Category: Műértés

Vasárnap déltájban autóztunk haza Tiszafüredről. Álmos napsütésben, közepesen lassú tempóban. Mint az őszi legyek. Hangulathoz illő zenét kerestem a pendrive-on: Blondie, Autoamerican.

The tide is high but I’m holding on
I’m gonna be your number one

Ennél a résznél azért elvigyorogtam magamat. Hogy is mondjam… gyorsan eszkalálódott a mondanivaló.

Pont úgy, ahogy a magyar népdalokban szokás.

A malomnak nincsen köve,
Mégis lisztet jár, mégis lisztet jár
Tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár,

Hogy mást ne mondjak.
Itt is elég gyorsan eljutottunk a malomtól a rózsámig.

Jut eszembe, belegondolt már valaki, hogy ha a kökény nem feketére érne be, hanem sötétbarnára, akkor az a szegény pásztorlegény kénytelen lett volna ilyetén módon rímet faragni:

Kék a kökény röcécacca,
Ha megérik sötétbarna

Tiszta szerencse, hogy a természet tudja a dolgát.

Tökéletes illusztráció.

Jelenleg éppen ezzel a könyvvel küzdök. Ezt veheted szószerint is: 114 oldal bevezetés, 20 oldal fogalomdefiniálás után még mindig nem akar elkezdődni a ‘cselekmény’. De van bőven ideje, a két kötet együtt 1200 oldal. (Jó, ilyet tudott a Trónok Harca is, de valahogy azzal jobban haladtam.)

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy abban a bizonyos 1918-ban íródott kötetben a szerző olyan pontosan megjósolta a jövőt, hogy még azt is eltalálta, száz év múlva milyenek lesznek a kommentek a könyvéről szóló írás után: retardáltak, arrogánsak és végtelenül ostobák. Mint az éppen aktuális kultúra, mely ebben a fázisában már méltánytalanná züllik.

Valamikor régen ezt írtam:

Akkoriban fel sem tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, agresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

Nos, az érzékeim nem csaptak be. A dalnak nem ez az értelmetlen, szürrealista zagyvalék volt az eredeti szövege.

Akinek esetleg új:

• A közismert szöveg
• Az eredeti szöveg

Kemény, nagyon kemény.

Ha mindenképpen olyan érfelvágós fajta depressziós szeretnél lenni és azt kérdeznéd tőlem, melyik könyvet ajánlom a cél eléréséhez, szó nélkül a Harlekin Milliói-t nevezném meg.

Valamikor az ezredforduló környékén már nekiszaladtam. Ráadásul érintett is volt a családban. (Szegény nagyanyám nem is értette, miért látogattuk meg olyan sokszor abban az istenhátamögötti nyugdíjasotthonban.) Nos, nem bírtam a könyvvel. Akkoriban még erős volt bennem az élniakarás, elzárkóztam tőle. Szó nélkül beadtam egy antikváriumba, és még azzal sem foglalkoztam, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, melyből az első kettő a kedvenceim közé tartozik és azért végülis csak ezzel lenne teljes.

Azóta eltelt tizensok év. A könyvet újra kiadták… én pedig ismételten nekifutottam. A sors fura játéka, hogy megint volt a családban érintett, arról nem is beszélve, hogy csak öregedtem én is közel húsz évet és ha nem is lettem érintett, de már nem esett nehezemre azonosulnom a szereplőkkel.

Másodikra végigolvastam a könyvet. És hiába énekli olyan átéléssel Lugossy Laca, nem, az elmúlás nem egy szép dolog. Különösen nem az, ha tömegesen követik el egy akármilyen otthonba összezárva.

“Szegény Virágot eltemettük. Halála, mint többnyire minden litterátoroké, rettentő például szolgálhat mindannak, ki az ügyefogyott magyar litteratura kopár mezejére egy élet útjárul eltévedni elég boldogtalan; ha az ilyet valami rettenthetné. Szegényül és elhagyottan holt meg, egy-két jóbarátja segítette, tehetősb ismerősei nem úgy, mint ahogy illett volna. A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott; mert gondviselő nélkül élt, gyámtalan öregségségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerűen bölcs élete kevéssel elégedő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés eltehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon s macskája rajta járt. Ezek voltak az őrállatai az emberektől elhagyottnak; s mind mondják egy összerágott ezüstkanál hevere székén, mellyel hihetőleg orvosságot akara bevenni, az ajtót háziasszonya úgy törette rá éjnek idején; de még akkor is szűken, utóbb pedig már késen jött az orvosi segedelem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálának meggondolása; vagy nem elég szomorú tünemény-e magában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett válnia.”

A fenti idézet Vörösmarty 1838-ban írt leveléből való, Horváth Ferencnek írta Virág Benedek haláláról.
De nem ez a lényeg. Hanem a stílus. A nyelv zamata.
Olvasd el még egyszer. Alaposan.
Képes lennél-e ilyen stílusban ma írni? Ilyen mondatszerkezetekkel?
Kizárt. Ma ezeket a szerkezeteket már nem ismerjük, nem használjuk. Persze, modernizálódott a nyelvünk, de egyben szegényedett is. Hiába van erő a fenti stílusban, ha ma próbálnánk használni, már modorosság lenne.