Category: Világmegváltás

– Küzdünk a démonainkkal – szoktuk mondani.

Vedd észre, hogy már maga a kifejezés is a küzdés része. Hiszen a démon az valójában mi vagyunk, a mi kinövésünk, szerves részünk, egyfajta nyúlványunk. Azzal, hogy elnevezzük, megszemélyesítjük, egyben el is távolítjuk magunktól. Nem, ez nem én vagyok, ez a démon. Az, amely egy óvatlan pillanatban megszállt és most nem akar elmenni. Pedig én jó vagyok, hibátlan, csak hát itt van ez a bestye. De majd undok leszek hozzá, aztán valamikor csak megunja és elmegy.

Rossz hírem van: nem fog. Tudomásul kell venni, hogy ilyenek _is_ vagyunk. Bennünk van, mi vagyunk. Ha meg akarunk szabadulni tőle, nekünk kell megváltoznunk. Már csak ahhoz is, hogy képesek legyünk ignorálni.

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Időnként rámtör a roham és nekiállok definíciókat farigcsálni. Bárhol. Akár zuhanyzás közben is.

Nézzük például ezt. Sokan gondolják, hogy a hülye az az okos ellentéte.
Hibás.

A hülye az, aki hülyeséget csinál.
Ki csinál hülyeséget?
Mindenki.
Még az okos is.
Hülyeséget ugyanis akkor csinálunk, ha éppen nem vagyunk tisztában valamivel. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint viselkedni, de mivel nem tudjuk, hogyan kell, előbb-utóbb hülyeséget csinálunk. Ami azok számára, akik képben vannak, nevetségesen ostoba dolog, de ilyenkor valójában azok az ostobák, akik kinevetik a tudatlant.

A valódi ellentétpár az okos-buta. Ez viszont egyértelműen a szellemi képességekről szól. Az okos az, akinek megvannak a képességei, hogy használja az eszét és használja is. A buta pedig az, akinek vagy nincs, vagy van, de nem használja.

De akkor hogyan jön be a képbe az ostoba kifejezés? Nos, az ostoba az egy másik párosítás része, az ellentéte a bölcs. Vedd észre, hogy mind az okos, mind a buta egyaránt lehet ostoba is és bölcs is. Hiszen hány olyan embert ismerünk, aki ugyan nem a szellemtörténet óriása, de azért megvan a magához való esze. És hány olyan okos embert, akiknél félrement valami és roppant okosan – és makacsul – állnak be valami ostoba elképzelés mögé.

Jelzem, ez nem öncélú definiálgatás. Miközben a vállamat szappanoztam, éppen azon gondolkodtam, mi is az emberiség jelenlegi legnagyobb problémája? Arra jutottam, hogy az ostobaság. Kezdve ott, hogy őserő. Amióta létezik emberiség, az ostobaság azóta viselkedik masszív divergenciaként a fejlődés áramlatában. És egyre erősebb.
Miért? Hiszen itt van a kezünkben egy csomó népművelésre használható eszköz. Az embereknek egyszerűen muszáj, már csak a hétköznapi létezésük miatt is, megtanulni egy csomó modern dolgot. Míg 500 évvel ezelőtt megégették azt, aki azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, ma már csak egy lelkes, kisméretű közösség erősködik azon, hogy a Föld lapos, harsány szórakozást biztosítva ezzel a többségnek. Akkor?
Nos, mindezek ellenére az ostobaság növekszik. Hatványozottan. Mert bár egyre több dologról derül ki egyértelműen, hogyan működik, mi a lényege, de az ostobaság lényege pont az, hogy nem foglalkozik vele. Ráadásul a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogy még egy jóindulatú egyén is követni tudja. Az ostoba meg nem is erőlteti meg magát. És akkor még nem beszéltem az életünket egyre masszívabban átszövő, egyre egyszerűbb, de egyre szélesebb körű kommunikáció erősítő hatásáról.
Így nyílik egyre nagyobbra az olló, a valóság és az ostobák egó diktálta világképe között.
Mert a világ egója a lélekszámmal arányos, a kommunikáció meg az ostobákat erősíti.

Jó tíz évvel ezelőtt pokolian nem értettem, miért is művész egy DJ és miért műalkotás egy mix? Hiszen a Gimme Shelter kezdése, a Black Rose gitárszólója, a Stairway to Heaven úgy ahogy van, a semmiből keletkeztek egy beszívott ihletett alkotó művész által. A DJ meg csak fog egy alkotást és tekergeti a potmétert meg effektel. Mégis ugyanakkora művésznek tartják, ugyanakkora a rajongótábora és naná a bevétele is.

Aztán egyszer elolvastam egy értelmes írást. Amelyik nem úgy kezdte, hogy ti vén faszok vagytok, nem értitek a mai világot. Elmagyarázta, hogy a DJ valójában zenész, a hangszere a már létező zene és persze a keverőpult, ezeken játszik és higgyük el, ugyanolyan kreatívan, mint egy hatvanas évekbeli zenész. Csak ti már nem fogadjátok be a végeredményt, mert távol áll a harmóniáitoktól.
Belegondoltam. Megértettem és elfogadtam.
Egy jó kifejezés, egy erősen vizuális kép kellett hozzá.

Mint a tejnél. Melyet nem vagyok hajlandó meginni, mert gyakorlatilag zsíros víz. Bezzeg a kakaó! Az már tulajdonképpen csokoládé és a csokinál nem érdekel, hogyan csinálják.

Hülye szómágia.

Nemrég olvastam egy rövidke – hozzám közel álló stílusban írt – motiváló könyvet és egy-két dolgon elgondolkodtam. Például azon, hogy mikor éreztem azt a bizonyos flow érzést és hogyan tudnám a mostani, nem különösebben izgalmas életembe visszacsempészni az élményt.

Vegyük sorra, melyek azok a tevékenységek, melyek magukba tudtak szívni, el tudták feledtetni azt, hogy létezik egy olyan izé, miszerint külvilág.

• Bonyolult rendszerek megértése, átalakítása.
  Fiatalabb koromban egyre bonyolultabb játékokba sodródtam, eleinte bridzs, aztán Civilization. A gépnek esélye sem volt. Ennek akkor lett vége, amikor felkerültem Pestre és egy komolyabb cégnél lettem rendszergazda. Innentől kezdve nem civilizációkat pátyolgattam, hanem szervereket és többszáz munkaállomást. A pátyolgatásba beleértve az időnkénti rendszerszintű nagy átalakításokat. (Novell -> Windows NT 3.51, Exchange 4.0(!), az akkor még forradalmian új internet, stb…) Aztán csak bonyolódtak a dolgok, a következő munkahelyemen már szerverekből volt százas nagyságrend, aztán outsourcing cég, level3, azaz nagy ügyfeles, projektezős munkák. Lubickoltam bennük.
  Egyszerűen boldog vagyok, ha valamit úgy tudok egyszerűsíteni, hogy az közben hatékonyabb lesz.
  Hogy az entrópia felsikít és elkussol a sarokba.
• Oktatás
  Pontosabban oktatási anyagok gyártása, még pontosabban új dolgok megemésztése, feldolgozása, átadható formára alakítása. Pár éve hozzájött ehhez a személyes interpretálás is, melyet egyre jobban élvezek.
• Írás
  Erről többet nem is mondanék. Jól megy. Szeretem. És mondanivalóm is van.
• Olvasás
  Nehezen választható el az előbbitől. Aki ír, az olvas is. Máraival szólva, erőből. Gyerekkorban ténylegesen bele tudtam veszni egy-egy könyvbe. (Tudtad, hogy tízévesen a Nagy Indiánkönyvet egy nap alatt olvastam ki?) Ilyesmi manapság is előfordul. (Spirótól a Fogság-ot délután kezdtem el, másnap délelőtt fejeztem be, aludni meg csak a lúzerek alszanak.)
• Utazások szervezése, lebonyolítása
  Ez egy kicsit kétélű dolog. Egyfelől imádok utazásokat összerakni – már ha van rá elegendő időm – és szeretem, amikor le kell vezényelni ezeket. De tisztában vagyok a hátrányokkal is: Ebben az állapotban kimaradok az utazás élményéből. Nem jön, nem jöhet át a hely szelleme, ha egyfolytában azon pörög az agyam, hogy elérjük-e a kompot, és ha nem, mit fogunk csinálni a fél nap eltolódásssal. Az igazi az lenne, ha a tervezés előtt egyedül is bejárhatnám a terepet és kiélvezhetném a kiszámíthatatlan utazás élményét, majd később szervezhetnék oda utakat a szeretteimnek.
  Csoportot viszont semmiképpen nem vezetnék, első nap felkoncolnám a legköcsögebb résztvevőket.
• Rajzolás
  Évek, több, mint egy évtized telt el úgy, hogy el sem tudtam képzelni az életemet rajzolás nélkül. Szerintem nem tudod, de 2002-ben azon vacilláltam, hogy melyik úton menjek tovább: rajzoló legyek vagy informatikus? Aztán lett, ami lett, lassan tíz éve nem rajzoltam semmit.
  Hiányzik. De nincs rá időm. És ezt tényleg nem lehet kapkodva csinálni. (A rajzolás elsősorban nem technikai tudás – bár persze az is fontos, és tökéletesítendő – hanem a dolgok látása. Ez jól csak ihletett állapotban múködik. Másképp… csak taknyolás.)
• Sport, túrázás
  Mindenféle mozgások. Mindenféle túrák. Egyszerűen, mert jók. Mert elképesztő élményeket adnak. Sikerélményeket. Kikapcsolódást. Gyönyörű tájakat. Más világok megismerését. Emberi kapcsolatokat. Élményeket. És mindemellett a mozgás, bármilyen mozgás, rendkívül egészszéges. Nagyon sokat tud dobni az életkedveden. Napi fél óra sport és más ember vagy.
• Videók készítése
  Kutyaütő vagyok és a felsoroltak közül jelenleg ebben a legbénább, nem kizárt, hogy tehetségem sincs hozzá, de ha elkezdem, képes vagyok úgy belefeledkezni, hogy ha már csak hozzám szól valaki, ijedtemben leesek a székről.

Most, hogy így felsoroltam, nem is olyan rossz a helyzet. Tudok válogatni.
A gond csak az, hogy a hétköznapok ezerrel elgázolják ezeket a vágyakat. Mert a munka nem mindig ilyen, sőt. Aztán élni kell, a családnak működnie kell, a ház körül mindig van valami – és hidd el nekem, borzasztó nehéz gondtalanul időt allokálni bármire is, amikor az agyad józan fele tisztában van azzal, hogy nagyon kevés az allokálható idő. Ilyenkor nem tudsz felszabadultan alkotni, még abban a látszólag felszabadított időszegmensben sem, amit rátettél egy-egy tevékenységre.