Skerapara, avagy nagy futás a Szlovák Paradicsomban

2010.05.28; péntek

Még januárban úgy indultam neki az évnek, hogy amint lesz egy szabad hétvégém, felkapom a jó előre összecsomagolt túra egységcsomagomat és irány a hegy, az erdő. Időjárás nem játszik, hiszen felszerelkeztem az esős időre is.
Aztán úgy alakult, hogy nem igazán volt szabad hétvégém. Abban az egy-két esetben pedig, amikor mégis összejött, szabályszerűen leszakadt az ég – özönvízszerű esőben, viharban meg akármilyen védett is az ember, nem érdemes kidugnia az orrát. Se a hegyekbe, se a vizekre.

Most egy újabb szabad hétvége közeledett – és egy újabb vihar. Fogcsikorgás.
Akkor is elmegyek. Minimalizáljuk a veszteségeket. Legyen mondjuk sátor helyett faház. Erdei ösvény helyett pedig szűk szurdok. És az izgalom kedvéért legyen egy csomó vas is.

Azaz Szlovák Paradicsom. Utánanéztem, minden út járható, habár a vizes szakaszokon most tényleg van víz. (Mondjuk a Hernádon csak nem ér fel a tálcákig.)

A kölyköknek programjaik voltak, most először csak Nejjel ketten mentünk. Ráadásul külön utakon jártunk: Nej gyakorolta az önálló tájékozódást, én pedig kihasználtam, hogy egyedül mehettem, ráállhattam a saját tempómra.

Végül 17.00-kor indultunk el Pestről, fél kilenckor érkeztünk meg, még világosban. A megszokott Javorina házakból már nem volt, kaptunk helyette Kolibát. Ha valamire illik a nomen est omen, hát erre mindenképpen. Az ennél kalyibább épületnek már nem igazán van teteje. Irkáltam már korábban, hogy elég durva viszonyok uralkodnak Podlesokban… de most még annál is durvábbat kaptunk. Ahogy bementünk a házba, nekem egyből fülig ért a szám.
– Jó lesz! – szögeztem le határozottan.
– Jézusmária! – hüledezett Nej.
– Ne add már itt a szűzlányt! – néztem rá értetlenül – Úgy csinálsz, mintha sosem lettél volna Csehbányán.
– Ja, hát ahhoz képest még jó is.
– Jó bizony. Erdőbe jöttünk, csavarogni. Ide sátor, farönk és hátizsák illik. Ez a faház ahhoz képest már hiperluxus.

Mindez 42 euróért. Azaz egy faház, két személy, két éjszaka, egy autó, plusz üdülési adó. A tömérdek itthagyott szemét már csak a bónusz volt.

Nagyítás Nagyítás

Idefelé néztük a hegyi falvakat.
– Te, ezek fűtenek – konstatálta Nej.
– Puhányok – legyintettem – Május vége van, ilyenkor már nem illik.

Hamar lehetőségünk nyílt igazolni is a nagy arcunkat. Ugyanis az erdőszéli faházban fűtés, az nem volt. Fűtőtest igen, de a kapcsológomb benyomásra beesett a mélybe, aztán csókolom. Kész szerencse, hogy a négy személyre méretezett lakosztályban ketten voltunk, így a dupla takaró már elég volt.

– Látsz valahol ágyneműt? – kérdezte Nej.
– Itt?? – értetlenkedtem, miközben kidobtam az ágyamból a valamelyik korábbi lakó által otthagyott betonkemény kiflivéget.
Nem is vacakoltunk a huzattal, magunkra húztunk, mindent, amit találtunk. Én például a vodkát.

Kiültem a teraszlépcsőre. Egy üveg bölényfüves vodkával. Most azt kellene írnom, milyen isteni érzés volt üldögélni a világ szélén, egy erdei faház lépcsőjén, beszívni a friss, illatos levegőt, élvezni a csöndet. Nos, a levegő rendben is volt… de kábé 100 méterre egy jó 30 fős társaság gondolta úgy, hogy ez az ideális hely az orbitális hétvégi bebaszáshoz. Techno zene, ordítozás.
Nem akarok álszenteskedni, valamikor részt vettem én is ilyen akciókban. Tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg így van. Ha úgy istenigazából elengedett, laza bulit akarsz csapni, akkor ki kell menni az erdő szélére. Mert bárhol máshol a civilizációban nem lehetsz ennyire szabad.
Ez persze azoknak viszont óriási szopás, akik pont pihenési céllal zarándokoltak ki az erdő szélére. Ez egy eldönthetetlen helyzet, az optimális megoldás halvány esélye nélkül. De komolyan, így is gondolom. Nem tudtam haragudni az ifjúságra, bármennyire is elrontották az élményünket.
(Utólag mondom, lehet, át kellett volna sétálnom az üveg vodkával. Nej már aludt, mi meg építettük volna a szlovák-magyar barátságot.)

Ücsörögtem, aztán kivittem a netbookot, irkáltam egy csomót, aztán kitöröltem, végül eleredt az eső, bementem. Alvás.

2010.05.29; szombat

Reggel 7-kor keltünk. Az ifjaknál üvöltött a zene, üvöltöttek maguk az ifjak is.

Nagyítás Nagyítás

8 után valamivel indultunk neki. Nej egy rekreációs sétának, én pedig az eddigi legkeményebb SzP túrámnak: Podlesokból végig a Hernád-áttörésen, aztán a Tamáshegyi kilátó után rácsatlakozni a Fehér-patak völgyére, elmenni a Sokolia dolináig (Sólyom víznyelő), azon fel, végül a hátsó utakon vissza Podlesokba. Impozáns útvonal. (A lenti képen vastag, szürke csíkkal jelölve.)

Nagyítás

Rögtön, amikor kiléptem a tábor kapuján, megláttam közel mögöttem egy 4 fős csapatot, akik ugyanarra mentek, amerre én.
Ezt utálom. Amikor nem a saját tempómat járom, hanem azért kell rohannom, nehogy utolérjenek. Mert menni megyek, azzal nincs baj, csak éppen sokat fényképezek is.

Elgondolkodtam, mi is az igazán fontos nekem ezekben a túrázásokban. A sport? A táj? A fényképek? A sport semmiképpen sem. A táj, igen… de nagy kihívás az is, hogy a tájról készítsek úgy fényképeket, hogy az átélt szépség megjelenjen a képeken.

Ha viszont fényképezés közben megelőz egy lassabb csoport, akkor egyrészt engem tartanak fel ott, ahol nincs mit fényképezni, másrészt belógnak a képbe, ott, ahol van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Szóval futottam egy nagyot. Nehogy utolérjenek. De az első két szakaszon így sem tudtam tartani a szintidőt. Szerintem ott valahol nagyon benéztek valamit a térkép készítői, mert később ugyanezzel a tempóval 5-10 perceket vertem rá a szintidőkre – de az első két szakaszt kizárt, hogy le lehessen nyomni 1.35 alatt. Nekem, így, majdnem futva, 1.40 körül lett.

A Menedékkő szurdok bejáratánál ültem le pihenni egy nagyot. Aztán elkezdtem művészkedni a kamerával, de megláttam a távolban a csapatot és inkább gyorsan továbbmentem.

Kellemes meglepetés volt a létánfalvi malom. Én eddig csak rémtörténeteket hallottam a környéken kóboroló cigány csapatokról… ehhez képest nyugalom és béke volt. Meg egy kocsma. Ki is használtam a ziccert, ittam egy sört, meg lecseréltem az üres ásványvizes palackomat egy telire. Borzasztóan jó ötlet volt. A még jobb az lett volna, ha legalább egy literes palackot veszek. Vagy kettőt.
Ugyanis kifejezetten meleg volt, a napocska parádézott az égen. Ennek mindenki örült – kivéve azt az embert, aki a meteorológia alapján hűvös, esős időre készült. Bazidrága, kifejezetten lábmelegítő zokni a túrabakancsban, vastag, kétrétegű nadrág (nem, nem a csodálatos narancssárga, azóta van egy kevésbé feltűnő, de hasonló adottságú szürke nacim), egy műszálas, vastag, hosszúujjú póló, fölé egy polár mellény, ezek mellett a hátizsákban még egy komolyabb esőkabát. A térkép alapján bőven egésznapos túra, távol minden korrigálási lehetőségtől.
Ehhez képest végig izzasztott a nap. A sörrel együtt két liter folyadékom volt. Az utolsó 2,5 órás szakaszon már a falevelekről szopogattam le a felületi nedvességet.

Vissza a Hernádhoz. Ücsörögtem a kocsmánál, ettem is műzlicsokit a sörhöz, és annyira jól éreztem magamat, hogy úgy döntöttem, jó nagy lauffal magam elé engedem az üldöző csapatot. Akik viszont nem jöttek. (Valószínűleg felmentek a szurdokba.)
Lehiggadva, kényelmes tempóban indultam tovább. Éppenhogy átértem a kőhídon, amikor felállt egy addig az út szélén üldögélő csapat és elindult abba az irányba, amerre én is mentem. Bakker. Megint rohanhattam. Pedig most olyan terep jött, ahol egyrészt durva terepakadályok vannak, másfelől még sohasem jártam. Szerettem volna egy csomót fényképezni.
Aztán jött szembe is egy nagy csoport, én gyorsan átcsusszantam mellettük, a két csoport meg lehet, hogy most is ott lóg egymással szemben a tálcákról.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Egy kicsit lassíthattam. De olyan nagyon nem, mert akárhogy is nézzük, a Hernád-áttörés főút, ott bármikor jöhetnek nagyobb csoportok.
Úgy gondoltam, hogy majd a Fehér-patak bejárata után fogok lazítani, oda már csak a megszállottak mennek. Rohantam, rohantam. Végül Biely potok, bementem – és ezerrel nekiálltam művészkedni. Ugyanis most látszott igazán, miért is fehér ez a patak. (Korábban, amikor családdal már kereszteztük ezt a patakot, akkor a hegyes szögben sütő lemenő nap fényében leginkább sárga és zöld volt.) Az egyik ilyen bonyolult felvételsorozatból léptem vissza az ösvényre – és ott volt egy 10 fős csoport. Bakkerbakker. Megpróbáltam elmenekülni előlük is, de jött egy olyan rész, ahol feltétlenül csinálnom kellett párszáz fényképet. Megálltam. Ők is. Jól elvoltunk. Megkérték, hogy fényképezzem le őket. Ahelyett, hogy mindenkit berugdostam volna a patakba, meg is tettem. Aztán lassan felcuccoltak, én pedig találtam még néhány fűszálat, melyek nem voltak minden szögből megörökítve. Elengedtem a csapatot, sőt, laufot is kaptak.

Ez egészen az első dongalétráig tartott. Ugyanis volt velük egy kutya, és az nem volt hajlandó felmászni egy ilyen ingatag valamire. Előlről húzták, hátulról rugdosták, de nem. A gazdája időnként trükközött egyet, elindult a kutyával visszafelé, majd hirtelen megfordultak és ismét nekivezette a kutyát a létrának. De a doggie sem ma jött le a falvédőről, ezerrel befékezett a létra előtt.
Nem kicsit nem értettem a helyzetet, mert a kutya kábé feleakkora volt, mint a macskáink, simán bele lehetett volna vágni egy hátizsákba. De valamiért a gazdája azt akarta, hogy a dög a saját lábán jöjjön át.
Egy ideig élveztem a műsort, aztán beugrott, hány dongalétra is lesz még ezen az útvonalon. Így amikor a gazdi éppen trükközött a kutyával, gyorsan felrohantam a létrára, bodicsek, bocs, bodicsek, bocs, bodicsek – és már át is mentem rajtuk.

Nem is volt gondom, végig a Fehér patak völgyében.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Illetve mégis. Borzalmasan el voltak hanyagolva a dongalétrák. Volt egy, amelyikre ráléptem és egyből 90 fokot fordult, én pedig belezúgtam a patakba. Szerencsés esés volt, kiderült, hogy annyira jó a vízhatlan szerelésem, hogy 20-30 centi víz nem akadály. Innentől sokszor egyszerűsítettem az utat, ha a parti ‘ösvény’ túl nehéz, túl bonyolult volt, inkább mentem tovább a mederben. (Persze vigyázni kellett, mert annyira tiszta volt a víz, hogy nem igazán lehetett saccolni a mélységét.)

Nagyítás Nagyítás

Sokolia dolina – vándor, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Másodjára járok erre, és mind a kétszer ez volt az első gondolatom. A barátságos, világos patakvölgyből kell ráfordulni egy sötét, fenyegető ösvényre. Mely előtt egy nagy tábla fogad, ahol elmagyarázzák, hogy ez az útvonal az SzP legnehezebb túraútvonala, biztosan meggondoltad-e, hogy bevállalod?
Naná. Ezért jöttem el ilyen messzire.
Igaz, nem a legnormálisabban. Képzeljünk el egy hegyére állított háromszöget. A két felső csúcson van a két turistaközpont (Podlesok és Csingó), bent a Paradicsom mélyében meg a Sokolia dolina. Azaz akárhonnan is közelíted meg, mindig fáradtan érsz oda. De ha abszolút perverz vagy, akkor azt csinálod, amit én: átmész az egyik központból a másikba, majd onnan vágsz neki a víznyelő-túrának.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A létrák előtti emelkedőnél utolért a korábbi csapat, csak most éppen már a kutya és a gazdája nélkül. De itt már voltam annyira fáradt, hogy elengedtem őket. (Azért nem semmi: eredetileg úgy gondolták, hogy a kutya is felmászik ezen a terepen?)

Na, a nagy létra és környéke. Víz volt, bőven. Még több is. Én pedig lépcsőfokról lépcsőfokra lefényképeztem mindent, amit a 80 méter magas létra- és hídkomplexumban érdemes. (Tudom, korábban már írtam, de az újak kedvéért: egy házgyári lakás magassága 265 centi, ráhagyásokkal egy tízemeletes 30 méter. Azaz képzelj el két egymásrarakott tízemeletest, majd rájuk még egy hatemeles épületet. Na, ekkora magas az itt jövő létrarendszer, mely körbeölel egy ekkora magas vízesés-rendszert. Egyszerre gyönyörű és félelmetes.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Igazából ez a rész volt a mai túra fő oka, ide akartam eljönni fényképezgetni a teljes fotós felszereléssel. Kár, hogy itt már annyira hulla voltam, hogy levegőt is csak a bőrömön keresztül tudtam venni.
Rögtön a létrarendszer után jött még 250 méternyi szintemelkedés. Olyan jó közép-európai módra: nem ám szerpentinezünk – akinek kell, az kapja meg gyorsan a magasságot. Ezen a részen már 50 méterenként álltam meg pihenni. Értem én, hogy az a hatékony, ha az ember egy állandó sebességgel megy, de nálam itt már abszolút elfogyott. Mármint a sebesség.

És még itt is jöttek mögöttem. De már nem zavart. Ez sima erdei szakasz volt (méhekkel, legyekkel), itt nem számított, ki van elől. Itt már fényképezés sincs.

Fent voltam a Sokolia dolina kijáratánál, a tábla szerint 1002 méteren. Ezt le is ellenőriztem, nem igaz. A kijárat valójában csak 930 méteren van. Ha továbbmegyünk Mala Polanka felé, akkor nagyjából félúton, egy kaptató tetején érjük el az ezer métert. Ja, a túra indulómagassága 540 méter – de ez nem jelent semmit, mert sok a hullámzás.
És ott álltam… pontosabban ültem, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Az izgalmas részeken túl voltam, most már csak a hazatérés maradna. Térkép szerint 2,5 óra, lefelé menet. Az én térdeimmel. Víz nélkül. Hullafáradtan.
Azt hittem, soha nem fog elmúlni ez az idő.
Nyilván itt is volt csoport mögöttem, egész pontosan kettő is. De itt már nem érdekeltek. Ezt az utat már kivülről ismerem, a legtöbb túránkon ez a befejező menet.

A bakancsomnak a sok víz betette valamennyire a kaput. (Mind a patakvölgyben, mind a víznyelőben elég sokat mentem vízben.) Olyan hangja lett, amikor léptem, mint amilyen hangja a Komár mopedemnek volt, amikor csavartam egy embereset a gázkaron. Olyan jó morgós. Mondjuk csodálkozni egy cseppet sem csodálkozom: ahogyan bántam ma vele, az a legkevesebb, hogy végigmorogja a hazautat.

Ahogy közeledtem Podlesok felé, úgy kezdett el tekerni az agyam. (Abból tudtam, hogy közeledem, mert felhallatszott a szomszédban zajló buli.) Nejjel még a túra előtt megbeszéltük, hogy délután káposztalevesezünk valahol. Igenám, de én vizes, koszos és büdös voltam, nem is kicsit. Így beülni egy étterembe… elég laza lett volna. Ha viszont elmegyek a – viszonylag messze lévő – faházunkba, lezuhanyzok, átöltözök… bizisten nem leszek képes újból felhúzni a bakancsot.
Végül kompromisszum lett a dologból, Podlesokban leültem két sörrel egy kocsma kerthelyiségébe – mondtam már, hogy milyen szomjas voltam visszafelé? – majd rácsörögtem Nejre, hogy mindhármunkat itt talál a kocsmában. Igaz, a teraszon csak sültkolbász volt, de kompromisszumnak megtette.

Számvetés: a meglehetősen optimista térkép szerint az út 9,5 óra. Én úgy képzeltem, hogy fényképezésekkel, pihenőkkel lesz olyan 11. Ehhez képest végigrohantam 10 óra alatt, pedig tényleg fényképeztem, tényleg pihengettem. Nagy futás volt.

Esti zuhany.

– Először menj el te zuhanyozni – szóltam Nejre.
– Dehogyis. Még lustálkodom. Kezdjed te.
– Biztosan tudod, mennyi melegvíz van a bojlerben? Mert ha te kizuhanyzod a meleg vizet, nekem jó a hideg is, de fordítva…
– Hoppá. Meggyőztél.

Így én lustálkodtam még egy kicsit. Bár a nagy sziszegés a fürdőszobából nem sok jót jelentett.

– Jó volt a melegvíz? – kérdeztem a kifelé tartó Nejtől.
Nem volt melegvíz.
– Na, ne. Azért volt ilyen drága a szállás(1), mert direkt olyan faházat kértem, amelyikben van melegvíz.
– Hát… valami mondjuk volt.
– Na látod.

(1) Ugye emlékszel: 42 euró.

Aztán elmentem én is zuhanyozni. Megnyitottam az egyik csapot. Habár pirosra volt szinezve, de igen hideg volt a víz. Tesztként megnyitottam a másik csapot is. Dermesztően jéghideg víz jött belőle. Hmm, úgy látszik, itt a normál hideg víz számít melegnek.
Tusfürdőm ugyan nem volt, de nem támasztottam semmi kifogást Nej vadvirág illatújával szemben. Itt nem kell félni, hogy lebukok.

– Most örülsz mi? – fogadott Nej, amikor kijöttem.
– ?
– Végre egy neked való hely: spártai körülmények, nincs fűtés és csak hideg vízben lehet zuhanyozni.

Miközben mondta, szórakozottan lepöcköltem egy döglött óriáshangya kitinvázát az ágy széléről, ahová a törölközőt terítettem.

Még haraptunk valamit, majd Nej ágybabújt, én meg kiültem a trepnire a netbookal. A bulizós társaság folyamatosan nyomta, csak immár két zeneforrásból. A kakofóniából itélve ez már a finálé lehetett. Vodka mellett megpróbáltam összeszedni az élményeimet, de szomorúan tapasztaltam, mennyi kiesett, már csak így, egy napon belül is. (A PDA-t ügyesen otthon felejtettem, így nem tudtam menetközben jegyzetelni.)

2010.05.30; vasárnap

Igazából már túl sok minden nem történt. Kilenckor keltünk, jó negyedóra nyüszítés, mire a végtagjaim elkezdtek működni. Kisétáltam, megnézni, hogyan vannak az ifjak: csend volt. A házuk előtt pedig két mentőautó állt. Most ezek akkor vagy hámból kirúgó mentőszolgálatosok voltak, vagy csak jól sikerült a buli.

Hazafelé beléptünk egy szlovák Tescoba sörért, aztán tekerés haza. Ahogy megérkeztünk, leszakadt az ég. Csuromvizesek lettünk, mire berámoltunk.

Valaki szólhatna már odafönt, hogy lassan elég lesz ebből a májusi aranyból.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

3 thoughts on “Skerapara, avagy nagy futás a Szlovák Paradicsomban

  1. Szép teljesítény, mi tavaly nyáron pont ebben a házban laktunk a két gyerekkel. Akkor egy pár percig azért volt meleg víz is :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *