Tiszafüred
2019.04.19; péntek

Hamvazópéntek, vagy Dobszerda, vagy a jó ég tudja, mi. Mindenesetre munkaszüneti nap, azaz tépés le a Tisza-tóra. Tavaszi időt mondott a levelibéka, kellemesen meleg, sajnos erősen szeles is, de majd kezeljük.
5.30-kor ébresztő. 7.30-kor már M0. Meg akartuk úszni a tömeget, a dugókat, a karambolokat. Mert mások is úgy ünnepelnek, mint mi. Komolyan mondom, ennek a vallás nevezetű izének ez az egyetlen pozitív vonzata. A munkaszüneti napok.

Igen, tudom. Elnézést mindenkitől, akit bánt ez a hozzáállás. De nézzetek körül: amit ma Magyarországon vallásnak neveznek, az piszkosul nem az. Szemforgató, ájtatos, képmutató politikai helyezkedés, visszaélés a naív, egyszerű emberek hitével. Pokolra való.

Ja, felkészültünk arra, hogy nem lesz bolt. Proteincsokik, 5 vekni kenyér, meg némi sör.

10 óra körül már lent is voltunk. Kemping. Recepció.
– Izé, nincs itt a kulcs. Mindjárt szólok és hozzák – buzgólkodott a recepciós.
– Jó.
Vártunk.
– Volt valami tulajdonosváltás? – kérdeztem közben a hapsit. Ugyanis a régi nőt – Katit – nem láttam, a hosszú hajú pacák meg új volt.
– Nem, nem igazán.
– Továbbra is Misi van?
– Igen, csak most nincs itt.
Vártunk.
Olyan háromnegyed óra múlva előtámolygott Misi. A góré. Padlórészegen.
– Szervusz Misi! – üdvözöltem.
Elég sokáig csak nézett. Imbolygott. Hunyorgott.
– Szervusz – bökte ki végül.
– A V3 kulcsa kellene.
– Hozom.
Hát, nem szaggatta fel az aszfaltot, de egyszer csak megjelent a kulccsal.
– Misi, remélem, nem mi ébresztettünk fel!
– Ugyan, dehogy – vigyorgott – Már reggel hat óta ébren vagyok.
Azaz nem ám tegnapról maradt az a részegség, hanem délelőtt tízkor már aznapi volt a termés. Ez az igazi mutatvány.

Ja, hogy miért tegeztem le? Pár évvel ezelőtt tábortűz mellett órákig beszélgettünk Misivel arról, hogy melyik sörtől mennyit lehet fingani. Úgy gondolom, két férfiember között az ilyesmi elég masszív kapocs tud lenni. (Nej a háttérben röhögött.)

Átvettük a szállást. A szokásos faház.

Gyors előebéd, egy sör, aztán mentünk is a vízre. Kajakkal, naná.

Nej tavaly októberben kapta meg az új kajakját, pont olyan passzban, hogy mire ki tudtuk volna próbálni, már télire váltott az idő. Új kajak, instabil kajak… nem vállaltuk be a jeges vizet.

30-as szél, 50-es széllökések. 1-es viharjelzés. Pontosan az az idő, amikor semmit nem lehet csak úgy lerakni, mert elviszi a szél. Nem hiszed? Nej új kajakját egyszer csak felkapta egy szélroham és 5 méteren keresztül görgette. Csak néztünk. Nem szoktunk hozzá az ilyesmikhez egy tengeri kajaknál.

A Tisza-hídnál kedves ismerősök. Ők is kajakot jöttek tesztelni. Az az ártatlan, aranyos optimizmus, az. Mind a két lány meg volt győződve, hogy élete legjobb kajakjában ül. Kíváncsi vagyok, mik lesznek a vélemények a mézeshetek után.

Lefelé a Tiszán nem is volt semmi gond. Viharos szél volt, de hátulról jött. Gyakorlatilag egy merő száguldás volt az egész. A Kormorán kikötőig. Ott ugyanis visszafordultunk és elindult a hegymenet. Az Örvényi morotva tóvá szélesedik és a tavon az erős szél komoly hullámokat nevelt ki. Be is tepertünk a nádasba, de ezzel csak elhalasztottuk az igazság pillanatát. A köztes tóban már nem volt menedék, neki kellett szemből menni az itéletidőnek. Kemény volt. Mintha higanyban eveznénk. Húztunk mint az állat, laposan, mert a lapátot fel sem lehetett emelni az erős szélben, a kajak meg alig ment. És persze ilyenkor jelentek meg a barom motorcsónakosok is, akik úgy húztak el mellettünk, hogy nem vettek vissza a gázból. Azaz nem csak szemből jöttek nagy hullámok, hanem alkalmanként oldalról és hátulról is. Néha tényleg nem lehetett tudni, merre kapaszkodjak, mert pillanatok alatt változott, hogy merről jön a lökés. Az Albatrosz kikötő előtt, ahol oldalról becsatlakozott egy tölcsérszerű ág, felerősödött széllel és hullámokkal, tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Fog összeszorítva, húztam a lapátot és igyekeztem nem felborulni. Durva volt, de végül sikerült befutnunk a kikötőbe. Onnan meg már valahogy hazaevickéltünk.

És ez még csak a bemelegítés volt.

Jéghideg faház. Kint meg meleg. Jéghideg fürdőszoba. Langyos víz. Kocogó fogak.
Utóebéd. Szivar.
Séta. Együnk lángost. Azt mondta a csajszi, hogy 30-40 perc. Körbenéztem. Vendég volt vagy 20. Ha mindenki lángosra várt volna, akkor is csúf eredmény lett volna a félóra. Na jó. Hamburger. Majdhogynem ehetetlen volt. A sör viszont csak enyhén volt vizes. Nem a strand büfé lesz a kedvenc helyünk.

Este favágás. Ezt végre élveztem.

Kifejezetten szeretek fát vágni. Észmunka, ügyesség és erő. Egyfajta kihívás. Komolyan mondom, ha el lehetne menni valahová napi egy órát fát vágni, minden további nélkül bevállalnám napi sportnak.

Tűzrakás a kandallóban. Jégkirálynő balra el. Csak az a baj, hogy amint leégett a fa, rögtön visszapofátlankodott. Este kitakarózva, kezünk-lábunk szétdobva feküdtünk le, két óra múlva már magunkra rántottuk mind a hat takarót, ami volt az épületben.

De még nem járunk az alvásnál.
Megjelent az októberi kismacska. Szépen megnőtt. Az étvágya is. Nem adtunk neki enni. Csak elpuhulna.

Aztán begyújtottunk a kandallóba. Ez is jó szórakozás. Utána pedig tűznézés.
Fura. A kandalló ablaka pont olyan, mit egy tévé.

Poroszló
2019.04.20; szombat

Reggel rekord gyors összekészülés. Fél nyolckor keltünk, megreggeliztünk, szivar, kávé, Nej még el is ment futni, kilenckor viszont már a vízparton voltunk.

Habár tegnap kifejezetten jó időt mondott mára a meteorológia, de ma már lett rajta egy kis légypiszok: délelőttre gyenge 10-es alapszél mellé 30-as széllökések jelentek meg a MET-en, szóval megint dzseki, kesztyű. Mert lehet, hogy nem találkozunk semmilyen széllel, de inkább melegem legyen, mint fázzak.

Fejlődik a turizmus. Ami akár jó is lehetne. De egyben romlik is a környék. Ahogy az már csak szokott lenni. Minél több a turista, annál elviselhetetlenebb a hely; és a Tisza-tónál ez sajnos már érződik. Még nem egy Firenze, de a régi szép időket lassan el lehet felejteni. Egyre több a bunkó, aki bérelt motorcsónakon nyomja, aki nem tudja, hogy más vízi járművek mellett visszavesszük a gázt, aki ordítva tolja neki a szűk járatokban, mert ‘csapassuk, geci!’, aki leszarja, hogy oda éppen tilos motorcsónakkal bemenni – miért ne szarná le, úgyse nézi a kutya sem – na meg egyre több a súlyosan nagy motorcsónak még a labirintusszerű járatokban is. A turizmusfejlesztés meg… mindent lehet, fiúk, lányok, csak hozzatok pénzt, jó sok pénzt.
Nem nehéz kitalálni, hogy ebbe a képbe a hozzánk hasonló nomád, bakancsos turista nem fér bele. Mi nem költünk eleget.

A Garmin GPSMAP64. Az egykori kedvencem. Útközben vettem észre, hogy megint eltűnt róla az összes track. Pedig tegnap este még leellenőriztem, hogy mindegyik megvan-e. Ez már egyenesen hajmeresztő. Oké, ma olyan úton jártunk, ahol behunyott szemmel is végigmegyek, de holnap pont nem ilyen lesz. Este ráraktam a track-et. De ott lesz-e indulás után is?

Átlapátoltunk Poroszlóra. Szabadstrand.

Kivágták a nádast. Azt az enyhet adó nádast, ahová mindig az első utam vezetett. Ugye több óra evezés, vécé a környéken sehol, ilyenkor nagyon jól tud jönni egy természetbarát nádas. Kivágták. Feltöltötték. Ide is épülni fog valami. A vicces az volt, hogy emiatt a nádas miatt döntöttem úgy, hogy kihagyjuk a Csicsman kikötőt és inkább többet gyaloglunk. Ja, és mondanom sem kell, minden fa, minden bokor környékén oldalgott egy-egy természetbúvár, akiket csak nem lehet oldalbahugyozni. Komolyan, nagyon zavarban voltam. (Aztán persze megoldottam, de de úgy, hogy én voltam az izé… Villámkezű Joe.)

A kajakban megint bekapcsolva maradt a kamera. Mely tény mögött két hajmeresztő esemény is meghúzódik: hogy bekapcsolva maradt… és hogy egyáltalán csak úgy ottmaradt, bedobva a beülőbe. Valahogy nem bízom annyira a kelet-magyarországi közbiztonságban, hogy csak úgy ott mernék hagyni egy full extrás gopró felszerelést – ember, még a kajakok miatt is paráztunk, hiszen bárki beleugorhatna és elevezhetne velük – erre mi történt? Ott felejtettem. Csak úgy bedobva a kajakba, még csak rá sem terítve semmit. Nyilván nem volt szándékos, nekem is csak akkor esett le, amikor a lángososnál akksit szerettem volna cserélni a kamerában, na akkor le is meredtem. Nem is maradtunk sokáig, téptünk vissza. Minden megvolt: kamera is, kajakok is.

A Tisza partján megint ismerősökbe futottunk bele. Hja, jó az idő, jó a Tisza-tó is (még), naná, hogy sokan mozdulnak rá. Pontosabban… szóval nem is tudom. Azt hittem, több kajakost, több kenust, több vízitúrázót fogunk látni, mert ideális volt az idő… de nem. Motorcsónakra épülő turizmus, az volt. Kajakos meg nem igazán. Szomorú.

Kikötés. Baromarcú, goromba horgász. Bármennyire is kellemetlen, de ezzel a kőbunkó, agresszív állatfajtával csak egyféleképpen lehet elbánni: nem foglalkozol vele. Nem szólsz vissza, nem veszekszel, legfőképpen nem anyázol. Ennek a baromnak ez a végszó, innentől teljesen feljogosítva érzi magát mindenre. Hiszen szidtad az anyját. Ignorálni. Nem is létezik. Ilyesmi nem fordulhat elő a te világodban.

A következő meglepi a szálláson jött. Nézném át a napi felvételeket… és sok-sok felvételen, gyakorlatilag félórán keresztül semmi, csak valami feketeség, némi fénnyel. Bakker. Elromlott. Az új, a pár hónapja vásárolt kamera. Aztán csak leesett, hogy megint elfelejtettem a poroszlói strandon kikapcsolni, ez meg szorgalmasan vette a beülőben a spricót.

Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!

Hrabal mondását kifordítva, bőven elég, ha technikai felszerelést vásárolunk. Fél háromkor kötöttünk ki, háromtól ötig semmi mást nem csináltam, csak a technikai felszerelést csesztettem. A GPS-t, hogy akkor most mi van, mindenféle módon másoltam rá a track-eket, próbáltam reprodukálni a törlődést, de naná, hogy ilyenkor semmi hiba. Aztán fényképek, videók. Ekkor vettem ugye észre, hogy van jó félórányi videóm a kajak belsejéből. Már megint.

Ebből is látszik, hogy a James Bond történetek pusztán kitalációk. Ha valóságosak lennének, a hapi napi 16 órán keresztül csak a kütyüjeivel foglalkozna, hogy adott esetben egyből használhatók legyenek.

Utána megint a strandkocsma. Mert lángosban, hamburgerben már bemutatták, mit tudnak, de Nej halat akart enni, én meg gondoltam, megnézem a pizzát. Ez a kombináció egy fokkal már jobb volt, tulajdonképpen elment. Sok sörrel.

Utána átmentünk egy távolabbi strandbüfébe, ahol szürreélis élményben volt részem. Már messziról hallatszott, hogy egy jócskán kapatos vendég hangosan, szétfolyó beszéddel magyaráz valamit nagyon dühösen a haverjának a pult előtt. Ettől persze még odamentünk, hiszen csak az árlapra voltunk kíváncsiak. De nem tudtuk nem meghallani, mi volt a hőbörgés tárgya.
– És akkor… érted haver, akkor az mondta a vindóz, hogy nem tudja feltelepíteni a drájvert, mert bazmeg, nem hiszed el, azt mondta, hogy nem tudja leellenőrizni a tanúsítványát, hát a kurva anyját, most mond meg, mi a faszom volt ez? Baszom a szájukat, ha ők írták alá, hogy a kurva anyjukba nem ismeri a tanúsítványt? Két rohadt napomba került, mire ki tudtam kapcsolni az ellenőrzést! Hát mi a kurvaisten van itt?

Fogalmazzunk úgy, hogy Kelet-magyarországon, egy kocsmai hőbörgő részegtől nem ilyen tirádára számítottam. És gondosan eltitkoltam, hogy Microsoft rendszermérnök lennék.

Estefelé begyújtottunk a kandallóba. Eljött az idő, hogy irkáljak a naplómba. Erre kiégett a villanykörte. Amikor végre megtaláltam azt a pontot, ahol látom a billentyűket.

Gyertyafény. Fejlámpa. Romantika.

Este megint tűznézés.

– Tudod, mi a legbizarabb? Csak azért üldögélünk itt álmosan a konyhában, hogy etessük a tüzet. Mert tudjuk, hogy ha elalszunk, egy óra múlva ő is azt teszi.

Tiszavalk
2019.04.21; vasárnap

Indulás. 7 kilométer. Felfelé a Tiszán. Közepesen erős szembeszélben. Vidám lesz.
Fel-alá cikáztunk a két part között, ahogy az áramlás és az összevissza forgolódó szél kiadta. Volt, amikor sehogy, ilyenkor szoptunk. Örültem, amikor behúztunk a IX-es öblítőcsatornára. Mint kiderült, Nej meg élvezte a tiszai evezést.

A IX-es öblítőcsatorna kapuja szokás szerint megint überdurva volt. Határozottan örültem, hogy most befelé mentünk rajta.

Tiszavalk. Hiszed, vagy sem, eddig még soha nem néztem be ebbe a kikötőbe. Most viszont muszáj volt, ebben a kajakban 1.5-2 óráig bírom, után ki kell szállnom. Nej dettó. Kellemes meglepetés volt. Nagyon jó stég, volt klotyi… mi kell még egy megfáradt vándornak? Büfé sörrel, de ne legyünk telhetetlenek.

A két delfin. Stégen fekszenek, de még így is érződik, hogy száguldanak, ha jól hajtják őket.

Egy meglepő felfedezés. Nem gondoltam volna, de kajakos szempontból is kifejezetten jó a stég falára szögelt autógumi. (Melyet alapvetően a motorcsónakok számára applikálnak oda.) Mert igaz ugyan, hogy így távolabb vagyunk a stégtől, azaz nagyobb a kajak beborítása felé mutató erő, de maga a kajak két ponton van megtámasztva, elől is, hátul is, és sokkal stabilabb. Én például elegánsan kiléptem a kajakból. Az MP07-ből. Amelyből eddig még sohasem sikerült. Mindig csak a kifordulásos módszer működött.
Annyira, de annyira jól esett.

A labirintusban, ahová nem is mehet be motorcsónak, négy jött szembe. Az utolsóban három madárfotós ült elől, félméteres objektívekkel, kalandra feszülve. Én meg nem értettem. Ha tényleg madárfotósok, akkor tudhatnák, hogy a labirintus végén a Nagy Morotva van, ahová február eleje és június közepe között, pont a madárköltések miatt _mindenféle járművel_ tilos a bemenet. Azaz a labirintusba be sem mehettek volna motorcsónakkal, de a végén meg ki sem mehettek volna belőle, semmilyen járművel sem. Akkor meg? Leszarjuk?

Utolsó négy motorcsónak a szűk VIII-as öblítőcsatornában. Egyik sem vette vissza a gázt. Az egyikben 15 éves kölykök, padlógázzal nyomták. Oda is szóltam nekik, hogy a kurva nénikétek. Több időm nem volt a mondanivalóm kifejtésére. De használt az edukálás, mögöttem Nejnél már visszavették a gázt.
Az utolsó akkorát ment, hogy utána percekig pattogott a hullám a tiszafüredi strand partjai között. (Ja, mert már nem 4 lóerős horgászcsónakokkal nyomulnak, hanem tengerre is jó brutál motorcsónakokkal.) Addig örültem, amíg a hullámok kitettek a part mellé, utána viszont percekig ültem a kajakban, mert nem tudtam kilépni belőle. Vidám volt. Vidáman káromkodtam.

Nej ma wing lapáttal jött. Mert nagyon ambíciózus a lelkem. Fejébe vette, hogy egyszer le fog előzni. Most már ugyanolyan a kajakja, erősebb a lapátja, télen elkezdett evezni is egy kétpárevezős brancsban, gyúr rendesen. Miért ne?

Egy gyors hasonlat. Ha összevetjük a kajakot egy autóval, akkor azt mondhatjuk, hogy a kajak teste az áramvonalas karosszéria, a motor az az evező ember (az erőnlétével és a technikai tudásával), a sebességváltó (melyet magyarul borzasztó helytelenül használunk, hiszen valójában nyomatékváltóról van szó) pedig a lapát.

Ebből látható, hogy hiába azonos a kajakunk, de a motor már nem azonos, arról meg nem is beszélve, hogy ha a lapát nem illeszkedik tökéletesen a motor karakterisztikájához, abból végképp nem lesz hatékony evezés.
De ez csak az ordas elmélet, a magam részéről roppantul örülök a fejleményeknek és élvezem, hogy tudom felfelé húzni a Kedvest.

Másfelől viszont okos dolog volt ezt a winges kirándulást az utolsó napra hagyni. A nagyobb nyomatékot nem adják ingyen. Nej holnap a kocsiban úgysem fogja használni sem a kezét, sem a vállát, így valószínűleg túléli.

Kiszálltunk.
– Gabi, tisztában vagy vele, hogy már csak kilenc sör van a hűtőben?
– Mivan!!?

Oké. Ketten vagyunk. Utolsó délután. A helyzet nem tűnik annyira tragikusnak. De az.

Elsétáltam a recepcióra. Misi volt ott.
– Vennék sört.
– Az van.
– Sejtettem.
…
– Ja, meg reggel már szóltam, hogy kiégett a mappaliban egy égő.
– Igen, tényleg, mintha szólt is volna a srác.
– Hát, ja. Ki tudnátok cserélni?
– Majd ha visszajön és meghozza az égőt.
– Oké. Akkor legalább adjál sört.

Mert hogy ebből égőcsere nem lesz, az kurvafix.

Technika. A szokásos. Mivel ma nem volt semmi rendkívüli, így megúsztam másfél órával.

Volt egy apró malőr. Kerestem a Gpsmap64 készüléket. Nem találtuk sehol. Sem a kocsiban, sem a faházban. A francba. Hol veszhetett el? Nem kicsit volt veszélyes a helyzet, hiszen éppen tegnap vetettem fel Nejnek, hogy ez a készülék elég bugos, de a Garmin már elengedte, nem foglalkozik vele, azt mondja, hogy vegyük meg a gpsmap66-ost, amely 130-150e forint körül van. Ha ezt most elvesztem, az isten se mossa le rólam, hogy direkt volt és már a 66-osra gyúrok. Kerestük. Ezerrel. Végül Nej találta meg a fűben, félúton a kocsi és a faház között. Valahogy kieshetett a szatyorból, amelyikben a kajakos cuccok voltak.
Mindketten örültünk.

Felolvastam egy cikket Nejnek. Azt, amire azt írta a szerzője, hogy nem nagyon fogják felolvasni. Arról szólt, hogyan alakultak ki a káromkodások és melyik mit jelent. Egyrészt hízott a májam, mert az első magyar írott káromkodás (kurvanő fia szaros német) 100 évvel előzte meg az első angol káromkodást (valami fuck*), másfelől meg el-elcsodálkoztunk, hogy a mai papírkutya erősségű indulatszavaink régebben mennyire durvák voltak. Gondolok itt arra, hogy a ‘teremburáját’ az nagyjából azt jelentette, hogy ‘baszom a teremtés atyját’ (vö. második parancsolat), de még a sima ‘franc essen beléd’ is azt jelentette, hogy légy oly kedves és kapd el a francia betegséget, azaz a szifiliszt.

A macska, aki minél többet kapott enni, annál jobban reklamált. Meg kellett érnem, hogy Tiszafüreden, a világ végén, minden reggel egy egyéves macska baszogat. Mintha otthon lennék.

Ültünk a teraszon, kortyoltuk a sörünket.

– Te, feltűnt már, hogy mennyire eltaláltuk az új kajak színét? – vetette fel Nej.
– Hogy a fenébe ne! Ne tudd meg, mennyit izgultam. Hogy a netről, a monitoron látható szín alapján rendeltük meg. Amikor megjött, az volt az első dolgom, hogy egymás mellé raktam a kettőt. És csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy tökéletesen eltaláltuk.

Ha esetleg érdekel valakit a szín pontos megnevezése: közlekedési bíbor.

Este megint nem volt világítás. Fejlámpa mellett gyújtottunk be. Romantika. A sör pont kitartott. Mindenesetre köszönet az égő ki nem cseréléséért. Nagyon hangulatos este volt. Mint anno Úrkúton a kazánházban esténként.

Délutántól én feleltem a kazánért. Rendszerint levonultam a kazánházba egy üveg borral, leültem a tőkére, rágyújtottam és pakoltam a fát, a szenet. Ez volt a béke, a boldogság szigete. Néztem a tüzet. Időnként behallatszott, ahogy Nej ordít odafent a két gyerekkel, de ezeket a zavaró zajokat igyekeztem kiszűrni a zenből.

Egyébként, már csak mérnöki szemmel is, mennyire hülyeség már. Szigeteletlen, vékonyfalú faházba kandallót rakni. Begyújtasz, pokoli meleg lesz, aztán egy óra múlva kihűl az egész. Nyilván lehet húzni az időt… mint ahogy most is csinálom, de egyszer csak lefekszem én is.

Tulajdonképpen vége
2019.04.22; hétfő

Nej minden reggel fut. Hihetetlen, milyen változásokat képes előidézni még egy ötvenes embernél is, ha elkezd versenyekre járni. Csak nézek nagy szemekkel és örülök.

Pár szó erről a kempingről. Az egész terület olyan, mint a gazdája: jó helyen van, tele jó ötletekkel, megkezdett, de valahogy félbehalt fejlesztésekkel, itt-ott remek részekkel, de leginkább elhanyagolt, lepukkant. Mint Misi.
De, hozzáteszem, addig jó nekünk, amíg így van. Mert egyszer csak meg fog jelenni Mészáros & Mészáros és ideépít valami 30 emeletes monstrumot – lásd Balaton – mi meg mehetünk a fenébe. Akkor meg már ezerszer inkább ez a kócos, rendezetlen, mégis családias kemping.