Képes vagyok bárhol, bármikor kinyírni a drónt, akár álló helyzetből is… erre miket ki nem találnak a furfangos gyártók?
– link –
Page 2 of 1074
Ez most egy tanulságos bringatúra volt, azért is írok róla külön.
Célozgattam itt egy korábbi posztban arra, hogy hozzá kellene nyúlni az országúti bicóm hajtásához, játszani a lánckerekekkel, hogy masszívabb legyen a hegymászó képessége. Mert akkor majd milyen könnyű lesz felfelé tekerni.
A francokat.
Ma egy rövid, de annál szintesebb terepre mentem: Verőcéből Királyréten át fel a Csóványosra. 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, 900 méter szint. Tekintve, hogy nincs végig aszfaltút, ellenben akad nemcsak makadám, de túraút is, a trekkinggel mentem. Azzal, amelynek az országútihoz képest van még három erősebb hegymászó fokozata.
Úgy számítottam, hogy üde kis kirándulás lesz. Idén már másztam 960 méter szintet, túléltem. Erdőben leszek. Sütni fog a nap. Csicseregnek a madarak. Én pedig a nagymama fokozatban szép kényelmesen felkocogok.
Az első tapasztalat az volt, hogy hegymászó fokozat ide, vagy oda, az energiát akkor is bele kell tenni. A bringa nem megy magától. A különbség maximum annyi, hogy korábban azért kellett megállnom egy hosszú, meredek emelkedőn, mert már nem bírtam megtekerni a pedált, most meg azért kellett megállnom, mert egyszerűen kifáradtam. Álldogáltam egy percet és már tekertem is ezerrel felfelé. (Ez az, amit egy országútival nem lehet megtenni. Ha elfogy a hegymászó fokozat, akkor elfogyott.)
A másik, némileg keserű tapasztalat, hogy van egy negyedik faktor is. Az első ugye az, hogy van egy bringa, amely alkalmas a feladatra. A második az, hogy megvan a kellő erőnlét. A harmadik az, hogy megvan az erős akarat. Eddig azt hittem, ennyi elég.
Nem. Kell a szervezet is. És most nem arra gondolok, hogy vessünk számot magunkkal és így, 60 felé közeledve már ne akarjunk felmászni a holdba, ehelyett üldögéljünk békésen a fotelben és szürcsölgessük a teát. Ez hülyeség. Ha megvan a megfelelő edzettség, akkor menni kell. Amíg lehet. Szóval nem, nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy valami pillanatnyi egészségügyi gebasz beleszól.
Ma az történt, hogy mentem, mentem. Az emelkedő keményebb volt, mint gondoltam, folyamatosan 10-16% között mutatott az óra. Néha megálltam, mert nem lóverseny, megnéztem a Locusban, hol vagyok és mentem tovább. Jött a makadám út, elég tré volt, de járható. Viszont döbbenten tapasztaltam, hogy piszok sűrűn kell megállnom. A makadámon olyan 30 méter szintenként. Na most, ekkor voltam 300 méteren, a végcél olyan 900 körül volt. Nem lesz ez így jó. De muszáj volt megállnom. Elszédültem. Hányingerem lett. Fuldokoltam. Minden jött föl a gyomromból, amit aznap ettem. Végül a Magas-Taxi tisztásig (700 méter) szenvedtem fel magam, de ez tényleg brutális szenvedés volt. Itt már fel kellett adnom, mert komolyan elkezdtem félteni magamat. Álldogáltam egy kicsit, majd ‘vén szar, vagy Józsi’ legyintéssel elindultam visszafelé.
Az érdekes az volt, hogy habár lefelé végig száguldottam, azaz csak utaztam és szívtam be azt a jó friss levegőt, ugyanúgy rosszul voltam. Aztán már a kocsiban beütött a teljes gyomornyomor, aminek annyiból örültem, hogy kiderült, nem én punnyadtam el, hanem csak egy egyszerű gyomorrontásról van szó.
Az már más kérdés, mennyire esett jól. Tíz napja ülök bekatéterezve a számítógép előtt, végre ma lett először lehetőségem kaland üzemmódba váltani, váratlanul bevillant egy kis koranyár is, erre mi történt? Kidurrantam.
Na mindegy, képek.
Illetve még valami. Éppen tegnap este néztem meg egy Cobranco videót, amelyben azt fejtegette, hogy szintmászáshoz az erőnlétet csak szintmászással lehet megszerezni. Teljes mértékben egyetértek. Hiába tekerek 100-200 kilométereket az Alföldön, a hegyekben ezek nem jelentenek semmit. Más mozgás, más izmok.
(Tapasztalat. Anno a Bakonyban kezdtem és csak utána korcsultam el a sík vidéken. Most meg építhetem fel újra magam.)
Az emberek butaságára alapozott uszító jellegű manipuláció nem mai találmány, gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. Csak a média felfutásával egyre nagyobb tömegek érhetők el és így egyre inkább szembetűnő.
Az első ezzel kapcsolatos élményem, amikor már észleltem, mi van, de azon kívül, hogy részben csodálkozva, részben döbbenten néztem, nem sokat tudtam csinálni. Ez az 1986-os focivébén az első meccsünk volt.
Az én korosztályomnak nyilván nem kell elmesélni, mi is történt akkor. A fiatalabbaknak talán. Akkoriban még nem csak egy valóságtól végletekig elszakadt országvezető volt focibolond az országban, hanem mindenki. Abban az időben ugyanis ment a szekér. Csoportgyőztesként kerültünk ki, felkészülési meccsen nyomtuk le az akkor csodacsapat Brazíliát, mindenki minimum dobogót várt az aranylábú fiúktól. Ehhez képest az első meccsünkön, az oroszok szégyenletesen elpcsáztak minket. 6:0 lett a végeredmény. Fizikai szenvedés volt nézni a csapat vergődését. Ebből a sokkból azóta sem épült fel a magyar foci.
Természetesen az adott politikai helyzetben felelőst kellett találni az országos tragédiára. (Nem, nem túlzok, tényleg az volt.) Végül a politika a sportorvosokat, pontosabban a dietetikusokat találta meg. Hogy tésztát adtak enni a játékosoknak a meccs előtt. Amikor minden jó magyar ember tudja, hogy a kalória a húsban, a kolbászban, a szalonnában van. Természetesen ez nem igaz, a tészta a lehető legjobb választás volt, a legtöbb gyorsan hasznosítható energia a szénhidrátokban van, de a táplálkozás terén műveletlen népet sikeresen felheccelték. Hetekig ez volt a téma. A sajtóban. Az utcákon. Társaságokban. Vitriolos cikkek százai születtek. A Ludas Matyi tele volt tésztás karikatúrákkal. A rádiókabaréban és a Parabolában még hónapokig téma volt a tészta. Az ország dühét rávezették az orvosokra, akik természetesen nem kaptak megszólalási lehetőséget. És a manipuláció működött. A tragédia feloldódott keserű röhögésben. Hogy találtunk magunknál nagyobb lúzereket. Az orvosokat.
Az utóbbi fél év első három alkalmával, amikor megjelentek mindenféle emberek motorosfűrészekkel és nekiálltak a Flór Ferenc utcai növényzetet irtani, még visszafogtam magamat. Persze, megfordult a fejemben, hogy ez esetleg az önkormányzat bosszúja, de inkább nem írtam róla, mert túl paranoiásnak tűnt. Ma viszont megtörtént a negyedik alkalom és ez már konkrétan önkormányzati fenntartású cég volt, a Városgazda. Kijöttek és ész nélkül nekiálltak vagdosni a cserjéket. Mert hogy ez nem kertészeti metszés volt, az tuti.
Itt, a mi kertünknél volt 3 darab szép nagy díszcserje és egy apró díszfa. Mindegyik 13-14 éves, 3-4 méter magas. Az ELMÜ tőből kivágott egy lila cserszömörcét és egy termő homoktövist, illetve hosszában megfelezték a perzsa varázsfát. Most pedig a Városgazda felezte le hosszában a maradék lila cserszömörcét.
Ilyen lett.
Csak mutatom, hogy augusztusban még ilyen volt.
Nyilván kimentem ordítozni a faszikkal, de csak a vállukat vonogatták. Hogy nekik azt mondták, hogy csinálják ezt, meg nyilván nem maguktól jöttek.
Nos, ennyi után már nem fogom vissza magamat. 15 éve senkit nem érdekelt, mi van az utcában. Az önkormányzat hagyta gazosnak. Mi meg betelepítettük dísznövényekkel. Ezzel sem foglalkozott senki. Aztán volt most ez az útburkolási affér és rohadtul úgy néz ki, mintha az önkormányzat bedurcázott volna amiatt, hogy megakadályoztuk az útburkolást, ugye pont az utca növényzetének védelme miatt, és azt üzenik, hogy idefigyeljetek, szarjankók, ki tudjuk mi vágatni azt a növényzetet burkolás nélkül is.
Mondjuk annyira azért nem, boltba eljárunk, meg sportolgatni is, de azért sokat, túlontúl is sokat vagyok itthon. Persze, dolgozni is kell, meg tanulni is, de ezektől előbb-utóbb begolyózik az ember. Nyilván tervezgetek csavargásokat, túrákat, nyaralásokat, de már két évre előre meg lett tervezve minden, sőt, ötlet szinten már két évtizedre.
Szóval kellene valami tevékenység, amellyel el lehetne molyolni, mely kivenne a sivár és reménytelen hétköznapokból, de azért hasznos is, új is, tanulni is lehet belőle.
Ezért kezdtem el csípős paprikát termeszteni.
Palántát nem vettem, hiszen ennyi erővel megvehetném magát a paprikát is. Abban nincs semmi buli. Szereztem egy zacskó skorpió magot és egy zacskó sötét habanéró magot. Nem, nem aranyárban mérik. Annál sokkal drágább. A nagy zacskóban van egy kicsi, abban pedig 15-20 szem mag. Ezer forintért. De igazából mindegy is, el lesz a gyerek, ha játszik.
Csak ne kezdjek el beszélgetni velük.
© 2021 MiVanVelem
Theme by Anders Norén — Up ↑
Recent Comments