Olvasónapló

Este, elalvás előtt Márai korai publicisztikáit olvasgattam… és nem tetszettek. Már előző este sem tetszettek. Olcsó hangulatkeltés, erőltetett túlzások jellemezték az írásokat. (Igaz, az író ekkor még 28 éves volt, éretlen félfelnőtt.) Viszont hirtelen beugrott, hogy igen, most Szalay Károlyt akarok olvasni.

Szalay Károlyt nagyon sokáig utáltam és most sem szeretem túlságosan. Fiatalkoromban lelkes antikváriumos vásárló voltam, bátran kísérleteztem a filléres könyvekkel. Így került a kezeim közé Szalaynak néhány, a humorral, mint olyannal foglalkozó könyve. Borzalmasan unalmas fingreszelések voltak. Pedig ha belegondolsz, mi lehetne izgalmasabb téma, mint a manapság is definiálhatatlan valaminek tartott humor, illetve ennek kimutatása mondjuk Karinthy műveiben? Nos, Szalay elbökte. Nagyon.

Viszont írt egy trilógiát. (Szerelmes Éveink, Párhuzamos Viszonyok, Bikakolostor.) Ezt valamikor a nyolcvanas évek vége felé olvastam, és bár egyrészről gátlástalan bölcsész onániának tartottam, másrészről viszont – mindezek ellenére – megszerettem. Volt története, voltak benne életteli szereplők, ügyesen volt megszerkesztve. Még ha néha húzogattam is a számat, de fenntartotta a figyelmemet.
A trilógia első két részét évekig vadásztam az antikváriumokban, mire teljes lett a sorozat.

Most, kábé huszonöt évvel később, hirtelen úgy éreztem, újra el kell olvasnom.
Vannak ilyen váratlan késztetések.
Hiszen lehet, hogy már nem is fogom annyira sznobnak tartani a könyveket. Lehet, hogy már nem fognak annyira elkapni a szexjelenetek. Nem lehet tudni.

Nos, a trilógia ott fogott meg, ahol egyáltalán nem vártam. A történet 1947-ben indul, egyetemista közegben, fiatal bölcsészek, reálosok vitatkoznak és igyekeznek minden nőt megdugni, aztán a történet továbbhúzódik az ötvenes, hatvanas éveken át egészen a nyolcvanas évek pocakos tespedéséig.
A helyzet az, hogy amikor először olvastam, igazából nem is értékeltem helyükön a könyveket. Hiszen a nyolcvanas években ez a hangulat teljesen adekvát volt. Igen, pontosan emlékszem rá, hogy már gyerekkorban is tilos volt politikai vicceket mesélni, pontosan emlékszem, hogy amikor kamaszként kérdeztem apámat 56-ról, mennyire zavarba jött és semmit, de tényleg semmit nem volt hajlandó válaszolni (miközben húsz évvel később már kinyílt a szája), emlékszem, hogy kötelező volt kisdobosnak, úttörőnek, KISZ tagnak lenni, emlékszem, hogy a Párt rátelepedett a gyerekkoromra és csak egyetemistaként tudtam lerugdosni őket magamról a nyolcvanas évek közepén. Ezért ez a könyv – a szocializmus története fiatal értelmiségiek életén keresztül bemutatva – akkor nem ezért tetszett. Jók voltak a figurák, tele volt erotikus részletekkel. Meg némi iránytű. (Ez után a trilógia után vettem meg Némethtől a Minőség Forradalma művet.) De most… Itt vagyunk, 2016-ban. Elméletileg kapitalizmusban, elméletileg liberális demokráciában. (Ne hőbörögj, én se vagyok hülye. Mondtam, hogy elméletileg.) És ez az egész tetves trilógia újra aktuális!! Nem, nem állítom azt, hogy ha valaki elmesél egy Orbán viccet, akkor elviszik Recskre. Még nem járunk ott. De a nyomás már rajta van a társadalmon. Már látszik, hogy tort ül az ostobaság, az igénytelenség. Látszik, hogy a szakértelem burzsuj liberális csökevény, látszik, hogy a pozíciók csak és kizárólag a seggnyalási hajlam és a nyelvhosszúság alapján kerülnek kiosztásra, a legelemibb művezetői szinttől kezdve a legfelsőbb vezetésig. Látszik, hogy azt hiszik, az arrogancia soha nem üt vissza. Látszik, hogy senkit nem érdekel a pontosan megjósolható, hamarosan bekövetkező katasztrófa. Az majd valamikor lesz, addigra meg úgyis elmenekülünk – gondolják. Pedig. 56 azért volt, mert hirtelen néptömegek értették meg, hogy az állam, és az állam képviselői a legfontosabb ellenségük. És most? A fideszbérenceken kívül mindenki simán elfogadhatónak tartja, hogy az állam rendelte meg a körúti robbantást. Milyen messze van ettől, hogy az embereknek ordítva legyen tele a tökük az egésszel? Meddig lehet még ezen vad hullám tetején egyensúlyozni?

Huh, elnézést, kicsit elkapott a hév. A lényeg az egészből, hogy ez bizony egy jó kis trilógia: éppen jókor, szemléletesen mutatja be, milyen is az a világ, amely felé jelenleg menetelünk. Vakon. Ismét.

3 thoughts on “Olvasónapló

    • Nem akartam ehhez hozzászólni, mert sajnos ez afféle értelmiségi károgás marad, de figyelembe kéne venni, hogy ezt a kormányt (is) a tömegek választották meg, ami megfelel a demokrácia formális szabályainak. Vagyis ez addig marad így, amíg nem jön olyan, aki jobban ki tudja szolgálni a tömeg igényeit – habár ez nem biztos, hogy jó perspektíva.

      És ennek semmi köze Magyarországhoz, jöhetnek a nemzetközi példák, mint a Brexit vagy Hillary vs Trump, satöbbi.

      • Hát, tudod, erre elsőre nem is akartam reagálni. Egyrészt, amit írtál, az egy vastag közhely, másrészt semmi, de semmi köze nincs ahhoz, amit én írtam. A trilógia arról (is) szól, hogy fiatal, intelligens, a közügyek felé nyitott emberek hogyan élik meg azt az időszakot, hogyan lesznek egy rendszer naív áldozatai. Arról, hogy elfogadják az elfogadhatatlant, mert hisznek, emiatt valamilyen szinten kollaborálnak is. Hiszen az alapelvek jók, csak a módszereken kell finomítani, elvtársak. Nos, ezeken a fiatalokon keresztül mutatja be az író, hogy mennyire nehéz belülről feiismerni még egy ennyire embertelen rendszer embertelenségét is. És itt jön az átkötés. Itt élünk ebben a rendszerben (forralják alattunk a vizet, de ugye mindig csak egy kicsit lesz melegebb) és nem vesszük észre, hogy már mennyire embertelen lett. Aztán jön egy könyv, mely bemutatja a múltat és rájövünk, hogy hoppá.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *