Month: July 2011

Vizi a pályaudvaron van?

Ütőerek elpattannak,a szép lányok mind megrokkannak,
A borotvád miért éles, hideg csuklód mitől véres?
Reggel, este zeng a dalom
Fogyasztói társadalom
Múltam bátran letagadom
Van, ki rámszól? Nem is tudom.

Nem voltam és nem is leszek
Sárból jöttem, porba megyek
Reggel, este zeng a dalom
Fogyasztói társadalom
Múltam bátran letagadom
Van, ki rámszól? Nem is tudom.

Rolls Frakció, Ifjúsági Park 1983

Egyik nap ebéd után elálmosodtam. Annyira nem, hogy aludjak is, de annyira igen, hogy aktív résztvevőből passzív befogadó legyek. Betettem a winampba a Nyugati Pályaudvart és eldőltem a kanapén.

Utoljára kábé 16 éve hallgattam meg ezt a lemezt. Nem tartozott a kedvenceim közé, nem is igazán tudtam mit kezdeni vele. Csomó duma, kevés zene, átlátszó messianizmus… nem értettem. El kellett telnie egy csomó évnek, hogy szépen összeálljon az egész.
Mivel a fiam mostanában erősen érdeklődik a történelem iránt, gyorsan be is dobtam a könyvtárába a lemezt. Aztán elgondolkodtam, mit is válaszolok neki, ha kérdez. Mit akar mondani ez a darab? Mi is a baj a fogyasztói társadalommal? Egyáltalán, baj-e a fogyasztói társadalom?

Első körben nézzük meg, hogyan élnek az emberek azokon a helyeken, ahol nem valamilyen fogyasztói társadalom működik. Nem tartom magam minden tudás letéteményesének, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezeken a helyeken csapnivaló az életszínvonal, óriási a szegénység és a műveletlenség. Tehát – dacára az összes kellemetlenségnek – valami előnye azért mégis van.
Eleve, mi is ez a fogyasztói társadalom? Amennyire tudom, előtte a munkaerő annyi bért kapott, hogy a munkaerejét újra tudja termelni. A fogyasztás az elit privilégiuma volt. Ebből persze volt zúgolódás, voltak véres tüntetések, szakszervezeti háborúk. A helyzet nagyjából a Ford T-modell környékén változott meg, ezek annyira olcsó autók voltak, hogy már a jobban kereső munkások is megengedhették maguknak. Innen alakult ki lassú evolúcióval az az állapot, hogy a munkások egyre több fizetést kaptak – így a szakszervezeteknek be lett fogva a szájuk – miközben kifejlődött egy erős gondolkodásformáló áramlat – nevezzük marketingnek – mely társadalmi szinten alakította előírássá, elvárássá a vásárlási vágyat. Azaz hiába keres többet mondjuk egy autógyári munkás, de a pénzét arra költi, hogy kétévente lecseréli a mosógépét, évente a számítógépét vagy a tévéjét. A mosógépgyárban dolgozó munkás meg háromévente lecseréli az autóját, így a gyártók szempontjából tulajdonképpen minden rendben van, hiszen ugyan többet fizetnek a saját munkásainak, de a más gyárak dolgozóinak többletfogyasztásából ezt vissza is kapják. Látszik az is, hogy egyik gyárnak sem éri meg tartós termékeket gyártani, hiszen ekkor kimarad a körforgásból, egyszerűen csak nettó befizető lesz: magasabb bért fizet az alkalmazottainak, miközben nem jut akkora jövedelemhez, mert a más gyárak alkalmazottai nem kétévente, hanem mondjuk csak tízévente cserélik le a mosógépüket. A körforgás tulajdonképpen működhet is, a reciklálást kell tökéletesen megoldani (jelenleg nincs) és ekkor csak energiát kell betáplálni a rendszerbe, cserébe a nagy tömegek úgy érzik, hogy jól élnek: fogyaszthatnak. Sőt, a társadalom elvárása, hogy fogyasszanak, tehát meglesz az a jó érzésük, hogy miközben kielégítik vásárlási (szerzési) vágyaikat, még mintapolgárok is lesznek.

Akkor tényleg, mi ezzel a baj?

Az értékek félrecsúszása. Ugyanis ez a rendszer azt sugallja, hogy azért élsz, hogy fogyasszál. Nézzél meg egy akármilyen reklámot: a szereplők szószerint elélveznek, ha le tudják cserélni a Grandmaster 6000 terméküket Grandmaster 9000 termékre. Egyfelől erre szükség van, hiszen így állandósul a fogyasztói vágy, de másfelől elsikkad, hogy a pénzünkön mást, fontosabb dolgot is be tudunk szerezni.
Az élményt.
Ugyanis akárhogy is nézzük, az élet célja nem az, hogy beszerezzünk egy új Word szövegszerkesztőt, mely 6742 új feature-t tartalmaz, melyek közül talán kettőt fogunk használni. Lehet örülni persze ennek is, de az igazi élmények nem ebből fakadnak, hanem az élet megéléséből. Ráadásul ezekhez nem is kell túl sok pénz. Elrepülni fapadossal Stockholmba, héderezni pár napot egy Youth Hostelben aztán hazarepülni – kábé ötvenezer forint. De mekkora élmény! A görög evezős túránk 3 személyre hetvenezer forint volt, de az élményt le sem lehet írni. (Oké, csaltam, ehhez azért szükség volt arra, hogy legyen három kajak az udvaron.) Kapcsolatunk kezdetén Nejjel simán nekiindultunk az országnak stoppal, aludtunk, ahol ránkszállt az este. Élmény. Ha vastagabb a pénztárcád, akkor beleférnek drágább élmények is: elmehetsz csavarogni a Yosemite sziklái közé, leballaghatsz a Grand Canyon aljára, végigsétálhatsz éjjel Las Vegas főutcáján. Ha ezek túl drágák, akkor elmehetsz januárban Káposztafalvára és beveheted magad a jég birodalmába. Vagy kimehetsz Erdélybe, végigcsavaroghatod a falvakat. És ezek még csak utazási élmények. Nem beszéltem szinházi vagy olvasási élményekről, gasztronómiáról, a szerelemről… de meghatározó élmény tud lenni az is, amikor az apuka először vakarja ki a fülig érő szájjal vigyorgó, egyébként pedig nyakig szaros utódját a pelenkából.
Ez mind-mind olyan tevékenység, mely kimutat a fogyasztói társadalom ciklusából. De neked, mint egyénnek, ez kell, hogy fontosabb legyen. Állandóan a fejeden kell legyen egy védőernyő a marketing ellen, tudnod kell, mik az alapvető igényeid, mik azok, melyeket a fogyasztói társadalmon belül mindenképpen meg kell venned – de nehogy már az élet élményeinél fontosabb legyen az, hogy évente cseréld a mobiltelefonodat és mindig a legvagányabb cuccot villantsd meg a haveri körben.

Száz szónak is egy a vége, a fogyasztói társadalom szvsz jó. Van benne fejlődési kényszer, és buta az, aki nem látja, hogy az egymás utáni nemzedékek mennyivel jobb életszínvonalon élnek. Csak éppen nem szabad hagynunk, hogy kizárólagosan ez jelentse számunkra az életet.

Ja, és a Nyugati Pályaudvar legfontosabb gondolatát nehogymár említés nélkül hagyjam. Ezt Ecsédi fogalmazza meg, amikor Vizi éppen kilöki a fogyasztói társadalomból. Röviden összefoglalva: ha az, aki El Van Felejtve (aka az Isten) megengedheti magának, hogy népeket felejtsen el negyven évre, hagyja őket tetszhalott, vegetatív állapotban, akkor a világ többi része sem lehet nyugodt, hiszen ez azt jelenti, hogy Isten, akit az emberek elfelejtettek, szintúgy elfelejtette a komplett emberiséget.

Thassos – utánlövések

Az egyik egység autójában lefelé meghülyült a navigáció. Konkrétan nem talált műholdat az iGO, amikor az oprendszerből viszont tisztán látszott, hogy annyi van, mint égen a csillag. Kipróbáltak mindent. Kikapcs. Bekapcs. Reset. Megálltak egy pihenőben, kitették a kütyüt a fűre, körbeállták és szurkoltak neki. Állítólag volt, aki térdre is borult.
Eredménytelenül. Végül egy bátor iGO reset oldotta meg a problémát, igaz, utána újra kellett mindent konfigurálniuk.

***

Mi kihagytuk a Márvány strandot, de a többiek kikötöttek pihenni. Pont ott tartották a felkészítő tábort a szerb szépségkirálynő-jelölteknek. Innentől átadom a szót az érintettnek:

Pont ottjártunkkor tartották Thassos szigetén a szerb szépségkirálynő választás felkészítőjét. (Tényleg szépek voltak :-)
Sörkeresés közben ugrott be az isteni szikra, hogy engem mindenképpen meg kellene örökíteni velük. Oda is ballagtunk hozzájuk a két seggfeszesítő gyakorlatuk közötti pihenőjükben és az MG által élénk orosznak hallott konyhahorváttal megpróbáltam őket rávenni a közös fényképezésre. Háááát az eredmény elé lehangoló volt, mert csak az anyagi javadalmazás érdekelte őket (Forma egyes Adoniszba bújtatott szépségem nem:-) . Végül a hülyegyerekek elhajtásához szokott menágernő oldotta meg a helyzetet, aki közölte, hogy két óra múlva végeznek, utána fényképezkedhetünk. Na, ezt nem vártuk meg. Közben MG azért hasból dolgozott. Hiába, a profi az profi.

From Thassos 2011

És ezek után próbálták nekem beadni, hogy azért jöttek el, mert vacak volt a strand. Ahelyett, hogy beismerték volna, hogy alig bírtak elmenekülni a bevadult szerb gorillák elől.

***

Visszafelé érdekes kalandok voltak a határokon. Mi mindenütt átjöttünk a három kajakkal, mint kés a vajon, de az egyik autós egységet élénken faggatták a kajakok árairól és csak akkor engedték el, amikor egy olyan számot mondtak, ami már nem érdekelte őket. A másik egységnél meg… de mondja el az érintett.

Eseménytelen volt az út, néhány dolgot kivéve: a szerb-horvát határon a szerb határőr váratlanul elkérta a kajakok papírjait. Én fapofával (akkor már csak az volt, folyamatosan én vezettem) pillanatok alatt megkerestem és átnyújtottam az Ysak és a Puffin fénymásolt számláit. Egyik kajak sem volt a tetőcsomagtartón. Ekkor viszont a határőrön látszott, hogy nem erre számított. Kis piszmogás után visszaadta a két számlát. Az sem zavarta, hogy a tetőn 3 kajak volt!
A határ túloldalán a horvát vámos játszotta el ugyanezt. (Érdekes, hogy együtt jár az agyuk!) Az eredmény hasonló volt: Kis bizonytalanság, a számlákat nézegette, majd bosszúsan továbbintett, mintha mi találtuk volna ki az egészet.
Tanulság: mindenki vigyen magával számlamásolatot/igazolást ha a balkán felé jár!!! (Szerintem az is megfelelő lenne, ha a Pyrus TKBT kiállítana egy többnyelvű igazolást…)

Megjegyzés: Pyrus TKBT: Pyrus Tengeri Kajakos Baráti Társaság, azaz mi. Sokan.

***

Végül pár szó a gyrosról. Nos, az utóbbi két hét legjobb gyrosát.. itthon ettem, pár sarokra tőlünk. Ez az a bizonyos Big Gyros bódé, melynél azt hozták fel egyedüli kifogásként, hogy igencsak kint van az üveghegyen túl. Nálam viszont pont azért első, mert itt van a szomszédban.

From MiVanVelem

Na, kérem, így kell kinéznie egy gyrosnak.
Sült krumplit nem kértem hozzá, így extra adag szószt és zöldséget kaptam, plusz egy pitát. Szószból helyből négyfajta volt rajta, egy cacikis/uborkás, egy fokhagymás/répás(!), meg kétfajta joghurtos. A hús is rendben volt. Ráadásul akkora volt az adag, hogy alig bírtam megenni, mindez 6 euró körüli áron. (Kint nyolcért adták azt a vacakot.) Ja, és házhoz is szállítják, itt kint a pében ingyen.
Külön vigyorogtam az üzlet szlogenjén:
Gyere, kóstold meg az eredeti görög gyrost!
Na, az lenne durva, ha tényleg olyan szart adnának, mint kint Görögországban.

Kora délelőtt

Amikor lebotorkálsz a nappaliba, majd meglátod a szoba közepén a madártollakat. És tudod, hogy azzal fog elmenni a fél nap, hogy megpróbálsz bebújni, benézni minden eldugott lyukba, hová dugta a macska a szerencsétlen madár maradványait.

Víz

Mára volt kiírva eredetileg a Balaton-átevezés, de a ramaty idő miatt elmaradt. Az evezési mozdulatok viszont már be lettek igérve a szervezetünknek, így végül ma délelőtt leugrottunk a Kis-Dunára, kalimpálni egyet. Nem sokat, mert sűrű a nap.

Hát, tényleg nem eveztünk sokat (kb. 2 óra), de az tömény lett. Kipróbáltuk milyen a nyílt vízen átélni egy jégesővel súlyosbított felhőszakadást. Védőfelszerelés nélkül.

Pedig készültünk – de nem eléggé. Indulás előtt egy csomószor átöltöztünk. Túl meleg lesz. Túl vékony. Nej helyből vett fel hullámkötényt, én bedobtam egyet a hálóba. (Annyi eszem nem volt, hogy ha már számítok esőre, akkor mellédobjak egy esőkabátot.) A parton hirtelen ötlettel a fejembe csaptam a sapkát, Nej kihagyta.
A nap ártatlanul sütött, amikor elrúgtuk magunkat a partról. Ekkor derült ki, hogy a lila kajakban utoljára Barna ült, így a lábtámasz annyira elől volt, hogy – habár Nej már tudja menetközben is állítani a lábtámaszát – esélye sincs elérni. Mindegy, erre a kis evezésre jó lesz így is – legyintett. Olyan 50 percet evezgettünk lefelé, gyakoroltuk a különböző célú evezőmozdulatokat – amikor megdördült jobbról az ég. Hosszas fejvakarás. Ez a viharfelhő jön, vagy megy? Ha jön, akkor merre meneküljünk előle: lefelé vagy felfelé? A felhők mozgásából nem lettünk okosabbak, mert mi is mozogtunk a vízen. A szél irányával sem tudtunk mit kezdeni, mert a víz felett egyébként is mindig fúj a szél. Végül úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk.
Így sikerült telibekapnunk a zivatar közepét. Nekem még csak szavam sem lehet, a neoprén spricó derékig védett, a nagy karimájú sapka felfogta a vízet és tompított valamit a jégen. Nej orkánspricója hamar átázott, sapkája nem volt, a szemüvege miatt meg nem látott semmit a felhőszakadásban, és mindehhez nem volt lábtámasza sem.
Az elején bemanővereztem magam egy fűzfa alá, hogy majd ott meghúzzuk magunkat. De Nej fázott, mint a vadászeb.
– Inkább menjünk, legyünk minél hamarabb meleg helyen. Szerencsére csak a szélét csesszük a viharnak.
– Még – vágtam rá és nem is tudtam, mennyire igazam lesz. Először csak az eső lett olyan sűrű, hogy alig láttunk, aztán egyszer csak ránkborult a mélyfagyasztóból a jég. Összeszorított foggal, szemmel, orral, füllel végül visszaevickéltünk a csónakházhoz. Mire a kajakokat is bevonszoltuk, állt bennük a víz, na meg persze mi is bőrig áztunk.
– Majd a jó meleg kocsiban – járt mindkettőnk agyában.
Aztán amikor odajutottunk, akkor vettük észre, hogy elfelejtettük feltekerni az ablakot. Így a kajak és a ruhánk után az autó is csuronvizes lett, belülről. Nem is öltöztünk át a száraz ruhába, jöttünk haza. Itthon még kiteregettük száradni a cuccainkat és csak utána jöhetett a felszabadító nagy törölközés és a száraz ruha.
Közben persze elment a vihar és megint ezerrel süt a nap.

Thassos. És? (6/6)

2011.06.23; csütörtök

Arra ébredtem, hogy az arcomba süt a nap, de olyan erősen, hogy az izzadtság a szemembe csorgott. Az átkozottul hideg éjszaka után legalább tudom, milyen érzés termoelemnek lenni.
Mivel a korábban linkelt manuálban azt írták, hogy a kocsmákban nem kötelező fogyasztani is a vécéhasználathoz, így ahogy voltam, a száraz és viszonylag tiszta ruhában (aka pizsama) elsétáltam oda, ahol Jorgosz reggel hétkor éppen a székeket pakolta kifelé. A manuál nem hazudott, beengedtek. Meg volt oldva a napom. A következő lehetőség ugyanis 13 kilométer evezés és 500 kilométer vezetés után lett volna, és még ezt se nevezhettem volna kulturáltnak, lévén a szerb-macedon határon csak hengeres klotyi van.

From Segédlet

A hullámzás nem csitult, de az előző strand után már tudtuk, hogy nem kell megijedni az alacsony víz / tarajos hullám kombinációtól, a lényeg, hogy határozottan kell szembemenni a hullámmal és ekkor nem fordít be. Indulás előtt elbúcsúztunk mindenkitől. A mi végcélunk Thassos volt, ők viszont mentek tovább Keramotiba, ahol a kocsijukat hagyták. (Minek is kompoltak volna, amikor mindenkinek van kajakja?) Mi a kompolás után már hazafelé vettük az irányt, ők még meglátogatták két napra a Dugd Fel Magadnak-félszigetet. (A Chalkidiki-félsziget három ujjban végződik, ezek közül a középsőhöz, Sithoniához ugrottak be.) Megegyeztünk, hogy a vízben még pacsizunk egyet, de annyira elmentek a part felé az utolsó öbölben, hogy a húr vonaláról már nem eveztünk be. Erre Péter csak kijött, mert ugye az ígéret, az ígéret. Kezet fogtunk, érzékeny búcsú, még egyszer. Aztán ők mentek a szieszta öbölbe, mi pedig Thassosra. A városnál pont elkaptuk a vízen a kompjáratot, úgy döntöttünk, inkább nem keresztezzük az útját, kiszállunk a keleti oldalon lévő strandnál. (Indulni a nyugati oldalról indultunk, a kocsi is ott parkolt.) Felmart, felpolírozott lábakkal átvánszorogtam a városon. A kocsi meglett elsőre, kár volt aggódni miatta. A visszaút, na ahhoz már kellett némi bravúr. Nem vittem magammal se térképet, se telefont, hiszen – gondoltam – csak a tenger mellett kell visszagurulnom. Ja. Aztán egy helyen egyirányú lett szemből az utca, a párhuzamos utcát éppen aszfaltozták, terelés meg nem volt. Fel kellett mennem a hegyekbe, majd egy másik úton lejönni, és a sok kis sikátorban megtalálni, melyik az az utca, amelyik az egyirányúsítás után ér le a tengerpartra. Elsőre nem is találtam el, mehettem vissza a hegyekbe. Másodikra kerestem, hol tudnék javítani, láttam is egy utcaszerű valamit, de az ránézésre magánházhoz vitt be. Kihagytam. Hiba volt. Megint rossz helyen értem le a parthoz. Vissza a hegyekbe, immár keményen bedöngettem a magánházhoz, átevickéltem egy másik utcába, majd tíz perc furakodás, tolatgatás és fojtott káromkodás után lent is voltam a parton, immár jó helyen.
Amíg én a helyi közlekedési viszonyokkal harcoltam, Barna derék gyerek módjára behűtött két sört. Először a megszokott módon próbálta, de sekély volt a víz nagyon, még a mederbe beásott sör se hűlt volna le. Leszerelte az evezős madzagját, a végét ráhurkolta a két sörre és besétált a derékig érő vízbe. Ott meredezett valami vasdarab, ahhoz kikötötte a kötelet és ledugta a söröket. Melyek szinte azonnal felúsztak a felszínre. Ekkor már jelentős tömeg figyelte érdeklődve, mi készül. Barna kisétált a partra és keresett egy nagyobb, lapos követ. Kilazította a kötelet és becsúsztatta a két sör közé, majd újra belógatta a vasról. A sörök nem úsztak fel. Elégedetten sétált ki a vízből. A tömeg óvatosan arrébbhúzódott.

Miután visszaérkeztem, a család elment bevásárolni, én pedig nekiálltam pakolni. Ekkor láttam meg az első kajakokat. Lerázhatatlan kis csapatunk utánunk jött a strandra. Először arra gondoltam, hogy a többieknek is az utolsó pacsi hiányzik, de aztán kiderült, hogy nagyon szar volt a szieszta strand, utána meg ez volt a következő lehetőség. Neki is álltak sziesztázni az árnyékban. Én meg pakoltam a tűző napon.

From Thassos 2011

A pakolással gyorsan elröpült az a másfél óra. Igyekeztem nem odafigyelni, amikor azt ecsetelték, mekkora találmány a bolt és a hűtött sör.
Egyszer csak odajött egy szurtos apró kölyök és kikapta a cuccok közül a kis rózsaszín labdát. Rám nézett.
Hmm, játszani akar? – gondolkodtam – Miért ne?
– Nosza, dobd ide! – szóltam rá.
Csak nézett, nagy szemekkel.
– Dobjad, hát! – sürgettem.
Végül idedobta, de mintha a szívét téptem volna ki.
Visszadobtam neki.
– Labdázzunk, jó?
Szorosan átölelte a labdát. Ekkor esett le, hogy nem labdázni akar, pontosabban nem velem.
– De marha vagyok. Vigyed, barátom, a tiéd! – intettem neki. Vigyorogva elrohant. A következő másfél órában ordítva kergette egymást meg a labdát fél tucat maszatos kölyök a kocsi melletti placcon. Vacak kilencven forintos labda, mégis milyen örömöt tud okozni megfelelő kezekben.

Végül bekerült minden a kocsiba, újabb érzékeny búcsút vettünk a csapattól, majd elmentünk ebédelni. Találtunk egy szimpatikus helyet, de a nagy kánikulában inkább már csak salátáztunk. A cégneve saláta (pontosabban, shef’s salad) megint jó választás volt, ráadásul akkora adagot kaptam, hogy az egyharmadát felajánlottam az éhező gyerekvasutasok számára. Amikor visszaérkeztünk a kocsihoz, a többiek még mindig a strandon hűsöltek, de némi habozás után úgy döntöttünk, hogy negyedszer már nem búcsúzunk el tőlük, így csak integettünk, majd beültünk a kocsiba és irány a komp.
Ebből az irányból nem volt semmi terelés, egyből oda is értünk. Ha nem kellett volna mennünk egy kunkort, akkor a 15.00-ás kompot is elértük volna, így viszont pont az orrunk előtt emelték fel a rámpát. Ledobtam a hatalmas, kihalt parkoló közepén a kocsit, megpróbáltam kiokoskodni, mikor megy a következő komp. Nem volt egyszerű, ugyanis a kikötőből több hajótársaság is indít járatot Keramotiba, mindegyiknek külön irodája van, ráadásul mennek innen máshová is kompok – viszont az összes iroda zárva volt. Úgy nézett ki a környék, mint egy kihalt vadnyugati falu, egyedül csak a nap tartózkodott a helyén és tette, amihez értett. Elméletileg a kiakasztott táblákból kisilabizálhattam volna az információkat, ha nem ékes görög nyelven, görög betűkkel írták volna. Az utánunk érkezők meg simán beálltak a kocsink mögé, mert meg voltak győződve arról, hogy mi jó helyen állunk, nekik csak be kell sorolniuk, aztán egyszer majd történik valami. Miközben a kikötő olyan széles volt, hogy legalább négy komp is ki tudott volna kötni egyszerre. (Kettő bent is állt, de kordonnal le volt zárva a felhajtás.) Már éppen azon gondolkodtam, hogy ráerősítem az autót a kajakokra és valahogy átevezünk, amikor az egyik irodabódé falán találtam egy kétnyelvű táblázatot. Ebből megtudtam, hogy pont délután háromtól ritkulnak a járatok, a következő negyed ötkor lesz. Nem örültem. Reggel korán keltünk, eveztünk három órát, pakoltunk kettőt, vár ránk egy 17 órás vezetés – és akkor szobrozhatunk egy vakítóan szikrázó betonplaccon plusz egy órát. Már ha pontosan fog indulni a komp.

Aztán egyszer kinyitott az egyik iroda, végre tudtam jegyet venni. Megkaptam az infót is: a bent állók közül a piros komp fog indulni Keramotiba. Egy német pacák már elé is állt, én pedig besoroltam mögé, de mivel oldalról jöttem, így igazából nem mögé kerültem, hanem ferdén mögé-mellé. Már csak húsz perc volt hátra az indulásig, amikor a német pacákot némi veszekedés után elzavarták a búsba. Érteni nem értettem, de mivel engem nem bántottak, nem foglalkoztam az esettel túl sokat. Sőt, a kompos legény odajött, megnézte a jegyünket, letépte az ellenőrző szelvényt, majd visszament a kompra. Álltunk, álldogálltunk. Egyszer csak lejött egy másik legény és leoldozta a kötelet. – Nézd már, még elmegy a komp üresen – viccelődtam Nejjel. Aztán a komp elment üresen. Összes szál hajam az égnek meredt. Szerencsére megláttam, hogy pár kilométerre jön egy másik komp. Aha! Tehát azért zavarták el a német pacákot, mert az ő autója már belelógott a kiszállási útvonalba. A teli kompot kipakolják és utána szállhatunk be mi. Mondjuk azon eltöprengtem, hogyan fogom elmagyarázni az új komp jegyszedőjének, hogy a mi jegyeinket annak a kompnak az embere tépte meg, amelyik éppen valahol a sziget körül bolyong, de úgy voltam vele, hogy a problémát ráérek akkor megoldani, amikor felmerül. Teli komp beállt, népek leszálltak, legurultak róla. Amikor már nem jött több autó, beindítottam a motort. Erre kiugrott egy legény, elkötötte a kötelet és ez a komp is elment. Üresen. Ránézem az órára, pont ekkor volt negyed öt. – De legalább pontos volt – közöltem Nejjel, bár volt némi sikító felharmonikus a hangomban. Vártunk. Látni túl sokat nem láttam, mert a part és közénk már egy örökkévalósággal korábban befurakodott egy kamion. Végül újra visszaállt az eredeti piros komp és leszállt róla egy másik legény, kezelni a jegyeket. Szerencsére nem akadékoskodott, amikor közöltem vele, hogy a mi jegyünket egy kollégája gyalázta meg. És igen, egyszer csak lenyílt a rámpa és felgördülhettünk.

From Thassos 2011

Természetesen megint ugyanúgy centizgettettek – szerintem egyedül engem – mint egy héttel korábban, pedig már jócskán az indulási idő után voltunk, a parkolóban meg összesen negyed kompnyi autó várakozott, de ki nem szarta le. Fent voltunk a hajón, negyedóra késéssel el is indultunk.

From Thassos 2011

Útközben láthattam, honnan szedte Hitchcock a Madarak ötletét. Idős mamókák kiálltak a korláthoz kekszekkel, a sirályok pedig vadul betámadták a hajót. A képeket úgy nézdd, hogy mobiltelefonnal lőttem, azaz egy szem zoom nem volt rajta. Ezek a dögök tényleg ennyire közel repültek. Meg is jegyeztem Nejnek, hogy ha valamelyik madár leszar, utánarepülök és visszatörlesztek.

Az út egyébként békés volt. Én folyamatosan a tengert fürkésztem, látom-e valahol a kajakos csapatot. Végül megtaláltam őket. Onnantól már csak azon drukkoltam, hogy legalább hamarabb érjünk be náluk, ne maradjunk szégyenben. Végül célfotóval, de sikerült. Ekkor odamehettünk volna hozzájuk még egyszer elbúcsúzni, de jóból is megárt a sok. Legurultunk és tűz haza.

A hazafelé út mondhatni unalmas volt. Az iGO az összes görög alagútban dobott egy fatál errort, de ezt már idefelé kitapasztaltam. (Mondjuk, ez azért érdekes. Mi lehet a görög alagutakban, ami a macedon és szerb alagutakban nincs? Mert a fatal error az összes görög alagútban megjött, a többi alagútban meg nem. A futási időtartam sem okozhatta, hiszen idefelé a hosszú út végén jártunk a görög alagutakban, hazafelé meg a hosszú út elején. Az mindenesetre biztos, hogy nem kicsit szívtam vele. Van vagy tíz alagút, aztán menet közben telefon újraindít, pin kód bepötyög a fekvő telefonon, alkalmazás elindít a file explorerből (mert ikonja, az nincs). Volt olyan, hogy pont akkor sikerült elindítanom, amikor már jött a következő alagút. Hazafelé le is fényképezett egy automata, mert éppen a gombokat nyomogattam, ahelyett, hogy a kilométerórát figyeltem volna.)
Macedonián megint megállás nélkül suhantunk át, és mivel most Pécs felé kerültünk (lerakni a kölcsön kajakot) így az újvidéki, ránézésre kataklizma méretű vihart is elkerültük. A csomagtartót egyedül a magyar határon nyittatták fel, de a tömérdek szemeteszsák láttán undorral intettek, hogy mehetünk. Délelőtt tízre már otthon is voltunk. A kompos intermezzóval 19 óra.
Még elpakolásztunk, a vízhatlan zsákokat kiakasztottam száradni (ugye, érzed az iróniát), a kajakokat is gyorsan elrendeztük az eső előtt… de ez már egy másik történet.

Epilógus

Már itthon. Nej lesétált a nappaliba.
– Gondoltál már arra… – kezdte, de gyorsan letorkoltam.
– Kicsim, én most nem gondolkodok. Minden egyes újonnan keletkezett gondolat felülírja az agyamban azokat a területeket, ahol az élmények tárolódnak. Majd ha felálltam a gép mellől és azt mondtam, hogy kész, leírtam mindent, na, csak akkor várjál el tőlem olyasmit, hogy gondolkodás.

Végül – kifejezetten libazzoli kedvéért – egy újabb félperces skicc arról, hogyan is éreztem magamat a túra során. Így:

From Segédlet

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders Norén — Up ↑