloncot szeretett volna vásárolni? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Hoppá.
– De vigye nyugodtan. Maga volt itt előbb.
– De maga javasolta. Nincs bőr a képemen elvinni.
– Vigye nyugodtan.
– Magának mennyi kell?
– Három.
– Nekem is.

Patt. Szomorúan néztük a négy darabot.
Az eladó tanácstalanul állt mellettünk.

– Akkor most mi lesz?
– Mikor kapnak árut?
– A jövő héten.
– Magának mikorra kell?
– Mára. Ma akartam ültetni.
– Én meg szombaton. De ma van utoljára autóm, holnap a fiam elviszi egész hétvégére.
– Akkor vigye maga.
– Tudja mit, felezzük el. Kettő magának, kettő nekem.

Az eladó kezdett türelmetlenkedni.
– Uraim, nekem mindegy, de döntsék már el, ki veszi meg.

A pacák elgondolkodott az ajánlatomon.

– Ez a fele-fele elsőre jól hangzik, de… tulajdonképpen az történik, hogy mindketten rosszul járunk.
– Így is lehet nézni. De így járunk mindketten a legkevésbé rosszul.
– Ez már csak szójáték. Vigye maga.
– Ne bolondozzon már. Felezzük meg.
– Nem, Uram, megkötöttem magam. Vigye.

Ezzel már nem lehetett mit kezdeni.

– Uram, Ön egy úriember.

És elvittem a loncokat. Szombaton pedig elültetem.
Vannak még rendes emberek.

Poloska

A szokásos poloskainvázió. Ülök a teraszon és elgondolkodtam.
A poloska azért lett ennyire sikeres, mert annyira büdös, hogy nincs természetes ellensége. Senkitől nem kell félnie. Ráadásul a petéi extrém ellenállóak, -50 fokot is simán átvészelnek. Nem kell tartaniuk senkitől és ha kedvezőek a körülmények, a végtelenségig képesek elszaporodni.

Akárcsak az ember.

Aztán azt olvastam, hogy a nagy poloskainváziónak valószínűleg az lesz a vége, hogy túlszaporodnak, felélik az erőforrásaikat és visszapusztulnak az invázió előtti szintre.

Szép kilátások.

A Garmin mongyonle

Megint megcsinálta. Azaz nem véletlen, hanem általános hiba.

Futottam egyet. A szokásos körömet az erdei futópályán. Az utolsó 200 métert elfelejtette mérni az óra. Az időt, azt nem. Emiatt rosszul mérte a vo2max értéket, a rossz érték miatt meg lerontotta a teljesítménymutatómat. Az enyémet. Nem a magáét. Emiatt a rossz érték miatt pedig unproduktívra szinezte az edzettségi állapotomat. Hiszen romlanak az értékeim.
A hülye.
Valószínűleg a következő futásnál – feltéve, hogy akkor nem hibázik – a nyakamba fog dobálni egy csomó medált, hogy milyen rövid idő alatt mennyit fejlődtem.
A marhája.

Azt még nem említettem, hogy az utóbbi időben mennyire kiröhögtette magát. Szerinte az az öt nap, amikor a viharral küszködtem a Balatonban, az relaxáció volt. A Training Status mutatót (TS) levitte a béka segge alá. (Nem, nem a kajakos társamról van szó.) Gyakorlatilag ugyanezt csinálta a bringás hétre is. Óh, 6 nap alatt 450 kilométert tekertél? Mekkora lazát pihentél, haver.

Írtam korábban, hogy amennyit csalódtam ebben a szarban, gyakorlatilag csak ezt az egy értéket (TS) figyelem. Mert az én koromban már nem akarom túlterhelni magamat.
Nos, mostantól ezt sem.

Egyszerűen nem értem, hogyan engedheti meg magának a Garmin, hogy egy ilyen vacak, pontatlan, emiatt használhatatlan eszközt bocsájt ki a piacra?
De amit meg végképp nem értek, az az, hogy hogyan engedheti meg magának a Garmin, hogy ilyen vacak, pontatlan értékek alapján ilyen határozottan nyilatkozzon a viselője egészségi állapotáról? Nem érzik a felelősségüket? Mert szép dolog az a sok, tudományosan kikisérletezett FirstBeat mutató, de ha megbízhatatlan adatokra támaszkodnak, akkor semmire sem jók. Márpedig ha valaki nem megy utána, nem ellenőrizget, akkor teljesen hamis képe lesz magáról.
Rosszabbul jár, mint ha nem is lenne semmilyen eszköze.

Nem viccelek

Tényleg nem. Elkezdtem rendezni a fotós/videós felszerelésemet. Fejszével.

Először nézzük meg, mi is volt pontosan a helyzet és mi is volt ezzel a baj?

IMG_20181002_122915

Nos, volt a nagy kedvencem, egy Nikon D3100 váz, hozzá egy Nikkor 18-135 objektív, egy Sigma 10-20 objektív, egy B&W polárszűrő, kártyák, akksik, táskák. Nagyon jó felszerelés volt. (Ja, 600e forint.) Imádtam.
Egy-egy önfeledt pillanatomban még most is kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkán, ha arra gondolok, hogy mindezt kidobtam. Szegény cucc… ez tehet a legkevesebbet az egészről. De mennie kellett.
Miért is?

  • Videó
    Ez a váz még abból az időből való, amikor a DSLR gépek éppen elkezdtek ismerkedni a videózással. Azaz már képes volt rá, de… valójában nem. Olyan tervezési hibák voltak benne, melyekre ma már azt mondja az ember, hogy viccnek is rossz.
    – A fókuszmotor közvetlenül a mikrofon mellett van. Azaz nyugodtan elfelejtheted a felvétel saját hangját, folyamatosan ott kerreg benne egy motor. A manuális fókusz folyamatos keresése videó közben… hát nem túl barátságos.
    – Nem mintha az autófókusz olyan nagyot virított volna. Ha zoomoltam, akkor volt, hogy percekig kereste a fókuszt. Az már a jobbik eset volt, amikor megtalálta. Mert nem egyszer feladta.
    – És ha már zoom. Ami a kezdeti DSLR gépek nagy előnye volt, a manuális zoom (a fényképezéshez tökéletes volt, nem evett áramot, azaz jóval tovább tartott egy akksi), a videózáshoz már használhatatlan. Kézzel képtelenség folyamatos ráközelítést produkálni. Különösen a fent említett fókuszálással.
    – Túlmelegedés. A D3100 10 percig tudott videót felvenni, utána kikapcsolt. Ha utána visszaindítottad, akkor értelemszerűen már rövidebb idő után is kikapcsolt. Mert melegedett. Belegondoltál már, hogy egy hosszabb videózás során ez mennyire kiakasztó? Most hirtelen az jut eszembe, amikor mentünk fel busszal Castemolába, 25 perc tömény hegyi út, tömény élvezet, én pedig folyamatosan arra koncentráltam, hogy újra meg újra visszakapcsolgassam a kamerát.
  • Említtessék meg, hogy ettől még ez egy borzasztó jó fényképezőgép. Fényképek készítésére. A videót csak úgy ráerőltették. Nem állt jól neki.
  • Méret
    A DSLR világ már csak ilyen. A kamerák is nagyok és az objektívek is. De még csak szándék sem létezik a méretcsökkentésre, hiszen minél nehezebb a kamera, annál stabilabban áll a kézben. Ez rendben is van. Egy profinál. Én viszont átlagos felhasználó vagyok, aki mozog, mocorog és közben fényképezni, videózni akar. Nos, a D3100 kamera először a kajakos felszerelésből kopott ki (az új, immár tökéletesen vízhatlan dobozba nem fért bele), aztán a bringásból is (a többnapos túráknál már intenzíven használom a kormánytáskát, nincs benne neki hely), aztán a gyalogtúrákból is (a teljes felszereléssel megpakolt válltáska a 3 kilójával erősen húzta az oldalamat, egy huszoniksz kilométeres túra után komoly fizikai fájdalmat okozott). Ja, és a mostanában beindult fapados csomaghisztéria miatt a párnapos városnéző kirándulásokra sem tudom elvinni.

Szóval kezdett a dolog nem stimmelni. De először csak korrigálni akartam. Nagyjából egy éve vásároltam egy Sony RX100 MII gépet. Ez egy felsőkategóriás, Zeiss objektíves kompakt. A fényképezési tudása nem érdekelt, viszont a videófelvételéről ódákat olvastam a tesztekben és legfőképpen kicsi volt. Simán belefért a Nikon mellé a táskába. Azaz fényképezésre maradt a DSLR, videózásra meg a Sony. Sőt, a legtöbbször úgy közlekedtem, hogy a kompaktot el sem tettem, csak úgy fityegett a csuklómon, a Nikont meg hol előkaptam, hol visszaraktam a táskába. Nem mondom, hogy nem éreztem magamat kiborgnak, de a dolog működött.
Volna.
De sajnos a Sony is beteg.
Lassúúúúúú.
Elképesztően lassú.
Bekapcsoltam. Nem történt semmi. Eleve pici, süllyesztett gombjai voltak, melyek nem passzoltak az én virsli ujjaimhoz. Vártam. Mert lehet, hogy nem jól kapcsoltam be, de lehet, hogy csak lassan indult. Pár másodperc múlva újra megnyomtam a gombot. Naná, hogy elsőre is jól nyomtam meg, csak türelmetlen voltam. Azaz a gép elindult, kezdett volna működni, de észlelte a második gombnyomást és elindította a szintén tetű lassú kikapcsolási folyamatot. Melyet meg kellett várnom, hogy újrakezdhessem az egészet. A téma meg, amely eleinte az orrom előtt ficánkolt, nemhogy arrébbment közben, de meg is öregedett, sőt meg is halt. És ugyanez a váltáskor is. Jött a téma. Gyorsan nyomtam egy fényképet. Oké. Jöjjön a videó. Vártam pár másodpercet. Megnyomtam a videó gombot. A gép meg közölte, hogy hé, köcsög, még a fényképen dolgozom. És persze ugyanez vica-versa. Az meg már csak a hab a tortán, hogy teljesen máshogyan viselkedett akkor, ha fényképezésre állítva nyomtam meg a videó gombot, vagy ha eleve videóra állítottam. Ugyan játszottam vele, de nem voltam képes kiismerni. Aminek az lett a vége, hogy a videófelvételek nagy része vacak lett.

Ja, hogyan jött be a képbe a fényképezés? Amikor azzal nem akartam foglalkozni?
Magától. Evolúcióval.

Ezek a nyomorult témák olyanok, hogy nem várnak. Egyszerűen nincs időd arra, hogy gépet cserélj. Márpedig ha egyszerre akartam videót felvenni, illetve fényképezni, akkor sokszor döntenem kellett: vagy jó képeket csinálok a Nikonnal, de vacak videókat (már ha egyáltalán), vagy a Sonyval jó videókat, de csak közepesen jó képeket. A végén a Sony teljesen kiszorította a Nikont, olyannyira, hogy az utóbbi öt nagyobb túrára már csak a Sony-t vittem el.
És persze dühöngtem. A lassúsága miatt egy csomó mindenről lemaradtam. A fényképek minősége meg összehasonlíthatatlan volt egy DSLR gép minőségével.

Szóval befürödtem. A koncepció nem működött. valami mást kellett keresnem.

A problémahalmazt tetézte a Gopro Hero 3 Black. Igen, ez egy régi cucc, ahol úgy látszik, a kamera még teljesen jól működik, de a vízhatlan tokja már elöregedett. A tok gombjai teljesen kiszámíthatatlanok: nem reagálnak, ha megnyomom, időnként meg maguktól önállósulnak. Csakhogy bárhová is akarom felszerelni, kell a tok. Függetlenül attól, hogy kell-e a vízhatlanság, vagy sem. Sőt, még egy nyomorult time-lapse videó készítéséhez is csak úgy tudom rácsavarozni az állványra, ha tokba teszem.

De ebben az írásban nem akarok foglalkozni a Gopróval, még ha a koncepció szerves része is. Egyszerűen januárban lecserélem a külön ház nélküli Gopro Hero 7 verzióra… és megszűnnek a problémáim. Remélhetőleg.

Vissza a kamerákhoz.

Videó. Fényképek. Lehetőség szerint profi minőségben. Kis méretű készülékkel.

Aki kicsit is jártas a témában, rögtön vágja a választ: MILC.

A MILC gépek főként azoknak készülnek, akik kiábrándultak a kompakt digitális fényképezőgépek képminőségéből, de a digitális tükörreflexes gépek (DSLR) tömege és objektívei számukra már meghaladják a méretben és súlyban elfogadható határvonalat, vagy épp nagyobb DSLR felszerelésüket szeretnék kényelmesebbre cserélni.
Link

Igen, ez történt. Az osztrák túra után annyira felcsesztem az agyamat, hogy pár nap tanulás, nyomozás után rögtön meg is rendeltem az új gépet.

Volt bennem félsz. Abban biztos voltam, hogy videózás terén előrelépés lesz. De fotózásban tud-e annyit egy MILC, mint egy DSLR? Fogós kérdés.

Pár nap alatt megkaptam a gépemet. És nem győztem falba verni a fejemet. Ebből a perspektívából a Sony RX100 totális ballépés volt. Gyakorlatilag nem sokkal drágábban vettem egy MILC-et, mely nemhogy a Sony-t verte kenterbe minden téren, de a DSLR-t is megszorongatja. Nem videóban, mert az hullagyalázás, hanem fényképezésben. Miközben méretben… gyakorlatilag semmi.
Egy évvel ezelőtt elhamarkodtam a döntést. Megfizettem érte.

De most már itt van az új szerzemény, egy Olympus OM-D M-10 III kamera, egy 14-42 pancake objektívvel és egy 40-150 zoom objektívvel. Az egész szettben 265e forint volt. (Jövő tavasszal tervezem teljessé tenni a felszerelést ezzel a 9-18-as objektívvel.)

És már csak az a problémám, mit csinálok a Nikon készlettel, illetve a Sony géppel. Mert nekem már nem lesz rájuk szükségem.

De tudod mit, győződj meg róla a saját szemeddel. A hétvégén csavarogtam az erdőnkben is, meg a belvárosban is és fényképeztem, mint az állat. Hiszen a fő kérdés az volt, hogy az Olympus fotózás terén leveri-e a Nikont? Videóban nyilván. Sőt, videóban simán alázza a Sony-t is, ez hamar kiderült.

Ideraktam egy csomó fényképet. Meg tartozik az egészhez egy album is, mivel 67 képet csak nem akartam belinkelni.
Engem totálisan meggyőzött. Új szerelmem van.

Macskák

old-P9280005

old-P9280009

old-P9280016

Megjelent az éhenkórász kandúr.

old-P9280002-1

És persze ő nyert.

old-P9280004-1

old-P9290003

old-P9290008

old-P9290009-2

Tájak

old-P9290032

old-P9290033

old-P9290065

P9300095

P9300127

P9300140

P9300193

P9300231

P9300239

P9300276

P9300282-jhdr

Emberek

old-P9290089

old-P9290092

old-P9290100

P9300015

P9300078

P9300112

P9300204

P9300214

P9300221

P9300247

P9300253

P9300261

P9300270

P9300272