Tókerülő túlélőtúra 02/06

Velence – Balatonalmádi
2019.05.20; hétfő

Tegnap este mindenki – a boltos, a kocsmáros, a recepciós – azt állította, hogy éjszaka hatalmas vihar lesz. Egyedül a meteorológia nem mondta.
Hatalmas vihar volt.

Nekem meg előjött sorban a teljes rémálom készletem. Alig aludtam valamit. Lehet, hogy este az a lángosos sajt nem kellett volna. A szál kolbász mellé.

Reggel zuhany. Nem hiszem el: a mobilházban jakuzzis zuhanykabin. Még soha nem próbáltam ilyesmit. Megnyitottam a csapot, megvártam, amíg bemelegszik a víz, alálltam és elkezdtem tekergetni a kallantyúkat. Egyből tökön lőtt egy hideg vízsugár. Oké. Ezt hagyjuk meg azoknak, akik élvezik.

Indulás előtt a kukásember azt mondta, hogy jó idő lesz, de csak délig. Utána viharok. Ennek megfelelően öltöztünk.

Atombombát Fehérvárra. Vagy legalábbis neutronbombát. Olyat, amely csak a kerékpárutakat pusztítja el. Aztán lehet újrakezdeni nulláról. Talán másodikra jobban sikerül.
Valahol azért látszik a szándék, csak hát nem ártott volna némi szakértelem is. Na mindegy, majd az utolsó részben kifejtem, mire is gondolok.

Sárszentmihály, tipikus falusi kocsma. A szabadban csak egy asztal, ahol már ült egy atyafi.
– Jó napot kívánok! Leülhetünk?
– Persze, üljenek csak.

Leültünk. Hallgattunk.

– Aztán hová mennek? – törte meg a csendet az idős férfi.
– Balatonalmádiba.
– Azt én tudom, hol van! – derült fel az arca – És honnan jönnek?
– Budapestről.
– Hát azt is tudom, hol van! – ért fülig a szája.

Ennek mindannyian örültünk. Majd a sör után elbúcsúztunk és mentünk tovább.

Ez itt a Péti Nitrogénművek. Majdnem azt mondtam, hogy mennyire belerondít már a tájba, csak hát itt a táj sem akármi: Inotai Hőerőmű, Inotai Alumíniumkohó, Peremartoni Vegyipari Vállalat, Péti Nitrogénművek, Balatonfűzfői Nitrokémia … kijutott az iparból a térségnek rendesen.

Berhida után jött egy benzinkút, meg a következő pihenő. Szokásos sör, klotyi, szivarka. Itt egy ügynök üldögélt a mellettünk lévő asztalnál és hevesen győzködött telefonon valakit, hogy találkozzanak már, mert biztosan tud neki érdekes árut mutatni, az a valaki meg nagyon úgy nézett ki, hogy egyáltalán semmire sem kíváncsi, még a Bölcsek Kövére sem. Az ügynök halála.

Közben leszakadt az ég, én pedig úgy néztem körbe a fedett teraszon, mint aki bravúros stratégiával éppen most nyerte meg a kurszki csatát. Hiszen megúsztuk az éjszakai hatalmas vihart – mobilházat vettünk ki, nem sátraztunk – és megúsztuk ezt a mostanit is. Már délután van és még mindig szárazok vagyunk.
Ha tudtam volna…
Mindenesetre a radar nem sok jót jelzett, a Balaton és a Velencei-tó között vagy tíz viharzóna viháncolt, hol megszűnt egy, hol született egy a semmiből, a szél kiszámíthatatlanul terelgette a felhőket, nekünk pedig ebben az őrült táncban kellett volna valahogy szárazon átsiklanunk. Naná, hogy nem sikerült.
De legalább teszteltük az esőállóságunkat.

Eleinte nem volt gond. Fellihegtünk a királyszentistváni emelkedőre, lezúgtunk a túloldali lejtőn, fellihegtünk a fűzfői emelkedőre, lezúgtunk a gyár mellett, megmutattam Nejnek a kedvenc környékemet, a fűzfői munkástelepet – apró, pici utcák, apró pici házakkal, minden girbegurba és veszettül romantikus, az utcát pedig még mindig Gagarinnak hívják – és már csak 7-8 kilométerre voltunk a végcéltól, amikor először csak gyengéden, később pedig egyre vadabbul el nem kezdett esni. Odabent Almádiban már nem is láttunk a sűrű esőpermetben, behúzódtunk a strand kapujába. Csak hogy értsd, innen nincs egy kilométer a kemping. Mégsem tudtunk továbbmenni.

Kinlódás. Az jött. Elkezdtem matekozni. Eddig jártunk 70 kilométernél. Holnapra van saccra 110. Még csak délután három óra, fáradtak sem voltunk. Ha most tovább tudnánk menni egy húszast, mondjuk Füredig, akkor kiegyenlítenénk a két napot. De ahhoz tudnunk kell, mi a helyzet Füreden. Ha továbbmegyünk, fél öt körül érünk oda, akkor meg már lehet, hogy nincs recepció. A megoldás az lenne, ha most telefonon foglalnánk egy mobilházat. (Mert a tegnap esti vihar óta a sátrat inkább hanyagoljuk.) Oké, telefon. IVR. Az a rohadék IVR. Miközben úgy szakadt az eső, hogy a telefont is alig hallottam. És tudod, miért volt IVR? Nyomja meg az 1-es gombot, ha magyarul akarja meghallgatni a tájékoztatónkat, nyomja meg a 2-es gombot, ha angolul, a 3-as gombot pedig, ha németül. Aztán ha egyiket sem nyomtad meg, akkor kicsengett végre a telefon, melyet senki nem vett fel. Félórán keresztül próbálkoztunk, hol Nej, hol én. Az a büdös recepciós rohadék tutira hazament már háromkor, mondván, hogy ilyen időben úgysem jön senki. Jó. Próbáljuk még meg Alsóőrsöt. Az is valami. Ott egyből felvették, de egy kedves női hang rögtön kikacagott. Egy éjszaka? Felejtsem el. Minimum három. Amikor értetlenkedtem, hogy ilyesmit csak szezonban szoktak, diadalmasan közölte, hogy szezonban a minimum az egy hét. Ennyiben maradtunk. Ez a kemping, amely valamikor Európa néven futott, mostanra pedig Pelso névre keresztelkedett át, a kedvenc kempingünk volt, egyszer még szezonban is lejöttünk egy hétre – egy rohadt drága hétre – rendszeresen kikötöttünk itt a Balaton kerülgetéseknél is, nos ez a kemping mostanra teljesen elkurvult. Fullra beépítették, az egészből egy túlzsúfolt izé lett, idióta szabályokkal. Nem részletezem, a sztorikat már megírtam korábban, mindenesetre erősen nem ajánlott.
És ekkor kezdhettünk izgulni, hogy mi lesz Almádiban. Lesz-e valaki a recepción? Lehet-e egy éjszakára mobilházat foglalni?

Az eső után elgurultunk a kapujáig. Intettem Nejnek, hogy várjon meg kint, bemegyek megkérdezni.

Lehetett. A nő nem is értette, miért kezdtem úgy mosolyogni rá a pozitív válasz után, mintha megkértem volna a kezét és arra mondott volna igent. Pedig itt is voltak szépséghibák, de ekkor már alacsony volt a tűrésküszöbünk. Pearl lakókocsi? Nincs, csak Gold. 2500 forinttal drágább. Oké, jöhet. Nincs ágynemű. Jöhet. Van hálózsákunk. Nem működik a vizesblokk. Mindegy, jöhet. Ki tudunk menni a közöshöz. Nem lehet SZÉP kártyával fizetni. A kinti táblán ugyan az állt, hogy lehet, de nem probléma. Csak készpénzt fogadnak el, bankkártya sem jó. Oké, nem gond. Ja, és 20e forint kaució. Persze, már adom is. Ha azt kérte volna, hogy ugráljam körbe békaügetésben a kempinget, azt is elfogadtam volna. Csuromvizesek voltunk, száraz, meleg helyre vágytunk. 40 kilométernyi távolságra nem volt másik fogadóképes kemping, se jobbra, se balra. (Jobbra Akali, balra Siófok volt legközelebb.)

Aztán elindultunk átvenni a szállást. Nej, kint felejtve a kempingen kívül, vigyázott a bringákra. A recepciós nő meg jött, mert neki el kell mutogatnia valamit. Éppen az ajtót nyitotta, amikor a semmiből hirtelen leszakadt az ég, valami nagyon durva eső indult be.
– Hoppá. Várjon egy kicsit, nekem most vissza kell mennem a feleségemhez.
– De hát most akarom átadni a lakókocsit!
– Ő meg kint áll az esőben két bringával és mozdulni sem tud.
– De hát… – kiabált még valamit, de már nem hallottam. Futottam. Vársz, bogaram.

Egyébként a nagy mutatvány az volt, hogy hogyan kell kinyitni az ablakot. Mely konkrétan nem működött, szóval a csajszi kinlódott egy kicsit, aztán feladta. De legalább megmutatta. Illetve megpróbálta.

Esőszünetben étterem, majd bolt. Ilyen sorrendben, mert éhesen nem vásárolunk.
Na de telezabáltan? Mert megint sikerült elérnünk.
Leültünk. Étlap.
– Nekem ez tetszik – jegyeztem meg.
– Melyik?
– Grillezett csülök, babbal, káposztával és hagymás krumplival.
– Izé. Közös lakókocsiban alszunk. Egy igen kicsi lakókocsiban.
– Oké. Akkor marad a bolognai spagetti rántott karajjal.
Kihozták. Ettük.
– Na jó, nekem most lett tele a pocakom – tettem le a villát.
– Hát, igen.
– Csak tudod az a baj, hogy az ember mindig a végére hagyja a legfinomabb részeket.
– Akkor most jön az akaraterő.
– Igen. Megenni úgy, hogy már nem kívánom.

Ágyazás. Kibontottam a hálózsákot. Levelek peregtek ki belőle.
– Hoppá, láttad ezt?
– Mit?
– Ezeket a leveleket.
– Ja. És?
– Jaj, Kicsim! Ezek még a Grand Canyonból vannak! Ott aludtam hol a földön, hol a hálózsákban.
– De jó!

Aztán a végén takarításkor ment minden a kukába.

Késő délután telefon Barnától.
– Na, fossá áztatok már? – kérdezte keresetlen közvetlenséggel.
– Nem, még csak szarrá – válaszoltunk hasonlóan.

Este lement a Trónok Harca és Nej nem nézte. Ez legalább akkora tragédia, mint a csütörtök esti darts Premiere League döntő, melyet én nem fogok nézni.

Útvonal

Relive videó

link

Tókerülő túlélőtúra 01/06

Budapest – Velence
2019.05.19; vasárnap

Szögezzük le rögtön az elején, hogy az időjárás egy büdös riherongy kurva. És ezt nem hirtelen felindulásból írtam, hanem előtte sokat gondolkodtam a megfelelő szavakon.

A túráról röviden. Lassan már mindenki körbebringázta a Balatont. Ott járunk, hogy kinéznek a társaságból, ha te nem. Hiába mondom, hogy részleteiben már több kör is megvan, de egyben, egy túrában még tényleg nem csináltuk meg.
Eddig.
És ha már lúd, legyen kövér: Pestről indultunk, oda is érkeztünk.

Kora hajnali kelés, reggeli pakolás. Ilyet sem csináltunk még. Nyilván tegnap este már nem fejeztük be, de legalább elkezdtük.

Aztán fél kilenckor eleredt az eső. Amikor arról volt szó, hogy ugyan egész héten szakadt, de legalább a hétvégén nem fog. Erre most itt van. Megnéztem a radaron. Csak Dél-Pest fölött emberkedik. Tízkor megy el. Megvárjuk. Muszáj. (Félre ne értsd, nem vagyunk cukorból, a hosszú bringatúrákba bele van kalkulálva az esőben tekerés. Csak éppen nem kényelmes. Ha van lehetőség kihagyni, akkor kihagyjuk.)

Pakolás.
– Vigyünk kettlebellt. Görögországban is tök jó volt.
– Végülis jól kiegészítené az egész napos kardiót. De hová tesszük?
– Akasszuk a kormányra.
– Oké, de akkor kettőt vigyünk, hogy egyensúlyban legyenek.

A kamera elkezdte gyűjteni a rosszpontokat. Nem mindig kapcsol be, a pittyegéseket meg forgalomban nem lehet hallani, így nem mindig tudom, hogy most megy vagy sem? Aztán menetközben megtanultam, hogyan lehet biztosan benyomni a gombot, innentől nem hibázott egyet sem. Viszont amíg tanultam, elgombáztam egy veteránautó felvonulást.

Érd-külső kocsma, valami Megálló büfé, vagy Cifra söröző, vagy valami hasonló. Annyira, de annyira tipikus. Férfimegőrző. Ahogy hadarva, gesztikulálva mondanak egymásnak fontosnak hitt közhelyeket, a többiek bólogatnak és már keresik a következő illeszkedő közhelyet, melyet ők dobhatnának be a társalgásba.
Been there, done that.

A Drótszamár kempingben a recepciósok éppen ebédeltek. Várnunk kell. Elszaladtam boltba. Bravúros húzás volt, a bolt félóra múlva zárt. Egy pár kolbász. Tudom, régebben ez nem volt sok, most elképzelhetetlen. Mégis felfaltuk. Egy csomó péksütivel. 9%-os lengyel sör a boltban. Asztakurva. Persze, hogy vettünk. El fogunk kárhozni. Kövéren.

A rutinok, ahogy jönnek vissza. Hogy a papírzsebkendőt a cippzáras zsebbe kell rakni, mert másképpen kiesik. (Kiesett.) Hogy a hátsó nagy táskámat külön le kell kötözni, mert a gyári rögzítés nem eléggé stabil, elcsúszik az egész oldalra.

De ahogy beugrott, egyből beugrott az is, hogy hová raktam a kötözőmadzagot. Ebből lesz az, hogy egy idő múlva odafigyelés nélkül szerelsz fel, tökéletesen.

Délután strandkocsma a kempingben. Vendég alig, a pocakos, fekete pólós tulaj nosztalgiázik: Hobó, Edda, Vargamiki. Csutka hangerőn. Mi is vele nosztalgiázunk. A hangerő miatt más választásunk úgy sincs, de nem esik rosszul. Nyilván sör mellett. A háttérben valami bringaverseny eredményhirdetése folyik, de azok mindenféle undorító sportemberek, fúj.

Valami fiatal csajszi csapolta a sört. Közben folyamatosan mondta, hogy ő mennyire kezdő és nem tud csapolni. Ehhez képest elég nagy volt a szája. De lehet, hogy csak kompenzált.

Utána besétáltunk a velencei strandra. Lángos. Dupla sajtos. Óriási adag. Nem volt rossz, de nem bírtam megenni. Nem ismertem magamra. A tegnapi nagy zabálás, utána a mai… embertelen.

Közben rájöttem. Oké, szeretünk túrázni. Régebben is szerettűnk, de olyan másfél éve ez már valami függőséggé alakult. Februárban nekiállunk és telepakoljuk az egész évet túrákkal. Két évvel ezelőtt ennyire azért nem volt durva a helyzet. Mi változott? A kajálás. Szigorú elszámolás van, az eredmények ismeretében mindketten beláttuk, hogy ezeket a korlátokat be kell tartanunk. Mi a kivétel? Mikor lehet odafigyelés, felírás nélkül annyit enni, amennyit megkívánunk? Túrázás közben. Azaz azért túrázunk a régebbinél sokkal-sokkal többet, hogy néha zabálhassunk.
Feloldottuk azt a fránya kognitív disszonanciát.

Este beszélgettem a sisakommal. Mint a Vasember. Persze csak meg akartam nézni, jó szögbe volt-e állítva a fejkamera és mikor vett, mikor nem.

Azok a békés szúnyogmentes esték. Na, ezeknek hamarosan vége.

Útvonal

Relive videó

link

Bágyadt

2019.05.18; szombat

Egy hangulat. Melyről olyan sokat nem is lehetne írni, de mégis kell, mert ilyen hangulatokból áll össze az élet. Amilyen gyorsan pereg, semmire sem emlékszünk a hétköznapokból, pedig volt egy csomó minden, amelyben jól éreztük magunkat, egy csomó minden, melyek miatt azt mondhatjuk, hogy nem is volt olyan rossz ez az egész… de ha nem írjuk le, akkor már nem tudjuk, hogy miért is gondoltuk így? Az idő meg olyan furán múlik, diákkorunkban tele volt az egész határozott jelzőkarókkal, de aztán később valahogy minden összefolyt egy masszává, és csak zavarodottan pislogunk, amikor komplett évtizedeket kellene felidéznünk.

Szóval csak üldögélek egy bágyadt szombat délután a teraszon. Nej mellettem szundikál a puha székben. Istenem, valószínűleg túl sokat melózott a héten, vagy túl sok volt a sör a Rizmájerben, vagy mind a kettő. Nem mondhatnám, hogy különösebben aktívan viselkedik, de mégis jólesik, hogy mellettem szundikál. Komolyan, mi lehetne kedvesebb annál, mint hogy egy bágyadt szombat délután üldögélsz a laptopod mellett, igyekszel összeszedni a gondolataidat, hogy valami értelmes dolgokat írjál, melletted pedig a szeretett nő szundikál? Hiszen a legfőbb érték, hogy a szűkre szabott időnkből mennyit adunk a másiknak. Oké, nem túl aktív, de akkor is mellettem van. A laptopból Anna & the Barbies szól, pont olyan hangerőn, hogy a madárcsicsergés maradjon a domináns. Valahol itt kezdődik a boldogság, de legalábbis a well-being.

Pedig nem indult túl jól ez a szombat. Én péntek estére fejeztem be egy nyomorult tanulmányt, melyen két napon keresztül dolgoztam, napi tíz órában és még így sem vagyok büszke rá. Legalább öt nap kellett volna a tisztességes munkához. Csak hát az üzlet egy kurva bonyolult dolog. Vasárnap reggel meg indulunk egy hatnapos bringatúrára. Szombatra annyit terveztünk, hogy pakolunk, lazítunk. Igenám, de valamikor beígértem a lányomnak egy sörözős bringatúrát és valahogy pont ez a szombat volt a kiválasztott. Nem lehetett kihagyni. Mindegy, megoldjuk.

Lezötyögtünk Csepelre, a Rizmájerhez. 26 kilométer, persze jó nagy kerülővel, hogy azért adjunk a sportnak is. Aztán ereszd-el-a-hajamat. Három sör. Fejenként. A legdurvább hamburger. Miközben már a sima is egy szénhidrát- és koleszterinbomba. Nem is fogom beírni a MyFitnessPal-ba. Felrobbanna. Visszafelé a női szakasz vigyorgott rendesen. Utána pedig kiültünk a teraszra, a csajok még ittak közösen egy sört, majd eldőltek. Dóra később felment, Nej pedig itt szundikál mellettem.

Én meg rozéfröccsök mellett nekiálltam szöveget gondozni. Ez is milyen már? A blogban van egy csomó íráscsíra. Feljegyzett gondolatok, többé-kevésbé kidolgozva. Inkább kevésbé. Arra várva, hogy egyszer majd lesz egy olyan arany idő, amikor ráérek és egy középkori órásmester türelmével finomra csiszolom a gondolatokat. Ja. Legalább fél éve nem volt ilyen alkalom. Erre mi történik? Egy ilyen sűrű hétvégén, amikor annyi minden szorongat, mert azért vasárnap reggel csak el kell indulnunk, addig pakolnunk kell, ruhát, felszerelést, azt az átkozott technikát is össze kell állítanunk, elemeket, akkumulátorokat kellene töltenem, nyüzsögnöm kellene, az utolsó simításokat végezni a túraterven, időjárást néznem, meg egy csomó ilyen, kapkodós melót végeznem… erre mi van? Bágyadtan bringáztunk egyet, lazultunk a Rizmájernél, még bágyadtabban hazabringáztunk, majd abszolút bágyadtan kiültünk a teraszra a legalább ugyanannyira bágyadt napsugár alá és Nej bóbiskol én pedig hirtelen úgy éreztem ez a megfelelő időpont a félbehagyott gondolattorzók befejezésére.

Miközben a pakolási folyamat elkeseredetten hisztériázva ordibál odabent a nappaliban.
Mindegy. Majd lesz valahogy. Majd.

De most… nos, most most van. Ki kell élvezni ezt a bágyadt hangulatot.

Hogyan veszítsünk el egy remek napszemüveget?

Imhol a recept.

  • Használjunk fényre sötétedő napszemüveget.
  • Időzítsünk úgy, hogy napokon keresztül reménytelenül szakadjon az eső.
  • Aludjunk ebben az időszakban szokatlanul keveset.
  • Az akció előtti délután ücsörögjünk egy értekezleten, ahol az idő nagy részében számunkra érdektelen dolgokról van szó, így jobb híján pörgessük mobilon a 9gag-et.
  • Éjjel felejtsük el töltőre tenni a telefont.
  • Másnap, amikor végre elállt az eső, aludjunk be és reggel hat helyett ébredjünk hétkor.
  • Mondjuk azt, hogy nem érdekel, teljesen el vagyunk rozsdásodva, ma, ha a fene fenét eszik is, elmegyünk reggel bringázni egy negyvenest. Legfeljebb tízre érünk haza, de hátha nem történik semmi az első órában. Ilyenkor úgyis mindenki kávézik, meg a tökét vakarja.
  • Indulás előtt, már sztreccsbe/sisakba öltözve, bringakitolás közben halljuk meg, hogy egymás után jött vagy öt céges email. Sóhajtsunk fel. Üljünk vissza a gép elé.
  • Találjunk ki valami magyarázatot, vázoljunk egy megoldási folyamatot.
  • Pár kilométer bringázás után jusson eszünkbe a valódi magyarázat.
  • Álljunk meg, próbáljuk meg elküldeni az infót mobilon.
  • Konstatáljuk, hogy a mobiltelefon 7%-os töltöttséggel az utolsókat rúgja. Reménykedjünk, hogy egy email még elmegy.
  • Tekintve, hogy a mobil fényereje a béka segge alatt van, vegyük le a napszemüveget és akasszuk a kormányra.
  • Örüljünk, hogy elment az email. Jó arcok vagyunk. Bringázzunk tovább.
  • Öt kilométerrel arrébb, az első rovarbecsapódáskor kapjunk a fejünkhöz. A napszemüveg! Melynek hiányát ugye nem vettük észre, mert csak napfényben sötétedik.

Nos, ennyi. Az mindenesetre biztos, hogy nekem nem szabad drága napszemüveget vennem. Az elődjét is nagyjából így hagytam el, csak akkor a kajak deckjére tettem le és felejtettem el felvenni.

Dunakanyar-kör bringával 05/04

Budapest – Esztergom – Tata – Velence – Budapest.

Kerékpáros körtúra. Teszteltük a felszerelést, az őszi nagy túra előtt. Mind a teszt, mind a túra jól sikerült. Viszont a GoPro itt jelezte először, hogy csereérett. Rengeteg felvétel nem sikerült, így a videó is váratlanul rövid lett. De azért minden helyszínről került bele valami.