Habár a cím nem utal rá direktben, de ez megint egy bringatúrás hétvégéről fog szólni. Legalábbis részben.
Szóval maga a túra remek volt, le is fogom írni. Ez a jelen. Tekertünk, beszélgettünk, élveztük a pillanatot.
De ott volt a múlt, őt is meghívtuk. Október hatodikán van a házassági évfordulónk, a mostani pedig már a harmincötödik. Igen, gombócból is. Mi pedig szerveztünk egy olyan bringatúrát, mely egyfelől gyönyörű tájakon vezetett, hegyekben, völgyekben, őszbe öltözött erdőkben, másfelől pedig azokon a helyszíneken tekergett, melyek a közös életünkben fontos szerepet játszottak. Veszprém. Csehbánya. Úrkút. Balatonfelvidék. Bakony. Mindenhol voltunk, mindenhol önfeledten sztoriztunk. Extra nagy-nagy szerencsés véletlen, hogy 30-40 éve nem látott haverok szerveztek pont erre a hétvégére egy múltidéző sörözést Veszprémbe, melyről már lent szereztünk tudomást, így mi lettünk a meglepetés-vendégek. (Nem tudtak lerázni a mocskok.:) A sörözgetős ökörködős dumálás tökéletesen illett a hétvége tematikájához. (Bakker, az egyik, nálunk fiatalabb párnál már 5 gyerek van és hat unoka. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy kedves Péter és ezenkívül mihez értesz még?:)
Veszprémi séta
2025.10.10; péntek
Kora délután leléptünk, délután négykor már Veszprémben voltunk. Van egy Fejesvölgy nevű étterem, meglehetősen jó hely, benne van a városi top3-ban. Ehhez az étteremhez tartozik egy apartmanház (Jeruzsálemhegyi Apartman), ott foglaltunk szállást. Jó árban volt, az meg, hogy papucsban tudtam átsétálni vacsorázni (rozmaringos sült kacsacomb párolt lilakáposztával, hagymás törtburgonyával), az már önmagában megérte, de már csak a sörért is érdemes volt átugrani, mivel Radebergert csapoltak.
De még nem járunk itt, először sétáltunk egy nagyot. Nyilván érintettük az egyetemi negyedet, ránevettünk az egyes épületekre, meggyászoltuk az azóta bezárt kocsmákat, de nagyot örömködtünk az újra kinyitott Kismocskoson, aztán a kötelező feladat: belváros, vár, Malom borozó, Szerelem-sziget, Benedek-hegy. Utána vacsora az étteremben, majd múltidéző session a szálláson. Még a darts World Grand Prix-t sem néztem.
Bakonybél-kör
2025.10.11
Amikor ezt a túrát raktam össze, akkor két célom volt: egyrészt bepótolni azt a szakaszt, melyet egy évvel ezelőtt a rossz idő miatt ki kellett hagynom, másrészt megnézni, milyen állapotban van az egykori csehbányai kulcsosház. (Ez az az egyetemi épület, messze kint az erdő szélén, melyet azonnal le kellene lőni, ha beszélni tudna.) Ehhez először ki kellett mennünk Zircre, mivel a tavalyi túrát az überbrutál szélvihar miatt ott terveztem át.
Hát, az a kifelé menet, az nem volt kispálya. Az első meglepetés az volt, hogy Zircig kerékpárút feszült. Semmit nem kellett tekernünk a 82-es úton. Abban az időben, amikor anno errefelé bringázgattam, ilyesmiről szó sem volt, mentünk a közúton. A második meglepetés pedig a bringaút szintessége volt. Zirc 20 kilométerre van Veszprémtől, 400 méter szintet szedtünk össze addig. Nem kevés. Nyilván nem dőltünk a kardunkba, elektromos rásegítésű bringákkal voltunk, de azzal is megizzadtunk.
Zircen jólesett volna egy sör, de nem jött össze: vagy még éppenhogy nem volt nyitva a kricsmi, vagy annyira le volt pukkanva, hogy nem mertük előtte hagyni a bringákat. Ebben az volt a gáz, hogy Borzaváron nincs kocsma, Bakonybélen van, de nagyot kell kerülni hozzá, utána meg már Csehbánya van és ugyan oda volt egy jó tippem, de ha az sincs nyitva, akkor csak a túra végén, Veszprémben tudunk majd gurítani egy sört. Bevállaltuk. Vizünk volt, műzliszeletünk volt, nem egy lucullusi étkezés, de nem halunk se éhen, se szomjan.
Amit nem mondtam eddig: elképesztően brutális szél volt. 50-55 km/h, északról, azaz a Borzavár utáni fordulóig, gyk a túra feléig szemből.
Borzavárnál lementünk a műútról, egy ideig aszfalton (valami Szépalma ménesbirtokig), utána viszont egyre kövesebb, egyre durvább út jött. Aztán csak eljött a pillanat, amikor visszafordultunk, azaz az addigi brutális szembeszél elmúlt, sőt, elméletileg hátszélbe fordult, csak hát éppen ekkor érkeztünk be az erdőbe, de mindegy is volt, a lényeg, hogy nem fékezett a szél. Na, ekkor tört le valami a nyeregcső diójában. Kattant egyet, a nyereg pedig hátrafordult. Megálltunk, beállítottam, bivalymódra meghúztam… kábé húsz méterig tartott, majd újabb kattanás, újabb hátrafordulás. Ebben az egyik probléma, hogy nálam a hülye prosztata miatt ez elfogadhatatlan, a másik meg az, hogy ebben a pozícióban a nyereg véres hússá dörzsöli a belső combomat. Ettől még mentünk, persze, de az egy perc alatt elmantrázott káromkodások száma ugrásszerűen megnövekedett. Bakonybélben a buszmegállóban kajáltunk, ittunk vizet, majd mentünk tovább. Nagyon jó, nagyon hangulatos út következett. Ezek azok az utak, amikor a táj szépsége, az erdő hangulata félresöpör mindent, nem érezzük, hogy szomjasak vagyunk, hogy éhesek vagyunk, hogy a két combom között éppen kezdek szétvágódni, nem, ezek mind mennek a levesbe, Bringázás van.
Csehbányán megtekintettük az egykori egyetemi kulcsosházat, felelevenítettünk néhány nyomdafestéket nem tűrő sztorit… és közben meglepődve láttuk, hogy a kulcsosház publikus lett, azaz bárki kiveheti. Ennek később lesz majd jelentősége.
És a másik csehbányai meglepetés: az étterem működött. (Illetve nem csak étterem, hanem panzió is.)
Erről annyit kell tudni, hogy amikor az egy évvel ezelőtti túrát terveztem, akkor utánanéztem ennek az étteremnek, és csupa jót hallottam róla. Hogy remek az étterem, az árak nincsenek elszállva, jó a kiszolgálás… annyira jó híre van a helynek, hogy mind Veszprémből, mind Ajkáról járnak ki ide kajálni emberek. És most nyitva volt. Nyilván kihasználtuk.
Kajáltunk egy jót, az étterem teljesen rászolgált a hírére, az étel jó volt, nem drága, a kiszolgálás remek, szóval felkerült a hely a térképemre.
Lebringáztunk Városlődig, onnan jött a szenvedés, mert a 8-as úton nem lehet bringázni, ehelyett mindenféle kalandos megoldások vannak, például átmenni földúton Szentgál vasútállomására, mely teljesen egyedi állomás, ugyanis messzebb van a falutól, mint a szomszéd település – Herend – vasútállomása. Az átvezető földút pedig… totál dagonya volt. Miközben legalább két hete már nem esett semmi az égből. Én bátran, önbizalomma eltelve bele is zúgtam a sárba… aztán akkorát taknyoltam, mint egy vaddisznó. Nej ebből kiindulva inkább tolta. (Megjegyzem, a végén ő lett sokkal sarasabb.) De az igazán durva dolog utána jött: miután kitoltuk a sárból és egy enyhe emelkedőn fel akartam szállni a bicóra, valamiért a rásegítés nem rúgott bele a pedálba, én pedig nem tudtam megtekerni, így kidőlt alólam a bringa. Álló helyzetben dőlt el, nem számítottam semmire, ehhez képest teljesen szétesett a váltó. Pontosan olyan volt, mint amikor megvettem és szállítás közben elgörbült a váltófül. Nem örültem. Ennyire nem értek hozzá, nem tudok váltófület visszagörbíteni, a váltás meg… az alsó két fokozat működött, meg a felső négy, a többi nem. Izgalmas út lesz még hazáig.
Ami viszont határozottan lejött, hogy a bringatúrának vége. Ebben az állapotban nem fogunk nekiindulni a következő napnak. (125 km, 1200m szint.) Elmegyünk gyalogtúrázni, vagy a Cuha-patak völgyébe, vagy Csobáncra, az se rossz. Egyáltalán, egyelőre még el kell jutnom Veszprémig.
Végül elvergődtem. Csúnya hangja volt, zörgött-csattogott, de kibírta. A Laczkó-forrás után még beléptünk a Kiskuti csárdába, semmiért nem hagytam volna ki, itt Nejjel majdnem egy órát nosztalgiáztunk, nagyon sokat jelentett nekünk ez a hely anno. Aztán keresztültekertünk az egykori vidámparkon, fel a viaduktra, onnan meg már a szálláson voltunk. Tartalmas, erős nap volt.
És hol volt még a vége!
Ma este jött a sörözés a haverokkal. Nagyjából a város másik végében. Amit az ember Veszprémben megtanul, az az, hogy a tömegközlekedés használhatatlan. 30-60 percenként járnak a buszok, ennyi idő alatt meg bármelyik pontból bármelyik pontra is át lehet sétálni. Most is ez történt, elindultunk toronyiránt. Az adott helyzetben ennek külön romantikája volt, ugyanis hatalmasokat másztunk, Veszprém geográfiája a vár körül meglehetősen izgalmas.
Magáról az estéről nem akarok túl sokat írni. Még annál is jobban sikerült, mint amilyenre számítottam. Egy tucatnyian jöttünk össze, iszonyú régen látott haverok, persze, kövéren és kopaszon, de mindenki élt még és bár sokuk mögött voltak durva sztorik, de mindenki túlélte, legyőzte és vidáman, optimistán nézett a jövőbe. Persze, rengeteget sztoriztunk, rengeteget röhögtünk, meg úgy nagyjából képbe kerültünk, ki hogyan él mostanság. Amikor fél tizenegykor kitettek minket, még tudtuk volna folytatni az estét, de máshová átmenni már bonyolult logisztika lett volna, így végeztünk. Viszont amikor elmeséltem, hogy kibérelhető a csehbányai kulcsosház, mindenkinek felcsillant a szeme, szóval lehet, hogy ebből még lesz valami.
Hazafelé már kaptunk fuvart, hamar hazaértünk. Összebújtunk Nejjel az ágyban, bekapcsoltam a tévét, ugye a darts World Grand Prix mégiscsak nagy dolog, nos Nej tíz másodpercet sem látott belőle, én végignéztem egy lag-et (3-5 perc), utána annyi erőm maradt csak, hogy kikapcsoljam a tévét. Totál beájulás.
Úrkút-kör
2025.10.12
A tegnap esti sörözésben volt egy mellékszál. Az egyik haver az volt, akivel a mai bringatúrát is terveztük. Aztán amikor elmondtam neki, hogyan jártam a váltófüllel, szószerint kikacagott. Ne fossak, menjek le valahogy hozzájuk Almádiba, a váltófület félóra alatt elrendezi, aztán indulhat a túra. Így kidobtuk a gyalogtúrákat, reggel már a bringákat tapostuk. Úgy voltam vele, hogy ha a srác megszereli a váltót, akkor én is bevállalhatom a megkattant nyeregcső miatti véres sebeket. Nos, a szerelés némileg bonyolultabb lett, a váltófülnek nem volt semmi baja, ellenben a váltó bowdenje elcsúszott, illetve magába a váltóba beszorult egy kavics, ezek mind okozhatták a vacak váltást, a lényeg, hogy a haver pöpecre beállította a váltót, indulhattunk.
A túraterv úgy nézett ki, hogy egy kicsi Balatonfelvidék, majd Déli-Bakony, eltekerünk a Kab-hegy mellett, benézünk Úrkútra, a falucskába, ahová közvetlenül az esküvőnk után költöztünk ki, ahol a gyerekeink születtek, ahol egyáltalán az egész családi életünk indult. Ahol még mindig áll a ház, amelyben laktunk, ahol minden kő, minden sarok sztorikat mesél és ahol a mai napig nem tudok elérzékenyülés nélkül keresztülmenni.
Aztán a túratervet gyakorlatilag kidobtuk, legalábbis az elején. Én ugyanis terveztem valamit, de a haver már régóta itt él, bebringázta az összes tyúxaros ösvényt, egyértelmű volt, hogy rábíztuk magunkat. Csak szép legyen, meg hangulatos. Mármint az út.
Az első sör Balatonszőlősön lett volna, de ilyet még nem láttam. A kocsma nyitva volt, de semmilyen sörük sem volt, se csapolt, se üveges. Ittunk volna fröccsöt, de szódájuk sem volt. Akkor minek nyitottak ki? Innentől hatalmasat másztunk, gyakorlatilag a Pécselyi-medencét Barnagtól elválasztó peremre mentünk fel, ember, 11-15%-os hosszú emelkedő, laza murvás, köves gravel terepen.
De Nej eddigre már megtanulta, hogy mindenhová fel kell másznia, így szó nélkül tekert felfelé. Tótvázsonyban megint nem volt nyitva semmi, még a cukrászda is 2026 márciusában nyit ki legközelebb.
Utána viszont egy borzalmasan lehangoló mászás jött. 6-8%-os emelkedő, 5 kilométer hosszan, nyílegyenes úton. Szemből 40+-os szembeszél. Ehhez képest még az Úrkút előtti hágómászás is kifejezetten felüdítő volt. Különösen úgy, hogy a faluban végre sikerrel jártunk, nyitva volt a pizzéria, és igaz, hogy csak üveges sörük volt, de legalább volt. Addigra már nem csak a szám volt kiszáradva, hanem a nagy szél miatt a tápcsatorna túlsó vége is, végig az egész cső. Kajáltunk, ittunk néhány sört, aztán bebringáztuk azokat az utcákat, melyek jelentettek valamit, nyilván megnéztük a házunkat is, egészen kiábrándító volt, a jelenlegi lakó az a gyűjtögető tipus, aki nem dob ki semmit, mert hátha jó lesz valamire, emiatt úgy nézett ki az egész, mint egy hulladékudvar, még a gyomrom is felfordult.
Innen egy nagy száguldás jött vissza Veszprémbe. Amikor elmúlik egy bivalyerős szembeszél, az ember hirtelen szárnyakat kap. Nagyon hamar megint a Kiskutiban voltunk, a havernek meglepetés volt, nem tudta, hogy újra kinyitott, gyorsan ittunk egy sört, de aztán már fáztunk, végülis este hat körül jártunk. A szállásig még együtt mentünk, aztán érzékeny búcsú, persze jövőre tuti találkozunk megint, mondhatnám, hogy Louie, I think, this is the beginning of a beautiful friendship, de nem mondom, mert valójában ez egy 40 éves barátság, csak húsz évig jegelve volt és nemrég olvadt ki ismét.
Eredetileg úgy terveztük, hogy átmegyünk az étterembe vacsorázni, de elengedtük. Az úrkúti pizza maximálisan kitöltötte a pocakomat, Nej ugyanígy járt a rántott hússal, sörözni átmehettünk volna, de a hűtőnk tele volt sörrel és valahogy jobban esett a szálláson alsógatyában, pólóban elterpeszkedni. Borzalmasan sok pakolnivalóm volt, mire végeztem, teljesen ránk esteledett. Kilenckor kezdődött a World Grand Prix döntő, Nej nem bírta kivárni, bealudt, valamennyire én is, de aztán felébredtem és legnagyobb meglepődésemre végig is néztem. Utána viszont infinitézimálisan rövid idő alatt ájultam bele az ágyba.
Jó volt. Sokkal jobban sikerült, mint ahogy vártam. Ajándék hétvége, a legjobb fajtából.
Recent Comments