Ezt az írást a piszkozatok között találtam, jó régi, a kerek évfordulóra íródott. Sok helyen viszont még aktuális, így vasárnap délutánra pont elmegy. Imhol.
Miért is íródik ez a blog?
Most éppen kerek évfordulók vannak, és bár nem hiszek a számokban (emberi kitalációk a pillanat rögzítésére), de egyfajta szentimentimentális hangulatot elő tudnak idézni. Jelenleg éppen ötven éves vagyok (mindjárt ötvenegy, de hármas számrendszerben az is kerek), a blog pedig a tizedik évfolyamában jár (jelenleg ugye már tizenegyedik), rengeteg írással.
Szóval tömérdek idő, rengeteg írás. Miért is?
- Egyrészt nekem. Kora gyerekkorom óta naplóíró ember vagyok, bár eleinte nyilván nem értettem, hogy miért. Most viszont értem. Az élet olyan gyorsan képes elvágtatni, hogy nem is emlékszünk rá, mi történt benne. Oké, a 18-25 év közötti korszak megmarad, de még mennyire, hogy megmarad. Életünk végéig emlékszünk azokra a bulikra, azokra az extrém sztorikra. De aztán jön a 30-50 közötti időszak, amelyből nem marad meg semmi. Semmi. Egymásba folyó hétköznapok. A kölkök cseperednek. Egyik nap összeveszünk a főnökkel. Másik nap örülünk neki, ha megdícsér. Volt egy meglepően jó szeretkezés az asszonnyal. Volt egy csomó vacak. Elmentünk moziba. Elmentünk nyaralni. Rábukkantunk egy jó könyvre, egy jó filmre. A szakmai karrierünk épül. Jé, a gyerek már felvételizik a középiskolába. Segítsünk neki. Nocsak, már itt van az egyetem. Mi is volt közben? Ha leírtam, megmarad. Emlékezni fogok arra, hogy az egyik kőszegi kiránduláson az activity party olyan jól sikerült, annyira végigröhögtük az egészet, hogy utána spontán ökörködés lett belőle, majd az egész átfolyt egy röhögésekkel sűrűn tarkított szexuális felvilágosításba. Amelyről tíz évvel később Barcelonában derült ki, hogy azért volt olyan vidám, mert a kölykök már rég túl voltak az egészen. Hogy milyen hangulata volt egy századeleji hangulatú velemi háznak a századeleji újságokkal, a kandallóval és az elfáradt családdal. Sorolhatnám, de nincs értelme, itt van minden leírva, kilométer hosszan.
- De nem csak erről van szó. Mostanában sokat beszélünk arról, hogy a technológiai fejlődés túl gyors; az emberiség gondolkodása nem tud vele lépést tartani. Miért nem tud? Mert a gyerekek mindig nulláról kezdik. A szülők, a tanárok meg tudják őket tanítani erre, meg arra, de a tapasztalataikat nem tudják átadni. Pontosabban megpróbálják, de az átadás módja elképesztően hatékonytalan. Téped a szádat órákon keresztül, miközben a gyerekben meg csak egy mondat marad meg az egészből, ráadásul nem is a legfontosabb. Ha most azt mondanám, hogy leülök a gyerekeimmel, innentől egy hónapon keresztül a teraszon minden nap reggel nyolctól este nyolcig csak beszélek és csak beszélek, akkor sem tudnám átadni még csak az egy századát sem annak, ami az életem során leülepedett, letisztult bennem. Hiszen még magamnak sem tudom megfogalmazni, miért gondolkozok egyszer így, másszor úgy. Arról nem is beszélve, hogy az egészből más mondat ragadna meg bennük, amikor 18 évesek és más, amikor 26. Mit lehet ilyenkor tenni? Pufferelni. Amikor eszembe jut valami fontos dolog, akkor megírom. Ez az ideális beszélgetés egyik oldala: jó hangulatban voltam, jól összeszedtem a gondolataimat, érthetően leírtam, mire gondoltam. Oké, a beszélgetőpartnerek éppen nem voltak ott. Lehet, ha ott lettek volna, akkor meg éppen nem lettek volna megfelelő befogadó hangulatban. Nem érdekes. Én elmondtam, amit akartam. A partnerek pedig lehet, hogy csak 10-15 évvel később olvassák el és lehet, hogy csak akkor üti meg őket, amit mondani akartam. Lehet. Valószerű? A fene tudja. De egy eséllyel több. Az anyag itt van. Sokkal többet írtam le, mintha csak úgy beszélgettünk volna. Ha érdekli őket, akkor választ kaphatnak sok mindenre, de arra mindenképpen, hogy én hogyan gondolkodtam. Ennél többet meg nem lehet átadni.
Recent Comments