Category: Hétköznapok

Viccelődtem itt nemrég a fiammal, amikor pilótaként elvitt sétarepülésre egy papírrepülővel.

Nos, a viccelődésből valóság lett: pár nappal az esküvője előtt kapta meg az értesítést, hogy felvették a Ryanair-hez pilótának. Jót tett a bulinak. :) Persze ahhoz, hogy kapitány legyen, még kell pár év, de tavasszal már gépen lesz.

Mi látható a képen?

1. Újjáalakult a Village People.
2. Pillanatkép a Pride-ról.
3. A gyerek esküvőjén a boldog család.

A jelenség már régóta velünk van, de valahogy most ütött meg igazából. Arról van szó, hogy szavazzunk, lájkoljunk. Mi legyen a híd neve? Szavazzuk meg! Melyik fa legyen az ország fája? Szavazzuk meg! Melyik cég legyen az év cége? Lájkoljátok, kedves kollégák! Kedves admin, nem tudom, maradhat-e, az iskolában rajzpályázat van, ez pedig a gyerekem rajza, igen, nem egy nagy szám, de legyetek kedvesek lájkoljátok minél többen, nagy örömet okoznátok a gyereknek, köszike!
Ilyenek már régóta vannak. Amikor úgy születnek döntések, hogy nem a legjobb nyer, hanem az, aki jobban tud mozgósítani. A sok agyatlan meg lájkol, mert… mert nincs agya, ami bejelezne, hogy ez így nem oké.

De ma olyasmibe futottam bele, ami nagyon kiverte a biztosítékot. Az egyik darts portál virtuális versenyt rendez a fészbukon. Összeszedtek X darab ismert darts versenyzőt, összesorsolták őket, mintha igazi verseny lenne, majd felszólították a közönséget, hogy szavazzanak lájkokkal: mindegyik meccsen az a versenyző nyer, aki több lájkot kap.
Asztakurva.
Ez már az, amiről Gallai 1980 körül énekelt. Nem kell, hogy a sztár létezzen. Elég egy műanyag bábu, egy mém, melyet faszán mozgat a média, egyiket így lehet szeretni, a másikat úgy, az egyikért ezek rajonganak, a másikért azok, nyilakat nem kell dobálni, tök felesleges, és hogy melyik győz? Amelyiket több agyatlan barom, úgynevezett rajongó lájkol.

Ki akarok szállni.

– Mi lenne, ha ma nem innék sört? – kérdeztem magamtól közvetlenül ébredés után. Mostanában majdnem teljesen leálltam az alkoholról, de ha erős napjaim vannak, esténként csak-csak felharapok egy sört. Márpedig a mai nap erősnek igérkezik.

Az is volt. Nem részletezem. A kánikulai hőségben egész nap a várost jártam, délután fél háromkor jutottam oda, hogy otthon legyek, hogy ne kelljen időre rohannom, hogy végre én rendelkezzem magammal és ebédet főzzek, ami persze barokkos túlzás, hiszen a sütőbe dobtam be egy gyorsfagyasztott pizzát.
Itt volt az ideje újraértékelnem a reggeli kérdést.
– Mi lenne, mi lenne – morogtam – Csoda.
És szisszentettem egy sört.