Page 4 of 1161

CCsT 04: Megérkezés haza

Az első probléma a hazautazás, mint komplex folyamat. Lehetett volna kérni mentőt, pontosabban betegszállítót, de nagyon leterheltek, időnként több órát is várni kell rájuk. Maradt a saját erő. Személyautóba nem tudok beszállni, illetve beszállni még tudnék is, hiszen ekkor a gravitáció segít, kiszállni… na az nem ment volna olyan mélyről. Maradt a mikrobusz. Igaz, abban egy jó nagyot kell fellépni, de bőven van hozzá hely, van kapaszkodó és van egy egészséges lábam. Bizakodtam. De a teljes folyamat ennél jóval komplikáltabb volt. Nejnek kellett bejönnie a kisbusszal a belvárosba (parázott rendesen), parkolóhelyet keresnie, lehetőleg a közelben, aztán feljönnie az osztályra, kölcsönkérni egy kerekes kiskocsit, eltolnia az autóig, majd miután beszálltam, visszavinni a kiskocsit, hazavezetni… itthon meg majd lesz már valahogy. Az a következő problémakör. (Kreatív napjaink lesznek.)
A programjaink szerencsésen illeszkedtek: amíg Nej hétfő délelőtt a megbeszéléseit pörgette, addig én odabent a leszerelést. Mindketten délre végeztünk, indulhatott a művelet.
Amikor beleültem a kiskocsiba, mindketten egyszerre röhögtük el magunkat. Teljesen egy srófra járt az agyunk.
– A francba, elfelejtettem hozni ilyen kis zácslócskát, melyet lengethettél volna, miközben tollak! – közölte Nej.
– Bakker, pont erre gondoltam! Hogy amikor megírom ezt az egészet, ide kellene majd valami Svejk referencia!

Aztán később már nem röhögtünk annyit, a nyócker járdái borzalmasak, kutyaszar bőven, az utak forgalmasak, parkolóhely csak messze volt, a minuszok ellenére rajtam nem volt se cipő, se kesztyű, a kiskocsin nem volt lábtartó, így végig nekem kellett kinyújtva tartanom a lábaimat, ha behajlott, beleakadt a járdába, Nej meg ugye folyamatosan tolta a kocsit, ilyenkor diszkréten ordítottam. De végül túllettünk rajta, hazakocogtunk. Itthon minden lefagyva, a kertvárost ugye nem szokták takarítani, oldja meg mindenki maga. Szóltam is Nejnek, hogy szórjon ki egy kis zeolitot a ház elé. Aztán járókerettel besétáltam, meglepő módon a lépcsőket is simán vettem.

Háát….

Sorházban lakunk, az alsó a közösségi szint, itt van a konyha, étkező, nappali, a hálószobák pedig a tetőtérben. A lépcső viszont kifejezetten rosszindulatú. Magas lépcsőfokok, az egész szűk és kanyargós, kapaszkodó csak az egyik oldalon, de az se túl stabil. Látatlanba nem mertem bevállalni(1), így a család átalakította a lakást. Lecipelték fiam elhagyott szobájából az ágyat, felvitték helyére az összes nem használt bringát, az ágy pedig a bicajok helyére került.

(1) Csütörtökön, azaz nyolc nappal az esés és három nappal a hazaérkezés után sikerült először felmennem az emeletre. Mankóval és fájdalomcsillapítóval.

Így amikor beléptem, rögtön egy menekülttábor jellegű nappaliban találtam magam. Egy ágy, bent a térben, körbe mindenfelé mankók, járókeret, vécémagasító (ezt még nem volt idejük felszerelni). A macskaalom átkerült a szerszámosszekrény elé, mondván, hogy most úgysem fogok barkácsolni, nem a fenét, mire az összes járássegítő eszköz összerozsdált lábain beállítottam a megfelelő magasságot, kellett hozzá rendesen wd40, kalapács, kombinált fogó, franciakulcs.

Minden összefügg mindennel. Nem írom le az összes variálást, inkább csak néhány példán keresztül bemutatom.

Nagyjából tudok egyedül öltözködni, de a zokni kifog rajtam. Pár centi hiányzik hozzá, de nem tudom beleakasztani a lábujjaimat. Nej felvetette, hogy reggel, mielőtt elmegy, felad rám egy zoknit. Ez működhetne is, csakhogy a reggeli után jön a klotyi és jelenlegi állapotomban csak akkor érzem magam tisztának, ha utána lemosdok a kádban. Oda viszont nem jó a zokni. Hmm? Nej vett mamuszt, de nem jött be, nem igazán tudom felvenni. Ez csak úgy működne, ha a mamuszvásárláskor én is ott vagyok és próbálgatjuk. Mi legyen? Végül az lett, hogy vettünk nedves vécépapírt és a száraz/nedves kombinációval már elfogadhatóan rendbe tudtam tenni magamat alvázmosás nélkül, azaz jöhetett reggel a zokni. (Aztán végül mégis a mamusz győzött, mert a fene tudja mitől, de elromlott az alvásom és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az, hogy ne ébredjek fel kora reggel a zoknihúzásra.)

Járókeret, vagy mankó? Nyilván mindkettő. (Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valamikor be kellett szereznie ilyesmit, de ma már csak feleslegesen áll a szekrényében és természetesen kölcsön tudja adni.) A járókeret ugyanis a teherautó (habár a szlengben Trabantnak hívják), a mankó meg a sportautó. Bármit is kell cipelni, vagy ráteszem a járókeretre, vagy egybefogom vele, vagy csak fél kézzel kezelem a járókeretet, a másik kezemben pedig cipekedek. (Egyik nap bemutatót tartottam: lannisztereztem egyet.)

Mi lanniszterezésnek nevezzük, amikor valaki egy kristály borospohárral a kezében hanyagul sodródik a társaságban. Jelen esetben bor persze nem volt, de az izotóniás italomat borospohárban kevertem ki, majd az egyik kezemmel a járókeretre támaszkodva, a másikban a borospoharat vállmagasságban tartva flangáltam, rendes, azaz nem béna járással.

A mankó ellenben kicsi, gyors, jól manőverezhető, járásgyakorláshoz nagyon jó, de a használata során nincs szabad kezem. (Azóta már vittem vajaskiflit a zsebemben.) Nej ráadásul valahonnan szerzett macskaszemes mankót is, hátha járkálok majd sötét országúton.
De a legabszurdabb jármű nem ez, hanem a zöldségtároló. Ugyanis felmerült, hogy oké, főzök magamra (a kicsi konyha előnyei, beállok középre és mindent elérek, úgy, hogy bármibe tudok kapaszkodni), de mi lesz utána? Hogyan viszem ki a kaját az étkezőbe? Vagy eszek állva a konyhában? A megoldást a zöldségtároló kiskocsi nyújtotta. A zöldségek át lettek pakolva én pedig kaptam egy zsúrkocsit, melyet járókeretként használva komolyabb dolgokat is tudok magammal vinni.

Így kell járni, úgy kell járni, azaz a nézését és a járását.
Akár járókeret, akár mankó, a legfontosabb, hogy kiverjük a fejünkből azt, hogy betegek vagyunk. Ha ugyanis azt mondom, hogy a bal lábam béna, használhatatlan, akkor mindent a jobb fog csinálni, a bal csak asszisztál. Ebből alakul ki a sánta járás, mely képes a gyógyulás után is megmaradni. És hát a gyógyulás sem lesz az igazi.
Először is ki kell egyenesedni. Segédeszközzel az ember hajlamos görnyedni, mindig a lába elé nézni. Kiegyenesedünk, nem a földet nézzük.
Egyensúlyozni kell. a penge élén. Gyakorolni a járást, úgy hogy még az elviselhető fájdalomig terhelni kell a rossz lábat is. (Egy kis fájdalomcsillapító még nem csalás.) A járás alatt azt értem, hogy figyelni kell, pontosan hogyan is működik a jó láb és ugyanúgy lépni a másikkal is. Vagy ha valaki mentálisan elég erős, akkor el kell felejteni, hogy sérült és megpróbálni hanyagul úgy járni, mintha semmi sem történt volna. A beteg lábbal előre kell lépni; nem szabad húzni, sőt, a beteg lábbal kell húzni magunkat. Meg ilyenek. Ki kell menni az utcára, gyalogolni orrvérzésig. Nagyon hatékony.

Bringáskesztyű a járókerethez. Mert elkezdte törni a kezemet.
– Veszek fel hozzá motoros szemüveget és sisakot is! Mit szólsz? – fordultam Nejhez.
– Lefényképezem!
– Akkor legyen nálad hajszárító is, hagy lobogjon a hajam!
– Mid?

Baszki, ma akkora szélvihar volt, hogy letépte a kerti állólámpa gömbbúráját és vitte magával. Én meg járókerettel rohantam utána.

A legérdekesebb rész a történetben

“A K. Endre-ügy valószínűleg soha nem robbant volna ki, ha az igazgatóhelyettes, illetve az ő nevében eljáró védő, esetleg családtag a kegyelmi kérvény benyújtásával párhuzamosan nem próbálkozik meg a Kúrián is a büntetése megtámadásával. A Kúria eljárása még zajlott, amikor megkapta a kegyelmet, így a kegyelmi döntés bekerült a harmadfokú határozat szövegébe, így pedig nyilvánosságot kapott.”
HVG

Azaz Novák Katalin elé abban a hitben tették le a listát, hogy soha a büdös életben nem derül ki, kiknek adott kegyelmet. Aztán jött egy előre nem látott szerencsétlen esemény.

[Update]
Ilyen egyszerűen nincs, de legalábbis nem lenne szabad lennie.

„A Kúria elnöke az említett lapszámban 3. sorszámú eseti döntés közzétételének körülményeire vonatkozóan soron kívüli vizsgálatot rendelt el” – válaszolta kérdéseinkre a Kúria kommunikációs osztálya, majd hozzátették: „A vizsgálatra tekintettel a Kúria elnöke elrendelte a folyóirat szerkesztésének és kiadásának felfüggesztését.”
444

Azaz felfüggesztik azt a – Kúria által kiadott – újságot, amelyikben az érdekesebb itéleteket szokták okulásképpen bemutatni és amelyből az elnöki kegyelem ténye is kiszivárgott. Tipikus fidesztempó: bűnözni, gyerekkel fajtalankodni, hazaárulni lehet, lebukni tilos. Ha mégis megtörtént, akkor viszont jól megbüntetjük azt, aki kiderítette a gyalázatot.

CCsT 03: Az osztályon

Még nem kezdett el hatni igazán a fájdalomcsillapító, amikor megjött az orvosi vizit.
– Hogy érzi magát?
– Nem túl jól – suttogtam.
– Mi a baj?
– Most múlt el a műtét érzéstelenítője és még nem hat a frissen beadott.
– Aha. Hát, ilyen van. Hamarosan jobb lesz.
– Persze. Viszont ez nagyon rossz. Kérhetném, hogy amíg bent vagyok, rendszeresen kapjak fájdalomcsillapítót?
– Természetesen – bólintott, majd odafordult a jegyzetelő nőhöz – Írj fel a betegnek fájdalomcsillapítót. Ja, meg írd fel, hogy a gyógytornász jöjjön fel ebéd után megsétáltatni a fiatalurat.

Nekem fél méterre kigúvadt a szemem. Megsétáltatni? Öt órája műtöttek! Milimétereket sem merek mozgatni a lábamon, nemhogy súlyt helyezni rá. Ez biztos csak valami betegszivató orvosvicc lesz.

A délelőtt eseménytelenül telt. A társamat hazaengedték, egyedül maradtam egy háromágyas kórteremben. Nemsokára megérkezett Nej, hozott csomó mindent, leginkább jókedvet. Szükségem is volt rá, ez az egész nem csak fizikailag viselt meg, hanem mentálisan is. (Ezt egy héttel később írom, de még mindig, ha eszembe jut, hogyan éltem az előtt a szerencsétlen esés előtt és hogyan fogok most, könny szökik a szemembe.) Persze hozott mindent, amit jónak látott, meg mindent, amit a kórház megkövetelt. Addig semmim sem volt. Ruhám sem, pucéran feküdtem a lepedőm alatt (takaróm sem volt), de még órám sem, tényleg semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Azért ha az ember közelében van legalább egy mobiltelcsi, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, dehát az sem volt.

Az ebéd meglepően jó volt. Utána nem sokkal bevigyorgott a gyógytornász csajszi.
– Akkor most tornázzunk! – javasolta.
– Csinálja. Majd nézem.
– Haha! Maga fog tornázni!

Nem is maradt időm tiltakozni, lerántotta a lepedőmet.

– Hoppá. Vegyen fel valamit.
– Én ugyan nem. Ott van az asztalon egy sporttáska, abban talál alsónadrágot. Legyen kedves, adja fel rám.

Felöltöztetett. Majd elkezdte csavargatni a lábfejemet. Azzal nem is volt semmi baj.
– Most feszítse meg a combjait!
Igazából azzal sem volt gond, a fájdalomcsillapító ekkor már hatott.
– Eddig nagyon jó. Most pedig felülünk!
Ez már nem ment olyan könnyedén, a bal lábamat ő emelte meg és mozgatta, miközben én a maradékot kormányoztam, hátsó madárfogással az ágy vasába kapaszkodva. De végül ültem az ágy szélén.
– Remek! – ujjongott a csajszi – Most pedig kapaszkodjon bele ebbe a járókeretbe és álljon fel!
Ekkor már nekem is kedvem támadt a játékhoz, belekapaszkodtam és a jó lábammal felálltam.
– Erről van szó. Felállt! Mit szól hozzá?
– Nem hiszek a szememnek.
– Ugye? Most viszont üljön vissza, mára elég ennyi.
Leültem, közös munkával vissza lettem hajtogatva az ágyra, betakaróztam a lepedőmmel.
– Holnap is jövök. Addig gyakoroljon! – búcsúzott el.

Azannya. Pár percnyit éltem! Másfél napnyi totál mozgásképtelenség után volt pár reménykeltő pillanat.
Nyilván nem hagytam ennyiben. Kifújtam magam és egy félóra múlva már kúsztam is lefelé az ágyról. A béna lábamat nem tudtam mozgatni, de azt találtam ki, hogy a jó lábammal nyúltam alá és úgy emeltem le az ágyról. Ültem. Utána rátámaszkodtam a járókeretre. Álltam. Szédültem, mint az állat, hányingerem volt, fejfájásom… de álltam. Sőt. Megmámorosodtam és megpróbáltam járni. A technikát hamar kitapasztaltam és simán el tudtam sétálni a vécéig. Aztán ha már ott jártam, pisiltem is egyet. Éljenéljenhurrá. Viszlát kacsa(1), ágytál pedig most már biztos, hogy nem is lesz. Feltéve persze, hogy rá tudok ülni az ülőkére, de csak megoldom valahogy.
Visszaaraszoltam az ágyig és visszafeküdtem. Ez volt a legszarabb rész, nem részletezem. De megcsináltam. Tíz órával a műtét után önállóan felálltam, mentem pár métert, majd visszafeküdtem. Talán megmaradok.

~oOo~

(1) Essen pár szó erről a szárnyasjószágról. A megfigyelőben nyomta a kezembe egy megtermett nővér.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Kacsa – nézett vissza meglepetten.
– És ezt hogyan kell használni?
Teljesen zavarba jött. Egy nővér.
– Hát fogja és beledugja azt, amit bele tud dugni, aztán pisil – oldotta meg végül.
Na most nem vagyok annyira debil, amennyire látszok, meg a csajszit sem akartam szivatni, de elsőre tényleg nem értettem a dolgot. Mentségemre szóljon, hogy ekkor még azt hittem, ez az egy eszköz jó mind a két anyagcsere-folyamatra. Aztán a szobatársaim meséltek az ágytálról és így már minden világos lett.

Viszont… hülyén hangzik, de teljesen megszerettem a kacsát. Nagy találmány. Teljesen tiszta, hibázni gyakorlatilag lehetetlen. Most, amikor már viszonylag könnyen kelek/fekszek, éjszaka még mindig a kacsát használom és egyre inkább az motoszkál a fejemben, hogy ha teljesen meggyógyulok, lehet, akkor is meghagyom. Az egészséges élethez hozzátartozik a sok folyadék, ez viszont azzal jár, hogy éjszaka legalább kétszer ki kell menni vécére. Simán előfordulhat, hogy ennyi mozgástól kimegy az álom a szememből. A kacsához meg még ki sem kell nyitnom a szemem, két perc és már alszom is tovább. Sőt! Gondold végig ugyanezt túrakörnyezetben! Eddig az volt, hogy magamra rángattam valami ruhát a sátorban, görcsberándulva felszenvedtem valami cipőt, elmentem az adott esetben 20-200 méterre lévő vécére (nem mindig lehetett a sátor mellé pisilni), ott ugye égett a világítás, végképp kiverve a szememből az álmot. Majd ugyanez vissza, bemászni, cipő le, ruha le. Van, amikor esőben. És mindezt lehet, hogy kétszer. Ember legyen, aki ezek után vissza tud aludni. Kacsával ugyanez úgy nézne ki, hogy még csak a hálózsákból sem másznék ki, elintézem, amit kell, rázárom a kupakot, kiteszem a sátor előterébe. Ha megint kell, akkor megint. Reggel pedig vagy kiborítom a kerítés mellé, vagy elsétálok vele a klotyira. Röhögj ki, vessél meg, de elég komolyan gondolkodok rajta, hogy rendszeresítem a túrafelszerelésbe.

Praktikus megjegyzés: a zöld teára figyelni kell. Hatékony vízhajtó, mely simán produkál olyat, hogy egy éjszaka megtelik az edény, márpedig ezt használat közben nem igazán lehet észrevenni. Az álmoskönyv szerint ez nagy takarítást jelent a következő napon.

~oOo~

Délután kaptam egy szobatársat, innentől végig ketten voltunk. De ez még így is luxusnak számított.

És tulajdonképpen így teltek a napok. Az éjszakák mind vacakok voltak, nem bírok háton aludni, máshogy meg nem lehetett, a külső ajtó éjszaka is nyitva volt, bejött a fény, bejött a hang, szívszorító volt hallgatni, hogy demens emberek mekkora cirkuszokat produkáltak, az egyik például állandóan azért ordibált, hogy azonnal vigyék kórházba. Szóval alvás, az nem volt. Szombatról vasárnapra jutottam el oda, hogy váratlanul álmodtam.

  • Kerékpárral mentem egy ismeretlen városon keresztül, szűk, macskaköves utcák, kanyargós emelkedők, ódon kapuk, tornyocskák. Az egyik helyen, ami várkapunak tűnt, startmező. Valami verseny van, innen indítják a versenyzőket, láttam is jönni őket. Én viszont lendületből érkeztem, közelebb is voltam, vadul betekertem a pályára. Ott bent már kiderült, hogy ez nem igazi verseny, hanem egy fordított napos diákökörködés, kifejezetten olyan akadályokkal, melyek szivatják a versenyzőket. Hamar levettem, hogy rossz helyen vagyok, elrontom a mulatságot, de sokáig nem tudtam kiszállni, míg végül egy akadályon fel nem akadtam annyira, hogy el tudtam hagyni a pályát. Itt egy csupa boltív nyitott piac volt, árusok helyett jókedvű diákokkal, sör, cigi, fű, olyan 60-as évek hangulat, de voltak mellette bazárok is. Egyszer valahogy mellémkeveredett Nej, aki a furgont vezette, én pedig nekiálltam mindenféle dolgokat vásárolni és bepakolni a mellettem araszoló furgonba. Végigértünk a téren, tele lett az autó, én viszont fura módon ruhátlan lettem, emlékeztem, hogy az utolsó boltban milyen vadul alkudoztak az alsónadrágomra, végül odaadtam, mert úgyis csak beülök az autóba és megyünk haza.
  • Tökéletes volt. Egyrészt azért, mert álmodtam. Ez már a negyedik éjszaka volt és a sportóra ma regisztrált először alvást és ott szerénykedett benne 6 perc REM fázis. (Ez mind azért mert megpróbáltam oldalra fordulva aludni és sikerült.) De maga az álom is remekül illeszkedett, bringázás közben történt a baleset, a következő rész lehet a kórházi kálvária, úgy fogok hazamenni, hogy Nej jön be értem a Fiat furgonnal, naponta egyeztetünk, mi mindent kell venni otthonra, az alsógatyám meg… folyamatosan veszekedés tárgya volt a kórházban, a gyógytornász szerint viselnem kell, az éjszakás nővér szerint meg tilos és rendszeresen levetette.

    Szabályos, de nem szigorú menetrend szerint éltünk. Voltak vizitek, voltak mérések, reggeli-ebéd-vacsora, takarítások, ágyáthúzások, este fürdetés, de én az első után leváltam, megfürödtem magam a lavórból, szurik, gyógyszerek, mindennek megvolt az ideje.

    Emberek, sportoljatok! Mindenhol meglepődtek, hogy a koromhoz képest milyen jók az értékeim. Még a röntgen és – értelemszerűen – a műtét előtt is már 110/80-as vérnyomást, 49-es pulzust és 5.9-es vércukrot mértek. Aztán a gyógyulási folyamatom is érezhetően gyorsabb volt, nem győztek csodálkozni. Egyszerűen a sportos életmód, a jó erőnlét ilyen helyzetben kincset ér.

    Az ággyal nem voltam kibékülve, de nagyon nem. Sajnos a részlegen nem volt olyan társalgóféle, ahová ki lehetett volna ülni. Oké, traumatológiai kórház, valószínűleg nem volt rá nagy igény, viszont az sem volt frankó, hogy kaptál egy ágyat, ahol tartózkodhattál és… ennyi. Abban kellett ülnöd/feküdnöd egész nap, éjszaka meg benne aludni. Nem ment. Fájt a derekam, elaludtam a nyakam, fájt a fejem, egyszerűen nem találtam kényelmes pozíciót. Az utolsó éjszakámon a sportóra szerint három órát aludtam, szerintem egyet sem. Az gondolom elég sokat elárul, hogy éjszaka elolvastam mobilról a Titán Szirénjeit. A maradék időben aludtam.

    A másik, ami nem igazán akart a helyére kunkorodni, az a széklet volt.
    Aztán négy nap után megérkeztem a nagy csomóponthoz.

    Kezdjük ott, hogy nem készültem erre az egészre. A cetlimre már régóta felírtam, hogy rendeznem kell az ebook-okat a mobilomon, de csak halogattam. Most meg itt vagyok egy kórteremben és annyi az összes dolgom, hogy gyógyulgassak, ne okozzak gondot. Valami jó olvasnivaló kellett volna. Nej behozott két frissen vásárolt Pratchett könyvet, ezek hamar elfogytak, a mobilon viszont nem volt könnyű olvasmány. Jobb híján nekiálltam Stephen Hawking Az Idő Rövid Története című könnyed krimijének. Megjegyzem, ezt már régóta el akartam olvasni, csak eddig vagy az idő, vagy a kedv hiányzott. Ugyanis szerettem volna végre már megérteni a relativitáselméletet. Megérteni. Ismerni ismerem, tananyag is volt, megtanultam, később elolvastam Einstein írásait is, tehát nagyjából képben voltam vele, nagyjából mint háziasszony a mikrohullámú sütővel, azaz tudtam mi az, tudtam mire jó, de nem tudtam, hogyan működik.
    Aztán Hawking könyvének már a bevezetőjéből megértettem. Ez az a bevezető, melyet a tudományos tárgyalásoknál vagy elhagynak, vagy túlbonyolítanak.

    És akkor beszéljünk egy kicsit a bélműködésemről.
    Szerdán még bringázás előtt voltam vécén. Utána viszont… mintha elvágták volna. Csütörtök hajnalban műtöttek, onnantól elképzelésem sem volt, mi lesz ebből. Kimászni az ágyból, ráülni a vécére, kinyomni, kitörölni, felállni, visszamászni… és mindezt túlélni… lehetetlen.
    Aztán szépen alakulgattak a dolgok, ment a felállás, a mászkálás, a visszafekvés, de ekkor meg már nem kellett vécére mennem. A szervezet úgy döntött, hogy feladja, inkább nem.
    Végül vasárnap reggel tört meg a csend.
    Először kimentem vécére és kiszenvedtem két mogyorót.
    Aztán visszafeküdtem, olvastam és megértettem a relativitáselméletet.
    Ekkor viszont ki kellett rohannom vécére.
    És miközben hosszú tízpercekben folyamatosan pakoltam tele a fajanszot, gyakorlatilag tudomást sem vettem az egészről, mert a fényvillanásként jött megértést kellett belehajtogatnom a fejemben lévő rendszerbe.
    Csodálatos, amikor nagy dolgok találkoznak.

    Mint céloztam is rá, remekül gyógyultam. Egyre több kört sétáltam a folyosón, kimerészkedtem a lépcsőre is, de azon látszott, hogy jócskán később jöhet csak szóba. Minden értékem tökéletes volt, a gyógytornász sem tudott olyat mondani, amit ne csináltam meg, a vécével kapcsolatos összes folyamatom rendbejött, egyedül az alvás nem ment, de az konkrétan a kórház miatt nem, így semmi akadálya nem volt, hogy hétfőn hazaengedjenek. Nejjel már lázasan tervezgettünk. Volt mit.

    2023.08 Isztria 01: Parenzana

    Az Alpok-Adria túra előtt megbeszéltük, hogy a végét, a Parenzánát is magában foglaló isztriai túrát akkor elhagyom és később együtt csináljuk meg Nejjel. Augusztus közepén ennek jött el az ideje, különösen úgy, hogy időközben mindketten gravel bringára váltottunk, mely az adott terepen minimumkövetelmény.
    Háromnapos túra lett belőle, az első nap a Parenzánáról szólt, azaz az egykor volt belső-isztriai vasútvonal helyén “kiépített” kerékpárútról.
    A gravel bringák pedig megtanulták, mi is az a kutyafitty.

    CCsT 02: A kórházban

    Nos, normál helyzetben lehet, hogy jobb lett volna, de ma totális káosz volt. Budapest megsemmisült, a mentősök pedig az őrület határán próbáltak helytállni. Elképesztő, amit az egészségügyben ezen a napon láttam. A műtők éjjel-nappal folyamatosan dolgoztak, a mentőautók lassan már a tetőcsomagtartón is beteget hordtak, a folyosókat hordágyak, kórházi szállítóágyak torlaszolták el, mégis mindenki eljutott a rendelőkbe. Mint írtam, én egyfajta szerencsés early bird voltam, konkrétan az én mentőseimnek sikerült lestoppolniuk az utolsó szállítóágyat. A többieknek meg kellett várniuk, amíg egy beteg végigment a futószalagon, végül áttették a megfigyelőben lévő ágyra és felszabadult a szállítóágya. Ez persze mind növelte a zsúfoltságot.
    Egy örökkévalóságig várakoztunk közvetlenül a bejáratban. Ez gyakorlatban a szabadban volt, ugyanis a fotocellás ajtónak a folyamatos forgalomban esélye sem volt becsukódni, teljes mellszéleséggel ömlött befelé a hideg szél. Rajtam egy póló volt az összes ruházat, de szerencsére kaptam egy pokrócot. Ekkor még. Aztán elvittek egy vizsgálóba, itt egy harcias doki mondott pillanatok alatt itéletet az emberekről. Nekem megmarkolta a combomat, ordítottam egy hatalmasat, erre közölte, hogy csípőtörés, kettes vizsgáló. Mentünk vissza az előtérbe. Ekkor nyúlták le a mentőseim az utolsó szállítóágyat. Ez kint volt a két fotocellás ajtó közötti előtérben, jégcsapok lógtak a szélén.
    Át kellett volna rakniuk rá. Egymás mellé tolták a két hordágyat, beállították a magasságokat. A hapsi megfogta a felsőtestemet, a nő a lábaimat. A pokróc lecsúszott, de ekkor a pucérság zavart a legkevésbé.
    – Háromra megemeljük és átrakjuk! – vezényelt a hapsi.
    Nem sikerült. Én meg ordítottam. Aztán megpróbálták még egyszer. Itt történt némi félreértés, mert azt hitték, hogy megint ordibálok és próbáltak hangosan lenyugtatni, emiatt nem jutottam szóhoz, megpróbáltam túlkiabálni őket, amire ők is hangerővel reagáltak, szóval jó nagy cirkusz kerekedett, pedig csak azt akartam közölni velük, hogy azért nem tudnak átrakni, mert a nylon hozzátapadt a seggemhez és az nem engedi, azaz ha valaki le tudná szorítani a nylont az emelés pillanatában, akkor már rég túl lennénk az egészen. Így viszont óriásit kinlódtunk, mire sikerült. Az se dobta fel a kedvemet, hogy amikor rákérdeztem, közölték, hogy most elindul egy vizsgálatsorozat és igen, többször is át fognak pakolni valamilyen vizsgálóasztalra.
    Innen eggyel beljebb mentünk, ez kábé annyit jelentett, hogy a nulla fokból bementünk a tíz fokba. Viszont a mentősök elvitték a saját vastagszivacsos hordágyukat, a pokróccal együtt, én pedig kaptam egy lepedőt, azzal is csak deréktól lefelé takartak be. A hideg szél folyamatosan keresztülfújt az előtéren, mi pedig pont az ajtóban táboroztunk, teljes szélességben kitéve a jeges huzatnak. Én elég jól bírom a hideget, de ez már nekem is erős volt. Ekkor már olyan 4 órája kaptam a dermesztő hideget, minimális védelem mellett.
    – Nem tudnánk pár métert arrébbmenni? – kérdeztem rá olyan 40 perc után.
    – Nem, a következő vizsgálathoz ez a pole pozíció – válaszolt a hapsi.
    – Viszont figyelj már, ehhez képest legalább öten megelőztek – vetette fel a nő – Be kellene menni szólni. Tényleg megfagy a beteg.
    Így is lett. A hapsi bement, kijött, aztán hamarosan mehettünk is a rendelőbe. Itt átraktak egy asztalra (nem akarok beszélni róla), elvégeztek egy csomó vizsgálatot, felvették az adataimat, előkészítettek a röntgenre. Aztán vissza a szállítóágyra, utána pedig a jeges előtérbe. Szerencsére most már egy sorral hátrébb kerültem, nem direktben kaptam a hideg szelet. De itt sem volt gatyarohasztó meleg. Közben elindult a variálás a cuccommal. Nejnek szóltam, hogy jöjjön be a holmijaimért, de csak egy óra múlva ért volna be, ennyit nem tudtak várni, csakhogy a hivatalos értékmegőrzős csaj nem bírta a rohamot, ő is csak kábé egy óra múlva tudott volna foglalkozni velem, szóval jobb híján egy zsákban cipeltük a holmijaimat vizsgálóból vizsgálóba.
    Egy újabb örökkévalóság után mentünk a röntgenbe. Itt megint átraktak egy másik asztalra, de olyan profin, hogy meg sem éreztem. Eddig ugyanis fogták a kezemet-lábamat és úgy pakolásztak, na ez horror volt, mindig megfeszült a lábam, abból meg ordítás lett. Itt viszont összefogták alattam a lepedőt és sutty, átdobtak. Nulla fájdalom mellett. Nem győztem dicsérni őket, persze elröhögtük. Ez volt egyébként a másik fura tapasztalat. Amekkora káosz és stressz volt, ahhoz képest senki nem idegeskedett, nem volt hiszti, lazán és vigyorogva tették a dolgukat, nyugtatták a betegeket. A röntgen után visszamentünk a vizsgálóba, ott kimondták a verdiktet, combcsonttörés, szerencsére stabil, azaz különösebben még csak el sem mozdult a két csonk.

    Nagy sóhaj. Amikor az első vizsgálóban azt mondta a doki, hogy csípőtörés, előttem rögtön az ködlött fel, hogy combnyaktörés, na az sokkal komolyabb dolog lett volna. Nem mintha ez nem lenne komoly, de azért van különbség.
    Újból visszatoltak abba a borzalmas előtérbe. Elméletileg a megfigyelőbe mentünk volna, de azok teljesen megteltek. Meg kellett várnunk, amíg valakit felvisznek onnan a végleges osztályára és felszabadul egy hely. Vártunk. Szerencsére most már teljesen a belső falnál voltam (befelé ez volt a pole), de akkor sem volt ez túl jó hely. Néztem, mi folyik. Ilyet úgysem láttam még. A – ránézésre – 6*10 méteres, oszlopos előtér teljesen tele volt hordágyakkal, szállítókocsikkal, mindegyiken beteg feküdt, hol csendben, hol jajveszékelve. Ápolók furakodtak közöttük, alig bírtak haladni, ennek ellenére ha jött egy újabb kerekes hordágy, valahogy csak keresztültolták a téren. Fiatalkoromban volt egy ilyen játék, shokoban néven, na, itt azt játszották nagyon profin. Aztán minden jónak vége van egyszer, felszabadult egy ágy a megfigyelőben, feltoltak.
    Itt már átkerültem egy klasszikus széles kórházi ágyba. Ha nem is izzottak a radiátorok, de már rendes beltéri hőmérséklet volt. Olyan 4-6 ágyat zsúfoltak be egy kórterembe. Nem azért nem írtam pontos számot, mert nem tudok számolni, hanem gyakorlatilag folyamatos pörgés volt, jöttek-mentek az ágyak. Mellettem egy vidám 67 éves öregúr feküdt, ő valahogy kivülálló volt, ő az ónos esőtől függetlenül került be. A műjégpályán korcsolyázott és ott esett el. Combnyaktörés. Vele játszottunk olyat, hogy minden beérkezettet megkérdeztünk, ha bringával esett, nekem járt a pont, ha máshogy, akkor neki. Nyilván nem volt nagy a merítés, de akkor is 3:1-re nyertem.
    Aztán jött egy drasztikus átrendezés. Az összes combnyaktöréses embert feltolták az osztályra, mondván, hogy ezek komplikált esetek, több műtét kell hozzájuk, arra meg ma este nem lesz idő. Ők várakozni fognak. Ketten maradtunk, persze nem sokáig. Én viszont levettem, hogy akkor engem ma még megműtenek. Ekkor már sötét volt, kaját nyilván nem kaptunk, nálam kifejezetten örültek, hogy a reggel 7 órakor betolt 2 kifli, 1 pohár tej óta nem ettem semmit. Minden cuccot elvettek tőlem, az utolsó maradék pólót ollóval vágták le, de még a kibonthatatlan nyakláncomat is kibontották, mert a megfigyelő nyitott kórterem, amíg műtenek, nem tudnak vigyázni a cuccaimra, szóval más szórakozásom nem volt, csak a plafon nézegetése. (Közben Nej megjött a csomagjaimért, kivitték neki.) Az új betegek közül az egyik rögtön azzal kezdte, hogy brutálisan összehányt mindent, a ruháját, az ágyát, a padlót.
    – Reflux – védekezett.
    Baszki. Nekem is az van, de én harcolok ellene és el sem tudom képzelni, hogy el lehet jutni odáig, hogy egy ember nappal csak úgy kihány mindent.
    Bóbiskolgattam, beszélgettünk a többiekkel. A lábam szerencsére nem fájt, ha megszokott egy pozíciót és nem mozgatták, akkor csendben maradt.
    Hajnal egykor arra ébredtem, hogy megmozdul a kocsi.
    – Megyek a kés alá? – érdeklődtem félálomban.
    – Oda bizony – vigyorgott a betegszállító.

    Leparkoltak egy félhomályos alagsori folyosón. Addigra felébredtem és megpróbáltam rákészülni a műtétre. Ekkor már órák óta fekhettem ugyanabban a pozícióban, nyilván elmacskásodott mindenem. Elkezdtem tornázni, emelgettem a kezem, a fejem meg a jó lábamat, felnyomtam a csípőmet, forgattam a bokámat. Igyekeztem beindítani a vérkeringést.
    A folyosón megjelent egy ápolatlan hajléktalan, a lenti környezetben úgy nézett ki, mint egy fűtő, vagy egy hórukkember. Látta mit csinálok, hüvelykujjal jelezte, hogy fasza. Jó. Elment.
    Nem sokkal később betoltak a műtőbe. Tök sötét volt, csak az asztal fölötti lámpa világított. Teljesen középkori hangulat volt. Aztán bejött a hajléktalan és fölém hajolt. Később kiderült, hogy német vendégorvos és ő fog segíteni az orvosomnak a műtét során. Beszélgettünk egy kicsit az altatóorvossal, elmesélte, hogy gerincbe fogok kapni két injekciót, onnantól deréktől lefelé nem fogok érezni semmit. Ha kérek bódítást, akkor kapok maszkot is és végigalszom az egészet. (Saját erőből, azaz nem mesterséges altatásban!) Habár a fenti altatóorvos nem ajánlotta, de a lenti igen, én meg nem akartam végignézni a műtétet, szóval kértem. Megkaptam a szurit, vártam.
    – Össze tudja szorítani a farpofáit? – érdeklődött az altatóorvos csajszi.
    – Ööö, izé, nem!
    – Szuper. Erre vártunk.

    Aztán megkaptam, a maszkot és hamarosan elbóbiskoltam.
    Olyan három óra körül ébredtem arra, hogy újból mozog a kocsi.
    – Minden rendben volt? – érdeklődtem.
    – Igen.
    – Most mi lesz?
    – Röntgen, majd megy fel az osztályra.

    Az is kiderült, hogy kaptam egy nagy szeget, abba egy csomó csavart, örökbe, azaz nem szedik ki. Élmény lesz a repülőtér szekuja.
    (Akit érdekelnek a részletek, itt megtalálja.)

    Az egész olyan volt, mint egy álom. Homályosan emlékszem a részletekre, de szinte minden sötétben történt.

    Reggel hatkor ébredtem meg. Mellettem az egyik megfigyelős szobatársam feküdt, ő is túl volt már a “műtéten”. (Neki a válla ficamodott ki, azt kellett érzéstelenítésben visszatenni a helyére.) Nagyon kinlódott.
    – Mi van? – érdeklődtem.
    – Most múlik az érzéstelenítés – sziszegte.
    – A francba.
    Ugyanis eszembe jutott, hogy hamarosan nálam is el fog múlni. Na, az cudar világ lesz.

    Az lett. Ráadásul hiába kiáltoztam nővér után, akkor ment a reggeliosztás, mindegyik azzal foglalkozott. Azt hittem, kettéharapom a vaságyat. Aztán egy újabb örökkévalóság után végre jött egy nővér, becsatolt egy fájdalomcsillapítós infúziót a kanülbe, szerencsére jó gyorsra állította, öt perc alatt lejött,

    Megérkeztem. Most pár napig ez lesz a fix helyem.