Search""Salzburg 0""

Salzburg 05/04

Az a salzburgi kirándulás szeptemberben nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztük. Nem is volt valami jó kedvem, amikor hazaérkeztünk. (A Deutsche Bahn-nal még mindig megy a vita, nagyon nem akarják kifizetni a vonatjegyünket.)
Aztán eltelt három hónap, és amikor elkezdtem összevágni az anyagot, már nem is tűnt annyira katasztrofálisnak. A videó pedig egészen jól sikerült, 14 perc, de benne van minden, amire emlékezni szeretnék.


Salzburg, 2015.09 by jozsef-petrenyi

Salzburg 04/04

Élményautózás hazafelé
2015.09.26; szombat

Élményautózás, az. (Sátáni kacaj.) Reggel rátenyereltem a távkapcsolóra, derékig kimásztam a tetőablakon és körbenéztem. A hegyek továbbra is felhősapkát hordtak. Mit felhősapkát? Felhősubát. Salzkammergut lehúzva.
Gyors reggeli, összepakolás, takarítás, kicsekkolás. Tízkor már úton voltunk. A Wachau völgy kétszáz kilométer, nem is történt addig semmi érdekes. Azonkívül, hogy Salzkammergut mellett elhaladva sokszor gondoltam a felhők jó édes anyjára. Teljesen betakarták mind a hegyeket, mind a közöttük lévő völgyeket.

Melk. Itt kezdődik a Wachau.

Rögtön egy extrém nagy kolostorral.

Nem akarok róla sokat írni, a neten minden fontos információ megtalálható. Szép. Szép nagy. A szokásos fóbiám: rengeteg turistacsoport járja a kolostort, ehhez képest szűkek a termek, a folyosók. Szószerint birkóztunk a fogalmatlan hülyékkel, akiket csordában betereltek és elképzelésük sem volt arról, hol járnak. A véletlenül utolért magyar csoport idegenvezetője egy aprócska, helyi brossúráról olvasta fel a tudnivalókat. Nem kicsit morogtam, mert a szűk szobákba bezsúfolt emberek miatt nem láttunk semmit, igazából a beállt tömeg miatt a termeken keresztül sem lehetett menni. A párhuzamos kerengőn próbáltunk előrejutni szobák kihagyásával, de mindegyikben ekkora tömeg volt, így végül egy kivételével a többibe be sem mentünk. A belépő viszont ehhez képest elég erősre sikerült. (10€/fő.)

A könyvtárba szerencsére csoportok nélkül jutottunk be a másik szárnyban, így kiélvezhettem a hely hangulatát. Könyvmániákus vagyok, na. Itt pedig külön élmény volt az a tudat, hogy Eco-t ennek a könyvtárnak a hangulata ihlette meg a Rózsa Neve című könyvhöz. Simán le lehetett pörgetni fejben a sztorit: a könyvek, a másolóállványok, a nagyméretű glóbuszok, a tömérdek csigalépcső. Fényképezni tilos volt.

Utána bejártuk a parkot is, de az részben sivár, részben szánalmas volt. Legalábbis nem tudok jobb kifejezést arra, amikor a fák, bokrok közé hangszórókat rejtenek el, melyekből egyházi zene szól. Az erdőben.

Ja, a legjobbat nem is mondom. Elgépeltem egy számot a koordinátákban, így a GPS simán levitt valahová a Duna mellé a kolostor helyett. Emiatt gyalog cserkésztük be a kolostort… és így fedeztük fel, hogy maga Melk is milyen apró kis ékszerdoboz. Ha nem tévedtünk volna el, be sem néztünk volna.

Aggsteint viszont kihagytuk. Ez egy öreg, eléggé lepusztult rablóvár egy szikla tetején. A legnagyobb attrakciója a kilátás. Na, a mai nap nem a kilátás napja volt.

Krems, a Wachau másik vége. (Az egész Wachau olyan 35 kilométer és nekem nagyon viszket a bringázhatnékom, hogy egyszer bejárjam. Meg a kajakozhatnékom is.) Itt csavarogtunk egyet, próbáltunk enni egy igazi bécsi szeletet, de a pincér viszonylag hamar kiábrándított, amikor megkérdezte, hogy csirkéből, vagy disznóból kérjük? Ettől még finom volt, nagy adag volt, de az echte borjú bécsire még várnunk kell.

És innen már téptünk haza, végig sztrádán. Valahol Kremsben történt meg a váltás: addig idegenben csvarogtunk, onnantól viszont már hazafelé mentünk, minél gyorsabban, minél hamarabb.

Bécs az mindig élmény, mert a föld alatti utakon rendre kifagy Igo, viszont pont ez az a rész, ahol nagyon észnél kell lenni, mert elég egy rossz sávváltás és az ember már Prágába megy. Vagy Grazba.

Nagyjából Bruck an der Leitha magasságában jártunk, amikor egy osztrák taxis nagyon furcsán előzött. Mellém jött, beállt a sebességemre, felém fordult és száz foggal vigyorgott. Meg barátságosan integetett közben. Döbbenten néztem.
– Ez most vagy egy blograjongó – morfondíroztam – Vagy áthallatszik a zene, amit hallgatunk.
– Kizárt, hogy a zene áthalatsszon – jelentette ki Nej.
– Mint ahogy az is kizárt, hogy egy bécsi taxis a blog rajongója legyen – vontam vállat.

Ennyiben maradtunk. Ja, hogy mi volt az aktuális zene? Betoltam az mp3 lejátszóba vagy tíz Erste Allgemeine Verunsicherung lemezt. Stilszerűen. Ez egy bécsi csapat, stílusra nagyjából az osztrák Madness, béna (gemütlich) osztrák humorral. Én szeretem.

És nagyjából ennyi. Mosonmagyaróvárról hazaesemeztünk, hogy hamarosan érkezünk, zavarják haza a bulikból ittmaradt embereket és kezdjenek el rendet rakni. Habár látszott, hogy Barna nagyot takarított, de egy értő szem fel tudta mérni, mekkora pörgés lehetett itt pár napig. A szomszéddal még nem találkoztam.

Linkek:

Salzburg 03/04

Hegyek helyett megint a város
2015.09.25; péntek

Jó sokáig aludtuk, de ez sem segített. Ültünk délelőtt a nyúlfarknyi apartmanban (azért rendeltünk kicsit, mert a terveink szerint alig tartózkodtunk volna itt) és bánatosan néztünk ki a bánatos városra. A távkapcsolóval kinyitott tetőablakon keresztül. A felhők ugyanúgy bent voltak az utcákon, ugyanúgy eltakarták a környező hegyeket, napsütés sehol. Annyi, hogy legalább az eső nem esik. A városra, a tegnapi séta után, már nem voltunk túlzottan kiváncsiak (hja, csak a buszjegy 8 euró), a hegyekbe meg (Berchtelsgaden, Salzkammergut) nincs értelme menni, mert a köd mindent betakar.
Oké, C terv. Elmegyünk a vasútállomásra, mert ott biztosan van valahol posta. Feladjuk ajánlva a pénzvisszakérő levelet a Deutsche Bahn-nak. Már önmagában ez is kaland. Aztán elindulunk az orrunk után és bejárjuk egy kicsit a Salzach innenső partját is. Van itt valami Mirabell kastély is, parkkal. Utána meg majd lesz valahogy.
Posta megvolt. Bár elsőre nem volt egyszerű, de végül csak megtaláltuk azt a postás bácsit, akinél fel lehetett adni a levelet. Itt leckét is kaptam a német nyelv eleganciájából. (Khmm, oximoron.) Szóval az ajánlott levél, az németül einschreibbrief. Én pedig megpróbáltam összerakni, hogy Bitte, ich möchte diese Brief aufgeben, wie einschreibbrief, de aztán a pacák csak legyintett: So, Sie wollen einschreiben? Ja! – vágtam rá. Tényleg egyszerűbb. (Aki nincs otthon a német nyelvben: arról van szó, hogy a németek a ‘szeretném ezt a levelet ajánlott levélként feladni’ formula helyett egyszerűen azt mondják, hogy ‘szeretném ezt a levelet ajánlani’.)
Ekkor már láttunk a pályaudvarnál menekültsátrakat is és katonai járőröket is. Hát, ez van.
Sétáltunk egy jót.

A kastély parkja remek, bár némileg kellemetlen, hogy csordában vonulnak át rajta a turistacsoportok.

Megtaláltuk Mozart gyerekkori koponyáját lakását is. (Érdekes ház. A világháborúban lebombázták, aztán a romok helyén egy irodaépület épült, ezt később elbontották és korhűen visszaállították a Mozart korabéli állapotot.) Innen a klasszikus séta a folyó túloldalán, a barokk belvárosban. Durva tömeg.

Péntek van, ráadásul fesztivál.
Ja, ezt eddig nem is írtam. Megfejtettük. Nem azért van a belváros tele vurstlival, meg bódéval, meg sátorral, mert errefelé ez a normális. Nem, most éppen Salzburger Rupertikirtag van, 09.23-27 között. Jól beletaláltunk, mi?

Amikor megtudtam, nem is tudtam hirtelen, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Eredetileg úgy terveztük ugye, hogy megnézzük a szép, kellemes, nyugodt barokk várost, Salzburgot, majd átmegyünk egy napra a felfordult Münchenbe, ahol beleveszünk a hangos, népes forgatagba az Oktoberfest-en. München nem jött össze, helyette megkaptuk Salzburgot. Egy felfordult várost egy népes, zajos, mindent elsöprő sörfesztivállal. Mind a két napra.

Leültünk a tegnapi sörsátor külső részén (Münchenben szabad asztalra esélyünk sem lett volna), aztán a tegnapi adag: nekem egy Mass (1 liter) Stiegl, Nejnek egy korsó, kértünk mellé zöldséges rétest (gemüsenstrudl), tartárral és jól éreztük magunkat. Végülis, csak a vár és a dóm tövében üldögéltünk, kisütött(!) a nap, a sátor külső részén pedig lehetett dohányozni is, így végre kényelmesen hódolhattam a sör-szivar kombónak. (A képről pont lemaradt a krigli, de vagy az, vagy a vár.)

Még mindig fiatal volt a nap, végül azt találtuk ki, hogy nem buszozunk, hazasétálunk. Időnk, mint a tenger, a nap süt, merítsünk egy kicsit a teljes város hangulatából, ne csak a belváros legyen meg.

Az egyetem temploma, még belső aranyozás nélkül. Én vagyok csak annyira perverz, hogy nekem így jobban tetszik?

A hosszú séta jó ötlet volt. Teljesen véletlenül akadtunk rá a Linzer közre, mely egy meglehetősen hangulatos, meredek sétálóutca.

Végül négy óra körül értünk haza. (Előtte benéztünk a boltba, vettünk otthonra – mármint Pestre – vagy tíz üveg Veltelínit, meg ipari méretekben jó minőségű wurst-ot. Mindkettő hiánycikk felénk.)

Rendszeresen visszatérő téma, hogy Ausztria mennyire bezzegország. Először nagyon annak tűnik. De ha sokadjára jársz arrafelé, rájössz, hogy az embereknek ott is csak két füle van. Nyilván a tartós jólét meglátszik a szociális életükön, de bele lehet futni arrafelé is seggfejekbe, ugyanúgy, mint máshol. (Hogy ne menjek messzebbre, itt van a Penny pénztárosa, vagy a DB ügyintézője. Vagy a felhőszakadásban eszetlen barom módjára közlekedők tömege.) Ami viszont kivétel, az a wurst. Sem a debreceni kategóriában, sem a virslik, sem a grillkolbászok között nem találsz olyat, még a Penny-ben sem, mint amelyek nálunk dominálnak: ipari szalonna, nyesedék, mócsing, porcogó, kavics az udvarról, csirkebőr és még a fene tudja, mennyi szemét, na meg persze állományjavítók. Itt tényleg hús van bennük, érezni az ízén is. Persze, nyilván drágább. De ehető.

Otthon csendespihenő. Aludtunk hétig. Utána, utolsó felbuzdulásként, éjszakai Salzburg.

So-so, igazából nem rántott ez sem magába. A fesztivál részen, a dóm környékén igen durván folyt már az élet. Hasonlóan, mint a sör. Leülni esélyünk sem volt, így be-benéztünk a sátrakba, de gyakorlatilag csak körbesétáltuk az egészet. Utána hazabusz, alvás. Holnap megint erős nap lesz.

Salzburg 02/04

Sörfesztivál helyett sörfesztivál
2015.09.24; csütörtök

Nagyon hajnali kelés. Nyüszítve. A vonat ugye nyolckor indul Münchenbe, a pályaudvar messze van, a szisztéma ismeretlen. Gyors reggeli. Városnéző busz. (Kellemes meglepetés: a buszjegy a sofőrnél csak 2,5€. Automatából meg 2€. Szóval akárki írta is a neten a korábbi árakat, durván félre volt tájékoztatva. Vagy csúnyán átvágták.) A busz bejárta a külvárost. Logisztikai telepekből már rohadt jók vagyunk. Hétkor már a pályaudvaron pislogtunk. Negyed nyolckor írták ki a vonatunkat. Pirossal. Cancelled. Irány a DB iroda. Egy kellemesen antipatikus fazon felajánlotta, hogy menjünk Kufsteinbe. Majd onnan Münchenbe. Délután egyre már ott is lennénk. A visszafelé felajánlott vonat meg már ötkor jönne vissza. Nem fogadtuk el. Unott pofával elénklökött egy reklamációs formanyomtatványt. (Még az is lehet, hogy menekültnek nézett.) Este kitöltögettük. (Komolyan, ezeket tuti direkt bonyolítják el ennyire, hogy ne legyen kedved szarakodni vele. Rózsaszín alapszín, halványszürke betűkkel, nagyjából négypontos betűméret.)

Ugyan először nem értettük, mibe tenyereltünk bele, de aztán utánaolvastunk.

  • Egyre durvább a helyzet Salzburgban. (És azóta, ahogy olvasom a híreket, még inkább durva lett.)
  • A Deutsche Bahn közleménye. (Külön felhívnám a figyelmet az “Es verkehren keine Züge zwischen Salzburg und München.” szövegrészletre. Azaz Salzburg és München között nem közlekednek a vonatok.) Az írást 24-én délután tették ki (vagy frissítették), de mi már 24-én reggel megtapasztaltuk, hogy balhé van. Ez annyiból volt új, hogy kedden még csak a Magyarországról érkező vonatokat tiltották le. (Ennek némileg ellentmond, hogy egy másik újság szerint már 17-én blokkolták Salzburgot, szóval a fene sem tudja.)

Az érdekesség az volt, hogy a felszínen mindebből nem sok látszott. Volt vöröskeresztes sátor, elég komoly rendőrségi/katonai erők voltak jelen, de menekülteket nem nagyon láttunk. Ja, mindegyiket a mélygarázsban tárolták.

Még egy rácsodálkozás: az utóbbi 5-6 évben rengeteget repkedtünk, úgy, hogy én szerveztem az utakat. Kizárólag fapadossal. Márpedig tele van a net azzal, hogy ezek mennyire megbízhatatlanok. Késnek. Kimarad a járat. Túlfoglalás. És minden egyes alkalommal véres küzdelmet kell folytatni a kártérítésért. Én ebből semmit sem tudok. Nem volt ilyesmiben részem. Bezzeg most, vonatnál, a Deutsche Bahn egyből kirúgta alólunk a szerelvényt.

Na jó, mit csináljunk? Menjünk el kocsival? Akkor valaki nem iszik. Elméletileg 0,5% alkoholtartalom még oké, de Nejt már egy sör kiüti annyira, hogy nem mer vezetni, én meg egy krigli sörért nem autózok 300 kilométert. Maradunk Salzburgban. A pályaudvaron lévő Sparban bevásároltunk. Vettünk valami olyan barna kenyeret (1100 forint/kiló), melyet itthon biztosan nem vennénk, de akkor úgy éreztük, szükségünk van némi simogatásra az élettől. Vettünk Almradlert. Ez már akkora baromság, hogy ki kellett próbálni. (A Traubisoda anno az Almdudlerről lett koppintva. Az Almradler olyasmi, mintha sörbe traubit borítanál.) Vettünk négy üveg veltelínit. Azért csak ennyit, mert messze volt a szállás, nem akartam nagy súlyt cipelni. Vettünk egy csomó izgalmas wurstot is, hogy este majd megsütjük. Mindet. (Nej először nem hitte el. Aztán mégis.) Utána hazabuszoztunk.

Oké, mi legyen a program? Jó, kihagytuk a sóbányát, most visszarakhatjuk. Meg, nocsak, a sóbányától csak tíz kilométer Berchtesgaden. Ott van Hitler sasfészke, meg a Königssee. Egy nap Salzburg, egy nap csavargás a hegyekben. Végül is, nem lesz ez rossz.
Csak éppen az időjárás. Felhős. Nem kicsit, nagyon. A felhők konkrétan beereszkedtek a városba. Ebből bármikor eső lehet, pontosabban ez a permanens eső, mert bár nem esik, de folyamatosan nedves minden. Meteorológia. Holnapra már jobb időt mondanak. (Münchenben már ma jobb idő van.)

Illusztráció: így néztek ki ekkor a hegyek.

Na most, képzeld el, hogy a sóbánya után van egy kelta falu, meg egy libegő valami hegycsúcsra. És úgy általánosságban gyönyörű táj, szép kilátással. Vagy Berchtesgaden. Melyről azt írják, hogy megkapóan elragadó táj. Hitler is ezért szemelte ki. (Meg a könnyű menekülési lehetőség miatt: német-osztrák határ, olasz közelséggel.) A Königssee egy gleccsertó, melyet 2000 méteres hegyek vesznek körül. A Sasfészek 1800 méter magas szikla tetején figyel, gyönyörű kilátással a völgyre. Tiszta időben még Salzburg is látszik. Tiszta időben. Amilyen időnk nekünk most van, még a kilincset is csak ultrahanggal találnám meg.

Végül abban maradtunk, hogy nincs más, ebben a trágya időben megyünk el várost nézni és reménykedünk abban, hogy holnapra kitisztul az ég és lesz értelme felmenni a hegyekbe. Az Univerzum természetesen figyelt. Természetesen felületesen, ahogy szokott. Ja, hogy ti trágya időben akartok elmenni városnézni? Háát, olyan sok nincs már belőle raktáron, de neked, kedves József mindig akad.
És megkaptuk. Olyan mocsadék időben jártuk be Salzburgot, mintha dagonyában fetrengtünk volna.

Eleinte csak szemetelt az eső, később derekasan rákezdett. A turisták ernyői meg nyíltak, mint a virágok, így ha eddig keveset láttunk a tömegtől, ezután még kevesebbet láttunk a tömeg esernyőitől. (A fényképek a ritka száraz pillanatokban készültek.)

Fényképezni, kamerázni nem nagyon lehetett a víz miatt, de ez tulajdonképpen nem is zavart túlzottan, mert nem volt mit. Az egész várost teleszórták bódékkal, sátrakkal, vurstlival. Lehet, hogy hangulatos lehetett valamikor a dóm és a környéke, de dodzsemmel, ufóval, hernyóval, körhintával és sörsátorral nem volt az igazi. Mint ahogy az egész város sem.

A passzázsok jók voltak, oké, de azt a környéket meg feltúrták, építési terület építési terület hátán. Valahol két árok között volt Mozart szülőháza is, nem találtuk meg. Legalábbis ekkor.

Elkövetem az év legütősebb fényképcímét:
Mozartnak öltöztetett sárga gumikacsák tömegében Mozart éppen szelfibottal szelfizik, miközben felette rugóra kötözött Salieri-k nyunyóznak, a háttér pedig egy mozart-színű szerelemlakatokkal borított fal.

Közvetlenül a dóm előtt meglepő sátor.

Lángos. Nem, nem Langosch. Nyilván ettünk. Rohadt nehéz volt kimondani németül. Mondanom sem kell, semmiben nem hasonlított a megszokotthoz. Valahogy így érezhet egy kínai, vagy tajvani, amikor meglátja, mit adnak Európában kínai/tajvani kajáknak. A tészta nem volt kelt, vékony és száraz volt, majdnem mint a pizzatészta. Volt sajttal töltött(!) lángos, volt lángosba tekert debreceni(!) kolbász, volt pizza töltetű lángos. Pofátlanul drágán.

A dóm mellett Stiegl sörsátor állott.

Vigaszdíjként bementünk, legyen már egy kicsi sörsátor hangulatunk is. Találtunk két szabad asztalt, elég vacakok voltak, átfújt a szél, beesett az eső, de a pincér jófej volt, átültetett egy egyébként foglalt asztalhoz, mondván, hogy az négyig szabad. A cégünkön éppen purista hullám söpör végig, cigarettaleszokási verseny, sörleszokási verseny. Gondoltam, küldök nekik egy fényképet. Lelkesítésnek.

Meg még dolgozott a fényképezőgép.

Sajnos arról pont lemaradtam, amikor a pincércsaj a szembenlévőket szolgálta ki jó mély behajlással, izgalmasan kinyílt dirndlivel. Meg arról is lemaradtam, amikor ugyanez a medvetermetű pincércsaj kihozott egy asztalhoz nyolc adag kaját egy asztallap méretű tálcán.

Zenekar játszani készült. Mindenkinél egy korsó sör. A tízből kilenc fúvós. Kemény menet lesz.
Aztán elkezdték. Innentől marschra ittuk a sört.
Bemutatták a zenekar tagjait.
– Az nem a pincér?
– Nem. Zenekari egyenruha van rajta.
– Akkor a karmester.
– Miből gondoltad, hogy pincér?
– Ő vitte a söröket.
– Persze. Neki nincs hangszere.

Otthon hatalmas grillparty. A fárasztó városnézés után bontottam bort, Nej pedig nekiállt wurstot sütni. Utána pedig sorra leengedtük őket a torkunkon. Majd, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, bedőltünk az ágyba. Ugye, tegnap is fárasztó nap volt koránkeléssel, meg ma is.
Eredetileg úgy terveztük, hogy bemegyünk este is, megnézni az éjszakai várost, de amikor megébredtünk este hét körül, lemondtunk róla. Erre a városra, ilyen állapotban, nem vagyunk kiváncsiak. Inkább nekiálltam kidolgozni a holnapi napot. (Berchtesgaden új célpontént jött be a képbe.) Szorgalmasan bontogattuk a borokat, elvoltunk.

Az este meglepetése: a távkapcsolóval mégiscsak lehet nyitni/zárni az ablakokat. Csak sokat kell várni. Ez nekem nem jött össze tegnap este és amikor benyúltam, gyakorlatilag leakasztottam a fogaslécről az ablakot. Megöl ez a kultúrsokk.

Salzburg 01/04

Előzmények

Habár a lényeget már korábban leírtam, de a konkrét elképzeléseinket még nem. Nagyjából ezt terveztük:

  • 1. nap, élményautózás: Az M1, Hegyeshalom részt a menekültbalhék miatt inkább kihagyjuk, lemegyünk alul a Graz-Klagenfurt-Villach vonalon. Tervezés közben vettem észre, hogy nem csak alagúton lehet átmenni az Alpokon (Tauern autópálya), hanem errefelé van a Grossglöckner hágó is. Nanáhogy. Különösen, hogy már Heiligenblut eléréséhez is nagyon szép hegyi utak vezetnek. Aztán ha már arra járunk, benézünk Salzburg előtt egy sóbányába is.
  • 2. nap; Oktoberfest: Erre a napra vásároltunk előre vonatjegyet Münchenbe. Terveztünk egy fesztiválbejárást, egy sört, aztán München óvárosának bejárását, majd vissza a sörfesztiválra és agyonütni az időt az esti vonat indulásáig. (Sör.)
  • 3. nap; Salzburg: A hangulatos barokk város becsavargása. Nappal is, meg este is.
  • 4. nap; élményautózás: Hazafelé már jó Hegyeshalom. Első körben körbeautózzuk Salzkammergut tavait, hegyeit, majd 200 kilométerrel arrébb Melknél (apátság) bemegyünk a Wachau völgybe, megnézzük a Duna gyönyörű kanyarjait, beleharapunk a zöld veltelínik hazájába, felszaladunk Aggstein várához, majd Kremsnél kijövünk a völgyből. Innen haza.

Ez volt a terv. Mi lett belőle? Hamarosan kiderül.

Az élményautózás
2015.09.23; szerda

Időben indultunk, reggel nyolckor már Veszprémben voltunk. Ekkor nyitott az Útdíj iroda, ott terveztünk osztrák autópályamatricát venni. Itt jelent meg az első homokszem a gépezetben. Habár a weblapja szerint az iroda minden nap nyolckor nyit, az ajtóra kirakott tábla szerint pont szerdán csak tízkor. Pont szerda volt. Szerencsére az út túloldalán lévő benzinkútnál volt matrica. Körmendnél tankoltunk egy utolsót a jó magyar benzinből. Osztrák oldalon falu falu hátán, alig vártam már, hogy kijussunk a sztrádára. Kijutottunk. Nem lett jobb. Szinte végig útfelújítások, útszűkületek, 100-as, 80-as korlátozások. Mintha még most is falvak között mennénk. Klagenfurt és Villach között pedig ránkszakadt az ég. A vastag, sötétszürke felhők leereszkedtek az út szintjéig és közvetlen közelről lőtték ránk sisteregve az esőcseppeket. Az Alpok? Állítólag ott kellett lennie valahol, de semmit sem láttunk belőle.

Mondanom sem kell, ilyen viszonyok mellett a Grossglöcknert lehúztuk. Az utat alig láttuk, nemhogy panoráma. Ráadásul így sem voltam teljesen nyugodt. Habár az előző írásban azt írtam, hogy kedd este mértünk guminyomást, de az csak úgy bennemaradt az írásban, valójában elfelejtettük. Meg utána az összes benzinkúton. A kocsi eleje meg szitált rendesen, különösen a felhőszakadásban, 130 körül. (Itthon mértük meg. A pacák jó munkát végzett, a gumi nem eresztett. Csak éppen 2,4 bárra tolta fel, miközben a három másik gumi meg 2 báron volt.) Cifrázta a dolgot, hogy hátsó ablaktörlőnk meg nem volt. Pár hete romlott el, a korábban írtak miatt viszont Nej egy napra sem tudta itthon hagyni az autót, hogy szervízbe vigyem. Úgyis olyan ritkán kell az az ablaktörlő. Na most, ebben a felhőszakadásban, az Alpokban, kellett volna. Azzal vigasztaltam magam, hogy olyan, mintha utánfutót húznék: akkor is csak a külső tükrök vannak. Csak akkor nem szoktam üveges tekintettel felhőszakadásban száguldozni egy tömött alpesi sztrádán. A legjobb részek az alagutakban voltak, ott legalább nem esett. Aztán kijöttünk a híres Trauer alagútból… és a túloldalon belekeveredtünk egy hóviharba. Nyári gumival. Ahogy a bácsika is mondta a sétarepülésen, erre azért nem számítottam. Szerencsére innen meredeken ereszkedtünk lefelé, a hóvihar hamarosan visszaváltott felhőszakadásba. Az itéletidő Salzburgig kitartott.
Háát, tényleg egy élmény volt, de más, mint terveztem.

Breaking news: Szeptemberi tél Ausztriában. Külön ajánlom a nagyérdemű figyelmébe a Glossglocknerről készült fényképet. Jól néztünk volna ki itt a nyári guminkkal.

Megkerestük a szállást, becuccoltunk, felderítettük a környéket… és nagyjából ennyi is volt a nap.

A szállás érdekes volt. Emailben kaptam egy kódot. Azzal be tudtam jutni a külső ajtón. Odabent, mint egy koleszban, ki volt függesztve egy tábla, hogy aznap kik költöznek be. És melyik szobába. Itt voltak kirakva a faliújságra a városba menő buszok menetrendjei is. Felmentünk a szobához, kulcs a zárban. Odabent dosszié az asztalon, benne az összes fontos információval: mennyire büntetnek, ha koszosan hagyjuk ott a lakást, Salzburg kézitérkép, wifi jelszó, meg ilyenek. A falon a klíma vezérlőpultja. De befújó egység nincs. Távkapcsoló sem. Van viszont ventillátor. És hogy ne legyen hiányunk távkapcsolóból… nos… a tetőablaknak távkapcsolója van. Nem viccelek, komoly. Nem egy túl bonyolult távkapcsoló: van rajta három gomb. Az egyik bekapcsolja magát a távkapcsolót, a másik lockolja (behúzza) a tetőablak kilincslécét, a harmadik pedig oldja a lockolást, azaz kitolja a síkból a nyitó lécet. Nem, olyan nincs, hogy nyíljon az ablak. Ja, és minden ablaknak külön távkapcsolója van. Távkapcsoló orgia. A nyitással eleinte elvoltunk, de megoldottam. Amilyen hetek vannak mögöttünk, Nejjel mindent megoldunk. (A nyitáshoz egyébként nagyon ravaszul be kell tekerni az ujjad a zár belsejébe és meg kell nyomni egy pöcköt. Onnantól működik kézi erővel.)

Keressünk boltot. Jobbra száz méterre volt egy Penny, de ez az üzletlánc általában nem a választékról és a minőségről szól. Amikor jöttünk, 500 méterre volt egy tábla, hogy Spar 1 kilométer, gondoltuk, inkább sétálunk 500 métert. Nos, 500 méterrel arrébb volt egy tábla, hogy Spar balra. Gyalogoltunk még jó egy kilométert. Az egész napos autózás után nem is esett rosszul a séta és az eső is csitult valamelyest. A környék mondjuk kezdett egyre durvább lenni, itt már a házakat logisztikai telepek váltották fel. Aztán találtunk egy újabb táblát, miszerint Spar balra. Ez már azért gyanús volt. Különösen, amikor tényleg elmentünk balra és bejutottunk egy logisztikai depó teherautó-feltöltő udvarára, mely mögött egy építkezési vállalkozás hatalmas telephelye feküdt. Nem, ez nem a Spar – néztünk egymásra. Jó lesz a Penny is. Visszasétáltunk másfél kilométert, gondosan leellenőrizve a táblákat. Abszolút jól mentünk. Ez valami olyasmi lehetett, mint a cölöptologatók a majkárolyban.

A Pennybe bejutás sem volt egyszerű. Kézikosár nem volt, gurulóskosár 1 euró, csak éppen nálunk nem volt. Megkérdeztünk egy antipatikus eladót, aki azt mondta, hogy ő sajnos nem tud váltani. Később kiderült, hogy ő volt a pénztáros. Gondoltuk, bemegyünk, aztán kihozzuk kézben. De ekkor még nem számítottunk rá, hogy első meglepetésemben leszedek négy üveg zöld veltelínit. Elmentem, hátha van a műanyagrészen vödör. Aztán azt használjuk kosár helyett. Nem volt. Végül belepakoltunk egy nálunk lévő nagy teszkós szatyorba, a pénztárnál kipakoltunk, aztán vissza. Ja, a kenyérhez jutás. A kenyér egy bonyolult rácsos ketrecben volt, mely mellett volt egy bonyolult rácsos piszkáló. Végül összehoztuk: a piszkálóval bele kellett piszkálni a kenyeret egy drótkosárba, egy csapóajtó kinyitása után a kosarat ki lehetett húzni és a kenyér beleborult a kiadó vályúba. Ezt is megoldottuk.
Egy kalandozás volt még hátra: traffik. Az előzetes információim szerint a buszjegy errefelé kifejezetten trükkös: a sofőrnél vásárolva 5 euró, traffikban viszont csak 1,7. Nagyon nem mindegy. De se traffik, se jegyautomata nem volt. A megkérdezett emberek sem tudtak mondani. Végül a szobában, a kisokos dossziéban találtunk egy megjegyzést, miszerint errefelé csak a sofőrnél lehet venni. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

A szobában vacsora orgia. Valami pikáns párizsi jellegű wurst (meglepő, de ez volt a legfinomabb), fekete-erdei sonka, feketelyuk sűrűségű barna kenyér, füstölt sajt, sajtkrém, valami krémmel töltött olajos zöldség… és persze borok. A szomszédban lévő Niederöstereich a zöld veltelíni hazája, nekem pedig a zöld veltelíni a kedvenc fehérborom. Az erős nap után be is toltunk két üveggel. Végre Nej is megtapasztalta, hogy a borivás kemény munka, nem holmi szórakozás.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑