Róma 2/6

2012.04.14; szombat

Éjjeli bolt híján étlen-szomjan indultunk el otthonról. Mint az állatok. Szerencsére 15 méterre a bejárattól volt egy sarki étkező, bezörrentünk. Cukrász- és péksütemények, üdítő, kávé. Nem is kell más. (Na jó, esetleg bor.) Kezdésnek kértem egy üres croissant-t, ezzel helyből le lehet tesztelni a péket. Megbukott. Ugyanaz a nehéz tésztájú, lisztfetisiszta stílus, mint nálunk. Következőre kértem egy vaníliásat, ha már úgyis el van cseszve, akkor legyen teljesen. Az eszpresszó kávé viszont ütött rendesen, még délután is maguktól trappoltak a lábaim, amikor csak álltam a buszmegállóban.

Elméletileg ma már Roma Pass-szal utaznánk, de ötkilométeres körzetben nincs turisztikai iroda, ahol vehetnénk, szóval el kell lőni még egy jegyet. Bementünk a Terminihez, ott biztosan kapunk Pass-t. Bármennyire is bizarr, de ott sem kaptunk. Nem azért, mintha nem lett volna – csak az eladó nem adott. A szokásos kedvenc szituációm: közöltem, hogy ‘two roma pass, please!’… erre kaptam egy hosszú szónoklatot, kérdéssel a végén. Mindezt az utcai zajban, forgatagban. Szerencsére másodikra jobban figyeltem, levettem, hogy Annual Culture Week van, azaz április 14-22 között minden múzeum és intézmény, amelyik benne van a Roma Pass programban, minden papír nélkül, ingyen látogatható. Kivéve Colosseum és barátai, ez a blokk – idén először – maradt fizetősnek (12€).
A fejemben lévő komputer ekkor mondta azt, hogy buffer overflow. Gyakorlatilag az egész jól felépített programtervem összedőlt, lehetett mindent újratervezni, a megváltozott körülményeknek megfelelően. De a sok tervezésnek megvan az a nagy előnye, hogy ekkorra már az összes szükséges adat fejben van, csak szét kell szedni a korábbi tervet és összerakni máshogyan. Például, mi lenne, ha egy napra raknánk az összes olyan látványosságot, melyekhez tömegközlekedni kell, arra jó a napi bérlet, a többi napon meg úgyis csak beutazunk a városba, délután meg vissza a szállásra? Az annyi, mint 6 jegy + 1 napi bérlet, na meg a Colosseum belépő, az összesen 22€. De jók vagyunk! A Colosseum és környéke fél nap, a töredékbe pont beleférnek az utazgatós célpontok, akkor mára bérlet, azaz ma este lesz az is, hogy bejövünk éjszakai csavargásra.

A Terminin megvettem automatából a bérletet, már annyira ment, hogy nem is állítottam át angol nyelvre. A Colosseum két megálló. Kiszálltunk, égnek emeltem a tekintetemet, eltátottam a számat – és telement esővel. Jól indul. Mivel Roma Pass nincs, így keményen végig kellett állnunk a pénztár előtti sort. Nem baj, legfeljebb addig eláll az eső. Aha.

From Roma 2012
From Roma 2012

Mire végeztünk, már határozottan és makacsul szemetelt. Bejártuk a szinteket, megcsodáltuk Minden Focistadionok Öreganyját és külön örömömre az egyik szinten volt egy részletes anyag is a Domus Aurea-ról(1).

(1) Domus Aurea: Néró, őrület a szemekben, nagyzási hóbort. Megvan? Nos, előljáróban jó tudni annyit, hogy a történelmet végig a szenátus írta, ergo ha egy császár sokat csesztette őket, akkor megnézhette magát, mi maradt meg belőle az utókornak. Ha egy császárról annyit tudunk, hogy sültbolond volt, akkor azért joggal gyanakodhatunk, hogy nem csak az volt-e az egész mögött, hogy túlzottan keményen bánt a szenátussal? Ettől függetlenül Néró tényleg nem volt százas, de nem is volt annyira idióta, mint ahogy az elterjedt róla. Habár valójában nem ő gyújtotta fel Rómát, de az határozottan nem növelte a népszerűségét, amikor kiállt a tűz mellé és elénekelte a Trója pusztulásáról szerzett dalát. Mint ahogy az se lendítette előre a népszerűségi listán, hogy úgy döntött, a leégett területen felépíti a világ legfényűzőbb palotáját. Magának. Fényűzésben Róma mindig is jó volt, de Néró ezt is bőven túlszárnyalta. A drágakövek és az arany közönséges építőanyagok voltak a palotában. Úgy indult, hogy felállított az épület mellé egy 35 méter magas bronz (illetve arannyal és ezüsttel kevert bronz) szobrot(2). Magáról. A palota teljes elkészültét nem élte meg, de azért már nem kellett szégyenkeznie, amikor beköltözött. Állítólag azt sóhajtotta, amikor becipelték az első papundekli dobozát, hogy “végre, emberi körülmények között élhetek!”. Néró halála után az épület gyorsabban fogyott el, mint egy féldisznó Etiópiában. Később teljesen el is felejtették, majd a reneszánsz időszakban találták meg véletlenül, nagy szemeket meresztve a föld alól kikerült értékekre. (Pl. Laokoon szoborcsoport.)

(2) Erről a szoborról kapta később a mellé épített aréna is a nevét: Colossus -> Colosseum.

A Domus Aurea komoly problémát okozott nekem tervezéskor. Sokat olvastam róla és igencsak kíváncsi is voltam, mi maradt meg a nagyívű épületből. Csakhogy a Google Earth legnagyobb nagyításában sem láttam semmi kivehető alakzatot ott, ahol lennie kellett volna. Akkor ez most van, vagy nincs? Végül arra a döntésre jutottam, hogy nincs, maximum a pinceszintje lehet meg – ezért örültem a kiállításnak, mert rengeteg kép volt arról, hogy az ásatások alapján hogyan is nézhetett ki az épületegyüttes valójában.

Az arénából kijövet megnéztük I. Constantinus összelegózott diadalívét, felmentünk a Fórumig, döbbenten konstatáltuk, hogy ott nincs bejárat, majd visszamentünk a Palatinus oldalában lévő kapuhoz. Na, ekkor szakadt ránk az ég. A szemerkélő eső először szaporára váltott, később elveszítette minden gátlását és dőlt, mintha dézsából öntötték volna. Mivel a meteorológia mind a négy napra ilyen időt jósolt, így nem húzódtunk be sehová, hiszen négy napig úgysem engedtek volna minket megbújni mondjuk Romulus kunyhójában. Na, szarrá is áztunk. A könnyű túrázáshoz használt vékonyabb esőkabátom kábé egy órát bírt, utána ronggyá ázott rajtam minden: útlevél, térképek, mobiltelefonok, fényképezőgép. Tökmindegy volt, mit, hová raktunk, hiszen mindketten bőrig áztunk, de úgy rendesen, fehérnemű mélységig, a táskáinkkal együtt. Mindezt akkor, amikor azon a területen voltunk, amelynek megismerésére napokat készültem. Áttanulmányoztam a császárokat BC50-től AD200-ig, térképről, írásokból kikerestem miden egyes megmaradt kődarab történetét, egy csomó papírt nyomtattam, hiszen ezt a rengeteg információt úgysem lehet fejben tartani. Gondoltam, majd a helyszínen előszedem ezeket, megnézegetünk, beazonosítunk mindent, ha kell rétegek szerint. Na, ezekből lettek az egyszer használatos térképek: ahogy előszedtem valamelyiket, egy percen belül cafatokra foszlott az esőben. Hiába törölgettem a fényképezőgép lencséjét papírzsebkendőkkel, hiszen a pézsék is csuronvizesek voltak. Végül csak azokat az objektumokat néztük meg, amelyekre emlékeztem, aztán kimenekültünk. Jó lett volna bemenni egy meleg múzeumba, szárítkozni, de a Campidogliónál láttuk, dolgozik ezerrel a Culture Week, legalább százan álltak sorba, hogy bejussanak a Palazzo Nuovoba, a Capitoleumi múzeumba.
Nézegettük a teret, már amennyire a tömegtől meg az esernyőktől lehetett, aztán folytattuk a napi tervet: Via Appia Antica. Újabb nyitott helyszín. Esőben. De, ugye emlékszünk, a kocka ekkor már el volt vetve. Aztán ahogy mentünk a Circo Massimo felé, az eső kezdett szolidulni. Egy helyen megakadtunk: volt egy tér, utak minden irányba, nem tudtam, melyiken kell továbbmennünk. Közel-távol sehol nem volt semmilyen fedett hely, így beálltam egy nagy fa alá és elővettem az addig kiemelten óvott kölcsön térképet. (Ing belső zsebe, ahol csak enyhe felületi nedvességet kapott.) Ekkor jött egy széllökés és vagy egy liter víz zúdult a térképre. Itt borult el az agyam, megrugdostam néhány fát és an-bloc elküldtem Rómát a ká anyjába. Nem ez volt a nap fénypontja. Végül saccolt irány alapján mentünk tovább, szerencsénk volt, nemsokára feltűnt a hatalmas murvás tér, ahol egykor a pompás versenypálya állt.

From Segédlet

Mondjuk, ma már leginkább semmi nincs ott az ősi dicsőségen kívül, de ahogy Nej megjegyezte, az is szép tőlük, hogy nem építették be plázával, lakóparkkal meg parkolóval, hanem meghagyták az emlékezet számára.

Gyakorlatilag itt már elállt az eső, de fenyegetésnek otthagyta a lábát. Lógott.

From Roma 2012

Az eredeti tervek szerint gyalogoltunk volna, de mivel úgyis bérletünk volt, meg tele hócipőnk, így maradt a 118-as busz. Rohadt ritkán járt. Álltunk a Circus Maximus megállóban, és közben szórakozottan nézegettük az egykori aréna mögött a Palatinus romjait. Róma, egy mondatban.

From Roma 2012

Röptében történt egy programmódosítás. Úgy terveztem, hogy a busszal kimegyünk a végállomásig, onnan még gyalogolunk egy kicsit a Quintili villa romjáig, majd eldugott földutakon átkeverünk a Via Appiára, ahol többezer év ódon hangulatától övezve visszasétálunk Cecilia Metella mauzóleumához. Ez egy meglehetősen hosszú szakasz, kiemelt látnivaló nincs, csak hangulat: megy az ember az öreg köveken, jobbra-balra rétek, szántóföldek, esernyőfenyők… és öreg romok. Végül a levegőben lógó eső miatt ez a szakasz kimaradt, sajnálom is erősen. (Ha valamikor visszamegyek, ez az 5 kilométeres szakasz kiemelt helyen fog szerepelni.) Ehelyett leszálltunk a mauzóleum magasságában és átsétáltunk az öreg útra. A sarkon volt egy presszóféleség, kértünk egy-egy omlettes szenyót, meg még egy eszpresszókávét. Mert már kezdett leállni a motor. A jó ég tudja, mi volt a szenyóban, ismerős íz, az nem igazán. De ekkor már mindegy volt.
Csak amikor kijöttünk a fűtött, meleg helyről, akkor realizáltuk, mennyire át fagyunk fagyva, mennyire vízesek is vagyunk. Teljesen illett a hangulatunkhoz a kripta meglátogatása.

From Roma 2012

Bementünk, itt is rom, ott is rom, vázák, amfórák, hamvvedrek. Meg egy nagy kút.
– Oké, hangulatos, meg minden… de hol a hulla? – tette fel Nej a mindkettőnket érdeklő kérdést. Nem jött rá válasz.

Kíváncsiságból benéztünk Szent Sebestyén katakombájába, de ez vatikáni illetőségű múzeum(3), ergo belépőjegyes. Kihagytuk.

(3) Akkor nem tudtam, most már tudom. Nem csak Szent Sebestyén holttestét rejtette a katakomba, hanem ideiglenes jelleggel elég sokáig Szent Péterét és Szent Pálét is itt raktározták. Emellett vagy itt, vagy a Quo Vadis templomnál van az a kő a Via Appia burkolatából, mely Jézus lábnyomát őrzi, abból a pillanatból, amikor megjelent a Rómából menekülő Péter előtt, elhaladt mellette, majd amikor Péter megkérdezte, hogy ‘Jé, uram, te most hová is mész?’ (Quo Vadis, Domine?), akkor csak annyit válaszolt, hogy megy Rómába, ismét megfeszíttetni magát. Ettől persze Péter elszégyellte magát és visszament a kereszthez. Aztán ez vagy így történt, vagy sem, az mindenesetre sanszos, hogy Jézus igencsak meghízhatott az alatt a pár év alatt a mennyekben. Én láttam azokat a köveket, azokon nyomot hagyni… kellhetett hozzá némi túlsúly.

Felsétáltunk a buszmegállóhoz.

From Roma 2012

Nem volt hosszú séta, olyan 500 méter, de egy kis darabon megkaptuk az elmulasztott hangulatot is. A buszon beültünk a fűtött ülésbe (a hátsó üléssor mögött közvetlenül már a motor volt és az az áldott termodinamikai hatásfok gondoskodott arról, hogy meleg is legyen), nem is szálltunk le a végállomásig. Ott metró, majd irány haza.

Illetve. Pont a metróállomásunk mellett volt egy dohánybolt és nagy örömömre találtam benne pont a kirándulás tempójához illő, a minőségéhez képest érthetetlenül ismeretlen szivart. Ha azt mondom, hogy nagy múltú, nagy hagyományú olasz szivargyártás, mit lépsz? Nem, ne hívd ki rám az ápolókat, tényleg létezik ilyen. Csak a nagyvilág nem igazán ismeri. A Toscano szivarokról van szó. A márka létezett már elég régóta, olyan elvegetálunk, dohányunk van, csinálunk belőle valamit tempóban. Aztán a XIX. században bekövetkezett a baj, egy egész szállítmány dohánylevelet elfelejtettek bepakolni a raktárba, a hirtelen eső meg szarrá áztatta. Vakarták a fejüket, hogy mi legyen, végül úgy döntöttek, hogy legfeljebb ráírják, hogy erjesztett dohány, aztán eladják úgy. Legyártották belőle a szivarokat – és hatalmas siker lett. A Toscana szivarok azóta is felettébb népszerűek Olaszországban. A világ többi felén pedig még mindig nem hiszik el, hogy vizes dohánylevélből is lehet szivart gyártani. Pedig nem mondhatnám, hogy nem tudnak róla: Clint Eastwoodnak a mai napig ez a kedvenc szivarja. Az összes filmjében ezt szipókázta. Ez volt a szájában, amikor ellőtte a Csúf kötelét. Ezt szítta, amikor Dirty Harry szerepében az alvilágban rakott rendet. Habár a nagy tömegek nem ismerik, a szivar Amerikában, a művelt szivarosok körében ritka ínyencfalatnak számít. Nálunk pedig nem lehet kapni sehol, pedig a közelben gyártják és még csak nem is drága. (Pontosabban van, de ki kell menni érte Párkányba.)

Mindegy. Ott jártam, hogy irány haza. Némileg azért aggódtunk. Hűvös, szeles idő volt, bőrig átáztunk, mindenünk vizes, az apartmanban pedig csak klímát láttunk, fűtést nem. Oké, melegvizes zuhany van (Nejnek, mert a pici bojler csak egy személynek adott melegvizet), a fürdőszobában láttam hajszárítót, azzal meg tudjuk szárítani a cuccunkat, aztán legrosszabb esetben fűtünk a villanyrezsóval. De nem kellett ennyire túlcifráznunk a dolgot, a klímán volt fűtési lehetőség is, így pár óra alatt mind mi, mind a cuccunk visszanyerte eredeti, dehidratált állapotát.

Még hazafelé beugrottunk a sarki boltba. Nagy örömömre láttam frizzante-t és volt Nej kedvence is, Pinot Noir. Illetve, itt Pinot Nero. Az árak… megint nem tértem magamhoz. A vörös frizzante – írd és mondd – 1,6 euró egy üveggel, a Pinot Noir meg 2,5. És ezek felsőpolcos árak. Komoly túrást kellett bemutatnom, hogy találjak 4€ feletti bort – és ez egyáltalán nem költői túlzás. Végül nagynehezen levadásztam egy Chianti-t, valamivel 4 euró felett. Egyszerűen döbbenet. De több bort nem vettem, most csak ketten vagyunk, három napra, langsam spazieren. (Egy nap alatt elfogyott mind a három. A frizzante eleve egy nagyon alacsony alkoholtartalmú, szénsavas ital, kábé úgy ittuk, mint a meggymárkát.)
Még mindig a bolt. Előttünk egy öreg, a szenilitást már messze a túloldalról szemlélő bácsika fizetett. A pénztáros nem rakott ki elválasztót, így az öreg simán betermelte magának az ásványvizünket. Ugyan harsányan szóltunk neki, de a hapi egy kukott nem értett meg a mutogatásunkból és váltig ragaszkodott hozzá, hogy az ásványvíz az övé. Végül rálegyintettem. Nem kellett volna, de ne rohanjunk előre. Vettünk még valami rendes kaját: kenyereket, vajat, szalámit, sajtokat és süteményt. Gigászi vacsorát rittyentettünk belőlük, borral jól meglocsolva. Pihenés.
Ránk is fért, mert jött az éjszakai menet.

Rögtön egy komoly feladattal kellett megbírkóznunk: kijutni az épületből. A külső zárhoz adott kulcs ugyanis nemes egyszerűséggel nem nyitotta a zárat. A többi kulcs sem. Szerencsére jött befelé egy lakó, kiengedett. De ebből bizony gondok lehetnek, különösen az utolsó napon. Akkor kulcsunk sem lesz. Nem mintha a kulccsal ki tudtunk volna jutni.

Városnézés, villamossal. Illetve, a sunyiban buszra cserélt villamossal. A térképek szerinti 3-as, azaz városnéző villamost szemeltük ki, méghozzá végállomástól (Transtevere állomás) végállomásig (Borghia park). Gyakorlatilag körbetekergi a várost, érintve egy csomó látványosságot. Bérletünk meg van mára.
Nejt megállónként kellett felébresztenem. (Utólag azt kell mondjam, nem ez volt a legjobb ötlet: vidáman, élénken jöttünk el otthonról, aztán a másfél órás buszozgatás közben mindkettőnkön kitört az álmosság. Ráadásul elég sok időt el is vett, az meg csak utólag jutott eszembe, hogy éjszaka más a tömegközlekedés, a night bus hálózatot meg nem ismerem.) Az utolsó két megállóban már nem volt senki rajtunk kívül a buszon. A sofőr is elfelejtkezett rólunk, úgy kellett előrerohannunk, hogy legalább vele együtt le tudjunk szállni.
Kint voltunk egy teljesen néptelen sarkában a városnak, ahol a civilizációba csak egy parkon keresztül átvágva lehet bejutni. Itt látszott, hogy ezt eredetileg nappali túrának terveztem és nem gondoltam alaposan végig, mi történik, ha átrakjuk éjszakára.
– Éjjel tíz óra van, kint vagyunk a belváros szélén, egy sötét, néptelen parkban – jegyeztem meg – Vágjunk bele. Mi bajunk történhet?

Nem történt semmi. Igaz, hangulatos sem volt, mert minden neszre összerezzentünk, de elég hamar visszajutottunk a megnyugtató házak, utcák, emberek közé.
Nagyjából a Piazza del Popolo mellett jöttünk ki a vadonból. Rögtön megszerettük a teret. Kellemes látvány, nyüzsgő éjszakai élet. Innen a szélső sugárúton, a Babuino-n mentünk tovább, becélozva a Spanyol Lépcsőt. Már messziről készültem rá, hogyan fog seggreülni Nej a fenséges látványtól.

From Roma 2012

Nos, sehogy.
– Miért álltunk meg? – kérdezett rá.
– Lépcső. Spanyol Lépcső. Gregory Peck, Audrey Hepburn – próbálkoztam, körbemutatva – Nyüzsgő élet! Varázslatos éjszakai hangulat!
– Ja? – nyomott el egy ásítást.
Feladtam. Ácsorogtunk, fényképeztem.
– Felsétálunk?
– Persze.
Itt kaptunk ízelítőt az arab mentalitásból. A tömeg nem csak romantikus lelkekből állt, hanem hihetetlen bosszantó virágárusokból is. Eleinte csak kézmozdulattal hessegettem el őket, aztán már hangos No! kiáltással reagáltam, amint közeledtek, de hiába. Úgy tapadtak, mint a piaci legyek. A spanyol lépcső tetején támaszkodtunk a korlátnak, összebújva, néztük a várost, erre a faszi odajött és beletolta a képünkbe azt a nyamvadt gyökeret. Csak azért nem repült le a haja az ordításomtól, mert néger volt és kopasz. A romantikus hangulatnak persze lőttek. Rögtön utána jött egy másik, aki egy nyomorult lézerpointert próbált ránksózni, lelkesen mutogatva, milyen messzire látszik a fénye. Ember, lézerpointer! Nálunk már évek óta vállalhatatlanul égő játékszer, még az általános iskolákban is – itt meg ilyenekkel nyomulnak, aggresszíven, a pofánkba tolva. Oké, tudom, hogy dobogós helyen vagyunk a ‘Hogyan látsszunk turistának’ versenyben (jól táplált, középkorú pár, térkép, fényképezőgéptáska), de mindennek van határa. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ha tíz méteren belül elhajtok 5 virágárust, akkor mi a fasznak nyomul rám rögtön a hatodik? Hátha közben megváltozott az igényem? És nem, nem értik. Volt olyan, akinek ellöktem a kezét, mert érzésem szerint már túlságosan belenyomult a privát szférámba, erre elkezdett pampogni, hogy why? Nem sokon múlott, hogy nem etettem meg vele a virágját. Na, ennyit a romantikus sétánkról. Mindenesetre határozott élvezettel szemléltem, amikor pár nappal később begyűjtöttek egy indiait a Piazza del Popolo-ról, a többi pedig menekült a kapualjakba.

From Roma 2012

A rossz hangulatú spanyol lépcsőtől a Trevi kúthoz sétáltunk át, mely váratlanul egyből lenyűgözte Nejt. Leültünk egy kőpadra, és nézegettük a víz játékát. Habár úgy tűnt, sok ember van a téren, de ezt egyből átértékeltük, amikor később megláttuk, mennyien is vannak nappal. Az esti tömeg pont kellemesen nyüzsgött, pont annyi élet volt a téren, amennyi még jólesett. Indiai árus pölö egy sem volt és nekem ezzel lopta be magát a szívembe a hely.

From Roma 2012

Innen a Pantheon felé sétáltunk tovább. Mint ahogy lemegy az ember egy öreg pincébe és megcsapja a dohszag, úgy csapott meg bennünket a kor ezen a téren. A Pantheon egész egyszerűen a három dimenziós történelem. Öreg. De nem csak az, hanem – a Via Appia Anticá-hoz hasonlóan – sugározza is magáról, hogy öreg, és ez sötétben különösen jól megy neki.
Mentünk tovább, a Navona tér felé… amikor hirtelen kipukkadtunk. Reggel óta úton voltunk, eláztunk, gyalogoltunk, ekkor már éjfél körül járt az idő – és amikor felvázoltam, hogy most vagy hazamegyünk az utolsó villamossal, vagy később gyaloglunk egy nagyot a Circo Massimo metróállomáshoz (utolsó metró olyan 1.30), vagy ha azt is lekéssük, akkor marad gyalog haza, ami pihent embernek nem egy nagy ügy (50 perc), de nekünk, hajnalban már az lesz. Szóval abban maradtunk, hogy a tervezett éjszakai séta másik részét (Navona tér, Angyalvár, Vatikán) inkább áttesszük holnapra, legfeljebb veszünk még egy napi bérletet. Most pedig futás az utolsó villamoshoz.
Szükség is volt rá. Az utolsó pillanatban értünk az Argentina szállóhoz. Először jól el is böktük, a villamos még csak a depó részlegen állt, én meg azt hittem, hogy az már a megálló és nekiálltam nyomkodni az ajtónyitót. Nem tudom, mit drótoztak össze a gépen a talján mérnökök, de a sofőr kihajolt az ablakon, dühödten ordítozott, majd előrébbgurult 5 métert, heves helyezkedési csatározást indítva be ezzel a 30 méterrel arrébb lévő megállóban. De legalább így mi is észrevettük, hogy az az óriási tömeg ott nem egy utcai gitáros körül gyűlik, hanem a villamosra vár. A villamosunkra. Az utolsóra. Odasétáltunk, pesti módra reszelgettünk, élesítettünk egy kicsit a térdünkön és könyökünkön, majd vártuk a szerelvényt. Hála a rutinnak, sikerült feljutnunk.

Éjjel fél egykor értünk haza. Befelé működött a kulcsunk – én pedig úgy döntöttem, hogy ez az ideális alkalom megkeresni, hogyan lehet ebből a lépcsőházból kijutni. Alaposan átnéztük a zárat, megrángattunk minden megrángatnivalót, de semmi. Az egyetlen halvány remény az volt, hogy kiszúrtam, a zárból rögtön megy az ajtóba egy elektromos vezeték, tehát kell lennie valahol egy kapcsolónak, amelyik nyitja a zárat. De ilyen kapcsoló nem volt sehol. Vakartuk rendesen a fejünket. Elsétáltam a lépcsőház hátsó traktusa felé, ahol egy egykor volt portásfülke húzódott meg. Az ajtaja mellett találtam három kapcsolót. Hmm. Lehetséges, hogy ezek közül az egyik nyitja az ajtót? Mondjuk abszolút illogikus, hiszen innen vagy 15 méter az ajtó, mire odaár a delikvens, a zárnyelv tutira visszakattan. Ki kellene próbálni. De mi van, ha az egyik mondjuk a légószirénát kapcsolja? Éjjel egykor?
Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem kapcsolgatni, Nej pedig odaillesztette a fülét a zárhoz és figyelte a kattanást. Hogy az első két kapcsolóra mi történt, azt nem tudom, de a harmadikra megjött a várva várt kattanás, kitárult az ajtó.
– Hiába, öt diploma azért nem hazudik! – veregettük meg egymás vállát. Ezt az akadályt is leküzdöttük.

Fárasztó nap után elmondhatatlanul szomjasan értünk haza. És nem, nem volt semmi innivaló a lakásban, csak az az extra száraz Chianti. Most tudtam volna fenéken billenteni a bácsit, aki lenyúlta a vizünket délután. Két pohár bubis víz után már helyreállt volna a folyadék-háztartásom – így viszont a száraz bor az első kortyra leszárította még azt a kevés nedvességet is a számból, ami a sok loholás után megmaradt. Mondamom sem kell, a bor íze sem jött ki rendesen ilyen körülmények között. Ez az, amire azt mondja az ember, hogy kár belém. De persze fogyott így is, a szomjúság nagy úr.
A borral és egy szivarral kiültem a teraszra. Szerencsére esőnek nyoma sem volt, anélkül meg tavaszias meleg volt az idő. (Egész napra 81% eséllyel mondták az esőt. Nos, az a 81% mind abban a két órában zuhant le, amikor a Fórumon voltunk, utána már nem jött egy csepp sem.) Ücsörögtem, rámondtam néhány megjegyzést a mobilra, ha már nincs idő blogolni, azért ne vesszenek el az élmények.

Kettőkor alvás. Ébresztő nyolckor. Naná.

This entry was posted in Utazás.

5 thoughts on “Róma 2/6

  1. @snefi: Tele? Egy GPS-képes mobiltelcsim van, egy Samsung Galaxy Mini, de ez önmagában is olyan vérszegény, hogy meg se fordult a fejemben, hogy offline térképszoftvert töltsek fel rá. Online-t meg nem használok külföldön, mert drága.
    Meg úgy általában, egy kártyanaptár mértetű térképpel bőven nem olyan jó mászkálni, mint egy nornális, összehajtogatható turistatérképpel. Tudom, teszteltem, pár évvel ezelőtt Nápolyt iGO-val jártuk be. Pontosabban, iGO nélkül, mert a szűk utcákban egyszerűen nem látta a műholdakat.

  2. haat ez furcsa. :D
    egy gagyi e52 -on siman jol hasznalhato a terkep es az utvonal tervezo :D
    szerintem azert szanj ra idot es probald ki hisz a tiedbe is van gps.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *