Sörkolbászbringa a Duna mentén 10/15

Krems
2019.08.19; hétfő

Távolság: 87,8 km.
Szint felfelé: 310 m.

Még az autóban jeleztem az elején Nejnek, hogy ne számítson arra, hogy végig olyan jó időnk lesz, mint tavaly. De ilyen búvalbaszott istencsapására én sem számítottam. Újabb eső. Már reggel is annyira lógott az eső lába, hogy beleért a tányérunkba. Mármint, ha lett volna tányérunk.

– Tudod, ez nem eső – erőlködött Nej.

Aztán mégis az lett.

Indult a stresszelés. Nem elég, hogy a szervízt meg kell oldani, de az esőben történő sátorbontást és reggelizést is. Gyakorlatilag bontás és pakolás közben reggeliztünk, utána a kempingkocsma eldugott teraszán állítottuk fel a menekülttábort. Már indultam a szervízbe, amikor visszarohantam a klotyira, mert a szervezetemnek nyilván most jutott eszébe, hogy nagyon, de nagyon kell, nyilván, mikor máskor, amikor minden perc számít. Utána rohanás a szervízbe, épp időben érkeztem, bevettek soron kívül, majd rögtön utánam jöttek még ketten, na nekik már csak délutánra igérték a javítást.

Az első szerelő harsányan vigyorgott, amikor meglátta a hátsó kereket, amikor meg felemelten a szakadt bowdent, elröhögte magát. Pedig még nem is mondtam neki, hogy öt napja így jövök. Éljenek a négynapos ünnepek. A második szerelő, a főnökúr már karcosabb volt, azzal kezdte, hogy lecseszett. Hogy ez a felni annyira eltorzult, hogy már soha nem lesz egyenes. Erre megmutattam neki, hogy három helyen el is van repedve. Végül hagytam, hagy dühöngje ki magát, majd kézzel-lábbal megértettem vele, hogy csak annyira rakja össze, hogy szombaton Budapesten legyek. Aztán otthon úgyis nagyszervíz. (Ekkor már elég nagy számok szerepeltek a hapsi fecnijén.)
Utána Revolut, bankautomata. Huh. Sikerült.
Pihenés. Cseperésző esőben. A felhők mintha ritkulnának.

Kilencre kellett visszamennem a bringáért. Kicsit korábban érkeztem. A bicaj már félre volt téve. Hmm. A felnit csak lecserélték. Ha jól emlékszem, erre 120 eurós ajánlatuk volt. Most akkor mi lesz?
Jött a mogorvább szerelő. Közölte, hogy értette ugyan, hogy csak Budapestig akarok eljutni, de ezzel a felnivel még a szomszéd faluba sem fogok. Elővette. Volt rajta öt durva repedés. Hát, igen. Gondoltam, elmesélem neki, hogy ezzel a felnivel, fullra pakolt bringával, tegnap délután toltam tíz kilométert, nagyjából 27-es tempóban, de végül eltekintettem tőle. A végén még rámhívja az ápolókat. Aztán közölte, hogy az egész tokkal-vonóval 107 euró lett, az meg belefért. Sőt, a nagy megkönnyebbülésben vettem is Nejnek egy szivacsbetétes bringásnacit.

Te ne essél bele ebbe a hibába. Akármilyen kényelmes a bringád, akármilyen puha rajta az ülés, ha 1000+ kilométert tervezel tekerni vele rövid időn belül, akkor kötelező a szivacsbetétes naci. Nem tudta ezt Mehemed. Az én popsim már edzettebb, végül hazajöttem így is, de Nej nem tudott volna. Igazából nekem sem volt egyszerű, ha rangsorolni kellene az út kellemetlenségeit, toronymagasan a hátsóm kisebesedése nyerne, messze az időjárás, a bringahibák és a térdproblémák előtt. Az alsónadrágomra felvettem egy rövidnadrágot, majd arra egy vastag hosszúnadrágot – igen, még a döglesztő melegben is – de még így is rengeteget tekertem állva.

Tíz óra körül indultunk neki az újabb szakasznak. A bringa mintha új lenne, a felhők eltűntek, a nap kisütött. És ma megyünk át a Wachaun. Az élet szép.

Mentünk a bejáratott nyomon. Bolt Ybbsben és mellette benzinkút. Tökéletes párosítás. A benzinkútnál le lehet ereszteni a kondenzvizet, a boltnál meg be lehet tölteni a következő folyadékadagot.

Üdvözlő tábla a kisváros szélén. Servus in der Niebelungstadt Pöchlarn. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. (Maximum annyit, hogy Barna is egyből Pöcslarn-nak ejtette.)

Melk előtt pad a Duna-parton. Sör, péksüti. Mennyivel másabb, mint tavaly, a turistákkal elárasztott parton a küzdés.
Utána csakazértis feltekertem azon a nagyon durva emelkedőn a hídra. Legyen meg videón is.

A következő pihenőnk egy fapados kocsma lett volna Aggsbach Marktban. Zárva. Hétfőn szünnap. Utánunk lőtt a vasárnap.
Szerencsére hamarosan találtunk egy másikat, egy sokkal jobbat.

Ez egy kempingnek a kocsmája, hangulatos terasszal, sörrel, fákkal, Duna-parttal. És egy pohár zöldveltelínivel. Mert hangolódunk a közeli Wachaura.

Eddig jó a nap. Persze ne felejtsük el, hogy délután hattól vihart igért a meteorológia. Jó lenne addigra felnyomni a sátrat Kremsben.

Mindig tanul újat az ember. A Wachauban mindenfelé táblák: Marillen kapható, Marillen szörp kapható, Marillen likőr kapható. Mi a fene lehet ez? Tudtommal a területen a szőlő-, illetve az almatermelés jelentős, más gyümölcsről nem tudok. Szótár. Sárgabarack. (A mobilos jegyzetemben az volt, hogy sátorbarack. Az sem rossz.) Hmm. És az Aprikosen szóval mi történt?

Wachauban van egy küldetésünk. Tavaly ugyanis az egyik borozóban ittunk egy nagyon finom rizlinget, csak éppen elfelejtettem megkérdezni, mi is ez, meg úgy egyáltalán, lefényképezni a cimkéjét. Ennek lett az a következménye, hogy hazafelé Bécs mellett vettünk vagy 20 üveg bort, de egyik sem talált.
A borozóra nyilván emlékeztem.
Odaértünk.
Hétfőn zárva.
Kezdtem Alvint dúdolgatni.
Na mindegy, volt egy másik borozó is, ahol voltunk tavaly. Menjünk tovább.
Nem hiszed el. Hétfőn zárva.
Hát milyen kibaszott kapitalizmus már ez? Nem hiszem el, hogy hétfőn egy komplett borvidéket bezárnak. Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe lekaszálni ezt a keresletet.
Nem is. Ugyanis a következő borozó nyitva volt. Csak éppen még az utcaköveken is ültek előtte, annyian akartak bejutni. Szóval itt van a kereslet. Óriási kereslet. És alig érdekel valakit.
A kerthelyiségben esélyünk sem volt leülni, de bent találtunk még helyet. Flancos volt, mi meg koszosak, de az élet már csak ilyen. (Kurva – felelt rá Alvin rögtön a fejemben.)
Szmokingos pincér.
Izzadt decathlon-pólós én.
Bőrbe kötött borlap.
– Milyen bort parancsolnak?
– Rizlinget.
– Tökéletes választás.
Bólintva nyugtáztam a dícséretet. Tudva, hogy ha Soltvadkerti Kerítésszaggatót kérek, akkor is ugyanezt mondta volna.
Megkaptuk.
– Te…. – csócsálgattam.
– Én…
– Ez szerintem ugyanaz.
– Szerintem is.
– Lepuskáztad a cimkét az üvegről?
– Valami zöldfehér volt.
– Remek. Jelentősen szűkítettünk a választékon.
– Arra gondolsz, hogy el kellett volna kérnem a szmokingos pincértől az üveget egy szelfi erejéig?
De a blokkon volt egy fontos szó: Federspiel. Felírtam. Aztán pár faluval arrébb találtunk még egy nyitvatartó borozót, ez már kedvesebb volt a szívemnek, nagy kerthelyiség, rengeteg utalás, hogy szeretjük a bringásokat, az itallapon pedig ott mosolygott a Federspiel Riesling tétel. Nyilván rendeltünk. Igen, tényleg ez volt az. Megtaláltuk.

Nem messze belefutottunk egy Spar üzletbe (mint ahogy tavaly is), beszaladtam venni egy üveg bort (mint ahogy tavaly is). Nem volt egyszerű, de végül sikerült kitúrnom egy üveg Wachau Federspiel rizlinget. Oké, meleg, oké még egyszer nem lesz olyan mákunk, mint tavaly, de reggelre lehűl ez is a fűben. Aztán becsókoljuk. A reggeli kolbász mellé. Induljon már egyszer jól is a nap.

Ja, és vettem hozzá egy kis üveg sárgabarack pálinkát is. Nézzük meg, mit hoznak ki a sógorok az anyagból.

A Federspiel egyébként nem borfajta, nem is dűlő, hanem minőségi jelzés. Kizárólag a Wachaui Kódexet alkalmazó borászatok, kizárólag fehér borokra az alábbi 3 kategóriát használják: Steinfeder, Federspiel, Smaragd. Részletesebben lásd itt.

Dürnstein várát most kihagytuk. Nej leszavazta. Tavaly is leszavazta volna, ha nem megyek párszáz méterrel előtte.
De a történelemleckét megkapta. Annyit kell tudni, hogy Oroszlánszívű Richárd és az aktuális osztrák uralkodó nem voltak éppen puszipajtások. A Szentföldön zördültek össze valami zsákmányon, vagy dicsőségen, a fene sem tudja. Amikor Richárd hazafelé vándorolt, jó érzékkel álruhát öltött, de lebukott. Az osztrák király Dürnstein várába záratta. (Nem, nem az azóta felfuttatott alsó várba, hanem a hegytetőn lévő, ma már romos várba.) Végül valami gigantikus méretű váltságdíjért cserébe engedte csak tovább. Mely pénzösszegből Hainburgot erősítették meg egy fellegvárral.
Ahol egyébként pár nap múlva szintén el fogunk bringázni.

Krems. 17.30. Gyakorlatilag tökéletesek voltunk. Gyors sátorállítás, bolt. Ismerjük már a terepet. A meteorológia 18.00-ra mondta a vihart. A szokásos stressz: érkezéskor mindent gyorsan. A vihar be is jelentkezett: sötét felhő, erős szél, persze mi is rutinosak voltunk, begyakoroltuk rendesen, toltuk a sátrat, a pakolást, a boltot. Hatra mindent rendbe raktunk. Az eső meg nem jött. Dögöljön meg.

Vacsora, dumálgatás. Fülledt meleg, nincs értelme sátorba bújni.

Az eső nyolckor jött meg. Nej gyorsan el is szaladt zuhanyozni, de aztán kiderült, hogy csak pár csepp eső az a nagy vihar.
Soha ne legyen rosszabb.

Este beszélgetés a közösségi térben. Hipszterszakállas pacák Kölnből. Megütötte a fülemet, hogy ő is Budapestre megy. Gondoltam, lesz közös témánk, beszélgessünk. Ja. Isztambul. Az a végső cél. Aztán haza. Albánián, Montenegrón keresztül. Asztakurva. Utána belegondoltam. Voltak nekem is időmilliomos éveim. Egyetem. Első munkás évek. Mielőtt megszülettek a gyerekek. Ha ekkor nyitott lett volna a világ, én is mehettem volna. De nem volt nyitott. Be voltunk zárva ebbe a szocializmusnak nevezett lószarba.
Mindenesetre figyelmeztettem a srácot, hogy Budapest után eszébe ne jusson az Eurovelo 6-on menni, hacsak nem tank kategóriájú bringája van.

Aztán valamikor kilenckor megjött az igazi vihar, széllel, felhőszakadással. De ennek már örültünk. Van fedél az asztalunk fölött, áll a sátor, az időre meg nagyon ráfért egy kis lehűlés.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 09/15

Grein
2019.08.18; vasárnap

Távolság: 80,1 km.
Szint felfelé: 210 m.

Az adatokból láthatod, hogy nagyon vártuk már ezt a napot. Éjszaka nem sátorban alvás, utána egy rövid táv, kevés szinttel. Ránk fért már ennyi pihenés.
Aztán… de nem spoilerezek.

Nézzük ezt a szállást. Szóval… szép és jó ez a beton hobbitlak, de hiába írják, hogy modern, meg előremutató, nincs ez rendesen átgondolva. Ahogy becsuktam az ajtót, pár percen belül rohadt meleg lett és elfogyott az összes levegő. Mint a tehénben. Nekem szerencsém volt, közvetlenül a fal mellett aludtam, tapadtam is rá, mint a meztelencsiga. A fal legalább egy kicsit hideg volt. Hajnalban viszont az egész kihűlt, indult a vacogás. A hálózsákot lusták voltunk elővenni, a takaró meg nem volt elég hatékony.
Ennek ellenére mindketten kipihenten ébredtünk. Esőjelzés nincs, ma lesz az egyik legrövidebb táv, ránk fér.
Viszont a küzdős éjszaka miatt nem vittem túlzásba a fizetést.

Linzbe idén nem mentünk be. Túl nagy az ár azért a belvárosért. Egy elképesztő méretű ipartelepen kell utána keresztülvágni.

A nagyváros után sok ideig sivatag, de aztán egy útszéli büfészerűség.
– Tudod, van egy mondás a férfiak világában, miszerint minden kihagyott nő a végelszámolásnál egy szög a koporsóban – jegyeztem meg.
– Miért mondod ezt?
– Mert lehet, hogy ugyanez vonatkozik minden kihagyott jó kocsmára is.
– Oké. Igyunk egy sört.

Mentünk. Mendegéltünk. A Wallsee erőmű előtt nagyon benéztük a feljárót, vagy 5 kilométert mentünk feleslegesen. (Igen, eredetileg ez egy 75 kilométeres táv lett volna.) Szerencsére a feljáró mellett közvetlenül volt egy kocsma, kezeltük a megrázkódtatást.

Váratlanul nagyon erős, 32 fokos kánikula. Leolvadt rólunk a ruha, megolvadt a két napra vásárolt kaja.

– Nézd, egy templom!
– És?
– Aludjunk benne. Hűvös van és nem esik az eső.

Ciderföld. Ardagger és Ardagger Markt. A körtecider hazája. De almában sem rosszak. Tavaly ezt a részt teljesen kihagytuk, átrohantunk rajta. Most máshogy terveztük. Van itt egy MostBirnHaus nevű csoda, olyan 5 kilométeres kerülő, de ma pont belefér. (A ‘most’ jelenti németül a cidert.) Aztán megoldottuk máshogyan: teljesen véletlenül belefutottunk egy cideres hüttébe.

Itt is ugyanazokat a helyi italokat adták, mint a MostBirnHaus-ban, szóval leülepedtünk, mint az iszap és élveztük a hűvöset. Meg a ciderfröccsöt. Meg a tiszta cidert. Jó volt.

Bár nekem az agyam hátsó lebenyében folyamatosan pörgött az aggódógép. (Úgy általában is elmondható, hogy az egész két hét alatt mindig akadt min aggódnom.) A bringám ugyanis katasztrofálisan viselkedett. Akkora nyolcas volt a hátsó kerékben, hogy az már egyenesen 888 volt. (Hú, de szar poén.) Nej állandóan adta hátulról a jelzéseket, hogy nagyon nem normális, ahogy összevissza kalimpál a kerekem.
Ardagger után be is sokallt a gép. Zörgött, surrogott. Megálltunk. Nos, kitört az egyik küllő. Ettől deformálódott el a kerék. És nem fért el a sárvédő mellett.
Lendületes mozdulattal letörtem a sárvédőt. A világítással együtt. Majd az egészet bedobtam egy közeli kukába.
– Mit csinálsz? – döbbent meg Nej.
– Menni kell, nem? – kérdeztem vissza.
– Na de…
– Máshogy nem megy. Persze, ha lenne szervíz… de nincs. Vasárnap van.
– Nem lehetett volna leszerelni?
– Nem. Mindenféle kulcs van nálam, de pont 12-es nincs. Itt meg a négy csavarból az egyik 12-es.
– De… így fogsz kacsázni végig?
– Erősen bízom benne, hogy hétfőn lesz valami szervíz Greinben. Muszáj.
– És a világítás?
– Az ráér otthon.

Persze a “szerelés” után megint úgy néztem ki, mint egy disznó, de ez lassan már állandósult állapotommá vált.

Haladtunk Grein felé. Pontosabban, száguldottam. Valami hülyeségen felkaptam a vizet, meg egyébként is ingerlékeny voltam, végül kitekertem magamból a dühömet. Azon a hulladékká amortizálódott bringán. Kész csoda, hogy végül csak megérkeztünk Greinbe. A “pihenős” nap után akkora idegfeszültség volt bennem, hogy simán be tudtam volna állni az erőmű mellé áramot termelni.

Lesz szervíz? Lesz pénz? Hiszen a nyomorult vasárnap megint kizsigerelte a pénztárcámat. Lesz mobilnet? Anélkül nincs Revolut. Lesz bankautomata? Kardomba is dőlnék, ha lenne szervíz, de nem tudnék rá pénzt szerezni. Az mindenesetre tény, hogy gátlástalanul szidtam a vasárnapot.

Aztán Grein előtt tábla. Egy bringaszervíz hirdette magát. Huh. 1:0 ide. A városkában volt mobilnet, volt Sparkasse, bankautomatával. Alakul.
Mindenesetre jó kis csörte várható reggel. Rá kell vennem a szerelőt, hogy vegyen be soronkívül, mert nekem haladnom kell. Ha máshogy nem megy, akkor ne javítsa meg teljesen a bringát, csak küllőt (Speiche) javítson és felnit centírozzon, minden másra ott van a mastercard. Azaz minden más hibával már hazamegyek. A hátsó fék hiányát például teljesen megszoktam.

A recepció… megint abszurd. Tavaly is az volt, idén is. Bementem, a sarokban lévő hűtőből kivettem két sört, majd odamentem a pacákhoz. Két felnőtt, egy sátor, két bringa meg ez a két sör. Kitöltöttem az adatlapot. Majd felolvastam neki, mert nem tudta kibogarászni, amikor be akarta vinni az adatokat a gépbe. Fizettem. Sokat. Odakint megnéztem. Elfelejtette felszámolni a söröket. Így már rendben. Ez ugyanis egy kifejezetten vacak kemping, nagyon drágán. Az ingyen sörrel viszont már pariban vagyunk.

Este még elsétáltunk a városba megnézni, merre van a szervíz, mikor nyit, merre van az automata, aztán kiültünk a kempingbüfé rejtett panorámateraszára. Hideg bajor búzasörrel. Árnyékba. Az izzó melegben.

Megtaláltuk a legjobb helyet a városban. Éjfélig is tudtam volna itt üldögélni, csak éppen 25 euró volt az összes készpénzünk. Megette a vasárnap. Persze, vehettem volna ki pénzt automatából is, de a bank messze is van, durván is büntet és ilyenkor – vasárnap – a Revolut is. Mondtam már, hogy utálom a vasárnapot?
Aztán kiderült, hogy Nejnek van dugipénze és hajlandó feláldozni.

A kempingbüfében Crossbow reklám. Miközben itt vagyunk húsz kilométerre Ausztria cídervidékének a szívétől.

Ücsörögtünk. Mindenféle hajók jöttek, mentek. Baromi nagy szállodahajók, uszályok, kicsi motorosok, kajakok. A táj sem volt kutya. Kezdtem lenyugodni.
De annyira azért nem. Az előrejelzés holnapra nagy vihart jósolt. Emiatt az egynapos fülledt melegfront miatt.
Ez az időjárás tényleg megbolondult. Hogyan lehet így egy bringán kétheti ruhát cipelni? Mind a négy évszakra?
Na meg minket is megviselnek ezek a gyors váltogatások.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 08/15

Ottensheim
2019.08.17; szombat

Távolság: 85,4 km.
Szint felfelé: 450 m.

Ismerős barázdákat szánt az eke. Passau és Bécs között már jártunk tavaly. De nem baj, ránk fért némi lazítás, az ismert terep az ismert trackkel. Amikor egy-egy ismerős helyen felsikkantottunk, hogy emlékszel, tavaly itt ittuk azt a nagyon finom barna búzát, nosza igyunk most is egyet.
Persze néhány cifrázás azért lesz benne. Például a ma este.

Furcsák ezek a reggeli kempingek. 6.20-kor már ment a nagyüzem, emberek mozogtak, sátrak csomagolódtak. Tömeg a vécén, tömeg a konyhán. Igaz, van akinél annyi volt csak a megmozdulás, hogy deréktól kilógva, hasonfekve főzte a kávéját a sátor előterében. Az ordító gyerekesek már a teljes felszereléssel birtokolták az étkezőt, beleértve az ordító gyereket is. Olaszok lehetnek és tipikus példái annak, hogy bizonyos embereknek nem lenne szabad gyereket nevelniük. Bringatúrán vannak és a gyerekszállító kocsiban a cuccot viszik, a gyerek egy aprócska, szoros hátizsákban utazik apuka izzadt hátán. Az egész útból az apja nyakát látja mindösszesen. Már akkor ordított, amikor a hátizsákot meglátta.

Negyed kilenckor indultunk, mert elegünk lett a nyughatatlan bazári hangulatból.

Habár ez már Ausztria, de a helyzet egy cseppet sem jobb. A hétvége itt is olyan, mint Bajorországban. Szombaton a boltok korán zárnak, vasárnap semmi. Minden más már szombaton is zárva. Például a bringaszervízek is.
Nyilván amit lehet, azt bevásároljuk előre, de mindent nem lehet. A bringa nem terhelhető a végtelenségig, aztán meg jönnek a defektek.

Emlékeztem, hogy jól kialakított az útvonal. 25 kilométernél van egy erőmű, egy erőmű témára kihegyezett kocsmával (Haus am Strom). Komolyan, még a vécében is egy félnézet/félmetszet erőmű ábra van, apró ledekkel.

Tovarisi Tschüss! (Azaz a magyar plakát átdolgozva.)

Itt beharaptunk egy barna búzasört.
Aztán az osztrák Duna-kanyar, a Donauschlinge Schlögennél, utána kellemes bringaút a fák alatt.

Itt már végre minden aszfaltozott, méghozzá vastagon, a fáknak eszükbe sem jut a gyökereikkel felnyomni. 50 kilométernél egy újabb hütte, sörrel és kajával. Kipróbáltuk Ausztriában is a svájci wurst salátát, bejött. (Azóta már csináltam itthon is. Jó.)

Aschach. Én tényleg igyekszem, hogy megszeressem ezt a kisvárost, de az istennek sem sikerül. Tavaly vasárnap érkeztünk ide, boltok sehol, a Duna-parton óriási tömeg, semelyik kocsmába sem tudtunk beülni, pedig volt néhány. Idén szombat, kirakodóvásár a parton, mindenféle álnépművészeti bizbaszok, a kocsmák persze tele. Az egyikbe befurakodtunk, de a pincér régi ismerősünk volt, a Küldönc a Doktorbubóból, a mellettünk lévő asztalnál meg éppen verekedősre itta magát 8-10 erős ember, szóval inkább távoztunk. Szerencsére a bolt – az aznapi utolsó szóbajöhető bolt – még éppen nyitva volt, gyorsan tele is vásároltuk a bringát: a szokásos vasárnapi tempó, négy étkezés, sör meg amennyi belefér. Plusz a helyben fogyasztás. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e Németországban, illetve Ausztriában közterületen sört inni, mi mindenesetre rengetegszer megpróbáltuk. Boltok mellett. Állva. Mint a lovak.
Vettem pálinkát (Bärenschnapps) is.
– Medvepálinka? – nézett furán Nej – És melyik testrészéből?
Aztán kiderült, hogy valami lestyán ízesítésű izé volt. De melegítési célra működött kora reggel ez is.

A Duna-hídra erős emelkedő visz fel. Mi meg telepakoltuk a bringát. Küszködtünk, küszködtünk, aztán… defekt. Megint túlpakoltam a bringámat. Tűző napon, erős forgalomban, kipufogóbűzben, defektszerelés. Lepakolás. Újabb tartalékbelső. Asztakurva! Ez meg hogy lehet? Vastag túragumi, de preszta szeleppel. Életemben nem láttam még ilyet. Hogyan fogom ezt felpumpálni? Presztás pumpám csak az országútimban van. Aztán megláttam, hogy a pumpán két lyuk van. Kipróbáltam a másikat. Működött. Félelmetes, mi mindenre képes manapság a tudomány.
Extra öröm, hogy mivel nincs hátsó fékem, sokkal könnyebb a kereket kivenni, illetve visszarakni.
Viszont a lyukas belsőt immár elraktam. Este majd megragasztom. Nagyon fogynak.
A híd túloldalán gumiautomata. Megkönnyebbült sóhaj. Összevakartunk 7,5 eurót vasban és vettünk egyet. Egy kicsit megnyugodtam. Van két új belsőnk és lesz egy ragasztott. Ennyivel csak hazaérünk.
Ja.
Aztán már menetközben jutott eszembe, hogy frankó, hogy a minipumpa kezeli a presztás szelepet, de konverter nélkül ezt ugyan fel nem pumpálom a normális értékre a benzinkútnál. Marad ilyen puha a gumi. Ami talán nem is olyan nagy baj ekkora súlyoknál, igaz, kanyarokban a hátsó kerék úgy fog riszálni, mint a kacsa segge, na meg lassabb is lesz, mert jobban tapad a gumi. De legalább nem kell annyit fékeznem a nemlétező hátsófékkel.

Aztán később Nej bringájában találtunk adaptert is, de akkor már mindegy volt, kipukkadt a presztás gumi is. Hoppá. Spoilereztem.

Nemsokára feltűnt az ottensheim-i erőmű. Lassan megérkezünk. És ma nem volt eső. Hurrá. Ma viharos szembeszél volt. Oké, tudom, nem lehet mindig jó idő, de egy kicsit, egy aprócskát már lehetne. Hét nap után. Augusztusban.

És akkor nézzük a mai extrát.

Távolról kezdem. Utazás előtt egy nappal, ebéd után a 9gag-et nézegettem kikapcsolódásképpen. Aztán ott találtam ezt az oldalt. Egyből duplájára nyílt a szemem. Ezt ki kell próbálni! Pár perc guglizás után meg is lett a weblapjuk. Tényleg léteznek. Nézzük, mikor leszünk ott. A fenébe! Szombat. Durván egy hét múlva. Tutira tele lesz. Aztán megnéztem és nem. Egy cső még szabad volt. Gyorsan hívtam is a pacákot, végigjártuk a méhecsketáncot, a lényeg, hogy végül megkaptam a nyitókódot. Szuper. Nem csak azért, mert az ötlet kellően idióta és egzotikus, hanem azért is, mert egy hét után jól fog esni, hogy nem kell sátrat állítanunk, matracon, kempingpárnán aludnunk. Hogy át tudunk öltözni állva is.

Ez egyben fontos tanulság is volt. Hosszútávú túrák esetén hetente be kell iktatni egy rendes szállást. Meghálálja magát.

Oké, vissza az utazásba. A csőlakások a legjobb helyen voltak, rögtön a kisváros elején, közvetlenül a bringaút mellett. Jó pont. Egy parkban, amely tele volt játékokkal, padokkal, asztalokkal és volt kocsma is. Még egy jó pont. Külön csövekben volt a tusoló, illetve a vécé, ugyanaz a kód nyitotta mindegyiket. Még egy jó pont. A másik két csövet lefoglalók végül nem jöttek el, egyedül voltunk. Abszolút jó pont.

Bepakoltunk. Letusoltunk. Felvettük a legszebb ruhánkat. (Azért ne gondolj túl komolyra.) Aztán besétáltunk a városba. Tavaly itt egy helyen akkora pizzát ettem, hogy nem csak a tányérról folyt le, hanem az asztalról is. Jelentem, a szakács nem felejtette el a méreteket, most is ugyanakkorát kaptam.

Huh. Úgy jóllaktam, hogy alig fért be mellé a két sör. Sétáltunk is egy jó nagyot. Semmi eső, semmi fekete felhő, a napközbeni szélvihar is szellővé szelídült. Mi pedig kisétáltunk a Duna partjára, majd ki a városszéli parkba, ahol a csövünk volt. Még sokáig üldögéltünk a nyitott ajtóban, néztük a halvány fényeket, hallgattuk a Dunát. Jó volt.
Egészen addig, amíg el nem kezdett esni az eső.
– Menj a fenébe! – morogtam és bezártam az ajtót. Ennyire egyszerű volt.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 07/15

Passau
2019.08.16; péntek

Távolság: 103 kilométer.
Szint felfelé: 570 méter.

Igen, a mai nap sem a lazításról szólt.

Reggel hétkor kukorékolni kezdett egy virtigli kakas. Hát, igen, ez már nagyon vidék. Aztán a fejemhez kaptam és rohantam be a sátorba. Ugyanis ez a kakas az ébresztős csengőhangom.

Egyébként meglepően nyüzsög a kemping már kora reggel. Tegnap 7.50-kor, amikor elindultunk Bad Gögging-ből, még semmi mozgás sem volt. Ma meg fél hétkor már sorba kellett állni a férfiklotyiban.

Reggeliztünk. Igen, megint a bringáról. Állva. Ráadásul stresszelve, mert ronda felhők jöttek fölénk. Abba is hagytuk és inkább elcsomagoltuk a sátrat, megrizikózva, hogy utána semmi menedékünk nem lesz az eső elől.

Induláskor mindenfelé ronda fekete felhők. Mikor lesz már ennek vége?

Bogen a megmentő. Péntek reggel. Nyitvatartó bolt. Végre sör! Már el is felejtettem, milyen az íze. Hideg sör, instant, aztán hideg sör, péksüti a táskába. Van mobilnet, Revolut feltöltés, bankautomata. Immár van pénzünk bringaszervízre is. Nem mintha nyitva lenne egy is.

Aztán nem sokkal később borulás, szemerkélő eső. Ponyva, téli dzseki fel. Félórával később felhő el, nap elő, ponyva és télidzseki le. Mert úgy egyébként meleg, meg kényelmetlen. És ez ment addig, amíg elegem nem lett és nagy bátran védelem nélkül mentem.

– Te, hogy hívják azt a festőt? – kérdezte Nej.
– Melyiket?
– Hát azt, aki szerint az alma nem alma. Renoir?
– Majdnem. Röné. René Magritte. Miért?
– Mert ez meg nem eső.
– De a víz tényleges lesz, nem csak a látszatja.

Nagyon lazára vettük a napot. Bogenben majd egy órát ücsörögtünk. Aztán Deggendorfban is egy csomót a Duna-parton.

Majd Deggenauban találtunk egy ideális bódét: sör, hamburger. Ekkor megint kaptunk felhőt a fejünk fölé. Eliszkoltunk.

Szépen haladtunk, amikor lezárásba (Umleitung) futottunk bele. Elterelés. Valahová a rák farkára, istentelen utakon. Rögtön az elején defektet kaptam. Remek. Félóra szerelés, ennek fele a le-felpakolás. Aztán átvergődtünk rajta, de ekkor már nagyon elegem lett belőle, azt mondtam, hogy vannak nekem letöltött trackjeim, mehetünk azokkal is, nem kell a jelzés. Niederalteichben váltottunk. Mit ád az ég, megtaláltuk az eredeti jelzést. Pirossal áthúzva. A bringaút nem járható. Nem sokkal előtte találtunk boltot, hideg sörrel, félreültünk. Nézelődtünk. Abból nem lehet baj. És azt láttuk, hogy a helyi erők leszarják a lezárást. A sokcsomagos turisták meg el sem jutnak idáig. Letoltuk a sört és hajrá. Simán átmentünk a lezárt szakaszon.
Kedves emberek. Akkor ezt most miért?
Jó tempót toltunk, a táblákon hamarosan feltűnt Passau.

Aztán jött egy váltás, aszfaltozott útról murvásra, bakkant is a bringa, mondtam is magamban, ha ebből nem lesz felütéses defekt, akkor semmiből sem. Így is lett. Újabb defektszerelés. Félórára a kempingtől.
Na most, ezekkel a bringákkal már eddig is kétezer kilométer felett túráztunk. Egyikkel sem volt egyszer sem defektünk. Pakoláskor kicsit túlzásnak is éreztem, hogy négy tartalékbelsőt dobtam be. Aha. Most meg vadásznom kell az útszéli gumiautomatákra.

Aztán bolt Passauban és hangos üvegcsörgések mellett beértünk a kempingbe. Este hétkor. Ugye a laza tempó, a két defektszerelés…. ennyi. Frankón mi is voltunk a legutoljára érkezők, csak az Ilz torkolata környékén jutott hely.

Az a halványszürke palatetős épület ott a távolban a vizesblokk. Érdekes lesz az éjszakai pisi. Nejnek. Mert én elintézem az erdő szélén, az tuti.

Este. Ordító kétéves gyerek. Az a fajta, aki épp most jött rá, hogy ha hisztérikusan ordít és veri magát, akkor mindent megkap. Gyakorolja is. A mellettünk lévő sátorban lakik.

Inkább felmentünk a közösségi helyiségbe. Negyedóra múlva feljöttek ők is. Tönkrevágni pár tucat ember estéjét. Mi az istenért hoznak el egy ilyen pici kölyköt egy spártai bringáskempingbe? Legszívesebben felképelném a szüleit.

Üjra fullra töltöttünk minden akksit. Legalább ezekkel nincs gond.

A darázs az új légy. De tényleg. Megállunk valahol. Előveszünk bármit. Édeset. Sósat. Sört. Kolbászt. Mindegy. Egyből megjelenik 3-4 darázs és nem, nem lehet őket elzavarni.

Relive videók
Friedenhain – Deggendorf
Deggendorf – Passau.
(Mert a sportóra egyszercsak lezárta a napot Deggendorfban.)

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 06/15

Straubing (Friedenhain)
2019.08.15; csütörtök

Távolság: 117 km. (!)
Szint felfelé: 390 m.

Egy újabb reggeli vízpárás kép.

Annyit aggódtam már ezzel a nappal kapcsolatban, épp ideje kifejteni, hogy miért is.

  • Weltenburg és Kelheim között a Duna egy szűk, sziklás szurdokot (Donaudurchbruch) vágott magának a hegybe. Annyira szűket, hogy semmilyen út nem fért el mellé, még kerékpárút sem. A hivatalos Donauradweg is a hajót javasolja. Amivel annyi az összes baj, hogy reggel 9.30-kor indul az első járat Kelheimből, mely 10.30-kor fordul vissza és 11.30-ra érkezik meg. Azaz leghamarabb is déltájban lennénk Kelheimben, ami nagyon nem jó.
  • Nézzük, mit mondanak a letöltött trackjeim? Az egyik hajóval megy, a másik három komppal. Igen, van ilyen lehetőség is. A komp már reggel nyolckor jár, igaz, csak a túlsó partra visz át, ahol szintén nincs kerékpárút. De jókora kerülővel el lehet jutni Kelheimbe egy erdőn keresztül.
  • Viszont van harmadik megoldás is. A Donauradweg hivatalos alternatív útvonala a Duna déli partján megy, ez is jókora kerülővel, majd amikor eléri a várost, akkor annak a hídján megy át a folyón.

Három lehetőség. Az útikönyvem egyértelműen az első változatot preferálja. Azt írja a csóka, hogy annyira szép a szurdok, hogy nem szabad kihagyni. Hajlottam is rá. Az első távolságbecslés (Google Maps) alapján a napi táv 93 kilométer, az Kelheimtől annyi, mint 83, nem kevés, de nem is teljesíthetetlen. Jó. De mit csinálunk 10.30-ig Weltenburgban? Aztán micsoda véletlen, a falucska határában van egy bencés apátság, ahol a világ legrégebbi apátsági sörfőzdéje van. (1050 óta tökörésznek a komlóval és a malátával.) Van sörözőjük is. Csak elleszünk valahogy.
Ezt rúgta fel a rossz távolságbecslés. Az útikönyvem ugyanis szintén megad távolságokat, de ezeket már a kerékpárúton. (Ha ezt otthon észrevettem volna…) Ez alapján a mai táv 110 kilométer. Na, ez már nem mindegy. Ekkora távot, ennyire megpakolt bringákkal nem vállalunk be délutánra. Rövidíteni meg nem lehet, szombatra, ha a fene fenét eszik, akkor is haza kell érnünk.
Nos, ezt kellett átbeszélnünk.
Végül elengedtük a szurdokot. Lehet, hogy szép, de hajóztunk már egy fél napot a Drin szurdokában, azt úgysem lehet überelni. És ha már kerülünk, akkor már olyan mindegy, nem kompolunk át, hanem megyünk a hivatalos kerülőúton. Igen, ekkor kihagyjuk az apátságot is, de délelőtt úgysem lesznek nyitva. Ez nem olyan ország. Viszont, ha nem függünk semmilyen vízi járműtől, akkor indulhatunk extra korán.
Miért is?
Mert van itt még valami. Valami újabb komplikáció.
Két héttel az indulás előtt futottam bele abba az információba, hogy Straubingben van Bajorország második legnagyobb sörfesztiválja. (Az első ugye az Oktoberfest Münchenben.) És mit ád az ég, pont elkapjuk. Hurrá! Egyszer már a menekülthelyzet miatt lemaradtunk egy sörfesztiválról, most viszont ajándékba kapjuk. Ott lesz 20 percnyi sétára a kemping mellett.
Viszont ehhez korán kell érkeznünk. Hogy legyen hely a kempingben. Hogy legyen időnk legalább egy kicsit beleszagolni a fesztiválhangulatba.
Igen, jól látod. Az elképzelésnek volt egy gyenge pontja. Lesz-e hely a kempingben? Nem bíztam a véletlenre, írtam nekik a weblapjukon megadott emailcímre. Hogy mire számítsunk. Hogy kell-e előre foglalni. Meg ilyenek.
Nem válaszoltak.
Hát, jó. Az indulás előtti éjszaka elkezdtem turkálni a környéken. Találtam is még két kempinget, 7, illetve 10 kilométerre. Akkor ezek lesznek a B, meg C tervek.
Ebbe az elképzelésbe a bajor nemzeti ünnep rondított bele. A fesztivál csúcspontja ugyanis a jelmezes felvonulás. Te mikorra tennéd? Mert én a nemzeti ünnepre. Az meg ma van. Azaz garantált a hatalmas tömeghez képest is extra tömeg. Lehet, hogy a távolabbi kempingek is megtelnek. Bízzunk benne, hogy nem.

Aztán volt még valami, bár ez már nem volt olyan jelentős. Hogyan jutunk el Weltenburgba? Itt is volt három lehetőségünk: a hivatalos, a letöltött trackek, illetve a józan ész. A hivatalos bringaút Eining felé megy, de erre azt írta az útikönyv, hogy botrányos minőségű, nem ajánlja. (A zöld track persze erre megy.) A többi track összevissza kolbászol a mezőkön. Én viszont kinéztem a legrövidebb utat és végül azon mentünk. Elengedett kézzel. (Azaz se táblák, se track.)

Na. 7.50-kor már úton voltunk. A kinézett út nagyon bejött. Hatalmas komlómezők között csalingáztunk. Hangulatos volt.

Weltenburg előtt némileg megszeppentünk. De legalább megértettük, miért ment át az összes track a Dunán. A déli parton lévő kerékpárútra ugyanis azt mutatta az útjelző tábla, hogy extra meredek. Eddig elég sok meredek terep volt, de ilyen táblát egyik sem kapott. Mi lehet itt?
Nos, 3 kilométernyi 10%-os emelkedő. Az volt.
Még úgy is durva élményt kaptunk, hogy jó érzékkel nem a kerékpárúton mentünk (murvás, ránézésre embertelen erdei utak), hanem kiténferegtünk az autók közé, az aszfaltozott útra.
Kiköptük a tüdőnket. De megvolt. Reggel kilenckor már Kelheimben voltunk. Amikor még el sem indult felfelé a hajó. Nagyon jól álltunk. Csak óriási balszerencsével veszthettünk.
Ja.
Kapfelberg környékén volt egy meglepő módon korán nyitva lévő kocsma. Egy sporttelep mellett. A sportemberekben lehet bízni. Kértem két sört. Mit tippelsz? Weltenburgi apátsági sört csapoltak.
Hát, ma minden bejött.

Ja.
Oberndorfnál, gyakorlatilag Regensburg előtt, találtunk egy kerthelyiséges hüttét. Volt üres hely is. Kaja is. Micsoda nap!
Aztán ahogy megálltunk, jött egy pattanás a bringa felől. Hoppá. Elszakadt a hátsó fékbowden. Elég hülyén néztem rá. Akkor most mi van? Tartalékbowdenem nincs, meg úgysem tudnám kicserélni. Szerelő? Ember, négynapos ünnep.
Fejvakarás. Hát, nincs más, megyünk hátsó fék nélkül. 160 kilónyi szerelvénnyel. Öt napig. Majd ügyes leszek. A másik megoldás a halott, az meg nem szeretnék lenni.
A kedvemet persze teljesen tönkrevágta a baleset. Nem is mentünk be a vendéglóbe.
Az időjárás csak erre várt. Regensburgban leszakadt az ég. Mondjuk legalább annyit várt, hogy csalingázzunk egyet az óvárosban és együnk egy kebabot valami töröknél. Viszont amikor átértünk a Kőhídon, pillanatok alatt dőlt is az égi áldás.
Csak szólok, eddig öt napból négyen esett az eső.
Daráltuk a távolságot. Monoton. Full vízhatlanba csomagolva magunkat. Kellett is, nagyon jött az eső.
Frengkofenben találtunk egy oázist. Valami nagyon szakadt kocsmát. Az eső ugyan dőlt lefelé, de az udvaron volt egy nagyméretű napernyő, az alá kuporodtak be a menekült bringások, meg a jókedélyű tulaj. Szorítottak nekünk is helyet. Sör. Aztán vissza a zuhéba. Sokára állt csak el, de nem hittük el neki, maradtunk becsomagolva.

Egy – forró – örökkévalóság után feltűnt a tábla: Straubing. Huh.
Most jön a következő csata. Mi van a kempingben? Eddig volt ugye 110 kilométer, bowdenszakadás és szarrá ázás, nem bántam volna, ha már vége lett volna a napnak.
Nem lett.
Bementem a recepcióra. Elmondtam a mondókámat. A hapi nem is válaszolt, csak intett, hogy hagyjam el a helyiséget. Nem értettem. Kifelé menet vettem észre a papírt az ajtón, miszerint lóf@sz a seggembe, sátras turistát a fesztivál ideje alatt egyáltalán nem fogadnak. Itt azért felhúztam magamat. Nem lehetett volna ezt esetleg emailben is megírni, amikor rákérdeztem?

Na jó, vegyük sorra a közeli kempingeket. Az első itt van rögtön Hornstorfban. Persze innentől vakrepülés volt, nem volt se trackünk, se táblánk, se helyismeretünk. Mentünk, nagyjából irányba én pedig sasoltam a ‘Kemping’ feliratokat. Ekkor lassított mellém egy BMW és valami hülye picsa derékig kihajolva ordította a képembe, hogy van ám ott egy kerékpárút. Odanéztem. Tényleg volt. Csak éppen nem voltam olyan állapotban, hogy észrevegyem. Ekkor már nagyjából az életemért küzdöttem. Nem voltam érzékeny ilyesmi nüanszokra, különösen egy széles, kisforgalmú úton. Valahogy úgy éreztem magam, mint a tűzoltó, akit lebasznak azért, mert oltáskor nem törölte meg a lábát a házbalépés előtt. Na mindegy, átmentünk a túloldalra, rácsatlakoztunk a kerékpárútra. De ekkor már nagyon tele volt a tököm a bajorokkal.
Nézzük. A térkép alapján itt van a kemping. Hmm. Ez egy ipartelep. Konkrétan betongyár. Menjünk be. Bementünk. Kóvályogtunk az üzemek között. Aztán az egyik sarokban találtunk öt, teljesen lepusztult lakókocsit. Azaz valamikor tényleg lehetett itt kemping, de felfalta a gyár. Remek.
Szerencsére eszembe jutott egy anomália. A szervezéskor feltűnt, hogy két kempingnek is ugyanaz volt a weblapja. Ez volt az egyik. A másik meg fent volt északra, nem is jegyeztem fel. Viszont úgy tűnik, az az igazi. A D terv Bogen lett volna, csakhogy az északi közelebb van, felgöngyölíteni meg távolság alapján kell. Keressük meg.
Ebben az volt a vicces, hogy itt már jelölés sem volt a térképeimen. Egy ködös emlék egy 1 héttel korábbi térképnézegetésből. Reméltem, hogy jól emlékszem.
Mentünk. Rohadt sokat. Friedenhain. És ahogy Stanley mutatott diadalmasan Livingstone-ra, úgy mutattam a ‘Kemping’ táblára. Hah! Megvan!
Letámasztottam a bringát. Abban a pillanatban odajött egy idős nő és elkezdett kérdezgetni mindenfélét. Aranyom. Hagyjál már magamhoz térni.
Aztán szép lassan kezdtem megérteni, mit magyaráz.
Ő volt a recepciós. Akinek már lejárt a munkaideje. Aki már utazott haza kocsival, amikor meglátott minket az úton. Aki összerakta, hogy itt, az isten háta mögött két megpakolt bringás csak a kempingbe mehet. Aki visszafordult. Aki újra kinyitotta a recepciót. Aki nem fogadott el egy cent borravalót sem. Aki utána kocsiba ült és jött velünk megmutatni, hol van a kempingben a szabadsátras terület.
Ez a nő is bajor volt. Ő mentette meg az országot. Miatta nem robbantottuk fel.

Viszont némi probléma, hogy ez egy tisztán lakókocsis kemping. Abszolút semmi sátras infrastruktúra sincs. Semmi pad. Semmi fedett közösségi tér. De még kocsma sincs, ahol le tudnánk ülni.

Bakker. A bringán terítettünk meg. Állva ettünk. Vizet ittunk. Mint a lovak.

– Megyünk a sörfesztiválra? – érdeklődött Nej.
– Maximum egy kanna benzinnel és öngyújtóval.

Aztán vacsi után megjelent egy ronda fekete felhő.
– Remélem, minket kihagy – jegyeztem meg.
– Remélem, elmossa a sörfesztivált – fűztem később hozzá.

Vártunk. Majd amikor le akartam ülni a földre, nekitámaszkodva egy diófának és jegyzetelni, leszakadt az ég. Alig tudtunk becuccolni.

Hjaj. Tervezéskor a legjobb napnak indult, aztán toronymagasan a legszarabb nap lett belőle. Straubing meg fulladjon bele a fesztiváljába.

Relive videó

Térkép