Jón szigetek #01/07

Ilyen sem volt még. Hazaérkeztünk és két hétig esélyem sem volt írni bármit. Kint pedig annyira jól éreztük magunkat, hogy alig jegyzeteltem.
Így ez egy ilyen szénhidrátszegény útleírás lesz.

Leutazás
2018.05.26; szombat

Az előkészületekről nem írok. Katasztrofális volt, de ha visszaolvasol, láthatod is.
Azaz a szokásos.
Éjfélkor terveztük az indulást, délután még túrákat terveztem újra, aztán hirtelen ötlettel ledőltem aludni és meglepő módon sikerült is. Este 11-kor kipihenten ébredtem.

Belgrádig vittem a kocsit. Ahogy kezdett világosodni, Barna vette át a kormányt.

Mivel az úton nem történt semmi érdekes (ha te sem szereted a meglepetéseket, ajánlom ezt az írást), elmélkedem egy kicsit a navigációról.
Nem egyszerű.
Tavaly őszig esküdtem a Waze-re, de Toszkánában nagyon sokszor felidegelt. Rendszeresen elveszítette a kapcsolatot a szerverével, ilyenkor megsüketült, megnémult, használhatatlan lett. Ha úgy érzékelte, hogy áll a kocsi, reklámokat tolt a képernyőre, emiatt Pisában el is tévedtünk, mert nem tudtam, hogy az araszoló sorból hol kell kijönni a körforgalomból. Szóval berágtam rá.
Csak hát… mi az alternatíva? Nem beszélve arról, hogy Szerbia 2-es zóna, Macedónia meg egyenesen 3-as, szóba sem jöhet a roaming. Offline navigációra jó a Here We Go, illetve a Garmin túrapgs-em. Az utóbbi autóban használhatatlan, a Here We Go meg… kapják be. Tök jó lenne, erre egy abszolút hétköznapi dologgal, pontosabban a hiányával kinyírták a program használhatóságát. Arról van szó, hogy ha el akarsz menteni egy koordinátát, akkor magától ad neki nevet és nem engedi átnevezni. Tudod, miből adja a nevet? A hely irányítószámából. Ember legyen a talpán, aki a közel harminc helyszín esetén az irányítószámból ki tudja találni, melyik az aktuális célpont. Gondolj bele: mennyire banális egy dolog? És nem, nem oldják meg. A fórumokon két éve hőbörögnek az emberek. Leszarják.
Végül azt találtuk ki, hogy lefelé és visszafelé marad a Here We Go (két közbenső állomást kell megjegyeznie, itt még tudok választani), odalent meg, amikor már van roaming, akkor jó lesz a Google Maps.
Tulajdonképpen jó is volt. Eltekintve attól az apróságtól, hogy sem a sebességet nem írja ki, sem az aktuális limiteket. Ami – szerintem – az abszolút minimum. Szerencsére rátaláltam a Velociraptor alkalmazásra, azóta lelkibéke helyreállt.

Szerb-Macedon határ. A zenegépben épp Cher-től ment valami dinamikus nóta, Barna pedig a levegőbe bokszolt.
– Mindig erről álmodoztam! Hogy ez a dal szóljon a háttérben, miközben éppen valami erőszakszervezet igazoltat!
– Hát, a legjobb helyen vagy.
– Felveszem a napszemüvegemet.

Éppen csak hogy reggeli szürkület volt.

– Ez az!
– Figyelj, napszemüveg nálam is van – jegyeztem meg – Felvegyem?
– Szuper. Megtennéd, hogy ritmusra bólogatunk?
– Persze.

És úgy mentünk át, valami hajnali órában a szerb-macedón határon, hogy a Cher nótára mindketten, az első üléseken, sötét napszemüvegben, ritmusra bólogattunk.

Görögországban visszavettem a volánt. Érdekes vidék. Az autópályán nincsenek benzinkutak. Ha tankolni akarsz, akkor le kell menned a sztrádáról és keresni egyet. Ezt a logikát soha nem tudtam megérteni. Autópályán a benzinkút alap dolog, lehet tankolni, lehet pihenni, mindkettő fontos a közlekedés szempontjából. Na mindegy, javaslom, hogy Macedoniában tankolj tele az RS kútnál (olcsó és megbízható, egy euró borravaló után mindenki Főnök Úrnak nevezett és mindent megkaptam, amit akartam), nálunk ez az adag ki is tartott a végcélig.

Vicces volt, amikor lementünk az A2-ről és elméletileg jött volna az A5 pálya. Elméletileg. A Google Maps tudott egy rövidebb utat. Mely egyre gyérebb minőségű lett.
– Figyeljetek, mindjárt tehenek is lesznek! – jegyeztem meg.
Lettek.

De aztán visszataláltunk a főútra és minden rendkívüli esemény nélkül el is jutottunk a szállásunkra, Lefkádára, azon belül is Lefkádaváros külvárosába.

Kedves szállásadó, elképesztően hangulatos hely.

DSC_5219

DSC_5298

DSC_5293

– Azannya, ez egy medence! – vette észre Barna – Este nehogy már ne üljünk bele egy sörrel!

Tábla a medence mellett: alkohollal még csak megközelíteni is tilos a medencét. Plusz nem szabad felügyelet nélkül hagyni a gyereket.
Barna sunyi pillantással: – Na, erre rábasztatok!

Délután még besétáltunk a fővárosba. Tipikus görög szigetfőváros. Zsúfolt utcák, modern épületek, az óváros valamivel hangulatosabb. Akartunk enni is valami autentikusat, de a vízparti éttermek gyanúsan üresen kongtak, beljebb meg horribilis árakat találtunk, végül Barna vásárolt valami szalmakalapot (elképesztően igaza volt, a túző napon végrehajtott túráinkon nagyon kellett), utána bevásároltunk a boltban és otthon csaptunk egy orbitális görög vacsorát: dolma, görög joghurt, feta sajt, olajbogyó, retzina.

DSC_5212

IMG_20180526_212202_HHT

Aztán szunya. Közös takarót kaptunk Nejjel. Ebből gond lesz.

Köszönetnyilvánítás

Meghajlás. A mikrofon átvétele. Fejgép rám áll, fénye megcsillan a szmokingomon.

Szóval ezzel az írással szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nagyot fordított, vagy lódított az életemen. A családot, a közvetlen rokonságot, a barátaimat most nem részletezem, magától értetődő, hogy sokkal tartozom nekik. Inkább nézzük azokat, akiknek igazából nem is kellett volna… aztán mégis csinálták.
Nem, nem mindenki lesz kedves ember. Ez nem része a munkaköri leírásnak.

~oOo~

Az első ember, akitől nagyon sokat tanultam, egy öreg apáca volt. Általános hetediktől kezdve két éven keresztül jártam hozzá hetente egyszer-kétszer németet tanulni. Alkalmanként másfél óra volt kifizetve, de ennél sokkal-sokkal többet voltam nála. Idős testvérével élt együtt, gondolom örült ő is a társaságnak. Miután befejeztük a németezést, beszélgettünk az életről. Okos, pontosabban bölcs öreg hölgy volt. Mélyen vallásos. (Akkoriban ez némileg tiltott volt.) Én pedig koromhoz képest művelt kölyök, nem kicsi egóval. Elolvastatta velem az Újtestamentumot. Majdnem a fejéhez vágtam. Jókat nevetett a szigorúan logikus levezetéseimen. Ha lehet ilyet mondani, barátokként váltunk el: ő, a 85 körüli matróna és én, a 14 éves kiscsikó. Aztán mentem Kazincbarcikára, kollégiumba.

~oOo~

Ha az időrendet nézem, nem is őt kellett volna először említenem. Hanem Dancsnét. Ha el tudtok képzelni rossz tanárt, nos, ő az volt. Akaratos. Prűd. Nem ritkán hisztis. Vonalas. Biztos vagyok benne, hogy utálta az iskolát, azzal a sok neveletlen gyerekkel.
Élővilágot tanított. Volt egy munkafüzetünk. Az egyik feladat az volt, hogy rajzoljunk le egy piócát. Lerajzoltam. Csak éppen úgy, hogy a tekergő féreg alakja leírta a nevét. Megböktem a padtársamat: ezt nézd meg! Dancsné észrevette, rámkiáltott, hogy ne mozduljak, majd hozzámsietett. Igyekeztem kiradírozni, de nem sikerült. Kikapta a kezemből a munkafüzetet. A Pioca névből annyi maradt, hogy Pi és az o betű első fele. Az a szerencsétlen prűd tanerő nyilván arra gondolt, hogy a Pina szó volt odaírva. Akkorát ordított, hogy majd kettészakadt a feje.
– Egyes! Ezért a disznóságért egyest kapsz! Meg egy fekete pontot is! Ezt nem úszod meg! Azonnal gyere ki a táblához felelni!
Persze a felelet is egyes lett. Sőt, a fekete ponttal kitelt még egy egyes. Tíz percen belül kaptam hármat. Miközben addig (ez hetedikben volt) négyesnél nem nagyon volt rosszabb jegyem.
De ezzel még nem elégítette ki a bosszúvágyát.
– Meg foglak buktatni! Azt hiszed, téged nem lehet kivágni ebből az iskolából? Hát majd meglátod!
Beszartam, na. Habár mind az igazgatónőnek, mind az igazgatóhelyettes nőnek személyes kedvence voltam, de a fene tudja, mire képes egy bedühödött tanerő. Én akkor már a középsulis felvételin gondolkoztam, rohadtul nem hiányzott egy évismétlés. A biológia nem tartozott az erősségeim közé, ha ki akar vágni, akkor bizony ki is fog.
Nekiálltam bioszt tanulni. Az egész tananyag úgy volt hülyeség, ahogy volt, egy csomó tény, kategorizálás, logikával kezelhetetlen katyvasz. Nem volt jobb ötletem, bebifláztam. A memóriám korábban sem volt rossz, a leckék memorizálása nyilván még csak javított a helyzeten. Dancsné nem tudott sehol megfogni. Bakker, szószerint megtanultam az egész tankönyvet. Év végén ötös lettem belőle.
De nem csak ebből a tantárgyból. Eddig az eseményig ugyanis gyakorlatilag nem tanultam. Az órákon odafigyeltem… és ennyi. Ha volt házi, akkor azt gyorsan, amíg a fejemben voltak a dolgok, megcsináltam otthon. Tankönyvet még csak véletlenül sem fogtam a kezembe. Ez a technika bőven elég volt egy 4-es átlaghoz. Ezt minden félévben hoztam is. Ennyi tartás volt bennem. A tanerők folyamatosan rágták a szüleim fülét: ebben a gyerekben sokkal több van. Vegyék már rá, hogy rendesen tanuljon! Szüleim próbálkoztak is, időnként még a tettlegességtől sem visszariadva. (Első gyerek voltam, ha mond ez valakinek valamit.) Nem használt semmi. Meg voltam róla győződve, hogy jól csinálom. Ember, hozom a 4-es szintet, mi itt a baj? A maradék időmben pedig olvastam.
Azt, amit a teljes tanári kar, a szüleim, a nagyanyám nem tudott elérni, azt a bevadult Dancsné elérte. Brutális terrorral. Ugyanis miután elkezdtem foglalkozni a biológia tankönyvvel, hamarosan elkezdtem olvasgatni a többi tankönyvet is. És ha nem is olyan szigorúan, de bebifláztam a biflázni valókat, és ez remekül kiegészítette a logikus dolgokat, melyeket az órán szedtem fel.
Év végére 4,8-as átlagom lett. (Az a fránya testnevelés és ének.) Majd utána minden félévben, végig. Pont abban a szakaszban, amikor a jegyek beleszámítottak a felvételibe.

Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Ugyan Barcikára még felvételiznem kellett, elméletileg nézték is a jegyeket, de valahogy kiszivárgott, miszerint olyan kevés volt a jelentkező, hogy mindenkit felvettek. Egy évvel később meg már nem is volt felvételi.

De a lényegen mindez már nem változtatott. Tanultam.

~oOo~

Középiskola. Zoli bácsi. Egy nyüzüge, 170 centi magas, kortalan, erősen kopaszodó tanár. Mindig ugyanabban a nadrágban, ugyanabban a kinyúlt, kötött mellényben járt. Még barlangászni is. A legfélelmetesebb tanár volt az egész iskolában. Mindenki fosott tőle. Akkora tekintélye volt, mint együtt az összes többi tanárnak. Se.
Róla már régóta tervezek egy külön írást, így most csak a lényeget emelném ki. Vegyipari technológiát tanított, azaz a legkomplexebb szakmai tantárgyunkat. Mert szép dolog a matematika, a fizika, a kémia, a géptan, a munkavédelem, a vállalati gazdaságtan… de ezek mind a technológiában állnak össze. Márpedig Zoli bácsi nagyon tudta az anyagot. (Tankönyvszerző is volt.) Gyakorlatilag függetlenítette magát minden más tanártól: ha azt látta, hogy akár kémiából, akár fizikából még nem vettük azt, ami egy konkrét technológiához kellett, leadta az illetékes tanár helyett. Ha megtudta, hogy lyukas óránk keletkezett, berohant és tartott egy rögtönzött technosz órát.
Tőle tanultam meg a rendszerben gondolkodást. Hogy szép dolog az építőkockák ismerete, kell is (soha nem bifláztam a középsuliban annyit, mint az ő tantárgyában), de ez mind azért kell, hogy később az alkotó, kreatív ember szárnyalhasson a nyersanyag/céltermék/gazdasági lehetőségek fázisterében.
Ha Dancsné vett rá arra, hogy tanuljak, Zoli bácsitól tanultam meg, hogyan kell tanulni.

~oOo~

Érdekes módon az egyetemről nem tudok megemlíteni senkit. Pedig egész biztosan volt ott is bőven szürkeállomány, de én bűn rossz diák voltam. Előadásokra nem jártam, a kislétszámos szemináriumokra már igen (délutánonként voltak, addigra felkeltem), a féléves anyagot az addigra tökéletessé vált biflázós technika segítségével egy hét alatt beemeltem. Ami új tapasztalat volt számomra, hogy ezzel a bemagolt tudással úgy tudtam előadni magam a szóbeli vizsgákon, mintha teljesen képben lennék. Megtanultam blöffölni. Összességében hoztam egy 3-as átlagot és ez nekem nagyjából meg is felelt. Különösen, miután másodikban megismerkedtem a számítástechnikával. Onnantól a vegyipart elkussoltattam a sarokba.

~oOo~

Első munkahely. Veszprém, távfűtés. Informatikai vezető. Én. Nemröhög. Volt olyan is, amikor két beosztottam volt. De egy, az elég sokáig. (Miután eljöttem, a srácot sikkasztásért börtönbe vágták. A cégvezető pedig miatta bukott meg.)
De nem ez a lényeg. Magára a munkahelyre semmi panaszom sincs. Hiába végeztem az egyetemen vegyészmérnökként, a cégvezető elhitte, hogy értek az informatikához. Én pedig az évek során, ezen a munkahelyen, meg is tanultam. Mert teljesen más programozni mondjuk az egyetem kiber tanszékén, mint kint az életben alakítgatni egy cég informatikai tevékenységét. Kezdve onnan, hogy odakerülésemkor semmilyen számítógépünk sem volt.
A pénz viszont elég vékonykán csordogált. Tanácsi, később önkormányzati cég. 1995-ben havi bruttó 36e forintot kerestem, ez a prémiummal (ha meglett) hónapra vetítve 50e forint körül jött ki. Nej pedig masszívan gyeden. És két gyerek. 1995 őszén eladtuk a húszéves Ladánkat, hogy tüzelőt tudjunk venni télire.
Nem volt fényes a jövőnk.
Szilveszteri buli 95-ben a cégnél. Olyan szolídka. Délután kezdtük, hidegtál, pezsgők, csapódó beszélgetések. Az én szobám volt a dohányzó, elmentünk Józsival egy cigire.
Józsi a veszprémi tömbfűtőmű korábbi igazgatója volt. Okos, villogó szemű, értelmes ember, nem is maradt sokáig a távfűtésnél. A cigaretták során, pezsgőzés közben, mindketten kiöntöttük a bánatunkat. Én elmeséltem, hogy mennyire reménytelen az anyagi helyzetünk. Ő pedig elpanaszolta, hogy mindkét gyereke felköltözött Pestre, egyedül maradtak. Mert Pesten annyival magasabbak a bérek. Mennyivel? Tényleg? Hmm.
Este tíz körül mentem ki az utolsó buszhoz. Rendesen bepezsgőzve. Az ólmeleg buszban belecsavarodtam a télikabátomba és félig elaludtam. De csak félig. És ebben a félkómás állapotban minden összeállt egy kerek egésszé.
Fél tizenkettőkor értem haza. A gyerekek már aludtak. Pezsgőt bontottunk Nejjel a konyhában.
Én pedig belekezdtem:
– Figyelj Gabi, van egy elképzelésem…
Nem vitatkozott.

~oOo~

Ez a felköltözés nem volt sima ügy. Januárban elolvastam egy csomó írást (nem, akkor még nem volt internet), ezek alapján összeraktam egy elfogadható önéletrajzot, meg egy motivációs levél vázlatot, melyet mindig az adott helyzethez igazítottam. HVG, Népszabadság. Februárban elkezdtem pályázgatni. A cég tök rendes volt. Különösen a főnököm/cégvezetőm, Károly. Aki ránézésre egy smirgli modorú varacskos disznónak látszott, de valójában a legérzőbb szívű főnököm volt mindegyik közül. A rendszeres heti pesti fuvarral jártam fel én is, interjúzni. Meg olykor vonattal. Volt, amikor a vonaton hoztam elő valami nagyon mélyről a német nyelvet, mert azon ment az interjú. Április elején, habár még nem volt fix helyem, de hivatalosan is bejelentettem Károlynak, hogy hosszútávon ne számítson rám.
– Igazad van, Józsikám. Ha nem lennék ennyire öreg, én is mennék.
Aztán megjött a tuti munkahely (kettő is), április végén kiléptem, a május ment a kutyáknak, júniusban már az új helyen kezdtem Pesten. (Istenem, hogy ez mennyire nem volt ilyen egyszerű… de ezeket már megírtam korábban.)

~oOo~

Az új hely… maga volt a mennyország, és egyben a pokol is. Azt számoltuk ki Nejjel, hogy minimum nettó 60e kell, hogy sikerüljön az ugrás. Ez akkor bruttó 100e volt. Az egyik cégnél pont ennyit adtak volna. A másiknál… kicsit félszegen jelentették be, hogy 150e lenne, de a próbaidő végén 160e. Ez nagyjából négyszer annyi volt, mint a veszprémi bruttóm. El sem hittem, hogy ennyi pénz létezik. Persze, hogy a másodikat választottam.
Felvettek. Örültem. Aztán felvettek egy másik embert is. Pont arra a munkára, amire engem is. Próbaidő alatt. Eléggé elkámpicsorodtam. Közöltem Nejjel, hogy a felköltözés elmarad. Ilyen helyzetben a véglegesítés előtt nem csinálunk semmit. Három hónap. Ők hol a Bakonyban nyomorogtak, hol a szülőknél próbálták átvészelni az időszakot. Egy húszéves Trabantunk volt, azzal rohangáltam minden hétvégén hol Úrkútra, hol Szoboszlóra, hol Egerbe.

Nagyon sokat jelentett nekem abban az időben Béla. Ő volt az infrások csoportvezetője. (Ja, Veszprémben egy személyben voltam kóder, infrás, hálózatos és IT vezető. Pesten ebből egyedül az infrás tudásra tartottak igényt, a többi ment a kukába.) Ha röviden kellene definiálnom az úriember kifejezést, akkor az ő nevét mondanám. Pedig igazából nem is csinált sok mindent. Pusztán mindig kedves volt, nyitott, maximálisan segítette a beilleszkedésemet, mind a technológiába, mind a cégbe. Egyengette a dolgaimat. Az, hogy ilyen vadul sodródó körülmények között is meg tudtam kapaszkodni Pesten, az jelentős mértékben neki köszönhető. Ha visszaemlékezem, a cég nem igazán kelt bennem pozitív emlékeket. Béla igen.

~oOo~

Aztán, ahogy mondani szokták, dolgok történtek. A cég agonizálása közben kirúgtak. Tíz hónapig voltam munkanélküli. Ez nagyon sok idő, bőven elég ahhoz, hogy egy ember önbizalma teljesen összezuhanjon. Végül belefutottam valami tinglitangli, ismeretlen cégbe, akik annyira meg voltak szorulva, hogy nem csinálták végig a HR köröket (angol tudás, MCP vizsga megléte), hanem felvették az első embert, aki másnap tudott kezdeni. Valami borzalmas munkakörbe. Csináltam. Fogcsikorgatva. És erősen, de borzasztó erősen elhatároztam, hogy még egyszer ilyen esélyt nem adok a sorsnak. Ha kell, én leszek a legjobb. A monoton munka kiszedett belőlem mindent, de ráfeküdtem az angolra és miután felhúztam magam valamennyire (addig világéletemben németes voltam, angolt semmilyen formában nem tanultam, a tíz hónapnyi munkanélküliség is leginkább emiatt volt), elkezdtem gyúrni a vizsgákra. Egy év múlva megvolt az első két MCP vizsgám (igen, GT, én is a Windows 2000 szerver vizsgával kezdtem, istenem, de be voltam szarva az IQJB előtti parkban), egy év múlva hoztam az MCSE+M-et. És természetesen nem álltam meg, 2003 MCSA/MCSE upgrade-ek, meg egy csomó minden, azóta is. Hülye fejjel azt gondoltam, hogy ez talán már elég lesz a munkahelyemnél, hogy a futószalagszerű rabszolgamunkából kikeveredjek, de láncban vagy háromszor el lett adva a cég, persze hogy nem fért bele az, hogy kategóriát ugorjak. (Végül csak kilépéssel fenyegetőzve jött össze.) Szar időszak volt.
Egy fénysugár volt csak. Ekkor volt a magyar Microsoftnál az az időszak, amikor azt mondták Budai Petinek, hogy figyelj öcsém, kapsz pénzt, paripát, fegyvert, kovácsolj össze lécci valami magyar közösséget a Windows körül. Határozottan nagy szerencsémnek tartom, hogy bekerülhettem abba a csapatba, akik nyakukba kapták ezt a feladatot. Utólag elmondhatom, nem az MVP cím volt a nagy dolog (sem a cégemnél, sem a szakmai életemben soha senki nem használta ki, hogy nekem 5 évig megvolt), hanem az, hogy benne voltunk valamiben, hogy éreztük, hogy csak akarni kell és tényleg nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezünk alól. Hogy én könyveket akartam írni és Peti megkérdezte, hogy Józsi, nem írnál néhány könyvet? Hogy GT-vel annyira egymásra találtunk. Hogy amikor Péterváron elmeséltük a cseh, meg a lengyel MVP-knek, hogy nálunk hogyan néz ki az általunk pörgetett szakmai élet, csak sápadtak az írígységtől.
Remek száguldás volt. Végre éreztem, hogy nem csak a levegőben lógva tanultam, hanem használom is a tudásomat, meg az egyéb tehetségeimet. És maga a csapat is csupa jó emberből állt.
Aztán persze vége lett. A Microsoft elvette a pénzt/paripát/fegyvert, később Petit is, az utódai allokálható erőforrás híján nem sok mindent tudtak kezdeni, az egész bedőlt, úgy ahogy ilyen esetekben lenni szokott.
De ez az időszak adja jelenleg is a szakmai egóm alapját. Ami, jelzem, nem kicsi.

~oOo~

Aztán ezzel zárul is a sor. Vedd észre, hogy nem olyan listát akartam írni, hogy hány jó emberrel találkoztam. Soha nem lenne vége az írásnak. Sok barátom van, rengeteg jó haverom, a kollégáimat is csak dicsérni tudom mind a két munkahelyemen, tényleg nagyon sok jó ember mozog a közelemben és örülök is nekik.

Itt olyan embereket, olyan eseteket szedtem össze, amikor egy ember, egy találkozás, egy esetleges beszélgetés megfordította a sorsomat.

A Macska

  • A Macska (Picúr) úgy döntött, hogy áthelyezi a vécéjét a sörpad mögé. Ahol nem látszik, mi van az avarban, de ha valaki le akar ülni, akkor tutira belelép.
  • A Macska (Picúr) úgy döntött, hogy nem valamelyik kaparófát használja a körmei élesítésére, hanem az autógumit.
  • A Macska (Picúr) ma mászott ki a következő kertészkedésre félrerakott és megbontott virágföldes zsákból. Mert úgy döntött, hogy ez a puha fekete föld még jobb vécé.
  • A Macska (Picúr) szerda este, amikor a sorházak lakói kihúzzák a kukáikat, megnézi, melyik van annyira tele, hogy nem lehet lezárni, belemászik és mindent, amit kajának vél, behurcol a teraszunkra.
  • A Macska (Picúr) lehet, hogy nem lesz hosszú életű.

Kapcsolatot tart a család a távolba szakadt gyerekkel

– Hallasz?
– Nem igazán. Te hallassz?
– Alig. És most hallassz?
– Most jobb. És te hallassz?
– Még mindig nem. Menjél arrébb!
– Oké. Most hallassz?
– Sokkal rosszabbul. Menj vissza!
– Visszajöttem. De már megint nem hallak.
– És most hallassz?
– Egy kicsit jobb. És te hallassz?
– Vacakul, de valami már van.
– Oké, hogy vagy?
– Szarul. És te?
– Szintén.
– Akkor szia!
– Szia!
– Holnap is hívlak!
– Oké!

Hazafelé

Naná, mikor romoljon el a klíma az autóban, mint amikor gatyaleolvasztó meleg van, mellette pedig oktatok, azaz egész héten esélyem sincs rá, hogy magánéletem legyen. Igaz, így nosztalgiázhatok egy kicsit: visszaemlékezhetek arra az időre, amikor a pusztán a rozsda által összetartott huszonéves Ladámmal róttam a kilométereket Veszprém és a Bakony között, természetesen autóklímát még hírből sem ismerve. Nagyjából ez volt most is. Délután beültem az addig napon álló autómba, letekertem az ablakot, persze hiába, hiszen a körúton araszolva menetszél az nincs, büdös viszont annál inkább, de csak azért is letekertem, már csak a nosztalgia miatt is, aztán mereven magam elé nézve igyekeztem nem észrevenni a lámpáknál a szomszéd autókból jövő értetlen nézéseket, hogy ki az, aki ennyire csutkáig tekert hangerőn hallgatja a SOAD-ot.

Szivar

Nem, ne ijedj meg. Nem fogok szivarológiába bonyolodni.

A helyzet az, hogy a szivar rendkívül bonyolult, ennek következtében rendkívül kifinomult élvezeti termék. Éppen eleget foglalkoztam a borok megismerésével ahhoz, hogy elmondhassam, a borászat, a borászati technikák, a borok élvezetének tanulással történő fokozása mind-mind a fasorban sincs a szivarok világához képest. Jó szivart sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb gyártani, mint jó bort. A szivar élvezetét nehezebb megtanulni, mint a borét és kihozni a szivarból a maximumot ugyanúgy igényli a technológia ismeretét, az egyes fajták, kombinációk lexikális tudását és az ízérzékelés hosszas gyakorlással történő finomítását.
Azaz ha egyszer elkezdek beszélni a szivarokról, akkor órákig le sem lehet lőni.
Szerencsére tisztában vagyok vele, hogy ez elenyészően kevés embert érdekel, így nem teszem.
De lennétek ott egyszer, amikor a szivaros haveri körrel félrevonulunk valami vidéki rezidenciára és napokon keresztül csak szivarokról beszélgetünk. (Na meg eszünk, iszunk, pöfékelünk.)
Soha nem unjuk meg a témát.

Szóval most nem erről lesz szó. Hanem leginkább erről a lábszagú országról, ahol élünk.

Ugye a dohánykereskedelmet átalakították, létrejöttek ezek a Nemzeti Lóf@szok. Ezzel párhuzamosan minden más dohánykereskedelmi lehetőség megszűnt, köztük a szivarkereskedelmi láncok is. Ma Magyarországon nincs szivar szaküzlet. A Nemzeti Baromságokban pipadohány ímmel-ámmal még van, szivar – pontosabban szivarnak nevezhető dohánytermék – az nincs. Szivarkából is csak az a méregdrága szemét, a Moods.

A történet lényege az volt ugye, hogy néhány NER Seggfejt helyzetbe hoztak, kapjanak monopóliumot és majd boldogok lesznek. Más meg nem számított.

Két héttel ezelőtt kifogytam a társasági szivarkákból (Mehari’s). Ezek nem igazán szivarok, inkább csak pótlékok, de sörözgetéshez, borozgatáshoz még jók. Körbejártam nyolc, közeli Nemzeti Lószart, egyikben sem volt. Amikor rákérdeztem, miért nincs, azt mondták, nincs rá kereslet. Egy volt csak, aki felvetette, hogy ha becsszóra megígérem, hogy értemegyek, akkor rendel.

Fél évvel ezelőtt besétáltam az ország legpatinásabb szivar szaküzletébe, a Kempinski Cigartower boltjába. Jónevú üzlet, a lánc tulajdonosa ismert NER Lovag, ha valahol lesz szivar, akkor itt biztosan. Pusztán csak meg akartam kérdezni két középkategóriás szivar árát. Az eladó a vállát vonogatta. Igen, ismeri a szivarokat, de Magyarországon reménytelen. A Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat nem foglalkozik szivarokkal, konkrétan leszarja a vonulatot. Nincs. Még ár sem.

Mondhatnád, hogy valahol ez sem rossz, védjük a hazai termelést.
Mit?!
Itthon minimális szivartermelés van. Szerencsére. Mert ami van, az annyira borzalmasan trágya termék, hogy simán fel lehetne venni a genfi konvencióba kínzóeszközként.

Szóval ez van. A hazai gyártás borzalmas, aki pedig – egyedül – importálhatna szivarokat, az nem teszi.
Ilyen az, amikor az állam belenyúl a piacba.

Persze a helyzet nem teljesen reménytelen. Elvégre 2018-at írunk és EU tagország vagyunk. Ha nem megy máshogyan, megoldjuk magunk.

Gondolta Móricka.

A szivar – mint minden dohányáru – jövedéki termék, azaz szigorú szabályok vonatkoznak rá. Itt pedig, a tízmillió házmester országában, még túl is lihegjük a szabályozást.

Próbálj meg szivart külföldről beszerezni! Kezdjük az online vásárlással, mert azzal fogunk a leghamarabb végezni. Tilos. Egyedül a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat teheti meg. Aki nem teszi.

Mi marad?

Fogod magad és kiutazol. Személyesen viszonylag elfogadható mennyiségű szivart hozhatsz be, nyilván csak saját használatra. Szivar méretű szivarból konkrétan 100 szálat. Ez azért nem rossz. A szivarkedvelők számára a szivar ünnepi esemény, maximum heti kettő fogy, azaz egy ilyen akcióval beszerezhető az éves adag. (Persze ez sem ennyire egyszerű, vannak ún. hétköznapi szivarok, melyeknek a mérete a normál szivar és a szivarka között van, ilyenekből nálam elmegy napi 3-4, miközben behozatal szempontjából ezek már szivarnak számítanak.)
Hová menjünk? Budapest környékieknek adja magát, hogy kiugranak Párkányba, ahol a főtéren van egy szivar szaküzlet, jónak mondható választékkal. Az árak? Hát, ott sem hülyék élnek, pontosan ismerik a magyar helyzetet és szégyentelenül áraznak. De legalább van.
Nyugat-Magyarországról szóba jöhet még Bécs, de Ausztria szivarok tekintetében kifejezetten drága ország.

Én a magam részéről bátrabb vagyok, rendszeresen – évente kétszer-háromszor – kiugrok fapadossal Dél-Olaszországba. A repülőjegy olcsó, a szállás szintén, az egész egy kaland és a kedvenc hétköznapi szivarom, a Toscano minden dohányboltban kapható.

Fura egy világ, nem?

Aztán van még egy szürke lehetőség. Pontosabban nem szürke, mert inkább fekete, de amikor lehetetlen helyzetbe szorítják az embert, akkor egy idő után csak kitör belőle a kapjátokbenemleszekszabálykövető mentalitás.
Arról van szó, hogy ha ajándékba kapsz szivarokat, akkor azokat megkaphatod postán is. Azaz ha le tudod focizni egy online bolttal, hogy küldjék úgy a szivart, hogy a feladó ránézésre valami rokonod legyen és a csomagban minden arra utaljon, hogy ajándékként kapod, akkor van esélyed.
Nem, nem kapod meg gond nélkül. De esélyed van.
Kezdjük ott, hogy maximum 10 szál szivart kaphatsz ilyen módon, összességében – azaz fuvarköltséggel együtt – max €45 értékben. A fuvarköltség olyan €20, azaz ha utánaszámolsz, ez egy borzalmasan rossz üzlet. A 2,5 eurós szivarok abszolút a kategória legalját jelentik, ráadásul 4,5 euróért kapod meg őket. De legalább vannak. Míg az országban ugye nem.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy megkapod. Ahhoz ugyanis, hogy egy bolt belemenjen egy ilyen stiklibe, meg kell bíznod benne. Ne tudd meg, hány üzlet él vissza a lehetőséggel. Tudsz reklamálni? Nem. Átutalod a pénzt és nem kapsz semmit. Ez van.

Tegyük fel, elküldik. Nem, még ne örülj. Ekkor jön a magyar vám, pontosabban a Posta vám. A csomagot átvilágítják, kiszűrik, hogy szivar van benne. Küldenek egy vámáru nyilatkozatot. Egy hónap után. Addig a szivar csak úgy álldogál valahol. Kitöltöd, visszaküldöd, jelzed benne, hogy vámmentes. Jó két hét múlva meg is kapod. Azaz a szivar utazott két hetet, majd a Posta vám még ült rajta 6 hetet. A feladó ugyan igyekszik gondosan csomagolni, hogy a szivarok kibírják a két hetet, de két hónap átmeneti időre már nem készültek.
Ja, hogy ez miért baj? A szivar érzékeny jószág. Ha nem a megfelelő hőmérséklet-tartományban, illetve páratartalom-tartományban tárolják, akkor meglepő gyorsasággal tönkremegy. Nekem itthon kifejezetten minőségi tárolóim – humidorjaim – vannak, melyek biztosítják a megfelelő értékeket. A Posta raktára nem biztosítja ezeket az értékeket. Márpedig ha egy szivar kiszárad, akkor abból soha a büdös életben nem lesz jó szivar. A folyamat nem visszafordítható. A szivar elveszti az ízét, a füst csíp, mar, egyáltalán nem kellemes.

Éljen a magyar posta.

Nyilván itt is lehet variálni. Hiszen a végtelen lehetőségek világában élünk. Vannak olyan boltok, amelyek benne vannak a buliban és hajlandók nem a magyar postával küldeni a csomagot. Drága? Mint a nyavalya. De gondolom már levetted, hogy itt nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy hozzájussál ahhoz a nyomorult szivarhoz.

Vedd észre, hogy mennyire markánsan kijön, mennyire káros, amikor az állam monopolizál egy piacot. Aki helyzetbe kerül, egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogyan lehetne sikeresebb, hogyan lehetne ügyesebb. Mi itt – jobb híján – véres verítékkel, csaló gazemberekkel körbevéve, jogszabályokat megkerülve, vállalva a lebukás kockázatát, az áru elkobzását, a mindenféle retorziókat, küzdünk azért, hogy összességében a piaci ár két-háromszorosáért megkapjuk a szivarunkat, nos, mi sokkal boldogabbak lennénk, ha ki tudnánk hagyni ezt az egészet, ha a Szocialista Dohánybeszerző ténylegesen tenné a dolgát és elfogadható áron, legálisan tudnánk hozzájutni a füstölnivalóinkhoz.

Az altenatív szolgáltatók gyorsak (1 hét), a vámmal nem szoktak vacakolni – ha igen, akkor is lemegy az egész 1 hét alatt – szóval van esély rá, hogy jó állapotban kapod meg a szivarokat.

Már ha megkapod.

Légy oly kedves, üljél, le, kapaszkodj meg a karfában. A történet csak most kezd groteszkké válni.

Magyarországon vannak szivaros fórumok. Nyilván, akiknek közös az érdeklődési körük, szeretnek egymással kommunikálni. Ha alaposan elolvastad az eddigieket, sejtheted, hogy ezen fórumok témája leginkább az, hogyan juthatunk szivarhoz. Azaz említésre kerülnek a különböző online boltok: melyik átverős, melyik korrekt. Eddig normális a dolog.
Csakhogy a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat fizetett alkalmazottai szintén olvassák a fórumokat és lecsapnak. Igen, annak a cégnek, amelyik nem hajlandó szivarokat importálni, arra bőven van energiája, hogy a magáncélú, magán importot a gyökereinél elfojtsa.
Nagyjából itt van az a pont, amikor sztorizhatnék is, de jogos önvédelemből nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy néhányan – teljesen ártatlanul – nagyon hirtelen, nagyon befolyásos emberek célkeresztjébe kerültünk és ez nem volt jó. Az eset után csináltunk magunknak egy zártkörű listát, a személyes találkozókat pedig kizárólag vidéken, isten háta mögötti udvarházakban rendeztük meg. Mint Ságvári a budai hegyekben.

Komolyan mondom, ebben az országban szivart beszerezni illegálisabb, mint marijuánát.

Mondok mást. Volt egy német weboldal, ahonnan közepes áron lehetett szivart rendelni, nem a postán keresztül. Ennek az oldalnak a neve túl sokszor szerepelt a fórumokban, aztán egyszer csak az történt, hogy amikor ki akartam csekkolni a vásárlással, az oldal közölte, hogy Magyarországra tilos dohányárut szállítania. Gondolom, az egyik NER Gazember átszólt a másik NER Gazembernek, hogy te, haver, írjál már az ország nevében ennek a cégnek egy dörgedelmes levelet. A cég meg beijedt.

Nos, ez van. Abba is hagyom, mert a végén még azt hinnéd, hogy panaszkodom. Pedig ádehogy. Ez egy tökéletes ország. Hiszen a többség is arra szavazott, hogy itt minden rendben van.

Látszik, mekkora őserő az ostobaság

Ültem a teraszon, dolgoztam. A hátsó kerítés mellett egy fiatal pár sétált el, kutyával. Az eb megállt a bokor mellett és kábelezett egy nagyot. A lány – roppant példamutatóan – elővett egy nylonzacskót és valahogy beletechnikázta a kutyaszart, majd mentek tovább.

Néztem utánuk és a címben írt gondolat jutott eszembe.

A fenti apró történet egy analógia. A kutya számára teljesen természetes, hogy oda pakol, ahová akar. Meg sem fordul a fejében, hogy ezzel bárkit zavarna, hogy ez tilos. A szellemi szintje nem ér fel odáig. Boldog tudatlanságában ott könnyít magán, ahol rájön az inger.

A nála sokkal fejlettebb, sokkal okosabb lény pedig sóhajt egyet és takarítja utána a szart.

Hamarosan

Akik élnek, azok délnek mennek,
Akik haldokolnak, északnak,
Majd üdítőznek a vitorláson,
És integetnek ha elhagynak
Valakit.
– Kispál és a Borz: 0 óra 2 perc –

IMG_20180529_140251

DSC_5399

PS.
Habár azt írtam a címbe, hogy ‘hamarosan’, de ezt nem kell komolyan venni. Ahogy hazaértünk, annyi munka szakadt rám, hogy két hétig azt se fogom tudni, milyen nap van éppen. Szóval majd… valamikor biztosan elkészül ez az útleírás is.

Dunakanyar-kör bringával 04/04

Velence – Budapest
2018.05.21; hétfő

Alig bírtam reggel kikászálódni a zsákomból. Nagyon jót aludtam. De vonzott a hagymás-sonkás rántotta, a sör, meg a kávé. Ezek a reggelik hiányozni fognak holnaptól. Meg ezek a kaják is.

Tőlünk nem messze laza kempingesek. Smart, két kerékpáros tartóval (kétszer akkora lett a kocsi tőle), a sátor előtt vízipipa. Így is lehet.

Összepakoltunk, nekiindultunk. Velence végénél ráfordultunk a 7-es útra.

– Ráfordulunk a 7-es útra? – értetlenkedett Nej.
– Rá.
– Az nem tilos?
– Úgy általában igen. De Velence és Érd között szabad. Legalábbis, ahol nincs kerékpárút.
– Nahát. Van, aki képes gondolkodni?

Természetesen viharos szembeszél. Ez a mostani túra mutatta meg teljes valójában, milyen alattomos dolog a szél. Ha megnézed, ez egy teljes, azaz 360 fokos kör volt. A szél pedig mindig szembe fújt.

Érdig nem történt semmi érdekes. Volt két emelkedő, de ezeket már ismertem. Utána viszont… jött megint az a tetű budai átvergődés. Utólag megnéztem a Merretekerjek oldalon, hogyan kellett volna. Ugyanis van egy szakasz, ahol akár akarom, akár nem, a határozott tiltás ellenére rá kell menni a 6-os útra. Ezzel kapcsolatban már leírtam a véleményem, ha a választási lehetőség szabálysértés vagy teleportálás, akkor marad az első. Nos, hivatalosan Érd Alsótól létezik egy nem táblázott, nem jelölt, kerékpárral is járható út, mely hatalmas tekergések árán, de átvisz a kritikus szakaszon. Oké. És aki nem helybéli, hogyan fogja megtalálni? Még egyszer: nem jelölt, nem táblázott.
Csepel felé le volt zárva a híd alatt átvezető kerékpárút. Úgy értem, hogy határozottan le volt zárva: ki volt táblázva, útlezárással el volt barikádozva és melléparkolt egy rendőrautó, benne ülő rendőrrel. Ezzel már nem lehetett tréfálni. Így már határozott ismerősként üdvözöltük újból a 6-os utat, melyre most a változatosság kedvéért a kifelé menő irányban hajtottunk fel. Isten látja lelkemet, nem én akartam erre jönni.
Komolyan mondom, teljesen meghatódva üdvözöltem Csepel kietlen külvárosát. Ronda is, büdös is, de innentől már otthon vagyok.

– Van egy jó kocsma Csepelen, keressük meg! – javasolta Nej.
– Csepelen? Miért ne, az olyan picike – helyeseltem.
– De már voltam ott Barnával. Tök jó hely.
– Oké. Hol van?
– Csepelen.

Aztán mentünk. Én elől, Nej hátul. Időnként belebubogott, hogy nem erre, meg nem arra és egyébként is rossz helyen vagyunk, de megmagyarázni nem tudta. Végül közöltem vele, hogy piszkosul nem érdekel a kocsmája, nem vagyok hajlandó egy fantom után rohangálni egy ismeretlen városrészben, különben is, 10 kilométerre vagyunk a házunktól.
– Oké – durcázott Nej – De akkor is álljunk meg valahol egy sörre. Hiányom van.
Úgy gondoltam, hogy a piacnál állunk meg. Ott csak nyitva lesz valami.
A keresett söröző a piactól kábé 200 méterre volt.
– Rizmájer!! – sikoltott fel Nej.
– Igen. És?
– Azt kerestük!
– Nem mondod?

DSC00823

Rizmajer. Izgalmasnak tűnő sörökkel. Nem is bírtunk megállni egynél. Istenem, legfeljebb egy kicsit becsiccsentve zárjuk a túrát.

És ahogy mondani szokták: minden jó, ha a vége jó.

IMG_20180521_125141

A megtett útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes túra útvonala:
Két dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 03/04

Tata – Velence
2018.05.20; vasárnap

Ahogy vártam, ritka vacak éjszakám volt. A fájdalmaim szerencsére estére elmúltak, de ez az éjszakai hangzavar túltett mindenen. Nem is húztuk sokáig reggel az időt, kajáltunk, pakoltunk, mentünk.

Illetve előtte kihasználtuk a váratlan ajándékot. A kemping recepcióján ugyanis volt a falon egy három dimenziós Magyarország térkép. Rögtön, már az első pillantásra levettem, hogy mekkora marhaságot terveztem. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy elindulunk Tatabánya felé, de rögtön a város elején elmegyünk jobbra, Környe felé, onnan irány Csákvár, előtte egy 20 kilométeres kerülő a gánti Bauxit Tanösvényhez, majd Lovasberényen és Nadapon keresztül érkezünk Velencére. Nos, ez az útvonal megmászta volna mind a Vértes, mind a Velencei-hegység csúcsait. És habár ilyesmivel nem lehet ijesztgetni azokat, akik már áttekertek a Dobogókőn, de ahogy a szólás is mondja, nicht ugribugri, langsam spazieren.
Gyorsan átterveztem az útvonalat. Legalábbis fejben. Hogy hogyan lesz Tatabánya után, ahol elméletileg csak az 1-es út van? Majd meglátjuk, ha eljutunk odáig.

Eljutottunk. Megláttuk.

Tatabányáig minden oké volt. Jó minőségű, főúttól távoleső, hangulatos kerékpárút.
– Bárcsak ilyen lenne végig! – sóhajtott Nej.
Aztán felébredt. Tatabánya ugyanis nem csak ótvar bringás szemmel, de egészen nonszensz is. Az 1-es útra ugyanis nem lehet felmenni, de dél felé meg nincs más kiút. Azt néztem, hogy ha valahogy el tudnánk jutni Szárligetre, az már jó lenne, mert onnan vidéki, sokadrangú utakon át tudnánk evickélni a 811-es útra, ott meg már jó helyen vagyunk. De hogyan jutunk el odáig?
Az egyik kereszteződésben elkaptam egy középkorú, szemmel láthatóan helyi hölgyet, aki szintén bringázott.
– Jó napot kívánok. El tudunk jutni ezen az úton Újbarokig?
– Kizárt.
– Tényleg? Hiszen errefelé van.
– Az 1-esen nem lehet kerékpározni. Más meg nincs. Talán ha elmennek Vértessomlyó-Csákvár felé.
– Keresztül a Vértesen? Óriási kerülő ám.
– Hát, ez van.
– Biztosan nincs más?
– Várjon, talán van. Végigmennek ezen az úton, átmennek az 1-es feletti hídon, mennek a főúttal párhuzamosan, majd visszajönnek az 1-esre, ott tolják vagy 100 métert a kerékpárt és utána lekanyarodnak Szárliget felé.
– Köszönöm, ez jó lesz.

Eszem ágában sem volt tolni a bringát. Tekertem én már úgy Egerbe, hogy Kerecsendig a 3-as főúton mentem. Ezt az egész egyszámjegyű utakra vonatkozó ész nélküli tiltást marhaságnak tartom. Ahol van mellette párhuzamos sztráda, ott az viszi el a forgalom 80%-át, nem sok vizet zavar már a kerékpáros. (A sebességszabályozás meg ugye olyan, mint minden más úton.) Ha emellé az is társul, hogy _nincs_ alternatív kerékpáros lehetőség, neadjisten kerékpárút, akkor bekaphatják. Amíg nem találják fel a teleportálást, addig rá fogok menni kerékpárral.

Mint kiderült, még ennyire sem kellett rebellisnek lennem. Valakinek van a környéken józan esze is, mert a szárligeti elágazóig nincs tiltva a kerékpáros forgalom az 1-esen, csak utána.

Száron okos emberek laknak. Ahogy beértünk a faluba, rögtön előttünk termett egy meredek emelkedő, a tetején kocsmával.
– Ehegy söhört khérek! – estem be az ajtón.

IMG_20180520_121807

A fenti képen két érdekes dolog van:
– Az első a ház. Nem akármilyen ház ez, ha nem ismered fel egyből, szégyeld magad. (A következő kép segít.)
– A másik, hogy ez az ing, a kedvenc ingem, hat hónappal ezelőtt még pont passzentos volt. Most már csak bringázáshoz veszem fel, mert ott előny, ha nagy és laza a felső ruházat.

IMG_20180520_121854

Az a jó a teljesen ismeretlen terepen való bringázásban, hogy nem lehet eltunyulni. Teljesen váratlanul kerülnek az ember elé izgalmas körülállások. Alcsútdoboz után például minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt elénk egy akkora domb, hogy csak néztünk. Aztán Vértesacsán visszakaptuk egy gigantikus lejtő formájában.

Lovasberénybe nem mentünk be. A falu előtt van egy murvásnak jelzett földút, pár száz méter csak, de jó nagy kerülőt levágva tesz rá a verebi útra. Rámentünk. Mi bajunk lehet?

DSC00811

Aztán az egyik kanyar után váratlan tehenek. Vagy ötven. Mindenki meglepődött, ők is. Nagyon lassú mozdulattal bekapcsoltam a goprót. Szótlanul követték a fejükkel, ahogy lábujjhegyen eltipegtem előttük. Nyilván ekkor mondott csődöt megint a kamera. (Bekapcsoláskor nem kamera módban indult, hanem fényképezőgép módban. Én meg a fejem tetején nem látom, mi van, pittyenni meg ugyanannyit pittyen mindkét módban. Csak a felvétel leállításakor van különbség. De akkor már hiába káromkodok.)

Aztán azon az úton, mely megkerüli a Velencei-hegységet – és itt a kulcsszó az, hogy megkerüli, azaz nem megy fel rá – nos ezen az úton az egyik kanyar után szembetalálkoztunk egy akkora emelkedővel, hogy első meglepetésemben csókolommal köszöntem neki. De valahogy átvergődtünk rajta, utána pedig már csak gurulás a tópartig.

A velencei kempingben nem volt könnyű jó szálláshelyet találnunk. Szabad padok egyáltalán nincsenek. Így végül a közösségi konyha közelében tanyáztunk le, bevállalva, hogy viszonylag közel leszünk mind a két kocsmához. Nos, a közösségi konyhát kisajátította a személyzet, de mire ez kiderült, már állt a sátor. Rizikóztunk. Bejött. Csendes, nyugodt éjszakát fogtunk ki. Végre akkorát aludtam, amekkorát csak ágyban tudok.

A mellettünk lévő kocsmában folyamatosan ment a zene. Egy zenekar szakmányban gyalázta a nagyobbnál nagyobb bandákat. Egyforma szving ritmusban nyomtak Rolling Stones, Guns&Roses, Ramones és Midnight Oil számokat, de úgy, hogy adott esetben akár egy percig is eltartott, mire ráismertünk.
A szomszédban valami bringaverseny eredményhirdetése zajlott. Nagy cinikus dög az Univerzum, direkt úgy intézte, hogy közben a stílusgyilkos zenekar a ‘Nem Kaphatsz Meg Mindent, Amit Akarsz’ című Stones számot játszotta.

Kajáltunk itt is egy nagyot (plusz sör), aztán sétáltunk, én ettem még egy lángost (plusz sör), majd előjött az ‘És most?’ szindróma.

Tipikus sátras-túrázos jelenségről van szó. Akár gyalog-, akár kajak-, akár bringatúráról van szó, mindegyik úgy néz ki, hogy van egy napi útiterv. Ha az megvan, akkor az ember letelepszik, felveri a sátrat, eszik valamit… és… és utána mi van? Amikor meséltem Attilának, hogy szoktam télen egyedül túrázni, akkor rögtön furán nézett rám.
– Józsi, mikor kezdesz sátrat állítani?
– Hát, olyan fél öt körül.
– És utána?
– Berendezem.
– És utána?
– Főzök egy teát. Elszívok egy szivart.
– És utána?
– Háát, izé. Bebújok a hálózsákba és nézem a sátor tetejét.
Ez az ‘És most?’ szindróma. Faházban, apartmanban vannak székek, van asztal, lehet olvasgatni, blogolni, van ágy, el lehet terülni, ki lehet ülni teraszra, ház elé nézelődni, ezer módon el lehet tölteni kellemesen az időt. Sátorban csak egy dolgot lehet tenni: keresni egy közeli kocsmát és elüldögélni sötétedésig.

Így indult a mai este is. Éppen azon elmélkedtem, hogy kellene tolni egy második vacsorát, amikor először csak viccként, később egyre komolyabban előjött, hogy ugyan, bringázzuk már körbe a tavat. Itt vannak a kerékpárok, leszerszámozva, itt van a tó, itt vagyunk mi is, kombináljuk össze. – Meg itt van 72 kilométer bringázás a lábunkban – jegyeztem meg halkan, de kezdett nekem is tetszeni az ötlet. Egy ilyen kör után még egy harmadik vacsora is belefér.

Elmentünk. Engem rögtön az elején felpiszkált egy tizensok fős kerékpároscsoport, úgy vezettem le az idegességemet, hogy nekiálltam sprintelni, persze ésszel, a gyalogos/kerékpáros tömegben nyilván nem erőszakoskodtam. A vége kereken 80 perc lett, ami nem rossz eredmény, különösen túrabringával, egy fárasztó nap után.

Letettem a kerékpárt, telepakoltam a zsebeimet pénzzel, szivarral és mentem a kocsmába.
– Mit kér?
– Egy korsó sört.
– Máris adom. Ennyimegannyi lesz.
– Készpénzben csak húszezresem van. Hogyan jobb magának: pénzben, vagy bankkártyával?
– Tekintve, hogy valójában már be vagyunk zárva, pénzben.
– Be vannak zárva?
– Igen.
– Tudja, a feleségem azért rója bringával a köröket a tó körül, hogy még beleférjen a napjába egy tornyos hamburger.
– Hát, akkor ezt elszúrta – nevetett fel – Egész nap nem volt hamburgerünk.
– Ha ezt tudta volna – csóváltam meg a fejem – De várjon egy kicsit, akkor még kérek három doboz sört.

Aztán még elbeszélgettünk erről-arról, természetesen szóba jött a kemping-túrázók-bebaszósok háromszög is, ő nyilván a másik oldalról látta a dolgokat, hiszen a bulizósok kiszolgálásából él, de vigyorogva beszéltük végig, senki nem bántotta a másikat. Utána viszont megjegyezte, hogy reggel hattól nyitva vannak és adnak reggelit is.
Majdnem homlokon csókoltam.
Ugyanis az összes kajánk a még Tatabányán vásárolt húsz deka fornetti pogácsa volt és esélyünk sem volt másra. Így viszont megoldódott a reggeli, a pogácsákat meg el tudtuk rágcsálni este a sör mellé.

Ez is történt. Hamarosan befutott Nej, a hambuci köddéválása szemmel láthatóan érzékenyen érintette, de a sör láttán megnyugodott.

A megtett útvonalak:
Tata – Velence (2D)
Tata – Velence (3D)
A Velencei tó körbe (2D)
A Velencei tó körbe (3D)

Dunakanyar-kör bringával 02/04

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

IMG_20180519_075025

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

kaja

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

IMG_20180519_113529

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

DSC00792

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

DSC00794

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

DSC00803

Mutatom.

DSC00801

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 01/04

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

dunakanyar

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

DSC_5208

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

IMG_20180518_113141

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

DSC00784

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

DSC00790

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.