Page 3 of 1086

Kinyírom a családot #03/08

Nívegy-völgy és Sajkod
2021.07.11; vasárnap

Rohadt meleg volt este. Legszívesebben azt mondanám, hogy mint a tehénben, de ez leginkább már ökörsütésre hasonlított. Valamikor éjjel elegem is lett belőle, felnyomtam a ventillátort maximumra. Öt perc múlva levágta a biztosítékot. Se ventillátor, se hűtő. Csak a mocsok meleg. Valamikor a szombat és a vasárnap között.
– Kész, végünk – realizáltam – A ventillátor nélkül megfulladunk ebben a fémkasztniban.
Aztán leengedtem mind a két első ablakot középig. Ez konkrétan azt jelentette, hogy felvettem egy pólót, kimásztam hátul, természetesen ilyenkor kigyullad a belső világítás, mert mindig elfelejtem átkapcsolni azt a három kapcsolót, kinyitom az első ajtót, sluszkulcs be, elektromos ablakok le, sluszkulcs ki, visszamászás, világítás újból fel, póló le.
De bejött az ötlet, kaptunk levegőt. Hűvösebb mondjuk nem lett, de ne akarjunk mindent egyszerre.
Egy gond volt: így, hogy a ventillátor nem kavarta odabent a szelet, már be tudtak jönni a rovarok. Nemsokára kaptunk is egy legyet. De legalább elszórakoztatott, ha már a dögmeleg miatt úgysem tudtam aludni.
Aztán hajnalban megjött a vihar. Megint kimásztam. Igen, világítás fel. Belőttem, merről fújja a viharos szél vízszintesen az esőt, azon az oldalon feltekertem az ablakot. Igen, a fentebb leírt módon. Vissza a kocsiba. Világítás fel.

Tényleg nem tudom hogyan, de valamikor hajnalban sikerült elaludnom.

Reggelre minden vizes lett. De minden. A vihar nem viccelt.

Recepció. Igen, küldik a szerelőt a biztosítékhoz.
– Hát, pedig ez 10A-es – jegyezte meg a hapsi – Ennek jónak kellene lennie.
– Én sem értem – vontam vállat – Ment róla egy hűtőtáska, egy ventillátor és három mobiltelcsi töltése.
– Hmm.

Szorgalmi feladat. A bringázáshoz csomagolt izotóniás trutymóm (Biotech USA multi hypotonic, igen az a nyomkodós izé) szállítás közben kifolyt. Jó kis ragacsos trutymó, beborított mindent a kajás szatyorban. Takarítás. Kárfelmérés.

A hülye éjszaka miatt csak hajnalban tudtunk elaludni, emiatt későn keltünk. Újratervezés. Nyilván nem ma fogjuk lenyomni a legnagyobb túrát, ahogy eredetileg terveztük. Sőt, nagy túrához sincs erőnk. Magunkévá tettük a Dórának tervezett egyik alternatív túrát, mert még az volt a legkisebb a választékból.
Nivegy-völgy fel, Balatonszőlős, Füred, utána a parton haza. Jó terep, különösen a völgy vége. Óbudavár, Mencshely. Tüdőkiköpő emelkedő.
Meg lábzsibbasztó. Ugyanis mind tegnap reggel, mind ma reggel elfelejtettem bevenni a magnéziumot, a múlt heti kipurcanás után meg valahogy érzékeny lettem rá. Kampec. Megint begörcsölt két helyen a lábam. (Nej szerint most ürült ki a raktár.) Elsőre be is paráztam, hogyan fogok így hazajutni, de végül meglett a megoldás: a csajok csinálják tovább a túrát a hegyek között Balatonfüredig, én viszont Mencshelyről lezúgok Akaliba, ehhez alig kell tekerni, menni fog, ott beveszem a gyógyszert, majd eléjük megyek Sajkodig.

Közben a vihar persze jelezte, hogy nem ment még el. Négyszer-ötször szarrá áztam, meg odafent a csajok is.

Sajkodi strand. Két büfé van, a régi kedvencünk mostanra eléggé lecsoffant. Külsőre még mindig sokkal hangulatosabb, de a választéka elég gyenge lett. Mentem a másikba. Kértem egy csapolt barna sört, vártam a többieket, nézelődtem. Közben újból kitört a felhőszakadás. A mellettem üldögélő család elszontyolodva nézte. Aztán váratlan ötlettel a hapsi eküldte a gyereket, hogy hozza oda nekik a kocsiból az esernyőket. Az Év Apukája.

Agymenés. Mi lenne, ha valaki csinálna paradicsomos, bazsalikomos lángost, mozzarellával a tetején? Magyar pizzának talán túlzás lenne nevezni, de egy kísérletet megérne.

Kabócák. Döbbenet. Először fel sem tűnt, hiszen most jöttünk haza Horvátországból, megszoktuk. Aztán leesett, hogy errefelé nem kellene. Nem azt mondom, hogy mindenhol ott vannak, de Balatonfüred és Udvari között elég sok helyen zsezseg a lomb.

Kemping. Kettővel arrébb egy sötét alak egész nap mulatós zenét hallgat, csutka hangerővel. Oké, ízlésről nem vitatkozunk, de akinek nincs, az miért érzi kényszeresnek, hogy ezt többszáz méteres körben mindenkivel közölje? Most éppen egy régesrégi Solymos Tóni nótát (Jómadár) tör kerékbe valami botfülű briganti. Az előbb meg Máté Pétert erőszakolták meg.

A meteorológia azt mondta, hogy pontosan ugyan nem tudja, de pocsék idő lesz. Eltalálták.

Reggel volt az a bőrradír jellegű vihar, radírozott mindent a földfelszínről, amit bírt, el is ijedtünk a nagyobb túráktól, majd kifejezetten ronggyá áztunk a kicsin is. A szél teljesen megbolondult, egyszerre fújt minden irányból, egy dolog volt állandó, az erőssége. Komolyan, még a vízben volt a legjobb. Be is zúztunk a klasszikus felállásban, csajok úszógumival és sörrel, én meg gopróval.

Estére sütés-főzés. Hal most nincs, van helyette karaj. Utána borozgatás.
Állítólag van ma este egy fontos focimeccs valahol.

Horvátországban morogtam a szabadban étkezésnél, hogy soha többet. Itt meg csak az van. Érdekes módon nem is a szúnyog a legnagyobb probléma, pedig közvetlenül vízparton lakunk, hanem a rengeteg pofátlan aprólégy. Mindig aktívak, reggel is, este is, éjszaka bejön a résnyire nyitott ablakon a kocsiba, utálom, hülye belzebub.

Horgász kitelepül. Közvetlenül mellettünk behangolt pecabotok. De komolyan, a hapsi előtte percekig hangolta a négy botját, hogy különböző hangokon visítson.
– Remélem, botostól elviszi az éjszakai vihar – honorálta Dóra a produkciót, a sátra mellől gyanakvóan pislogva.

Kinyírom a családot #02/08

Leutazás
2021.07.10; szombat

Rögtön a nagy dilemma: mikor induljunk? Ott van az M0 dugó, a szombati M7-es dugó, most lesz a Balaton-átevezés is, nem könnyű. Végül fiam javaslatát vettem meg: kora délután indulunk, addigra már minden forgalomnak le kell mennie. Nem mellesleg így kényelmesen tudtunk összepakolni, mert péntek délutánra mindenkinek programja volt, na meg az a brutál vihar, este még nem álltunk sehogy.

Aztán bepakoltam a fél lakást. Végül fél egykor indultunk el. Az M0 dugót nagyon simán úsztuk meg, a szembejövők viszont szívtak, de nem a híd miatt. Mi az M7-en kinlódtunk, dugó dugó hátán, szokás szerint magyarázat nélkül.

Balatonakali, Fék ABC. A Balaton-part legjobb boltja. A polcról letermeltük az összes Zöldikét. (Nej kedvenc bora a mencshelyi Madaras pincéből, csak helyben beszerezhető.) Így viszont megmenekült az autó, nem fogjuk elővenni, azaz a kempingben be lehet építeni.
Kemping. Rossz hírek. A kempingbelépő immár nem jó a strandra, amivel buktunk egy csomó jó strandéttermet. A kempingbüfé ugyanis vacak.
A másik az, hogy hiába vízparti a parcella és van mellettünk lépcső, de ez horgászos partszakasz. Ami azt jelenti, hogy este héttől reggel hétig szabad a partszakaszon a horgászás. Tulajdonképpen a fürdőzés is, de a horgászok annyi bottal és akkora felszereléssel költöznek ki, hogy esélytelen. Általában ez nem tragédia, ha ebben az időszakban akarok fürdeni, akkor arrébb sétálok 30 métert a horgászmentes strandra. Inkább arra kell figyelnünk, hogy kajakkal ne érkezzünk haza későn, mert ott nem mindegy, mennyit kell cipekednünk.

Oké. Foglaljuk el a hont. Nincs áram. Pontosabban, van doboz, de az összes csatlakozót lenyúlta a szembeszomszéd, a doboz másik fele meg zárva. Nej és Dóra elmentek reklamálni. Visszajövet közölték, hogy a doboz zárt felében nincs konnektor, csak biztosíték. Kaptak is egy kulcsot, kinyitottuk, tényleg.
Akkor ilyenkor mi van?
– Azt mondta a recepciós, hogy reméli, hoztunk hosszabbítót – motyogta Nej.
Naná. Van nálam öt is, kábé 70 méter hosszan, öreg motoros vagyok, de azért ez mégis. Ráadásul nem is nagyon találtunk még a közelben sem üres aljzatot. Egyszerűen a parcellákban már mindenhol lakóautók vannak, azoknak meg nem elég a 10 amper, külön aljzatra rakják a klímát, külön aljzatokra a mittudoménmit.
Végül belemásztunk jobban a dobozba (elég vacak helyen volt, az ajtaját nem lehetett rendesen kinyitni a sövénytől, ráadásul az egyik zsanér le is volt szakadva, nem igazán lehetett rendesen belelátni) és nagy szerencsénkre találtunk az alján egy eldugott szabad aljzatot. Hűtőtáska bedug. Prio #1.

Táborhely. Centizve, de pont befértünk. Fogyott a vazelin.

Még volt tíz percünk a horgászok hatalomátvételéig, Dórát gyorsan bedobtuk a kajakba. Kifejezetten csendes volt a víz, mikor próbálja ki, ha nem most?

A sörök még nem hűltek meg rendesen. Irány a büfé. Szombat esti ereszdelahajam buli. Valami mulatósgéza állt a szinti mögött és lendületesen tolta a mulatós zenéket, nyilván énekkel. Az úri közönség táncolt. Katonai sátorban. A kopasz és félmeztelen hapsik tipikusan klottnadrágot és nagy hasat vettek fel az ünnepi alkalomra, a feleségek pedig örültek, hogy foglalkozik velük a párjuk.

Ittunk egy sört, ettünk egy retrohamburgert. Édes buci, saláta, mustár, ahogy kell.

Miközben sétáltunk a büfé felé, hallottuk, hogy Kisgrófó örökzöld szemészeti és ortopéd témájú slágerét tolja a zenész, Dóra és Nej neki is álltak ökörködni, énekelték a nézésétésajárását, táncoltak, pont akkor, amikor szociológiai céllal videóztam a környezetet, sikerült is úgy rájuk fordulnom, hogy pont beleperdültek a kamerába, jó felvétel lett.
Volna.
Már este a sátornál akartam visszanézni, milyen is lett. Semmilyen. Az első 5 másodpercet vette a mobiltelcsi kamerája, majd kikapcsolt. Miközben határozottan emlékszem, hogy a felvétel gomb végig bekapcsolt állapotban volt, világított a REC állapotot jelző piros pötty és pörgött a számláló.
Dühömben kifejezetten durván basztam oda a telcsit az asztalra.
– Mit csinálsz? – ijedt meg Nej.
– Dühöngök. És remélem, beledöglik ez a szar.
– Miért?
– Ezek után te megbíznál benne? Ott vagy valahol, elkapsz egy ritka és megismételhetetlen jelenetet, erre a telefon nem veszi fel. Miközben végig azt mutatja, hogy vesz. Megbíznál benne?
– Hát, nem.
– Az előző telefonod nem lehet még jó? Azzal mi lett? – érdeklődött Dóra.
– Földhözvágtam. Dulván.
– Aha. Értem.

Kinyírom a családot #01/08

Előzetes
2021.07.09; péntek

Mi várható, ha egy egyébként csavargós családot bezárnak kisebb-nagyobb szünetekkel másfél évre? Az, amit most csinálunk. Egy hét sporttábor, egy hét pihenés pakolás, szervezés. majd újabb egy hét sporttábor.
Most éppen lemegyünk a Balatonra. A legnagyobb kánikulában. Biciklizni.
Ja és kempingbe. Szándékosan vízparti parcellát foglalva.

Megmagyarázom.

Tök jó a Balaton, olyan nagy, meg hideg, meg nedves, de én már csak úgy vagyok vele, hogy bőven elég, ha évente egyszer körbeevezem a haverokkal. El se tudom képzelni, hogy felverem a sátrat és nem csinálok semmit, csak heverészek a parton. Ez maga a pokol.
Erre találtuk ki, hogy mi lenne, ha ehelyett bebringáznánk a Balaton-felvidéket, kicsit átnéznénk a Keszthelyi-hegységbe, sőt, akár még a Bakonyba is? Ekkor nem feltétlenül kellene parti kempingbe mennünk, 27ezer forintos mobilházat bérelnünk, elég lenne valami káli-medencei kisfaluban keresnünk szállást, havaj. Aztán kiderült, hogy ezek a házak sem olcsók[1] szezonban, ellenben az akali kempingben lehet full komfortos, nagy parcellát bérelni egészen jó áron (kb 11ezer/éjszaka), majd amikor lefoglaltam, megkérdezték, hogy vízparti parcellát kérek-e, én meg úgy voltam vele, hogy ha lehet választani, akkor miért ne? (Egy ezressel volt drágább.) Szóval az lett a vége, hogy megyünk ugyanazzal a nomád[2] felszereléssel, amellyel tavaly Budejovicében voltunk, ugyanúgy a bringatúrákon lesz a hangsúly, ugyanúgy lesz mellettünk tó, ahol fürödni lehet, most viszont viszünk kajakokat is. Mert makacsok vagyunk.

[1]
Nem is igazán értem ezt a dolgot. Balatonfelvidék, falu, apartmanbérlés. Az árak 30-40ezer között, éjszakánként. Az apartmanokban nincs klíma. Ehhez képest voltunk most Horvátországban, 50 eurós (18ezer forint/éj) apartmanban. Full felszereltség, klíma, tengerpart, 20 méterre az ingyenes strandtól. Még a 60ezer forint utazási költséggel is jobban megéri az egy hét.

[2]
Mennyire is nomád az a nomád? Hiszen az igazi nomád az, aki az avarban alszik, patakban fürdik, bokorba szarik. Ehhez képest így nézett ki a rakodóterünk induláskor.

Gyakorlatilag bepakoltuk a fél házat. Mennyire nomád ez?
Bármilyen fura is, de eléggé. Hiszen gyakorlatilag fel kell építenünk egy sátortelepet, annak a tereivel és össze kell raknunk valamennyi komfortot. Legyen asztal, legyenek székek, legyen világítás. Legyen hűtő. Kerékpározni fogunk, kajakozni fogunk, ezekhez is kell felszerelés. Az autót beépítjük, teherszállító bringánk most nincs, a nagyobb dolgokat nem tudjuk elhozni a boltból, azaz azokat is itthonról visszük. Nyilván egy lengyel kajaktúrához képest ez nem nomád, de a normál itthoni élethez képest az.
Azaz van nomád, nomádabb és legnomádabb.

Ha esetleg megkérdeznéd, mi a legbiztosabb módja a légiósbetegség elkapásának, azt mondanám, hogy tessék megszervezni kéthetente egy komplett egyhetes családi túlélőtábort, tessék rá összepakolni, tessék lebonyolítani, majd utána elpakolni, illetve feldolgozni a történteket. Mindezt ötezer fokos melegben.

Mondanom sem kell, voltak kavarások. A sportóra, melyet időben be kellett szereznem és le kellett tesztelnem. Mert megint csak egy hetem volt rá.
Aztán kedden mentem egy próbakört bringával. (123 km, 905m szint.) Hogy megnézzem, milyen élmény 35 fokban nyomni egy akkora túrát, mint amilyenből négyet is terveztünk. Na, ebbe a kisérletbe kis híján belehaltam. Nem azért, mert a hőség teljesen kiszívta az erőmet, nem azért mert az utolsó 5 kilométeren hat helyen görcsölt pokoli erővel a lábam, nem azért, mert egész éjjel rázott utána a hideg, hanem azért, mert befutott hajnai fél egykor egy újabb refluxos bukás és kábé kettőig csak az ágy szélén ültem és igyekeztem felköhögni a tüdőmből a savat. Jó kis teszt volt a sportórának is, egész szerdán azt mutatta, hogy tulajdonképpen halott vagyok. Igaza volt. Feküdtem a kanapén, magamra irányítottam két ventillátort, betettem valami régi zenét és délig csak a plafont néztem. Azon gondolkodtam, akarom-e én ezt az egészet? Meg a csajok akarják-e? Aztán délután hideg zuhany, óvatos ebéd, kávé, újabb hideg zuhany, egy még óvatosabb kettlebell gyakorlatsor (a sportóra enyhén csóválta a fejét, szerinte a tegnapi akció után 65 órát kellett volna pihennem), megint hideg víz… és kezdtem éledezni. Csütörtök reggel elmentem futni, az óra megint lehülyézett és megint igaza volt, két kilométer után kidőltem, hazasétáltam. Még nem tudom, mi lesz ebből. Lehet, hogy nem lesz erőm már az első túrára sem. Lehet, hogy a többieknek sem.
Lehet, hogy kinyírom a családom. Meglátjuk.

Spoiler Alert:
Mindenki életben maradt.

Dezsőnek meg kell halnia

Sokat írtam már ezen a blogon arról, mennyire nevetséges ez a Garmin Fenix5 sportóra. Törzsolvasók emlékezhetnek is rá, hogy egyszer már nekifutottam a cseréjének, vettem egy Polar Vantage M órát, 4 hónapig hordtam is mindkettőt, majd hosszas és alapos elemzés után úgy döntöttem, hogy megtartom a Garmin órát és Nej kapja meg a Polárt.
De ettől még folyamatosan rezgett a léc. Elégedetlen voltam vele, de egyszerűen nem volt jobb óra a piacon.
A probléma gyökere a Mediatek GPS chipset. Meg a Garmin szarrágása.
Egy GPS chip már tíz évvel ezelőtt is kábé 1 dollárba került. Valamiért a Garmin úgy döntött, hogy spórol ezen is fél centet és normális chip helyett inkább egy gagyit tesz az 500-2000 dollár árfekvésű csúcsórájába. Meg is lett az eredménye. Az órába elképesztően komplikált világ épült bele, tele egy csomó Firstbeat elemzéssel, tényleg csodálatos, mi mindent képes figyelembe venni, mennyit elemez, mennyi diagramot kapok. Nekem, mint adatfüggőnek ez az óra lenne az igazi. Csakhogy alapjaiban, rögtön ott, hogy távolságot kell mérni, ott el van cseszve az egész. VO2Max mérés nélkül az elemzések nem működnek, VO2Max értéket csak futásnál mér az óra, én a térdeim miatt kizárólag erdőben futok, a Mediatek chipset erdőben pontatlan (5-7% hiba), emiatt pontatlanok a mért értékek, a tömérdek elemzés hülye adatokat kap, azaz az összes elemzés is hülyeség lesz.
Pár cent spórolás miatt.
Kerestem az utódot. A Polar pontosan mért, de hiányoztak róla a részletes elemzések, a 7/24 funkciói pedig úgy voltak használhatatlanok, ahogy voltak. A Suunto mögött nincs rendes háttér. Az iWatch meglepően jó, de borzasztóan rövid az üzemideje. A többi óra nem játszik.
Aztán kijött a Fenix6. Sony GPS chippel.
Nyilván kiváncsi voltam rá. DC Rainmaker nem győzött meg, számomra túlságosan is elfogult a Garmin irányába. Olvasgattam a fórumokat. Azok sem voltak meggyőzőek. Fele elégedett volt, fele szidta. Ez nagyjából rímelt a Fenix5 világára: ott ugye aki erdőben használta, az panaszkodott, aki nyílt térben, az meg nem.
Létezhet, hogy a Garmin belerak az új csúcsórájába egy immár jó chipet, de elbénázza az antennáját? Létezhet. A Garmin úgy egyébként is egy elképesztően trágya cég. (Sokat elárul a piacról, hogy még így is ők a legjobbak.)
Most akkor ezzel mit csináljak?
A végső lökést a júniusi hegyi bringatúrám adta meg. Amikor egy egész napos börzsönyi csavargás után 4000 méter szintet mért 1000 helyett. 30-40%-os meredekségekkel. Sűrű erdőben, persze, és a nap végén a Garmin Connect ki is simította, de addig egész nap az idegeimen táncolt.
Kicsit utánaolvastam, hogyan is működik online vásárlás esetén ez a 14 napos elállás, ránézésre rendben, mi lenne, ha vennék egyet, jól meghajtanám és ha nem jó, akkor visszaadnám és maradna a Fenix5?
Ez lett. Rendeltem egy órát az Extreme Digitaltól. Két nap múlva át is vehettem. Ez fontos volt, mert tesztelésre csak egy hetem maradt, a bringatúra és a horvát nyaralás között. Itthon kibontottam… és már egyből láttam, hogy ezt vissza fogom vinni. Használt óra volt. Semmi nem volt becsomagolva, nem volt az órán védőfólia, bekapcsoláskor pedig egy bekonfigurált órát kaptam, Connect IQ-ról letöltött custom számlappal, az órában pedig ott voltak az előző tulajdonos trekkjei. Azaz ezt egyszer valaki visszavitte, az Edigital meg nem küldte vissza a Garmninnak, hanem szó nélkül eladta újra, úgy, hogy rá sem néztek. Korrekt. 170ezer forintos óra.
Ettől persze még teszteltem, bár nem sokat. Két egymást követő napon elmentem reggel futni. Ennyi elég is volt. Jól mért az erdőben. Az össztávot is korrekten mérte, sőt, a futás nagy részében még a pillanatnyi pace érték is reális volt, pedig ezt még a Polar sem tudta. Jó lesz.
Visszavittem az órát. Elmentünk Horvátországba. Visszajöttünk. Rendeltem egy újat, immár az Aquától. Na, ezt már rendesen meghajtottam: futás, kettlebell, kerékpár, az utóbbi sík terepen, hegyes terepen, erdőben. Jól vizsgázott. Érzésre az erdei futás pillanatnyi pace értékeinél többet bakizott, mint az előző, de nem volt veszélyes.

Feljegyzések a tesztről.

  • Apróságnak tűnik, de nem az. Kicsit átformálták az órát, a számlap nagyobb lett, a szíjrögzítő kisebb, ez egyben azt is jelenti, hogy jobban passzol a csuklóra, azaz pontosabban mér. Az érzékelőkön is dolgoztak, bejött egy új, szóval várhatóan a pulzusméréssel nem lesz gond.
  • Nagyon örültem, amikor megláttam, hogy a futás mellett van olyan template is, hogy erdei futás. Ezt pont nekem találták ki.
  • Megszűntek a mérési anomáliák. A Fenix5, ha fákkal borított útszakaszon bringáztam, meghülyült, rendszeresen 5-6 km/h-val gyengébb sebességet mért. A 6-os nem. Sőt, ez az első eszköz, amelyiknél jól működik a meredekségmérés. Nekem két Garmin kütyüm van, Dórának is van egy Edge10-es készüléke, egytől egyig mind hülye. Még a gps64 túragps is, pedig abba akkora antennát szereltek, amely önmagában nagyobb, mint az órám. Egyszerűen az emelkedőkön az összes műszeren összevissza ugráltak az értékek, széles határok között. Maga a mérés annyi volt, hogy ha egyszer reális értéket mutatott, akkor azt fogadtam el. Ami ugye nem mérés, hanem saccolás. A Fenix6 pillanatok alatt beáll egy körülbelül jó értékre, majd akörül ingadozik +/- 1% értékkel. Bőven jó.
  • A 7/24 új értékei tetszenek. A levegővétel/perc érték és a body battery. Látványos, könnyen érthető visszajelzések.
  • Ami viszont vicces, az az, hogy az alváselemzés értékeit nem szinkronizálja csak úgy fel. Addig nem jelenik meg sem a mobiltelcsin, sem a Garmin Connectben, amíg nem sportoltam valamit. Ez tulajdonképpen zsarolás, de nálam lényegtelen, valamit minden nap szoktam ugrálni.
  • A Fenix5-nek volt egy bosszantó tulajdonsága. Ha megszakítottam a sporttevékenységet (megálltunk pihenni akár kajakkal, akár bringával), akkor hiába mondtam neki, hogy resume later, azaz majd szólok, mikor folytatjuk, ebbe nem bírt beletörődni és 5-10 percenként feldobta az indító menüt. Ha ekkor véletlenül benyomódott egy gomb, akkor vagy újraindította, vagy lezárta a mérést. A Fenix6 már nem erőszakoskodik.
  • De a legeslegjobban a pontos GPS-nek örülök. Innentől kezdve el lehet hinni az óra visszajelzéseit, diagramjait.

Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy van most nálam egy felesleges Fenix5 óra. Úgy tervezem, hogy egy hétig meghirdetem itt a blogon, ha nem megy el, akkor kiteszem a Jófogásra.

Pár szó az óráról. Azt láthattad ebben az írásban is, meg a korábbiakban is, hogy nem kíméltem. Ha valami nem tetszett benne, azt leírtam.
Röviden összefoglalva, az óra akkor mér hülyeségeket, ha sűrű erdőben gyors mozgást kell mérnie. Azaz ha tájfutó vagy, vagy egyszerűen csak rendszeresen futsz erdőben, ha downhillezel, ha divide-olsz, vagy egyszerűen csak rendszeresen tekersz montival erdőben, akkor ez nem a te órád. (Mivel én a térdeim miatt csak erdőben tudok futni, a futás pedig kiemelt információforrás az órának, emiatt nem való nekem sem.) Ha lassan mozogsz, például sétálsz, vagy túrázol, akkor jól mér az erdőben is, meg egyébként is, minden erdőn kívüli mozgásnál teljesen rendben van.
Az óra, hát használt. Van rajta egy karc, viszont az aksija meglepően jó állapotban van. (Bekapcsolt méréssel 2*8 óra, azaz két egész napos akció, mérés nélkül egy hét.) Ma ez már nem kiemelkedő érték, de ennyit tudott újonnan is. 2018 februárjában vettem, azaz már nem garanciális. Ha meg akarsz tudni mindent az óráról, itt van egy részletes bemutatás.
Egy apróság: a Garmin csúcskategóriájú óráinál (Fenix sorozat, FRx45 sorozat) a töltőkábel fogyóeszköz. Nekem úgy tűnik, mintha a kábel apa csatlakozója puhább lenne, mint az óra anya csatlakozója és olyan 3-4 hónap után kontaktos lesz a kábel, egy újabb hónap múlva meg nem működik. Elméletileg létezik 10ezer forint körül gyári Garmin kábel, de nem szabad megvenni, ugyanúgy tönkremegy hamar. Az Aliexpress-en lehet kapni 2-3 dollárért kábelt, én ebből szoktam venni 5-6 darabot és akkor évekig elvagyok. A szíjjal nem szokott gond lenni, a bújtatók viszont könnyen szakadnak, érdemes abból is rendelni egy adagot. Mivel a szíjakat könnyen lehet cserélni, így sokan csinálják, hogy másik, általában eltérő színű szíjjal sportolnak és a fekete szíjjal hordják. Ebben az esetben lehet külön szíjakat is rendelni.
Akkor az ár. A magam részéről 40ezer forintra gondoltam. Elnézve a Jófogáson az árakat, ez szvsz nem rossz.

Hahó, a tenger! #09/09

Hazautazás
2021.06.30; szerda

Egy utolsó úszás kora reggel. Ha ez nem glitch a mátrixban, akkor semmi sem az.

  • Az utolsó három napban, amikor kiértem a strandra, egy korombéli, pocakos férfi lépett ki a toitoi vécéből, ruhástól beállt a vécé melletti tusoló alá, majd elsétált. Az egyik reggel hatkor értem ki, a másikon 6.30-kor, a harmadikon 6.45-kor. (Lehet, hogy ott aludt és a kavics zörgése ébresztette fel?)
  • Az utolsó három napban mindig volt úszó a strandon, akármikor is mentem ki reggel. Mindig ugyanazok. Egy nyugdíjas házaspár, akikkel középen találkoztam, illetve egy negyvenes hölgy, aki a szomszéd strandról úszott át. (Az idősebb pár a gyerekrészlegnél ment be, ezért nem ébreszthették fel a klotyiban alvó férfit?)
  • Az utolsó két napban, amikor már sétáltam a pékségbe, mindig kifordult elém a parkolón keresztül egy idősebb férfi, mankót húzva maga után. A mankóra nem volt szüksége, gyorsabban haladt mint én. De húzta maga után, végig a Betina beach-en.

Reggel találták meg a csajok a fagyasztóban az előző esti meccsre félrerakott bort. Direkt vettem az utolsó estére egy drága és valószínűleg finom bort. Most betonkeményre fagyott. Istenem, a tegnapi nap már csak ilyen vacak nap volt.

Pár szó a pékségről és a pékárukról. Az rögtön az első reggel kiderült, hogy fejenként egy negyedcikkely burek, az rengeteg. Annyira zsíros, hogy nekem kapásból beindította a refluxot. (Hát, igen, ennyit öregedtem. Hat ével ezelőtt még kétpofára zabáltam.) Így végül csak egyet vettünk Nejjel, azt vágtuk ketté. (Dóra gluténes, ő kimaradt az egészből.) Nekem viszont ez kevés volt. (Ebédre éppencsak bekaptunk valamit, azaz gyakorlatilag a reggeli tartott ki egész nap.) Így elkezdtem kisérletezgetni, találomra válogatni a pultról. Nos, egytől egyig minden vacak volt. (Kivéve talán a meggyes rétest és a hotdogot.) Stílusban a pék leginkább tésztafetisiszta volt, azaz tömérdek cukros tészta, a tölteléket, a feltétet (azaz a sajtot, sonkát, csokoládét és vaníliát) éppenhogycsak megmutatta a péksüteményeknek. Persze, lehetne mondani, hogy pont kifogtunk egy ilyen péket, de ez egy üzletlánc volt, gondolom, mindenhol egyforma minőséggel.

Még valami, amit feljegyeztem, de eddig kimaradt. Frankón öregbítjük külföldön a hírnevünket. Soha nem láttam, hogy horvát autós türelmetlenkedett volna, izgett volna, mozgott volna, megpróbálta volna leszorítani a kerékpárost, vagy addig dudálni rá, amíg az dematerializálódik. Türelmesen kivárták, amíg az akadályt biztonságosan ki tudják kerülni, majd kikerülték. Két alkalom volt, amikor hülyegyerek módjára nyomták mögöttünk a dudát, hátha akkor hirtelen elpárolgunk. Más oka nem lehetett, mivel mindkét alkalommal szűk, meredek kaptatókról volt szó, mely helyeken még le sem tudtunk volna húzódni. Mindkét alkalommal magyar rendszámú autó hisztizett. A második alkalommal konkrétan az EuroVelo8 kerékpárúton, mely tényre táblák is utaltak. De a parasztnak ez már komplikált volt, csak annyit látott, hogy kerékpáros, feltart, dögöljön meg, duda.

Na mindegy, ott hagytam félbe, hogy megvolt a reggeli úszás, beszereztem a pékárut, megreggeliztünk. A nagyvadakat (kajakok, bringák) már tegnap elpakoltuk, ma már csak a ‘mindent a táskákba, táskákat az autóba’ gyakorlat maradt hátra. Na meg berendezkedni a hosszú utazásra. A szállásadónktól kaptunk másfél liter házi sajtolású olívaolajat. Kedves gesztus volt, sajnos csak annyival tudtam viszonozni, hogy hagytam egy cetlit, miszerint hvala. (Annyiszor megfogadtam, hogy ha olyan helyre megyünk, ahol van szállásadó, viszek valami kis zacskó pirospaprikát. Aztán mindig elfelejtem.)

Maga az út nagyrészt unalmas volt. Rácsatlakoztunk a sztrádára, benyomtam a tempomatot 100-ra és hazakocogtunk. Lucskónál figyeltem, hogy időben lehajtsak jobbra, a bankkártyás kapukhoz vezető útra. (Ez kábé két kilométerrel a kapuk előtt van, figyelni kell.) A bankkártyás kapunál olyan gyorsan mentünk át, hogy le sem vettem a lábamat a kuplungról. Szemben a készpénzes kapukkal, ahol ránézésre olyan félórás várakozás alaklult ki. Abból saccoltam, mivel a határ előtt, Sveti Helenánál már nem voltak külön készpénzes kapuk és itt jóval kisebb forgalomnál, kisebb sornál is megvolt a félóra várakozás.
Majd jött a határ. El nem tudom képzelni, mit szarakodtak, de megint álltunk egy órát. Pedig két percen belül mentünk át itt is. A magyar hölgy nem is a bódéban ült, kiállt az autók mellé, vetett egy pillantást a személyi igazolványokra, mosolygott és intett, hogy mehetünk. Szó sem volt semmilyen hazatérési covid ellenőrzésről.

Nagykanizsánál újabb tankolás. Szépen erősödő forgalom Budapestig, de semmi komoly. Alig kellett hozzányúlnom a tempomathoz.

Aztán az M0. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan volt képes egy cég ezt megúszni anélkül, hogy kiforgatták volna a vagyonából, vagy nem kötelezték volna egy ideiglenes híd összedobására. Egy kétmilliós nagyváros kritikus hídja használhatatlan immár három éve, úgy, hogy a felújítást végző cég már másodjára barmolta el a felújítást.
Mármint ezt mormoltam csikorgó fogakkal, amikor megláttam a Google Maps kijelzőjén a piros +56 perc jelzést. Aztán itthon utánaolvastam alaposabban, és a helyzet, szokás szerint, nem egyszerű. Ami viszont biztos, az az, hogy még évekig fogunk szívni vele.

[Update]
A poszt megírása és kirakása között jelent meg egy újabb írás a témáról. Nagyjából ugyanazt írja, mint az előző belinkelt anyag, bár technikailag nem annyira részletes, viszont vannak benne új infók, szóval legyen ez is itt.

A dugóban volt időm mérleget vonni erről a nyaralásról. Az alapcél, amely miatt egyáltalán a helyszín felmerült, az a kajakok és a tenger találkozásának megszervezése, a felek összebarátkoztatása volt. Nem megyek bele a részletekbe, megírtam már többször is, ez most nem igazán sikerült. Itt vannak ezek a csodálatos karbon tengerikajakok… és nem tudjuk rendesen használni. Az, hogy én még nem érzem komfortosan magamat benne, az csak az egyik ok, ráadásul nem is a legerősebb. Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog[1]. A baj máshol van. Például a ki-beszállásnál. Olyan helyen, mint most, ahol meredek és kavicsos a part, meg erős a szembehullám, nem lehet oldalra fordított kajakkal finomkodni. Be kell tolni a kajakot szemből és a derékig érő vízben beszállni. Erős hullámzásban nem könnyű, de az evezőlapátra támaszkodva megoldható. Már akinek. Én csak mezítláb nem zsibbadok a kajakban, viszont annyira szűk odabent a hely, hogy ha már beszálltam, nem tudom levenni a cipőt. Cipő nélkül begázolni az Adriába, derékig érő vízbe, na az érdekes formája a mazochizmusnak. Mind számomra, mind a tengeri sünök számára. (És most nem a vízirendőrökre gondoltam.)
Ja, még nem beszéltem a fokozott érzékenységről. Most például apálykor a parttól olyan 10 méterre nagydarab sziklák magasodtak ki a vízből, azaz oldalsó beülés után rögtön fordulni kellett az 5,5 méteres kajakokkal, hogy ne törjenek össze a sziklákon. Mindezt közepes, illetve később erős hullámzásban. Mondhatnád, hogy ez akkor egy nagyon szar beszállóhely volt, amiben van is igazság, de épp az volt az egyik legnagyobb tanulsága a kirándulásnak, hogy ezekkel az érzékeny, kevésbé stabil kajakokkal nagyot romlottak a ki-beszállási lehetőségek. Ami eddig jó beszállóhely volt, abból immár problémás beszállóhely lett, ami eddig problémás volt, az majdhogynem lehetetlen vállalkozássá alakult. Utolsó nap Nej tudott még állatkodni bent a hullámos vízben, mert tartottam a kajakját, amíg beszállt. Nekem egyedül már esélyem sem volt. És nem a sziklák között, hanem a gyerekrészlegen.
Ehhez képest a polietilén kajak problémamentes. Ki lehet vele siklani kavicsos partra, be lehet csúszni kavicsos partról, menetközben is oda állítom a lábtámaszt, ahová akarom, eveztem már benne mezítláb, bakancsban és gumicsizmában, minden működik. Ja, és sokkal stabilabb, jobban pakolható. A karbon mindezzel szemben csak annyit ad, hogy gyorsabb. Meg vagányabb.
Ez azért elgondolkodtató. Ahogy korábban is céloztam rá, legközelebb a polietilén kajakokkal megyünk tengerre és túrázunk. Ahogy eddig is. A karbon kajakokkal pedig egyelőre itthon, viszonylag normális beszállási lehetőségek mellett keressük a kihívásokat. (Ezért bosszantó a Deák Ferenc híddal történő szarakodás. Jelenleg el vagyunk vágva a célra leginkább alkalmas Velencei-tótól.)
Nos, nem mondom, hogy megoldottuk a problémakört. Még azt sem mondom, hogy alakul. De valamit ki fogunk találni.
Mindenesetre felkészül a strandpapucs.

[1]
Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog.
Ha ez ilyen egyszerű lenne. 2018-ban fogytam 27 kilót. Tudomásul kell venni, hogy aki egyszer kövér volt, annak a hátralévő életében folyamatosan küzdenie kell a kilókkal. Csata csata hátán, vannak nyertes csaták, vannak vesztesek. Most éppen nem állok túl jól, az inga kilengett, a mérleg 101 kilót mutat, azaz 14 kiló visszajött. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a kajakhoz kaptam ajándékba egy ábrát. Ez egy diagram arról, hogyan változik a súllyal a kajak stabilitása. Maga a kajak 80 kilós versenyzőre lett méretezve. 100 kilós ember esetén a stabilitása nagyjából portya erősségű. Azaz a tengeri hullámzásban Nej virgoncan evezett a 80 kiló alatti testsúlyával, én viszont paráztam a 100 kiló feletti súlyommal. Nyilván a megoldás sem az – legalábbis rövidtávon nem – hogy megszokom ilyen körülmények között, hanem az, hogy ismét visszamegyek 90 kiló alá.
Ja, még valami. Eddig is tudtam, csak valahogy kiesett a fejemből. A kajakomon a zárófedelek nem igazán zárnak. Ha átcsapnak felettük a hullámok, neadjisten beborul a kajak, akkor a tárolókba befolyik a víz. Nem is kevés. Ezzel nem csak az a baj, hogy minden cuccot vízhatlanba kell csomagolnom, hanem az is, hogy ha a kajakban szabadon lötyögő víz van, az rendesen rontja a stabilitását.

A dugónak is vége lett egyszer. Utána hipp-hopp már itthon is voltunk. Nyitottam a bejárati ajtót, és… vízcsobogás. Asztakurva! Berongyoltam. A konyhában dőlt a víz a mosogató csapjából. Mi a fene?! Mi történt itt? Mert ha egy héten keresztül egyfolytában folyt a víz a csapból, akkor rakhatom is félre az egyhavi fizetésemet a következő vízdíjra.
A ‘mi történt?’ kérdésre egyszerű volt a válasz. Kábé féléve szarakodik a konyhai csap. A hideg vizes oldal hol működik, hol nem. Azaz megnyitom és 90%-ban nem jön víz, 10%-ban meg igen. Valaki megnyitotta, nem jött a víz, úgy felejtette, aztán amíg távol voltunk a csap valahogyan megjavult és beindult.
Mikor történhetett? Szerencsére az utazás előtt megkértük Barnát, hogy a hétvégén jöjjön át, etesse meg a macskát, meg vigye el a leveleit. Vasárnap volt itt, akkor még nem folyt a víz. Azaz maximum 3 nap. Nem, ez sem öröm, de már csak egy fél államkincstárnyi pénz.
Afrikában meg szomjanhalnak.

Utána pakolás. Meg pakolás. És pakolás. Két napon keresztül. A digitális tartalmak összeszedése és rendezése három napig tartott. Drón, gopro, milc kamera, három mobiltelefon, köztük egy iPhone az idióta *.heic formátumával, melyhez a konverter már fizetős és rohadjak meg, ha egy petákot is fizetek bármilyen Apple termékért. Szerencsére online is lehet konvertálni, de a lányom 102 képével azért elvoltam egy ideig. (Nem beszélve arról, hogy ezzel elromlik a fájlok dátuma, azaz nem tudom a nyersanyagot sorbarakni a válogatáshoz.) Aztán a válogatás, 200 képre Lightroom, újabb válogatás, majd a válogatásból válogatás a blogra. Segédábrák elkészítése. Jegyzeteket két helyen is követtem el, a mobilon és a laptopon, ezeket össze kellett fésülnöm. Trekkeket mind az órám, mind a túragps készített, sőt, a túragps még screenshotot is gyártott, ezeket is össze kellett terelnem a Basecamp-be, aztán most az egyszer úgy döntöttem, hogy nem teszek ki trekket a blogba, mert ezek nem voltak olyan nagy túrák. De a Relive-ba feltöltöttem, hiszen a videóba majd kell. És még csak ezután jött a szintézis, azaz a párszavas feljegyzésekből meg kellett írnom a blog posztjait, belekomponálva mind az addigra letisztult fényképanyagot, mind a segédábrákat. Minderre volt pár napom, mert hétfőtől meló, melódia. Meg vettem egy újabb sportórát, azt is tesztelnem kell. (Mint jeleztem, meg fogom írni.) A kert a macskával együtt sikoltozott, amikor meglátott. Ha nem nyúlok hozzá, mármint a kerthez, akkor az egyik fele meghal, a másik meg elburjánzik és elfoglalja a halott területeket. Meg persze lehet felkészülni a tető zsindelyezésére, mert az is itt van a nyakunkon.

Hát, így. Hazajöttünk.

Hasznos link rovat
Fotóalbum