Search""A ződbor hazájában 0""

A ződbor hazájában 04/04

Megint gyaloglunk
2019.06.03; hétfő

Reggel kemény feladat: szárazra kell innunk a hűtőt. Szokás szerint túlvásároltuk magunkat, de bevállaltam az oroszlánrészt. Nem, nem az ordítást.
Összepakoltunk, nagyjából kitakarítottuk a lakást. Mivel az utcán nem találtunk szemeteskonténert, kénytelenek voltunk fent hagyni az összes üveget. Impozáns lehetett. Tettünk a magyarok hírnevéért.

Hatalmas plusz pont: Lisszabonban az összes nagyobb metróállomás környékén van automata csomagmegőrző. A Martim Moniz téren például a metró melletti süllyesztett garázsban. Jól ki is volt táblázva, egyből megtaláltuk. Cucc lerakva. Irány a város.

Lisszabonban van egy helyi és egy nemzetközi, ún. ingyenes városnéző túra. Azért írtam, hogy ‘úgynevezett’, mert mind a két helyen elvárják, hogy azért valami pénzt csak nyomjál már a végén a vezetőd markába, ha már annyit aszalódott a napon és szárazra beszélte a torkát. Ezzel nincs is semmi baj, ami vicces, az az önérzeteskedés.
Itt van a helyi cég weblapja. Mit írnak? Hát, hogy a nemzetközi cég, fúj, elvárja, hogy fizessél érte, pedig papíron ingyenesek. Hogy kezdte a helyi cég fő idegenvezetője? Igen, ez ingyenes, de nem sértődünk meg, ha 10-20 euróval honorálják a fáradozásainkat. Azaz nem csak az igényt jelentette be, hanem a mértékét is.
Mindettől függetlenül megéri a dolog, csak ajánlani tudom. Egy csomó mindent megtudtunk a városról, arról, hogyan gondolkodnak a lakóik, hogy miért vannak éppen most feldíszítve az utcák, mi az az édes meggylikőr, melyet az Alfama városrészben ablakon keresztüli bögrecsárdákban mérnek, szóval tényleg informatív is volt, szemléletformáló is, hasznos. A fizetség meg… játék az érzelmekkel. Könyveld el, hogy nem free, hanem 10€ és végig élvezni fogod.
Ahogy a weblapon is írják, délelőtt 10.00-kor és délután 16.30-kor indulnak túrák. Tekintve, hogy a gépünk késő délután indul haza, értelemszerűen a délelőtti túrába kapcsolódtunk be. A Luís de Camões téren volt a gyűlekező, időben odaértünk. A tér tele volt ügynökökkel, kéretlenül is próbáltak becsábítani, de hát mi meg pont a becsábulásért mentünk, nem volt nehéz dolguk. Amíg gyűltek az emberek, mi leültünk egy padra, én pedig a zoom objektívemmel arcokra vadásztam a téren. Ez a szenvedély egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy addig el sem múlik, amíg valaki pofán nem vág.

Aztán összetrombitáltak minden résztvevőt, elhangzott egy lendületes bevezető beszéd, majd szétszedték a tömeget 10-15 fős csoportokra. Mi kaptunk egy embertelenül sokat beszéló kiscsajt, Ines-t, és nekiindultunk. A tér nagyon zajos volt, építkeztek, így egy kis utcában volt a bemutatkozás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy az emberek felkapják majd a fejüket Magyarország hallatán, azért innen nézve elég egzotikus hely, de aztán pofára estem: a csoportból egyedül mi voltunk európaiak. A többiek Kanadából, New Yorkból, Indiából és Brazíliából voltak. Szép.

Először csavarogtunk egyet a Bairro Alto negyedben. Ez volt az a fergeteges bulinegyed, amely nekünk teljesen kimaradt. Úgy értem, többször átmentünk rajta, de csak nappal. Amikor élet meg csak este van. De akkor nagy. Majd egyszer megnézzük. Bár ebben a rohadt melegben estefelé énbennem már nem sok élet maradt.

Felmentünk egy térre, ahol a Nemzeti Gárda laktanyája is volt. Mi jártunk itt már korábban többször is, a lila fákkal zsúfolt tér nagyon megfogott. Most megtudtuk azt is, hogy szépnek szép, de a lehullott virágok olyanok, mintha ragasztóba áztak volna, semmiképpen ne parkoljunk ilyen fa alá.
Aztán Nemzeti Gárda. Őrségváltás. Általában tipikusan turistákra szabott ceremónia. Annyira, de annyira luzitán volt, hogy azt el se tudom mondani. Imádom ezeket az embereket.
Szóval álldogált a bódé mellett egy katona. Közvetlenül beszélgetett az emberekkel, időnként a tökét vakarta. Aztán jött a váltás. Egy felvezető előljáróval meg az új őrrel. Nem csináltak semmi díszlépést, meg egyéb flikk-flakkot, odasétáltak. Beszéltek pár szót, a két őr helyet cserélt, majd a váltás visszasétált az épületbe. Az egész nem volt egy perc. Zseniális.

Ezen a téren kaptunk egy kis betekintést a portugál politikai életbe is. Hát, ja.

Innen egy jó nagy kerülővel átsétáltunk az Alfama városrészbe. (Persze közben megálltunk itt-ott, Ines pedig megállás nélkül csacsogott.) És hogy mennyire becsapós a dolog. Mi csavarogtunk gyalog az Alfamában, villamosoztunk is benne, mégis, itt derült ki, hogy semmit nem láttunk belőle. Pontosabban a lényeget nem. Amire mi azt hittük, hogy szűk, tekergős utcák, azok a főútvonalak voltak. Az igazi sikátorok, meredek lépcsők, gyalog is alig járható részek rejtve maradtak, ahhoz venni kellett volna a bátorságot és betekeregni a szűk oldaljáratokba. Igen, rohadt sokat kell felfelé kaptatni, vagy éppen fordítva, meredek lépcsőkön lefelé mászni. Az eltévedéssel ne foglalkozz, úgyis el fogsz. Nem egy nagy területről van szó, úgyis ki fogsz találni egyszer.

Nos, Ines-sel ezt a részt barangoltuk be, benéztünk a házakba, mert itt mindenki félig az utcán él, ittunk abból a tömény meggylikőrből (ginginha, ejtsd zsinzsinha), egy ablakon keresztül mérte ki egy termetes hölgy, aztán rácsodálkoztunk, hogy mennyire egy családként él errefelé egy utca.

Konkrétan nem is kevés helyen a ház lakójának kint lóg a portréja a falon.

Az idegenvezetés a katedrális előtti kilátónál ért véget, valamikor fél egy körül.

Mi innen még sétáltunk tovább. Hiszen voltak terveink.

Például elmenni az olajoshalas kocsmába. Igen, a nap legmelegebbb szakában. Kiülni a tűző napra. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, ez volt az utolsó nap, nyilván én sem morogtam.
Ehelyett elkértem az étlapot. Ez már önmagában hatalmas megrökönyödést váltott ki.
– Halat fogsz enni?
– Nem. De csak akad valami ebben a kocsmában, ami nem hal.

Nem volt. Pontosabban volt, arra saccoltunk, hogy amit kértem, az valami birkahúsból készült pudding, de amikor kihozták, akkor derült ki, hogy habosított birkasajtból készített édesség. Végülis nem hal, de gyakorlatilag semmi.
Maradtam a sörnél.

Aztán zavarba jöttünk. Oké, van még egy csomó időnk. Hová menjünk? Nekem ott volt a tarsolyomban a botanikus kert, de annyi időnk már nem volt. Viszont a belvárost már töviről hegyire bejártuk, semmi értelme nem volt végigjárni ismét ezeket az utcákat.

Felvetettem, hogy nézzük meg a Sao Roque templomot. Itt van nem messze – párszáz méter szint – elméletileg érdekes. Legalábbis a leírások szerint ebben van a világ legdrágább oldalkápolnája. Felsétáltunk. Megnéztük. Atyavilág. Ami tömény giccset el tudsz képzelni, az mind ott volt. Akadtak gagyi oldalkápolnák, akadtak lelkes oldalkápolnák, megnéztük azt a nagyon drágát is (bal oldalt a negyedik), egyetlen fajta nem akadt: mértéktartó és ízléses. Maga az a bizonyos nagyon drága tele volt arannyal, elefáncsonttal meg mozaikból készült képekkel, de az anyag önmagában semmi, kellett volna hozzá ízlés is.
Na mindegy, ez is megvolt.

A kép a templom előtti téren készült, éppen Nej gratulál Leninnek. Bár ő váltig állítja, hogy ez egy villamoskalauz és éppen jegyet vesz tőle.

Oké. Mi legyen? Megnéztem a térképet és azt javasoltam, hogy csalingázzunk egy kicsit a belváros és a külváros határán, az egyáltalán nem turistás részeken. Ugyan piszkosul meleg volt, de belefért. Nekiindultunk.
Az első dolog, amivel szembesültünk, az az, hogy Lisszabonban nincsenek sík utcák. Ezt eddig is tudtuk, de ezen a sétán szintet léptünk. Kétszer is belefutottunk olyan terepbe, hogy sikló vitte a népeket. Mert még gyalog is nehezen volt járható a terep.

Én ugyan rögtön rávágtam, hogy cable car, de a többiek leszóltak, hogy ne vágjak már fel annyira arra, hogy megjártam Frisco-t, ezek siklók, ha nagyon akarok flancolni, akkor esetleg funiculare, de ez a maximum.
Ettől függetlenül elképesztő meredek utcákon jártunk és ebben viszont semmi túlzás sincs.

A problémát ugyanis az okozta, hogy ezt a sétát a Martim Moniz téren kellett befejeznünk, én pedig mentem a térképen a legrövidebb úton. Csakhogy Lisszabonban a legrövidebb út egyben a legmeredekebb is.
Jól szórakoztunk.

De aztán minden jónak vége szakad egyszer. Megérkeztünk a térre, kivettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből és mehettünk metróval a repülőtérre.

A hétfői túra

De mielőtt felszállnánk a gépre, még van egy tartozásom. Többször említettem már, hogy itt-ott eljátszottam a zoom objektívemmel, portrézgattam a távoli, gyanútlan embereket. Ne ijedj meg, nem rakom be az összes képet, de még az összes jól sikerültet sem, csak kifejezetten a kedvenceimet. Abból is van éppen elég.

Szóval, kimetróztunk a repülőtérre, átmentünk a szekun, dühöngtünk egy keveset, nagyon vacak a fapados terminál, de tényleg nagyon, a Wizzair gép helyből késve indult, pedig normálisan sem érkeztünk volna haza túl korán, végül hajnal egykor szálltunk le, taxi haza, hajnal háromkor bújtam ágyba. Úgy, hogy kora délután már tárgyalásom lesz. Nej pedig reggel már ment dolgozni.
Én ráadásul elkövettem egy hibát, érkezéskor bontottam egy üveg Feindl zöld bort és kis híján kiköptem. Mi ez a szar? Ugyanis még benne volt a számban az eredeti zöld bor íze. Aztán persze lehiggadtam, istenem, nálunk ez van, kicsi is, savanyú is, de miénk. És ha az ember nem ismeri az eredetit, akkor nem is rossz.

Még egy link, mielőtt összegeznék. Habár a blogba beszerkesztettem egy csomó fényképet, de az albumban ennél több van. Akit az összes fénykép érdekel (Összes? A 300 megmaradtból 70), annak legyen itt egy link.

A végére egy gyors összefoglaló. Lisszabon nagyon sokáig kimaradt nekem, ugyanis nem létezett olcsó megközelítése. A mostani Wizzair jegy sem volt olyan hűde, amikor először néztem, akkor volt 3 főre 90e, mire mindenki rábólintott, felszaladt 110e forintra, de mint utólag kiderült, ez még mindig jó árnak számított a megszokotthoz képest. Azaz most sem olyan olcsó. (Ez az abszolút fapad, nem kértünk se priority-t, se székfoglalást, semmit.)
A szállással (booking) mákunk volt, frissen indult, bevezető áron tolták, a környéken hasonló szállásokat jóval drágábban kaptunk volna csak meg. Így volt 75e a három éjszaka.
Maga a város nem kiemelkedően olcsó, de nem is kiemelkedően drága. Olyan megszokott nyugati. Boltban egy üveg zöld bor 4€ körül volt, a frizzante 2,8. Habár híres a portugál vörösbor is, de abban a rohadt melegben senki nem kívánt rá. Kocsmákban a sörök 4 euró környékén mozogtak. A közlekedés elméletileg jó (metró visz be a városba a reptérről), gyakorlatilag a belvárosban, a turistás helyeken elképesztő a zsúfoltság.

Nézzük a szubjektív részt. A városnak van hangulata, ez tény. De nekem csalódás volt. Valószínűleg túl régóta vágytam rá és túl sokat képzeltem bele. Tikkasztó hőség volt és hatalmas tömeg. A város pedig… hogy is mondjam… nem szórakoztatott el eléggé. Utolsó nap, amikor még volt 3-4 óránk és tényleg mehettünk volna akárhová is, ötletem sem volt, hová mehetnénk még.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A várost persze be kellett gyalogolnunk, ez nem is kérdéses, mi így szoktunk ismerkedni. Csak hát a meleg, meg a tömeg, inkább fárasztó volt, mint kellemes. A legjobb az lett volna, ha egész nap egy klimás lakásban fekszünk és toljuk a zöld borokat, de ahhoz meg kimenni sem kellett volna.
A szűken vett belvárosra is elég lett volna két nap. A harmadikon már kirándulnunk kellett volna valahová a közelbe. A folyó túloldalára. Portóba. Egy jeges pincébe. Valami.

Ja, és akkor a veszteséglista. Ennek már semmi köze sincs a városhoz, sokkal inkább a saját hülyeségemhez. Túraszandál. Legalább hat éve használom, melegben el se tudok képzelni mást. Erre mi történt? Rosszul volt beállítva a jobb oldalin az első tépőzár, feltörte a lábamat. Csakhogy a folyamatos zöldbormámorban nem vettem észre. Amikor realizáltam, hogy baj van, méghozzá nagy baj, akkor már késő volt. A hétfői 21 kilométeres túrát még végigsántikáltam, de amikor leszálltunk a repülőgépről, akkor már csak húztam a lábamat. Azt is nehezen. Itthon megnéztem, a nagylábujjamon olyan tízforintos méretben kilógott a véres hús. Amikor kedd reggel felkeltem, csak néztem bután magam elé. Délután tárgyalás Budán. Meg úgy általában, ahhoz képest, hogy nagyrészt itthon dolgozom, most pont olyan hetem lesz, hogy minden nap vagy ügyfél, vagy hivatal. Miközben cipőt sem tudok felvenni. Ne tudd meg. Curiosa. Sebtapasz. Vastag zokni. A cipők közül kiválogattam, melyik az, amelyik a legkevésbé nyom. Ez speciel a kertészkedő, agyonkopott, koszos edzőcipőm volt, de nem érdekelt. Ebben sántikáltam végig a hetet. Sportról szó sem lehetett. Most, amikor írom ezeket a sorokat, egy héttel a túra után, most értem el odáig, hogy sebtapasz és zokni nélkül tudok papucsban járni.
Mindez a balfaszságom miatt. Ugyanis itthon lazítottam 4 milimétert az első tépőzáron és tökéletes lett a szandál. Kint is ezt kellett volna. Ha egyáltalán eljut az agyamig az üzenet a lábamtól, miszerint baj van.

Aztán a 15-ös villamoson bevertem a könyökömet, ami nem egy nagy ügy, de sikerült olyan szerencsétlenül, hogy még mindig sikítok, ha hozzáér valamihez. Például egy párnához. Ez megint egy új élmény. Soha nem fordult elő még ilyesmi velem és bár kedvelem az újdonságokat, de ennek nem tudok annyira örülni.

A többit meg nem sorolom. Rendszeres abnormalitások, mondhatni az ilyesmi túrák bekalkulált kockázatai, egyszer csak elmúlnak.

Viszont tény, hogy most éppen vacakul vagyok. Bakker. Ne öregedjetek meg. Már egy négynapos túra is képes kicsinálni az embert.

A ződbor hazájában 03/04

Tömeg és közlekedés
2019.06.02; vasárnap

Reggel megint lannisztereztünk. Lazítunk Oszi? Lazítunk Dezső!

Azért kiváncsi vagyok, kinek mond még valamit a fenti utalás.

Reggel volt egy nem kicsi bukta.

– Te, Gabi, mi történt a tegnap estére vásárolt pizzámmal?
– Mi történt volna? Megsütöttük.
– Aha. És hol van?
– Hol lenne? Megetted.
– Na ne!
– De. Felkeltettünk. Morogtál. Odaültél az asztalhoz. Megetted. Aztán visszadőltél az ágyba.
– Asztakurva. Alvajáró pizzaevő. És legalább ízlett?
– Nem reklamáltál.
– Nem?
– Igazából nem is beszéltél.
– Tele szájjal nem illik.

A mai nap is célirányos volt. Míg a tegnapi csapásirányt a csak szombaton nyitvatartó bolhapiac határozta meg, a mait a vasárnap. Mármint a hónap első vasárnapja. Ilyenkor ugyanis vagy 20 állami múzeum, intézmény látogatása ingyenes. Tekintve, hogy ezek eléggé szétszórva találhatók meg a városban, praktikusan napijegyet töltöttünk a zöldkártyánkra. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy mindent, amit tömegközlekedni akartunk, azt ma kellett megtennünk. Márpedig ez nem volt kevés: körjárat a 12-es villamossal, kimenni a rák farkára a 28-as villamossal, aztán vissza, majd kimenni a Belém toronyhoz a 15-ös villamossal, aztán délután még kibumlizni a 210-es busszal a csempemúzeumba, zárásképpen pedig felmenni a liftre, amelyre szintén érvényes a napijegy. Sűrű program. Várhatóan tömegben, hiszen az ingyenesség nem csak minket fog vonzani.

Nem is húztuk az időt, nagyon korán elindultunk. Kilenckor már a 28-as villamos megállójában voltunk. Mondjuk nem volt nehéz, a szállásunk a Martim Moniz tér mellett volt, a villamos meg onnan indul.

Zöld kártya. Gyakorlatilag erre épül a jegyvásárlás. Ezt a kártyát (Viva Viagem) tudod lecsippenteni a közlekedési eszközökön. Elméletileg ezt kell feltöltened az éppen aktuális jegytipussal. Na most ez az, ami nekünk nem sikerült. Első délután vettünk kártyát (0,5€ darabja), majd rátettünk 1-1 jegyet. Mert pénteken nem kellett több. Aztán vasárnap megpróbáltunk rátenni egy-egy napijegyet, de nem sikerült. Állandóan azt írta ki, hogy a kártya már lejárt. Kénytelenek voltunk új kártyákat venni. Majd hétfőn hasonlóan jártunk, ekkor már csak 1-1 jegy kellett volna, de megint lejárt a kártyánk. Amiben az a fura, hogy az útleírásokban erről szó sincs, mindenhol az van, hogy elég egy kártya, amelyre hol ilyen, hol olyan jegyet tudunk vásárolni.

Elkéstünk. A kánikula elől még sikerült elmenekülnünk, de a turisták elől már nem. A 28-as megállójában emberes sor állt. (Igaz, később pedig irtózatosan hosszú.) Ráadásul egy turistabusz ráparkolt a sínekre, emiatt sokáig kimaradt a villamos. Rohadt sokan voltunk rajta. Én is meglepődtem, de sikerült úgy felslisszannunk, hogy találtunk ülőhelyet. Igaz, háttal ültünk az ablaknak, de tekeregni, forgolódni még tudunk. (Meg kamerát kilógatni az ablakon.)

Most mondhatnám, hogy rengeteg fényképet lőttünk a villamosról… de nem az történt. Úgy nagyjából az Alfama közepén bealudtunk. Mind a hárman. Az úgy volt, Tekintetes Bíróság, hogy hosszú volt az utazás, jócskán hajnalban kerültünk ágyba, aztán ott van az az egy óra időeltolódás, na meg éjszaka a zöld borok, meg reggel is és aztán ez a rohadt meleg, ártatlanok vagyunk… kérem a védencem felmentését.

A végállomáson ha lehet, még jobban tűzött a nap. Kint voltunk valahol a rák farkán, ahol egyébként a teljes utazóközönségnek az égegyadta világon semmi dolga sem volt. Sokan egyből beálltak a visszainduló villamos előtt kígyózó baromi hosszú sorba. Sokan le sem akartak szállni, ezeket a vezető rugdosta le. Mi letámolyogtunk, megláttunk az árnyékban egy büfét, szó nélkül beültünk egy sörre. Inkább, mint a sorba. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Lett. Még hosszabbra nyúlt a sor. Törtem a fejem, de más megoldást nem találtam. Gyalog sok, a buszmenetrendet nem ismerem, maradt a tömeg.
Végülis, tömegközlekedés.

Bár fogalmam sincs, hogyan élik meg ezt a helyiek. Akiknek például pont ezen a vonalon kellene utazniuk, de a rengeteg turistától esélyük sincs feljutni.

Nem is küzdöttünk sokat rajta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy visszamegyünk a Martim Moniz térre, azaz a végállomásra, ugyanis attól nem messze indul a 15-ös villamos a Belém toronyhoz, de végül rövidítettünk: leszálltunk a Luís de Camões téren, onnan pedig lesétáltunk a folyópartra. Nem is volt gond, legalábbis elsőre: a villamosmegállót hamarosan megtaláltuk. A tömeg sokat segített. Mármint amelyik a villamosra várt. Ez olyan tipikus ‘nem hiszem el’ élmény volt: oké, a 28-as rohadt népszerű turistavillamos, de a 15-ös nem. Az egy modern, tényleg közlekedésre használt vilinger. Nem számítottunk tömegre. Legalábbis nem ekkorára. Valószínűleg a helyi közlekedési vállalat sem, mert csesztek villamost küldeni. Negyedóra múlva érkezett egy, az ajtót ugyan kinyitották, de egy ember sem tudott felszállni. Annyira tömve volt. A Belém torony viszont olyan 10 kilométer ide, sivár, kellemetlen úton, tűző melegben, gyalog nem pálya. Álltunk. Morogtunk. Aztán 20 perc múlva jött két mentesítő busz, a másodikra felpréselődtünk.

Szóval… nem igazán értem. Igen, a hír igaz, a villamosok embertelenül zsúfoltak. Igen, ideális terep a zsebtolvajoknak. Nem hiába van tele minden figyelmeztetésekkel. De ha így van, nem lehetne kicsit sűrűbben indítani ezeket a villamosokat? Különösen hétvégén? Különösen az ingyenes múzeumi hétvégén? Nem lenne tömeg, nem lennének annyira sikeresek a zsebtolvajok sem. Vagy ez a zsúfoltság, izzadás, emberszag része az élménynek?

Kezdtük a Szent Jeromos monostorral. Ezt volt a legkönnyebb megtalálni. Baromi nagy.

– Na, ki tudja, milyen stílusban épült?
– Olyan gótikus.
– Majdnem. A gótikának egy helyi változatáról van szó, úgy hívják, hogy manuel stílus.

Itt elég hülyén jártunk. Mentünk a porta felé. Onnan tudtuk, hogy hol van, mert kilométeres sor állt előtte. Beálltunk. Nem haladtunk.
Előrementem. Kiderült, hogy a nem haladó sor a templomhoz várakozik. Mellette volt egy haladós is, de az meg fizetős volt. Amikor pedig ma az egész kolostor ingyenes.

Na mindegy, kihagytuk. Sétáltunk a parkban. Egy ideig élvezkedtünk a szökőkútnál, az a vízpermet nagyon jólesett. Utána kisétáltunk a felfedezők emlékművéhez. Tudom, hogy snassz, meg giccses, de nekem akkor is tetszik. Kifejező.
Onnan egy hosszú séta a Belém torony felé.

Útközben volt egy terasz. Árnyékos terasz. Odabent sört mértek. Beültünk. Mindenki elment klotyira, aztán üldögéltünk egy kicsit a sörünk mellett. Majd fizettem.
– Megint nem adtál borravalót – korholt Nej.
– Nem véletlenül – húztam el a számat.
– Mert?
– Hét euróért számolta a sört. Amikor az ajtóba az volt kiírva, hogy négy.
– Aha. Manuel stílus.

A toronyba megint nem mentünk fel. Ha ránézel a fotóra, láthatod is, miért. A sor még sokáig kígyózott a képen kívül is. Én éppen elemet cserélek a gopróban, a többiek nézelődnek, szívják magukba az atmoszférát. Az összes portugál felfedező innen, a Tejo tölcsértorkolata és az óceán sarkáról futott ki a nyílt vízre, ezt a tornyot látta utoljára a hazájából. Lehet, hogy utoljára.

Visszasétáltunk a monostorhoz. Meglepő módon 0 ember, azaz a kutya sem állt sorban. Kényelmesen besétáltunk a templomba.
(Valószínűleg amikor érkeztünk, mise lehetett. Ezért nem tudtunk bemenni. Mi se. Bocs.)
Szép volt. Tetszett. Ezerszer leírtam már, borzasztóan utálom a hivalkodó, túlcicomázott templomokat. Ez nem volt az. Gyakorlatilag minden hatást, melyet el akartak érni, kőfaragással, fényjátékkal értek el. Bőven volt dekorálva, mégsem éreztem nyomasztónak.

Aztán megint tömegközlekedés. Szószerint. Mivel innen indult, még felfértünk a 15-ös villamosra, de ülőhely nyilván nem volt, állóhelyen egymásnak préselődés annál inkább.

– Figyeljetek, döntenünk kell – tettem fel a kérdést.
– Igen?
– Elutazunk a végállomásig. Onnan nincs messze a lakásunk. Pihegünk, sziesztázunk, aztán késő délután folytatjuk.
– Illetve?
– Leszállunk, ahol felszálltunk, majd benézünk az olajoshalashoz. Onnan sétálunk haza. Ez jóval hosszabb séta.
– Olajoshal.
– Ettől tartottam.

Most, ha lehet, még rosszabb volt. Most ugyanis józan voltam. És pontosan átéltem, milyen is az, amikor kora délután kint ülünk a tűző napon. A halak nekem semmit sem jelentettek, a sör meg kevés volt, hogy ellensúlyozza a kinlódást. Mindenesetre tettem egy kísérletet, kipróbálandó, mikor csap át a mennyiség minőségbe.

Az eredeti terv szerint most még jött volna egy Alfama kör a 12-es villamossal, majd utána kibumlizni a rák másik farkára a 210-es busszal, a csempemúzeumba.

Úgy általában nem vagyok csempemániákus, de Lisszabon tele van szebbnél szebb csempekompozíciókkal. Itt valahogy nagyon ráfeküdtek a műfajra. Nem lett volna hülyeség megnézni, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Nos, mindebből semmi nem lett. Eddigre elgyötört, kicsavart minket a lisszaboni tömegközlekedés. Nem voltunk hajlandóak semmire sem felszállni.

Vissza a szálláshoz. Boltban vásárlás: kaja, pizza, zöld bor. A szálláson zöld bor, rágcsálás, alvás.

A nappali túra

Ébredés után zöld bor. Aztán esti séta. Nyilván megint felmásztunk valahová: felülről is bekukucskáltunk az Alfama városrészbe. Tulajdonképpen letoltuk gyalog a 12-es villamos útvonalát.

Alfama. Egy öreg, nagyon öreg városrész, amely anno kimaradt a nagy földrengésből.

Földrengés és társai. Lisszabont a XVIII. század közepén elhagyták az istenei. Mit elhagyták, szándékosan elpusztították. Máshogy nem történhetett egy ilyen katasztrófa.
Először jött egy nagy földrengés. November 1-én. Halottak napján. Amikor mindenfelé gyertyák égtek. Fel is gyulladt a város, ahogy kell. Mármint az egész város. Mármint ami a földrengésből megmaradt. A lakók pánikszerűen lerohantak a Tejo folyó partjára.
És ekkor érkezett meg a földrengés kiváltotta szökőár. Mindenki meghalt. Az Alfama városrész kivételével a teljes város megsemmisült.

Emiatt van az, hogy az Alfama annyira elüt a város egészétől. Ez még erősen mór behatású, szűk utcákból, lépcsőkből álló labirintus, gyakorlatilag egy másik világ.

És ekkor még egy adag villamos. Mert igazából ebben a városnegyedben néznek ki a legjobban. Ahogy lányom megjegyezte, nem is baj, hogy délelőtt elbóbiskoltunk a villamoson, mert nem az a legfestőibb látvány, hogy utazunk rajta; hanem kivülről a villamosok, ahogy araszolnak felfelé a meredek, macskaköves utakon.

Számomra is meglepő módon a csajok nem vetették fel, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Úgy látszik, megkegyelmeztek. Ehelyett megkerestük az eredeti tervben is szereplő liftet.

Ez egy kilátótorony, nem messze a sétálóutcától. Ránézésre túl sok értelme nincs, egy négy emelet magas oszlop, benne egy lift, igen, felvisz egy dombra, dehát itt eleve annyira combosak az emberek, hogy nincs szükségük ilyesféle úri huncutságokra, talán a turisták miatt létezik, azok úgyis fizetnek minden szarért.
Mondjuk, mi nem fizettünk, a napijegy jó volt erre is.

Utána séta haza, este zöld bor, vacsora, mindenféle junk food, most kivételesen megvártam a pizzámat, de tény, hogy utána nem örvendeztettem túl sokáig a társaságommal a többieket, ágybaájulás.

Az esti túra

A ződbor hazájában 02/04

Gyaloglunk
2019.06.01; szombat

Reggel mindenki borospohárral mászkált a lakásban. Mint a Lannisterek.

Utána bátran fel a várba. Bátran, mert lentről ijesztően magasnak tűnt, de Lisszabonban az első, amit el kell felejteni, az a magasság. Az egyszerűen van. Jóval több, mint amennyi egészséges. Nem szabad foglalkozni vele, mert különben az agyadra megy.

Ezt nem bírom ki, megmutatom.

Ez itt a vár. Szép magas. Mint Lisszabonban minden célpont. De honnan lett fotózva?

A fenti kép a vécénkből. Az előtte lévő meg Dóra hálószobájából. Azért gondolj bele: én tojtam már magas-tátrai kitett sziklacsúcsról lógva, félkézzel valami gyökérbe kapaszkodva, na ott volt valami hasonló panorámám, mint innen az apartmanból. Csak itt némileg kényelmesebb volt az üldögélés.

És akkor ha már az apartman bemutatásánál járunk.

Ez egy csempekép a szomszédos kórház bejárata fölött. Ezt szoktam vizsgálgatni, amikor az ablakon kihajolva bagózok. Első ránézésre adja magát, hogy az ott középen Jézus, mellette meg Péter és Pál. De csak első ránézésre. A főalak konkrétan kövér, csüngenek a mellei. Na most, láttam én már sokféle Jézus-ábrázolást, láttam már olyat, akinek 12 packos hasizma volt, láttam arabot, láttam oszmánt, de ennyire kövér disznót még nem. Ez nem lehet Jézus. És nem is az, van nála valami papírtekercs, azon meg valami szöveg, elolvasni nem tudtam, de ez semmiképpen sem tűnik szokványos Jézus képnek.

Ez pedig a lépcsőházunk. Valami amszterdami jellegű házat képzelj el, legalábbis méreteiben, a három egymás melletti ház utcafrontja együtt nem volt tíz méter, azaz házanként három méter jutott és ezekben az eszméletlenül vékony, háromemeletes házakban volt lépcsőházanként két lakás. Két nagyon pici lakás.
A fenti képek a lépcsőházban készültek. Kvázi egyszerre.

Valószínűleg egy hatlakásos ház lett szétszabdalva három, különálló lépcsőházba, lakáskiadási céllal.

Oké, a Szent-György vár. Szépíthetném a dolgokat, de a helyzet az, hogy igen virágos kedvvel indultunk el.

A pénztárig úgy értünk fel, hogy észre sem vettük. Előttem még csak ketten álltak, egy órával később már száz méteres volt a sor. Bakker. ez egy veszélyes város.

És tényleg. Én még úgy hallottam, hogy Lisszabon piszok jó hely, olcsó és még nem annyira turistás. Nos, ez már nem igaz. Mindenhol tömeg, hatalmas sorok és egyre több a lenyúlás, a turistacsapda. Például ez a vár is. Nincs benne semmi. A jegyár viszont idén már felugrott 10 euróra, a tavalyi 7-ről. A semmiért. És az emberek százméteres sorokat állnak ki érte. (Oké, a kilátás a városra. Csak hát az megvan máshol is. Írtam már, hogy a város tele van meredek hegyekkel?)
Vagy amit a hétfői vezetőnk mutatott: – Emberek, az ott a sörmúzeum. Ne legyetek hülyék, kerüljétek ki nagy ívben. Portugáliában összesen két sör van, mindkettőnek ugyanolyan az íze. Mégis, mire számítotok ezek után egy múzeumban?
Vagy ott vannak az ajándékboltban méregdrágán vásárolható olajoshal-konzervek. A turisták azt hiszik, hogy ezek speciálisak. A francokat. Pont olyanok, mint amilyeneket a boltban árulnak. Negyedáron.

Mi azért benéztünk a várba. Ha már felmentünk odáig. Csavarogtunk. Egy idő után a csajok szóltak, hogy Apóca, körbe-körbe megyünk, ki kellene szállni. Hja, az a rohadt sok zöld bor reggelire. Kiszálltunk.

Utána elvergődtünk a bolhapiacra. Kedden és szombaton van nyitva. Olyan kulturális látnivalónak szántam, de egy helyen lányom szeme felcsillant és karonfogta Nejt meg a pénztárcámat, majd bementek valahová és vettek egy kiló fülbevalót.

Bőrárus. Milyen furcsák erre a bőr cuccok? Ja, ez mind parafa.

A tűző napon elsétáltunk az egykori halpiacra, ahol most egy hatalmas utcai étkeztető van. Kicsit féltem, hogy olyasmi lesz, mint nálunk a Westend alagsora. Nos, első ránézésre olyan is, sőt, még olyanabb, hatalmas tömeg, nyomulni kell, rárabolni, ha felszabadul valahol egy szék. Meleg van, sorbanállások, nem szeretem. Fogtam a helyet a csajoknak, aztán amíg ettek, én is szétnéztem, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami egészen kíváló marhahusit kaptam, igazából nem is tudom, mi lehetett, pulled, szuvidált, konfitált vagy a fene tudja, hogyan meggyötört, de nagyon finom volt, kaptam mellé csicseriborsót, na meg persze zöld bort. Igencsak ízlett. És én még sehol sem voltam, mert a csajok szószerint lefolytak a székről gyönyörükben. Dóra osztrigát és lazacot evett, Nej pedig valami polipos melegszenyót, de mindketten esküdtek rá, hogy ilyen finomhoz még nem volt szerencséjük.
Szóval ha arra jársz, ne hagyd ki. Megéri a tömeget, a sorbanállást.

Ez pedig a Pastéis de Nata. Leveles tésztában vaníliás krém. Itt találkoztunk vele először, de olyan lett, mint a levegővétel: nem tudtunk leszokni róla. Gyakorlatilag minden sarkon kapható, 1€ darabja.

Utána elmentünk egy érdekes helyre. Én valami útleírásban találtam rá, gondoltam, egy benézést megér. A fene sem gondolta volna, hogy ez lesz a törzshelyünk. 3 nap alatt négyszer ugrottunk be.
Ez valamikor egy horgászbolt volt, de aztán a Pink Street kialakítása után haladtak a korszellemmel és átalakították kocsmává.

Viszont a hely hangulatához hűek maradtak, gyakorlatilag sör van és olajos hal. De az utóbbit ne úgy képzeld el, hogy kibontják aztán odaadják, nem, kifejezetten finom hidegtálakat dobnak össze belőlük: fűszerek, petrezselyem, citrom, fokhagyma… meg minden ilyesmi. Egy adag pont elég ebben a nagy melegben, hogy folytatni lehessen a sétát.
Mondják a csajok. Mert hogy én ilyen ocsmányságot meg nem eszek, az biztos.

A képet némileg árnyalja, hogy a teraszon nincs árnyékoló, kint ültünk a tűző napon, én ugye nem ettem, cserébe betoltam néhány hideg sört és habár amikorra ideértünk, addigra általában már kitisztult a fejem, de aztán jött az a sok sör a tűző napon és már újra mosolyogtam.

Igen. Ennél csak rosszabb képek készültek rólam.
Bár nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem az, hogy amikor itthon végignéztem a videófelvételeket – igen, azokat, amelyeket én csináltam a fejpántomra rögzített gopróval – szóval ezen felvételek nem jelentéktelen részére nem is emlékeztem. A fejkamera nagyon veszélyes eszköz.

Mi maradt eddig ki? Úgy van. A villamosok.
Olyan 6-700 fényképet gyártottunk, hat kamerával. Na most, ezeknek kábé a fele villamosokról készült.
Elképesztően fotogének voltak. És folyamatosan kiabáltak, hogy hé, turiszt, fényképezz, mert mindjárt elmúlik a pillanat, hát nem veszed észre, hogy direkt a te kedvedért vágtam ilyen pózba magam?

Ezek csak úgy étvágygerjesztőnek.

Pokoli meleg van. Igen, te szerencsétlen olvasó, aki Magyarországon fázol és akinél még mindig beindul a fűtés, ha nem tekerted le nullára – szóval értem, hogy neked ez elképzelhetetlen, nekünk viszont itt már inkább elegünk van belőle. Igen, elismerem, gyorsan ment. Először csak a nyitott ablak este, aztán a hidegfúvó, aztán reggel a hidegvizes zuhany, de még így is pokoli meleg van. Napközben 31-35 fok közötti az idő és a napsugár nem kegyelmez. Ahogy nálunk az átlagostól sokkal hidegebb van, Lisszabonban pont fordítva, az átlagosnál erősebb hőhullám kapta el a várost. Mi meg beletenyereltünk. Délután inkább hazasétálunk, lehűlünk valamennyire a vacakocska ventillátor mellett, eszünk valamit, iszunk pár üveg jéghideg zöld bort, vegetálunk, csendespihenőzünk, aztán este indul az újabb csavargás.

Igen, tudom. De amikor írtam, itthon még tél volt.

A délelőtti túra

Csendespihenő.

A csajok alszanak. Érthető. Piszkosul meleg van, gyalogoltunk egy csomót, ittunk is utána borokat, az esti sétáig pihenni kell. De akklimatizálódunk, estefelé sütnek majd valami halas-rákos vacsorát, én egy pizzára szavaztam a boltban, szóval délután pangás, este élet, a végén igazi luzitán lesz belőlünk.

Nyilván volt késő délutáni séta is, a pihenő után. (Pihenő? Fáradtabb voltam utána, mint előtte.) A lányok kitalálták, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Azt állították, hogy azért, mert nagyon bejön nekik a hely, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűen csak ki akarnak nyírni. Ugye, a klasszikus minta: szálláson délutáni szunyókálás, aztán zöld bor, séta közben kijózanodás, Sol e Pesca, sör, kaput.
Mindenesetre kihasználtam, hogy lefoszlott rólam minden gátlás, feltettem a 150-es objektívet a gépemre és amíg a csajok mósztatták az olajos halakat, én vadul portrézgattam a sétálgató embereket. Most nem rakok ki képeket, majd a legutolsó írás végén.

Innen már csak hazasétáltunk, megint a sétálóutcán.

Itt indul a sétálóutca. Ez az egykori városkapu, ez előtt volt a kikötő, ahová a nagy felfedezők megérkeztek.

Egyébként nem csúnya ez a Rua Augusta, de ekkor – este – már sokkal szívesebben jöttem volna haza a Bairro Alto-n, azaz a bulinegyeden keresztül. Csak elfelejtettem. Lehet, hogy jobb is volt így.

Egy kis kunkort azért beletettünk. Például teljesen véletlenül megtaláltuk azt a szállást, ahol Dóra aludt, amikor tavaly Amerikába utazva egy napot Lisszabonban kellett dekkolnia. Szegénynek.

Hiába estefelé sétálgattunk, még így is durva meleg volt. A szálláson egyből beugrottam a hideg víz alá, aztán zöld bor. Nem kellett volna. Még beszélgettem egy kicsit a csajokkal. Emlékszem, Dóra a lelkünkre kötötte, hogy reggel hagyjunk neki frizzantét. Már a feltételezés is sértő volt: van a hűtőben négy üveg. Oké, hogy megiszunk Nejjel fejenként egyet a reggelihez, de azért kettőt… nna.
Aztán csacsogtunk, a lányok halat/rákot pucoltak… én meg lassított felvételen bedőltem az ágyba. Ennyi.

Az esti túra

A ződbor hazájában 01/04

Lisszaboni hosszú hétvége
Előkészületek

Nyilván. Nyilván megint kész idegbaj volt az indulás.

Péntek délután indult a gép. Csütörtök délután még nem volt kész a programterv. Minden be volt ömlesztve egy text fájlba, aztán egy másikba linkek, idézetek, ebből állítottam össze éjszaka valami programot. Aludni meg csak a lúzerek szoktak.

Péntek kora reggel még futottam egyet (szvsz ez már némileg beteges, de inkább ilyen szenvedélyeim legyenek), aztán megnéztem a kinti időjárást (szokatlanul erős kánikula, istenem, valószínűleg élvezni fogom), ehhez mérten pakoltam, összeraktam a technikát, szerencsére semmit nem kellett töltenem, mert még a balatoni túra után töltve maradtak.
Alig hittem el, de még lett időm borotválkozni, hajat mosni, körmöt nyírni is. Rendeltem egy pizzát, és ebéd után belegyömöszöltem a napba még egy rövid szivart is. Igaz, nem az a kertnézegetős szivar volt, egy vaskos köteg számlával ültem ki a teraszra és utaltam, mint a kisangyal, meg hó vége, munkaidőnyilvántartás, számlázás… eh. De a lényeg, hogy ez mind-mind belefért.
A taxi kettőre jött, pont elkészültem mindennel.
Mehetünk.

De azért… kutya ez az élet. Feszült vagyok, mint egy felajzott íjhúr. Utazás előtt le kellene lazítanom. Ha lenne rá egy fél napom, meg lehetne oldani békésen. De van rá egy órám. Ekkor csak borral és szivarral megy, igaz, a taxiban a mosolyom már némileg botoxos, de ki nem szarja le.

Megérkezés
2019.05.31; péntek

Work like a charm. Vagy ahogy a magyar mondja, csúszik, mint olajos hal a klotyóban.
Indulás után már elképesztően simán ment minden.
Én sem hittem volna, de mint egy Roger Moore akciófilmben, másodpercre megterveztünk mindent és másodpercre pontosan be is jött minden. A taxis 10 perccel korábban érkezett, de mi is 10 perccel korábban mentünk ki a ház elé. A szekun gyorsan átmentünk, egyedül Nej körömvágó ollója okozott komplikációkat, de megúszta élve. A repülőgépen nem volt ordító gyerek, igaz idióta felnőtt annál inkább, viszont szét voltunk ültetve, hozzám meg egy sem jutott.
Hamarabb érkeztünk, még arra is várnunk kellett, hogy kipaterolják a Ryanair gépet az állásunkból.

Kijöttünk a terminálból, átbuszoztunk a másikhoz, lementünk a metró aluljáróba. Megérte az előzetes tájékozódás, egyből megtaláltuk az üres jegyautomatát. Elmész a tömeg mellett, aztán jobbra fordulsz. Ott árválkodik az automata, senki nem használja. Miközben a többit meg, melyek a főúton vannak, vagy százan állják körbe.

A metrón ugyan folyamatosan bámultuk a táblákat és a megállókat, de ez is sima volt. Google maps-en legyűjtöttem a szállásközeli boltokat, nyitvatartással együtt, na meg fényképeken ellenőriztem, hogy melyik boltnak van boros részlege… és erre mind szükség is volt. Mert úgy érkeztünk meg, hogy a környékbeli boltokból már csak egy volt nyitva, szerencsére boruk volt, igaz, más se, de vettünk mindenféle csipszeket és jól elvoltunk este otthon.

A szállásadóval már a reptéren felvettük a kapcsolatot. Aztán tökéletes jegyvásárlás, a metrón küldtem sms-t, miszerint úton vagyunk, leszálláskor már a kezemben volt az összes információ, mire a boltot megjártuk és felértünk a szálláshoz, már ott is volt a csaj, tiptop átvettünk mindent, ez is flottul ment. Like the charm…. van kulcsunk, a hűtőt meg televágtuk borokkal.

Az adaptálódásunk olyan jól sikerült, hogy félóra múlva visszaszaladtam a boltba frizzantéért és zöld borért, aztán… elengedtük végre magunkat. Nagyjából mindenkinek van miért. Nejnek és nekem munkahelyi/hétköznapi szarságok, de özönvízszerűen, szerencsétlen lánynak meg államvizsga, diplomavédés a kanyarban.
Volt mit leöblítenünk.
Megtettük, amit lehetett.

Zöld bor. Egy kiemelkedő dolog, melyet Portugáliában semmiképpen ne hagyj ki. Imádom. Könnyű, enyhén szénsavas, frissítő, alkoholban gyenge. Tucatjával vettük. (Magyarországon Feindl bácsi kísérletezik vele, nem rossz, de még csak meg sem közelíti a portugál minőséget.)

A frissítésre szükség is van. Ember: 31-35 fok. Nem az a száraz meleg, legalábbis egyelőre még nem, sokkal inkább az, amely körbefoly, megsimogat. Mindezt a Magyarországon tomboló télből érkezve kaptuk a nyakunkba. Megemészteni azt, hogy nem elég, ha nyitott ablaknál alszol – pedig otthon még ettől is milyen távol voltunk – de közben járatni kell a a klímát is. Vagy mi ez a hidegfúvó izé a sarokban. (Lebukott. Ventillátor. A mobilklíma meg még nem volt bekötve. Lisszabonban is szokatlan ez a májusi hőhullám.)

Igen, tudom, mire ez az írás kikerül a blogra, Budapestről is elment a tél és rögtön érkezett egy hőhullám is. De időutazz lécci két hetet és emlékezzél vissza, mi volt akkor itthon.

Atomcsapáshoz hasonló ágybadőlés, valamikor éjfél után. Pedig reggel korai kelés lesz. Mert a hőség és a turistaroham előtt kellene becsavarogni a várat és az Alfama negyedet.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑