Month: August 2005

Belenéztem a noteszembe és kiszórtam három feljegyzést. Valamikor ki akartam dolgozni mindegyiket, de egyrészt úgyse lesz időm, másrészt meg így tökéletesek, röviden.

Imhol.

– Minél összetettebb az agyunk, annál bonyolultabb misztériumokban látjuk a világot.

– Azért jó megmászni a hatalmas csúcsokat, mert utána a kisebb dombok kiegyenesednek.

– A hülyék hülyék ahhoz, hogy belássák, hogy hülyék – ezért irányítják ők a világot.

Mégsem hétfőn vitették be a dédit az elmegyógy és intézetbe, hanem már vasárnap este ki kellett hívni az ügyeletet. Fürdetés előtti vetkőztetéskor nekiesett apámnak, megrugdosta, felpofozta és nem engedett senkit sem maga közelébe.
Nem kis cirkusz volt, mire az ügyelet méltóztatott megemelni vasárnap este a seggét – még akkor sem, amikor már az ügyeletes orvos ordibált szüleim telefononján a mentősökkel. Így is három órát kellett várni rájuk.
A doki átnézte a gyógyszereket és apámnak sokkal erősebb nyugtatót írt fel, anyámnál jóváhagyta a depressziógátló gyógyszerét, majd nagyanyám tablettáit szemlélve döbbenten emelt ki közülük egyet.
– Agyértágító – jegyezte meg anyám.
– Tudom – mondta az orvos – de ezt nyolcvan év fölött tilos adni, mert felerősíti az aggresszivitást.
Na, ettől kapott szívéhez anyám. Isten tudja, hogy szüleim mennyit veszekedtek, bírkóztak az öreglánnyal az utóbbi években. Aztán pár hónappal ezelőtt be kellett feküdnie a kórházba, ahol infúzióban kapta ugyanezt a gyógyszert. Végül egyik éjszaka nagyanyám a botjával végigverte a szobában fekvő betegeket, majd a besiető ápolónőket is. Az lett a történet vége, hogy a gondos orvosok kidobták a kórházból, hogy ide többet be ne tegye a lábát.
Itt élünk.
Most az a stratégia, hogy odabent megpróbálják gyógyszeresen lecsillapítani az aggresszivitását és megmenteni a maradék agyát – sajnos ez nem valami sok. Három hét van előírányozva, utána hazapaterolják. Ha sikeres a kezelés, akkor nincs gond. Ellenkező esetben szüleimnek _kötelező_ lesz egész napos ápolónőt fogadni mellé. Intézetbe fektetésre semmi esély sincs – még kenőpénzzel is 3-4 év a várakozási idő. Erre mondta anyám(66), hogy ezt ő – mármint anyám – úgysem fogja már megérni. Apám nem nyilatkozott semmit, csak ökölbeszorult arccal teszi a dolgát. Ő még emlékszik a saját nagyanyjára, akit gyerekkorában körülbelül tízszer vágott le a padláskötélről: dédanyámnak ugyanígy borult el az agya kilencven fölött és tiszta pillanataiban rendre megpróbálta felkötni magát – de ezek a pillanatok olyan rövid ideig tartottak, hogy képtelen volt tisztességesen kivitelezni.

Ma reggel egy kedves kerékpárostársam leszorított a fűbe – nemes egyszerűséggel nem nézett fel, csak tekert, tekert velem szemben.
– Ez rossz cső volt – morogtam magamban. De aztán eszembe jutott a kifejezés megszületése és ismét vigyor ült az arcomra.

Negyedéves egyetemistaként, év vége felé a fiúszobánk testületileg összejött a szomszédos lányszobával. (Páronként – mielőtt bárkinek túlságosan beindulna a fantáziája.)
Beköszöntött a nyár és újra jött az ősz. A lányok valamilyen beköltözéssegítő intézők voltak, már egy héttel korábban megérkeztek. Ők tudták meg először, hogy az a szerencsés helyzet állt elő, hogy csak hárman kerültek egy szobába – tehát ha az egyik lány átköltözik a fiúszobába, akkor két fiú át tud költözni a lányszobába. És még a negyedik fiú barátnőjének is lesz helye a fiúszobában.
Előállt két nászutas lakosztály.
Az elképzelést tettek követték. Nem kérdeztek meg senkit, hogy mivel szándékozunk tölteni az éjszakáinkat – eldöntötték előre. Amikor a cimborámmal megérkeztünk, az eredeti szobánkban már vigyorgó párok integettek, hogy hessinnen.
– Barátom, minket itt csőbe húztak – állapította meg a cimborám.
– Várjál, lehet, hogy ez nem is olyan rossz cső – jegyeztem meg elgondolkodva.

Mindketten erősen vizuális típusok lévén, egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Innen származik a szólásferdítés: ha megszivattak, még nem biztos, hogy rosszul jártál – lehet jó cső is, amelybe belehúztak.
És lehet persze nagyon rossz is.