Page 5 of 1161

CCsT 01: A baleset

2024.01.17 egy szerdai nap volt és kifejezetten vacak. A meteorológia kora reggelre ónos esőt mondott, mely 11 körülre felolvad.

Nekem konkrét feladatom volt, a hülye fékproblémák miatt (megírom) Nej eladásra váró országúti bringájába kellett számolatlanul tolnom a kilométereket. Nem volt mindegy, hogy összecsiszolódás után jó lesz-e vagy sem, mert ugyanez volt a problémája (megírom) a jóval-jóval drágább van Rysel bringának is. Szóval szorított az idő, gyötörnöm kellett a fékeket.
Nem indult jól: csúszós úton vékony gumijú országúti bringával… meredek. Én is úgy gondoltam, ezért jócskán kivártam. hagy olvadjon fel a lefagyás. Végül 10:17-kor toltam ki a bringát. Az út nedves volt, de nem ónos. Oké, mehetek.

Kábé 10 méter után földútra váltottam, keresztülbringáztam az erdőn. Nyilván nem volt semmi jegesedés. Az erdő után a lakótelep kis utcáin, járdáin mentem tovább, ott sem. Csakhogy a lakótelep után nagyobb útra értem és ahogy átmentem a lámpás kereszteződésen, megbillent a bringa. Leszálltam, megnéztem, mi van és úgy döntöttem, mára ennyi. Ez kiszámíthatatlan. Visszafordultam. És itt követtem el a hibát. Mentségemre szóljon, az út csak itt-ott, nagyon ritkán volt jeges, nem tűnt veszélyesnek. Szóval ha kellően be lettem volna parázva, akkor ugyanazon az úton mentem volna haza, de nem voltam, így mentem a megszokott, legrövidebb úton. Egészen a Közdűlő és Ipacsfa utcák kereszteződéséig. Nem látszott, de ez a sarok komplett jégpályává fagyott össze. A kereszteződésben nyilván nem mentem gyorsan (hülye hely, a főút jobbra kanyarodik, én meg balra, azaz lekanyarodtam a főútról, az meg itt veszélyes, mert nagyon sokan nem ismerik a terepet), de forduláskor így is megbillent a bicaj, majd kicsúszott alólam. A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.
Ez egy nagyon forgalmas kereszteződés, de éreztem, hogy nem kellene egyből forszíroznom a felkelést. Még nem tudtam, mi van. A lábam például egyáltalán nem fájt, egészen addig, amíg meg nem akartam mozdítani. Az konkrétan nem ment. Behunytam a szememet. Pihentem. Aztán megpróbáltam felállni, de csak felülni tudtam. A téli, neonszínű nyuszi kezeslábasom volt rajtam (‘olyan vagy benne, mint egy pucolt nyúl’, innen a név), felette egy reflexiv télikabát, szerencsére jól látszódtam, az autók kikerültek.
Ez a rész gyakorlatilag már ipartelep, az út még kábé 50 métert megy tovább és beletorkolik a híres-nevezetes Cséry-telep bejáratába, oldalról pedig egy Waberers telep kijárata nyílik ide. Mindkét telephelyre jó nagy vasak szoktak járni. Egy szemétkonténeres teherautó álldogált is ott (csak nem konténert szállított, hanem autót), három melóssal. Ők kapcsoltak leghamarabb, odajöttek segíteni. Mindenáron mentőt akartak hívni, amit felháborodottan utasítottam el. Nem volt ez nagy esés, egyébként is itt lakok két kilométerre, hazavergődök, kipihenem magam aztán elmúlik. Ennek viszont jócskán ellentmondott, hogy három ember segítségével sem voltam képes nemhogy felállni, de még csak egy centit sem oldalra mozdulni. Megpróbáltak kivonszolni, de csak hatalmas ordítás lett belőle. Végül valahogy csak felálltam (utólagosan azt mondom, fogalamam sincs, hogyan sikerült, egyszerűen nem sikerülhetett), de ezzel vége is lett. Így sem tudtam arrébb mozdulni. Ott álltunk a kereszteződés közepén, én fél lábon, átöleltem két fazont és törtük a fejünket. Nem volt kellemes, hideg, jeges szél fújt, az autósok meg empatikusan dudálgattakak, rázták az öklüket. Csatlakozott hozzánk még egy hapsi, így már öten voltunk tanácstalanok. Végül kénytelen voltam szembenézni a valósággal, belementem, hogy hívjunk mentőt. A teherautó sofőrje nem szívbajoskodott, beállt a kereszteződésbe, közvetlenül mellém, hogy tudjak kapaszkodni az egyik kiálló rúdba. Ez nagyon jó ötlet volt. Nekem. A többi autósnak meg nyilván nem. Egyébként sem volt sima helyzet, látszott, hogy a teljesen váratlanul – és szemmel alig láthatóan – teljesen lefagyott kereszteződés nem csak engem tréfált meg. Rendszeresen autók csúsztak át rajta szürke arcú, kimeredt szemű vezetőkkel, akik nem akarták elhinni, hogy hiába nyomják a féket, az autó nem áll meg. Komolyan mondom, nem tudom, hogyan úsztuk meg, hogy nem lett belőle tömegkarambol. (Melyet biztosan nem úsztam volna meg, hiszen elmozdíthatatlanul álltam a kereszteződés közepén.) Vártunk. Kábé 20 perc múlva érkezett ki a rendőr.
– Mi történt? – érdeklődött.
– Kanyarodtam volna a bringával, de kicsúszott alólam. Most pedig mozdulni sem tudok.
– Maga nem kerékpárral kanyarodott!
– De!
– Nem. Higgyen nekem.
– Miért?
– Mert ha kerékpárral esett, akkor az közlekedési baleset, jegyzőkönyv, hivatali ügy, ahol magát fogják seggberúgni, mert nem a körülményeknek megfelelően közlekedett. Hiányzik ez magának?
– Huh. Nem.
– Na látja. Leszállt, tolta át a kerékpárt, aztán úgy esett el.
– Most, hogy mondja, tényleg így történt.

Álltunk, vártunk. Hogy ne legyen akkora akadály a kereszteződésben, a teherautó helyére a rendőrautó állt be, abba kapaszkodtam. Nem mellékesen innentől az autósok is abbahagyták a dudálást. Az utoljára hozzánk csapódott hapsi felvetette, hogy elviszi a bringát a közeli műhelyébe. Telefonszámot cseréltünk aztán elment. Elméletileg a teherautósok is mehettek volna, de rendesek voltak, maradtak. Hátha kell még segítség.
Nagyon pocsék volt a várakozás. Ekkor már nagyjából egy órája álltam fél lábon. Hideg szélben. Ha csak egy picit is megmozdultam, pokoli nyilallásokat kaptam. A ruhám meg… eleve az a cucc logikája, hogy ha mozgok, akkor nem fázok. De ha nem mozgok, akkor… mint a kivert kutya. A kezem konkrétan letört, mert a kesztyűt a kapaszkodás miatt le kellett húznom. A rendőr folyamatosan erőszakoskodott, hogy üljek be az autóba, ne fagyjak meg. Nem értette, hogy nem tudok. (Még most, egy héttel a műtét után sem tudnék.) Nem voltam optimista. Egy ilyen ónos eső képes megbénítani Budapestet, lehet, hogy órákig nem lesz szabad mentőautó.
Aztán két örökkévalóság után meghallottam a szirénát, majd megjelent a mentőautó is. Kiszálltak. A sofőr hapsi, a személyzet nő. Én meg 100 kiló vagyok. Lesznek problémák.
– Mi történt? – érdeklődött a hapsi.
– Elestem és nem tudok mozogni.
– Gondolom, az úr éppen tolta át a kereszteződésen a kerékpárt – nézett a mentős a rendőrre.
– Pontosan – mondta a rendőr, én meg szorgalmasan bólogattam.
– Be tud szállni az autóba?
– Ember, ha én ilyeneket tudnék, nem szobroznék a kereszteződés közepén.
– Oké, akkor hozzuk a hordágyat.

Kihozták, mögém gurították.
– Üljön fel a szélére.
– Nem tudok. Számoljanak úgy, hogy egy centit sem tudok mozdulni.

Alacsonyabbra vették a hordágyat, majd közös munkával ráfektettek. Négy ember dolgozott, egy ordított. Azt hittem, nem bírom ki, de végül benne voltam a hordágyban. Érdekes módon a sokk után pár perccel a fájdalom elszivárgott. A lábam megszokta az új helyzetet. Betettek a kocsiba, mindenki érzékeny búcsút vett. A mentőautó félreállt és elkezdték az előkészítést a szállításhoz.
– Kényelmesen fekszik?
– Annyira nem, de nem gáz.
– Kicsit megemelem a fejrészt.

Megemelte. Ordítottam.
– Oké, nem emelem meg.
– Kösz.
– Le kell vennünk a ruhát. Mennyi réteg van a nadrág alatt?
– Semennyi. Még alsónadrág sem(1).
– Ez jó hír(2). És felül?
– A kabát alatt egy póló. A nadrág viszont kezeslábas.

(1) A szivacsbélésű nadrágok alá nem ajánlott az alsónadrág, mert a két textil összeakad és kidörzsöli a bőrt.

(2) Különösen azért volt jó hír, mert ez egyébként egy borzasztóan szoros sztreccs anyag volt, attól paráztak, hogy ha nem csúszik le könnyen, akkor szét kell vágniuk.

Végül kihúzták a két kezem a kabátból, kiakasztották a kezeslábast és nagyon óvatosan lehúzták a nadrágot. Jöhetett a vizsgálat. Nyomkodták a lábam.
– Itt fáj?
– Au!!!
– És itt?
– Ott is.
– Itt?
– Ott is.

Tanácstalanul néztek egymásra.
– Ne haradudjanak, de olyan erős fájdalmaim vannak, hogy ha csak hozzáérnek a lábamhoz, már fáj.

A csajszi feladta.
– Tapintásra nem érzek elmozdulást, valószínűleg csont nem tört.
– Huh!
– Persze ettől szalag még lehet és az sem jobb.

Aztán jöttek a mindenféle mérések.
– Mennyi szokott lenni a cukra?
– 6-6.5. De most az ünnepek miatt felment 6.9-re.
– Hát, jelenleg 12.
– Nem lep meg.

– Van magánál valami igazolvány?
– Semmi.
– Az baj.
– Mi kellene?
– A TAJ kártya.
– Tudom a számát.
– Tényleg! Szuper. Az is elég.
– A mobiltelcsimben van.
– És az hol?
– Ez az. A kabátom hátsó zsebében. Azon fekszem.
– Akkor meg kell emelnünk.
– Ordítani fogok.
– Sajnálom.
– Tudom. Nem is fenyegetésként mondtam, csak tényközlésként.

Megemeltek. Ordítottam. De gyorsan kikapták a mobilt meg a pénztárcát. Az még külön cirkusz volt, mire megtaláltam a számot, Elsőre úgy emlékeztem, hogy a titkosított keepass fájlban van, aztán mire nagy-nehezen megnyitottam, akkor jutott eszembe, hogy a nem titkos személyes adatokat kiraktam egy text fájlba, hogy ne kelljen szenvednem a kilométer hosszú jelszóval. Mindegy, végül megkapták az adatot.

Végeztünk mindennel, szorosan lekötöztek, majd kaptam egy plédet. Elindultunk. Már előre pánikoltam. Meg fogjuk számolni Dél-Pest összes kátyúját. Van néhány. Én pedig mindegyiket egy ordítással fogom bejelezni.
Nos, majdnem. De ez szerintem csak az önuralmomon múlt. Félelmetes út volt. Kinyúltam, belekapaszkodtam valami fémfülbe, néztem a plafont és feszülten vártam, hogy legyen már vége az utazásnak.

Közben hallgattam a rádiójukat. Döbbenten. Az irányító közölte, hogy mindenki legyen tisztában vele, hogy egy szabad mentőautó sincs Budapesten. Csak több órára tudnak szállítást vállalni. Aztán hallottam a hihetetlen jelentéseket. Volt mentőautó, amelyik egyszerre két beteget vett fel, de nem volt ritka a három sem. Belegondoltam: ónos, jeges utak, ki hív ilyenkor mentőt? Aki elesett és nem tud járni, illetve aki a fejét verte be és azért nem tud járni. Ilyen emberekből hogyan vesznek fel hármat? De megcsinálták. Valahogy. Groteszk, de pont az volt a szerencsém, hogy rögtön a jegesedés _elején_ estem el, egy órával később már nem lett volna mentőautó, illetve csak sokkal hosszabb várakozás után.

Kapcsolódó cikk

Olyan fél egy körül lehetett, amikor megérkeztünk a Fiumei úton lévő Baleseti Kórházba. Két óra telt el a baleset óta. Jégkockára fagytam, a legkisebb mozdulatra is pokoli fájdalmaim voltak. De legalább ez már kórház, civilizált hely, jobb lesz.

Szelesdomb

A dél-cseh bringás videóban van egy részlet, amikor egy dombról zúzunk lefelé, miközben viharos szél próbál meg lesöpörni a bringaútról. Vágáskor nekem egyből Kate Bush dala jutott eszembe, a Wuthering Heights és abból vágtam be egy részletet a száguldás alá.

Aztán amikor két ünnep között néztük a családdal (nem szoktam őket ilyesmivel kínozni, de mivel ezen a kiránduláson mindenki ott volt, együtt néztük meg), nos, akkor eszembe jutott, hogy vajon hány embernek esett le, hogy mi köze lehet ennek a zenének a képhez?

Nézzük először szószerint. A Wuthering Heights konkrétan azt jelenti, hogy az Ordító Szelek Dombja. Ez egyben egy híres regény címe is, magyarul Üvöltő Szelek címmel jelent meg, az írója Emily Bronte. Kifejezetten nagy regénynek számít, nem csak a tartalma miatt, hanem a korát jelentősen meghaladó írói eszközök alkalmazása miatt is. Ezekről most nem akarok sokat írni, a tartalmát viszont muszáj lesz nagyon röviden ismertetnem. Van ez a Wuthering Heights nevű birtok, ahol él egy apa és két gyereke: egy fiú (Hindley) és egy lány (Catherine). Később befogadnak a családba egy utcagyereket is, ő Heathcliff. Hindley megutálja, Catherine megszereti. A gyerekkori barátságból szerelem lesz. Az apa meghal, Hindley lesz a családfő és Heathcliff-et szolgasorba száműzi. Catherine ezek után nem sok jövőt lát a kapcsolatban, hozzámegy a szomszéd birtok örököséhez, Heathcliff pedig elmenekül. Évekkel később tér vissza, immár gazdagon, hogy bosszút álljon elüldözőin. Ez nagyjából sikerül is neki, de túllő a célon: Catherine nem bírja a nyomást, belebetegszik, meghal. Innentől viszont Hethcliff-en tör ki apránként az őrület, állandóan Catherine szellemét látja a Wuthering Heights falai között, végül az őrület őt is elviszi.
(Érdemes megemlíteni a fordító bátorságát. Úgy döntött, hogy ugyanazt a kifejezést – Wuthering Heights – kétféleképpen fordítja, ugyanis rájött, hogy a könyvben a Wuthering Heights az ugyan egy helységnév – Szelesdomb, Zúgóbérc – de a címben a helységnév eredetének – Üvöltő Szelek – kell szerepelnie, mert itt nem a helységnévről van szó, hanem a történet dinamikájáról.)

Az irodalomórának vége.

Oké. De mi köze van ennek az egésznek Böhmerwald lankáihoz? Nem sok. Azon kívül, hogy egy dombról lezúdulva, miközben szelek üvöltöttek, nekem a Kate Bush zene ugrott be.

Ezek után nézzük meg, hogy mi köze van Kate Bushnak az Üvöltő Szelek című regényhez? Sok. Nagyon sok.

Kate Bush 1978-ban debütált a Kick Inside című lemezével. Aki olvasó akkor már létezett és nem spermiumként, emlékezzen vissza. 1978. Milyen zenék voltak akkoriban? Tánc. Úgynevezett tánzenék, nagyzenekari kisérettel. De hagyjuk Magyarországot, mi volt a nagyviágban? A Rolling Stones már túl volt a csúcson, a Beatles pedig régesrég megszűnt. A punk bontogatta szárnyait. Hol volt ekkor a new wave? A punk kategórián belül. (Vicces, de egy időben a Ramonest is a new wave-be sorolták.) Majd csak a nyolcvanas évek elején válik ki belőle. Persze korai kisérletezők ekkor is voltak (pl. Police, Talking Heads), de az egész new wave még sehol sem volt. És ekkor jött ki Kate Bush az új hullámot jelentősen meghatározó lemezével. Teljesen ismeretlen énekstílus, teljesen ismeretlen hangzás. Földöntúli üveghangok csilingeltek az énekében. (Körbenéztem a Youtube-on, operaénekesnők próbálták elénekelni a dalait, mérsékelt eredménnyel.) Nem voltam ott, nem tudom biztosan, de elég erős tipp a részemről, hogy amikor kerestek ehhez a stílushoz énektémákat, viszonylag hamar beugorhatott a Wuthering Heights. Az angol kultúrkör kiemelkedő része és ott van benne a vég, amikor Catherine addig kísérti Heathcliff-et, amíg az beleőrül. Egy kisértet. Aki csábító üveghangon énekel.

A fenti videóból elég jól meg lehet érteni a helyzetet. De ha a szövegből nem lett volna egyértelmű, Kate el is táncolta. Nem is akárhogyan.

Az első tánc stúdióban történt. Kate fehérben, hogy még kisértetiesebb legyen. Ijesztő.

A második táncot szabadban vették fel. Kate piros ruhát visel, mely nem igazán illik egy szellemhez, a tánca bár hajlékonyabb, de a videóban nincs benne az előző felvétel elmosódós/átmosodós technikája, kevésbé szellemszerű.

Érdekes módon mégis az utóbbi lett népszerűbb. Mit népszerűbb? Egy komplett őrület.

Tisztázzuk, mit értettem “őrület” kifejezésen? Ezt: The Most Wuthering Heights Day Ever. A történet előzménye, hogy 2013-ban Brightonban a Brighton Fringe keretén belül néhány lelkes amatőr előadta az ún. ‘Shambush’s The Ultimate Kate Bush Experience’ produkciót, azaz csoportosan eltáncolták a második videón látható táncot. Akkora siker lett, hogy innentől kezdve minden évben, a világ különböző tájain gyűlnek össze emberek ugyanazon a napon, hogy csoportosan eltáncolják ezt a számot. Honnan ismerik a lépéseket? Vannak oktatóvideók, méghozzá nem is egy.
A performanszok pedig… órákig el lehet bogarászni köztük. Elképesztő figurák vannak. Kopasz, vastagon szakállas kövér hapsik. Mázsás nők. Öregek, fiatalok. Mind piros női ruhában. Csövesek. Hipszterek. Kisgyerekek. Buddhista szerzetes. Volt, ahol hatalmas tömeg táncolt, volt, ahol csak páran.

Egy kis ízelítő (tényleg csak az, valójában tele van a Youtube ilyesmi felvételekkel):
Wuthering Heights Day – Folkestone 2019
Wuthering Heights Day Sydney Park 2022
The Most Wuthering Heights Day Ever 2023
The Most Wuthering Heights Day Ever – Munich
The Most Wuthering Heights Day Ever – Canberra 2023
The Most Wuthering Heights Day Ever in Berlin 20230729
The Most Wuthering Heights Day Ever – Edinburgh 2021
The Most Wuthering Heights Day Ever in Greenfield, MA-07.30.23
The Most Wuthering Heights Day Ever – Tartu 2022 (WTF?)

Csak szólok, hogy Budapest eddig még nem csatlakozott.

Breaking news

Most konkrétan szószerint. Tegnap a jégpályán kicsúszott alólam a bringa, combcsonttörés. Hajnali egykor műtöttek, most éppen kórházban csikorgatom a fogaimat. Egy ideig ritkábbak lesznek az írások.

Szent eszmék

Kártyáztok a haveroddal. A pakli – benne a lapokkal – adott, a szabályok szintén.
Aztán egyszer csak rajzolsz magadnak egy újabb lapot, majd közlöd a partnereddel, hogy ez a kártya mindent visz. Csak. Mert.
Ez a szent eszme.
A haverod ezek után szintén rajzol magának egy kártyát és már kezdődik is a társadalom megosztása, a polgárháború, a vallásháború.

Vegyük észre, hogy szent eszmék valójában nem léteznek, pusztán csak azért találta ki és tartja fent ezeket a mindenkori hatalom, hogy legyen egy mindent vivő eszköze a társadalom manipulációjához. Innen nézve teljesen logikus, hogy aki akár csak megkérdőjelezi ezeket a szent eszméket, az pokolra való gazember, hiszen a szent eszmék annyira szentek, hogy eleve megkérdőjelezhetetlenek. Egyébként nem lennének szentek. Azaz nem működnének. Most sorolhatnám a példákat, kezdve a haza és a becsület nevében mészárszékre hajtott több tízmilliónyi hősi (? igen, ez is szent eszme) halottal, folytatva a vallási fanatizmussal, a nacionalizmus/sovinizmus vonallal, a rasszizmussal, az antiszemitizmussal, a focializmussal… és így tovább, és így tovább.

A szomorú az, hogy ez az egész működik. A társadalmi nyomás olyan erős, hogy senki nem meri kimondani, hogy a szent eszme valójában nem az. Nagyobb társaságban ki mernéd jelenteni, hogy a haza, a haza becsülete bullshit, magyarnak lenni pedig nem dicsőség dolga, hanem egyszerűen csak egy állapot és előfordulhat, hogy még csak büszke sem vagy rá? Egy csomó ember agyába annyira belerágta magát ez a ‘szent eszme’ féreg, hogy ölni képesek, ha te nem úgy gondolod. Tökéletes példái a sikeres manipulációnak.