Van-e értelme? És ha van, akkor hajrá, szabad a pálya?

Nagyon sokáig nem sokra tartottam ezt a fészbúkos marhaságot. Nem használtam, nem hiányzott. Nem véletlenül: kiegyensúlyozott életet élek, ha belémszorul valami, akkor itt a blogon megírom.
De nem mindenki áll ezzel így.
Nekem nagy megvilágosodás volt, amikor összekötöttem Berne elképzelését a fészbúkkal. Mit is mondott a figura? Azt, hogy mindenkinek megvan az igénye X mennyiségű simogatásra. Aztán ezt vagy megkapja a környezetétől, vagy nem. Ha nem kapja meg, akkor jöhet a játszmázás: olyan bonyolult tranzakciókba kezd, melyeknek a végén valakitől/valakiktől erőszakkal csikarja ki az érzelmi simogatást.
Mit segít ezen a fészbúk? Megkönnyíti a gyors simogatások adását, terjesztését. Hiányzik, hogy megsimogasson a világ? Kiposztolom az összehányt vécét (ha fiú vagyok) vagy belógatom, hogy kilógatom a fél mellemet (ha lány vagyok), máris dőlnek a lájkok. Kutya, macska, kisgyerek, orchidea… mind jó. Olvastam egy remek cikket? Megírom. Kirakom. Ebből is lehet lájk, sőt, akár komment is.
És ez hasznos. Gizike a macskás képére megkapja a 10 lájkot, elégedetten dől hátra: van helye a világban, adott valamit az ismerőseinek, akik ezt pozitívan nyugtázták vissza, ma is csinált valami hasznosat. Kapott egy adag simogatást. Könnyen lehet, hogy ezután már nem kezd bele szűk családi körben semmilyen játszmába sem.

Oké. De mi van akkor a dislike gombbal? Ne tudjam jelezni, ha valami rohadtul nem tetszik? Vessünk egy pillantást azokra a “szabályozott” rendszerekre, ahol nincs negatív visszacsatolás: kötelezően divergenssé válnak, elszállnak. Mondja ezt a matematika. De a szociológia mást mond. Ha van egy lehetőség, melyen keresztül anonim módon tudunk bántani másokat, azt az emberek maximálisan ki is fogják használni. Utálom gyurcsorbánt? Csinálok ezer kamu fészbúk felhasználót és reggeltől estig nyomom a dislike-ot minden megmozdulásán. Utálom a macskás csajokat, a mindent utáló macskát, az evangélistákat, az elégedetteket, az elégedett családosokat, a gyerekeket, a már 15 évvel ezelőtt kéretlen emailekben küldözgetett ócska vicces képeket/videókat, az erőltetett mémeket, a politikai hittérítőket, a születésnapi kívánságokat… semmi gond, nyomom a dislike gombot, mint süket a csengőt. És ezzel terjesztem a frusztrációt, pofonokra cserélem a simogatásokat, a játszmák felé terelem az érzelmileg kielégítetlen embereket.
Hát kell ez nekem?

Nos, ez két szembenálló vélemény. Látatlanban nehéz eldönteni, melyik a helyes. Kész szerencse, hogy van gyakorlat is: a fészbúkon nincs dislike, a jutyubon meg van.
Nézzük meg, hogy a videóknál megvalósult-e a dislike trollkodás? Meglepő, de nem, legalábbis a saját tapasztalataimból kiindulva. Eddig három anyag mellé jöttek dislike jelzések:

  • Valamikor régen, Korcula környékén kereszteztük kajakkal egy szárnyashajó útját. A hajó söpört, mint az állat, mi pedig, ahelyett, hogy elmentünk volna az útjából, közel mentünk hozzá és videóztunk. A hajó persze dudált, mint egy begerjedt rozmár. Ennek a felvételnek azt a címet adtam, hogy ‘extreme kayaking’ és persze, hogy gyűjtötte a dislike-okat: mindenki azt várta, hogy hegyi patakokon, zúgókon fejjel lefelé kopogó vadvízi kajakosok lesznek rajta, ehelyett két ember ült egy kajakban és elment előttük egy hajó. Ezt később töröltem, pontosabban beleépítettem egy családi videóba, mely tudtommal nincs kint a neten.
  • Volt egy nyári Dryvia koncert az A38-on, na, az is gyűjtötte a dislike-okat. Pár hónap után ránéztem és elhűltem: mi ez a szar? Teljesen eltorzult zene, semmi értelmes megmozdulás, tényleg semmi jó. Töröltem.
  • Végül egy szintén nyári anyagnál gyűltek még a lefelé fordított hüvelykujjak: amikor Nejjel a Balatonban borulgattunk. Tízegynéhány perc és szinte semmi más, csak egy nő gyötrődik, hogy visszamásszon a kajakba. Itt is jogosnak ítéltem utólag a dislike-ot, leszedtem a videót és újravágtam.

Szóval bármilyen fura, de a dislike-nak még van valami respektje. A kommentek között dúl a háború, jelen van az internet összes barma… de a dislike megússza, ott – a tapasztalataim szerint – tényleg csak azt jelzik vissza, ha valami nem stimmel.
Ez valami olyasmi, ami teljesen felfoghatatlan számomra, de egyben vissza is adja egy cseppet az emberiségbe vetett hitemet.